Az acél csók

Jeffery Deaver

AZ ACÉL CSÓK

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Steel Kiss

Fordította Lévai Márta

Copyright ©2016 by Gunner Publications, LLC

Hungarian translation © Lévai Márta, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155676048

Willnek, Tina Andersonnak és a fiúknak…

Az ellenség a kapun belül van. A saját fényűzésünkkel,

a saját ostobaságunkkal, a saját gyarlóságunkkal

 kell megküzdenünk.

Cicero

I.

Kedd

Tompa tárggyal a testre mért ütés

Első fejezet

Néha az embernek mázlija van.

Amelia Sachs éppen a brooklyni Henry Street egyik bevásárlóközpontja mellett hajtott el a vérpiros Ford Torinójával, többé-kevésbé ügyelve a gyalogosokra és a forgalomra, amikor megpillantotta a gyanúsítottat.

Mennyi volt vajon az esély erre?

A Negyvenes ismeretlen célszemély jellegzetes külseje mindenesetre segített. Magas és vékony alakja messziről kiemelkedett a tömegből. De ez önmagában még aligha lett volna elég ahhoz, hogy feltűnjön ebben az emberáradatban. Csakhogy azon az éjszakán, amikor két héttel korábban agyonverte az áldozatát, egy tanú később azt nyilatkozta, hogy halványzöld kockás sportdzsekit és Braves baseballsapkát viselt. Sachs annak idején ezt az információt – hasznavehetetlennek minősítve – félresöpörte, és a nyomozás egyéb aspektusaira, illetve más felderítenivalókra koncentrált; egy bűnügyi nyomozónak mindig bőven van minek utánanéznie.

De egy órával ezelőtt egy 84-es körzeti járőr a Brooklyn Heights Promenade-on meglátott egy lehetséges célpontot, és felhívta Sachsot, a nyomozást vezetőjét. A gyilkosság késő éjjel történt egy elhagyatott építési területen, és az elkövető nyilvánvalóan nem tudott róla, hogy szemtanúk is láthatták, ezért gond nélkül újra magára öltötte ugyanazokat a ruhákat. A járőr hamar elveszítette a gyanúsított nyomát a tömegben, de Sachs a gázra taposott, és követte tovább az útirányt, és erősítést is kért, mit sem törődve vele, hogy a városnak ebben a zsúfolt részében tízezrével ömlenek a rejtőzködést segítő társak. Az esély, hogy ezen a környéken újra rábukkanjon Mr. Negyvenre, mondta magának fanyarul, a legnagyobb jóindulattal is maximum nullára volt tehető.

De nem, a fickó ott volt, és hosszú léptekkel ügetett előre. A magas, csontos test, a zöld kabát, a sapka, minden stimmelt, habár hátulról nem lehetett pontosan megítélni, milyen csapatot támogat a fejfedő.

A hatvanas években gyártott izomautó csikorogva megállt a buszsávban, Sachs a műszerfalra hajította a rendőrigazolványát, és kiszállt a kocsiból, ügyelve az öngyilkos hajlamú biciklistára, aki csupán néhány centivel kerülte el az összeütközést. A férfi hátra is nézett, valószínűleg kevésbé azért, hogy a rosszallását kifejezésre juttassa, Amelia szerint inkább azért, hogy még jobban szemügyre vehesse a magas, vörös hajú volt modellt – a célra összpontosító tekintettel, fekete farmerba bújtatott csípőjén fegyverrel.

Amint a járdán éppen egy gyilkost követett.

Ez volt az első pillantása a zsákmányra. A hórihorgas figura hosszú, de szűk lépésekkel közlekedett (Sachs megállapította, hogy futócipőben van, ami a nedves áprilisi betonon lényegesen alkalmasabb a futáshoz, mint a bőrtalpú csizma). Félig-meddig reménykedett benne, hogy a férfinak rossz előérzete van – mert ha körbekémlelne, megpillanthatná az arcát is, ami eddig még ismeretlen volt számára. De nem, a férfi csak cammogott tovább fura testtartásával, két karját hosszan lógatva a teste mellett, a hátizsák egyik szíja ferde vállára vetve.

Amelia eltűnődött, vajon a gyilkos fegyver a hátizsákban rejtőzik-e: egy gömbfejű kalapács, amelynek lekerekített végét eredetileg arra szánták, hogy a fémszéleket elsimítsák, a szegecseket lapossá egyengessék vele. A gyilkos ezt használta, nem az eszköz másik végén lévő karmot. Az ütést, amelyet végül a kalapács mért Todd Williams koponyájára, a Lincoln Rhyme által a New York-i rendőrség és az orvos szakértői iroda számára létrehozott adatbázisban a következő cím alatt lehet megtalálni: Fegyveres behatások az emberi testen. Harmadik rész: Tompa tárggyal a testre mért ütés utáni trauma.

Ez Rhyme adatbázisa volt ugyan, de Sachsnak egyedül kellett elvégeznie az elemzést. Rhyme nélkül.

A gondolatra összeszorult a gyomra. Kemény erőfeszítéssel más irányba terelte a gondolatait.

Újra felidézte az áldozat sérüléseit. Rettenetes belegondolni, mit szenvedett a huszonkilenc éves manhattani férfi, miközben agyonverték és kirabolták egy éjszakai klubba menet. Az East Village-beli szórakozóhely neve – milyen szellemes – Negyven fok észak volt, ami a térképen a hely földrajzi szélességét jelölte.

A Negyvenes ismeretlen célszemély, aki a becenevét a klub neve után kapta, a lámpa váltásakor átment az utca túloldalára. Elég bizarr látványt nyújtott: százkilencven centi magas lehetett, de aligha több hatvanöt kilónál.

Sachs jól látta, mire készül, és szólt a diszpécsernek, hogy a gyanúsított bement egy ötemeletes bevásárlóközpontba a Henryn. Csak úgy repült utána.

Mr. Negyven, mögötte tisztes távolságban az árnyékával, haladt tovább a vásárolgatók tömegében. Ebben a városban mindenki, a legkülönfélébb korú, nemű, színű, méretű egyedekből álló emberi nyáj folyamatosan mozgásban volt. New Yorkban saját időszámítás szerint ketyeg az óra, és bár közvetlenül ebédidő után járt, az üzletemberek, akiknek az irodában lett volna a helyük, a diákok, akiknek meg az iskolában, mind itt tobzódtak, költötték a pénzt, ettek, nyüzsögtek, nézelődtek, a telefonjukat babrálták vagy beszélgettek.

És ezzel jelentősen megnehezítették Amelia Sachs dolgát.

Mr. Negyven a második emelet felé vette az irányt. Céltudatosan haladt előre a fényesen kivilágított épületben, ami ugyanúgy állhatott volna Paramusben, Austinban vagy Portlandben is, annyira átlagos volt. Forró olaj és sülő hagyma aromája az éttermi rész felől, parfümillat a vásárlócsalogató nagy üzletek bejárata mellett elhelyezett polcok irányából. Amelia töprengett, vajon mit csinálhat itt a Negyvenes, mit akarhat vásárolni.

Lehet, hogy nem is vásárlásra készült, csak élelemforrást keresett; egyszer csak besétált a Starbucksba.

Sachs nekitámaszkodott egy oszlopnak a mozgólépcső közelében, úgy hat méterre a kávézó nyitott bejáratától. Ügyelt rá, hogy láthatatlan maradjon. Fontos, hogy a férfi lehetőleg ne szerezzen tudomást az útját kísérő figyelő tekintetről. Úgy tűnt, nincs nála lőfegyver – azoknak, akik a zsebükben vagy az övükön stukkerrel mászkálnak, jellegzetes a mozgásuk, amelyet minden utcai zsaru felismer. Egyfajta óvatos, merev testtartás – de a hiánya aligha garancia arra, hogy tényleg fegyvertelen a fickó. És mi lenne, ha kiszúrná, hogy Sachs követi, és lövöldözni kezdene? Vérfürdő.

Amelia gyors pillantást vetett a kávézó belsejére. A fickó felmarkolt két szendvicset a pultnál, aztán rendelt valami innivalót. Vagy az is lehet, hogy kettőt. Miután fizetett, és várta a kapucsínóját vagy a tejeskávéját, kilépett a nyomozó látómezejéből. Valami kevésbé hétköznapi kávét kérhetett, mert az egyszerűt azonnal megkapta volna.

Vajon itt eszik, vagy elviszi? Két szendvicset vett. Talán vár valakire? Vagy az egyiket megeszi most, a másikat meg elteszi későbbre?

Sachs tépelődött: vajon hol érdemes elkapni? Inkább az utcán, vagy itt a kávézóban, esetleg valahol a plázán belül?

A bevásárlóközpontban meg a Starbucksban kétségtelenül tömeg van. De az utcán még annál is nagyobb. Egyik megoldás sem tűnt jónak.

Néhány perc eltelt, de a fickó még mindig odabent időzött. Mostanra már biztosan elkészült az itala. Nem úgy tűnt, mint aki el akar indulni. Valószínűleg ez egy kései ebéd, gondolta Amelia. De vajon találkozni készül valakivel?

Az csak tovább bonyolítaná az egyébként sem egyszerű helyzetet.

Telefonhívás.

– Szia, Amelia, Buddy Everett vagyok.

– Helló – köszöntötte barátságosan a 84-es körzeti járőrt. Jól ismerték egymást.

– Itt állunk kint Dodd-dal, meg van egy másik kocsi is három fővel.

– A Starbucksban van a másodikon.

Amelia ebben a pillanatban meglátta a futár kiskocsiját, rajta néhány kartondobozzal, amelyeken ott virított a Starbucks logója, a hableány. Ez azt jelentette, hogy nincs hátsó kijárat. Mr. Negyven besétált a zsákutcába. Na, igen, van néhány lehetséges szemtanú odabent, de kevesebb, mint kinn az utcán vagy a bevásárlóközpontban.

– Itt akarom kézre keríteni – mondta Everettnek.

– Odabent, Amelia? Oké. – Kis szünet. – Így lesz a legjobb?

Nem úszhatja meg, gondolta magában Sachs.

– Igen. Gyertek azonnal!

– Már ott is vagyunk.

Gyors pillantás a kávézó belsejére, aztán vissza a fedezékbe. Még most sem látta a gyanúsítottat. Valahol a helyiség hátsó felében ülhetett le. Jobbról kerülve megközelítette a kávézó nyitott bejáratát. Ha ő nem látja a gyanúsítottat, akkor az sem láthatja őt.

A csapattal együtt oldalba fogják…

Ebben a pillanatban Sachs lélegzete elakadt a közvetlenül mögötte felhangzó éles sikoltás hallatán. Ijesztően fájdalmas üvöltés volt. Nyers, egészen magas hang, amiről nem lehetett megmondani, hogy férfié-e, vagy nőé.

A sikoly a mozgólépcső felől érkezett.

Jézusom…

A mozgólépcső felső részén lévő panel, ahová az érkezők lépnek, hirtelen felpattant, és egy ember a mozgó alkatrészek közé zuhant.

– Segítség! Ne! Segítség, segítség! – Esdeklő férfihang. Aztán a szavak újra sikoltásba fulladtak.

A vásárlók és az alkalmazottak fejvesztve kiáltozni kezdtek. Azok, akik a még mindig mozgó, meghibásodott szerkezet lépcsőin álltak, leugráltak vagy hátrálni kezdtek. A másik, lefelé haladó lépcső utasai is mind menekültek, talán attól való félelmükben, hogy őket is elnyeli a szerkezet. Rövid időn belül rengeteg ember leugrált.

Sachs a kávézó felé pillantott.

A Negyvenesnek semmi nyoma. Talán meglátta Sachs övén a jelvényt vagy a fegyvert, amikor ő is odafordult, hogy megnézze, mi történik?

Amelia felhívta Everettet. Tájékoztatta a balesetről, és megkérte a férfit, hogy szóljon a diszpécsernek, hogy fedezzék a kijáratokat, mert lehetséges, hogy az ismeretlen célszemély észrevette őt, és most menekül. A hívás után sietve odalépett a mozgólépcsőhöz. Látta, hogy valaki már megnyomta a pánikgombot. A lépcső lelassult, aztán megállt.

– Állítsák meg! Állítsák meg! – hallatszott bentről a csapdába esett férfi kiáltozása.

Sachs a panel felső részére lépett, és lenézett a tátongó üregbe. Egy középkorú, negyvenöt-ötven körüli férfi ragadt a motorszerkezetben, amely körülbelül két és fél méternyire volt az imént felpattanó alumíniumpanel alatt. A motor annak ellenére tovább forgott, hogy valaki megnyomta a vészleállítót; Amelia úgy gondolta, hogy ezzel csupán az összeköttetés szűnt meg a lépcső és a motor között. A szerencsétlenül járt férfit a derekánál kapta el a szerkezet. Félig az oldalán feküdt, miközben a szerkezet a testét rángatta. A fogaskerekek mélyen belemartak; vértől tocsogott a ruhája, és az akna belseje is. Fehér felsőben volt, mellkasán névtáblával; az egyik üzlet alkalmazottja lehetett.

Sachs az összecsődült tömegre nézett. Álldogált közöttük néhány alkalmazott meg pár biztonsági őr is, de senki sem tett semmit, hogy segítsen. Döbbent arcok mindenfelé. Néhányan talán felhívták a 911-et, de a legtöbben a mobiljukkal fotóztak és videóztak.

Amelia lekiáltott a férfinak.

– Már úton van a segítség. Rendőr vagyok. Mindjárt lemegyek.

– Nagyon fáj! – Újabb sikoltások. Amelia a mellkasában érezte a rezgést.

Úgy ítélte meg, hogy mielőbb el kell állítani a vérzést, és ő az egyetlen, aki ezt megteheti. Szóval mozgás!

Minden erejét megfeszítve még nagyobbra nyitotta a forgópánttal rögzített panelt. Kevés ékszert hordott. De az egyetlen darabot, egy kék köves gyűrűt lehúzta az ujjáról, mert félt, hogy beakadhat a forgókerekek közé. Bár az egyik motor mozgását a férfi teste meggátolta, a másik, amely a lefelé haladó mozgólépcsőt működtette, bőszen forgott tovább. A nő igyekezett figyelmen kívül hagyni a klausztrofóbiáját – bár nem sikerült –, és elindult lefelé a szűk aknába. Meglátott egy keskeny fémrudakból álló szerelőlétrát, amelyet csúszóssá tett a férfi vére; vélhetően akkor hasította fel a bőrét a panel éles széle, amikor bezuhant. Amelia keményen megragadta a fogantyút; ha leesne, egyenesen a férfira zuhanna, vagy közvetlenül mellé, a többi fogaskerék közé. Egyszer meg is csúszott a lába, és a karizmai görcsösen megfeszültek, nehogy leessen. Az egyik lába súrolta a működő fogaskereket, amely mély rovátkát vájt a csizmája sarkába, és megcibálta a nadrágja szárát. Elrántotta a lábát.

Aztán végre padlót ért… Kitartás, kitartás! Talán mondta, talán gondolta – saját magának és a férfinak is szánva.

A szerencsétlenül járt férfi sikolyai nem csendesedtek. Hamuszínű arca merev volt, a bőre fénylett az izzadságtól.

– Segítsen! Istenem, istenem…!

Amelia óvatosan oldalazott a mozgó kerekek mellett, közben kétszer is megcsúszott a vértől csúszós padlón. A következő pillanatban aztán a férfi önkéntelenül rúgott egyet Amelia felé, és olyan keményen csípőn találta, hogy a nő arccal a fogaskerekek felé zuhant.

Sikerült elkerülnie, hogy az arca elérje a fémet. Megint megcsúszott, de tartotta magát.

– Rendőr vagyok – ismételte meg. – Bármelyik pillanatban itt lehet az orvos.

– Nagy a baj, nagy a baj! Rettentően fáj. Rémesen.

Amelia felemelte a fejét, és felfelé kiáltott:

– Kapcsolják már le ezt az izét! Ne a lépcsőt, a motort! Áramtalanítsák!

Hol a francban vannak már a tűzoltók? Sachs szemügyre vette a sebesülést. Fogalma sem volt, mit tegyen. Lehúzta a kabátját, és a férfi összevagdosott hasfalának nyomta. Nem sokat csökkentett a vérzés erősségén.

A férfi nyöszörgött.

Amelia körbekémlelt, nincs-e valahol olyan kábel, amelyet elvághatna. A farzsebében – szabályellenesen – volt egy pengeéles rugós kés, de egyetlen kábelt sem látott. Hogyan képesek ilyen gépezetet gyártani kikapcsoló gomb nélkül? Jézusom. Tehetetlenségében elöntötte a düh.

– A feleségem – suttogta a férfi.

– Csss – csitította Sachs. – Minden rendben lesz. – De pontosan tudta, hogy semmi sem lesz rendben. A férfi testéből nem maradt több egyetlen véres húsdarabnál. Még ha túléli is, akkor sem lesz már soha a régi.

– A feleségem. Ő… Megkeresné? És a fiamat. Mondja meg nekik, hogy szeretem őket.

– Majd megmondja maga, Greg – olvasta le Amelia a névtáblát.

– Maga zsaru – zihált amaz.

– Így van. És mindjárt itt lesz az orvos…

– Adja ide a fegyverét.

– Tessék?

Újabb sikoly. A férfi arcán könnyek csorogtak.

– Kérem, adja ide a fegyverét! Hogy kell elsütni? Mondja meg!

– Nem tehetem, Greg – suttogta Amelia. A kezét a férfi karjára tette. A másik tenyerével az izzadságot törölte le az arcáról.

– Nagyon fáj… Nem bírom ki. – Egy újabb, minden eddiginél hangosabb sikoly. – Véget akarok vetni neki!

Amelia még sohasem látott ennél reményvesztettebb tekintetet.

– Kérem, az istenért, adja már azt a fegyvert!

Amelia Sachs habozott, aztán lenyújt, és kivette a Glockot az övéből.

* * *

Egy zsaru.

Ez nem lesz jó így. Nem lesz jó.

Az a magas nő. Fekete farmerban. Csinos az arca. És az a vörös haj…

Zsaru.

Sikerült leráznom a mozgólépcsőnél, és már haladok is tovább az emberek között.

Szerintem nem tudja, hogy láttam, de igen, láttam. Méghozzá pontosan és tisztán. Mindenki a hang felé fordult, amikor a férfi, aki eltűnt a gépezet fogaskerekei között, üvölteni kezdett. De a nő nem. Ő engem keresett a Starbucksban.

Láttam a fegyvert is meg a jelvényt is az övén. Nem magánnyomozó, nem biztonsági őr. Valódi zsaru. Mintha csak a Zsaruvérből lépett volna ki. Egy…

Nahát. Ez meg mi volt?

Lövés. Nem értek túl jól a fegyverekhez, de egyszer-kétszer sütöttem már el pisztolyt. Ez egy kézifegyver hangja volt.

Rejtélyes. Elég furcsa. Vajon a rendőr – Vörös, a haja miatt – valaki mást akart letartóztatni? Nehéz megmondani. De akár utánam is kajtathatott, ha azt vesszük, milyen sok balhém volt mostanság. Lehet, hogy azokról a holttestekről van szó, amelyeket nemrég a Newark melletti iszapos tóban hagytam, és lehorgonyoztam a súlyzókkal. Olyanokat vásárolnak a hájas disznók, hogy aztán kábé hat és félszer használják, mielőtt örökre félredobják. A lapokban semmi sem volt arról az esetről, no de az mégiscsak New Jersey. Body-land, ez a neve. Nahát, egy másik holttest? Hagyjuk, ne jelentsük, a Mets úgyis hét ponttal lenyomta az ellenfelet! Így megy ez ott. Vagy talán amiatt vadászott rám, ami nem sokkal később, a homályos manhattani utcán történt? Jól megsuhintottam a torkát. De lehet, hogy a Negyven fok északra nevű klub mögötti építési területen történtek miatt szaglászott, ahol szintén hagytam egy csinos kis csomagot a törött koponyacsontokból.

Lehet, hogy valaki felismert valamelyik helyen, miközben vágtam vagy törtem?

Lehet. Mégiscsak különleges látványt nyújtok ezzel a magassággal és súllyal.

De csak feltételezés, hogy utánam jött. Jobb biztosra menni… El kell tűnnöm innen, ami azt jelenti, hogy le kell hajtanom a fejemet, ami pedig azt jelenti, hogy össze kell görnyednem. Könnyebb összemenni nyolc centit, mint megnőni.

De mi volt ez a lövés? Miért lőtt? Vajon olyasvalaki után nyomozott, aki nálam is veszélyesebb? Később megnézem a hírekben.

Az emberek gyorsan érkeznek mindenfelől. A legtöbben rám sem néznek. Csak egy magas, vékony, hosszú lábú, hosszú karú fickó. Ők meg rohannak kifelé, menekülnek a sikítások és a lövöldözés elől. Ürülnek az üzletek, ürülnek az éttermek. Az emberek félnek a terroristáktól, az álcaruhába bújt őrültektől, akik dühükben vagy tébolyukban szúrnak és lövöldöznek. ISIS. Al-Kaida. Katonák. Mindenki totál kivan.

Itt elkanyarodom, és átmegyek a zoknik és alsógatyák között.

Henry Street, 4. kijárat, itt az orrom előtt. Kimenjek?

Álljunk csak meg egy kicsit. Mély levegőt veszek. Ne túlságosan gyorsan. Először is meg kell szabadulnom a zöld dzsekitől meg a sapkától. Venni valami mást helyette. Beugrom valami olcsó üzletbe, és kápéra vásárolok valami Kínában gyártott olasz zakót. Itt egy harmincötös, szerencse. Ritka méret. Egy hippikalap. Egy közép-keleti fickó a pénztáros. Valakinek közben üzeneteket küldözget. Udvariatlanság. Legszívesebben eltörném a koponyacsontját. De így legalább nem néz rám. Ez jó. Beteszem a dzsekit a hátizsákomba. A zöld kockásat. Az öcsémtől van, nem fogom kidobni. Beteszem mellé a sapkát is.

Hippiként hagyom el az üzletet, és visszatérek a bevásárlóközpontba. Merre is meneküljek? A Henry Street felé?

Nem. Az nem lenne okos döntés. Biztos van odakint egy csomó zsaru.

Inkább körülnézek. Mindenhová, mindenhová. Aha, ott egy szolgálati bejárat. Biztosan valami raktár van mögötte.

Átsuhanok az ajtón, mintha csak idetartoznék, az öklömmel taszítok rajta, nem ujjal (a nyomok miatt), és elhagyom a „Kizárólag alkalmazottak részére" táblát. Most nem kizárólag.

Gondolkozzunk csak: milyen szerencsés volt az időzítés a mozgólépcsőnél, hogy Vörös pont ott állt mellette, amikor a sikoltozás kezdődött. Mázlista vagyok.

Lehajtom a fejem, gyerünk tovább. A folyosón senki sem állít meg.

Nocsak, itt lóg egy pamutköpeny. Leveszem róla a kitűzőt, és a fénylő négyszög már itt is csillog a mellkasomon. Most én vagyok Mario a csapatból, aki áll az önök szolgálatára. Egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy Mario, de jobb, mint a semmi.

Itt jön szemben két alkalmazott, egy fekete meg egy fehér fiatalember, az ajtón át. Odabiccentek nekik, ők meg vissza.

Remélem, egyik sem Mario. Vagy Mario haverja. Ha mégis, akkor az nem mást jelent, mint hogy hátra kell nyúlnom a hátizsákomba, és már törnek is a csontok. Elmegyünk egymás mellett.

Remek.

Vagy mégsem?

– Hé!

– Igen? – fordulok arra, a kalapáccsal a kezem ügyében.

– Mi történik odakint?

– Szerintem valami rablás. Talán az ékszerboltban.

– Azok a seggfejek szartak a biztonságra. Megmondtam előre, hogy ez lesz.

Mire a kollégája:

– Á, csak mindenféle olcsó szart árultak, cirkóniát meg hasonlót. Ki lövetné le magát egy rakás cirkóniáért?

Meglátok egy Rakodóterület feliratú táblát. Kötelességtudón követem a nyilat.

Hirtelen hangokat hallok a folyosóról. Megállok, és a saroknál körbenézek. Csak egy alacsony fekete őr, ugyanolyan sovány, mint én. A rádión beszél. Könnyen széttörhetném a csontjait a kalapáccsal. Az arca vagy tíz darabra esne. Aztán…

Jaj, ne! Miért ilyen nagy játékos az élet?

Jön még kettő. Egy fehér, egy fekete, mindkettő kábé kétszer olyan súlyú, mint én.

Újra összehúzom magam. De a dolgok csak még rosszabbra fordulnak. Mögöttem, a folyosó végén, újabb hangok. Lehet, hogy Vörös az a társaival, és épp most fésülik át a terepet.

És az egyetlen kijáratnál, az orrom előtt, három biztonsági őr áll, akiknek egyetlen életcéljuk, hogy egy napon ők is csontot törhessenek… vagy elektrosokkolni vagy gázspray-vel lefújni valakit.

Én meg itt a kettő között, és nincs hová futnom.

Második fejezet

– Merre ment?

– Még keressük, Amelia – felelte Buddy Everett, a 84-es körzet járőre. – Hat csapat. Fedezzük az összes kijáratot, vagy mi, vagy a biztonságiak. Valahol itt kell lennie.

Amelia letörölte a vért a csizmájáról egy starbucksos szalvétával. Vagyis inkább csak megpróbálta – csekély eredménnyel. Elképzelhető, hogy a kabátján esett kár, amelyet a szintén a kávézóban kapott szemeteszsákba tett, nem végzetes, de nem sok vágyat érzett rá, hogy valaha újra viselje a véres ruhadarabot. A járőr észrevette a nő kezén a vérfoltokat, és elkomorult a tekintete. A zsaruk is emberek. Idővel immunissá válnak, ki előbb, ki utóbb, és Buddy Everett még nagyon fiatal volt.

Piros keretes szemüvegében a nyitott panel felé fordult.

– És ő?

– Nem élte túl.

Bólintás. A szempár most a padlót fürkészi, amelyen Sachs véres csizmanyomai láthatók, amikor elindult a mozgólépcső felől.

– Sejtésed sincs, melyik irányba indult?

– Nincs – sóhajtott Amelia. Alig néhány perc leforgása alatt történhetett, hogy Mr. Negyven talán megpillantotta őt, és meglépett, miközben a többi rendőr kivonult. De úgy tűnik, ez is épp elég volt ahhoz, hogy a fickó köddé váljon.

– Rendben. Én is jövök kutatni.

– Az alagsorban erősítésre lesz szükség. Kész tömegszállás.

– Oké. De az utcára is kell egy csapat. Ha engem észrevett, akkor egy pillanat alatt gond nélkül ki tudja üríteni Dodge Cityt.

– Rendben, Amelia.

A fiatal járőr bólintott, és elviharzott.

– Nyomozó! – hangzott fel egy férfihang Amelia háta mögött.

Odafordult, és egy testes, ötven körüli latin-amerikai férfit pillantott meg, tengerészkék csíkos öltönyben és sárga ingben. A nyakkendője vakító fehér volt. Ritka összeállítás.

Odabiccentett a jövevénynek.

– Madino rendőrkapitány vagyok.

Kezet fogtak. A férfi sötét, résnyire összehúzott szeme végigpásztázta a nőt. Vonzónak találta, de nem szexuális értelemben; olyan módon magával ragadó, ahogy csak néhány erős férfira és néhány nőre jellemző.

Madino a 84-es körzet kapitánya, és nincs köze Mr. Negyven ügyéhez, ami a központi bűnügyi nyomozó iroda hatásköre. A baleset miatt jelenhetett meg itt, habár a rendőrség várhatóan elég hamar kilép az ügyből, hacsak ki nem derül, hogy vétkes hanyagsággal jártak el a mozgólépcső karbantartása során, ami ritka. De az biztos, hogy javarészt Madino emberei vannak a helyszínen.

– Mi történt? – kérdezte a férfi.

– A tűzoltók jobban el tudnák mondani. Én éppen egy gyilkossági ügy gyanúsítottját üldöztem. Csak annyit tudok, hogy a mozgólépcső elromlott, és egy középkorú férfi a fogaskerekek közé zuhant. Lemásztam hozzá, és megpróbáltam csökkenteni a vérzést, de nem sokat tehettem. Egy darabig még kitartott. Aztán meghalt.

Elhunyt. Halottá nyilvánították a helyszínen.

– A vészleállító?

– Valaki megnyomta, de csak a lépcsőt állítja le, a motort nem. A fogaskerekek jártak tovább. A lágyékánál és a hasánál kapták el.

– Atyám. – A kapitány ajka vékony vonallá vált. Előrébb lépett, hogy benézzen az aknába. Arcizma sem rezzent. Megfogta fehér nyakkendőjét, nehogy előrelibbenve összepiszkolódjon a rácson. Nem tükrözött érzelmeket az arca, amikor visszafordult Sachshoz.

– Maga lement oda?

– Igen.

– Durva lehetett. – A tekintetéből sugárzó együttérzés őszintének tűnt. – És a fegyver hogyan sült el?

– A motor miatt – magyarázta Sachs. – Nem találtam a gombot, amellyel ki lehetett volna kapcsolni a motort. Kábeleket sem, hogy elvághassam őket. Nem hagyhattam magára a sérültet, hogy keresgéljek, és nem is mászhattam vissza, hogy keressek valakit, aki végre lekapcsolja; folyamatosan nyomtam a sebet. Ezért aztán beleeresztettem egyet a motorba. Így tudtam megakadályozni, hogy félbevágja az embert. De addigra már nagyon odavolt. A mentőorvos azt mondta, hogy a vére nyolcvan százaléka elfolyt.

Madino bólogatott.

– Jó ötlet volt, nyomozó.

– De nem használt.

– Nem sok mindent lehetett volna tenni – újra a nyitott panelre nézett. – Ki kell hívnunk egy vizsgálócsapatot, de a körülmények miatt ez csak formaság. Nincs miért aggódnia.

– Köszönöm, kapitány.

A tévében vagy a moziban látható jelenetekkel ellentétben viszonylag ritkán történik meg, hogy egy rendőr valóban tüzet nyit, és súlyos következményekkel jár. Csak akkor szabad a fegyvert elsütni, ha a rendőr vagy egy járókelő élete valós veszélyben forog, illetve ha egy felfegyverzett bűnöző menekül. És a lövéssel csak ölni szabad, sebesíteni nem. A Glockot semmiképpen nem lehet egyfajta csavarkulcsként használni, hogy megregulázzunk vele egy megbolondult gépezetet.

Ha egy rendőrtiszt lead egy lövést, akár szolgálatban, akár azon kívül, egy körzeti felügyelőnek ki kell szállnia, hogy biztosítsa és megvizsgálja a fegyvert. Aztán össze kell hívnia egy vizsgálóbizottságot, amelynek a vezetője a helyi rendőrkapitány. Mivel ezúttal a lövés nem okozott halált vagy sebesülést, Sachsnak nem kellett megfújnia az alkoholszondát, sem kivennie az ilyenkor kötelező három nap szabadságot. És hivatali visszaélés híján nem kellett leadnia a fegyverét. Csak átadnia a felügyelőnek, hogy megvizsgálja, és felírja a nyilvántartási számát.

Sachs meg is tette: kiengedte a tárat, a földre ejtette a csőben lévő töltényt, amelyet aztán felvett. Átadta a fegyvert a rendőrkapitánynak, aki felírta a számát, és visszaadta.

– Megírom a beszámolót is a lövésről – tette hozzá Amelia.

– Ne siessen vele, nyomozó. Időbe telik, míg összehívom a csapatot, és úgy tűnik, más feladatai is vannak mostanság. – Madino még egyszer lenézett az aknába. – Az ég áldja meg magát, nyomozó. Nem sokan mentek volna le oda.

Sachs visszahelyezte a töltényt a fegyverbe. A 84-es körzet rendőrei mostanra kordont húztak a két mozgólépcső köré, így hát sarkon fordult, és a lift felé igyekezett, hogy mielőbb az alagsorba jusson, ahol segíthet Mr. Negyven felkutatásában. Közben meglátta, hogy Buddy Everett közeledik, így hát megállt.

– Elmenekült, Amelia. Kijutott az épületből.

– Hogyan?

– A rakodótéren keresztül.

– Azt hittem, ott is vannak embereink. Ha más nem, legalább biztonsági őrök.

– A gyanúsított odakiabált nekik a sarokról, hogy a tettes a raktártérben van, szóval hozzák a bilincseket, a könnygázt meg mindent. És tudod, milyenek az őrök! Imádják játszani a zsarut. Mindenki hanyatt-homlok rohant a raktárba. A fickó meg lazán kisétált. A videón is látható – másik felső van rajta, egy sötét sportzakó, meg fedora kalap –, ahogy lemászik a létrán, és keresztülfut a kamionparkolón.

– Hová ment?

– Keskeny látóterű kamera. Fogalmunk sincs.

Amelia megvonta a vállát.

– Metró? Busz?

– Tömegközlekedésen nincs nyoma. Lehet, hogy sétált vagy taxit fogott.

És elment a rendelkezésre álló nyolcvanötmillió hely egyikére.

– Sötét felső, azt mondtad? Sportzakó?

– Végigjártuk az üzleteket, de senki sem látta, hogy egy hasonló testfelépítésű férfi bármit vásárolt volna. Az arcát nem ismerjük.

– És szerinted ujjlenyomatot tudunk szerezni a raktárban lévő létráról?

– A videón látszik, hogy kesztyűt húz, mielőtt lemászik.

Okos. A fickó okos.

– Egyetlen dolog. Magával vitte a kávéspoharát meg a szendvics csomagolását. Megnéztük, de nem olyan helyen dobta el őket, hogy megtaláltuk volna.

– Egy egység álljon rá a keresésre.

– És milyen volt a csevej Fehérkendő kapitánnyal? Upsz, ezt hangosan kimondtam volna?

Amelia mosolygott.

– Ha kimondtad is, nem hallottam.

– Már azt tervezgeti, milyen színű legyen a fal a kormányzói irodájában.

Ez megmagyarázza a piperkőc küllemet. Egy nagyravágyó rendőr. Nem árt, ha az ilyen ember a te oldaladon áll.

Az ég áldja meg…

– Jól ment a dolog. Úgy tűnt, mellettem áll a fegyverhasználat kérdésében.

– Rendes fazon. Csak meg kell ígérned, hogy rá szavazol.

– Folytassátok a kutatást – mondta Amelia.

– Rendben.

Sachshoz odalépett egy felügyelő meg a tűzoltóság képviselője, és felvették a jegyzőkönyvet a mozgólépcsős balesetről. Húsz perc múlva a Negyvenes-ügyhöz kirendelt nyomrögzítő csapat megérkezett a New York-i rendőrség Queensben lévő, robusztus helyszínelőközpontjából. Amelia üdvözölte őket. Mindkét szakértő, egy férfi és egy nő, a harmincas éveiben járó afroamerikai volt. Már nem először dolgoztak együtt így hárman. A helyszínelők súlyos bőröndjeikkel megközelítették a mozgólépcsőt.

– Húha – szólalt meg Sachs. – Ez ám a baleset. A nyomozók együttműködnek a 84-es körzetbeliekkel. A Starbucksban is helyszínelni kell.

– Mi történt? – kérdezte a nő a kávézó felé fordulva.

– Durva bűntett – felelte a partnere. – A frapuccino ára.

– A gyanúsított beült ide némi kései ebédre. Valamelyik hátsó asztalnál ült, derítsétek ki, melyiknél. Magas és vékony férfi. Zöld kockás dzseki volt rajta, és Braves baseballsapka. De nem sok mindent fogtok találni. Magával vitte a poharát meg a szendvicscsomagolást.

– Annyira utálom, amikor nem hagynak nyomokat.

– Én is.

– De abban reménykedem, hogy a szemetet valahol a közelben dobta el – mondta Sachs.

– Van ötleted, vajon hol? – kérdezte a nő.

Miután körülnézett a Starbucks-személyzet környékén, Sachsnak már volt elképzelése.

– Lehet. De nem idebent a bevásárlóközpontban. Azt majd én ellenőrzöm. A ti feladatotok a Starbucks.

– Tudod, hogy mindig imádtalak, Amelia.

Leguggolt, és elővett egy kék overallt a bőröndből, amelyet az egyik nyomrögzítő most nyitott ki.

– Normál eljárás, ugye? Nyaláboljuk fel, amit lehet, és vigyük el Lincolnhoz?

Sachs közömbös arccal válaszolt.

– Nem, vigyetek mindent Queensbe. A belvárosban van az ügy központja.

A két nyomrögzítő gyors pillantásokat váltott egymással, aztán mindketten Sachsra néztek. A nő kérdezte meg:

– Jól van Rhyme? Minden rendben vele?

– Nem is hallottátok? – felelte Sachs kurtán. – Lincoln már nem dolgozik a New York-i rendőrségnek.

Harmadik fejezet

– A válasz mindig ott van.

A csend is a szavakhoz hasonlóan visszhangzott a fényes, kopott, zöldre festett falak között. A szín leginkább az epére hasonlított.

– A válasz. Lehet teljesen nyilvánvaló, mondjuk egy véres kés, amely tele van a gyanúsított ujjlenyomataival és a DNS-ével, ráadásul bele van vésve a monogramja meg a kedvenc verssora. Meg az is lehet, hogy kész rejtély, nem több három láthatatlan kötött atomnál… és mit is jelent a kötött atom? Valaki?

– Néhány szaglószervi molekula, uram.

Lincoln Rhyme folytatta.

– Ott tartottam, hogy titokzatos. Lehet, hogy a választ három molekula adja meg, amely a szaglószervre hat. De megadja. Kijelöli a gyilkos és az áldozat közötti kapcsolatot, elvezet minket az ajtajához, és a bíróságot meggyőzi, hogy mielőbb költöztessék át az új otthonába úgy húsztól harminc évig terjedően. Mondja el valaki a Locard-elvet!

Egy elszánt női hang az első sorból:

– Minden bűnügy során anyagmaradvány-csere történik az elkövető és a tetthely vagy az áldozat között. Edmond Locard francia kriminológus a „por szót használta, de általában inkább az „anyag szó elfogadott. Más szóval tárgyi bizonyíték. – A válaszadó oldalra billentette a fejét, és szív alakú arcából félresöpörte hosszú, gesztenyebarna haját. Aztán folytatta. – Paul Kirk így fogalmazott: „A tárgyi bizonyíték nem tudja magát megsemmisíteni. Nem hiányozhat teljesen. Értékét csak az csökkentheti, ha emberi, szakmai hiányosság vagy a megértési képességünk korlátossága miatt nem tudjuk megtalálni."

Lincoln Rhyme bólintott. A helyes válaszokat lehet nyugtázni, de dicsérni fölösleges; utóbbit az olyan kivételesen éleslátó megjegyzésekre tartogatta, amelyek túlmutattak az alapvető ismereteken. De jó benyomást tett rá a válasz, mert még nem adott fel a hallgatóknak olyan kötelező olvasmányt, amelyben szó volt a nagy francia kriminológusról. Színlelt döbbenettel nézett végig az arcokon.

– Mindenki leírta, amit Archer mondott? Úgy látom, nem. Fel nem foghatom, miért.

Tollak kezdtek sercegni, laptopok billentyűzete kopogott, és ujjak táncoltak hangtalanul a tabletek kétdimenziós billentyűzetei felett.

Ez még csak a második előadás volt a Bevezetés a helyszínelés tudományába kurzuson, ezért le kellett fektetni az alapelveket. Lehet, hogy a hallgatók memóriája kiváló, de mégsem tévedhetetlen. Emellett, ha lejegyzik az elhangzottakat papírra vagy képernyőre, birtokolni fogják a tudást, nem csupán megérteni.

– A válasz mindig ott van – foglalta össze újra professzorosan Rhyme. – A kriminológusok számára, az igazságügyi szakértői tudomány számára nem létezik olyan, hogy megoldhatatlan bűnügy. Az egyetlen kérdés, hogy elegendő forrás, szaktudás és erőfeszítés áll-e rendelkezésre. Milyen messzire hajlandó elmenni az ember ahhoz, hogy azonosítsa az elkövetőt? Igen, Paul Kirk pontosan ezt állította az ötvenes években. – Juliette Archerre nézett. Rhyme csak pár tanítványa nevét jegyezte meg. Archeré volt a legelső.

– Rhyme kapitány! – szólt közbe ekkor egy a tanterem hátuljában ülő fiatalember. Körülbelül harminc hallgató volt jelen, a húszas éveik elején járóktól a negyvenesekig bezárólag. A megszólaló a legfiatalabbak közé tartozott. Bár a frizurája az aktuális divat szerinti, amolyan városias hippistílusú volt, lehetett valamiköze a rendőrszakmához. Rhyme főiskolai oktatói életrajzában – nem is beszélve a sok tízezer Google-hivatkozásról – szerepelt ugyan a rendfokozat, amelyet birtokolt, amikor alkalmatlanságra hivatkozva néhány évvel azelőtt otthagyta a testületet, mégsem valószínű, hogy bárki így szólította volna meg, ha nincs kapcsolatban a rendőrséggel.

Az oktató jobb keze finom mozdulatával úgy kormányozta elektromos kerekesszékét, hogy arccal a hallgató felé fordulhasson. Rhyme nyaktól lefelé szinte teljesen lebénult; a fej alatti régiókban kizárólag a bal gyűrűsujja, illetve mostanra, egy súlyos műtét árán a jobb karja volt működőképes.

– Igen?

– Azon gondolkodtam, hogy Locard vajon anyagról, vagy inkább porról beszél? – Egy pillantás előre, az első sor bal széle felé, Archer irányába.

– Jó kérdés.

– Nem jellemző a helyzetre pszichológiai transzferencia is?

– Mire gondol?

– Tegyük fel, hogy az elkövető megfenyegeti az áldozatát, mielőtt megöli. Az áldozatot az arcán rémült kifejezéssel találják meg. Ekkor arra következtethetünk, hogy a tettes egy szadista volt. Ezt is hozzátehetjük a pszichológiai profiljához. Talán ezzel szűkíteni lehet a gyanúsítottak körét.

Helyesen használja a következtetni szót, állapította meg magában Rhyme. Sokszor, tévesen, felcserélik azzal a kifejezéssel, hogy „következik belőle".

– Egy kérdés: tetszettek magának a Harry Potter-könyvek? Látta a filmeket is, igaz? – Rhyme normál esetben csekély érdeklődést tanúsított az efféle kulturális mozgalmak iránt – kivéve, ha netán támogatást nyújtottak egy bűntény megoldásához, ami valljuk be, elenyésző alkalom. De Potter azért mégiscsak Potter.

A fiatalember rásandított.

– Igen, persze.

– És tudja, hogy ez kitalált történet, igaz? Hogy Roxfort nem létezik?

– Igen, tudatában vagyok.

– És elfogadja, hogy a varázslók, a bűbáj, a vudu, a szellemek, a telekinézis és a pszichológiai transzferencia jelensége a bűntény helyszínén…

– Ön szerint csupán hókuszpókusz?

Hangos derültség.

Rhyme szemöldöke összeszaladt, de nem a közbeszólás miatt; díjazta az ifjú arcátlanságát, és valójában egész szellemes megjegyzés volt. Tárgyi kifogása volt.

– Legkevésbé sem. Azt akartam mondani, hogy minden felsorolt elméletet empirikus úton bizonyítani kell. Ha maga előáll az objektív, érvényes mintavétellel és kontrollvizsgálatokkal alátámasztott tanulmányokkal, amelyek többszörös ellenőrzés után megduplázzák a pszichológiai transzferenciára vonatkozó, bizonyító erejű eredményeket, akkor megalapozottnak fogom tekinteni az elméletét. Én magam nem bíznék benne. Ha egy nyomozás során a kevésbé kézzelfogható aspektusokra koncentrálunk, az elvonja a figyelmünket a legfontosabb feladatról. Éspedig?

– A bizonyítékról. – A választ ismét Juliette Archer adta meg.

– A tetthely mindig úgy változik, mint a pitypang a hirtelen fuvallatban. Csak az a három ligandum marad abból a millióból, ami alig egy perccel azelőtt még megvolt. Egyetlen esőcsepp elmoshatja a gyilkos DNS-ét rejtő foltot, és ezzel minden reményünk elszáll, hogy megtaláljuk a DNS-adatbázisban, ahonnan megtudhatjuk a nevét, címét, telefonszámát, társadalombiztosítási… ingméretét. – A pillantása körbejárt a termen. – Az ingméret persze csak vicc volt. – Úgy tűnik, az emberek hajlamosak bármit elhinni, ha Lincoln Rhyme mondja.

A hipszter zsaru bólogatott, de nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek. Rhyme-ra ez mély benyomást tett. Vajon utána fog-e nézni a kérdésnek alaposabban? Remélte, hogy igen. Végső soron még az is lehet, hogy van valami alapja az elméletének.

– A Monsieur Locard által említett porról, azaz a nyomról, néhány hét múlva beszélünk majd. A mai nap témája az, miként gondoskodhatunk arról, hogy legyen por, amelyet elemezhetünk. A helyszín biztosításáról fogunk beszélni. Sohasem fognak hótiszta helyszínnel találkozni. Ilyen nem létezik. A maguk dolga az lesz, hogy a lehető legkevésbé szennyezett körülményeket megteremtsék. Nos, mi az egyes számú szennyező tényező? – Választ nem várva folytatta. – Igen, kollégák, gyakran, leggyakrabban a kiszálló rendőrök. Hogyan tudjuk a rendőrtiszteket, akik éppen a médiának nyilatkoznak, távol tartani a tetthelytől, és közben még a feladatainkat is elvégezni?

A nevetés elhalt, és elkezdődött az előadás.

Lincoln Rhyme már évek óta tanított. Nem élvezte különösebben a tanítást, de abban erősen hitt, hogy a bűnügyek megoldásában nagyon fontos szerepe van a helyszínelésnek. És szerette volna elérni, hogy a törvényszéki helyszínelői munka a lehető legmagasabb színvonal: a saját szintje szerint folyjon. Sok bűnös megúszta, vagy sokkal enyhébb büntetést kapott, mint amilyet érdemelt volna. Miközben számos ártatlan ember börtönbe került. Rhyme elhatározta, mindent megtesz azért, hogy kinevelje a jövő kriminológusait.

Egy hónappal korábban Rhyme eldöntötte, hogy ez a küldetése. Megszabadult a bűnügyi nyomozási feladataitól, és tanárnak jelentkezett a John Marshall Igazságügyi Főiskolára, amely mindössze kétutcányira volt a Central Park nyugati oldalán lévő lakásától. Valójában nem is kellett jelentkeznie. Egy este néhány ital mellett egy államügyész barátja társaságában elmerengett azon, hogy jó lenne szögre akasztani a fegyvert, és tanítani. Az illető ez után szólt néhány szót az érdekében, és nem kellett sok idő, hogy a hír a John Marshallba is eljusson, ahol egyébként az államügyész részmunkaidőben tanított. Nem sokkal később felhívta a dékán. Rhyme szerint mindez valószínűleg a hírnevének volt köszönhető, hiszen kiváló árucikknek számított, vonzza a média képviselőit, akárcsak a jelentkezőket, sőt még az alapítványi bevételek alakulására is jótékony hatással lehet. Rhyme tanári szerződésében az Erőszakos bűncselekmények helyszínén található anyagok haladó vegyi és műszaki elemzése, beleértve az elektronmikroszkópot is című tantárgy, valamint a bevezető kurzus oktatása szerepelt. Az oktató hírnevét jól mutatja, hogy az előbbi kurzus majdnem ugyanolyan gyorsan betelt, mint az alapozó.

A hallgatók nagy része már rendőrségi munkát végzett, vagy arra készült. Helyiek, államiak, szövetségiek. Némelyek közülük bérmunkában végezték az elemzéseket – például magánnyomozók egyes vállalatok vagy jogászok megbízásából. Voltak köztük újságírók is, egyikük pedig krimiket írt, és alapos munkát akart végezni. (Rhyme örült a jelenlétének; ő maga is főszereplője volt egy regénysorozatnak, amelyhez a hátteret az általa felgöngyölített ügyek adták. Több esetben megjegyzést írt a szerzőnek, amikor szakszerűtlen leírást talált valamelyik könyvben a helyszínelési munkáról: „Muszáj ennyire szenzációhajhásznak lennie?")

Mire részletekbe menően végigvette, hogyan kell egy bűntény helyszínét biztosítani, lejárt az idő, ezért Rhyme befejezte az órát, és a hallgatók szétszéledtek. Rhyme a lefelé vezető rámpához gurult.

Mire leért, egyetlen hallgató kivételével már mindenki elment.

Juliette Archer még mindig ott ült az első sorban. A harmincas évei közepén járó nőnek figyelemre méltó szeme volt. Rhyme-ot egészen meglepte, amikor a múlt heti órán először megpillantotta. Sem az emberi szem szivárványhártyáján, sem az íriszen nincsenek kék pigmentek. A színt a hámszövetben található melanin mennyisége és a Rayleigh-szórás jelensége adja. Archer szeme ragyogó égszínkék volt.

Odagurult hozzá.

– Szóval Locard. Maga hozzáolvasott a témához. Az én könyvemet. A használt nyelvezetből tudom. – Nem írta elő kötelező olvasmánynak a saját könyvét.

– Szükségem volt valami olvasmányra a minap a bor mellé vacsora közben.

– Aha.

– Nos? – kérdezte a nő.

Nem volt rá szükség, hogy alaposabban kifejtse a kérdést. Egy múlt héten elkezdett beszélgetést… és néhány az után következő telefonhívást folytattak tovább.

Archer sugárzó tekintete folyamatosan az övét kereste.

– Azt hiszem, nem jó ötlet.

– Nem jó ötlet?

– Nem segítene magának.

– Nem értek egyet.

A nő nem sokat teketóriázott. Egy darabig hagyta, hogy a csend rájuk telepedjen. Aztán mosolyogni kezdett.

– Lenyomozott, igaz?

– Igen.

– Azt hitte, kémkedem? A bizalmába férkőzöm, aztán kicsempészek néhány titkos mappát?

Rhyme fejében felvetődött ez az eshetőség. Vállat vont. Erre a mozdulatra az állapota ellenére képes volt.

– Csak kíváncsi voltam.

Rhyme valójában már sok mindent megtudott Juliette Archerről. Közegészségügyből és biológiából diplomázott. Területi járványügyi szakemberként dolgozott a New York-i Egészségügyi Intézet fertőző betegségekkel foglalkozó egységében Westchesterben. Most váltani szeretett volna, ezért kezdett bűnügyi helyszínelési ismereteket tanulni. Jelenleg a SoHóban lakott egy tetőtéri lakásban. Tizenegy éves fia nagyon jó focista volt. Őt magát többször elismerően emlegették néhány, westchesteri és manhattani moderntánc-előadáson nyújtott teljesítményéért. A válása előtt Bedfordban, New York államban lakott.

Nem, nem kémkedett.

A nő továbbra is Rhyme-ra szegezte a tekintetét.

A férfi hirtelen gondolattól vezérelve – ami egyáltalán nem volt megszokott tőle – így szólt:

– Rendben.

Udvarias mosoly.

– Köszönöm. Már kezdem is.

Rövid szünet.

– Holnap.

Úgy tűnt, Archert szórakoztatja a helyzet. Játékosan oldalra billentette a fejét. Mintha az imént egy előre megbeszélt dátum megváltoztatásában aratott volna könnyű győzelmet, és most nem akarná nagydobra verni.

– Megadjam a címet?

– Már megvan.

Kézfogás helyett mindketten biccentettek a megegyezés megpecsételéseként. Archer mosolygott, aztán a jobb mutatóujjával megérintette a saját kerekesszéke irányítópaneljét. Ezüst Storm Arrow volt, néhány évvel ezelőttig Rhyme is ugyanilyet használt.

– Akkor viszlát. – Azzal megfordult, felgördült a rámpán,