Összeomlás: A Zárt ajtók mögött szerzőjének legújabb bestsellere (Minden kis apróság)

B. A. PARIS

ÖSSZEOMLÁS

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Breakdown

Fordította Gálvölgyi Judit

A szerző már megjelent kötete:

Zárt ajtók mögött

Copyright © B.A. Paris, 2017

Hungarian translation © Gálvölgyi Judit, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155676109

A szüleimnek

PÉNTEK, JÚLIUS 17.

Az ég akkor kezd dörögni, amikor búcsúzkodunk, elválunk egymástól a nyári szünidőre. Hangos csattanás verődik vissza a talajról, Connie összerezzen. John nevet, köröttünk izzik a forró levegő.

– Siess! – kiáltja John.

Gyorsan búcsút intek, és az autómhoz futok. Amikor odaérek, megszólal a mobilom, hangját elnyeli a retikülöm. A hívás hangjából tudom, hogy Matthew az.

– Úton vagyok – mondom neki, miközben a sötétben vacakolok az ajtóval. – Most szállok be a kocsiba.

– Máris? Azt hittem, visszamész Connie-hoz.

– Úgy volt, de a gondolat, hogy te vársz rám, túlságosan nagy kísértésnek bizonyult – ugratom. Ész­reveszem, mennyire színtelen a hangja. – Minden rendben? – kérdem.

– Igen, csak szörnyű migrénem van. Egy órája kezdődött, és egyre rosszabb. Ezért hívlak. Nem baj, ha lefekszem?

A levegő rátapad a bőrömre, közeleg a vihar; eddig még nem esett, de az érzékeim azt súgják, hamarosan elered.

– Persze hogy nem baj. Bevettél valamit?

– Igen, de nem múlik. Arra gondoltam, hogy lefekszem a vendégszobában, ha elaludnék, nem ébresztesz fel, amikor hazaérsz.

– Jó ötlet.

– Nem szívesen fekszem le, ha nem tudom, hogy biztonságban hazaértél.

Ezen elmosolyodom.

– Ne izgulj, csak negyven perc. Hacsak nem az erdőn át megyek, a Blackwater Lane-en.

– Ne merészelj! – Szinte érzem, ahogy a hangja megemelésétől belehasít a fejébe a fájdalom. – Jaj, ez fáj – mondja, és tele vagyok együttérzéssel. Elviselhetőbbre halkítja a hangját. – Cass, ígérd meg, hogy nem arra jössz. Először is, nem szeretném, hogy egyedül áthajts az erdőn éjszaka, másodszor pedig vihar lesz.

– Rendben, nem arra jövök – vágom rá, beülök a volán mögé, a retikülömet az anyósülésre dobom.

– Ígéred?

– Ígérem. – Elfordítom a slusszkulcsot, sebességbe teszem a kocsit, a mobil forró a vállam és a fülem közt.

– Óvatosan vezess – figyelmeztet.

– Úgy lesz. Szeretlek.

– Én téged jobban.

Matthew kifejezésmódján mosolyogva teszem a táskámba a telefont. Amint kihajtok a parkolóból, kövér esőcseppek potyognak a szélvédőmre. Kezdődik, gondolom.

Mire a kétsávos úthoz érek, szakad az eső. Előttem hatalmas kamion, az ablaktörlőm nem bírja az iramot, úgy küszködik a vízzel. Amint kihúzódom, hogy megelőzzem, villám hasít végig az égbolton, én pedig – visszatérve a gyerekkori szokáshoz – magamban számolok. A mennydörgés akkor dördül, amikor négynél tartok. Talán mégis inkább vissza kellett volna mennem Connie-hoz a többiekkel. Ott kivárhattam volna a vihar végét, közben John szórakoztatott volna minket a vicceivel meg a történeteivel. Hirtelen bűntudat hasít belém, mert eszembe jut, hogyan nézett rám, amikor közöltem, hogy nem csatlakozom hozzájuk. Csacsiság volt Matthew-t említenem. Azt kellett volna mondanom, fáradt vagyok, ahogy Mary, az igazgatónőnk tette.

Az esőből valóságos áradat lett, így a belső sávban haladók is csökkentik a sebességet. Feltorlódnak az én kis Minim mögött, a nyomásuktól visszamegyek a külső sávba. Előredőlök, úgy bámulok ki a szélvédőn, sajnálom, hogy az ablaktörlőm nem jár gyorsabban. Kamion dübörög el mellettem, azután egy másik, és amikor minden jelzés nélkül bevág elém úgy, hogy tövig kell nyomnom a féket, hirtelen kezdem veszélyesnek érezni, hogy ezen az úton maradjak. Újabb villám cikázik az égen, megvilágítva a Nook’s Corner táblát. Ez az a falucska, ahol élek. A fehér táblán a fekete betűk jelzőtűzként hívogatnak a fényszóró ragyogásában, annyira csalogatón, hogy az utolsó pillanatban, amikor szinte már késő, balra kanyarodom, a rövidebb útra, holott Matthew óva intett, nehogy arra menjek. Mögöttem dühös kürtszó harsan, hangja elkísér a koromsötét erdei ösvényen, mint valami fenyegető jel.

Még fényszóróval is alig látom, merre megyek, és nyomban megbánom, hogy letértem a jól kivilágított útról. Bár ez az út nappal gyönyörű – harangvirágos erdőn át vezet –, egy ilyen éjszakán veszélyt jelentenek rejtett kátyúi és kanyarjai. Összeszorul a gyomrom a rám váró úttól. De a ház csupán tizenöt percnyire van. Ha higgadt maradok, és nem csinálok semmi butaságot, hamarosan otthon leszek. Mégis egy kicsit rálépek a gázra.

Hirtelen erős szél süvít fel, kis kocsimat meglöki, és miközben próbálom egyenesben tartani, belefutok egy kátyúba. Néhány ijesztő pillanatra a kerekek elhagyják a talajt, felfordul a gyomrom, hányingerem támad, mint a hullámvasúton. Ahogy a kocsi visszahuppan az útra, víz csap fel mindkét oldalon, de még a szélvédőn is, és egy pillanatra elvakít.

– Nem! – kiáltom, amint az autó remegve megtorpan az egyre növekvő tócsában. A félelem attól, hogy az erdőben ragadok, adrenalint pumpál az ereimbe, cselekvésre késztet. Erőteljes mozdulattal sebességbe teszem a kocsit, tövig nyomom a gázt. A motor tiltakozva mordul fel, de a kocsi megindul, átgázol a vízen, ki a kátyúból. A szívem, amely egy ütemre dobogott a tébolyultan ide-oda járó ablaktörlőkkel, olyan vadul ver, hogy szükségem van néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam. De nem merek megállni, hátha a kocsi el se indulna többé. Tehát továbbhajtok, immár óvatosabban.

Néhány perccel később egy hirtelen mennydörgéstől annyira megijedek, hogy a kezem lecsúszik a kormányról. A kocsi veszélyesen balra húz, és amint visszakormányzom, immár reszkető kézzel, hirtelen félelem jár át, hogy talán nem jutok haza épségben. Próbálok megnyugodni, de úgy érzem, mintha egy ostrom közepén volnék, nemcsak az elemek fordultak ellenem, hanem a fák is, ahogy vonaglanak haláltáncot járva, készen arra, hogy kis kocsimat bármelyik pillanatban lerántsák az útról, és odavessék a viharnak. Nehéz úgy koncentrálni, hogy az eső dobol a tetőn, a szél rázza az ablakokat, és nyekeregnek az ablaktörlők.

Kanyarok következnek, előbbre csúszom hát az ülésen, erősen markolom a kormányt. Az út elhagyatott, és amint beveszem az egyik kanyart, majd a másikat, imádkozom, bárcsak lenne előttem egy másik kocsi, hogy a hátsó lámpáját követhessem az erdőn át. Szeretném felhívni Matthew-t, csak hogy halljam a hangját, csak hogy tudjam, nem maradtam egyedül a világon, mert úgy érzem magam. De nem akarom felébreszteni. Nem, ha migrénje van. Ráadásul mérges lenne, ha megtudná, hol vagyok.

Amikor már azt hiszem, az utazásomnak soha nem lesz vége, kijövök egy kanyarból, és úgy százméternyire előttem egy autó hátsó lámpáit pillantom meg. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és egy picit gyorsítok. Utol akarom érni, és csak amikor már majdnem sikerül, veszem észre, hogy egyáltalán nem mozog, hanem ügyetlenül áll egy kis pihenőhelyen. Ez annyira váratlanul ér, hogy el kell kapnom a kormányt, kis híján így is nekimegyek a lökhárítója jobb végének, és amikor mellé érek, dühösen rá akarok rivallni a sofőrre, amiért nem kapcsolta be a megfelelő fényjelzést. Az autóból egy nő néz rám, arcvonásait kivehetetlenné teszi a szakadó eső.

Arra gondolok, talán defektet kapott, megállok hát előtte, de járatom a motort. Sajnálom, amiért ki kell szállnia a kocsijából ilyen rémes körülmények között, és miközben lesem őt a visszapillantó tükörben – egyfajta kárörömmel, amiért más is volt olyan bolond, hogy az erdőn próbáljon áthajtani viharban –, elképzelem, amint kiszedi a csomagtartóból az esernyőt. Jó tíz másodpercbe beletelik, amíg rájövök, hogy nem fog kiszállni, és akaratlanul felbosszant, hát csak nem várja el tőlem, hogy én fussak hátra hozzá a zuhogó esőben? Hacsak nincs valami oka annak, hogy nem hagyja el a kocsit – de ebben az esetben nem kéne villognia vagy dudálnia, hogy segítségre van szüksége? De semmi sem történik, ezért már-már kicsatolom a biztonsági övem, közben egyre a visszapillantó tükörbe nézek. Bár nem látom tisztán a nőt, van valami furcsa abban, ahogy csak ül ott bekapcsolt fényszóróval, és eszembe jutnak azok a történetek, amelyeket Rachel mesélt, amikor fiatalok voltunk: emberekről, akik megálltak, hogy segítsenek egy defekt miatt megálló autósnak, és kiderült, hogy ott várakozott egy bűntárs is, aki ellopta az autójukat; vagy sofőrökről, akik megálltak, hogy segítsenek egy sebesült őzön, amely az úton feküdt, és brutálisan megtámadták őket, mert az egészet előre megrendezték. Gyorsan újra bekapcsolom a biztonsági övemet. Senki mást nem láttam abban a kocsiban, amikor elhaladtam mellette, ám ez nem jelenti azt, hogy nincs is ott más, netán a hátsó ülésen rejtőzködve, ugrásra készen.

Újabb villám hasít végig az égbolton, és tűnik el az erdőben. Feltámad a szél, az ágak úgy verik az ablakot, mintha be akarna szállni valaki. Végigfut a hátamon a hideg. Annyira sebezhetőnek érzem magam, hogy kiengedem a kéziféket, és kicsit előbbre gurulok az autóval, hogy úgy nézzen ki, mintha tovább akarnék menni, azt remélem, hogy a másik kocsiban ülő nőt ez nem ingerli arra, hogy tegyen valamit – bármit –, amivel jelzi, nem akarja, hogy távozzam. Még mindig semmi. Vonakodva, de ismét megállok, mert nem látszik helyesnek elhajtanom, és otthagynom őt. De a saját biztonságomat sem akarom kockáztatni. Ha belegondolok, nem mutatta semmi jelét annak, hogy bajban van, amikor elhajtottam mellette, nem integetett vadul, nem jelezte, hogy segítségre volna szüksége, ezért lehetséges, hogy valaki – a férje vagy valamelyik autómentő szolgálat – már útban van. Ha az én kocsim kapna defektet, elsőként Matthew-t hívnám, nem holmi idegent egy másik autóban.

Ahogy ülök ott habozva, az eső még sürgetőbben kezd dobolni a tetőn: Menj, menj, menj! Dönt helyettem. Kiengedem a kéziféket, és a lehető leglassabban elindulok, még egy esélyt adva a nőnek, hogy visszahívjon. De nem teszi.

Pár perc múlva kiérek az erdőből, közeledem az otthonomhoz, ehhez a szépséges, régi házhoz, ahol futórózsa keretezi a bejáratot, mögötte pedig romantikus kert van. A telefonom csipog egyet, jelezve, hogy ismét van térerő. Úgy egy mérfölddel távolabb ráfordulok a behajtónkra, a lehető legközelebb a házhoz leállítom, és örülök, hogy épségben hazaértem. Még mindig a fejemben jár az a nő az autóban, és arra gondolok, talán fel kellene hívnom a helyi rendőrőrsöt vagy valamelyik autómentő szolgálatot, értesítenem kellene őket. Eszembe jut, hogy a mobilomra üzenet érkezett, miközben áthajtottam az erdőn, kiveszem hát a táskámból, megnézem. Rachel üzent:

Szia, remélem jól mulattál az este! Lefekszem, mert a reptérről nyomban munkába megyek, időeltolódás. Megvetted az ajándékot Susie-nak? Holnap hívlak, puszi

Az üzenet végére elkomorodom. Miért kérdi, vettem-e ajándékot Susie-nak? Nem vettem, még nem, mert lekötött a tanév végi összejövetel. A buli különben is holnap este van, holnapra terveztem, hogy vásárolok valamit. Újra elolvasom az üzenetet, és szemembe ötlik, hogy az „ajándékot helyett „az ajándékot áll benne, ettől úgy hangzik, mintha Rachel azt várná tőlem, hogy a kettőnk nevében vegyek valamit.

Visszagondolok az utolsó találkozásunkra. Két héttel ezelőtt történt, egy nappal az előtt, hogy New Yorkba utazott. Tanácsadó egy nagy amerikai cég, a Finchlakers egyesült királyságbeli részlegénél, és gyakran utazik hivatalos útra az Egyesült Államokba. Azon az estén együtt mentünk moziba, majd ittunk egy pohárkával. Talán akkor kért meg, hogy vegyek valamit Susie-nak. Töröm a fejem, próbálok visszaemlékezni, kitalálni, hogy mit is akarunk vásárolni. Lehet bármi – parfüm, ékszer, könyv –, de nem ugrik be semmi. Elfelejtettem volna? Anyuról jutnak eszembe kellemetlen emlékek, gyorsan elhessegetem őket. Ez nem ugyanaz, figyelmeztetem magam idegesen, én nem ő vagyok. Holnapra eszembe jut.

Visszateszem a mobilt a retikülömbe. Matthew-nak igaza van, ki kéne pihennem magam. Ha pár hétig tengerparton lazíthatnék, pompásan lennék. És Matthew-nak is kikapcsolódásra van szüksége. Nem mentünk nászútra, mert a házunkat újítottuk fel, szóval valódi nyaraláson, amikor az ember egész nap semmit sem tesz, csak hever a tengerparton, és napozik, utoljára az előtt voltam, hogy apu meghalt, tizennyolc évvel ezelőtt. Azt követően nemigen volt pénz semmire, kivált az után, hogy ott kellett hagynom a tanári állásomat, hogy anyut gondozzam. Ezért is borultam ki, amikor nem sokkal anyu halála után kiderült, nemhogy nem volt nincstelen özvegyasszony, hanem meglehetősen nagy vagyona volt. Nem voltam képes megérteni, miért elégedett meg olyan szegényes életkörülményekkel, amikor fényűzőn élhetett volna. Annyira megdöbbentem, hogy jóformán nem is hallottam, mit mond az ügyvéd, így aztán, amikor felfogtam végre, mennyi pénzt örököltem, hitetlenkedve bámultam rá. Azt hittem, apu egyetlen fillér nélkül hagyott itt minket.

Távoli mennydörgés hoz vissza a jelenbe. Kinézek az ablakon, vajon sikerülhet-e az autóból eljutnom a tornác teteje alá anélkül, hogy megáznék. A táskámat magamhoz szorítom, kinyitom a kocsi ajtaját, és kezemben a bejárati ajtó kulcsával a házhoz futok.

Az előszobában kilépek a cipőmből, lábujjhegyen megyek fel az emeletre. A vendégszoba ajtaja csukva, és kísértést érzek, hogy résnyire nyissam, megnézzem, ébren van-e még Matthew. De nem akarom felébreszteni, ezért gyorsan lefekvéshez készülök, és jóformán még le sem teszem a fejem a párnára, már alszom is.

SZOMBAT, JÚLIUS 18.

Másnap reggel arra ébredek, hogy Matthew ül az ágyam szélén, kezében egy bögre.

– Hány óra? – mormolom, és az ablakon betűző napfényben nehezen nyitom csak ki a szemem.

– Kilenc. Hét óta fenn vagyok.

– A migréned?

– Elmúlt. – A napfényben Matthew szőke haja arany­nak látszik, és beletúrok, élvezem a sűrűségét.

– Az enyém? – nézek reménykedve a bögrére.

– Persze.

Felülök, fejemet a párnának támasztom. Odalenn a rádióban a kedvenc dalom, a Lovely Day szól, és ha az előttem álló hathetes szünidőre gondolok, az élet szép.

– Köszönöm – veszem el Matthew-tól a bögrét. – Tud­tál aludni?

– Igen, mint a bunda. Sajnálom, hogy nem tudtalak megvárni. Milyen volt az út hazafelé?

– Jó. Bár gyakran villámlott és mennydörgött. És esett.

– Nos, ma reggelre csak kisütött a nap. – Gyengéden meglök. – Menj arrább. – Óvatosan, hogy ki ne ömöljön a tea, arrább húzódom, hogy bebújhasson mellém. Átöleli a vállam, én pedig a vállára hajtom a fejem. – Holtan találtak egy nőt nem messzire innen – mondja olyan halkan, hogy alig hallom. – Az imént hallottam a hírekben.

– Szörnyű. – Leteszem a bögrét az éjjeliszekrényre. – Mi az, hogy nem messzire? Browburyben?

Kisimít egy hajszálat az arcomból, ujjai finoman érintik a bőröm.

– Nem, még közelebb, valahol azon az úton, amely az erdőn át vezet köztünk és Castle Wells között.

– Melyik úton?

– Tudod, a Blackwater Lane-en. – Fölém hajol, hogy megcsókoljon, de elhúzódom.

– Hagyd abba, Matthew. – Nézem őt, a szívem úgy ver a bordáim között, mint a kalitkába zárt madár, várom, hogy elmosolyodjon, hogy azt mondja, tudja, hogy azon az úton jöttem haza éjjel, hogy csak ugratott. De elkomorul.

– Tudom. Rettenetes, nem igaz?

Döbbenten bámulok rá.

– Komolyan beszélsz?

– Igen. – Igazán zavartnak látszik. – Nem találnék ki ilyesmit.

– De… – Hirtelen felfordul a gyomrom. – Hogy halt meg? Mondtak valamit a részletekről?

Rázza a fejét.

– Nem, csak annyit, hogy az autójában volt.

Elfordulok, hogy ne lássa az arcom. Nem lehet az a nő, mondom magamnak. Nem lehet.

– Fel kell kelnem – mondom, amint ismét átöleli a vállam. – Vásárolnom kell.

– Mit?

– Ajándékot Susie-nak. Még nem vettem neki semmit, és ma este lesz a buli. – Kifordulok az ágyból, felállok.

– De hát nem annyira sürgős, ugye? – tiltakozik. De már elindultam, kezemben a mobilommal.

A fürdőszobában bezárom az ajtót, megeresztem a zuhanyt, hogy elnyomja a fejemben a hangot, amely azt mondja, azt a nőt találták holtan, aki mellett elhajtottam tegnap éjjel. Borzalmasan ideges vagyok, leülök a kád szélére, az interneten megnézem a híreket. A BBC-ben éppen híradó megy, de részleteket nem közölnek. Csak annyit mondanak, hogy egy halott nőt találtak az autójában a sussexi Browbury közelében. Holtan találták. Talán öngyilkos lett? A gondolat megdöbbentő.

Jár az agyam, próbálom megfejteni a dolgot. Ha arról a nőről van szó, talán nem is volt defektje, talán szándékosan állt meg a pihenőhelyen, mert nem akarta, hogy megzavarják. Ez megmagyarázná, miért nem villogott, miért nem kért tőlem segítséget – hogy amikor visszanézett rám az ablakon át, miért nem intett, hogy álljak meg, amit biztosan megtesz, ha lerobbant volna a kocsija. A gyomromat rossz érzés szorítja össze. Most, amikor a napfény beárad a fürdőszoba ablakán, hihetetlennek tetszik, hogy nem mentem oda ahhoz a nőhöz, hogy megnézzem. Ha megtettem volna, talán másként alakulnak a dolgok. Esetleg azt mondta volna nekem, hogy jól van, hogy defektet kapott, és hívott már valakit, hogy segítsen. Ha így lett volna, felajánlottam volna, hogy megvárom vele a segítséget. És ha ragaszkodott volna hozzá, hogy elmenjek, gyanakodni kezdtem volna, rávettem volna, hogy beszélgessünk – és még mindig élne. És nem kellett volna szólnom valakinek róla? Ám Rachel üzenete és a Susie-nak megvásárlandó ajándék elterelte a figyelmem, megfeledkeztem a kocsiban lévő nőről.

– Sokáig benn vagy még, kedves? – hangzik fel Matthew hangja.

– Egy perc! – kiáltom, miközben fölöslegesen ömlik a víz a csatornába.

– Akkor elkészítem a reggelit.

Leveszem a pizsamámat, beállok a zuhany alá. A víz forró, de ahhoz nem eléggé, hogy elmossa a bűntudatomat. Hevesen sikálom magam, próbálom nem magam előtt látni, hogy a nő remegő kézzel kinyit egy pirulákkal teli üvegcsét, a szájához emeli, és vízzel lenyeli a tartalmát. Milyen szörnyűségeket élhetett át, hogy el akarta venni önnön életét? Miközben haldoklott, volt-e egy pont, amikor megbánta a tettét? Visszarettenek attól, amerre a gondolataim kalandoznak, elzárom a vizet, kilépek a zuhanyzóból. A hirtelen jött csend nyugtalanító, ezért bekapcsolom a telefonom rádióját, azt remélem, felcsendül egy csupa remény, csupa derű dal, bármi, ami eltereli a gondolataimat a nőről az autóban.

„…egy nőt találtak holtan az autójában a Blackwater Lane-en ma a kora reggeli órákban. Halálának körülményei gyanúsak. További részleteket nem tudtunk meg, ám a rendőrség azt tanácsolja a körzetben élőknek, hogy legyenek éberek."

A megdöbbenéstől eláll a lélegzetem. „Halálának körülményei gyanúsak" – a szavak visszhangoznak a fürdőszobában. Nem ezt szokta nyilatkozni a rendőrség, amikor meggyilkolnak valakit? Hirtelen félni kezdek. Ott voltam, ugyanazon a helyen. Talán ott volt a gyilkos is, egy bokorban várt a lehetőségre, hogy megöljön valakit? A gondolatba, hogy én is lehettem volna az, akit meggyilkoltak, beleszédülök. Elkapom a törülközőtartót, kényszerítem magam, hogy mélyeket lélegezzem. Tiszta őrültség volt éjjel arra autóznom.

A hálószobában gyorsan felöltözöm, előhúzok egy fekete pamutruhát a széken hagyott halomból. A grillezett kolbász illatától felfordul a gyomrom, még mielőtt kinyitnám a konyha ajtaját.

– Úgy gondoltam, ünnepeljük a szünidőnk kezdetét pazar reggelivel – mondja Matthew. Olyan boldognak látszik, hogy mosolyt erőltetek az arcomra, nem akarom elrontani a kedvét.

– Kedves ötlet. – Beszélni akarok vele az előző éjszakáról, elmondani, hogy meggyilkolhattak volna, megosztani vele a rémületemet, mert az túlságosan nagy ahhoz, hogy magamban tartsam. De ha elmondanám, hogy az erdőn át jöttem, kivált az után, hogy a lelkemre kötötte, ne tegyem, dühös lenne. Nem számítana, hogy itt ülök vele a konyhában sértetlenül, nem fekszem holtan az autómban. Úgy érezné magát, ahogy én, rémülten attól, ami történhetett volna, megrendülve attól, hogy veszélynek tettem ki magam.

– Szóval mikor indulsz vásárolni? – kérdezi. Szürke pólót visel vékony pamutsorttal, és bármely más alkalommal arra gondolnék, mennyire szerencsés vagyok, hogy Matthew az enyém. De alig bírok ránézni. Úgy érzem, mintha a titkom rám volna írva.

– Mihelyt befejeztem a reggelit. – Kinézek az ablakon a hátsó kertre, próbálok arra koncentrálni, milyen szép, de az eszem folyton az előző éjszakán jár, annak az emlékén, hogy elhajtottam. Akkor még élt az a nő az autóban.

– Rachel veled megy? – szakítja félbe a gondolataimat Matthew.

– Nem. – Egyszeriben ez tűnik a világ legjobb ötletének, talán Rachelnek beszélhetnék a tegnap éjszakáról, megoszthatnám vele a kétségbeesésemet. – Egyébként jó ötlet. Felhívom, és megkérdezem.

– Siess – mondja –, majdnem kész a reggeli.

– Csak egy perc.

Kimegyek az előszobába, felveszem a vonalas telefont – a házunkban csak az emeleten van a mobilhoz térerő –, és hívom Rachel számát. Némi időbe telik, amíg felveszi, és a hangja rekedtes az álmosságtól.

– Felébresztettelek – mondom, és bűntudatot érzek, mert most jut eszembe, hogy csak tegnap érkezett haza New Yorkból.

– Mintha éjszaka lenne – mondja zsörtölődve. – Hány óra?

– Fél tíz.

– Szóval éjszaka van. Megkaptad az üzenetem?

A kérdés mellbe vág, és fejfájás kezd kialakulni a szemem mögött.

– Igen, de még semmit sem vettem Susie-nak.