Csábító préda

John Sandford

CSÁBÍTÓ PRÉDA

A mű eredeti címe: Silken Prey

Fordította Kovács Kristóf

Copyright © John Sandford, 2013

Hungarian translation © Kovács Kristóf, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155676208

Ulpius Baráti Kör

Budapest

Első fejezet

Csengetés.

Tubbs félálomban fetrengett a díványán, az arcát egy összehajtogatott Star Tribune-nal takarta le. A mennyezeti lámpát égve hagyta: amikor a díványra zuhant, még megfordult a fejében, hogy felkel és eloltja, de már túlságosan fáradt volt hozzá. A csengőt is inkább csak érezte, mint hallotta, de annyit azért abból is megértett, hogy látogatója érkezett. De akkor miért nem kopog?

Tubbs politikában utazott, ami az ő esetében nem azt jelentette, hogy a társadalmat irányította volna az állam részéről, hanem egyszerűen azt, hogy abból élt. Állandó feladata jobbára nem volt, bár persze ez is megesett néha: hol ennek, hol egy a szenátornak volt a kifutófiúja, hol a Minnesotai Akárkik Egyesületénél lobbistáskodott, máskor X vagy Y kampánystábjába szállt be – feltéve, ha X vagy Y a demokratákat erősítette.

Még Jimmy Carter szárnyai alatt kezdte, ’76-ban: 18 éves volt ekkor, és ifjonti ártatlanságát meg is őrizte egészen ’98-ig, amikor is belekeveredett Jesse Ventura kormányzói kampányába – de aztán rögvest visszatért a Demokrata Párt kebelére. És azóta sem tágított onnét.

Politikából élt, igaz, néhanapján ráfanyalodott a stricis­kedésre is, sőt nem riasztották vissza a táskahordozás nehézségei sem.

De volt ő már számtalanszor – mint például épp most – zsaroló is: ideges, botcsinálta zsaroló, de mégiscsak az.

Tubbs, ha csak tehette, a két hálószobája közül a kisebbikben tért nyugovóra. A másikat irodának használta, el is uralkodott benne a káosz: a padlón lépni nem lehetett az ilyen-olyan jelentések és elemzések papírhalmazaitól, no meg a kivágott újságcikkektől, amelyeknek már nem jutott hely a falnak támasztott négy iratszekrény egyikében sem. Az összképet az íróasztala közepén árválkodó Apple iMac, és körülötte újabb papírhalmazok egészítették ki. A padlóra egy szétszerelt MacBook-ház jutott, egy méretes tévéképernyő, az íróasztal szélének támasztva, kissé távolabb pedig egy leharcolt Sony-laptop árválkodott. A leltárhoz tartozott még egy teljes polcnyi DVD, a radiátor fölött: ezeket egyszerű hanyagságból őrizte meg, mára már fogalma sem volt, mi lehet rajtuk.

Négy fiókja volt az asztalnak: az egyikben szerződések és adóügyi papírok, a többiben a szokásos irodai kacatok, vagyis jegyzettömbök, borítékok, ceruzahegyezők, gumiszalagok, pecsétek, merevlemezek, névjegykártyák, no és vagy egy tucat golyóstoll, továbbá öt-hat bögre, amelyek egy-egy politikus vagy lobbista kampányának állítottak maradandó emléket – és mindezek között, alatt, fölött, végeérhetetlen vezetékek. Fentiek mellett még két printer gazdájának is mondhatta magát Tubbs, egy ipari méretű Canon volt az egyik, a másik egy faxra és szkennelésre, sőt fénymásolásra is fogható Brother-modell.

De rendelkezett még három kisképernyős tévével is az iroda, mindhárom a falra erősítve, az íróasztal fölé, hogy Tubbs, míg az iMac billentyűzetét bűvöli, elgyönyörködhessen a Fox, a C-SPAN, és a CNN adásában, méghozzá egyidejűleg – és mindezt egy újabb, hatalmas tévéképernyő koronázta meg, a másik falon, szemközt a dívánnyal, hogy Tubbs akkor is tévézhessen, amikor elszunyókál.

Megint csengettek. Ezúttal már kinyitotta a szemét.

Eltapogatózott a mobiljáig, megtalálta, megnézte, hány óra: hajnali negyed négy. Ez idáig még rendben lett volna. Fordultak már meg nála hajnali negyed négykor is jó néhányan – ahhoz azonban, hogy a látogató elzarándokoljon az ajtó csengőjéig, valahogy be kellett, hogy jusson a lépcsőházba, és ez már sehogy sem nyerte meg Tubbs tetszését. Feltápászkodott, ült a díványon, fülelt, közben az ajkát nyalogatta: az íze, akár az odakozmált grillcsirkéé – ráadásul az egész iroda bűzlött a hideg csiliszósztól.

Megint megszólalt az ajtócsengő. Igen, a jövevény a lépcsőházban van. Valamelyik szomszéd lesz, gondolta Tubbs, ahogy lekászálódott a díványról: és ki más lehetne, mint Mrs. Thomas R. Jefferson, akinek kedves szokása, hogy éjnek évadján, miközben réges-rég elhunyt férjeurát kajtatja, eltévedjen – de előtte még ügyesen kizárja magát a lakásából.

Átcsoszogott a szobán. Bár a neve, Tubbs, úgy hangzott, mint valami tompa puffanás, mégsem volt benne semmi tompa vagy pufók. Szálas, sovány férfi volt Tubbs, és, bár élete java részét ilyen-olyan kampányfogadásokon töltötte, az e helyt dívó nyalánkságokat, úgymint sütikéket, cukikákat, csokikákat, meg a vödörszámra kínálkozó kólákat és egyéb lónyálakat nagy ívben kerülte. Vegetáriánus volt Tubbs, a kalória-, és proteinigényét szója alapú finomságokkal és nyers zöldségekkel csitította; ha pedig balsorsa templomi fogadásig kergette, ott is beérte a répa- és hagymakrémmel töltött linzerekkel, meg azokkal a kicsi, rózsaszín süteményekkel.

A haja szőke volt, és még most is, bár az ötvenes évei derekát taposta, dús; a bajusza ápolt, a hasa kocka. Ha életvitelére és szokásaira gondolt, úgy saccolta, megéri a kilencvenhatodikat is – ha nem a kilencvenkilencediket.

Egy, csak egy ponton hibádzott az élet: állandó nője immáron ötödik éve, azóta, hogy elvált a harmadik nejétől, egy szem sem akadt. Átmeneti nők akadtak dögivel: jószerével a kampánystábok önkéntesei, meg a lobbisták titkárnőcskéi töltötték fel a soraikat. Tubbs világéletében menő pasinak számított, a politikai sztorijai szaftosak voltak, és majd mindig meglehetősen abszurdak, olykor kifejezetten félelmetesek – és ő remekül adta elő őket.

Útban az ajtó felé megvakargatta a tökét. Hát, szó, ami szó, látott már ennél daliásabbat is. Jó, kicsit duzzadt, de azért…

A legutóbbi átmeneti nője, na, az minden addiginál átmenetibb volt. Alaposan lefárasztották magukat aznap este, pedig Tubbs napja e nélkül is épp elég fárasztóra sikeredett. Órákig járta a média helyi sasfészkeit, se szeri, se száma, hogy hány kollégájával huzakodott, míg végre legalább azt megtudta, mekkora is az aznapi baj: mindezekre következett a szédítő szexuális kaland az este – végül pedig eddigi életének legkomolyabb zsarolása, minden korábbinál nagyobb összeggel kecsegtetve.

Testét-lelkét kimerítette ez a história – és talán épp ennek volt betudható, hogy ezúttal engedett egy kicsit a szokásos óvatosságából.

Átsandított a kukucskálólyukon. Odakint senki.

Hát persze hogy Mrs. Jefferson, gondolta Tubbs: szegény asszony a legjobb napjaiban sem éri el a másfél métert, mostanában meg még a csontritkulás is nekitámadt. Úgyhogy kinyitotta az ajtót, és…

Itt a meglepetés!

Tubbs egy autó padlóján tért magához, egy mozgó terepjáróén. Irtózatos ütést kapott, ezzel tisztában volt. Arra már nem emlékezett, hogyan is kapta az ütést, de azt érezte, hogy a feje, azaz inkább a koponyája, elviselhetetlenül fáj. A keze meg az arca csurom vér, a száját is vér íze öntötte el, ahogy az orra is vérrel telt meg – és ahhoz sincs ereje, hogy kiköpködje a vért.

A kezét tudta mozdítani, de a lábát nem, ráadásul egy idő után, mire valamelyest összeszedte magát, azt is meg tudta állapítani, hogy egy nejlonlepedőn fekszik. Azt is tudta, miért: azért, hogy össze ne vérezze a kocsit.

Összevissza képek kavarogtak a fejében, de mélyen lent, az agyának abban a sarkában, amely nem sérült meg annyira, mint másutt, tudta, hogy kik támadtak rá: így tehát azt is tudta, hogy neki vége. Ezek megölik; ő pedig olyan súlyosan megsebesült, hogy védekezni is képtelen lesz.

Tubbs a halálán volt. Olyan súlyosan megsérült, hogy a fájdalmat szinte alig érezte, de annyit tudott, hogy nincs mit tennie, csak várni, míg el nem borít mindent a sötétség.

Sima úton haladt a kocsi, a himbálásból ítélve nyaktörő tempóban. Autópálya lehet, azaz elhagyták St. Pault. Feltehetően valami temető a végcél, esetleg maga a Mississippi, nem mintha ez nem lett volna tökéletesen mindegy. Pár percre rá, hogy visszanyerte az eszméletét, Tubbs elájult megint.

Amikor újra magához tért, mélyen lent, az agya legeslegmélyén, a düh lángját érezte felszikrázni. Még hogy teljesen tehetetlen volna! Egy terv körvonalazódott a fejében: nem a legjobb terv, de talán megteszi. Ha már amúgy is csupa vér a keze, nem kell mást tennie, csak, bár ehhez minden erejét meg kell feszítenie, felszakítani a nejlonlepedőt, és, amennyire lehetséges, felmázolni a kocsi padlójára egy monogramot: TG.

És azzal vége. Ennyi tellett tőle. Egy macskakaparás a kocsi padlóján, vérrel. Az autó gazdája valószínűleg nem veszi majd észre, de a bűnügyi helyszínelők talán igen.

Ahogy visszahúzta a kezét, megérezte, ahogy a nyelve, anélkül, hogy erre bármiféle utasítást adott volna neki, kicsusszan a szájából: az arcizmai már a halál előszobájában járnak tehát.

Még élt, amikor a kocsi lelassított, aztán elkanyarodott. Még akkor is életben volt, és kutyául fájt mindene, amikor megint lassított, és rákanyarodott egy földútra. Még érezte az utolsó kanyart, aztán azt is, ahogy a kocsi megáll, és kinyitják az ajtókat.

Gyilkosai a nejlonlepedőbe burkolva ráncigálták ki a hátsó ülés alól. Jó nehéz ez a kis gizda, hallotta meg az egyikük hangját. Hé, felelte a másik, ez még lélegzik!

– Igen? Na, add csak ide azt a baseballütőt!

Még mielőtt a teljes sötétség beállt volna, Tubbs még megérezte a mocsár nyirkos szagát. A koponyájára mért ütést nem hallotta, meg sem érezte, ahogy a csontjai szilánkokra törnek a baseballütő alatt.

Aztán már csak a Semmi.

Második fejezet

Lucas Davenport a szokásos jéghokis rémálmai egyikét aludta éppen, azt, amelyikben már épp jégre szállna a bajnoki döntőben, amikor rádöbben, hogy sehol sem találja a korcsolyáját. Pedig tudja jól, hogy hol van – a 120-as öltözőszekrényben –, csakhogy a szekrénysor a 110-esnél egyszer csak megszűnik, hogy aztán a 140-esnél kezdődjön újra.

Hiába tudta, hogy valahol az öltözőben kell lennie egy 120-asnak is, az idő szaladt, mindjárt felharsan a kezdést jelző sípszó, a drukkerek már rázendítettek a csatadalukra, ő pedig rohan, rohan a szekrénysorok között, de hiába forgatja a fejét jobbra-balra, hiába fürkészi a számokat a szekrényeken… és ráadásul álmában még tudta is, hogy álmodik: éppen csak azt nem sikerült kiokoskodnia, hogyan vethetne véget neki – hacsak úgy nem, hogy, szégyen ide, gyalázat oda, felébred hajnali nyolckor, egy vasárnapon, miközben Weather, a felesége még javában tollászkodik a fürdőszobában.

Weather, a feleség, sebész volt, a nappali műszakos napjain már reggel fél hétkor elindult hazulról; de még azokon a napokon is, amikor pedig kialhatta volna magát, nyolckor már fent volt. Lucas ezzel szemben éjjeli bagolynak született: ha csak tehette, éjjel kettő előtt sosem feküdt le, legfeljebb, ha egészségügyi okokból – cserében viszont elvárta, hogy kilenc előtt senki ne merje felkelteni.

Ma reggel arra ébredt, hogy a felesége nevet valamin a fürdőszobában: egy-két pillanat, és Lucas már azt is tudta, hogy miért. Tévét néz sminkelés közben. Weather eleinte ellenezte a fürdőszobai tévé gondolatát, de Lucas, arra hivatkozva, hogy így legalább lesz valami értelme is a tévé-előfizetésnek, mert munkába indulás előtt megnézhetik a reggeli híradót, csak azért is beszereltette.

Valójában azonban a borotválkozás miatt döntött így. Lucas tizenöt éves korában kezdett el borotválkozni, és azóta sem volt kéthetesnél komolyabb borostája. Még ha ilyen vagy olyan okból, egy-két alkalommal ki kellett is hagynia a borotválkozást, legalább tizenkétezerszer akkor is elismételte már a reggeli szertartást, és mindmáig élvezte. Sosem kapkodta el – a tévé pedig csak még ellenállhatatlanabbá tette az élményt.

– Mi van? – kiabált be a fürdőszobába mihelyst sikerült az élet felszínére kecmeregnie az álom mélyéből.

– Már megint ez a Smalls – kiabált vissza Weather. – Nyakig ül a szarban!

– Na, jól van, jó legyél – búcsúzott el Lucas, és a másik oldalára fordult, hátha ott egy szebb álom várja: ha lehetséges, legyen benne valami szőkeség, hosszú, copfba font hajjal és nagy, kerek… zzzzzz…

De még mielőtt elérte volna Álomország határát, elgondolkozott azon, amit Weather mondott: amúgy nemigen szokott csúnyán beszélni, ezúttal azonban nagyon is fején találta a szöget. Smalls nyakig, ha nem szájig, fülig, homlokig ül a szarban.

Lucas Davenport magas, széles vállú férfi, az arca akár a sólyomé, és most, az első őszi hónap végére is napbarnított maradt. Ettől a kék szeme csak még kékebb lett, sőt az arcát eltorzító két sebhelynek is jót tett a nap. Az arcsebe vékony volt, mintha egy horgászzsinór húzódna a szemöldöke fölött, a homlokán. A nyakán éktelenkedő seb kör alakú, a közepe pont a torkán, és egy függőleges cikcakk osztotta ketté. Erre a sebre nem gondolt szívesen: egy kiscsajtól kapta, aki a semmiből egyszer csak előrántott egy lerobbant .22-est, Lucasra lőtt – és meg is ölte volna, ha Weather nem menti meg az életét egy zsebkéssel. Ennek az életmentő vágásnak állított emléket a függőleges cikcakk. A golyó csak egy hajszálra kerülte el a légcsövét. De a napbarnított szín hamarosan lekopik majd Lucas arcáról, és vele halványodnak a sebhelyek is, legkésőbb márciusra, amikor olyan sápadt lesz már, akár az összegyűrt újságpapír.

Kilenckor kászálódott ki az ágyból, elvacakolt egy ideig a fürdőszobában, ahol is újabb részleteket tudott meg Porter Smalls históriájáról.

Ez a Smalls republikánus politikus volt, annak is a konzervatívabb fajtájából. Lucas nem igazán kedvelte a jobbereket: úgy tapasztalta, hogy majd’ mindegyikük könyörtelenül önimádó – Smalls azonban az elviselhetőbbek közé tartozott. Persze konzervatív ő is, főleg az abortusz kérdésében, és mindenről az adócsökkentés jutott az eszébe; másfelől viszont legalább olyan jól bánt a nőkkel, mint Clinton elnök, sőt a gyarlóságairól egész viccesen tudott beszámolni. Minnesota szavazópolgárainak általában bejönnek az efféle rosszfiúk, kivált, ha azokkal a merevgörcsben rángatózó honatyákkal hasonlítják össze, akiket végül mégiscsak megválasztanak. Smalls mindehhez még gazdag is volt. Lucas egyszer azt hallotta a helyi Capitoliumban, hogy almaárusként kezdte: öt centért vette az első almáját, és egy negyed dollárért adta el. Ebből öt újabb almába beruházott: ezekkel már egy teljes dollárt keresett. Végül pedig örökölt húszmilliót a faterjától, és ezzel egy csapásra sikersztori vált belőle.

Weather rühellte Smallst, mert mindig a tébé-pénzből próbálta betömni az államkassza réseit, és mert acsargóan abortusz-ellenes volt, míg Weather meggyőződéses abortusz-párti; ráadásul Smalls örökké a szakszervezetek ellen áskálódott, a legszívesebben törvénnyel tiltotta volna be az összest, merthogy ezek, szerinte, érdekkonfliktusokat szítanak, és közpénzből fizetik a funkcionáriusaikat.

Lucas többé-kevésbé fütyült az egészre. Ő a demokratákra szavazott, bár nem mindig. Egyszer, sőt kétszer, a republikánus kormányzó-jelölt kapta meg a voksát. Végül is, neki mindegy, gondolta, eléldegél ő így is, úgy is.

Mindegy, a lényeg az, hogy úgy látszott, Smalls, ha szoros eredménnyel is, de legyőzi a választáson az ellenfelét, egy igen dekoratív minnesotai örökösnőt: pedig az ellenfél eleinte esélyesebbnek tetszett, mint Smalls. A hölgy látványa öröm a szemnek, pénze meg, mint a tenger. Egy baj volt vele, a túlzott, már-már arroganciával határos magabiztossága – de lehet, hogy találóbb volna tenyérbe mászó pimaszságnak mondani.

Aztán, egy szép napon, éspediglen múlt pénteken, egy harmatos kis gyakornoklány, legalább annyira konzervatív, mint maga Smalls, a maga harmatos, mindazonáltal igen határozott, sőt vagyonos szülőkre utalóan határozott módján – úgy tűnt, mindenkit, aki ezen a választáson részt vesz, felvet a pénz – besétált Smalls irodájába, hogy leadjon egy dokumentumot egy minnesotai hídépítéssel kapcsolatos szövetségi támogatás számadatairól. (A projektet amúgy az Egyesült Államok Kormányának Hatóságilag Igazolt A–1-es Disznóságának nevezték házon belül.) Ahogy a gyakornoklány a rendőröknek előadta, Smalls számítógépének képernyője feketén tátongott, amikor belépett. Mivel szerette volna, ha Smalls azonnal, ahogy visszatér az irodájába, megpillantja a dokumentumot, hát úgy döntött, hogy a billentyűzetre dobja. Meg is tette, és abban a pillanatban, ahogy a papír a billentyűkön landolt, a képernyő felragyogott, és…

És valami olyan ocsmány gyerekpornó jelent meg rajta, hogy a gyakornoklány egy ideig nem mert hinni a szemének. Aztán magához tért, és megtette, amit az ő helyében minden rendes Ifjú Republikánus tett volna: felhívta az apját. Az apa azt tanácsolta a lánynak, hogy maradjon ott, ahol van, ő pedig hívja a rendőrséget. A rendőrök annak rendje és módja szerint meg is érkeztek, és elég volt egyetlen pillantást vetniük a bűnjelre, hogy azon nyomban lefoglalják a számítógépet.

Aztán valaki, de az is lehet, hogy mindenki, fecsegett a sajtónak.

Porter Smalls nyakig ült a szarban.

A vasárnap reggel az újságolvasásé, és a gyerekeké: Lucas jeanst húzott, hozzá fekete inget és rövid szárú csizmát. Hogy ezzel megvolt, vetett magára egy gyönyörködő pillantást Weather embernagyságú gyönyörködő-tükrében, lepöckölt egy képzeletbéli morzsát a válláról, és leereszkedett a konyhába, ahol francia pirítós és sült szalonna fogadta: az illatát már fent, az emeleten is érezte.

Helen, a házvezetőnő tálalta fel a reggelijét. Sam, a fia, még szinte csecsemő, halandzsázott valamit a teherautókról, merthogy három példány is parkolt előtte az asztalon. Letty épp egy divatbolond osztálytársnőjéről mesélt, aki tiarában jött iskolába, nyilván azért, hogy végképp az osztály királynőjévé koronázzák; Weather pedig egy Times-cikkben mélyedt el: a hőse egy művész volt, aki öt évig robotolt egy időugrásos természetfilmen, amely a fű növekedését, majd elhervadását volt hivatva megénekelni. A legkisebbik, Gabrielle, beérte annyival, hogy zabpehellyel hajigálja meg a hűtőszekrényt.

Smalls históriájára világvége hangulatú szalagcímek hívták fel a nagyérdemű figyelmét, úgy a helyi, mint a New York-i lapokban. A Times vezércikke, érezhetően félszívvel, azon igyekezett, hogy sajnálkozó szentenciák – lám, megint egy köztisztviselő, aki a szexualitás sötét oldalára keveredett – mögé bújtassa leplezetlen kárörömét, hogy egy republikánust kaptak rajta ezen a botláson: még csak az „állítólagos" jelzőt sem tartották fontosnak odabiggyeszteni.

Lucas még a feléig sem jutott el a Star Tribune képregényének, amikor megszólalt a telefonja. Előkotorta a zsebéből, megnézte, ki keresi. Felsóhajtott. – Jó reggelt, Neil – köszönt be. – Gondolom, egyenest a székesegyházból hívsz.

Neil Mitford, Minnesota kormányzójának főgörénye úgy döntött, hogy elengedi a füle mellett ezt a megjegyzést. – A főnök találkozni akar veled, ma délelőtt. Kábé fél tizenegyre ideér a templomból, találkozója van valakivel háromnegyedkor, az eltart kábé egy óráig, szóval vagy fél tizenegykor, vagy fél tizenkettőkor.

– Fél tizenegyre odaérek – mondta Lucas. – Miről van szó? Tubbs?

– Tubbs? Ott egye a fene, ahol van. Nem, Smalls ügyéről.

– Ahhoz nekem mi közöm? St. Paul foglalkozik az üggyel.

– Azt majd a kormányzó elmagyarázza – felelte Mitford. – A hátsó kapun gyere be, ott vár rád az őr.

Még időben odaérek – állapította meg Lucas, ahogy az órájára pillantott –, ha most rögtön elindulok, aztán elég lassan vezetek a Capitolium felé.

– Állj csak meg – szólt utána Weather –, nem úgy volt, hogy ma együtt megyünk vásárolni?

– A kormányzónak mégse mondhatom, hogy bocs, de nem érek rá – védekezett Lucas. – Még vasárnap sem!

– Igen ám, csakhogy ma akartuk megvenni a jelmezeket Halloweenre!

– Úgyis csak láb alatt lennék – érvelt tovább Lucas. – Ráadásul úgyse azt vennétek meg, amit én választok. Letty meg te megoldjátok nélkülem is.

– Mondjuk, ebben van valami – vonta meg a vállát Letty.

Lucas tehát útnak eredt, kímélő üzemmódban juttatta el a Mississippi River Boulevard-ig a Porsche 911-est, aztán a Summit Avenue következett a terebélyes házaival, és végül megállt a Capitolium előtt.

Minnesota állam parlamentje egy domb tetején épült, ahonnét kilátás nyílik St. Paul városára; és – hála a domb méreteinek – az épület még a washingtoni Capitoliumnál is magasabbnak látszik, ráadásul fehérebbnek is.

Lucas néhány saroknyira talált parkolóhelyet, a hátralevő távot tehát gyalogszerrel, ám annál vidámabban tette meg: útközben egy elkésett lepkével futott össze, aki egy bokor ágán üldögélt, szemlátomást valami ehető után tekergetve a fejét. A nyár már egy hete, hogy őszbe fordult, de a hideg még váratott magára, így a lepkék is tovább nyaraltak a szokásosnál.

A Capitolium hátsó bejáratánál valóban egy megtermett biztonsági őr várakozott: Lucas és az őr valaha együtt járőröztek a minnesotai rendőrkapitányság kötelékében, úgyhogy váltottak pár szót, aztán Lucas nekivágott a felfelé vezető lépcsősornak, hogy még épp időben lépjen be a kormányzó irodájába.

A kormányzó, vagy valaki, aki átvállalta ezt a feladatot, egy újsággal támasztotta ki az iroda ajtaját. Lucasnak csak taszítania kellett egyet a kilincsen, és már csukhatta is be maga mögött az ajtót. Egyelőre azonban csak egy lesötétített előszobába jutott be. – Lucas? – hallotta meg a kormányzó hangját odabentről. – Kerüljön beljebb!

Magas, karcsú, szőke hajú férfi volt a kormányzó, bizonyos Elmer Henderson – meglehet, négy év múlva már az Egyesült Államok alelnöke, ha a demokraták nyernek a választáson. A média úgy híresztelte, ő gyűjti majd be a balos érzelműek szavazatait, ha az elnökjelölt inkább középre profilírozná magát.

Lehet, hogy a legmagasabb állami hivatalra is pályázhatott volna, ha ifjú korában, a Harvard diákjaként, nem rajong annyira a nőkért: jöttek kettesben, hármasban, a Henderson-görlök, ahogy szeretetteljesen nevezték őket, és velük jött a kokain. Pedig megvolt a kellő pedigréje: az előkelő egyetem jogi diplomája a zsebében, az oldalán a makulátlan, árnyalatnyit talán automatának tetsző feleség meg a gyerekek, a széfjében pedig nagyjából félmilliárd dollár, az atyai örökség. Most az íróasztala mögött állt, rajta fekete, templomjáró öltöny, az ing gallérját már kigombolta, a nyakkendője a kezében, épp azt gyűrögette, amikor Lucas belépett. – Lucas – vette szemügyre a jövevényt a szemüvege fölött –, jöjjön, jöjjön! Bocs, hogy pont vasárnap reggel fárasztottam ide!

– Semmi baj – zöttyent le egy székbe Lucas. – Kit kell lemészárolnom?

– Többeket is, de ezt igazán nem szívesen kérném magától, pláne nem itt, az irodámban, az Úr megszentelt napján – legyintett a kormányzó. Búcsúpillantást vetett az asztalán fekvő papírhalmazra, félrelökte, megnyomott egy gombot az asztalán álló dobozon. – Jöjjön be – reccsent a mikrofonba, majd ismét Lucas felé fordult. – Hallotta már a Smalls-ügyet?

– Persze. Gondolom, maguk most örömtáncot lejtenek.

– Nem ártana – szólalt meg egy hang Lucas háta mögött. Lucas hátrafordult: Mitford lépett be az ajtón, amely az ő aprócska, papírokkal telezsúfolt kuckójába vezetett. – Egész politikai pályafutásom egyik csúcspontja ez a história! Porter Smalls kapott egyet a pofájába!

– Nahát, micsoda szerencsétlen kifejezés – hanyatlott a székébe fejcsóválva a kormányzó, majd egy mély sóhajjal az asztallapra ejtette a lábát. – Annál is szerencsétlenebb, mivel pontosan fedi a lényeget. Hát igen, a dolgok rendje és módja szerint a barátunk nyakig ül a szarban.

– Ami azt jelenti, hogy a tébé-elvonásnak annyi – ült le Mitford is. – Azt Smalls forszírozta, és minden, amihez Smalls hozzáért, megfertőződött. Kinek volna kedve támogatni egy törvényjavaslatot, amit egy gyerekpornós nyújtott be? Hát miféle ember az olyan?

– Azért ez szörnyű igazságtalanság – csóválta a fejét a kormányzó: bár az arcán nem látszott, hogy tényleg szörnyülködne. – És tudja, mi az igazán nagy baj?

– Mi?

– Az, hogy Smalls ártatlan. Ha volt gyerekpornó a számítógépén, hát nem ő rakta fel. Tegnap délután hosszasan elbeszélgettem vele, nála, a házában. Nem ő rakta fel.

– És én még azt hittem, hogy maguk halálos ellenségek – hümmögött Lucas.

– Politikai ellenfelek vagyunk, de együtt jártunk óvodába, sőt már előtte is ismertük egymást. Ugyanabba az iskolába jártunk, aztán ő a Yale Egyetemre ment, én meg a Harvardra. A húga meg az enyém egy időben a legjobb barátnők voltak – állt meg egy pillanatra a beszédben, hogy mosolyogva méregesse egy kicsit a mennyezetet. – Én mondom magának – folytatta –, méghozzá a liberális szívem legmélyéről, hogy Porter ártatlan.

– Attól, hogy gyereknek még rendes volt, útközben azért eltévedhetett – vitatkozott Lucas.

– Nem – csapott le a válaszra a kormányzó. – Smalls egyszerűen nem az a fajta ember, aki gyerekpornót fogyaszt. Tudom, miféle nők tetszenek neki. Részletes leírást adhatok róluk, és meglátja, egy kicsit se emlékeztetnek holmi gyerekekre. Neki a nagy mellű, nagy seggű szőkék jönnek be, nézze csak meg a nőket a stábjában.

– Ez még nem jelent semmit – próbálkozott újra Lucas, de a kormányzó felemelt ujja leállította.

– És még valami: az a gyakornoklány úgy mesélte, hogy bement Smalls irodájába, letett egy papírköteget a számítógép billentyűzetére, erre a képernyőn megjelent a gyerekpornó. Maga szerint mennyire valószínű, hogy valaki gyerekpornót bámul a számítógépén, aztán, amikor kimegy az irodájából, hogy a kampánya finanszírozásáról tárgyaljon, nyitva hagyja az ajtót, a gépét meg bekapcsolva? Ráadásul igazi kemény pornót nézett, nekem így mondták. Porter az évfolyam egyik legjobbja volt a Yale jogi karán, szóval nem kifejezetten hülyegyerek. És nem igazán szeret kockáztatni. Ezek után maga bevenné ezt a mesét?

– Még a legokosabb emberek is…

– Hagyjuk már ezeket a baromságokat – legyintett a kormányzó.

– Vagy az öngyilkos hajlam…

– Porter arra is kihívja a mentőket, ha a fodrásza túl rövidre vágta a haját. Örökké élni akar, lehetőleg valami nagy mellű, nagy seggű szőke társaságában, az arcán a nagy seggével.

Lucas ezen egy pillanatra elgondolkozott. – Ez a gyakornok-história – szólalt meg végül –, ez eléggé aggasztó.

– Bizony, hogy az – kapta le a lábát az asztalról a kormányzó. – Ezért is szeretném, ha maga vizsgálná meg az ügyet, Lucas. De persze csak szépen, szőrmentén. Nem szeretném, ha bárkit is zavarna, anélkül, hogy… szóval, amíg nem talál valamit, amivel már érdemes zavarogni.

– Volna még egy kérdésem – mondta Lucas. – Ez a jóember púp a maguk pártjának a hátán. Akkor miért…?

– Elsősorban azért, mert ezt kell tennünk – felelte a kormányzó. – De van itt még más is. Az az igazság, hogy kezd elszabadulni a pokol. De nagyon. Nézze, a legtöbb republikánus alapjában véve egész tisztességes ember. Ahogy mi, demokraták is általában tisztességesek vagyunk. De ez a história… szóval, ha tényleg kitervelték, akkor veszélyt jelent mindnyájunk számára. Ha ki akarunk nyírni valakit, elég kimondani a varázsszót, hogy gyerekpornó, és már ketté is törtük a karrierjét. Mindegy, hogy odáig mit végzett az illető, mindegy, hogy miféle ember, még az sem számít, van-e bizonyítékunk, vagy nincs: ha a média szagot fog, addig ismételgeti, amíg már a víz sem mossa le az emberünkről. Idejöhet a római pápa személyesen, hogy a tévében megcáfolhatatlanul bebizonyítsa Porter Smalls ártatlanságát, két percen belül előbukkan minimum ötven blogger, hogy leszedje róla a keresztvizet, és másnap már a CNN jelenti be, hogy a szentatya hazudott. Kártékony, erkölcstelen, demokráciaellenes disznóság, ami itt folyik, semmi más.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy a média kártékony, erkölcstelen, és demokráciaellenes?

– Igen, mi tagadás, igen – bólogatott Henderson. – Úgy is mondhatnám, hogy egyszerűen bűnözők. Ők maguk persze ezt a világért sem ismernék be. Igen, bűnözők, méghozzá a szó legszorosabb értelmében.

– Értem én – hagyta helyben Lucas.

– Persze nem ez az egyetlen ok, hogy felkértem a nyomozásra – folytatta a kormányzó. – Van egy másik okom is rá, valamivel kevésbé erkölcsös.

– No lám csak – kapta fel a fejét Lucas.

– Már nekünk is a fülünkbe jutottak pletykák, hogy csapdába csalták a szerencsétlent – szólt közbe Mitford. – Hallottunk bizonyos sutyorgásokat, hogy valami nem stimmel Smalls körül. De ha kiderül, hogy egy túlbuzgó demokrata csempészte a számítógépére a gyerekpornót, vagyis az egész ügy nem más, csak egy piszkos kampánytrükk… hát abból országos botrány kerekedne. Tehát, ha ez a helyzet, jobb, ha mi tudjuk meg legelőször. Nyakunkon a választás, nem engedhetjük meg magunknak az efféle disznóságokat.

– De, mondom még egyszer – szólalt meg ismét a kormányzó –, csendben kell nyomoznia. Vagy nem is csendben, inkább láthatatlanul!

– Halálos csendben – kotyogott bele megint Mitford. – Az a kibaszott kis strici az államügyész irodájában most a mi irodánkra pályázik. Azt hiszi, ha rászáll Smalls nyakára, máris nyert ügye van. Ha kiszimatolja, hogy te nyomozol az ügyben, neked esik, mint irokéz az anyjának. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már rég neki dolgozol.

– Érdekes, te valahogy mintha nem volnál annyira kiakadva ezen az ügyön, mint a kormányzó úr – vetette közbe Lucas.

– Engem azért fizetnek, hogy a dolgok ütőerén tartsam a hüvelykujjamat – felelte Mitford –; tehát a munkámat végzem. Rövid távon nem érünk vele semmit, ha megmentünk egy ilyen Smalls-féle seggfejt. A jutalmat legkorábban a mennyországban vehetjük át, előtte biztosan nem. Viszont, ha a párt kiszagolja, hogy segíteni akarunk neki, akkor… Szóval az a helyzet, hogy elfelejthetjük az alelnök-jelöltségnek még a gondolatát is. Másrészt viszont, ha ezt a disznóságot mi csináltuk – és „mi" alatt most az egész pártot értsd – és lebukunk vele, mondjuk a választás előtti pénteken, akkor meg…

– Nem engedhetem meg magamnak, hogy veszítsek – csapott az asztalra Henderson: pedig nem is indult a választáson, még két éve volt hátra a második mandátumából.

– De hát Smalls a washingtoni szenátusban van – vetette ellen Lucas. – Mi köze annak az itteni képviselőházhoz?

– Az, hogy az itteni többségünk meglehetősen vékonyka. Ha most kiderül, hogy megpróbáltunk szabotálni egy szövetségi választást, méghozzá gyerekpornóval, Smalls a választás hajrájában kiskanállal zabál fel bennünket. De még a legrosszabb, mármint neki a legrosszabb esetben is, elveszíthetjük azt a három-négy helyet, amivel többségben vagyunk. Ha pedig elveszítjük az itteni képviselőházat, és a szenátus republikánus marad, márpedig az marad, akkor a következő két évet nyugodtan azzal tölthetik, hogy kitalálják, mivel bosszanthatnak halálra.

– És még csak az kéne – szólt közbe Mitford. – De komolyan, egyéb sem hiányzik.

– De – vette vissza a szót a kormányzó – ha Smalls tartozik nekünk, akkor fizetni is fog. Ilyen a természete. Ha lekötelezzük, nem vágja el a torkunkat.

– Értem – állt fel Lucas. – Vállalom.

– Helyes – sóhajtott fel megkönnyebbülten a kormányzó. – Hívjon naponta!

– De mi van akkor, ha tényleg ő rakta fel azt a gyerekpornót? – akadékoskodott Lucas.

– Nem ő tette fel.

– De itt van még Rose Marie – hümmögött Lucas. – Neki mindenképpen szólnom kell. Nem tehetem meg, hogy ne szóljak. – Rose Marie a közbiztonsági bizottság elnöke volt, és régi barát.

– Te jó isten, Lucas! – csattant fel a kormányzó.

– Nem tehetem meg, hogy ne – adta a hajthatatlant Lucas.

– Hát jó – tárta szét a karját tehetetlenségében a kormányzó –, de akkor azt is mondja meg neki, hogy hívjon fel engem. Fontos lenne… illetve egy fenét, én hívom fel őt, éspedig most rögtön. Maga csak lásson munkához, szeretnék valami konkrétumot hallani, mondjuk, legyen három nap múlva. De két nap még jobb volna.

– De hát, kormányzó úr, nézze…

– Viszlát – intett búcsút Henderson.

Rose Marie Roux zsaruként kezdte, aztán ügyvéd lett belőle, majd ügyész, később az állam szenátora, ahonnét Minneapolis rendőrkapitányává verekedte föl magát, végül pedig, már Henderson kormányzósága alatt, kinevezték a közbiztonsági bizottság elnökévé. Se szeri, se száma a bűnüldözési hatóságoknak, ahol ő volt a fő főnök – a Bűnmegelőzési Hivatal is ezek közé tartozott, Lucas munkahelye. Lucast a barátjának tekintette, egyszersmind a lehető leghatékonyabb eszköznek is abban, hogy elérje a céljait. Ez utóbbiak java része politikai természetű volt, és a bűnüldözés csak elvétve játszott szerepet bennük. Lucas viszont neki köszönhette az állását a BMH-nál.

Rose Marie férje tíz évvel volt idősebb az asszonynál: amikor nyugdíjba ment, rábeszélte a feleségét, hogy cseréljék le a házukat a Minneapolis kertvárosából egy apartmanra St. Paul egyre divatosabb belvárosába. Lucas hagyta, hadd beszélje tele a kormányzó Rose Marie fejét – aztán, amikor már a kocsija felé ballagott, ő maga is felhívta.

– Otthon vagy?

– Persze, gyere csak. Majd beengedlek a garázsba.

Lucas járt már náluk épp elégszer, ismerte a járást: ahogy beengedték a garázsba, leparkolt az egyik vendéghelyre, aztán liftbe szállt, hogy feljusson a legfelső emeletre. Rose Marie férje nyitott ajtót: az egyik kezében a Times legfrissebb száma, a másikban egy megkezdett pirítós. – Kint van a teraszon – mondta.

– Lesöpörtétek már a leveleket?

– Isten kegyes volt hozzánk, a teraszt megóvta – tért ki a válasz elől a férj.

Rose Marie egy terebélyes sálba burkolózva, a nyugszékben fogadta a vendéget, a szájában cigaretta: a leszoktató rágógumit köcsögöknek találták ki, vallotta mély meggyőződéssel. Alacsony termetű nő volt, kezdett hízásnak indulni, de a haja színét még most is úgyszólván hetente váltotta – ám Lucas nem csak ezért szerette, méghozzá nagyon is.

– Kösz, hogy engem is belerángattál – szólalt meg, ahogy Lucas kilépett a teraszra. – De, tényleg, nagyon örülök. Izgalmas históriának ígérkezik, persze ennek is meglesznek a maga hátulütői – nyomta el a cigarettáját. – Na, hogy tetszik a melód? – kérdezte, miközben Lucas leereszkedett a nyugszék melletti székbe.

– Megjárja – felelte Lucas. – Kezdek beleszokni.

– Csak hát, ha túl sok ilyen mellékest vállalsz el, mint ez a mostani, a végén még kirúgnak – csóválta a fejét Rose Marie. – Elkerülhetetlenül.

– Azért vállaltam el, mert érdekel – vonta meg a vállát Lucas. – Ha nem ezzel foglalkoznék, mit csinálnék? Hajszolhatnám a tyúktolvajokat a világ végén.

– Mostanában én is azon gondolkozom, mi lesz velem, ha a mostani munkámnak vége szakad. Ha Elmer alelnök lesz, eltart mindkettőnket, de ha nem, akkor munkanélküli leszek, és valószínűleg te is.

– Inkább ne is gondolj rá – legyintett Lucas.

– Néha nem árt szembenézni a tényekkel – mondta Rose Marie. – Mind a ketten jól teljesítettünk, de nekem még sincs kedvem nyugdíjba menni, ahhoz túl fiatal vagyok még. Anyagilag nem állunk rosszul, de mi a fenéhez kezdhetnék magammal? Legyek konzultáns? Pályázni meg nincs kedvem semmire.

– Nekem nincs időm rá, hogy ilyesmiken törjem a fejemet – mormolta Lucas.

– Pedig nem ártana – vágott vissza Rose Marie. – Mert lehet, hogy Elmerből alelnök lesz, de akkor sem biztos, hogy lesz valami ajánlata a számodra. Nekem nincs miért aggódnom, én mégiscsak politikus vagyok, találok én munkát akár