Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Aludj jól: Meddig mennél el a szeretteidért?
Aludj jól: Meddig mennél el a szeretteidért?
Aludj jól: Meddig mennél el a szeretteidért?
Ebook397 pages6 hours

Aludj jól: Meddig mennél el a szeretteidért?

Rating: 5 out of 5 stars

5/5

()

Read preview

About this ebook

Meddig mennél el a szeretteidért?
Amikor Olivia Brookes felhívja a rendőrséget, hogy bejelentse férje és gyermekei eltűnését, azt hiszi, soha többé nem látja viszont őket. Okkal fél a legrosszabbtól, hiszen nem ez az első tragédia, amit átél.
Most, két esztendővel később, Tom Douglas főfelügyelőt ismét ehhez a családhoz küldik nyomozni, ám ezúttal Oliiva tűnt el. Minden bizonyíték arra utal, hogy reggel még az otthonában tartózkodott – kocsija a garázsban áll, pénztárcája a konyhaasztalon heverő táskájában van.
A rendőrség el akarja rendelni Olivia keresését, de a családtagok összes fényképét eltávolították a fotóalbumokból, számítógépekből, telefonokból.
Aztán meglátják a vért…
Vajon a múlt utolérte Oliviát?
Aludj jól – ha tudsz. Sosem tudhatod, ki figyel.

LanguageMagyar
Release dateJan 8, 2018
ISBN9786155676390
Aludj jól: Meddig mennél el a szeretteidért?

Related to Aludj jól

Related ebooks

Related categories

Reviews for Aludj jól

Rating: 5 out of 5 stars
5/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Aludj jól - Rachel Abbott

    Rachel Abbott

    Aludj jól!

    Ulpius Baráti Kör

    Budapest

    A mű eredeti címe: Sleep Tight

    Fordította Tóth Attila

    Copyright © Black Dot Publishing, 2014

    Hungarian translation © Tóth Attila, 2016

    © Művelt Nép Könyvkiadó, 2017

    ISBN 9786155676390

    PROLÓGUS

    A lány mosolyogva távozott a zsúfolt és zajos pubból, és fülében még ott csengtek a kiáltások és nevetések. Nem kis erőfeszítéssel kinyitotta a nehéz ajtót, és kintről jeges levegő zúdult be. Megfordult, és hangosan azt mondta, hogy „Jó éjt!", hátha valaki meghallja. Páran valóban köszöntésre emelték a kezüket, de legtöbben a poharukkal voltak elfoglalva, vagy éppen vadul gesztikulálva adták elő a legújabb, mókás kalandjukat azoknak, akik hajlandók voltak meghallgatni.

    Az ajtó becsapódott mögötte, ezért már nem jött ki belülről a meleg, sárga fény, és nem hallatszott a remekül szórakozó fiatalok hangja. Sötét éjszaka vette körül, és a hirtelen csend úgy zúdult rá, mintha arcul csapták volna. Egy pillanatig mozdulatlanul állt.

    Borzongott a kora téli hidegben, sálját szorosabban a nyakára tekerte, és összefonta karját, hogy azzal is melegen tartsa magát. Tényleg szüksége van egy olyan kabátra, amely tetszik neki annyira, hogy egy esti kiruccanásra is felvegye. Elmosolyodott saját hiúságán, és emlékeztette magát, hogy csak tizenöt percet kell gyalogolnia a lakásáig, és ha elég gyorsan lépked, akkor hamarosan felmelegszik.

    A csend egy pillanatra megszűnt, mivel a pub ajtaja újra kinyílt, és a borostyánsárga, benti fény megvilágította a nedves járdát. Úgy tűnt, mintha a meleg bárból áradó, hangos zene hátterében valaki a nevét kiáltaná, ám akkor az ajtó hirtelen becsapódott, és újra minden csendes lett.

    Az a néhány ember, aki Manchesternek ebben a részében még az utcán volt, gyorsan eltűnt az otthonához vezető mellékutcákban. Úgy tűnt, hogy a pocsék idő és a korán beköszöntő hideg mindenkit a lakásban tart, ami nem is volt meglepő.

    Pár méterrel előrébb egy fiatal pár állt meg csókolózni. A lány átölelte a fiú nyakát, lábujjhegyre állt, hogy teljes hosszában nekidőlhessen, és ettől az éjszaka máris melegebbnek tűnt. Újra elmosolyodott, ahogy rájuk nézett, és arra gondolt, hogy milyen csodálatos érzés, ha valaki szerelmes. A barátjával csak nemrég költöztek össze, és ilyen boldog még ő sem volt sosem.

    Elérte a főút kereszteződését, és megállt az átkelőnél. Nagy forgalom nem volt ugyan, de az út, mivel Manchesterben a legfontosabbak közé tartozott, sosem volt teljesen csendes.

    Gyorsan átment, amikor az út éppen üres volt, és elindult a másik oldalon lévő, csendesebb utcák felé, amelyek már távolabb estek a modern házaktól és lakásoktól. Annak idején nagyon megörült, amikor egy régi, Viktória korabeli házban találtak lakást, és a teljes földszint az övék volt. A lakás még mindig elég kopottas benyomást kelt ugyan, de már dolgoznak rajta. És ami a legjobb, hogy a ház egy nagyon kedves, békés, fákkal szegélyezett úton van, ami a környék minden házának egyfajta meghittséget ad.

    Bekanyarodott az első utcába. A jobb oldalon lévő kis park általában mindig tele volt az ott játszadozó gyerekekkel, de ilyen későn már teljesen kiürült, és az egyetlen hintának a gyenge, csendes himbálódzása volt az egyedüli mozgás benne.

    Lapos sarkú cipője alig keltett valami neszt a járdán, és olyan, különös érzése volt, mintha el lenne vágva a világ többi részétől. Azoknak a házaknak az ablakait nézte, amelyek mellett elhaladt, de a legtöbbet magas sövény védte a kíváncsi pillantásoktól, és amelyeket látni lehetett, azok feketék voltak, és az utcai lámpák élettelen tükröződésétől a mögöttük lévő szobák ijesztően üresnek tűntek.

    Egyre inkább hatalmába kerítette az érzés, hogy nincs egyedül. Nem hallatszott ugyan cipő csoszogása, és árnyékot sem lehetett megpillantani, tehát nem ez volt az ok, hanem valami teljesen más. A megérzés, hogy valaki hátulról nézi. Valahogy tudta, és biztos volt benne.

    Mozdulatlanná dermedt, és minden idegszálában kellemetlen bizsergést érzett. Szaladjon? Vagy az éppen felhívás lenne az illető férfi számára, hogy fusson utána és fogja el? Bemenjen valakinek az udvarába? De a férfi még azelőtt elkaphatja, hogy elérné az ajtót.

    Jobb lenne talán, ha az alak tudná, hogy tisztában van az ottlétével? Ha megfordulna, hogy a szemébe nézzen, az kiváltana egyfajta reakciót? Fogalma sincs.

    De a férfi ott van. Mindössze azt nem tudja, hogy milyen közel.

    Nem töprengett tovább, és gyorsan hátranézett. Az utca üres volt. Nincs mögötte a másik? Valahol lennie kell, ebben biztos volt. Benézett a parkba, és a lengő hintára gondolt. A férfi talán vele párhuzamosan halad a sötét, világítás nélküli utat szegélyező bokrok másik oldalán.

    Hirtelen eszébe jutott valami, ami az este korábbi részében történt. A pubban a sok móka és nevetés közepette is volt egy pillanat, amikor kényelmetlenül érezte magát. Hirtelen megfordult a bárszéken, és arra számított, hogy egy ismeretlen férfi áll majd pár centire a háta mögött. De senki nem volt ott, és még csak nem is nézte senki. Erre elhessegette magától a kényelmetlen érzést, és hagyta, hogy az este örömei teljes mértékben elnyomják benne a borzongást. De a helyzet ugyanilyen volt, és pont azt érzi most is, mint akkor.

    Rögtön előtte volt a park bejárata. Ha a férfi ott van, és őrá vár, akkor itt fog akcióba lépni. Másodpercek alatt kell kigondolnia egy tervet. Úgy tesz, mintha semmi miatt nem kellene aggódnia, és abban a pillanatban, amikor a kapu vonalába ér, futni kezd. És ha kell, sikoltozni is fog.

    Még két lépés, és ott van. Kétoldalt leengedte a karját. Látta az utca sarkát maga előtt, de ott még nagyobb volt a sötétség, mivel kedvenc, vastag törzsű fái komor árnyékot vetettek a keskeny járdára, és az éjszakai eget is eltakarták az ágak.

    Egy, kettő… futás.

    Nem kockáztatta, hogy a park nyitott kapuja felé pillant, ugyanakkor léptei hangjától és ziháló lélegzetétől nem hallotta, hogy követi-e valaki.

    Tíz méterre volt a saroktól, amikor a dolog megtörtént, pedig már majdnem ott volt, majdnem otthon, majdnem biztonságban.

    Egy sötét figura lépett ki az utolsó, fekete fa mögül, szétterpesztett lábbal megállt, és csak arra várt, hogy elkapja őt.

    ELSŐ RÉSZ

    OLIVIA

    1

    A ház komor csendjét hirtelen a bejárati csengő éles hangja szakítja meg, és abbahagyom az ideges járkálást. Egyfajta, minden alap nélküli remény támad bennem. Robert lenne? Elfelejtett kulcsot vinni? Tudom azonban, hogy nem erről van szó. Pontosan tudom, hogy ki jött.

    A rendőrség, és azért vannak itt, mert hívtam őket.

    Tudhattam volna, hogy mi történhet. Jobban meg kellett volna értenem azt, amit Robert mindenképpen a tudomásomra akart hozni, csak nem foglalta szavakba. Már három órája, hogy elment a kiskölykökkel, és testem minden csontjában és izmában érzem a hiányuk fájdalmát.

    Hol vannak a gyerekeim?

    Baleset történt volna? Jaj, ne!

    Már a puszta gondolat olyan, mint egy ökölcsapás, és lehunyt szemhéjam fekete hátterében élénk képek jelennek meg. Kinyitom a szemem, de képzeletben még mindig azt látom, hogy Robert autója az árokban van egy sötét utcában, mert valami őrült autós leszorította, és még nem vették észre. Látom, hogy az utasok homloka véres, és gondolatban azt hallgatom, hogy kiáltoznak-e, ami azt jelzi, hogy életben vannak. De semmit nem hallok, csak a madarak hangját, ami behallatszik az autó nyitott ablakán. A gondolataimban megjelenő képen nincs ott Robert.

    A felvillanó kockák borzalmasak és ijesztőek, de igazából mégsem hiszem, hogy baleset történt. Szívem mélyén tudom, hogy valami más lehet. Valami olyasmi, ami sokkal vészjóslóbb.

    Amikor kinyitom az ajtót, egy széles vállú, fiatal rendőr áll ott, aki rövid ujjú ingében és golyóálló mellényében izmosnak és a veszélyes feladatokra megfelelőnek tűnik. Tudom, hogy mit fog kérdezni tőlem; ismerem a gyakorlatot. Ugyanaz, mint ami a múltkor is volt.

    Érdekelne, hogy tudja-e, ki vagyok. Tudja vajon, hogy Olivia Brookes, aki ma este telefonált, ugyanaz a személy, mint az a Liv Hunt, aki hét éve hívta őket, mert eltűnt a barátja? Van ennek bármi jelentősége?

    Az a borzalmas éjszaka annyi év után még mindig megjelenik rémálmaimban, és ilyenkor mindig úgy ébredek, hogy kiver a jeges veríték. Akkor a barátom telefonált, hogy éppen indul az egyetemi laboratóriumból, és hamarosan találkozunk. Gyalog nem tartott volna sokáig az út a lakásig, de két órával később még mindig nem érkezett meg. Nagyon aggódtam. Emlékszem, hogy magamhoz öleltem a csecsemő kislányomat, és azt suttogtam neki: „A papa hamarosan itthon lesz, drágaságom." Nem mintha Jasmine értette volna. Akkor még csak két hónapos volt. Dan sosem jött haza, és többé nem láttam.

    Azt hittem, hogy már semmi sem lehet rosszabb, mint az akkor este érzett félelem, miközben a többórányi várakozás során folyton arra gondoltam, hogy mi történhetett az én kedvesemmel, Dannel.

    De tévedtem, mert a mostani helyzet sokkal rosszabb. Most a borzalom olyan, mint egy kemény labda, amely fájdalmasan pattog a mellkasomban, fejemben és gyomromban.

    A rendőr természetesen részleteket akar. Meg akarja érteni, hogy miért vagyok annyira ideges. A gyerekek az apjukkal vannak, tehát ezért nem kell aggódni? Próbáltam őt a mobiltelefonján hívni? Nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolnom kell.

    Robert hatkor ment el. Azt mondta, hogy elviszi a gyerekeket egy pizzára. Én is el akartam menni, de hajthatatlan volt, hogy egyedül akar lenni velük. Istenemre, nagyon kellemetlen beismernem, de örültem neki. Figyelembe véve, hogy mit érzek iránta, úgy gondoltam, hogy ez jó felkészítés lesz arra az időre, amikor már nem leszünk együtt. Éppen ezért hagytam, hogy elmenjen.

    Az első órában minden rendben volt. Nem vártam őket vissza, és elfoglaltam magam. Tudtam, hogy Robert nem eszik pizzát; velem akar majd vacsorázni, miután a gyerekek már lefeküdtek. Nekiálltam chilit készíteni, egyik kedvenc ételét, hogy ezzel is megköszönjem neki, amiért elvitte a kölyköket.

    Amikor mindent elvégeztem, ami az eszembe jutott, visszatértem a nappaliba, ám nagyon üresnek éreztem. Sosem fordul elő, hogy legalább egy gyermek ne legyen mellettem, leszámítva azt, amikor már ágyban vannak. Jasmine természetesen iskolába jár, azonban Freddie csak kétéves, tehát egész nap velem van, Billy pedig az óvodában, de csak délelőttönként.

    A ház kihaltnak tűnt, mintha kiszívták volna belőle a levegőt, ezért hideg, csendes és teljesen üres lett. Ahogy egyszeriben más szemszögből néztem szét a nappaliban, egy elfogulatlan kívülálló szemével, rájöttem, hogy milyen steril helyet alakítottunk ki magunknak. A semleges környezet gondolatát teljesen új szintre emeltük. Sehol egy feltűnő színfolt vagy személyes tárgy; nincsenek fényképek a gyerekekről vagy a velük kapcsolatos csecsebecsék. A festményeket nem annak alapján választottuk, hogy milyen érzéseket keltenek bennünk, hanem arra figyeltünk, hogy puszta semlegességükkel hogyan illeszkednek a jellegtelen környezetükbe. Minden dísztárgyat a mérete szerint választottunk ki, hogy tökéletes legyen az egyensúly. És Robert természetesen nem szereti a játékokat a szobájában.

    Ki lakik itt?

    Bárki lehetne. Robert esetében a lakberendezési tárgyak egyértelműen tükrözik, hogy túl sokáig élt a lakásomban, ahol úgy tűnt, hogy a narancssárga falak és a smaragdzöld párnák teljesen jól megvannak egymás mellett. De azok a színek örömöt sugároztak. És milyen hangulatot áraszt ez a szoba?

    Semmilyet.

    Megválaszoltam a rendőr minden kérdését. Már azt is egyértelművé tettük, hogy Robert a vacsora után nem vihette el a gyerekeket látogatóba valamilyen barátjához vagy családtagjához. Sem Robertnek, sem nekem nincsenek rokonaink. A szüleim már évekkel korábban meghaltak, amikor Jaz még kisbaba volt, Robert pedig nem is ismerte az apját. Az anyja akkor halt meg, amikor ő még gyerek volt, és testvéreink sincsenek. Ezek a puszta, rideg tények, és nem mi akartuk így.

    De hogy magyarázhatnám meg, hogy egyetlen olyan barátra sem tudok gondolni, akit Robert meglátogathatott volna a gyerekekkel? Miért lett annyira emberkerülő és magánakvaló?

    Én azonban tudom a választ. Engem akar magának. Senki mással nem oszt meg.

    Tudhattam volna, hogy valami nincs rendben, amikor nélkülem akarta elvinni a gyerekeket. Hiszen ilyet sosem csinált. Ha figyeltem volna, igazán figyeltem volna arra, amit mond, talán közbeavatkozhattam volna, amíg nem késő.

    „Olivia", mondta, „semmi furcsa nincs abban, ha egy apa elviszi a gyerekeit egy pizzára, ugye? Hiszen néhány apa csak akkor láthatja őket úgy, hogy egyedül van velük."

    Robert vajon mondani akart nekem valamit? Sejtette, hogy mit érzek? Ha bárki másról lenne szó, és nem Robertről, akkor azt gondolnám, hogy talán – de csak talán – elfogadta, hogy elhagyhatom, és így próbálja meg bebizonyítani, hogy magában is boldogul. De most nem valaki másról van szó. Robertről beszélünk, és semmi nem egyszerű.

    Gondolatban végigfuttatom fejemben a lehetőségeket, hogy hol lehetnek, de mindegyik borzalommal tölt el. Nem tudom, hogy mi a rosszabb: a kép, hogy a kicsinyeim sebesülten fekszenek valahol, vagy a másik félelmem. Az, amit nem is merek szavakba foglalni.

    2

    Már tizenegy is elmúlt. Öt óra telt el azóta, hogy Freddie meleg kis testét a karomban éreztem, és belélegeztem édes illatát. Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy valami baja történhetett. És Billy. Neki alvásra van szüksége. Durcás, amikor fáradt. És a kedves Jasmine már itthon szeretne lenni, a mamijával; mindig rosszul érzi magát, ha távol vagyok tőle, és túlságosan is sok minden az eszébe jut, pedig még csak hétéves.

    Ha Robert épségben visszahozza őket, akkor kiverem a fejemből a hülye ötletet, hogy elhagyom őt. Megtanulok együtt élni a ténnyel, hogy folytonosan vizsgálat tárgya vagyok, csak a gyerekeimnek ne legyen semmi bajuk.

    Hozd vissza őket, Robert.

    A rendőrség ugyanúgy átkutatta a házat, mint a múltkor, amikor Dant elveszítettem, mintha valahol rejtegethetném a gyerekeket. Most a környékbeli lakások ajtaján kopogtatnak, és felébresztik a szomszédokat. Mit láttak? Mit tudnak?

    Ebben a pillanatban újabb rendőrök érkeznek, ezúttal detektívek.

    Mrs. Brookes? Töprengésemet egy hang szakítja félbe. Felpillantok, és egy olyan nő barátságos szemébe nézek, aki látszólag nem sokkal idősebb nálam, de minden bizonnyal az, mert mindenki „asszonyomnak" szólítja.

    – Szólíthatlak Oliviának? Az én nevem Philippa. Nagyon sajnálom, de már az összes pizzériát felhívtuk a környéken, és senki nem emlékszik a férjedre és a gyerekeidre.

    – Az is lehet, hogy meggondolták magukat, és inkább hamburgerétterembe mentek. Megtehették, igaz? – Szalmaszálba kapaszkodom, és ezt mindnyájan tudjuk.

    – Miért nem mentél el velük, Olivia?

    Hogyan válaszolhatnék erre a kérdésre? Nem tudom. Robert ilyet sosem csinált korábban. Úgy érzem, hogy ki kell találnom valamit, csak azt nem tudom, hogy miért.

    – Robert úgy gondolta, hogy fáradt vagyok, és rám férne egy kis pihenés. Segíteni próbált.

    – Kimerítő munkád van? Ezért voltál fáradt? Vagy a gyerekek fárasztottak le?

    Arra gondol vajon, hogy én okoztam fájdalmat a gyerekeimnek?

    – Aranyos kölykök, ezzel kapcsolatban megnyugtathatlak. És nincs munkahelyem. Épp elég teendőt jelent az is, hogy a gyerekekkel és Roberttel foglalkozom.

    Igazából sosem dolgoztam, leszámítva néhány hónapot Jasmine születése előtt. A szülési szabadság végén Robert megkért, hogy legyek a felesége, és egyáltalán nem akarta, hogy dolgozzam. Azt akarta, hogy otthon legyek, és neki viseljem gondját, ami számomra is megfelelt. De most nem tudom, hogy miért voltam elégedett azzal a döntéssel, hiszen így semmihez semmilyen jogom nem volt.

    A kérdések egyre záporoznak, de mindegyiknél csak sikítani szeretnék. Fejezd be az ostoba kérdezősködést! A gyerekeimet találd meg!

    – Sajnálom, hogy ilyet kell kérnem tőled, Olivia, de fel tudnál menni az emeletre az egyik kollégámmal? Meg szeretnénk nézni, hogy hiányzik-e valami a gyerekek dolgaiból. Ruhák, kedvenc játékok, könyvek. Tudod, hogy mire gondolok.

    Mi? Egy pillanatig szó nélkül meredek rá. Miért hiányozna bármi?

    Felkecmergek a díványról, de zsibbadt lábam alig akar megtartani, ezért úgy érzem, mintha koromnál háromszor idősebb lennék. Nem tudom, hogy mire gondolnak, de ez az egész helyzet nevetséges. Miért hiányozna bármi? A gondolat nem hagy békén, és egyre ott kering a fejemben.

    Az egyik detektív feljön velem, és hirtelen ismerősnek tűnik, de azt már nem tudom, hogy honnan. Ennek azonban semmi jelentősége nincs. Úgy döntök, hogy Jasmine szobájával kezdem, mivel tudom, hogy ott rend van, tehát könnyen ellenőrizni lehet, hogy minden ott van-e a helyén.

    Odamegyek az ágyhoz, és felemelem a takarót; arra számítok, hogy a párnán ott lesz Lottie, Jaz rongybabája. Nincs ott. Visszaengedem a paplant. Hol van Lottie? Jaz még hétévesen is azt szereti, ha Lottie az ágyában van, de most nyoma sincs. A nehéz helyzetben ránézek a rendőrre, aki szó nélkül mered rám.

    Lassan odamegyek a ruhásszekrényhez. Szinte félek kinyitni, de a rendőr továbbra is figyel. Óvatosan meghúzom a kilincset, mintha a lassú mozdulat befolyásolhatná az eredményt. Jasmine rózsaszín hátizsákja nincs ott a polcon. Hirtelen egész megvadulok, előre-hátra tologatom a fogasokat, és kihúzgálom a fiókokat.

    – Neeeee! – ordítom, és az egy szótagú szót úgy elnyújtom, mintha legalább húsz szótagú lenne. Hol vannak a lányom ruhái?

    Sietős léptek hangját hallom a lépcső felől, és Philippa jelenik meg az ajtóban. Odajön hozzám, és megfogja a karom. Nem is kell kérdeznie semmit, hiszen látja az arcomon, hogy mi történt. Nem akarom beismerni magam előtt, de most szembe kell néznem az igazsággal.

    Robert elvitte a gyerekeimet.

    3

    Tom Douglas fáradtan állt fel íróasztalától, és a karját feje fölé emelve nyújtózkodott. Amióta főnöke, James Sinclair főfelügyelő egészségügyi okokból, korkedvezménnyel nyugdíjba vonult, a Londoni Rendőrségnél már más volt a munka. Az új fickó ugyan rendes volt, de Tom megítélése szerint túlságosan is a számok embere. És nemcsak azért, mert sasszemmel figyelte a költségvetés alakulását. Hiszen ez a dolga. Tom számára úgy tűnt, hogy az új főnök a bűneseteket is számokkal akarja megoldani, mintha egy bűvös képletet lehetne alkalmazni az előre meghatározott kritériumok szerint.

    Tom eredetileg azért helyezkedett el a Londoni Rendőrségnél, hogy közelebb legyen a lányához, Lucyhoz. A volt felesége, Kate, a válás után mindent összepakolt, és Londonba költözött, ő pedig követte. Sok tekintetben ez volt álmai állása, de a londoni élet igazából már nem vonzotta többé. Mivel Kate új kapcsolata nem jött össze, és a nő Lucyt visszavitte északnyugatra, őt már semmi nem kötötte oda, és Lucyt is hiányolta.

    Levette bőrzakóját a szék háttámlájáról, és felkapta a kulcsait. A késő órában az életnek már csak kevés jele mutatkozott, és, bár lélektelen lakása nem volt igazán hívogató, valamennyi alvásra mindenképpen szüksége volt. És egy kevés ennivalóra is; legalább főzőcskézhet egy kicsit. Arra gondolt, hogy mit készítsen a kései vacsorára.

    Ahogy kikapcsolta az íróasztali lámpát, megszólalt a telefon. Egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, és csak nézte a kagylót, de tudta, hogy fel kell vennie. Sosem tudott ellenállni a csörgő telefonnak.

    – Douglas főfelügyelő.

    – Tom, mennyire örülök, hogy elértelek. Philippa Stanley vagyok. Némi információt szeretnék, ha van egy perced.

    Mihelyt a hívó bemutatkozott, Tom tudta, hogy hosszú beszélgetésre számíthat, ezért kihúzta a székét, és leült. Kulcsait és zakóját visszadobta az asztalra. Philippa az ő csapatának egyik felügyelője volt rögtön azelőtt, hogy ő eljött Manchesterből, és már akkor meglehetősen magasra emelkedett a ranglétrán. Nem lehetett megállítani. Egyértelmű volt, hogy a csúcsra tör.

    – Szervusz, Philippa. Jó hallani a hangod. Miben segíthetek? – kérdezte.

    – Egy régi, hét évvel ezelőtti ügyben van szükségem a segítségedre. Annak idején egyszer Ryan Tippetts rendőr vitt téged haza a kocsijával, amikor hívást kapott, hogy azonnal menjen és foglalkozzon egy Olivia Hunt nevű nővel, aki bejelentést tett, hogy eltűnt a barátja.

    Tom tudta, hogy ez most nem kedélyes csevegés lesz Philippával, a nő teljes egészében a munkára koncentrál. Nagyon jól el tudta őt képzelni. Ugyanazt a fajta „egyenruhát" viseli, mint mindig: nyitott nyakú, fehér blúz, a melléből nem sok látszik, egyenes szabású, tengerészkék szoknya, és elegáns, de praktikus cipő, amit az ő anyja udvari cipőnek nevezett volna. Rövid haja csillogóan fényes, a füle mögé dugva, és a sminket is mindössze az egyszerű rúzs jelenti. Mindig nagyon elegáns és nőies volt, de ellentmondást nem tűrő viselkedése minden szexi vonást elnyomott benne.

    – Furcsa módon, valóban emlékszem. A nő nevét már elfelejtettem, de ha arról van szó, akire gondolok, akkor volt egy kisbabája, aki abba sem akarta hagyni a sírást, ő pedig makacsul állította, hogy valami történt a barátjával. Amikor Ryan megtudta, hogy az eltűnt fickó muzulmán, akkor azt gondolta, hogy ez mindent megmagyaráz. Úgy vélte, hogy egy mellékutcában előbb-utóbb megtaláljuk, alaposan összeverve, ami persze sosem történt meg. Jól lecsesztem a viselkedéséért, és elnézést kértem a lánytól. Mit akarsz tudni?

    – Hogy mi volt a benyomásod róla, a lányról – válaszolta Philippa.

    – Miért? Miről van szó? – kérdezte Tom. Az ügy nagyon régen történt, és az irattárban ott van minden részlet, de Philippa bizonyára nem ok nélkül kérdezi.

    – Majd rátérek, de nem akarlak befolyásolni. Mondd el, hogy mire emlékszel, és én is elmondom, hogy mit akarok tudni. Mellékesen, Ryannel is megpróbáltam beszélni az ügyben. Körzeti vezető, és csak az isten tudja, hogy ki hozta ezt a meglepő döntést. Iszonyatosan nagy véleménnyel van az el nem ismert zsenialitásáról, de továbbra is éppen olyan használhatatlan, mint amilyen mindig is volt. Arra gondoltam, hogy te okosabb vagy, és nálad több szerencsével járok.

    Tom nem tudta biztosan, hogy Philippa vajon hízelegni akar-e neki a dicsérettel, de úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele, mivel az adott esetet nem felejtette el. Nem kifejezetten a miatt az este miatt, hanem azért, ami később történt.

    – Ahogy már az előbb is mondtam, azért találkoztam a lánnyal, mert telefonált, hogy a barátja, talán egy iráni fickó, ha jól sejtem, nem ment haza. Olyan nagyon későre még nem járt az idő, ezért azt gondoltuk, hogy betért egy pubba, és a kora hajnali órákban majd előkerül, nagy mentegetődzések közepette. De a fiú egyértelműen nagyon szigorúan vette vallása alkoholellenes törvényeit, ezért a lány tudta, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Felvettük az eltűnt személyek listájára, de némi kutakodás után kiderítettük, hogy volt mozgás a hitelkártyáján. Vonatjegyet vett Manchesterből Londonba, és még aznap este jegyet foglalt Ausztráliába. Szöveges üzenetet is küldött a lánynak, és azt hiszem, hogy elnézést kért tőle. Ezt ellenőrizheted. Dereng, hogy nem érte el a repülőgépet, amelyre helyet foglalt, de szabadon felhasználható jegyet vett, amellyel bármikor utazhat, és, mivel Olivia nem hallott felőle, nem volt rá ok, hogy tovább foglalkozzunk az üggyel.

    – Ez tökéletesen egybevág azzal, ami a feljegyzéseink között van. Remek memória, Tom.

    – Nos – felelte Tom nevetve –, valószínűleg nem emlékeznék rá ilyen tisztán, ha pár hónappal később nem nekem kellett volna foglalkoznom a lány esetével. Feltételezem, tudod, hogy mi történt.

    – Olvastam az aktákat, de azért csak mondd el!

    Tom kis szünetet tartott. Maga előtt látta Olivia Huntot, ahogy a nő könnyáztatta arcán olyan kétségbeesés tükröződött, hogy a vele kapcsolatos vizsgálat nevetségesnek, de ugyanakkor szükségesnek is tűnt.

    – Eladta a lakását, és a szüleihez akart költözni; de szerintem csak szükségből, és nem azért, mert túl nagy kedve lett volna hozzá. Nem számít. Azon a napon, amikor be akart költözni, elment a szüleihez, és megtudta, hogy az apja miért késik a furgonnal, amelyet a költözködéshez béreltek. Az apja és az anyja holtan hevert az ágyban. Később kiderült, hogy szénmonoxid-mérgezést szenvedtek a hibás kazán és az eldugult szellőzőnyílás miatt. Kivizsgáltuk az esetet, és Olivia viselkedését is alaposan tanulmányoztuk. Pár hónapon belül elveszítette a barátját, majd a szüleit, ami ugyancsak furcsa. Különösen úgy, hogy a barátja jelentős összeggel járult hozzá a lakás megvásárlásához, amelyet az ő nevére íratott, és szülei végrendeletének is ő volt az egyedüli kedvezményezettje. A Külügyminisztérium megpróbált információt gyűjteni a fiú családjáról. Talán Dan volt a neve?

    – Danush Jahander – felelte Philippa.

    – Igen, így hívták. Meg akarták tudni, hogy a család hallott-e róla. Amilyen a Nagy-Britannia és Irán közti kapcsolat akkor volt, a dolog nem lehetett könnyű, és nem hiszem, hogy bármi lényegeset kideríthettek. Olivia már akkor sokkos állapotban volt, amikor a barátja dobta őt és magára hagyta egy kisbabával, de totál kiborult, amikor a szülei meghaltak. Azt mondta, hogy az apja betegesen ügyelt a biztonságra, és egy ilyen jellegű baleset teljesen valószínűtlen lett volna.

    – De semmit nem bizonyítottak, sem ő, sem bárki más ellen.

    – Így igaz – mondta Tom. – Az egész tragikus balesetnek tűnt. Olivia teljesen zaklatott lett. Aznap délelőttre már eladta a lakását, de a szülei házában nem maradhatott, és nem is akart ott maradni. A kisbabával is törődnie kellett, de mintha úgy emlékeznék, hogy a fickó, aki megvette a lakást, felajánlotta neki, hogy maradhat. Ő valahol másutt lakott, és szerintem megengedte a nőnek, hogy visszaköltözzön. Vele kapcsolatban viszont már semmire nem emlékszem.

    – A neve Robert Brookes volt. Végül feleségül vette a lányt.

    – Nos, legalább valami jó is kisült a dologból – mondta Tom, és elmosolyodott. – De ezek közül az információk közül minden megvan a feljegyzéseitekben. Én miben segíthetek?

    – Tudnom kell, hogy mit gondoltál. Nem arra vagyok kíváncsi, ami a bizonyítékokból egyértelmű, hanem arra, hogy te mit gondoltál Oliviáról. Mennyi hitelt adtál a szavának, és szerinted mennyire színészkedhetett.

    – Rendben van, de meg kell mondanod, hogy mi szükség van rá – felelte Tom.

    – Azért kell, mert most éppen vele vagyok. Ezúttal a férje, Robert Brookes tűnt el, és a három gyereke is.

    4

    Robertről akarnak információt, a kapcsolatunkról. Hogyan magyarázhatnám el nekik úgy, hogy én magam sem értem? Csak annyit tudok, hogy Robert életem egy borzalmas szakaszában nagyon sok mindentől megmentett. Először Dant veszítettem el, és mindössze két hónappal később a szüleimet is. Meghaltak. Mindketten.

    Nem is tudom, hogy mit csináltam volna, ha Robert abban a pillanatban nem jelenik meg az életemben. Akkor gyakorlatilag teljesen idegen volt számomra. Ő volt az a férfi, aki megvette a lakásomat, de valahogy megértette, mire van szükségem, és segített, hogy átevickéljek életem legrosszabb részén.

    Amióta Dan eltűnt, szinte alvajáróként bolyongtam a napok során. Ködös tudatomba egyedül az a tény hatolt be, hogy el kell adnom a lakást, amelyben Dan és én együtt éltünk. Egyedül nem engedhettem meg magamnak, és a hely minden zuga őrá emlékeztetett: a bútorok, amelyeket a zsibvásáron és az ócskásnál vettünk, vagy a förtelmes, lila festék a konyhában, amely ingyen volt. Minden talpalatnyi helyhez valami emlék társult. Sok lehetőségem azonban nem volt. Jaz és én visszatérünk a mamához és a papához; imádtam ugyan őket, de mégsem tudtam, hogyan birkózom majd meg a helyzettel.

    Amikor Robert egy zimankósan hideg napon megérkezett, hogy beköltözzön, még mindig ott voltam. Az előszobában álltam, Jaz a babakocsijában volt, és az apámra vártam. Az apámra, akit, ahogy később kiderült, többé már sosem láttam élve.

    Úgy tűnt, egyedül Robert tudja, hogy a későbbiekben mi a teendő. Megengedte, hogy a lakásban maradjak, és néhány hónapig még megtartotta a régi helyét. Hallani sem akart róla, hogy valahol másutt próbáljak

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1