Az ajándék

LOUISE JENSEN

Az ajándék

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Gift

Fordította Sillár Emőke

A szerző már megjelent, kötete:

A nővér

Copyright © Louise Jensen, 2016

Hungarian translation © Sillár Emőke, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155676468

Callumnak, Kainak és Finley-nek.

Mindig rátok leszek a legbüszkébb.

Később

Rohanok.

Sötét van. Rettenetesen sötét. Felhők száguldanak a szénfekete égen, eltakarják a holdat és a csillagokat. Tüdőm megtelik nedvességgel, és ahogy élesen beszívom a levegőt, émelyítő hullámokban tör rám a hányinger.

Rohamosan fogy az erőm. Edzőcipőm csattog az aszfalton, és mintha már nem hallanék lépéseket a hátam mögött, de nehéz eldöntenem az üvöltő széltől.

Lopva a hátam mögé pillantok, lábam laza talajra téved, és megbotlom, kinyújtom a kezemet, hogy felfogjam az esés lendületét. Arcom valami keménybe és szilárdba ütközik, ami felszakítja a bőrömet. Állkapcsom összecsattan, és a fogam a nyelvembe hasít, vér önti el a számat. Lenyelem, epe és félelem kúszik a torkomba.

Ne üss zajt!

Félek. Rettenetesen félek!

A hasamon fekszem. Mozdulatlanul. Némán. Várok. Csíp a tenyerem. Arcom lüktet. Rothadó levelek szagát érzem az orromban. Kavarog a gyomrom, ahogy lassan araszolok előre, könyökömet a nedves talajba vájom, hogy meg tudjak kapaszkodni. Bal. Jobb. Bal. Jobb.

Most az aljnövényzethez érek. Tüskék szúrnak a bőrömbe és csimpaszkodnak a ruhámba, én pedig csak lapulok, fákkal körülvéve, azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok, de a felhők szétválnak, és a holdfénynél megpillantom a kapucnis pólóm ujját, amely, hihetetlen, de fehér a ráfröcskölődött sár ellenére! Átkozom magam. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Lerántom magamról a pólót, és begyömöszölöm egy bokor alá. Fogam vacog a hidegtől. A félelemtől. Balra tőlem ágak reccsennek talpak alatt. Ösztönösen fellököm magam, és a lábujjaimra dőlök, mint egy sprintre készülő futó. Szívverésem a fülemben dobol, mégis hallom.

 Köhögés! Most a hátam mögött. Közel. Túl közel!

Rohanok.

Bukdácsolok előre. Meg tudom csinálni, mondom magamnak, de ez hazugság! Tudom, hogy már nem bírom sokáig.

A felhők újra elfedik az eget, és a sötétség letaglózó. Egyelőre lassítok, mivel nem látom, hová teszem a lábamat.

A föld tele van gödrökkel, és nem kockáztathatom, hogy kificamítsam a bokámat, vagy még valami rosszabb történjen. Mit csinálnék akkor? Hogyan tudnék elmenekülni? A szél dühöng, elsöpri a felhőket, és a szemem sarkában egy árnyék mozdul. Megperdülök és sikítok.

Rohanok.

ELSŐ FEJEZET

Most

Minden kedden négy és öt óra közt hazudok.

Vanessa, a pszichológusom, az orrnyergére tolja teknőckeretes szemüvegét, és odacsúsztat nekem egy doboz Kleenexet, mintha ma volna a nap, amikor a bűnömet kiokádom, és ott hever majd köztünk bűzösen és mérgezőn a lehetetlenül fényesre polírozott asztalon.

– Szóval, Jenna. – A dossziémban lapozgat. – Közeleg a hat hónapos évforduló. – Hogy érzi magát?

Vállat vonok, és lecsippentek egy kóbor szálat a ruhám ujjáról. A levendula potpourri illata idegesít, akárcsak a fényes levelű növények túlzott sokasága ebben a gondosan megtervezett térben, de lenyelem az izgágaságomat, és helyet változtatok a túl puha kanapén. Hangulatingadozásaimat nem foghatom örökösen a gyógyszeres kezelésemre, igaz?

– Jól – mondom, bár ez távolabb már nem is lehetne az igazságtól.

Rengeteg érzelem vár bennem arra, hogy kitörhessen, de valahányszor itt vagyok, a szavak csomókba kötődnek a nyelvemen, és bármennyire szeretnék igazán megnyílni, sohasem sikerül.

– Volt valahol ezen a héten?

– Elmentem mamával, pénteken.

Hát ez aligha újdonság. Minden héten ez történik. Néha nem is értem, egyáltalán miért járok Vanessához. Már teljesítettem az előírt számú kezelést, mégis halálpontosan megérkezem minden alkalommal. Gondolom, azért, mert keveset járok el otthonról, és szeretem ezt a rutint, a normális életnek ezt a nekem jutó darabkáját.

– És társaságban?

– Nem.

Nem is emlékszem, mikor volt utoljára esti programom. Csak harmincéves vagyok, de legalább a duplájának érzem magam. Azután évekig nem volt kedvem társaságba járni, és most jobban szeretek otthon lenni. Egyedül. Biztonságban.

– Érzelmileg? Leülepednek már a dolgok?

Megszakítom a szemkontaktust. Vanessa a paranoiámra utal, és nem igazán tudom, mit mondjak. A gyógyszerkoktélt, amelyet azért szedek, hogy a testem ne lökje ki az új szívet, minden kórházi felülvizsgálatnál újra beállítják, de az aggodalom már úgy beburkolt, mint egy második bőr, és bármilyen keményen próbálom, képtelen vagyok lerázni magamról.

– A sürgető érzés… – belenéz a jegyzeteibe –, hogy elfusson? Még mindig magával van?

– Igen.

Az adrenalin csípi a bőrömet, és átnedvesedik a pólóm hónalja. A veszélyérzet, ami gyakran elönt, annyira elsöprő, hogy szinte már ómennek érzem.

– Nem szokatlan, hogy az ember el akar menekülni a saját életétől, amikor valami nehezen feldolgozható traumatikus hatás érte. Össze kell dolgoznunk, hogy megtörjük a mániákus gondolatok körforgását.

– Nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű. – A félelem olyan valóságos és szilárd, mint a borostyán papírnehezék Vanessa íróasztalán. – Átéltem újabb… – Nem vagyok biztos benne, hogy el akarom mondani neki, de most megint úgy néz rám, mintha egyenesen átlátna rajtam. – …epizódokat.

– Ugyanolyanokat, mint korábban? Az ellenállhatatlan szédülést?

Kicsit megemeli az állát, miközben a válaszomra vár, és azt kívánom, bárcsak ne szóltam volna.

– Igen. Nem veszítem el az eszméletemet, de csőlátásom lesz, és minden hang letompul. Egyre gyakrabban fordul elő.

– És mennyi ideig tartanak ezek az epizódok?

– Nehéz megmondani. Talán másodpercekig. De amikor ez történik, annyira… – Úgy nézek körül az irodában, mintha a szó, amelyet keresek, a falra volna festve. – …meg vagyok rémülve.

– Az érzés, hogy nem vagyunk a magunk urai, rémisztő, Jenna, és érthető azok után, amin keresztülment. És említette ezeket az epizódokat dr. Kapurnak?

– Igen. Azt mondja, hogy pánikrohamok előfordulnak az én gyógyszeres kezelésem mellett, de ha minden jól megy, a hat hónapos felülvizsgálatomnál csökkentheti a tablettáim számát, és annak segítenie kell.

– Akkor ez jó hír. És mikor kell visszamennie dolgozni… – a papírjaira néz – …hétfőn?

– Igen. De csak részleges munkaidőben. Kezdetben.

Linda és John, a főnökeim, több mint nagyvonalúak voltak, amikor szabadságot adtak. Papa barátai, és szinte egész életemben ismertek, és bár Linda azt mondta, ne érezzem úgy, hogy kötelező visszamennem, hiányzik a munkám. El sem tudom képzelni, hogy valahol újra kezdjek. Valami ismeretlen helyen. De azért ideges vagyok. Olyan sokáig voltam távol. Milyen érzés lesz? Ismét normálisnak lenni. Izgulok, ha arra gondolok, hogy emberekkel kell találkoznom. Túlságosan hozzászoktam a magam társaságához, ahhoz, hogy otthon vagyok, hogy kitöltöm az időmet. „Piszmogás, mama régebben így hívta; „rejtőzködés, mondja most, de a lakásomban a kegyetlen szorongás, amelyet állandóan magammal hurcolok, nem olyan éles. Viszont az élet megy tovább, nem igaz? És attól tartok, ha most nem kényszerítem magam, hogy újra elkezdjek élni, akkor már sohasem fogok.

– Hogy érzi magát a gondolattól, hogy visszamegy?

Vállam megkezdi az automatikus emelkedést a fülem felé, de megállítom.

– Azt hiszem, jól. A szüleim nem lelkesek az ügyben. Megpróbáltak lebeszélni. Megértem, hogy attól tartanak, túl sok lesz, de Linda azt mondja, kezdetben lassan szoktathatom magam. Elmehetek korán, ha túlságosan elfáradok, és bemehetek későn, ha rossz éjszakám volt.

Mindig jó viszonyom volt Lindával, még ha nem is látogatott meg az elmúlt néhány hónapban. Gondolom, nem tudja, mit mondjon. Senki nem tudja. A tény, hogy majdnem meghaltam, kínosan érinti az embereket.

– És mi van a donor családjával? Még mindig próbál kapcsolatba lépni velük?

Fészkelődöm a székben. Az elmúlt néhány hónapban köszöneteimet egyik levélbe öntöttem a másik után, de a transzplantációs koordinátorom mindet elutasította. Figyelmetlen voltam, és túl sok mindent elárultam magamról. Utalást tettem arra, hogy ki vagyok, hol élek. De az ilyen részletek nélkül az egész olyan ridegnek és személytelennek tűnt! Végül megfizettem egy magánnyomozót, hogy keresse meg őket, és egyenesen a családnak írtam. Kisebb vagyonba került, de megérte, hogy elmondhattam, mennyire hálás vagyok, és a cselekedetük milyen sokat jelent a családomnak – és mindezt anélkül, hogy megszűrtem volna a szavaimat. Nem akartam a továbbiakban zavarni őket, és nem számítottam rá, hogy hallani fogok felőlük, de azonnal válaszoltak, és úgy tűnt, őszintén örülnek, hogy értesültek rólam. Tudom, hogy Vanessának nem fog tetszeni, ami most következik.

Kiszárad a szám, és előrehajolok, hogy felvegyem a poharamat. Reszket a kezem, csilingelnek a jégkockák, és víz loccsan le a pohár oldalán, belecsurog az ölembe, és átáztatja a farmeromat. Az italomat szopogatom, közben hallom Vanessa hátam mögött diszkréten elhelyezett órájának a tik-tik-tik-takolását.

– Vasárnap találkozom velük.

– Ó, Jenna! Hiszen ez teljesen etikátlan! Hogy nyomozta ki őket? Tudja, hogy ezt jelentenem kell!

Arcom lángol, miközben a cipőmet tanulmányozom.

– Ezt nem mondhatom el! Sajnálom.

– Tudja, hogy a kapcsolatot nem támogatják! – Helytelenítés csöpög minden szavából. – Főleg ennyire a folyamat kezdetén. Hihetetlenül lehangoló lehet mindenki számára, és több lépcsővel visszavetheti magát. Elég lett volna egy szimpla köszönőlevél, de találkozás – én egyszerűen…

– Tudom. Nekik pontosan ugyanezt mondták, de meg akarnak ismerni. Tényleg! És nekem szükségem van rá, hogy találkozzam velük. Csak egyszer. Úgy érzem, mintha egy idegen lakna bennem, és tudni akarom, ki az!

Hangom megtörik.

– Ez szinte a rögeszméjévé vált, és nem egészséges, Jenna! Mi haszna lesz abból, ha tudja, kinek a szívét kapta?

Valami modern és kaotikus festmény lóg mögötte, a színei most örvényleni kezdenek, és az emésztő nyugtalanság növekszik bennem.

– Segítene, ha érteném.

– Értené, mit?

Vanessa felém hajol, mint egy zsoké a lovon, aki áttörést érez és száguld előre.

– Hogy miért maradtam én életben és halt meg ő?

* * *

Van egy bemélyedés a csokoládészínű bőrkanapén. Azt a helyet jelzi, ahol sok-sok órát töltöttem. Akár egy táblát is kitehetnénk: „EGY ÉLET NÉLKÜLI LÁNY ÉL ITT." Meggyújtok egy bogyóillatú gyertyát, mielőtt ledobom magam a szokásos pontra. Miután Vanessánál voltam, mindig annyira kimerültnek érzem magam. Sohasem tudom, hogy ezt az érzelmek okozzák, amelyek felbugyborékolnak, amikor a makulátlan irodájában ülök, vagy az erőfeszítés, hogy bent tartsam őket.

Felveszem a vázlatfüzetemet a dohányzóasztalról. A rajzolás mindig megnyugtat. James Bay szól a Bluetooth hangszórómból, és mialatt ő visszatartja a folyót, én a ceruzát a térdemhez kocogtatom, az egyhangú falakat bámulom, és inspirációra várok, hogy nekifogjak. Azóta tervezem, hogy kifestem a szobát, amióta Sam elköltözött, majdnem hat hónappal ezelőtt. Hogy a saját képemre formálom a lakást. A magnóliát napsugaras sárgával és vérbő vörössel takarom le: merész színekkel, amelyeket Sam utál. Nem mintha arról volna szó, hogy visszajön, bár tudom, hogy szeretne. Sose akarta, hogy szakítsunk, de én nem álltam az együttérzést a szemében, ahogy rám nézett, miután megoperáltak, azt, ahogy faksznizott körülöttem és ötpercenként megkérdezte, jól vagyok-e. Nem akartam, hogy ott ragadjon egy ilyen nő mellett, mint én, hogy „átsegítsen", mintha öregek lennénk, és semmi többet nem várnánk az élettől. Az, hogy szabaddá tettem, életem legnemesebb cselekedete volt, akkor is, ha a gyomrom még mindig összerándul, valahányszor rá gondolok. Próbálunk barátok maradni. SMS-eket küldünk. Facebookozunk. De ez nem ugyanaz, igaz? Gondolatban hozzáírom a szobafestést az elvégzendők listájához, amelyekre talán soha nem kerítek sort. A napok, amikor pihennem kellett, már elmúltak, de beleragadtam egy mókuskerékbe, amelyből nem tudok kiszállni, és igazat szólva, félek. A fizioterápia órái és a brosúrahegy ellenére, amellyel hazaküldtek, tétovázás van a mozdulataimban. Kikényszerített lassúság. Orvosaim szerint jól gyógyul a testem, de az eszem mintha nem hinné ezt el, és halálra vagyok rémülve, hogy túlságosan megerőltetem magam. Hogy valami elromlik, és akkor mit csinálnék? Elképzelem, ahogy a padlón fekszem. Képtelen vagyok elérni a telefont. Képtelen vagyok megmozdulni. Ki tudná meg? Színlelek mamának, hogy jól megvagyok egyedül. Színlelek mindenkinek. Még magamnak is.

Mit rajzolhatnék? Átpergetem a füzetem lapjait. Kezdetben Sam egyik képe jön a másik után, de újabban a rajzaim sötétebbek lettek. Szinte fenyegetőek. Erdők kicsavarodott faágakkal, homályból kibámuló szemek, egy gyöngyszemű bagoly. Sóhajtok. Talán igaza van Vanessának, hogy aggódik a lelki egészségem miatt.

Pityeg a mobilom. SMS Racheltől, és tudom, anélkül is hogy kinyitnám: azt kérdi, mit csinálok később. Azt fogom mondani, hogy otthon töltöm az estét, és megkérem, hogy igyon egyet az egészségemre a pubban. Ez a mi heti rutinunk, mint Punch és Judy. Minden alkalommal ugyanaz, bár néha szinte viszketek, hogy más legyen a vége. Elmehetnék, gondolom magamban, de aztán elhessegetem a gondolatot. Hiábavalónak tűnik, hogy megpróbáljak ugyanazokhoz a szokásokhoz visszatérni. Már nem az a személy vagyok, mint régen, és különben is, az emberek most másképp kezelnek, soha nem néznek egyenesen a szemembe, mivel nem tudják, hogy mit mondjanak. Majd találkozom Rachellel hétfőn a munkahelyünkön.

Közel hat hónappal ezelőtt meghalt valaki, hogy én élhessek. Olyan szűk lett a világom, hogy néha úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. Ki volt az, aki meghalt értem? Szorosan összezárom a szememet, de a gondolat tovább dübörög felém, és nem tudom, hogyan állíthatnám meg. Reszketek, és átmegyek az ablakhoz. A befújó szellő jeges, de én hálás vagyok a friss levegőért. Hetek óta otthon vagyok, de a kórház súlyos szaga mintha befészkelte volna magát a tüdőmbe, és bármilyen idő van, mindig résnyire nyitva tartom az ablakokat. Kinézek a redőny lécei közt az alkonyatba, és hideg kúszik fel a gerincemen. Egy árnyék mozdul meg a kapualjban az utca túloldalán, és elönt a futásra sürgető érzés, amelyről Vanessának beszéltem. Felgyorsul a lélegzetem, de az utca csendes. Nyugodt. Becsapom az ablakot, bezárom a redőnyöket, és ott maradok bebábozva a nappalim halvány fényében. Beszűkül a világom, akárcsak az önbizalmam.

Újra a kanapén fekszem, és úgy reszket a kezem, hogy nem tudom a ceruzát tartani. Biztonságban vagyok, mondom magamnak. Akkor miért nem érzem úgy?

MÁSODIK FEJEZET

Tíz hónappal ezelőtt mindketten betegek voltunk. Egy vírus száguldott körbe Sam irodájában, és egyik nap arra jöttem haza a munkából, hogy Sam ott fekszik összekuporodva a kanapén egy paplanba bugyolálva, mellette nagy halom összegyűrt papír zsebkendő a padlón. A fűtőtestek okádták a forróságot. Ledobtam a kabátomat és a pulóveremet.

– Azt hiszem, haldoklom, Jenna! – károgta Sam, és felém nyújtotta a karját.

Nevettem, de amikor megfogtam a kezét, síkos volt az izzadságtól. Homlokára tettem a tenyeremet. Tűzforrónak éreztem, annak ellenére, hogy Sam foga vacogott a hidegtől.

– Influenza, ember! – Lángoló arcához nyomtam az ajkam. – Mindjárt jövök.

Kirohantam az éjszakai gyógyszertárba, és bevásároltam egy tonna Lemsipet és aszpirint, és otthon édes kukoricás csirkelevest melegítettem. Két nap múlva kapart a torkom, folyt a szemem, és olyan vadul reszkettem, hogy elharaptam a nyelvemet. Napokig az ágyat nyomtuk. A levegő sűrű és savanyú lett, miközben orrvérzésig teljes tévésorozatokat néztünk végig DVD-n, és üvöltőre csavartuk a hangerőt, hogy elnyomja görcsös köhögésünket. Felváltva csoszogtunk ki a konyhába, mint a zombik, lassan és céltudatosan, hogy ennivalót hozzunk, amit nem tudtunk lenyelni, és innivalót, aminek nem éreztük az ízét. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor kezdtük jobban érezni magunkat. Amikor felhúztuk a tolóablakot, és beengedtük a hűvös szellőt, hogy kisöpörje a rossz egészség bűzét. A zuhany alatt a forró víz tűkkel szurkálta a bőrömet, és azt hittem, túl vagyok a legrosszabbon.

Sam ereje napról napra jobban visszatért, az enyém azonban nem, és egy hét után olyan kimerült voltam, hogy ebédszünetben szundítottam a kocsiban, és este elaludtam a kanapén, miközben az M&S készételek szénné égtek a sütőben. Éjszaka levegő után kapkodva ébredtem, próbáltam oxigént erőltetni a tüdőmbe, és állandóan kidugtam a fejemet az ablakon és kortyoltam a friss levegőt, miközben azon gondolkoztam, hogy mi történik velem.

– Foglaltam neked időpontot az orvosnál – mondta Sam egyik nap. – Öt óra. Semmi vita!

Túlságosan ki voltam facsarva, hogy tiltakozzam. Ültem a háziorvos várójában, a betegség áporodott és nyomasztó levegőjében. Az orvos meghallgatta a szimptómáimat, majd megvakarta mákosan ősz szakállát, és azt mondta, hogy amit tapasztalok, teljesen normális, és csupán pihenésre van szükségem. Biztosított, hogy vissza fog térni az energiám.

Három héttel később alig volt annyi erőm, hogy kikeljek az ágyból. Már több mint két hete nem dolgoztam.

– Ez szerintem nincs rendjén! – mondta Sam, miközben fölöttem állt, aggodalomtól feszült arccal. – Foglaltam neked időpontot, hogy egy másik véleményt is meghallgassunk. Délben hazajövök, hogy elvigyelek.

Később kivonszoltam magam az ágyból, és kicsoszogtam a fürdőszobába, de közben megálltam, hogy felvegyem a postát a lábtörlőről. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem. Sam ott talált az előszoba padlóján, elfehéredett ajakkal, és üvöltő szirénával és villogó kék fénnyel berohantak velem a kórházba.

A következő néhány hónap összefolyik. Bizonyos szinten azért tudatában voltam, hogy mi történik körülöttem. Vírusos szívizomgyulladásom volt, amely agresszívan megtámadta a szívfunkcióimat, és az egyetlen esélyem a szívátültetés maradt. Sam állandóan ott ült labdává gömbölyödve az ágyam melletti széken. Mama felragasztotta ragyogó, boldog mosolyát, és mindennap meglátogatott. Papa fel-alá járkált a szobában, kezével a nadrágzsebében, lehajtott fejjel. A gépek pityegése volt az utolsó dolog, amit este hallottam, és az első hang, amelyre reggel felébredtem, azon tűnődve, hogy hol vagyok. Semmi nem hasonlítható a kórházak, a pusztulással kevert fertőtlenítők, a reménnyel vegyített kézzselé szagához. Túl gyenge voltam, hogy olvassak, és a tévére sem tudtam összpontosítani.

– A Kardashianok vagy szappanopera-sztárok?

Kérdezte Rachel, amikor pletykalapokból olvasott fel, én azonban az álom mezsgyéjén jártam, és sohasem tudtam lépést tartani azzal, hogy ki vált el kitől, vagy melyik színésznő volt éppen túl kövér. Túl sovány. Az egész olyan jelentéktelennek tűnt, a dolgok, amelyeken annak idején nevettünk a pubban, de hálás voltam a társaságáért. Rajta kívül egyetlen barátom sem jött el, hogy meglátogasson.

Mielőtt a megkülönböztethetetlen ételek zörgő kocsikon megérkeztek, mama feltámasztott a párnákra. Soha nem tettem egyenlőségjelet a tény, hogy fel tud húzni az ágyban, és a leadott súlyom mennyisége közt. Apró darabokra vágta a puha kórházi ételt, és én egészben nyeltem le mindet, mert túl kimerült voltam a rágáshoz. Mi mehetett végbe mama fejében? Emlékképek a pufók totyogósról, aki voltam, beszíjazva a magas fehér műanyag etetőszékembe, tágra nyitott szájjal, mint egy verébfióka. Hogy tudta ezt elviselni? Soha nem láttam sírni, egyetlenegyszer sem. Senki nem árulta el nekem, hogy az orvosok azt mondták, rendkívül valószínűtlen, hogy időben találjanak egy szívet. Haldokoltam. A transzplantációs listák végtelen hosszúra nyúltak, és bár ahhoz nem voltam elég jól, hogy hazamehessek, prioritást sem jelentettem. Hogy készül fel az ember a legrosszabbra? El sem tudom képzelni. És fájdalom gyötör, ha arra gondolok, min mehettek keresztül: mama, Rachel és Sam, amikor az ágyam mellett ültek, összefűzött ujjakkal, és egy istenhez imádkoztak, akiben nem hittek. Papa mindennap meglátogatott reménytelenül és zaklatottan, de soha nem maradt sokáig, és amikor beszélt, éle volt a hangjának, mintha örökké dühös lenne, és talán az is volt. Az ember nem várhatja el, hogy valaki végignézze, ahogy az egyetlen gyermeke elenyészik a szeme előtt, igaz? Az idő végeérhetetlennek tűnt: orvosok konzultáltak, ápolónők nyüzsögtek, és feljegyzések születtek, amíg egy nap csoda történt.

– Találtunk egy szívet! – jelentette be dr. Kapur.

A szív tökéletesen megfelelt, de nem volt semmiféle ünneplés, miközben előkészítettek a műtétre; mindenki fájdalmasan tisztában volt azzal, hogy az életnek ez az ajándéka csak egy másik család gyásza árán születhetett meg.

Az ágy kerekei nyikorogtak, ahogy végigtoltak a folyosón, a mennyezeti lámpák fénye olyan bántón fehér volt, hogy úgy éreztem, be tudnának szippantani a fényességükbe és át tudnának repíteni egy halál utáni életbe, amelyben kétségbeesetten akartam hinni.

Nem gondoltam, hogy az ember érezheti ennél rosszabbul is magát, de amikor két nappal később felébredtem az intenzív osztályon, annyira szenvedtem, hogy szinte azt kívántam, bárcsak meghaltam volna. Folyadékokat vezettek csöveken át a karomba, és a drain a mellemben ólomsúlyúnak tűnt.

Egyik nap Sam fél térdre ereszkedett az ágyam mellett. Először azt hittem, a kimerültségtől. A csengőért nyúltam, hogy hívjam a nővért, amikor észrevettem a fekete bársonydobozt a tenyerében. Egy gyűrű – csillogó gyémántokkal körülvett ovális zafír – rejtőzött benne.

– Ez nem éppen a romantikus környezet, amelyet elképzeltem, de lennél a feleségem?

– Sam?

Nem tudtam, mit mondjak. Kivette a gyűrűt a dobozból, és felém nyújtotta. Végigfuttattam az ujjamat a kövön, amely olyan mélykék volt, mint az óceán.

– Nagymamáé volt. Azt akarta, hogy új hagyományt teremtsek. Azzal, hogy tovább adom a családban.

Nagyot nyeltem. Az eszem viaskodott a szívemmel.

– Vehetek egy másikat, ha nem tetszik!

Sam bizonytalannak tűnt, fiatalabbnak a harminc événél, és az akaraterőm minden morzsájára szükségem volt, hogy ne fakadjak sírva. Begörbítettem az ujjamat, hogy ne tudja felhúzni a gyűrűt. Tudtam, hogy már soha nem akarnám levenni.

– Nem lehetek a feleséged – suttogtam. – Sajnálom.

– Miért nem? Hiszen már beszéltünk róla!

– Minden megváltozott. Én megváltoztam.

– Te még most is te vagy!

Olyan gyengéden simogatta meg az arcomat, hogy csaknem a karjába omlottam. Mosatlan hajam és állott leheletem ellenére úgy nézett rám, mintha én volnék a legszebb nő a világon. Lelkem darabokra szakadt, amikor a szemébe néztem, és azt láttam, hogy aggodalom sugárzik onnan, ahol régen vágy égett.

– Nem akarok már együtt lenni veled, Sam.

Erőltettem magam, hogy kimondjam a szavakat, amelyek nagyobb szenvedést okoztak, mint a bőrömbe vágó szike.

– Nem hiszek neked, Jenna!

– Pedig igaz. Már ezelőtt is sokat gondolkoztam velünk kapcsolatban.

– Csak azért mondod, mert beteg vagy…

– Nem. Már ezer éve vannak kételyeim. Sajnálom!

– Mióta? Azelőtt minden szép volt!

Azelőtt. Milyen ártalmatlan szó, de mindig választóvonalat jelent. Azelőtt és azután. Egy üvegfalat, amely elkülöníti a dolgokat, amelyeket meg tudtam tenni akkor, azoktól, amelyeket többé már nem tudok.

– Jenna, légy őszinte! Szeretsz?

Keresztúthoz értem. Igazság vagy hazugság.

– Nem szeretlek, Sam. – A hazugságot választottam. – Sajnálom.

Ez volt a helyes lépés. Miatta. Sam beszélni kezdett, de nem tudtam a szemébe nézni. A lepedő kikeményített sarkát csavargattam az ujjaim közt, és ráparancsoltam magamra, hogy erős maradjak. Jobban meglesz nélkülem.

Visszatette a gyűrűt a dobozba, és miközben rákattintotta a fedelét, felugrott, és roskatag vállal átment a szobán. Rettenetesen szerettem volna visszahívni, és megmondani neki, hogy természetesen szeretem, de a szavak a nyelvemhez bilincselődtek. Tétovázott az ajtónál, és keményen beleharaptam az arcomba, hogy ne kiáltsam el a nevét. Szám megtelt fémes vérrel és megbánással, és ahogy tovább lépett, ajándékba kapott szívem és a bűntudat heves dobogásba kezdtek bennem.

* * *

Négy héttel a szívátültetés után hazaengedtek a kórházból. Mama jött értem.

– Hol van papa?

Elengedte a kérdést a füle mellett. Beültetett egy taxi hátsó ülésére annyi gonddal, amennyi az új apákra jellemző, amikor elhagyják a szülészetet, és autós gyerekülésekbe tett újszülött babákat és a tökéletes jövőről szőtt álmokat dajkálnak. Mama bekapcsolta a biztonsági övemet, bár tiltakoztam, hogy magam is meg tudom csinálni, aztán kirázott egy vatta-puhaságú kockás pikniktakarót, és a térdemre terítette.

– A lányomnak szívátültetése volt. Kérem, vezessen lassan! – mondta.

– Azt a mindenit! – A sofőr elcsavarta a gombot a rádióján, és a zene elhalkult. – Nem fiatal ehhez egy kicsit, aranyom? Gyerekek! Mindig csak az aggodalom velük! Nekem három van. És unokák is.

A taxi gurult előre, a közlekedési lámpa alakú légfrissítő himbálózott a belső tükrön, és émelyítőn édeskés szagot árasztott. Csigalassúsággal araszoltunk előre – mama meg sem rezdült a gyorsítást követelő dudák kakofóniájától – gyerekkorom három hálószobás földszintes háza felé.

A „Paint It Black" szólalt meg. A Rolling Stones volt papa egyik kedvence. Mama a zene mellett arról csevegett a sofőrrel, hogy milyen enyhe telünk volt idáig. Becsuktam a szememet, súlyos fejemet az ablakhoz támasztottam, álomba szenderültem. A motor rezgésétől bizsergett az arcom.

Kiabálás zajára ébredtem. Egyre élesebbre váltó kemény, dühös hangokra. Kábán megpróbáltam egyenesbe tornászni magam, erőltettem, hogy kinyissam a szememet, amikor a taxi előrelódult, kerekei felgyorsultak, és én hátraestem az ülésben. Szédítő sötétségbe zuhantam, amikor a fejem elbillent, és nekicsapódott az ablaknak.

– Nem. Nem. Nem!

Egy nő rémült sikításai csendültek a fülemben, és félelem száguldott át az ereimen.

Csikorogtak a fékek. Üveg