Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Kapd el, ha tudod
Kapd el, ha tudod
Kapd el, ha tudod
Ebook526 pages5 hours

Kapd el, ha tudod

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Mit nem tennél meg a családodért?
Az éjszaka közepén Alice és Harry French a legkegyetlenebb lidércálomra ébred.
Álarcos férfiakat találnak a hálószobájukban, akik a néhány hónapos lányuk életét fenyegetik.
Ez nem félresikerült rablás. A brutális behatolók pontosan tudják, kit keresnek: egy Edward Renshaw nevű férfit.
És ölni is hajlandók, hogy eljussanak hozzá.
Az ifjú szülők hamarosan ráébrednek, hogy a rémálom csak most veszi kezdetét.
Véletlen személycseréről van szó? Ki ez a Renshaw, és mit rejteget?
Egyvalami biztos: máris túl sokat tudnak.
Alice és Harry egymástól elsodródva menekül és harcol, miközben a támadóik egyre közelebb jutnak hozzájuk. Csak egyetlen megoldás marad, hiszen az életük a tét.
Félelmetes, letehetetlen és fordulatos. Ez a lélegzetelállító thriller az utolsó oldalig lenyűgöz.

LanguageMagyar
Release dateJan 28, 2018
ISBN9786155676420
Kapd el, ha tudod

Related to Kapd el, ha tudod

Related ebooks

Related categories

Reviews for Kapd el, ha tudod

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Kapd el, ha tudod - Tom Bale

    cover.jpg

    Tom Bale

    KAPD EL, HA TUDOD

    Ulpius Baráti Kör

    Budapest

    A mű eredeti címe: See how they run

    Fordította Tóth Attila

    Copyright © Tom Bale, 2016

    Hungarian translation © Tóth Attila, 2017

    (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

    ISBN 9786155676420

    Tom Bale fenntartja magának a jogot, hogy őt tekintsék a mű szerzőjének.

    Minden jog fenntartva. A kiadók engedélye hiányában a kiadvány egyetlen része sem másolható, menthető el visszakereshető módon, vagy adható át másnak semmilyen formában és semmilyen módon.

    A regény kitalált történet. A benne lévő olyan nevek, vállalkozások, szervezetek, helyek és események, amelyek egyébként nem közismertek, kizárólag a szerző fantáziájának termékei.

    Az élő vagy már halott személyekkel, eseményekkel vagy helyekkel való hasonlóság pusztán a véletlen műve.

    Meddig mennél el, hogy megmenthesd a családodat?

    Az éjszaka közepén a legborzalmasabb rémálom kezdődik a fiatal szülők, Alice és Harry French számára, amikor arra ébrednek, hogy álarcos férfiak vannak a hálószobájukban, akik olyan kegyetlen alakok, hogy még a kisbabájuk, Evie megfenyegetésétől sem riadnak vissza.

    Ez most nem egy rosszul sikerült betörés. A behatolók tudják, hogy kit keresnek ‒ egy Edward Renshaw nevű férfit.

    Amikor a férfiak eredmény nélkül távoznak, Alice és Harry még nem tudja, hogy a rémálom csak most kezdődik. Valami tévedésről van szó? Ki az a Renshaw? És mit rejteget?

    Egy dolog bizonyos, ők már túl sokat tudnak.

    Ahogy az életükért folytatott menekülés közben Alice és Harry elszakad egymástól, még lélegzetvételnyi idejük sincs, hogy megpróbáljanak ismét összekerülni. És ahogy támadóik egyre közelebb érnek hozzájuk, teljesen egyértelmű, hogy nincs igazán sok esélyük az életben maradásra.

    A hátborzongató, letehetetlen, és váratlan fordulatokkal teli regény az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót.

    A szerzőről

    Tom Bale Sussexben született, 1966-ban. Miközben élete álmát próbálta megvalósítani, hogy író legyen, különféle munkákat végzett, de ezek közül egy sem volt annyira kimerítő ‒ vagy örömteli ‒, mint az a néhány év, amikor főállású apaként otthon volt a két óvodáskorú gyermekével. Első regénye, a Sins of the Father 2006-ban jelent meg az igazi neve, David Harrison alatt. Következő regénye, a Skin and Bones megírásakor már ügynök segítségét is igénybe vette, írói álnevet használt, és olyan kiadói üzletet kötött, amely lehetővé tette számára, hogy kizárólag az írással foglalkozhasson. Imád kerékpározni és nagyokat úszni a tengerben. Családjával együtt Brightonban él.

    További információkat tudhat meg róla weboldalán: www.tombale.net.

    Rajta van a Facebookon: https://www.facebook.com/Tom­-Bale-20549182993; és a Twitteren is: https://twitter.com/t0mbale.

    Köszönetnyilvánítás

    Szeretnék köszönetet mondani Keshini Naidoonak, a szerkesztőmnek a lelkesedésért és munkájáért, aminek eredményeként a regény a lehető legjobb formát kapta. Ugyancsak köszönetet mondok még Oliver Rhodesnak, Kim Nashnek és a Bookouture egész csapatának. Nagyszerű érzés, hogy partnerek lehetünk.

    Hasonló köszönettel tartozom még ügynökömnek, Camilla Wraynek, és mindenkinek a Darley Andersonnál, különösen Mary Darbynak, Emma Winternek és Rosanna Bellinghamnek.

    Mint mindig, most is nagyon sokkal tartozom a feleségemnek, Nikinek, akárcsak a családomnak és barátaimnak. És, mivel 2016-ban már fél évszázadot éltünk, ez most remek alkalom arra is, hogy kifejezzem hálámat az öreg harcosoknak, akik négy évtizeden, vagy még hosszabb időn keresztül barátságukban és támogatásukban részesítettek: Ian Gilburt, Shendon Ireland, Rod Lambert, Stuart Marsom, Denis Sorrill és Ian Vinall. Üdv, nektek, fiúk!

    Rendkívül hálás vagyok még Demetra Saltmarshnak is, aki hátgerincmasszőrként szinte csodát tett velem. Kifejezett boldogság, hogy tíz év után végre először tudok fájdalom nélkül ülni (és úgy gépelni, hogy nem zsibbadt az ujjam).

    Végül, akik olvasták a korábbi könyveimet, azok tudták, hogy előbb-utóbb ez a regény is elkészül. Senkit nem akarok untatni a késlekedés okaival, de azt el kell mondanom, hogy írói munkásságomban, az utóbbi években több volt a lejtő, mint az emelkedő. Voltak idők, amikor arra gondoltam, hogy talán jobb lenne mindent abbahagyni, és valami mással foglalkozni, de két dolog bátorított a kitartásra: feleségem lankadatlan támogatása, és az üzenetek, amelyeket azoktól az olvasóktól kaptam, akik élvezték a könyveimet.

    Tehát ez a köszönetnyilvánítás mindenkinek szól, aki vette a fáradságot, hogy kapcsolatba lépjen velem e-mailben, a Facebookon vagy a Twitteren, vagy megemlítette munkámat a blogján, esetleg értékelést írt. A pozitív visszajelzések rengeteget számítottak. Köszönöm.

    Nikinek, Grahamnek, Neilnek, Pauline-nek és Luke-nak, Jackie Spencer emlékére.

    ELSŐ FEJEZET

    Most éjszakánként minden zajra felriadt. Kislánya születése után nyolc héttel Harry már alig tudott visszaemlékezni rá, hogy milyen érzés hét órát aludni egyfolytában, és utána természetes módon ébredni, kipihenten, készen egy új napra. Az, amit korábban barátai mondtak a kialvatlanság okozta gyötrelmekről, mind igaznak bizonyult.

    A hang megszólalt, de el is hallgatott, amikorra Harry rájött, hogy ébren van; szemét lehunyva tartotta, szíve pedig hevesen vert. Ez most nem a baba, ezt biztosan tudta. Kint lehet valami, talán a hátsó sikátorban, ahol gyakran kószálnak a városba betévedő rókák.

    Várt, és megpróbálta felidézni a pár pillanattal korábban tapasztalt érzést, ahogy valami koppanás, csoszogás, lopakodó mozgás hangja ébresztette fel álmából, mintha valami, vagy valaki azt akarná, hogy ne hallják meg.

    Lehet persze, hogy csak álmodta. Akárhogy van, most már felébredt, és oda kell mennie az ablakhoz, hogy kinézzen; Evie-t is ellenőriznie kell, hogy mennyi idő múlva lesz esedékes a következő etetés…

    Tudta, hogy ezt most mind meg kell tennie, de nem volt rá képes. Teljesen megdermedt, szemét összeszorította, és még lélegezni sem mert.

    Valakik behatoltak a lakásba.

    *  *  *

    Az egyforma épületekből álló házsorok negyede egyáltalán nem számított veszélyes környéknek. A házak nem voltak ugyan nagyok, de sokat értek, mivel közel voltak a vasútállomáshoz, a jó iskolákhoz, és még sok barátságos, sarki üzlet és élettel teli pub is volt azon a részen: csupa kellemes dolog, amit Brighton kínált. A ház nem volt a város központjában, de közel feküdt az egyik fő ütőeréhez. A Dyke Road és a Stanford Road közötti Port Hall negyed elegáns, vidám, és konzervatív módon bohém volt. A postaládákon feliratok hirdették, hogy környezetvédelmi okból ne tegyenek beléjük reklámanyagokat, és a parkolók is teli voltak luxusterepjárókkal.

    Sok fiatal család élt itt, és Harry és Alice a legfiatalabbak közé tartozott. Ezekben a kora hajnali órákban nem sokan tértek haza, habár az út másik oldalán egy nő három műszakban dolgozott a kórházban. Távolabb a városból mindig hallatszott a közlekedés moraja: szirénák, dudák, autók ajtóinak csapódása, gumicsikorgás, és időnként a brightoni állomásról induló vonatok hangja. Madárdalt is lehetett hallani, az évszaktól függően hol gyengébben, hol erősebben, ami általában nagyon kellemes volt, leszámítva a sirályok, a helyiek szóhasználatával átkozott sirályok hangos rikácsolását.

    Mindezek a hangok már hozzátartoztak Harry éjszakai óráihoz; mindegyik ismerős volt, várni lehetett őket, és nem voltak fenyegetők. Amit azonban most hallott, az már teljesen más volt.

    Senki nem törhet be úgy a házba, hogy ne ébressze őt fel, igaz? De még ha bejut is, bizonyára megelégszik a nappaliban lévő dolgok ellopásával: ott van a Blu-ray-lejátszó és a PS4 játékkonzol. Talán elvisz valamennyi készpénzt, esetleg egy telefont vagy iPadet. Nem tudta igazán pontosan felidézni, hogy mi van ott, ami elérhető, de egy dologban biztos volt. A tolvajok megalkuvók. Ki van zárva, hogy megkockáztassák felmenni a lépcsőn, mert felébreszthetik a ház lakóit.

    Akkor most miért érzi mégis úgy, mintha valaki ott lenne rögtön mellette, a szobájukban?

    *  *  *

    Lassan, nagyon lassan kiengedte a tüdejében összegyűlt levegőt. Kinyitotta szemét, és arra gondolt, hogy a szomszéd macska hogyan ijesztette már meg néhány alkalommal, amikor az üstdob hangjára emlékeztető puffanással ugrott rá a szemetesre; vagy hogyan nyávogott panaszosan, pont úgy, mint amikor egy gyermek sír. Gondolatban szuggerálta a macskát, hogy újra valami zajt keltsen, és eloszlassa a veszélyérzetét.

    Semmi.

    Ezek szerint nem képzelődött.

    A közvetlen környezetére koncentrált. Alice mélyen alszik, és most, a változatosság kedvéért a baba is. Úgy tervezték, hogy amikor az idő alkalmas lesz rá, Evie-t elviszik a szomszédos bölcsődébe. A kislány most egy mózeskosárban aludt egy szétnyitható asztalon, elég közel az ágyhoz, hogy Alice elérje, és simogatással rögtön újra álomba ringassa, ha a gyermek felébred.

    Evie egyéni módon lélegzett. Olyan gyorsan szedte a levegőt, mint amikor valaki futás után liheg, és jellegzetes módon hortyogott is hozzá, ez még azokon az éjszakákon is nagyon kedves hang volt, amikor Harry annyira fáradt volt, hogy legszívesebben gipsszel tapasztotta volna be a szemét és a fülét.

    A szobában mindig tej illatát lehetett érezni, ami Evie jelenlétére utalt, de Harry most észrevette, hogy valami teljesen más is társul hozzá: férfiverejték és régóta viselt ruha csípős szaga, aminek nem lenne szabad ott lennie.

    És valaki másnak a lélegzését is lehet hallani. Vagy csak képzeli?

    Minden izmát megfeszítette, és semmi mást nem tett, csak hallgatózott.

    És akkor egy idegen szólalt meg a sötétben.

    ‒ Ébresztő, álomszuszék.

    *  *  *

    Alice hirtelen összerezzent. Talán arra gondolt, hogy nem ébredt fel, és kihagyott egy etetést. Harry megpróbált beszélni, és ki akart találni valamit, hogy felesége csendben maradjon, mert arra gondolt, hogy a nőnek akkor van a legtöbb esélye rá, hogy biztonságban legyen ‒ és ne essen bántódása –, ha a behatoló azt hiszi, hogy ő egyedül van a szobában. A szavak azonban nem jöttek ki belőle, és racionálisan gondolkodva arra is ráébredt, hogy az ötlet nevetséges. A függönyökön át az utcáról beszűrődő világítás bőven elég ahhoz, hogy látni lehessen, hány személy van a szobában.

    Három.

    És a gondolattól, hogy a kisbabájuk is ott van, rémülten felült, miközben agya hevesen járt. Az ágy megremegett, Alice nyögdécselve nyújtózkodott, és a mózeskosár felé fordult.

    ‒ Harry…

    ‒ Csss.

    Megdörzsölte szemét, és megpróbált rájönni, hogy mi lehet az ajtó jobb oldalánál lévő árnyék. Az alak egy lépést tett az ágy felé, miközben Alice megfordult, és azt mondta:

    ‒ Mélyen alszik. Miért…

    ‒ Nézd! ‒ Felemelte kezét, hogy az árnyékra mutasson, és futólag arra gondolt, hogy nem képzelődik-e az alvás hiánya miatt. Igen, milyen jó lenne azt hallani, hogy Alice elneveti magát, és azt mondja, hogy senki nincs ott rajtuk kívül.

    Alice azonban nem nevetett. Hirtelen beszívta a levegőt, mintha csak sikítani akarna, de elfojtotta a sikolyt. Talán őt is ugyanaz az ösztön vezérelte, mint Harryt: hogy Evie ne ébredjen fel, és ezzel is védje őt, függetlenül attól, hogy mi történik.

    Az alak továbbra is ott állt az ágy végénél. Férfi volt, magas, és széles vállú, de a kontúrokon kívül semmit nem lehetett látni belőle.

    ‒ Takarodjon innen! ‒ Harry alig ismert rá saját hangjára. Szégyellte, hogy milyen reszketős; ilyen bátortalan utasítás hallatán egy betörő sem futamodik meg.

    A férfi válaszul kicsit elfordult, és a válla fölött nézett vissza. Újra kis nevetést lehetett hallani. Harry akkor jött rá, hogy egyáltalán nem betörésről van szó.

    Valami sokkal, sokkal súlyosabbról.

    MÁSODIK FEJEZET

    Mintha csak valami fekete mágia lett volna, a hálószoba ajtaja kitárult. A lámpa kigyulladt, és hideg fénnyel mutatta meg a komor, novemberi hajnal valóságát. Mindketten összerándultak a megdöbbenéstől, és Alice-nek újra sikerült elfojtania egy sikoltást.

    Egy második férfi is belépett a szobába. Alacsonyabb és vékonyabb volt, mint az első, de ő is úgy nézett ki. Mindketten fekete overallt viseltek, vékony bőrkesztyűt és latexmaszkot; az első férfién egy bohóc képmása volt, a másikon pedig Freddy Kruegeré{1}.

    Cipőjükre nejlonzacskót húztak, amelyet gumiszalaggal kötöttek meg a bokájuknál. Ezt látva Harryben csak fokozódott a rémület. Mivel a behatolók nemcsak a kezüket és az arcukat fedték le, de a cipőjüket is, és egész testüket letakarták, nehogy bármilyen DNS-t hagyjanak maguk után, az arra utal, hogy nem amatőrök. Pontosan tudják, hogy mit csinálnak.

    *  *  *

    Erre Alice is felfigyelt, de úgy döntött, nem foglalkozik vele.

    ‒ Az ék… ékszeres doboz ‒ hebegte. ‒ Az öltözőasztalon van. Vigyék el, és menjenek!

    A második férfi horkantott, és a maszk alatt hangja olyan volt, mint Darth Vader gyenge paródiája. A mózeskosárban Evie párat szipogott, mire a férfi lassan abba az irányba fordította fejét.

    Harry teste megfeszült, és kész volt kipattanni az ágyból, ha bármelyik behatoló csak egy lépést is megtesz a lánya felé.

    Az első férfi azt kérdezte:

    ‒ Hol van?

    Csend.

    Harry megköszörülte torkát.

    ‒ Hogy mi?

    ‒ Renshaw. Hol van?

    Alice zavarodottan megrázta fejét.

    ‒ Kicsoda?

    ‒ Renshaw. Edward Renshaw.

    A hang türelmetlen volt, de nem kifejezetten ideges. És a kiejtés is egész jó volt, nem az a nyers, délkelet-angliai akcentus, amelyet Harry ösztönösen várt.

    Ő is és Alice is a két férfit nézte, majd lopva egymásra pillantottak. Harrynek az jutott eszébe, hogy évek múlva az esemény talán egy humoros anekdota alapja lehet. Új barátokra tesznek szert a nyaralás során, és az esti iszogatás közben Alice megjegyzi: „Mondd el nekik az esetet, amikor két bandita az éjszaka közepén behatolt hozzánk, és kiderült, hogy eltévesztették a címet."

    Parányi megkönnyebbülést érzett, és azt mondta:

    ‒ Senki ilyen nevűt nem ismerünk.

    Ezt Alice még kiegészítette.

    ‒ Nem is hallottunk róla.

    Az első férfi egymás után mindkettőjükre ránézett. Szemét alig lehetett kivenni a maszk mögött, de a tekintet vadsága félreérthetetlen volt.

    ‒ Edward Renshaw. A hatvanas évei elején jár, közel-keleti, sötét bőrű, sötét hajú.

    ‒ És kövér seggfej. ‒ A második férfi hangja durvább volt, mint társáé. Felemelte kezét a válláig. ‒ Körülbelül ilyen magas.

    ‒ Más neveket is használ. Grainger. Miller. És doktorként is bemutatkozhat a Mr. helyett.

    ‒ Nem ismerjük. ‒ Harry betegesen kívánta, hogy ezt el is higgyék neki. ‒ Ez valami tévedés.

    ‒ Mióta élnek itt? ‒ kérdezte a második férfi.

    ‒ Februárban lesz két éve. ‒ Alice hangja olyan magabiztos volt, hogy Harry erőt merített belőle, és folytatta.

    ‒ Előttünk egy a nyolcvanas éveiben járó nő lakott itt. Otthonba kellett mennie. Mrs…

    ‒ Stevens ‒ fejezte be Alice. ‒ Beryl Stevens.

    Harry hevesen bólogatott. Biztos volt benne, hogy őszinte benyomást keltenek, mint akik mindent megtesznek azért, hogy a rendkívül feszült körülmények között is együttműködők lehessenek.

    Alice folytatta:

    ‒ Beryl hajadon volt. Egyedül élt…

    Az első férfi beléje fojtotta a szót:

    ‒ Maguk csomagot kaptak.

    *  *  *

    Harry érezte, hogy Alice összerezzen a félbeszakítástól, és térde az övének verődik. Rápillantott, és attól félt, hogy felesége kétségbeesésében egy csomó ostobaságot kitalál, csak hogy elküldje a behatolókat. Alice mereven nézte a Freddie Krueger-maszkot viselő férfit, aki elővett valamit overallja zsebéből.

    Egy kést.

    ‒ Ezen a héten valamikor ‒ mondta az első férfi. ‒ A csomagot Mr. E. Graingernek címezték.

    Evie mocorogni kezdett, és rúgkapált a takaró alatt. Az erős fény és a zaj bizonyára felébresztette. Most már egyébként is közeledett az etetés időpontja: az ágy melletti óra azt mutatta, hogy elmúlt hajnali három.

    ‒ Miért kapnánk csomagot ennek a Graingernek vagy Renshaw-nak a nevére? ‒ Harry megpróbált inkább gyanakvó, mint dühös hangon beszélni. ‒ Nem él itt. Fogalmunk sincs, hogy kicsoda.

    ‒ Erre a címre jött. Lavinia Street 34.

    Alice úgy emelte fel a kezét, mintha az iskolában lenne.

    ‒ Tudják, hogy egy Lavinia Drive is van Brightonban? És egy Lavinia Crescent. A postás összekeverhette őket. Már a  Lavinia Crescent 34. címre küldött reklámanyagot is kaptunk.

    Az első férfi úgy sóhajtott, mintha Harry a türelmét tenné próbára.

    ‒ Szerintem nem fogja fel, hogy a dolog milyen súlyos.

    Társa bólintott.

    ‒ Meg kell leckéztetnünk őket.

    Ezt Harry egy pillanatig nem értette meg: a sokk hatására nem működött az agya. Csak akkor jött rá, hogy miről van szó, amikor a második férfi egy lépést tett a mózeskosár felé.

    Evie-nek akarnak ártani. Az lesz a leckéztetés.

    HARMADIK FEJEZET

    ‒ Ne nyúljanak hozzá! ‒ üvöltötte Harry. Előrelendült, és közben még Alice-szel is összeütközött, ahogy felesége is ugyanúgy védeni próbálta a babát. A férfi Alice felé döfött a késsel, hogy megijessze.

    ‒ Nyugodjanak meg! ‒ szólalt meg az első férfi. ‒ Ért a kölykökhöz.

    Kuncogott a saját tréfáján, és teljesen fesztelennek tűnt. Harry megfordult, és azt vette észre, hogy a férfinál most fegyver van; egy kicsi, fekete pisztoly.

    ‒ Vissza oda, ahol az előbb volt! ‒ utasította Harryt. ‒ És feküdjön mozdulatlanul! Egy halott hős senkinek sincs hasznára.

    Harrynek sok választási lehetősége nem volt, engedelmeskednie kellett, de a tehetetlenség érzése olyan volt, mintha valaki erős kézzel összeszorítaná a szívét. Alice-t is arra utasították, hogy feküdjön mellé, és mindketten annyira remegtek, hogy még a matrac is mozgott alattuk. Evie irányából méltatlankodó nyögdécselés hallatszott. Most nem ébresztettelek fel benneteket. Miért teszitek ezt velem?

    A késes férfi megragadta a baba takaróját, és úgy rántotta ki a mózeskosárból, mint amikor egy bűvész mutat be egy látványos trükköt. Evie fedetlenül feküdt, és olyan pici, sebezhető volt a rózsaszínű, virágmintás hálóruhájában, hogy Harry szinte el sem tudta viselni a félelem érzését, a rettegést, hogy elveszítheti.

    Alice a férje keze után nyúlt, és olyan erősen szorította, mintha egy hosszú és nehéz szülés végén lenne. Harry még a korábbinál is tehetetlenebbnek érezte magát.

    ‒ Egy lecke ‒ mondta a késes férfi, hirtelen mozdulattal megragadta Evie hálóruhájának elejét, és úgy dobta fel a babát a levegőbe, mintha imádott gyermekük valami vacak, öreg rongybaba lenne, amit egyszerűen félrehajítanak, és megfeledkeznek róla.

    Harry érezte, hogy Alice teste nekinyomódik. Egy vagy két másodperc elteltével, amíg bizonyára meg sem tudott nyikkanni félelmében, Evie felsikoltott, és a hang úgy hasított bele a levegőbe, mint egy autó kürtje. De annak ellenére, milyen hatást tett a szüleire, Harry tudta, hogy nem fogja ráébreszteni a szomszédjaikat, hogy mi történik, hiszen nem ez az első eset, hogy a gyermek felsír az éjszaka közepén.

    A sírás Alice-t cselekvésre ösztönözte. A kislánya felé kezdett rohanni, tudomást sem véve a fegyveres férfiról, de a másik hátralépett, és úgy tartotta Evie-t, hogy ne lehessen elérni. A baba hálóruhája kinyúlt, mint egy ugrásokhoz használt gumikötél. Mellmagasságba felemelte mindkét kezét, és a pengét egész közel tartotta a gyermekhez.

    ‒ Egyetlen hirtelen mozdulat, és elvágom a torkát. Az ekkora gyerekekben még nincs túl sok vér. Szeretnék látni, ahogy kifolyik a szőnyegre?

    Alice tehetetlenül nyögdécselt. Harry arra gondolt, hogy bizonyára ő is hasonlóképpen viselkedhet, mivel a kilátások annyira szörnyűségesek.

    ‒ Állítsd le magad! ‒ folytatta a késes ember. ‒ Mit képzelsz, mire mehetsz a hőzöngéseddel?

    A kérdést a pisztolyoshoz intézte, aki kurtán megrázta fejét. Az ágynak arra az oldalára ment, ahol Harry volt, és közvetlen közelről ráfogta a pisztolyt.

    ‒ A barátom, nevezzük most Freddynek, pszichopata. Úgy megnyúzza a babájukat, mint egy nyulat, és még fütyörészik is közben. De erre most nem lesz szükség, mivel együtt fognak működni velünk. Igaz?

    Harry nem volt képes megszólalni. Egyre csak arra gondolt, hogy Evie-t megölhetik vagy megnyomoríthatják, mert a szülei nem tudják megvédeni. Csak amikor Alice zokogni kezdett, akkor tudott végre bólintani. Igen, segíteni fogunk.

    *  *  *

    ‒ Vegyük lazára a figurát, jó? ‒ A pisztolyos intett „Freddynek", aki kellő távolságra húzta a mózeskosarat az ágytól, és beleejtette Evie-t. A kislány éleset sikoltott, majd hevesen és egyenetlenül kezdte kapkodni a levegőt, mintha elfelejtette volna, hogyan kell lélegezni.

    ‒ Kérem ‒ rimánkodott Alice. ‒ Még csak nyolchetes. Szeretném felvenni, és magam mellett tartani.

    ‒ Nem teheti ‒ mondta Freddy.

    ‒ Könyörgök. Nem ilyen bánásmódot érdemel.

    ‒ Igaza van ‒ mondta a fegyveres. ‒ A Renshaw iránti lojalitásuk nem ér fel a lányuk életével.

    Harry olyan mozdulattal tárta szét a kezét, mint amikor valaki érvelni próbál valami mellett. Lelke mélyén tudta, hogy a dolog hiábavaló, de természeténél fogva észszerűen és udvariasan próbált viselkedni, és ösztönösen azt várta, hogy mások is hasonlóan viselkednek vele.

    ‒ Semmit nem tudunk mondani erről a Renshaw nevű emberről, mert fogalmunk sincs, hogy ki lehet. Halvány gőzünk sincs. Tehát lehetetlen megadni maguknak azt, amit kérnek. Meg tudják ezt érteni?

    A beálló csend nem erre utalt. Arra gondolt, hogy a két férfi talán számított is valami ehhez hasonló, megoldhatatlan helyzetre. Mintha a csend valamilyen akció elindítását jelezné.

    Igaza volt. A fegyveres férfi előrelendült, és Harry mellkasához nyomta a pisztoly csövét. Másik kezével erősen megmarkolta Harry arcát, és fejét lenyomta a párnára. Alice megpróbált sikítani, de Freddy szájpecekként használta a baba takaróját, és egy ökölnyit benyomott belőle a nő szájába. Evie megijedt a mozdulattól, és újra sírni kezdett.

    Utána az alak lehúzta a paplant az ágyukról, és bedobta a sarokba. Ahogy megfordult, szemében éhes csillogás látszott, miközben Alice selyempizsamás testét vizslatta.

    ‒ Vetkőzzön le!

    Az utasítás nyomatékosabbá tételéhez meglendítette a pengét, amely átszúrta a bőrt Alice nyakán, és pár vércsepp kibuggyant. Harry tajtékozva vergődött, de a pisztolyos ember szorosan tartotta úgy, hogy a feje oldalt legyen, és jól láthassa a feleségét.

    Alice a félelemtől merev arccal kezdte el kigombolni a pizsamafelsőjét, de Freddy elveszítette a türelmét, és hirtelen mozdulattal szétrántotta. A férfi egyszerűen levágta róla a szoptatós melltartót. Csupasz melle láttán macskadoromboláshoz hasonlatos hangot adott ki, amitől felkavarodott Harry gyomra.

    ‒ Még egy esélyt adok maguknak, hogy válaszoljanak a kérdésünkre ‒ mondta a fegyveres. ‒ De csak az után, hogy a barátom csillapította az étvágyát.

    Freddy vihogott.

    ‒ Étvágy. Ezt jól mondtad.

    Alice remegett, és maga mellett tartotta a karját. Túlságosan félt ahhoz, hogy megpróbálja eltakarni magát. A férfi leguggolt az ágy mellett, és Harry látta, hogy a felesége lába megrándul, mivel az ösztöne mozgásra buzdítja. Küzdeni akart, vagy menekülni, de most egyikre sem volt lehetőség.

    Harrynek le kellett győznie magában az önkéntelen vágyat, hogy becsukja a szemét. Az nagyobb szégyen lenne, mint végignézni a dolgot. Freddy előrehajolt, és a feje csak pár centire volt Alice hasától. Úgy tűnt, mintha a szülés nyomait vizsgálgatná, a megereszkedett redőket a bőrön, amelyek, ahogy Harry folyamatosan bizonygatta feleségének, napról napra összébb mentek.

    Freddy feljebb tolta arcán a maszkot. Harry megpillanthatta a borostás állat és a nedves ajkat; ahogy a férfi szája kinyílt, a vastag, rózsaszínű nyelve végigsiklott az alsó ajakon, majd Alice tejtől nehéz mellén kötött ki. Alice újra felkiáltott, de a kiáltást elfojtotta a takaró. Sokkal erősebb, és határozottan visszataszító volt az a hang, ahogy a férfi mohón szívta a mellbimbót – szopott.

    Harry lehajolt, és küzdeni akart. A másik férfi kezét félrenyomta, hogy a feje szabaddá váljon, és abban a pillanatban azzal sem törődött, hogy esetleg lelövik. Még a halál is jobbnak tűnt, mint tehetetlenül feküdni, amíg ők…

    Akkor azonban Alice ránézett, a tekintetében könyörgéssel, hogy ne harcoljon, és ne haljon meg. A pisztolyos férfi ököllel Harry gyomrára csapott, aki egy másodpercig csak a fájdalomra tudott gondolni. Nyögött és köhögött. Szájában epe ízét érezte, de lenyelte, végül pedig megadta magát, és mozdulatlanul feküdt.

    Freddy hangos, cuppanó hanggal elhúzta száját Alice melléről. Ajkáról tej csöpögött, ahogy felállt, és visszahúzta arcára az álarcot.

    ‒ Furcsa íze van.

    ‒ Nem szeretnéd a teádba? ‒ kérdezte a fegyveres férfi.

    ‒ Nem. De még nem végeztem vele. ‒ Freddy kuncogott, és Harryre mutatott. ‒ Kötözd meg, és akkor mind a kettőnknek kijut az élvezetből.

    ‒ Nem! ‒ ordította Harry. ‒ Rossz házba jöttek. Nem minket kerestek. A feleségem és a lányom érdekében bármit elmondok. Amit csak akarnak. Nem ismerjük az embert, akit keresnek, és ezzel szerintem maguk is tisztában vannak.

    *  *  *

    A szavak úgy törtek elő belőle, mint amikor egy elítélt adja elő utolsó, kétségbeesett könyörgését. Már egy temetési menetet is elképzelt közben. Három fekete halottaskocsi, három koporsó, amelyek közül az egyik olyan kicsi, mintha csak játék lenne…

    Várt. Ez volt élete leghosszabb, leggyötrelmesebb várakozása. Fogalma sem volt, hogy a gazemberek mit mondanak majd. Talán semmit. Lehet, hogy a válasz egy pisztolylövés lesz, vagy egy nyisszantás a késsel. És közben Evie végig sírt, mivel azt akarta, hogy megnyugtassák, de sem ő, sem Alice nem tehetett semmit.

    A pisztolyos férfi végre odament a társához, észrevett valamit a padlón, és lehajolt, hogy felvegye. Közben megszólalt.

    ‒ Elmondom a szabályokat. Nem mehetnek el a rendőrségre. Ha elmennek, azt megtudjuk. Akárhogy mesterkednek is, rájövünk.

    Egy csomag törlőkendő volt nála. A kesztyű miatt csak nehezen boldogult, de végül több, egymáshoz tapadt kendőt is kihúzott a tasakból.

    ‒ Nem látnak majd minket, de mi figyelni fogjuk magukat. Ha jelentik az esetet, a babájuk meghal. A rendőrség nem védi meg magukat. Teljesen mindegy, mit mondanak, de nem képesek rá. Napi huszonnégy órán keresztül nem. Az ilyesmi lehetetlen minden egyes héten, minden áldott hónapban. Értik?

    Harry bólintott. Alice nem. Úgy tűnt, hogy a döbbenettől mozdulni sem tud.

    A fegyveres férfi odafordult feléje, előbb a rögtönzött pecket vette ki a szájából, majd a törlőkendőkkel a mellét törölte le. Ne maradjon DNS.

    ‒ Amikor megtaláljuk Renshaw-t, ami egész biztos megtörténik, akkor kikérdezzük. Ha kiderül, hogy maga ismerte, vagy segített neki, akkor is az előbb elmondottak történnek. Akkor raboljuk el a lányát, amikor a legkevésbé várná. Utána a feleségéért jövünk el. Végül pedig magáért. Világos minden?

    Harry újra bólintott.

    ‒ Ezt hangosan is mondja el!

    ‒ Igen. Megértettem.

    A pisztoly ezután Alice-re irányult.

    ‒ És maga?

    ‒ Igen. ‒ A pisztoly nem mozdult, ezért Alice megismételte. ‒ Igen, megértettem.

    Freddy horkantott, és Harrynek az volt az érzése, hogy neki picit más a véleménye. Társával ellentétben, Freddy egyáltalán nem sietett távozni. Ez az ember, ez a pszichopata olyan könnyen meglendíthetné a kezét, és egy búcsúzó mozdulattal megvághatná Evie-t, ők pedig semmit nem tehetnének, hogy megakadályozzák.

    Akkor a fegyveres azt mondta:

    ‒ Add vissza nekik!

    Freddy egyik kezével felnyalábolta Evie-t, aki félelmében újra ordítani kezdett. Rádobta Alice-re, aki óvó mozdulattal azonnal átölelte, felhúzta magukra a paplant, és elfordult a két férfitól.

    ‒ Most tíz percig maradjanak ott, ahol vannak. És ne hívják a rendőrséget!

    ‒ Igen, és később se próbáljanak másképp emlékezni a megállapodásunkra ‒ vicsorgott Freddy. ‒ Most mindketten berezeltek a gondolattól, hogy mit tehetnénk magukkal. Ezt tartsák észben, jó?

    Elhátráltak az ajtóig, miközben végig rájuk fogták a fegyvert, majd kisurrantak.

    Harry és Alice akkor is alig tudott volna megmozdulni, ha akar. Hallgatták, ahogy a behatolók lemennek a lépcsőn, és visszahúzzák a reteszt az ajtón. A bejárati ajtó kinyílt, majd becsapódott, a két férfi pedig elment.

    Azt hitték, hogy a borzalom véget ért.

    Pedig csak akkor kezdődött.

    NEGYEDIK FEJEZET

    Harry nagy levegőt vett, és legurult az ágyról, amivel rémült kiáltást váltott ki Alice-ből.

    ‒ Mit csinálsz?

    ‒ Csss. ‒ Lehajolt, és gyorsan kiment a hálószobából. Lába mintha gumiból lett volna, alig tartotta meg, de azért sikerült elérnie a gyermekszobáig, ahol egy kis ablakból jól lehetett látni az utcát.

    Mivel a szobában sötét volt, nem tartotta valószínűnek, hogy észreveszik, ahogy kukucskál az ablakrolón keresztül. Látta, hogy egy furgon várakozik az úton, világítás nélkül. Talán Renault. A két férfi nehézkesen beszállt, az oldalsó ajtó becsukódott, és a jármű elindult.

    Kicsit kockáztatott, hogy jobban lásson, és arcát nekinyomta a roló zsaluinak. A furgon elérte az utca végét, és már túl messze volt ahhoz, hogy leolvashassa a rendszámot. A féklámpa kigyulladt. Ha balra kanyarodnak, a Port Hall Roadra, akkor kijutnak a Dyke Roadhoz, amely a leggyorsabb kivezető út a városból, de a furgon jobbra kanyarodott. Talán egy komplikáltabb utat választanak a vasúton át, és le a Preston Park felé.

    Vagy az is lehet, hogy sehová nem mennek. Csak egy kört tesznek a háztömb körül.

    Mit is mondott a pisztolyos? Figyelni fogjuk magukat.

    *  *  *

    Ahogy Harry ellépett az ablaktól, hallotta, hogy Alice köhög és hány. Befutott a hálószobába, és azt látta, hogy felesége előrehajtott fejjel ül, és igyekszik úgy tartani Evie-t, hogy a kislány távol legyen a paplanon lévő hányadéktól.

    ‒ Jól vagy? ‒ Megrázta a fejét: ostoba kérdés. ‒ Hadd segítsek…

    ‒ Ne! ‒ A válaszból érezhető harag megdermesztette.

    A felesége hangja csak akkor váltott lágyabbra. ‒ Szopik. Most nyugton van.

    Harry felkapott pár rongyot és egy törülközőt, majd lehúzta az ágyneműt, utána pedig új lepedőt és paplant tett fel, miközben Alice egy percig csak állt, és az arcát törölgette, ahogy Evie folytatta a szopizást.

    ‒ Hogy van a nyakad, ahol megvágott?

    Alice egy rongyot párszor nekinyomott a sebnek, és megvizsgálta, mennyire véres.

    ‒ Csak karcolás. Semmi súlyos.

    Harry horkantott, de nem szólt semmit. Nem akartak beszélni egy fontos dologról, és ettől olyan érzése volt, mintha homokzsákok lennének köztük.

    Miközben a piszkos ágyneműt berakta a kádba, volt egy pillanat, amikor meg kellett fognia a kád szélét, mert hirtelen semmi mást nem látott, csak fényeket és színeket. Ráeszmélt, hogy borzalmasan fáj a feje, ami aligha meglepő annak alapján, hogy micsoda ütést kapott a pisztollyal a gyomrára, és a fájdalom most kisugárzik. Futólag arra gondolt, hogy talán bevesz fél doboz Paracetamolt, és lefekszik valahol, ahol sötét van.

    Igen ám, de a furgon talán a háztömb körül lehet.

    Újra ellenőrizte Alice-t, és még idejében leállította magát, mielőtt megismételte volna a lehető legostobább kérdést: Rendben vagy?

    Még sosem voltam ennél jobban. Köszi. És te?

    Inkább azt mondta:

    ‒ Le kell mennem.

    ‒ Légy óvatos!

    Nem osztotta felesége aggodalmát, de a lépcső tetején mégis elbizonytalanodott. Külön kapcsolókkal lehetett bekapcsolni a világítást az előszobában és a lépcsőfordulón. Mindkettőt elfordította, majd olyan gyorsan leviharzott a lépcsőn, hogy meztelen lába szinte siklott a szőnyeggel borított fokokon. A lépcső alján hirtelen megállt. Talán azt remélte, hogy így arra késztethet egy másik behatolót, hogy felfedje magát.

    De senki nem volt ott, akit be lehetett volna csapni. Elmentek.

    A bejárati ajtó zárva volt. A felső reteszt visszahúzta a helyére, és a biztonsági láncot is feltette. Kinyitotta a lépcső alatti szekrényt, ahol a nagyon kevés szerszámát tartotta. Bizonyára gyatra ezermester, de minden háztartásban szükség van szöghúzó kalapácsra, nem?

    Most úgy tűnt, hogy annak megvásárlása volt a legbölcsebb döntés, amelyet valaha is meghozott. Pisztoly ellen nem sokat ér, de ezzel most nem kell foglalkoznia. Jó érzés volt megmarkolni, és egy pillanatra elképzelte, hogy szétzúzza vele kínzói koponyáját.

    Utána a lenti helyiségeket ellenőrizte: az egyszerű konyhát és a hosszú, keskeny étkezőt. Semmit nem törtek össze, vagy borogattak fel, de olyan érzése volt, mintha az előző este óta néhány dolgot más helyre tettek volna, egy felületesen végzett kutatás közben. A behatolók a csomagot keresték? Vagy valami bizonyítékot, hogy az a titokzatos Renshaw tényleg ott élt?

    Az ebédlőben észrevette, hogy a teraszra vezető ajtót kifeszítették. A fakereten nem volt ugyan látható sérülés, és a két ajtószárnyat is be lehetett csukni, de a zár nem tartotta meg őket. Hevenyészett megoldásként zsineggel összekötötte a kilincseket, így erősítve egymáshoz a két ajtószárnyat. Úgy vélte azonban, hogy a rögzítés nem elég erős, ezért még egy széket is beszorított a kilincsek alá.

    A konyhaablak is aggodalomra adott okot: túl könnyű betörni, és bemászni rajta. Erre a megoldása az volt, hogy bezárta a belső ajtót, és eléje állította a vasalódeszkát: kezdetleges, de hatékony riasztó. Ha valaki kinyitja az ajtót, azzal felborítja a vasalódeszkát, ő pedig felébred a csattanástól.

    Ha ezek után még egyáltalán tud aludni.

    *  *  *

    Felvitte a szöghúzó kalapácsot, de nem volt igazán biztos benne, hogy az eszköz az erőt mutatja, vagy inkább a gyengeség beismerését.

    Alice a hátán feküdt, csukott szemmel, ezért nem láthatta, ahogy ő becsúsztatja a szöghúzót a párnája alá. Evie az anyjához simult. Ébren volt, de jóllakott. A nyugalom érzése abszurdnak tűnt Harry számára. Most talán inkább be kellene ismerni, hogy valami alapvetően fontos esemény történt, és szembe kellene nézni a felszín alatt kavargó örvénnyel.

    Könnyebb mindezt kimondani, mint megtenni. Egyedül az biztató, hogy Evie-ben nem marad meg ez az emlék. Ezt abból tudta, ahogy a baba kinyitotta szemét, egy pillanatig őt méregette, majd gyorsan lefelé nézett. Egy kép villant az agyába ‒ ahogy a Freddy Krueger-maszkos férfi szopott. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rá.

    ‒ Elmentek? ‒ kérdezte Alice.

    Bólintott.

    ‒ Elhajtottak egy furgonnal. Talán Renault, de a rendszámot nem tudtam leolvasni.

    Úgy döntött, hogy nem említi meg, melyik irányba kanyarodott az autó. Inkább a teraszajtóról beszélt, és arról, hogy miképp rögzítette. Közben Evie is fickándozni kezdett, és erősen pislogott.

    ‒ Túl erős a fény ‒ mondta Alice.

    Felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját, és leoltotta a plafonon lévőt. Bemászott az ágyba, oldalára fordult, és finoman simogatta Evie világosbarna fürtjeit.

    ‒ Biztos, hogy semmi baja sincs? Ahogy az a fickó tartotta…

    ‒ Ellenőriztem. Azt hiszem, hogy a hasán van egy kis zúzódás… ‒ Nem tudta

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1