Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Van, aki nem felejt
Van, aki nem felejt
Van, aki nem felejt
Ebook332 pages6 hours

Van, aki nem felejt

Rating: 5 out of 5 stars

5/5

()

Read preview

About this ebook

A jómódú connecticuti kisvárosban tökéletesnek tűnik az élet.
Egy bulin azonban brutális támadás éri a tizenhat éves Jenny Kramert. A lány közvetlenül a támadás után erősen vitatott orvosi kezelést kap, egy olyan gyógyszert, amely kitörli memóriájából az erőszakos eseményt.
Telnek, múlnak a hetek és hónapok, a fizikai sebek begyógyulnak, a támadásnak pedig nincs valóságos emléke, Jenny azonban heves érzelmi emlékeivel viaskodik.
Édesapja szinte beleőrül, hogy képtelen megtalálni lánya támadóját, anyja viszont inkább úgy viselkedik, mintha ez a szörnyűség semmilyen hatással nem lett volna "tökéletes" vidéki társasági életére. Miközben segítséget keresnek Jennynek, és egyre könyörtelenebbül kutatnak a szörnyeteg után, aki betört a városukba, vagy talán ott él közöttük, óhatatlanul előkerülnek az évek óta árnyékban megbúvó gondok - a házasságuk és a zárt közösség törésvonalai.
A sokkoló végkifejletű pszichológia thriller különlegessége, hogy a történetet Jenny pszichiátere meséli el.
Wendy Walker regényéből, amelyet számos nyelvre fordítottak le, a Warner Brothers forgat filmet.

LanguageMagyar
Release dateFeb 7, 2018
ISBN9786155676765
Van, aki nem felejt

Related to Van, aki nem felejt

Related ebooks

Related categories

Reviews for Van, aki nem felejt

Rating: 5 out of 5 stars
5/5

3 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Van, aki nem felejt - Wendy Walker

    cover.jpg

    WENDY WALKER

    Van, aki nem felejt

    Ulpius Baráti Kör

    Budapest

    A mű eredeti címe: All Is Not Forgotten

    Fordította Alföldi Zsófia

    Copyright © Wendy Walker, 2016

    Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2017

    (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

    ISBN 9786155676765

    Andrew-nak, Bennek és Christophernek

    Első fejezet

    KÖVETTE a ház mögötti erdőbe. A földet téli törmelék borította, az elmúlt hat hónapban lehulló száraz levelek és letört gallyak a hótakaró alatt korhadtak. A lány talán hallotta, hogy közeledik. Talán megfordult, és látta a kötött fekete maszkot, amelynek a szálait megtalálták a körme alatt. Amikor térdre esett, a száraz gallyak csontokként roppantak szét, és felsértették meztelen bőrét. A férfi keményen a földhöz préselte az arcát és a mellkasát az alkarjával, és talán érezte a locsoló szórófejének páráját alig hatméternyire. Amikor rátaláltak, nedves volt a haja.

    Kislányként a házuk kertjében a szórófejek körül szaladgált, és megpróbálta elcsípni a vizet egy forró nyári délután, vagy kicselezni egy csípős tavaszi estén. Aztán az öccse őt kergette, és csupaszon ugrándozott a kidülledő pocijával, a karjával ide-oda hadonászott, mert még nem volt képes apró lábacskáját összehangolni a testével. Néha a kutyájuk is csatlakozott, és olyan lelkesen ugatott, hogy kitört belőlük a kacagás. Rengeteg volt a zöld, síkos, nedves fű. A határtalan kék égen fodros fehér felhők úsztak. Az édesanyjuk az ablakból nézte őket, hazaérő édesapjuk ruhája pedig még őrizte a hely illatát, ahol járt. A kiállítótermek jellegzetes állottkávé-, újbőr- és autógumiszagát. Ezek az emlékek fájdalmasak voltak, pedig azonnal feltörtek, amikor a locsoló szórófejéről és arról kérdeztem, vajon működtek-e, amikor átszaladt a füvön, be az erdőbe.

    Az erőszak majdnem egy óra hosszat tartott. Ki gondolná, hogy ezt meg tudják állapítani. A behatolás helyén talált alvadt vérből, a hátán, a karján, a nyakán található horzsolásokból tudják, ahol az erőszakoló változtatott a testhelyzetén. A buli eközben zavartalanul folytatódott. Talán onnan, ahol feküdt, láthatta is az ablakokból kiáradó, villódzó fényeket, és a szobában mozgó alakokat. Nagy buli volt, majdnem minden másodikos részt vett rajta, és páran az elsőből és a harmadikból is megjelentek. A Fairview Gimnázium szinte minden mércével, még a nyárspolgári Connecticutéval mérve is kicsinek számított, és a máshol jellemző osztálytagozódás is jóval lazább volt itt. A sportegyesületek tagjai, a színielőadások és koncertek résztvevői vegyesen kerültek ki a különböző osztályokból. Még az egyes osztályok között is létezett átjárás, a matematikában és idegen nyelvekben jeleskedő diákok felsőbb osztályba léphettek. Jenny Kramer nem előzte meg a korát. Mégis okosnak tartotta magát, és kegyetlen humorérzékkel volt megáldva. Ráadásul jó volt a sportokban – úszott, gyeplabdázott, teniszezett. De amíg testileg nem érett nővé, nem tulajdonított jelentőséget ezeknek a dolgoknak.

    Még soha nem érezte olyan jól magát, mint a buli estéjén. Talán még azt is mondta: „Ez lesz életem legjobb éjszakája." Hosszú évek kamaszkori zárkózottsága után úgy érezte, végre magára talált. Véget ért végre az undorító fogszabályzók, a zsíros haj, és a pattanások korszaka, végre apró melle, amely szinte átbökte a póló anyagát, megnőtt annyira, hogy melltartót viselhessen. Ő volt az a bizonyos „fiús lány", a haver, a fiúk bizalmas pajtása, akik más lányok után futottak. De soha nem utána. Ő fogalmazott így, nem én, bár úgy érzem, tizenöt éves kora ellenére tökéletesen leírta a helyzetet. Szokatlanul öntudatos volt. Annak ellenére, amit a szülei és a tanárai ismételgettek, ő abban hitt – és ezzel nem volt egyedül a kortársai között –, hogy Fairview-ban még mindig a szépség a legértékesebb előny/vagyontárgy. Olyan volt, mint megütni a lottófőnyereményt.

    Aztán ott volt a fiú. Doug Hastings. Ő hívta el a buliba egy hétfőn a kémia- és az európaitörténelem-óra közti szünetben. Nagyon pontosan fogalmazott, konkrétan leírta a fiú arckifejezését, hogy mit viselt, és hogy bár közönyt színlelt, mégis kissé idegesnek tűnt. Egész héten másra sem tudott gondolni, csak arra, mit vegyen fel, milyen legyen a frizurája, és milyen színűre fessék a körmét, amikor szombaton elmegy az édesanyjával a manikűröshöz. Ez kicsit meglepett. Annak alapján, amit tudok róla, nem vagyok oda Doug Hastingsért. Szülőként jogom van a saját véleményre. Megértem a helyzetét – zsarnok apa, gyengekezű anya. Mégis csalódást okozott, hogy Jenny nem látott át rajta.

    A buli úgy kezdődött, ahogy képzelte. A szülők elutaztak, a gyerekek megpróbáltak felnőttként viselkedni, martinis poharakban keverték a koktélokat, és kristálypohárból itták a sört. Ott találkozott Douggal. Csakhogy a fiú nem volt egyedül.

    A harsogó zenét az erőszak helyszínén is hallhatta. Csupa híres popsláger szerepelt a műsoron, az a fajta, amelyet nem tud az ember kiverni a fejéből, és amelynek a szövegét nagyon jól ismerte. A zene, és a nyitott ablakon át foszlányokban kihallatszó nevetés mellett is hallotta a többi hangot, a támadó mocskos zihálását, és a saját torokhangú sikoltozását.

    Amikor az erőszaktevő végzett, és eltűnt a sötétben, ő a karjára támaszkodott, és felemelte az arcát az avarról.

    A hideg levegő megcsapta az arcát, és érezte, hogy nedves a bőre. A bokrok összeszurkálták az arcát, mintha ragasztóba mártották volna, és most száradt volna meg.

    Az alkarjára támaszkodva hallhatta a hangot.

    Egy idő után felült. Megpróbált rendet rakni maga körül. Megtörölte az arcát a kézfejével. Száraz levélmaradványok hulltak a földre. Aztán valószínűleg észrevette, hogy a szoknyája felgyűrődött a dereka köré, és szabadon hagyta a nemi szervét. Négykézlábra állt, mászott pár métert, valószínűleg a fehérneműjét kereste. Amikor rátaláltak, a kezében volt.

    Nyilván egyre hangosabban sírt, mert végül egy lány és a barátja, akik épp kettesben akartak maradni a közelben, meghallotta. Nyilván recsegett-ropogott a keze és a térde alatt az avar, miközben a gyep szegélye felé mászott. Elképzeltem, ahogy önkívületi állapotban teljesen összevissza támolyog, és a sokktól nem érzékeli az idő múlását. Elképzeltem, ahogy végül abbahagyja a mászást, felbecsüli a károkat, leül, az eltépett bugyiját nézi, és közben érzi a csupasz feneke alatt a földet.

    Nem tudta felvenni a vértől és kosztól ragacsos, szakadt bugyit. Egyre hangosabban hallotta a fura hangot. Eltűnődött, mennyi ideig lehetett a fák között az erdőben.

    Újra négykézlábra állt, és tovább mászott. Bármilyen messzire jutott, a hang egyre erősebb és erősebb lett. Kétségbeesetten menekült, el akarta érni a puha, vizes füvet, ahol az előtt volt, hogy befutott a fák közé.

    Újabb néhány métert haladt, aztán megállt. Talán ekkor jött rá, hogy a hang, a zavaró nyöszörgés belőle jön, és az ő szájából hangzik fel. Úrrá lett rajta a kimerültség, megbicsaklott a karja és a térde.

    Mindig is erős lánynak tartotta magát, vasakarattal megáldott sportolónak. Testben és lélekben egyaránt. Az apja kislány kora óta ezt mondogatta. „Légy erős testben és lélekben, és jó életed lesz." Talán azt mondta magának, hogy fel kell állnia. Talán utasította a lábát, aztán a karját, hogy mozduljon, de gyenge volt az akarata. Ahelyett, hogy visszavitte volna oda, ahonnan jött, összegömbölyödve feküdt a piszkos földön.

    Potyogtak a könnyei, az a szörnyű hang, ami elől menekült, a fejében visszhangzott. Az óta az éjszaka óta folyamatosan azt kérdezgette magától, miért nem volt képes sehogyan – erővel, ésszel vagy akarattal – megakadályozni a történteket. Arra sem emlékezett, megpróbált-e küzdeni ellene, kiáltott-e segítségért, vagy csak megadta magát, és hagyta, hogy megtörténjen. Senki nem hallotta meg. Azt mondta, most már érti, hogy minden csata hódítókat és behódolókat, győzteseket és veszteseket hagy hátra, és hogy el kell fogadnia az igazságot – végleg és visszavonhatatlanul kudarcot vallott.

    Amikor hallottam, nem tudtam megmondani, mennyi volt az igazság Jenny Kramer megerőszakolásának történetében. Az igazságügyi orvos szakértő bizonyítékai, a tanúk beszámolói, a kriminálpszichológus által felállított profil, és a Jenny kezelése után megmaradt emléktöredékek alapján rekonstruálták az eseményeket. Csodálatos kezelésnek állították be, amely törli az ember emlékezetéből a legszörnyűbb traumákat. Természetesen szó sincs varázslatról, és a hatása sem tudományosan megalapozott. De mindezt később elmagyarázom. Most, a történet elején csak annyit akarok érzékeltetni, hogy a gyönyörű fiatal lány számára nem létezett csodás gyógyulás. Amit eltávolítottak az elméjéből, az tovább élt a testében és a lelkében, és úgy éreztem, kénytelen vagyok visszaadni az elveszett emlékeit. Talán különösnek találja. Annyira ellentmond a józan észnek. Annyira aggasztó.

    Fairview, mint már utaltam rá, álmos kisváros. Éveken át láttam Jenny Kramer fényképeit a helyi újságban, a színdarabokról, teniszmérkőzésekről szóló iskolai szórólapokon, amelyeket egészen a Gina’s gyorséttermi hálózat kelet-maini üzletéig szétküldtek. Láttam, amikor a városban sétált, kijött a moziból a barátaival, az iskolai koncerteken, amelyeken a saját gyerekeim is részt vettek. Az ártatlanság légköre ellentmondott a testi fejlettségnek, amely után annyira sóvárgott. A manapság divatos miniszoknyákban és rövid felsőkben is inkább kislánynak tűnt, semmint nőnek. Amikor láttam, eltöltött a remény a világ állapota iránt. Képmutatás lenne azt állítani, hogy minden kamasz, a tinédzserek egész hordája iránt ugyanígy éreztem, akik néha úgy forgatják fel a világ normális rendjét, akár egy sáskaraj. Agyhalott droidként tapadnak a telefonjukra, és semmi más nem kelti fel az érdeklődésüket a celebek ügyeit taglaló pletykákon, és az azonnali kielégülést nyújtó dolgokon kívül, mint amilyen a videó, a zene, az önreklámozó twitterbejegyzés, az Instagram és a Snapchat. A tinédzserek már csak ilyen önzők. Még éretlen az agyuk. De néhányan még a kamaszéveikben is édesek maradnak, és nem engednek ebből. Ők azok, akik a szemébe néznek, amikor üdvözli őket, akik udvariasan mosolyognak, előreengedik a kora miatt, és értik, milyen szerepet tölt be a tisztelet egy szervezett társadalomban. Jenny közéjük tartozott.

    Az egész emberiség ellen ébredt bennem harag a látványától, az események után a belőle addig csak úgy sugárzó boldogság hiányától. Amióta tudom, mi történt ott az erdőben, nehéz bármi másra gondolnom. Minden embert vonzanak a buja események, erőszakos és rémisztő dolgok. Úgy teszünk, mintha nem így lenne, de az emberi természet már csak ilyen. Az út szélén álló mentőautó látványára minden autós lelassít, hogy vessen egy pillantást a sérültre. Ettől még nem vagyunk gonoszak.

    Ezt a tökéletes gyermeket meggyalázták. Elvették a szüzességét. Összetörték a lelkét. Igen, melodramatikusan hangzik. Közhely. De az a férfi olyan erőszakosan hatolt belé, hogy orvosi beavatkozásra volt szüksége. Gondolja csak meg. Gondoljon bele, hogy kiszemelt magának egy gyereket, valószínűleg remélte, hogy még szűz, és hogy elrabolhatja az ártatlanságát. Gondolkozzon el rajta, milyen mérhetetlen fizikai fájdalmat kellett kiállnia, miközben az az állat átszakította és cafatokra tépte a legintimebb testrészét. És most képzelje el, mi mást téphetett még apró darabokra abban az egy teljes órában, amíg kínozta, újra meg újra belé nyomult. Hányféle arckifejezés futhatott át a sértett arcán? Meglepetés, félelem, rettegés, gyötrelem, megadás, és legvégül közöny. A lelke minden egyes darabjával elpusztított benne valamit az a szörnyeteg. És még a kezelés után is… mert még mindig tudta, mi történt… mert elvette tőle az első szerelemről szőtt romantikus álmait, a fejében élő elképzeléseket a szexről, és a mosolyát, amelyet átszőtt a gondolat, hogy valaki majd úgy rajong érte, mint a világon senki más. Ezeket az álmokat valószínűleg örökre elrabolta tőle. Mi maradt akkor egy épp nővé érő lánynak? Minden valószínűség szerint örökre elveszett a számára az, ami egész életünkben leginkább foglalkoztat bennünket.

    Bár nem tudta hová tenni, emlékezett az erős szagra. Emlékezett egy dallamra, amit valószínűleg többször is lejátszottak. Nem felejtette el az eseményeket, amelyek miatt kirohant a hátsó ajtón, át a füvön, be az erdőbe. Nem tudta felidézni a locsolófejeket, amelyek így az események rekonstruálásának fontos elemévé váltak. Az automata locsolófejek ugyanis este kilenckor léptek működésbe, és tízkor álltak le, így időmérőként szolgáltak. Amikor a szerelmesek megtalálták, a fű még nedves volt, de a levegő már száraz. Az erőszak tehát a kettő között történt.

    Doug másik lánnyal szórakozott, egy harmadikossal, aki egy végzős fiút akart féltékennyé tenni. Nem éri meg az erőfeszítést, hogy megpróbáljam megmagyarázni ennek a lánynak az ízléstelen indítékát. Jennynek inkább az számított, hogy egy pillanat alatt összezúzták a képet, amelyet egy teljes héten át dédelgetett. Megjósolható módon alkoholba fojtotta a bánatát. A legjobb barátnője, Violet úgy emlékszik, hogy vodkával indított. Egy óra sem telt bele, és már a fürdőszobában okádott. Erre egyesek kinevették, és megalázták. Akár a manapság olyan divatos „gonosz lányok" filmes forgatókönyve is lehetett volna. Kivéve azt a részt, ami ezután következett. A részt, amikor beszaladt az erdőbe, hogy egyedül legyen, és jól kisírja magát.

    Dühös voltam. Nem is kérek bocsánatot emiatt. Igazságot akartam tenni a történtek után. Csakhogy Jennynek nem voltak emlékei, és a körme alá ragadt szövetszáltól eltekintve semmi nem állt a helyszínelők rendelkezésére annak a szörnyetegnek az elővigyázatossága miatt, így lehetetlen volt érvényt szerezni az igazságnak. Fairview kisváros. Igen, tudom, hogy már mondtam. De meg kell érteniük, az ilyen városok nem vonzzák a bűnözőket. Ha idegen sétál végig a belváros két kis utcájának valamelyikén, azonnal utána fordulnak. Nem rosszindulatúan, csak kíváncsian. Vajon valakinek a rokona tette? Egy átutazó? A különleges alkalmak, sportversenyek, vásárok vonzzák az idelátogatókat. Más városok lakói eljönnek, ide, és mi szívesen látjuk őket. Általában barátságos népek vagyunk, és megbízunk az emberekben. De egy átlagos hétvégén nem marad észrevétlen az idegen.

    Mindezzel a következő nyilvánvaló következtetéshez akartam kilyukadni: ha a kislány nem kapta volna meg a kezelést, ha nem piszkáltak volna bele az emlékeibe, akkor talán el tudta volna helyezni az elkövetőt. A körme alatt talált szövetszál arra utalt, hogy megragadta a maszkot. Talán letépte, vagy csak felhúzta, és látta az elkövető arcát. Talán hallotta a hangját. Vagy tökéletesen néma volt az egy óra hosszat tartó erőszak alatt? Elég valószínűtlen, ugye? Talán el tudta volna mondani, milyen magas volt, kövér vagy sovány. Öreg vagy fiatal keze volt? Talán viselt gyűrűt, arany karkötőt vagy egy csapat jelvényét. Vajon tornacipőben, papucscipőben vagy bakancsban volt? A cipője viseltes volt, esetleg olajfoltos vagy festékes, vagy tökéletesen kifényesített? Felismerné, ha mellette állna fagyiért a cukrászdában? Vagy a kávézóban? Vagy az iskolában, amikor ebédért állnak sorban? Talán lenne valamilyen bizonytalan, zsigeri megérzése vele kapcsolatban. Egy óra rettenetesen hosszú idő egy idegen test közvetlen közelében.

    Talán kegyetlenség ilyesmit várni Jenny Kramertől. Talán gonosz voltam, amiért ragaszkodtam az elképzelésemhez. Mint majd látja, váratlan következményekhez vezetett. De annyira igazságtalan volt az egész, olyan mérhetetlen dühöt ébresztett bennem, és annyira átéreztem a szenvedését, hogy mindez céltudatos cselekvésre ösztönzött. És ez nem volt más, mint hogy visszaadjam Jenny Kramernek a legrettenetesebb rémálma emlékét.

    Második fejezet

    JENNY SZÜLEIT valamivel fél tizenegy után hívták föl. Épp két másik házaspárral vacsoráztak együtt, akiket a klubból ismertek, bár a vacsorára nem a klubban, hanem az egyikük otthonában került sor. Jenny anyja, Charlotte Kramer panaszkodott is korábban a kocsiban, miközben átutaztak a városon, hogy inkább ki kellett volna használniuk a lehetőséget, hogy a klubban vacsorázzanak, és a férje, Tom szerint nagyra tartotta az ottani társadalmi eseményeket. A társalgóban koktélokat szolgáltak fel, így a közvetlen társaságtól függetlenül is lehetőség nyílt rá, hogy az ember más klubtagokkal vegyüljön a vacsora alatt.

    Tom csak vasárnaponként járt a klubba, a megszokott négyessel: egy barátjával még az egyetemről, és két apukával, akiket Jenny szokásos sleppjéből ismert. Charlotte viszont nagyon is társaságkedvelő volt, és a következő szezonban csatlakozni akart a közös alapkezelő bizottsághoz. Kihagyott lehetőségként élt meg minden szombat estét, amelyet nem töltött a klubban. Egyike volt ez a számtalan házastársi civódásnak, és a szokásos megjegyzések után a rövid autóút végére mindketten ingerülten hallgattak.

    Később mindketten felidézték, hogy a lányuk brutális megerőszakolása után mindez milyen jelentéktelen apróságnak tűnt.

    A kisvárosok egyik előnye, hogy szükség esetén az emberek áthágják a szabályokat. Nem félnek annyira a büntetéstől vagy egy esetleges pertől, nem lépnek fel olyan bizonytalanul, mint egy nagyobb közösségben. Így amikor Parsons nyomozó felhívta Krameréket, nem mondta el, mi történt, csak annyit közölt, hogy Jenny sokat ivott a bulin, és kórházba került. Sietősen megnyugtatta őket, hogy nincs életveszélyben. Tom utólag hálás volt, amiért megspórolta nekik azt a pár perc gyötrelmet, amíg a kórházba értek. Mert miután Tom tudomást szerzett az erőszakról, bizony minden pillanat kínszenvedés volt a számára.

    Charlotte már nem volt ennyire elnéző, haragudott a lányára, amiért ilyen gondatlan volt. Nyilván az egész város megtudja, és milyen fényt vet ez a családjukra? A kórházba menet a büntetésről vitatkoztak, a szobafogság vagy a telefonelkobzás lehetőségét mérlegelték. Természetesen, amikor megtudták az igazságot, Charlotte-nak rettenetes bűntudata támadt, és emiatt az információhiányt hibáztatta. Érthető, amikor okot szolgáltatnak, hogy haragudjon a csemetéjére, aztán kiderül, milyen komiszul bántalmazták. Én mégis inkább Tommal tudok azonosulni. Talán mert én is apa vagyok.

    Amikor megérkeztek, a kórház előcsarnoka kihalt volt. Az elmúlt néhány évben figyelmet fordítottak az adománygyűjtésre és a fejlesztésre, és meg is mutatkozott az eredménye, bár sokak véleménye szerint inkább kozmetikáztak, és a változások nem érintették a lényeget. Faburkolat, és új szőnyeg. Az enyhe fényben klasszikus muzsika áradt a sarkokban diszkréten elhelyezett drótnélküli hangszórókból. Charlotte a pulthoz „viharzott (Tom szavait idézve). Tom utolérte, és megállt mellette. Behunyta a szemét, és átadta magát a zene nyugtató hatásának. Attól tartott, Charlotte túlreagálja a helyzetet, és „ki akarta egyenlíteni. Jennynek ki kellett aludnia magát, tudnia kellett, hogy a szülei továbbra is szeretik, és hogy minden rendben lesz. A következményekkel várhatnak, amíg mindenki kijózanodik, és képes tiszta fejjel gondolkodni.

    A Kramer családban mindenki tudta, hol a helye. Charlotte feladata volt, hogy szigorú legyen a lányukkal. A fiuk, Lucas esetében fordított volt a helyzet, talán a kora (tízéves) miatt, és mert fiú volt. Tom olyan természetesnek írta le ezt a leosztást, akár a kék eget – így kellett lennie, és így volt ez minden családban. Elméletben igaza is volt. Mindig szerepeket játszunk, szövetségeket váltunk, cserélgetjük a „jó zsaru, rossz zsaru" felállást. Krameréknél azonban Charlotte mintha a saját kénye-kedve szerint beleavatkozott volna az árapály természetes folyamatába, és a többieknek csak olyan szerep jutott, amelyet ő nem sajátított ki. Más szóval, amit Tom a dolgok normális rendjének próbált beállítani, valójában teljesen természetellenesnek és tarthatatlannak bizonyult.

    Az ápolónő együttérzéssel mosolygott, amikor elengedte a kórterem kilincsét. Nem ismerték, de ez a kórházi kisegítő személyzet nagy részére igaz volt. A személyzet rosszabbul fizetett tagjai nem Fairview lakosai voltak, a szomszédos Cranstonból ingáztak. Tom nem felejtette el azt a mosolyt. Ez volt az első jele, hogy valami nagyobb baj történt, mint amit velük elhitettek. Az emberek alábecsülik az átsuhanó arckifejezések rejtett üzenetének jelentőségét. De képzelje csak maga elé, hogy mosolyog egy barátjára, akinek a kamasz gyerekét iváson kapták. Valamifajta tréfás, cinkos empátiát fejez ki. Mintha azt mondanánk: „Ó, öregem, nehéz ügy a kamaszkor. Emlékszel mi milyenek voltunk?" Most pedig képzelje el a mosolyt, amellyel egy kamasz lány bántalmazására reagál. Az a mosoly azt üzeni: „Ó, édes istenem! Annyira sajnálom!" Ez sugárzik a tekintetéből, a válla és a szája állásából. Az ápolónő mosolya elterelte Tom gondolatait a feleségéről, a lányát akarta látni.

    A biztonsági ajtókon át a sürgősségire érkeztek, egy újabb kör alakú asztalhoz, ahol a nővérek a számítógépek képernyője előtt ültek, és az adminisztrációt végezték. Újabb nyugtalanító mosolyú nőhöz érkeztek. Felvette a telefont, és orvost hívott.

    El tudom képzelni a házaspárt abban a pillanatban. Charlotte-ot a bézs koktélruhában, gondosan feltűzött szőke hajjal. A karját keresztbe fonta, az egész testtartásával felkészült a Jennyvel és az elképzelése szerint elítélő személyzettel való első találkozásra. És a tizenöt centivel magasabb Tomot, aki kezét a khaki szövetnadrágja zsebébe süllyesztve egyik lábáról a másikra állt a felesége mellett a megérzése miatt elszabaduló gondolataitól egyre idegesebben. Mind a ketten egyetértettek abban, hogy óráknak tűnt az a pár perc, amíg az orvosra vártak.

    Az éles szemű Charlotte gyorsan észrevette a sarkon ácsorgó rendőröket, akik papírpohárból itták a kávét. Egy ápolónővel beszélgettek, nekik háttal. Az ápolónő elkapta Charlotte pillantását, összesúgtak, és felé fordultak. Tom másfelé nézett ugyan, de ő is érzékelte a feléjük irányuló figyelmet.

    Egyikük sem tudta felidézni az orvos pontos szavait. Charlotte láthatóan azonnal felismerte – az orvos kislánya a Lucas alatti osztályba járt az általánosban –, és ettől egyre jobban aggasztotta Jenny megtépázott jó híre, és hogy hogyan érinti majd a fiukat. Dr. Robert Baird. A harmincas évei végén. Kövérkés testalkat. Világosbarna haj, bizonyos szavaknál megemelkedett az orcája, és ettől apróra szűkült a szeme. Mind a ketten fel tudtak idézni valamit abból, amikor elkezdte részletezni Jenny sérüléseit. A perineum és az ánusz külső repedése… rektális és vaginális lézió… a hát és a nyak zúzódásai… műtét… öltések… helyreállítás.

    A szavak úgy hagyták el az ajkát, és úgy jutottak el hozzájuk, mintha kínaiul beszélt volna. Charlotte megrázta a fejét, néhányszor higgadtan elismételte a „nem szót. Feltételezte, hogy az orvos egy másik beteg szüleivel tévesztette össze őket, és megpróbálta beléfojtani a további részleteket, hogy megkímélje a kínos helyzettől. Elismételte a lánya nevét, és közölte vele, hogy a lányát azért vitték be, mert „túlzásba vitte a bulizást. Tom az emlékezete szerint hallgatott, mintha ezzel megállíthatta volna az időt, mielőtt továbbhaladt volna abba az irányba, amelyet már kezdett sejteni.

    Dr. Baird elhallgatott, és a rendőrökre pillantott. Az egyikük, Parsons felügyelő lassan, érezhetően kelletlenül elindult feléjük. Félreálltak. Baird és Parsons beszédbe elegyedett. Baird a fejét csóválta, és a fekete cipőjét bámulta. Felsóhajtott. Parsons bocsánatkérőn vállat vont.

    Baird újra hozzájuk lépett, és eléjük elé állt. Összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna, majd félreérthetetlenül, tömören felvilágosította őket. A lányukat az erdőben találták meg, a Juniper Roadon, a ház mögött. Megerőszakolták.

    Dr. Baird felidézte a hangot, amely Tom Kramerből tört föl. Nem szó, sóhaj vagy nyögés volt, inkább olyasmi, amihez hasonlót még soha nem hallott. Úgy hangzott, mint maga a halál, mintha Tom Kramer lelkéből kitéptek volna egy darabot. Megbicsaklott a térde, Baird felé nyújtotta a kezét, aki megragadta a karját, nehogy elessen. Egy ápolónő szaladt oda segíteni, felajánlotta, hogy egy székhez kíséri, de a férfi visszautasította.

    Hol van? Hol van az én kicsikém? ‒ kérdezte félretolva az orvost. Az egyik függöny felé iramodott, de az ápolónő megállította, hátulról megragadta a karját, és az előcsarnok felé fordította.

    Arrafelé van ‒ világosította fel. ‒ Rendbe fog jönni… most alszik.

    Elérték az egyik intenzív területet, és az ápolónő visszahúzta a függönyt.

    A feleségem azt állítja, hogy amióta megszületett az első gyermekünk, a kislányunk – Megan, aki most egyetemista –, folyton ehhez hasonló jeleneteket képzel el. Amikor néztük, hogy Megan először ült az autó kormánya mögé, és elhajtott. Amikor Afrikába utazott nyaralni. Amikor rajtakaptuk, hogy felmászott a fára az udvaron. Mintha száz éve történt volna. A végtelenségig sorolhatnám a példákat. A feleségem ilyenkor lehunyja a szemét, és maga előtt lát egy halom összeroncsolódott fémet, kicsavarodott végtagokat az út szélén, vagy egy törzsfőnököt a kezében machetével, előtte a lányunk térdre rogyva zokog. Vagy látja kitört nyakkal, élettelenül heverni a fa alatt. A szülők együtt élnek a félelmeikkel, és rengeteg tényezőtől függ, hogyan birkóznak meg ezzel, hogyan dolgozzák fel. A feleségem például elképzeli a legszörnyűbbet, maga előtt látja, átérzi a fájdalmat. Azután beteszi egy dobozba, a dobozt felteszi egy polcra, és amikor belopózik a gyötrő aggodalom, ránéz a dobozra, és hagyja, hogy az aggodalom átfusson rajta, mielőtt befészkelhetné magát, és megmérgezhetné az életét.

    Részletesen ecseteli ezeket a képeket, néha sírdogál egy kicsit a karomban. Minden leírásának ugyanaz a lényege, és én ezt az állandóságot annyira érdekesnek, mindent elsöprőnek találom. Az ártatlanság és a romlottság egymás mellett. A jó és a gonosz. Mi lehetne egy gyermeknél tisztább és ártatlanabb?

    Tom Kramer abban a szobában meglátta a lányát, és amit megpillantott, azt a feleségem csak képzeletben élte át. A sérülések mentén apró öltések kanyarogtak az arcán. Elmaszatolódott a fekete szemfesték

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1