Árulások

FIONA NEILL

Árulások

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Betrayals

Fordította Debreczeni Kinga

Copyright © Fiona Neill, 2017

Hungarian translation © Debreczeni Kinga, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155760181

1.

Daisy

A három jó szám. Szép szám. Becsuktam a szemem és magamban háromszor elsuttogtam a bűvös szavakat. Halkan, hogy senki se hallja. Mintha csak egy édes sóhaj lenne. Ha anya rajtakapna, biztosan aggódni kezdene, pedig az aggodalom már a múlté. Ezt is elmondtam magamban háromszor, hogy háromszorosan is biztos legyek benne, hogy így van. Pontosan emlékeztem, hogyan kell alig hallhatóan beszélni.

Kifújtam a levegőt. A levélnyíláson át hűvös áramlat süvített be az előszobába. A kis fémlap az ajtónak ütődött. Rossz szél, rossz szél, rossz szél. Meggyőződtem róla, hogy anya még mindig a konyhában van, aztán lehajoltam, hogy megnézzem a levelet. A lábtörlőre esett. Amint földet ért, azonnal felismertem a nagybetűs, hatásvadász kézírást. Miért, miért, miért ír anyának annyi év után? Nem nyúltam a borítékhoz. Még nem.

Hallottam anya kacagását. A nevetése mindig örömmel töltött el. Biztos voltam benne, hogy Maxszel beszél telefonon. Max bármikor meg tudja nevettetni. Sokkal inkább, mint én. Mindig óvatosan reagál, bármit mondok is neki. Akkor is, ha a magántanítványomról, az orosz kisfiúról mesélek neki valami vicceset. Mintha még mindig nem merne hinni abban, hogy minden rendben van körülöttem. A szülők képesek az embert egykori énje börtönébe zárni. Legalábbis anya mindenképp. Apa már jó ideje nem vesz részt a börtönőri teendőkben. Valamikor azt hittem, anya olykor neurotikus túlzásokba esik, de most már tudom, hogy igaza volt; apa hűvös közönye nem más, mint felelősségáthárítás. Persze mindemellett kénytelen hangoztatni, hogy a dolgok jóra fordulnak, elvégre neki sikerült valóra váltania a maga tündérmeséjét.

Anyának van egy különleges képessége: észreveszi a legapróbb rezdülésemet is. Olyan, mintha meteorológus módjára elemezné a hangulatomat; rendszerezi és összerakosgatja az információmorzsákat, hogy azután megjósolja a mintázatok változásának jellegét. És ritkán téved. Viszont, ahogy annak idején szokta mondogatni, amikor semmi stabil és kiszámítható nem volt az életünkben, az ember többet tanul abból, amit elszúr, mint abból, amit jól csinál.

Nem teljesen értek egyet vele. Például, ha az ember Párizsban jár, és rossz irányba néz, mielőtt lelép az úttestre, előfordulhat, hogy elüti egy autó. És ha nem hal is meg, lehet, hogy megbénul. A halál és a mozgássérült lét nem jó lecke. Ha mindezt Max mondaná, anya dőlne a kacagástól. Ha én, akkor azonnal lélekbúvárkodásba kezdene, hogy kiderítse, van-e valami különleges, lappangó veszedelem a háttérben.

Anya a munkája legnagyobb részét az emberek megfigyelésével tölti. Orvos. Mellrák-specialista. Hosszú évek során tanulta meg, hogy leplezni tudja az érzelmeit. Valódi elmélete van arról, hogy az empátia miért fontosabb, mint a szimpátia. A páciensnek arra van szüksége, hogy az orvos a helyzet magaslatán álljon – legfőképpen akkor, ha rossz hírt kell közölnie a beteggel. Az ettől eltérő viselkedés önzésnek minősül. Viszont én pontosan tudom, hogy mikor ragadják el az érzelmei. Tudom, mert olyankor mindig beharapja belülről az arcát.

A levélre pillantottam. Anya valósággal marcangolni kezdené az arcát, ha meglátná.

Összeszedtem magam. Nem olyasmiről van szó, amit az ember csak úgy figyelmen kívül hagyhat. Felkaptam hát a buborékos belsejű, barna borítékot, és alaposan szemügyre vettem: 1) norfolki bélyegző van rajta; 2) babakék tollal írták a címzést; 3) tényleg, tényleg, de tényleg szép szám és jó szám, van benne valami, ami elég nehéz; mintha egy kiskanál lenne; és végül 4) le van ragasztva celluxszal. Az emberek akkor ragasztják le celluxszal a borítékot, ha nagy becsben tartják, ami benne van. Időközben rájöttem, hogy nem három, hanem négy dolgot vettem észre. Szép munka, Daisy, gratuláltam magamnak, bár szinte azonnal eszembe jutott, hogy a számlálgatás a visszaesés jele lehet.

Odaléptem az előszobai könyvespolchoz, és találomra levettem egy jó vastag könyvet; elég nagy volt, hogy elrejthessem benne a borítékot. Csak úgy szállt a por, ugyanis anya a nőknek nem abba a típusába tartozik, amelynek kikapcsolódást jelent a takarítás. A könyv kinyílt, valószínűleg azon az oldalon, ahol a leggyakrabban nyitogatták. „Tinédzserek szorongásos zavarai" – ez volt a fejezet címe.

Amióta apa lelépett, a mi dolgunk volt, hogy vigyázzunk anyára. Vigyázzatok anyára, mondogatta apa, amikor egy-egy hétvége után hazavitt bennünket. A hét évvel ezelőtti válás óta ő lakott a norfolki házban. Megjegyzem, sosem hivatkoztam „otthonként" arra a házra. Amikor apa először mondta, hogy vigyázzunk anyára, Max – aki akkor még csak tizenegy éves volt – közölte vele, hogy kapja be. Lehet, hogy azért, mert felháborította a feltételezés, hogy esetleg nem vigyázunk rá, vagy talán azért, mert épp az mondta, hogy vigyázzunk rá, aki miatt olyan állapotba került anya, hogy vigyáznunk kelljen rá. Apa figyelmeztette Maxet, hogy ne beszéljen csúnyán, de hallatszott a hangján, hogy csak félig-meddig gondolja komolyan a dorgálást. Különben is, Max azonnal sírni kezdett, amint kimondta. Akkoriban néha apa is sírt, és nekem kellett megvigasztalnom. Az elmúlt négy évben normalizálódott a helyzet. Vagy legalábbis azt hittem. Amíg meg nem jött ez a levél.

Bementem a vécébe, és magamra zártam az ajtót. Olyan a zár, hogy szükség esetén kívülről is ki lehet nyitni. Négy aprócska lyuk van az ajtóban, ott ahol annak idején a tolózár volt. Kikukkantottam az egyiken, hogy megnézzem, anya még mindig a konyhában van-e. Régi szokásom ez. Régebben elég sok időt töltöttem odabent, mert az egyetlen olyan hely volt, ahol nem zavart senki. De legalább már nem ellenőrzöm egymás után háromszor, hogy be van-e zárva az ajtó. Belenéztem a tükörbe – le sem tagadhattam volna, hogy tisztában vagyok a helyzet súlyával. Amikor elöntenek az érzelmek, az ajkam megremeg, mint ahogy a rajzfilmfiguráké szokott. Végighúztam az ujjam a tükör jobb alsó sarkánál, a lyuk mellett. Egy kis darabka hiányzott a tükörlapból. Miattam. De hagyjuk ezt most. A tükör eredetileg a norfolki házban volt, ahol gyerekkorunkban a nyarakat töltöttük. „Még a régi időkben", ahogy anya emlegette. Mostanában állandóan azt hajtogatja, hogy a jelenben kell élni. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtized jelentős részét egy és ugyanazon klinikai vizsgálatnak szentelte.

Ide-oda forgattam a fejem, hogy mindig más szögben érje a fény, és megborzoltam rövid barna frufrumat, hogy amolyan franciásan laza hatást keltsen. Kitnek így tetszik. Voltaképpen nem túlzás azt állítani, hogy Kitnek – valamilyen csodával határos módon – minden tetszik, ami velem kapcsolatos. Épp ezért nem mondhatnám, hogy a lehető legjobbkor jött ez a levél. Úgy volt, hogy Kit és anya aznap ismerkednek meg egymással. Anya nyolc hónapja, az első néhány randink óta nyaggat, hogy találkozhasson vele, de ki akartam várni, amíg tényleg komolyra fordulnak a dolgok.

Lecsuktam a vécé fedelét, és leültem. Nem vagyok büszke arra, amit tenni készültem. De ki ne tenne meg valami rosszat, ha közben jó cél vezérli? Őszintén hittem benne, hogy ez valaminek a lezárását, és nem az újrakezdését jelenti. Óvatosan lebontottam a celluxot, szétnyílt a boríték szája. Fogadni mertem volna, hogy Lisa nem ragasztotta le. Éppúgy nem figyel oda arra, amit csinál, mint az emberekre, akik körülötte vannak. Sóhajtottam egypárat, olyan mélyen szívtam be a levegőt, ahogy csak bírtam. Az egyik kezemben a boríték, a másik a rekeszizmomon, mert biztos akartam lenni, hogy belégzéskor a kellő mértékig megfeszülnek a légzőizmaim. Többet tudok a helyes légzésről, mint egy jógaoktató.

Mentségemre legyen mondva, hogy ezen a ponton megpróbáltam visszaragasztani a celluxcsíkot, amit épp egy másodperccel korábban téptem fel. Tiszteletben tartom mások magánéletét. És persze semmi kétség nem fért hozzá, hogy ki a levél címzettje: Rosie Foss. Mindig meglep, ha anya lánykori nevét látom, mert amíg a szüleim együtt éltek, mindnyájunknak ugyanaz volt a vezetéknevünk. Eleinte Maxszel nagy ügyet csináltunk ebből. Mi is fel akartuk venni a Foss nevet, hogy ne legyen anya egyedül a nevével. Mint ahogy minden mással kapcsolatban egyedül maradt. Zavart, hogy nem ugyanaz a nevem, mint a hozzám legközelebb álló rokonomé, de anya azzal érvelt – igen meggyőzően –, hogy mielőtt hozzáment apához, Rosie Fossnak hívtak, és a munkahelyén is a leánykori nevét használja. Max udvariasan megjegyezte – csak a történeti hűség kedvéért –, hogy harminckilenc évesen, két gyerekkel aligha mondhatjuk, hogy anya „leány" lenne. Anya hahotázott. Maxnek nem kell erőfeszítéseket tennie, hogy laza legyen. Egyszerűen laza, és kész.

Ezen morfondíroztam, miközben megpróbáltam visszaragasztani a celluxot a borítékra. De persze Lisa olcsó celluxot használt. Mindig arra célozgat, hogy apával nincs elég pénzük, ami már csak azért is idegesít, mert anya egész életében keményen dolgozott, Lisa pedig azóta nem ment a munkahelye környékére sem, amióta összeköltözött apával. A részmunkaidős jógaoktatói állását pedig nem nevezném munkának. Az idegességtől egyre ügyetlenebb lettem, és úgy fordult a kezemben a boríték, hogy kikandikált belőle a levél széle. Megpillantottam a puszikat szimbolizáló hatalmas, girbegurba ikszeket Lisa aláírása alatt.

Kivettem a levelet a borítékból, óvatosan, nehogy összegyűrjem a vékony papírt. Kétoldalas volt, de egyre is ráfért volna, ha Lisa nem olyan hatalmas, magabiztosságot sugalló betűkkel ír. Talán épp emiatt éreztem olyan döbbenetesnek, amit ezek után megtudtam.

Kedves Rosie!

Azért írok, mert tudatni szeretném veled, hogy mellrákot diagnosztizáltak nálam. A negyedik stádiumban vagyok. (Jobban tudod, mint bárki más, hogy ötödik stádium nincs.) Azt hittem, hogy az a kis dudor valami ciszta, vagy a régi időkből – még a szoptatás időszakából – visszamaradt elváltozás. Emlékszel még azokra a csodás, lustálkodós, norfolki napokra? Nemrég voltam biopszián, és kiderült, hogy tévedtem. Sajnos áttétek is vannak. De nem az együttérzésedre áhítozom. Nagyon egyszerű oka van annak, hogy tollat ragadtam: szeretnék még egyszer, utoljára találkozni veled. Szeretném, ha megbocsátanál nekem, amiért fájdalmat okoztam, és szeretnék elmondani neked valamit, amit mindenképp tudnod kell, amíg nem késő. Beteszem a ház kulcsát a borítékba, hogy be tudj jönni. Nem szóltam Nicknek erről a levélről, és mostanában egyre inkább nehezemre esik, hogy kimenjek ajtót nyitni. Nagyon gyenge vagyok. Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem beszélek a többieknek a betegségemről, és arra kérlek, tartsd tiszteletben ezt mint az utolsó kívánságomat.

Puszi, Lisa

A Lisával kapcsolatos érzéseim mindig is három dimenzió szerint mozogtak: a gyűlölet, a szorongás és a düh váltotta egymást. A szokásos. Amióta Kitet megismertem, a dühöm minden különösebb erőfeszítés nélkül, egyszerűen elillant. A levél elolvasása után ismét rám tört a szorongató érzés, és tudatosult bennem, milyen jó is volt nélküle élni. Teljesen kiakadtam, hogy mindazok után, ami történt, Lisa azt képzeli, anya tárt karokkal fog rohanni hozzá, és megtesz mindent, amit csak kér. Egy újabb hullámban tört rám a düh, amikor felismertem, hogy az első reakcióm egy haldokló ember levele láttán nem az együttérzés volt. Erről is Lisa tehet.

Mi szükség erre annyi év után? Ha visszagondolok azokra az alkalmakra, amikor találkoztunk, nem emlékszem, hogy Lisa bármikor is mutatott volna akár egy cseppnyi megbánást is, amiért elhalászta tőlünk apát. Úgy éreztem, ez az érzelmi manipulációtól csöpögő levél komolyan veszélyezteti anya nagy nehezen visszanyert kiegyensúlyozottságát. Eszébe fogja juttatni a múltat, megint átéli a szomorúságot és a csalódottságot – s mindezt azért, hogy Lisa jobban érezhesse magát. Bármit megtennék, hogy megóvjam anyát a fájdalomtól. Nála odaadóbb embert nem ismerek. Még az is lehet, hogy megpróbál segíteni Lisán. Nem mintha Lisa halálát kívánnám, mert a végén kénytelenek lennénk Maxszel a szárnyaink alá venni apát.

Hirtelen belém hasított egy másik érzés. Évek óta nem éreztem már. Kivert a víz és lélegzetvételkor nem emelkedett meg a mellkasom. Szorongás tört rám. Halálbiztos voltam benne, hogy mit akar Lisa anyának mondani.

Megpróbáltam elterelni a figyelmemet, és arra fókuszáltam, hogy mit nem érzek: 1) sajnálatot apa iránt; 2) szomorúságot amiatt, ami apával történt; 3) lelkifurdalást azért, mert felbontottam a borítékot.

Megpróbálkoztam egy légzőgyakorlattal is, de képtelen voltam koncentrálni, úgyhogy inkább belekezdtem az érintgetésbe: csak három kis érintés mindkét vállon, a csont alatt. Ismétléssel. Az ismétlések száma a három egyik többszöröse. Megálltam huszonegynél, mert a huszonnégy egy olyan szám többszöröse is, amelyiket nagyon nem szeretem. Máris jobban lettem. Nem éreztem szükségét, hogy a koppintásokat is elvégezzem. A koppintásokat lábujjheggyel, sarokkal és talpéllel szoktam csinálni. Nyilván kiderült, hogy az életem leginkább azon dolgok köré szerveződik, amelyeket nem csinálok, s nem azok köré, amelyeket csinálok. Megszűnt a mellkasi szorítás.

– Daisy – kiáltotta anya. – Kinyitnád az ajtót?

Ez csak Kit lehet. Kikukucskáltam a lyukon. Anya már az előszobában volt. Az egyik kezében fakanál, a másikban egy csomag vaj. Tőle szokatlan módon, egész háziasnak tűnt. Nem vette észre, hogy egy síkos vajdarab a padlóra csusszant. Annak ellenére, hogy igen járatos a fertőzések megelőzésében, meglepően hanyag, ha a háztartással kapcsolatos teendőkről van szó. A szobája padlóján szerteszét hevernek a ruhák, és sosem teszi vissza a kupakot a fogkrémes tubusra. Max szerint úgy él, mintha diák lenne. Nekem ez is tetszik benne.

– Mindjárt megyek – szóltam vissza. Megfordult, és homlokráncolva nézett a vécéajtóra. Lelkifurdalásom támadt, mert megéreztem, hogy megijedt. A helyzet a régi időket juttatta az eszébe.

A fakanálra tapadó feketéllő rizsszemek láttán arra jutottam, hogy az ebédfőzésnek abban a szakaszában tart, amit Max a „a rizs újraértelmezésének" nevezett. A fazék aljára tapadó, víz híján szénné égett rizs szaga olyan emléke volt a gyerekkoromnak, mint Marcel Proustnak a madeleine. Egyébként ezt apa mondta. Még akkor, amikor együtt éltek anyával, és szokásuk szerint kedvesen ugratták egymást. 2008 januárjában szakítottak, majdnem pontosan hét évvel ezelőtt, bár apa szerint a házasságuk már jóval azelőtt véget ért. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy számára mikor ért véget, és hogyan lehetséges, hogy mindez nem tűnt fel anyának, amikor egy fedél alatt éltek. Apa azt felelte, nem tudja pontosan felidézni a pillanatot, amit már csak azért is tartottam kissé furcsának, mert apa memóriakutató, és épp az emléknyomok kialakulása a szakterülete. Sokszor azt kívántam, bárcsak olyan feledékeny lennék, mint ő. De mindenre emlékszem.

Letettem a vécétetőre a két lapot, írással felfelé, és készítettem róluk néhány fotót a telefonommal. Aztán nagy hűhóval lehúztam a vécét, és folyattam a vizet, mintha kezet mosnék. Visszatettem mindent a borítékba úgy, ahogy volt, egy dolgot kivéve: a kulcsot kivettem, és becsúsztattam a farmerom hátsó zsebébe. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Később Max azt mondta, talán azért, mert amikor beteg voltam, a kelleténél jobban foglalkoztatott, hogy be vannak-e zárva rendesen az ajtók. Én mégis azt mondom, ez inkább amolyan impulzív cselekvés volt, semmint kényszeres.

Aztán észrevettem még valamit a boríték alján. Egy régi fotó volt, amely még a nagy balhé előtti utolsó közös nyaralásunkon készült, Norfolkban. Amikor anya és Lisa még barátnők voltak. A legjobb barátnők. Lisa mindig is úgy hivatkozott arra a házra, hogy a „második otthona". Egész addig, amíg végül az első otthona nem lett. Apa a válás utáni vagyonelosztáskor kapta meg a házat. Az egész történet tele van furcsa csavarral…

Akkor láttam életemben először azt a fotót. Valószínűleg kifogyhatott a festék a nyomtatóból, mert a kép sárgás színben játszott. De nem a színe miatt kavarodott fel a gyomrom. Nézegettem a nagyszüleim háza előtti sárgás, kiégett, napszítta gyepet, és a háttérben a kerti sufnit. Nyilván időzítővel készült a kép, mert mind a nyolcan rajta vagyunk. Anya és Lisa középen, lazán átkarolva egymás vállát, mintha házaspár lennének. Anya testesebb volt akkoriban. Anya Lisára hunyorít, Lisa szeme csukva, ami már csak azért is baj, mert – mint tudjuk – a szem a lélek tükre, és ha akkor anya a szemébe nézhetett volna, lehet, hogy megértette volna, mivel és kivel áll szemben.

Apa anya mellett áll, de egyik testrészük sem ér össze. Jobb karja az akkor körülbelül tízéves Max vállán. Max buksija apa combjáig ér. Akkoriban még feltétel és fenntartások nélkül szerette apát. Én Lisa fia, Rex és Rex papája, Barney között ácsorgok. És feszültnek tűnök, mert feszült is voltam. Barney hátratett kézzel és kidüllesztett pocakkal áll, mintha vigyázzba vágta volna magát, de valószínűleg egy sörösdobozt rejteget a háta mögött. Félmosolya igazolja ezt a feltevést. Lisa lánya, Ava a kép szélén van. Annak idején barátnők voltunk, de azok az idők már elmúltak. Mindazok után, ami történt, soha többé nem mondható el már rólunk, hogy a boldog nagycsalád mintaképe lennénk. Megérintettem Lisa arcát, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a körmömmel kaparászom a képet. Engedd el, Daisy – mondaná Kit, ha látná, hogy mit csinálok. Engedd el. Képtelen vagyok rá. Addig kapartam a fotót, amíg el nem tűnt róla Lisa arca. Ha elmondanám Kitnek, mi történt, talán megértené. Mert azon a norfolki nyáron véget ért a gyerekkorom.

Kimentem a vécéből. Anya nyújtotta a kezét Kitnek. Azt, amelyikben a fakanál volt. Kitben volt annyi lélekjelenlét, hogy a döbbenetnek még az árnyékát se mutassa. Nagyon nyugodt ember a pasim. Ügyesen kivette anya kezéből a fakanalat, és rendesen kezet fogtak.

– Rosie vagyok – mondta anya, és barátságos, de mégis némiképp tartózkodó mosollyal nézett rá, úgy, ahogy a pácienseire szokott.

– Nagyon örülök – mondta Kit. Szőke tincsei az arcába hullottak, amolyan szörfös stílusban. Rám pillantott, és szokása szerint felvonta az egyik szemöldökét. Ennyi volt az egész. Rá kellett jönnöm, hogy bár azt hittem, elég kínos lesz, valójában nagyon is könnyen ment. Az a jó abban, ha az ember diszfunkcionális családban él, hogy nem kell különösebben sok elvárásnak megfelelnie.

2.

Max

Két héttel később

Pityegett a telefonom. Kétszer, gyors egymásutánban. Amikor láttam, hogy mindkét hangüzenetet Daisy hagyta, úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom őket. Már rég elmúltak azok az idők, amikor a nővérem minden rezdülésére azonnal kellett reagálnunk. Vagyis inkább rég, rég, rég elmúltak, elmúltak, elmúltak – ahogy egykor Daisy mondta volna. Előfordult, hogy a betegsége következtében valósággal költőien fogalmazott; persze ő ezt nyilván nem így élte meg.

Annak, hogy nem reagáltam, inkább a csalódottság volt az oka, semmint az érdektelenség. Azt reméltem, az a lány küldte az üzenetet, akit nem sokkal korábban magára hagytam a szobámban, és feltehetően még szunyókált. Mielőtt eljöttem otthonról, kitaláltam, hogy a csontvázat, amit az orvosi kar anatómiai szertárából kölcsönöztem, felöltöztetem Connie ruháiba, és az ágy mellé állítom, hogy amikor felébred, erre essen az első pillantása. Kizárt, hogy egy ilyen akciót szó nélkül hagyjon.

Akkor még elképesztően szellemes ötletnek tűnt a dolog, azonban a reggeli hidegben némiképp kitisztult az agyam, és felötlött bennem, hogy gyerekesnek fogja tartani a humoromat. Vagy ami még rosszabb, bizarrnak. Ráadásul a melltartóját a csontváz egyik bordájára akasztottam, és amikor a bugyiját felhúztam a medencecsontra, észrevettem rajta egy aprócska vérfoltot, amit Connie nyilvánvalóan nem akart volna mutogatni nekem. Félig már túl voltam egy szülészeti-nőgyógyászati kurzuson, és nem jöttem zavarba a testváladékok láttán, de Connie valószínűleg más véleményen volt. Nem orvostanhallgató, és hét évvel idősebb nálam, ami bizony jelentős különbségnek számít, főleg akkor, ha az ember épp hogy elmúlt tizenkilenc, és még csak másodéves, vagyis négy hosszú év áll előtte a tanulmányai befejezéséig.

Connie-nak rendes munkája volt, amiről egyébként semmi közelebbit nem tudtam. Közös albérletben lakott a bátyjával, akivel sosem találkoztam, és gyakran beszélt a jövőre vonatkozó terveiről, amelyekben engem még csak mellékszereplőként sem említett. Előző este mutatott egy táblázatot, amelyben mindenféle számításokat végzett, hogy kiderítse, mennyi pénzt kell félretennie hetente ahhoz, hogy harmincéves korára meglegyen a beugró tőkéje egy lakáshoz. Egy pillanatra felvillanyozódtam, de azonnal odalett a lelkesedésem, amint megláttam, hogy dollárban számolt, és Brooklynban tervezett lakást venni. Ez legalább szolgált némi magyarázattal arra, hogy mi értelme annak, hogy négy éven át az apjával éljen az Egyesült Államokban.

– Ha valakivel együtt vennél lakást, fele annyi idő alatt összejönne a pénz – jegyeztem meg.

– Nem akarok függni senkitől – vonta meg a vállát.

– Úgy beszélsz, mint az anyám – vágtam rá, de azonnal meg is bántam, mert egy újabb bizonyítéka volt annak, hogy a koromnak megfelelően érvelek. – Úgy értem, sok nő gondolja úgy, hogy nem akar függeni egyetlen férfitól sem.

– Nőktől sem akarok függeni – felelte, én pedig még jobban összezavarodtam. Szerintem Connie sportot űz ebből.

Együtt heverésztünk az ágyban. Az oldalán feküdt és a péniszemnek nyomta a fenekét, úgyhogy – mondanom sem kell – kezdődött az egész elölről. – Csak azért kértelek meg, hogy vess egy pillantást a kalkulációra, mert tudom, hogy a számok embere vagy.

– Mondd, hogy csak én kellek neked – suttogtam a fülébe.

– Mondok én bármit, amit csak szeretnél, de ez nem jelenti azt, hogy úgy is gondolom – suttogta vissza.

Miután az első alkalom jól sikerült, megegyeztünk, hogy valahányszor találkozunk, feltehetünk egymásnak egy-egy személyes kérdést, azonban két feltételnek teljesülnie kellett: csakis szex után, és kizárólag akkor tehetjük fel a kérdéseinket, ha a másik félnek orgazmusa volt. Az első kitétel az én ötletem volt. Szeretem az egyértelmű kommunikációt; úgy általában szeretem leegyszerűsíteni a dolgokat. Jó, ha minden tiszta, érthető.

Eleinte annyira be voltam indulva Connie-ra, hogy – a fenti szabályok értelmében – végül nem tehettem fel neki egyetlen kérdést sem. Persze bocsánatot kértem, mire azzal cukkolt, hogy még mindig kisfiú vagyok. Amikor rajtam volt a válaszadás sora, néhányszor kissé elferdítettem a tényeket. Arra a kérdésére, hogy mi volt életem legrosszabb élménye, azt feleltem, a szüleim válása. Az igazság az, hogy Daisy betegsége. Annak ellenére is, hogy a válás visszafordíthatatlan, végleges döntés, és a nővérem meggyógyult. Annak kapcsán, ami Daisyvel történt, nagyrészt magamat hibáztatom. Aztán, amikor Connie a családomról kérdezett, azt mondtam neki, egy édes- és két féltestvérem van. Ez voltaképpen nem igaz, mert apa nem nősült újra, és nem tartottuk a kapcsolatot Rexszel és Avával. Vagyis csak elméletileg a tesóink, érzelmi kötődés nincs köztünk.

Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert – bár nagyon kis szerep jutott nekem ebben az egészben – szeretném hangsúlyozni, hogy megbízható tanúnak számítok.

Szaporázni kezdtem a lépteimet. Ha visszamentem volna a lakásba, biztos, hogy elkésem az első előadásról. Francis professzor egy mogorva, vaskalapos pasas, és simán előfordulhat, hogy nem engedi be az előadására a későn jövőket. Engedtem a kísértésnek, és még egy pillanatig elméláztam Connie-n, és azon, hogy milyen jóleső érzés volt végigsimítani a pulóverén, kiegyengetni az ujjait, hogy végül beletemethessem az arcom, és élvezettel szippantsam be az illatát, mint egy hűséges kutya. Ó, te jó ég! Isteni illata van – rózsa és citromfű édes keveréke. Vagyis épp az ellenkezője annak, amit a csoporttársaim árasztanak. A formaldehid szúrós szaga leng körbe mindnyájunkat. Ha nem lett volna olyan hideg, Connie felsőjét a táskámba süllyesztettem volna, hogy éjszaka vele aludhassak. Máris hiányzott az illata… Ha tényleg a szaglás az egyik legfejlettebb érzékelés, akkor vajon az emlékek miért nem hívnak elő illatokat? Miért épp fordítva van? Érdekes. Majd megkérdezem apától, ha találkozunk. Úgyis imádja, ha a munkájával kapcsolatos kérdéseket teszek fel neki. Megjegyzem, ez az egyik legjobb módja annak, hogy a beszélgetés közben beálló kínos csöndeket kitöltse az ember valamivel.

Hogy kiverjem Connie-t a fejemből, Francis professzor közelgő előadásának anyagán, a mikroorganizmusokon, azon belül pedig a kórokozókon kezdtem morfondírozni, s ekkor hirtelen felötlött bennem egy gondolat. Persze semmi olyasmi, ami annak idején Daisyt foglalkoztatta – hozzáteszem, a legrosszabb állapotában sem rettegett rögeszmésen sem a baktériumoktól, sem a fertőzésektől. Hála az égnek. Az azért mindenesetre nagyon érdekes, hogy az emberek a kórokozókra mint rosszfiúkra tekintenek, holott a baktériumok nem szimplán rosszindulatú betolakodók.

– Szevasz, tesó! Na, frankó volt az este? – rikkantotta Carlo, az egyik lakótársam. Átkarolt, és megborzolta a hajam. A gesztusa inkább atyáskodó volt, semmint szeretetteljes. Egy gyenge pillanatomban meséltem neki a barátnőmről, még akkor, amikor Connie napokon át nem válaszolt egyetlen sms-emre sem.

– Mondd, Carlo, gondolkodtál már azon, hogy sokkal több baktérium, gomba és protozoa van a szervezetünkben, mint amennyi sejtünk van?

– Hű, kispofám, te aztán tudod, mivel hozd lázba az embert! – sóhajtotta Carlo. – És mondd csak, ezúttal eljutottál addig, hogy te is feltehess egy kérdést a csajnak?

– És semmi mást nem akarnak, csak létezni és szaporodni. Élni és élni hagyni. Ahogy John Lennon mondta – feleltem. Az élet pofonegyszerű.

Carlóból kitört a nevetés.

– Értesd meg ezt azzal a felfekvéses beteggel, akit tegnap láttunk. Az aztán a Totál szívás, tesókám! Olyan volt a bőre, mint egy rinocéroszé!

Fel nem foghatom, hogyan választhatják olyanok az orvosi pályát, akikbe szemernyi együttérzés sem szorult. Carlónak inkább a pénzügyek vagy a technológia világában lenne a helye.

Együtt mentünk be az előadóba. A táblára Francis professzor a következőket írta: Komplex ökoszisztéma, avagy az emberi test. Úgy éreztem, mintha hazatértem volna.

A napokban említettem is ezt anyának, és azt mondta, ő is épp ugyanígy érezte magát, amikor az orvosira járt. Carlóval a megszokott helyünkre igyekeztünk, az oszlop mellé, a negyedik sorba. Helyes kis ázsiai lány szokott a sor végén ülni. Kendőt viselt, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy nem pálya, de Carlóban feléledt a kíváncsiság, mi több, valódi próbatételt látott benne. Egy egész listája van a bizarr szexuális helyzetekről, amelyeket mindenképp ki akar próbálni. Hát, egyebek közt ezért nem akarom, hogy az anyámmal találkozzon.

Francis professzor elkezdte az előadást. Egyenesen a közepébe vágott, és felhívta a figyelmünket arra, hogy a mikrobák nagy része bizonyos testtájakon csoportosul, nevezetesen a bőrön, a szájban, a vastagbélben és a vaginában. Vagyis minden olyan testrészen, amit az ember szívesen megfog, vagy megérint az ajkaival – gondoltam magamban, és amikor Carlo sokatmondóan rám kacsintott, tudtam, hogy neki is épp ez járhatott a fejében. Megint bevillant a barátnőm képe, amint ott fekszik az ágyamban. Elképzeltem, hogy hasra fordul, magam előtt láttam fenekének tökéletes domborulatait, és beugrott, hogy már az is elég, ha csak ránézek, máris beindulok. Mostanára már biztosan felkelt, leszedegette a csontvázról a ruháit, és megitta a kávét, amit az íróasztalon hagytam neki. Tejeskávé, sovány tejből. Kis adag. Korábban megegyeztünk, hogy nem kerítünk nagy feneket az ilyesminek.

Fél óra elteltével Francis professzor lehetőséget adott, hogy mielőtt belefogna az előadás második részébe, tíz percben feltegyük az esetleges kérdéseinket. Laza fickó egyébként. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy a szexuális együttlét célja lehet-e az, hogy egyes kórokozókat hozzásegítsünk, hogy a test egyéb részeit is birtokba vegyék, s ily módon hozzájáruljanak az immunrendszer erősödéséhez. Aztán inkább elvetettem a gondolatot, mert félő volt, hogy a kérdésem azonnal leleplez, s egyrészt kiderül, hogy nemrég mivel foglalatoskodtam, másrészt pedig nagy esély lett volna rá, hogy Carlo megint előhozakodik az ánuszrózsa csókolgatásával kapcsolatos bizarr fantáziáival. Ezt pedig mindenképp szerettem volna elkerülni.

Összehúztam magam. Kamaszkorom nagy részében a testemet majd szétvetette a feszültség; azt hittem, ez teljesen normális. Azonban az elmúlt néhány évben olyan sok nagyszerű dolog történt velem, hogy valósággal kisimultam – lazák voltak az izmaim, sőt az inak, ínszalagok is. Daisy meggyógyult. Anya összeszedte magát. És még barátnőm is lett. Ráadásul nem is akármilyen. Egy szimpla dugás csak szimpla dugás. De vele minden egész más. Ha egész őszinte akarok lenni, nem is gondolok más nőre.

Megint rezgett a telefonom. Elvégeztem az ilyenkor szokásos egykezes manővert, azaz úgy néztem meg, ki küldte az üzenetet, hogy ki sem kellett vennem a telefont a zsebemből. Nem lett volna szerencsés, ha Francis professzor észreveszi a műveletet. Nagyot dobbant a szívem, amikor láttam, hogy az üzenethez kép is tartozik. Egyszer megpróbáltam Connie-t rávenni, hogy sms-ben telefonszexeljünk, de leszerelt, mondván, hogy ez teljes mértékben szembemenne a szabályokkal, így arra jutottam, valószínűleg a beöltöztetett csontvázról küldhetett képet. Vagy valamiről, amit munkába menet látott, csak hogy fájdítsa vele a szívem.

Ő pontosan tudta, hol töltöm a napjaimat, de ha eltűnne, nekem elképzelésem se lenne, merre induljak, hogy megtaláljam. Még abban sem vagyok biztos, hogy az igazi nevét mondta meg. A Tinderen sokan ezt csinálják. Én sem az igazi nevemmel vagyok fönt.

Azonban az üzenet nem Connie-tól jött, hanem Daisytől. Carlo oldalba bökött. Megráztam a fejem, és igyekeztem az előadásra figyelni.

– A kórokozók különféle típusai eltérő módon fejtik ki hatásukat, ezért okoz olyan hatalmas nehézséget a fertőzés biológiai hátterének megértése…

A telefonom újra rezegni kezdett a zsebemben. Megint Daisy. Kikapcsoltam a készüléket.

Aznap Connie nem adott hírt magáról, úgyhogy amikor odaértem az étteremhez, ahová apa és Lisa hívott meg bennünket vacsorázni, elég feszült voltam. Daisy üzenetei már nem látszottak a telefonom kijelzőjén. A nap nagy részét az egyetemen töltöttem; másfél órán át ácsorogtam a leghidegebb helyiségben, a boncteremben.

Öten dolgoztunk ugyanazon a holttesten, Carlo is az én csoportomban volt. Aznap – tanulmányaink során első ízben – a fejre került sor. Mire én következtem, már olyan hideg volt a kezem, hogy amikor megpróbáltam a szemgödör feletti idegnél bemetszést ejteni, megcsúszott a kezemben a szike, és átvágtam egy másik ideget, amivel lehetetlenné vált, hogy majd a következő héten megfelelően kiemelhessük a szemet. Elnézést kértem Jeantól; tény, hogy a kedves, idős hölgy sokkal jobbat érdemelne. Némi biztatás reményében az ajtó fölötti feliratra pillantottam. „Mortui vivos docent", azaz a holtak tanítják az élőket.

Amikor a Kentish Town állomásnál leszálltam a metróról, megpróbáltam felhívni Daisyt, hogy elnézését kérjem az egész napos eltűnésem miatt, de hangpostára kapcsolt a telefonja, úgyhogy egyenesen abba az indiai étterembe mentem, ahová egyébként is rendszeresen járunk. Általában meg szoktunk inni egy italt még vacsora előtt. Jellemzően Bloody Maryt szoktunk rendelni, és fogadásokat kötünk, hogy vajon mennyi idő múlva hozza fel Lisa a jóga témáját. Annak idején cégjogászként dolgozott, de aztán elvégzett egy jógaoktatói tanfolyamot, és az egészséges életmód hirdetése mellett kötelezte el magát. Annyira hisz ebben az egészben, olyan elhivatott, amilyen elhivatottak csak a frissen megtértek tudnak lenni. Még a szanszkrit nyelv tanulmányozásába is belekezdett.

Daisy már az asztalnál ült, amikor megérkeztem, de még rajta volt a kabátja, vagyis nemrég érkezhetett – a csíkos műszőrme láttán azonnal eszembe jutott, hogy ilyet kellene vennem Connie-nak. Amikor meghallotta a hangom, olyan hirtelen pattant fel ültéből, hogy kis híján felborította a székét. Szerencsére még idejében elkaptam.

– Szia, Maxi – Daisy az egyetlen, akinek elnézem, hogy így szólít. Olyan szorosan ölelt magához, hogy a műszőrme szálai az orrcimpámat csiklandozták. – Hol a nyavalyában ténferegtél?

– Jeannal töltöttem a délutánt – közöltem pókerarccal.

– És nekünk mikor mutatod be a hölgyet? – kérdezte izgatottan apa, és felállt, hogy megöleljen.

Most, hogy már magasabb vagyok nála, a kelleténél kissé erősebben szokta megveregetni a hátam. Amióta apa Lisával van, az a legszembeötlőbb változás, hogy szinte mindent kitörő lelkesedéssel fogad. Mintha valami különös szekta tagja lenne. Persze sosem mulasztotta el morózusan megjegyezni, hogy bármi történik is velünk, mindig anya az, aki elsőként tudomást szerez a dologról. Vagyis arra gondoltam, hogy azt hiszi, Jeannak – akit szerinte már réges-rég bemutattam anyának – volt szerencséje megkóstolni a házi specialitást, azaz az égett rizzsel körített száraz csirkét.