A Szavak Viharában

A SZAVAK

VIHARÁBAN

I.

1.

Nincsenek véletlenek.

Minden okkal történik.

Akkor is, mikor a helyzet kilátástalan. Akkor is, mikor minden értelmetlennek tűnik.

Azonban Paul Kastlernek nem ez a gondolat járt a fejében. Honvágya messze vitte volna a lelkét. Vissza Elzászba. Kedves szülővárosába, fel a Jura mesés hegyeibe. Oda, ahol csend van és csupán a vad természet öleli át simogató kezével. Egyszóval, el innen.

Homokot hord az erős szél, ami előre tolja a tomboló viharban. De ő tudja, hogy ott szakadék vár rá. Hiába, nem akar menni. De még sincs választása. Az apró homokszemcsék csiszolópapírként marják végig az arcát. Az elviselhetetlen fájdalom a gyomra remegésével társul, s lassan érzi, hogy elfogy lába alól a talaj.

Zuhan.

– NE! – torka szakadtából üvöltve ébred a sötét szobában. A levegőt kapkodja, idegesen dobja le magáról a takarót, amin sötét foltot hagyott testének verejtéke. – Istenem... 

Senki. Senki nincs ki azt mondja: Vége! Senki, aki azt mondaná: Nem kell, tovább harcolni! Nincs senki, aki mellette legyen.

*

– Hogy halad a feladatokkal? – kérdi Amy, a magas, modell alkatú PTSD terapeuta, kávét töltve magának Paul mellett. Az erős katona puszta látványa állandóan mosolyt csal az arcára. Paul azonban nem igazán viszonozza a mosolyt. Csak Amy felé fordul.

– Őszintén? 

– Kérem.

– Sehogy! – A válasz hideg, s túl őszinte, távolságtartó. Amy egy pillanatra csak némán néz a férfira, aztán komolyan megszólalt.

– Ha jól tudom, ön egyedül él. Ebben az esetben van a maga számára egy különleges feladatom.

– Mint például?

– Kivetítés. Írjon üzenetet a telefonján valakinek mindennap kétszer: reggel s este. – Egy újabb baromság a kis csaj szájából. Paul szemöldöke megemelkedik, fanyar mosoly jelenik meg az arcán. Nem akar hinni a fülének. Ennek a nőnek doktorija van?

Két üzenet mindennap. Paul még mindig csak mosolyog. Egy újabb megálló. A kinti látvány a hetek alatt megszokottá vált számára. Boltok, boltok, lassan ahogy elhagyják New York belvárosát, kivilágosodik minden, az épületek alacsonyabbak kezdenek lenni. A buszmegálló közti távolságok pedig hosszabbak.

A pityegő hang zavarón csendül fel zsebéből. Hatalmas sóhaj hagyja el ajkát, s lassú mozdulattal előveszi a telefonját. Paul a képernyőre nézve ráncolni kezdi izmos homlokát, az szám ismeretlen, s európai.

– Halló! – fogadja végül másodpercnyi merengés után a hívást. Néhány pillanat kínos csendet követően jön a kérdés a vonal túlsó oldaláról.

– Paul, te vagy?

– Igen!

– Szia! Itt Brad! – Egy távolról feléje nyúló gyerekkéz villan fel Paul előtt. Gyermekkori barátja, Brad, mentőövként fonódik köré, ahogy a régi emlékek felvillannak benne. – Hallom, leszereltél.

– Mondjuk.

– Mondjuk? Ez nem hangzik biztatóan.

– Veled mi van? – Kis csend. Mintha koptató szöveg lenne, de csak hárít. Paul nem akar magáról beszélni.

– Kiállításom lesz. Párizsban.

– Milyen?

– Fotó. Küldtem volna meghívót, de a címed nem adták meg. Még a számodért is minden követ meg kellett mozdítsak.

– Tudod, ez az egy éves program...

– Gyere Párizsba, ember! Itt egy-kettő helyre jössz! Foglalok neked gépet!– kattogás hallik a vonalban.

– Nem fog menni...

– Ne szívass ember! Itt kell lenned! Csak 3 hét az egész! Kész! Holnap reggel 10-kor indul a géped. Nem az első osztály, de idehoz! Most mennem kell! Holnap várlak a repülőtéren!

*

Talán a szolgálat ösztöne, ami belevésődött Paul lelkébe, vagy csak a váratlan, ami mélyen meglepte s újra meglobbantotta a kíváncsiságot benne, de nem sokat gondolkodott a másnapi utazáson.

Fáradtan érve haza, csak a csoportvezetőt hívta fel, hogy egyáltalán jogában áll-e elhagyni az Egyesült Államok területét.

– Kestler őrmester! Önnek jogában áll elhagyni az Egyesült Államok területét, amennyiben eddig is részt vett a programban, s a szabályzat további betartásával hajlandó minden harmadik nap jelentést adni terapeutájának hollétéről. Ez egy telefon beszélgetés keretén belül történik majd, aminek a hossza minimum öt perc. Ha ebbe beleegyezik, semmi akadálya annak, hogy ön külföldre utazzon, s ott érezze jól magát.

0:27 A férfi tág szemekkel bámul a mennyezetre. Karjait feje alól maga mellé teszi. Fegyverét keresi, de nincs ott. Nehezen sóhajt, s lehunyja a szemeit egy pillanatra.

0:29 Újra tág szemekkel mered a mennyezetre.

04:00. Kipattan az ágyból, fél másodperc alatt megveti azt, aztán ötven fekvőtámaszt nyom az ágy mellett, majd az ágy végében hetven felülést. A kinti hideg ellenére egy szál pólóban indul ki kocogni.

15 km. Vissza 30.

5:45-kor beáll a hűsítő zuhany alá.

6:00 áll a konyhában egy ideig, végül kinyitja a hűtőszekrényt. Csomagolt ételt s egy palack víz van benne.

7:00 összecsomagol. Terepszínű hátizsákban nem sok minden található. Fekete pólók, egy váltó terepszínű nadrág, fényesre suvikszolt bakancs, s még egy kabát, plusz egy fekete sapka.

* 

Az emberek fele úgy áll a dolgokhoz, hogy passzív. Egy katona. Na és? Megkapja a munkájáért a pénzét. És? A másik fele az embereknek ugyancsak két táborba oszlik. Az egyik hálás, hogy a hazáért harcol, a másik pedig tudja milyen egy katonával együtt élni, elveszteni azt, vagy mit jelent annak a hiánya. Elvégre, a katona is ember. Egy nő gyermeke, egy apa vagy anya. Valaki kedvese.

Van, ami viszont nem változik meg soha. Az a tekintet. Egy katonát mindenki megnéz. Akárcsak Pault, ahogy a reptéren sétál. Mert itt most egyedül van. Egy tucat katona közt azonban már elveszne alakja.

A majdnem hétórás repülő út, mintha sosem érne véget, olyannak tűnt. A légörvény, ami néha megrázta gépet, már fel sem tűnt neki. Kinéz a repülő szárnya felé. A végtelen kékség tekint vissza rá. Rég nem csodálja ezt a látványt...

Épp, ahogy kilép az ellenőrző kapun, egy nála fél fejjel alacsonyabb, ám csontos testalkatú férfi ugrik elé. A piros szürke kockás ing kivirít a fekete bőrkabát alól, amikor széttárta karjait.

– Isten hozott a csodák városában, tesó! Téged kilométerekről fel lehet ismerni! – veregeti meg a régi barát Paul vállát, ahogy öleli.

– Te sem sokat változtál.

II.

1.

Párizs. A varázslat s a csodák, az igaz szerelem, a randevúk s a romantika fővárosa. Nem beszélve a divatról s kultúráról, ami az utóbbi időben igen csak változatossá vált.

A nagy migráció következtében a pompás színek közé furakodott az iszlám szürke s fekete is.

Brad kulcsai csilingelnek, mikor kinyitja a szálloda ajtót.

– Kaja a hűtőben, mikrózható, sör a minibárban, Toulouse a kanapén. – int a nappali kanapéján lustálkodó bichonra, – fürdő balra, én húztam az előhívó szobába. Öt perc! Azonnal jövök!

Paul leteszi a táskáját a kanapé mellé, és leül.

Pár perc elteltével Brad kijön a sötét kamrából, két ujja közt egy 20 centis fekete-fehér fotót tartva.

– Ezt nézd! – teszi le a kávézóasztalra.

Paul fölé hajol, de csak lebbenő sálat lát, és sok göndör fürtöt.

– Hogy tudsz ebből megélni?

– Művészet, ember! – legyint Brad. – Láttad a kilátást? – indul a konyha felé. Paul az ablak felé fordul. A déli fényben az Eiffel – torony sárgás aurát kap. Paul nem mond semmit. – Na akkor, mesélj! – Brad egy pizzás dobozt tesz le az asztalra, és mellé két sörösüveget.

– Mit?

– Mikor szereltél le?

– Május 20.

– Mert?

– Hosszú.

– Csaj?

– Nincs.

– És hallod? – kérdi Brad teli szájjal – Mi a franc ez a program?

– Minden év után fél év. Beilleszkedési.

– Királyul hangzik. Ezért nem kaptam meg a címed?

– Címet csak közeli hozzátartozók kapnak.

– Figyelj! Látom nincs cuccod. Menjünk venni valamit neked. Este kimozdulunk.

2.

A hatalmas Párizs. Az állandóan sietős város. A csúcsforgalom, a dugók és a biciklik otthona. Világ márkák áruházait találja az ember az utcák sarkán, mintha csak azt mondaná: Ah, beugrok a Dolce n Gabana-ba egy új ingért!

Szerencsére Paulnak nem ing kell. Egy másik híres sportboltba néznek be a fiúk.

– Lényegében elegánsabb lenne, ha te is öltönyt vennél fel, de ismerlek. – mondja Brad – Kényelmes legyen!

Így maradtak a sportpólónál. Bár 47-es méretű cipőt igen csak nehéz volt találni, és Paul emberi kinézete helyre kerül, Brad egy hatalmas görkorcsolyával fordul felé. A vigyora szélesebb, mint valaha.

– Este megnézzük Párizst!

Paulnak fogalma sincs arra nézve, hogy mibe csöppent bele. Barátját évek óta nem látta. Ennek ellenére Brad nem változott. Ugyan az az életvidám, mindenben szépet, full optimista álmodozó maradt, akárcsak annak idején, mikor még gyerekek voltak.

Az éjszaka lassan jön el. Párizs annál lassabban tér nyugovóra. Paul épp a zuhanyozóból jön ki, amikor Brad az időjárást nézi a tévében, miközben a maréknyi Toulouse az ölében fetreng. Felnéz félmeztelen haverjára, s felnyújt egy üveg sört.

– Az a dögcédula nem zavar? – kérdi a semmiből.

Paul beleiszik a sörbe, s fanyar mosoly jelenik meg arcán, ahogy a mellkasán pihenő, ketté törhető alumínium személyi igazoló jegyre néz.

– Nem. – Egy halk, de egyenes válasz.

– Meggyűrtek egy kicsit. – Brad csak szeme sarkából néz Paul sebeire a karján és a mellkasán.

– Meg! – Paul leül a kanapéra, közben a tévében a távol – keleti harcokról beszélnek. Ott is járt.

– Hiányzik a sereg?

– Néha – sóhajt Paul, és hátra dől. A férfi szemei lassan csukódnak le, amiben a fáradtság s a sör is segített egy kicsit. Mély álom lepte meg pilláit, pár percig annyira csendes és békés volt végre minden.

Végre!

3. 

Brad erősen megszorítja a vállát.

– Gyere! – mondja széles mosollyal. Paul az órára néz. Éjszaka fél egy van.

– Hova?

– Az éjszakába.

Párizs zöld éjszakái. Minden héten, csütörtökön, a fiatalok összegyűlnek az Eiffel alatt ki biciklivel, ki rollerrel, ki görkorcsolyával. A lényeg csak egy: ne motor hajtsa.

Ilyen éjszakákon Párizst elönti a zöld sereg. 

Ahogy a hotel elé érnek, Brad a moby biciklire mutat.

– Vegyél el egyet! – s egy kártyás kulcsot dob felé.

Paul elkapja a kulcsot és a biciklikre néz. Mire visszafordul, Brad már elindult. Király! Ahogy utoléri barátját, az vigyorogva néz rá.

– Tekerj csak, tekerj!

Az Eiffel – torony alatti sereg már rikít a világító zöld mellénytől. Brad fékez, s felemeli a kezeit, majd szinte beleordít az éjszakába.

– HELLÓ, PÁRIZS! – A kis tömeg boldogan fogadja a fiút. Paul is utoléri, és megáll mellette. Mi a franc ez? – Elrejtettem valahol 2000 eurót. Még mindig nem találtátok meg! Mi lesz, lusta banda, kezdődjön a parti! – kiáltja Brad, s közben a telefonján pötyög valamit.

Pár pillanat és Paul telefonja rezegni kezd. Mindenki a telefonjához nyúl, és a következő üzenetet olvassa:

Fénylő hullámait csattok ékesítik,

Hírnökei azt mondják: közepén az igazság.

És a sereg útnak indul.

Így kell Párizst egy éjszaka alatt bejárni.

– Gyerünk Paul, indulj!

– Van elég pénzem.

– Oh, az ég szerelmére! Ez nem a pénzről szól!

– Hanem?

– Hát Párizsról! Mozdulj!

Nos, ha Paul azt hitte eddig Amynél nincs zakkantabb a világon, akkor rá kellett jönnie most már arra a nagy igazságra, hogy a barátja még Amyt is felülmúlja. Egy zakkant, zöld fotós. Király!

Lassan ránehezedik a jobb pedálra, és elindul. Hogy merre? Maga sem tudja. Csak teker párat, és nézi a vidám tömeget. Párizs varázslatos éjszakai fényeit. Az eső illatú szél a hajába borzol. Érzi a közelgő vihar illatát. De ez a tömeget kevésbé sem zavarja. Most az egész város az övék. Az autóutak, a járdák, a hidak...

Hidak! Paul lefékez, ahogy elér a hídhoz, és a következő pillanatban kellő sebességgel belehajt egy másik biciklis. Fémen fém csikorog, gabalyodik, egy kicsi test pedig ráborul, ahogy eldőlnek.

Egy pillanatig csend. Csak fekszenek a földön. Paul arcába puha, vanília illatú fekete fürtök pihennek. Karjaiban erősen szorítja a törékeny testet, mikor a lány lángvörös arccal kapja fel a fejét és néz mérgesen Paulra.

– Barom! Nem hiszem el, hogy csak úgy befékezel, az út kellős közepén! Ki látott még ekkora idiótát! Nincs annyi eszed, hogy elhúzódj, ha meg akarsz állni, seggfej! Engedj már el! Hallod?! – kiabál rá a lány franciául, miből Paul egy szót sem ért, csak az a biztos, hogy nagyon kapálózik karjaiban.

– Bocs! Nem értem mit mondasz. – szólalt meg elnézést kérve. A lány nehezen mozdul ki a kezei közül, majd feláll. Hátra csapja dús, fekete haját, lehúzza a hasán felhúzódott zöld garbót, és égő arccal néz az összetört biciklire.

– Ezt nem hiszem el! – rúg a biciklikeretbe.

– Kifizetem! – áll fel Paul a lánnyal szembe, az pedig felnéz rá nagy fekete őzike szemeivel.

– Moby, nem az enyém.

– Nem esett bajod? Jól vagy?

– Ah, semmi