Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Vértestvérek
Vértestvérek
Vértestvérek
Ebook441 pages5 hours

Vértestvérek

Rating: 4 out of 5 stars

4/5

()

Read preview

About this ebook

Három kislány iskolába indul egy napsütéses, májusi napon. Egy óra múlva az egyikük halott.
Tizenöt évvel később találkozunk a két túlélővel, Alisonnal és Kittyvel. Nagyon különböző életet élnek. Kitty egy otthonban lakik, nem képes beszélni, és nincsenek emlékei a balesetről, sem a tragédia előtti múltról. Alison rajztanár, első ránézésre teljesen normális nő. Ám ez csupán a látszat, ami megtévesztő lehet. Amikor állást vállal egy börtönben, végre fény derülhet az igazságra.
Valaki figyeli őket, és bosszúra készül... Vajon kit akar megölni?
Jane Corry ismert angol újságíró, az Oxford University kreatív írás tanára. Bemutatkozó regénye A férjem felesége címmel jelent meg, mely nagyon hamar nemzetközi bestsellerré vált.

LanguageMagyar
Release dateApr 27, 2018
ISBN9786155759079
Vértestvérek

Read more from Jane Corry

Related to Vértestvérek

Related ebooks

Related categories

Reviews for Vértestvérek

Rating: 4 out of 5 stars
4/5

2 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Vértestvérek - Jane Corry

    JANE CORRY

    Vértestvérek

    Budapest, 2018

    Fordította

    BORBÉLY JUDIT BERNADETT

    A fordítás alapjául szolgáló mű:

    Jane Corry: Blood Sisters

    Original English language edition first published

    by Penguin Books Ltd, London

    Text copyright © Jane Corry, 2017

    The author has asserted his [AM1]moral rights

    All rights reserved

    Design by Head Design

    Images © Arcangel; © Getty Images; © Shutterstock

    Hungarian translation © Borbély Judit Bernadett, 2018

    © XXI. Század Kiadó, 2018

    21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

    Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

    Szerkesztette Gimes Katalin

    Előkészítés Györke Mária

    Korrektúra Takács Andrea

    Elektronikus változat

    Békyné Kiss Adrien

    ISBN 978-615-5759-07-9

    Minden karakter és a történet valamennyi eseménye a fantázia szüleménye, bárminemű egyezés valós eseményekkel, most is élő vagy halott személyekkel pusztán a véletlen műve.

    Az én melegszívű, vicces férjemnek. Vele minden nap más.

    Valamint csodálatos gyermekeimnek – és Millie-nek, aki átformálta az életünket.

    Nyikorgósra suvikszolt iskolai cipők.

    Le-föl ugráló hátizsákok.

    Szőke, lengő copfok.

    Két pár láb. Az egyik valamicskét nagyobb.

    – Siess már. Elkésünk.

    Mindjárt ott vannak. Mindjárt.

    Járdaszegély.

    Egy újabb pár láb.

    Ne!

    Sikoltás.

    Csönd.

    Vér terül szét a földön.

    ELSŐ RÉSZ

    Most kaptuk a hírt. Gyilkosság történt egy nyitott börtönben London külvárosi részén. További részletek egyelőre nem ismertek, de amint többet tudunk, tájékoztatni fogjuk önöket. Addig is hallgassák meg itt, a Radio 2-n a Great Cynics új dalát…

    1.

    2016 szeptembere

    Alison

    Óvatosan. Nem a méret az, ami számít, hanem az élesség. És a szög. A penge énekeljen, ne karistoljon.

    Föltartom a kék üvegdarabot az ablakon beeső fénybe. Színre éppolyan, mint az üvegcsék a régimódi patikák polcain. Szép, tiszta vágás. Nincs rajta sorja, amivel mindig meggyűlik az ember baja, mert a ledolgozáskor szilánkok kerülhetnek a bőre alá meg a ruhájára.

    Vagy az elméjébe.

    Most ugrik a majom a vízbe. Illeszkedik-e az üveg az ólomsínbe? Ennél a fázisnál rendre zakatol a szívem, mintha élet-halál kérdéséről volna szó. Nyilván butaság, az érzés mégis ugyanaz. Ha már idáig eljutottunk, nem szeretnénk elfuserálni. Máskülönben nemcsak az üveget, de az időt is elpocsékoltuk.

    A második élet kincs. Ezt én tudom a legjobban.

    – Segítene nekem egy kicsit, Mrs. Baker?

    – Nem vagyok Mrs. – pillantok föl a kezemben lévő szemléltető darabról. – És kérem, hívjon csak Alisonnak, mint mindenki más.

    Diákjaim többsége idősebb az előttem álló újoncnál. És alacsonyabbak is. Ő megtermett, de nem tagbaszakadt. Száznyolcvanhét centiméterre saccolom. Úgy nyolc centivel magaslik fölém.

    Gyerekkoromban irgalmatlanul csúfoltak, amiért én voltam az osztály legmagasabbja. Próbáltam összegörnyedni, nem sikerült.

    – Húzd ki magad – pirított rám az anyám. Jót akart, én azonban csak arra vágytam, hogy beolvadjak, hogy ne tűnjek fel. Elrejtve nagyocska orromat (amit anyám negédesen a „klasszikus" jelzővel illetett), a vastag keretes, sárszínű szemüvegemet meg a vasúti sínpályára emlékeztető fogszabályzómat. Miközben makulátlan külsejű húgom veleszületett magabiztosságából adódóan mindig is egyensúlyban volt önmagával.

    Mára megtapasztaltam, hogy előnyei is léteznek a magasságomnak. Olyan ruhákat is hordhatok, amelyeket mások nem. Egy-két kilót bátran fölszedhetek, úgysem látszik meg rajtam. Mégis valahányszor meglátom magam egy tükörben vagy kirakatüvegen, hátrarántom a vállamat. Húgom kókadt angyalszárnynak titulálta.

    Milyen ironikus.

    A kérdést feltevő férfi sem nem fiatal, sem nem öreg. Ez egy újabb közös vonásunk. Az évek múlásával egyre kevésbé érzek késztetést a korom számontartására. Pánikba esem, ha arra gondolok, hogy valamiért nem történt meg egy sor dolog, amiről azt hittem, eddigre megtörténik majd velem.

    Valójában ez az egyetlen hely, ahol nem érdekes a kor. Itt csak a biztos kéz számít. Az ólomüveg ablakok készítése ártalmatlan mesterségnek tűnhet. De néha előadódnak balesetek.

    Milyen igaz.

    – Nem emlékszem, Alison, mit is mondott arról, hogyan tágítjuk az ólomsínt.

    Mély baritonjával elvágja a gondolataimat. Szépen fogalmaz, ami jó iskolázottságot sejtet. Lelkes. Nem sok férfi iratkozik fel a helyi művészeti iskolában heti rendszerességgel tartott kurzusaimra. Amikor ez a diák a múlt héten megjelent az első órámon, nyomban erőt vett rajtam a nyugtalanság. És ez azóta is tart.

    Nem csupán amiatt, ahogy folyton bámul. S nem is csak okos kérdéseitől vagy az üvegvágó magabiztosságától, jóllehet ez kezdő tanfolyam. Nem is pusztán a neve, a Clive Black erőteljes hangzása miatt, amin a szülők jó darabig törhették a fejüket. És nem is azért, ahogy az imént kiejtette a nevemet, mintha izgalmasnak, a hétköznapitól elütőnek találná.

    Mindezek miatt és még valamiért, amit nem tudok megfogalmazni. Az évek során megtanultam bízni az ösztönömben. És az ösztönöm momentán azt súgja, hogy legyek óvatos.

    Védőkesztyűmben (ami minden diák számára kötelező a köpennyel egyetemben) fogok egy körülbelül harminc centiméteres hosszúságú, vékony, enyhén görbe ólomcsíkot. Engem az ezüstszínű medvecukorra emlékeztet, amit a sarki boltban vettünk annak idején a húgommal az iskolából hazafelé.

    Zárd ezt ki. Tereld el a figyelmedet.

    Adok gyorsan egy csipeszt Clive-nak.

    – Fogja meg az egyik végénél, a csipesz lapos vége legyen fölül, és húzza. Én ugyanígy teszek a másik oldalon. Kicsit dőljön előbbre. Úgy, jó lesz.

    – Elképesztő, kétszeresére kinyúlik! – mondja gyermeki lelkesedéssel.

    – Hihetetlen, nem? – ámuldozik egy másik diák is, ahogy az osztály körénk sereglik. Ezt a részt imádom. Az izgalom ragadós.

    Fogok egy másik fajta kést. Az a feneség a dologban, hogy kiskorom óta ügyetlen a kezem. Ez az egyetlen terület, ahol csalhatatlan vagyok.

    – Mozgassa a kést jobbra-balra, aztán nyomja le – mondom. – Szeretné valaki megpróbálni?

    Kérdésemet ahhoz a lófejű nőhöz intézem, aki több kurzusomon is részt vett már. Egyszer még azt is fölajánlotta, hogy pozitív értékelést ad a Facebook-oldalamon, és kimondottan csalódott volt, amikor bevallottam, hogy olyan nekem nincs.

    – Nem szeretné publikussá tenni a munkáját? – hitetlenkedett.

    Flegma vállrándítással lepleztem a valódi okot.

    – Megvagyok anélkül is.

    Véget ér az óra („pápá-val int búcsút Beryl, aki „imád idejárni), a szép beszédű férfi azonban még téblábol. Titkon átkereszteltem Ólomemberre, és elfojtok egy mosolyt, mert a név igencsak találó. A fickó magas. Vékony. Borotvált képű. Álla erős. Sima. Vélhetően kiszámíthatatlan típus. Akárcsak az anyag, amit megmunkálunk.

    Tapasztalatom szerint mindig akad egy-egy kíváncsi diák, aki még fel kíván tenni egy utolsó kérdést és nem akaródzik hazamennie. Ő viszont idegesít.

    – Csak eltűnődtem – szólal meg. Majd egy percre elhallgat, és a csupasz gyűrűsujjamra ugrik a pillantása. (Megfigyeltem, hogy az övén sincs gyűrű.) – Nem éhes?

    Hanyagul fölnevet, mint aki tudatában van annak, hogy kissé túllőtt a célon, tekintetbe véve, hogy rövid ideje ismerjük egymást, ráadásul a tanára vagyok.

    – Nem tudom, maga hogy van vele – teszi hozzá –, de nekem egy falatot se volt időm enni munka után, mielőtt idejöttem.

    Közben a zsebébe süllyeszti a kezét. Kiveri a víz a nyakamat. Szememmel az ajtót keresem. Aztán karórát vesz elő, és vet rá egy pillantást. Disney-figura díszeleg a számlapján. Egyszerre vagyok megkönnyebbült és felajzott. De annyira azért mégsem, hogy elfogadjam a meghívását.

    – Kösz – felelem könnyeden. – De várnak otthon.

    Csalódottnak tűnik. Mint akit kikosaraztak.

    – Rendben. Értem.

    Hogyhogy érti? Hiszen én magam se értem. Elfordulok, és összesöpröm az üvegtörmeléket.

    Ez a tanítvány elvben pontosan megfelel az anyám által támasztott elvárásoknak. Előzékeny. Korban illik hozzám. A jól szabott zakójából ítélve tehetős is. Világosbarna haját széles homlokából hátradobva hordja.

    – Meglehet, te vagy túl finnyás – mondogatja szívélyesen az anyám. – Az életben néha kockáztatnunk kell, szívem. Külsőre bármilyen lehet a Nagy Ő.

    Akkor is így gondolkozott vajon, amikor hozzáment apámhoz? Belém hasít az ismerős hiányérzet. Bárcsak élne még az apám!

    Ólomember közben elment. Egy vágyam van, hazatérni Elephant & Castle-beli lakásomba, föltenni valamit Ella Fitzgeraldtól, felbontani egy tonhalkonzervet (húgom utálta a halat), egy forró zuhannyal lemosni magamról a napot, azután a kanapéra kucorodni egy jó kis könyvvel és elfelejteni, hogy a következő héten esedékes a lakbér meg az összes többi számla befizetése.

    A gumikesztyű lehúzása után alaposan kezet mosok a sarokban lévő mosdónál. Magamra kanyarítom a bolyhos, kék moherkardigánt, amit egy adományboltban vettem, és indulok. A recepción egy pillanatra megállok, hogy leadjam a tanterem kulcsát.

    – Hogy ment? – kérdi a nő az asztal mögül.

    A derűsebbik arcomat veszem elő.

    – Remekül. És magának?

    Vállat von.

    – Át kell rendeznem a faliújságot. Ezt most hozták, habár nem hinném, hogy érdekelne valakit. Maga szerint?

    Elolvasom a plakátot. A4-es papírra nyomtatták, és egy festőpaletta képe látható rajta egy rácsos cella mellett.

    MŰVÉSZETI OKTATÓT KERESÜNK

    A (FÉRFIAK SZÁMÁRA LÉTESÍTETT) NYITOTT ARCHVILLE-I BÖRTÖNBE.

    LONDON KÖZPONTJÁTÓL EGY ÓRA TÁVOLSÁG.

    HETI HÁROM NAP.

    ÚTIKÖLTSÉG FIZETVE.

    VERSENYKÉPES DÍJAZÁS.

    JELENTKEZNI: archville@hmps.gsi.gov.uk

    Libabőrös leszek.

    Sikoltás. Csönd. Vér.

    – Én ugyan be nem tenném a lábamat egy ilyen helyre – fújtat a recepciós. Az ő szavai térítenek magamhoz, toll után kotorászom.

    – Csak nem fölkeltette az érdeklődését, Alison?

    Lefirkantom az e-mail-címet.

    – Még az is lehet.

    – Egészségére.

    Pró és kontra érvek cikáznak az agyamban, miközben kilépek az utcára. Biztos jövedelem. Fizetett útiköltség. Nem kéne minden hónapban a számlaegyenlegem miatt aggódnom. De sose jártam még börtönben. A gondolat is megrémít. Kiszáradt a szám. A szívem dübörög. Bárcsak ne is láttam volna a hirdetést. Mintha a sorsom szólna hozzám. Kérdés, hogy meg akarom-e hallani.

    Elmegyek egy park mellett, ahol tinédzserek bagóznak a hintákon. Egyikük hátravetett fejjel nevet. Boldog önfeledtséggel. Mint a húgom. Az ő számára mulatság volt az élet. És én? Én voltam a komoly. A megfontolt. Emlékszem, már a baleset előtt is valamifajta rejtelmes teher nyomta a lelkemet. Folyton jóra akartam fordítani a dolgokat. Valamennyi iskolai értékelésemben szerepelt a „lelkiismeretes" szó.

    De vannak helyrehozhatatlan dolgok is.

    – Nem te tehetsz róla – hajtogatta anyám. Mégis mikor magamban újra lejátszom a jelenetet, mindig eszembe jut valami, amit tehettem volna. Késő bánat.

    Fürgén talpalok át az esti piacon. Selyemkendőket libegtet a lágy szél. Türkizeket. Rózsaszíneket. Kankalinsárgákat. A következő standnál zacskónként ötven pennyért adják a túlérett paradicsomot.

    – Nem talál ennél olcsóbbat, aranyoskám – mondja a fekete, ujjatlan kesztyűt viselő árus. Fittyet hányok rá. Balra fordulok. Majd jobbra. Tempósan. Otthon szeretnék lenni. Most azonnal. Végigmegyek egy egyforma viktoriánus sorházakkal teli utcán, ahol túlcsordulnak a kukák, és sörösdobozok hányódnak a betonon. Az egyik helyen függöny lóg, másutt be vannak deszkázva az ablakok. Nálam redőny van. Az könnyen lehúzható. Ez a lakásom egyik előnye.

    Három matrica van kiragasztva három csengő mellé. A főbérlő nevével. A másik albérlőével. Meg egy üres: az enyém. Megkeresem a kulcsomat. Belépek az előtérbe, ahol a levélküldemények várakoznak. Nekem nem jött semmi. A második kulccsal jutok be földszinti, egy hálószobás lakásomba. Első emeletit szerettem volna (mert biztonságosabb), de olyat éppen akkor nem találtam, és kényszerhelyzetben voltam. Azóta megszoktam, habár távozás előtt sosem felejtem el ellenőrizni, hogy be vannak-e zárva az ablakok.

    Becsukom az ajtót, lerúgom a cipőmet, és ledobom a táskámat a használtan vett, bézs színű IKEA-s szófára.

    Most még jobban sóvárgok. Egész nap gyűlt bennem, és ezennel elérte csúcspontját. Gyerünk már. Kezem úgy kap oda a blézerem zsebében pihenő kékséghez, mint ahogy az alkoholista markol rá az üvegre. Furcsa, hogy egy ilyen kicsi valami akár végzetes bajt okozhat.

    Ma a jobb csuklóm van soron. Kikerülöm az artériát, de mélyebbre megyek, mint tegnap. Eltátom a szám, ahogy a fűrészes él a bőrömbe vág: sötét izgalmat élek át, amit fájdalom követ. Mindkettőre szükségem van.

    De kevés. Nem fáj eléggé. Mindig ez van.

    Mivelhogy a lelkünkben rejtegetett sebek fájnak a legjobban. Viszketnek és húzódnak, fölszakadnak, véreznek. Ahogy a kín és a szorongás gyarapszik az ember fejében, az még egy nyílt vágásnál is veszélyesebb. Végül muszáj tenni valamit.

    Ennek jött most el az ideje.

    2.

    2016 szeptembere

    Kitty

    – Egy sima, egy fordított – zsolozsmázta Ef Té. – Egy sima, egy fordított.

    Kitty legszívesebben megfojtotta volna. Sima? Fordított? Mit szórakozik? Az ő kötéseiken összevissza csúszkáltak a szemek, még Ef Té kötésein is. Összebogozódtak. Lefutottak. Vagy a padlón landoltak egy vizelettócsában, ami a Szomszéd-Dawn műve volt, ugyanis ő inkontinens, és „agyilag már nem a régi", mióta vagy harminc évvel korábban egy teherautó elsodorta a babakocsiját. Vicces, mert az anyjának éppen akkortájt sikerült végre rászoktatnia a bilire.

    Kitty onnét tudta a részleteket, hogy kihallgatta Dawn anyját, amikor az az ápolóknak mesélt. Minden látogatásakor elmesélte. Évente egy délután. Kettőkor, szenteste napján. Hajszálpontosan. Senki nem tudta, mit csinál Dawn anyja az év többi részében, de hogy nem a lányával foglalkozik, az tuti.

    – Egy sima! Egy fordított!

    Ef Té egyre zajosabban kántált, mintha a hangerővel kipótolhatná suta kezük pisis munkáját.

    – Ne ilyen gyorsan! – Kitty üvölteni szeretett volna. – Nem bírom követni a jó kezemmel.

    Időnként a rossz keze is azt hitte, hogy tud működni, de nem tudott. Ami nyugtalanító volt, ha éppen csinálni akart valamit. De nem izgatta, amikor nem. Mint például most is. A foglalkozásterápia – amit az oktató csak Ef Tének hívott – olyan unalmas! És nem csak a kötögetés. A cipőfűző megkötése is. A balt a jobbra, jobbat a balra, vagy mégis fordítva? Olyan átkozottul nehéz megjegyezni!

    Kitty szinte biztos volt benne, hogy azelőtt egyedül is tudott cipőt kötni. De mikor megpróbálta előhívni az emléket, az apró darabkákra hullott szét. Olyanokra, mint a napfényben szikrázó porszemcsék.

    – A lányáéhoz hasonló sérülések befolyásolhatják az emlékezést. – Hallotta, amikor egy orvos ezt mondta Pénteki Anyunak. – Így lehet, hogy a hosszú távú memóriája elveszett. – Pénteki Anyu szomorúbbnak tűnt a Kitty parafa tábláján szereplő anyunál; az ápolóktól kapta a táblát, hogy a jó kezével rámutogasson a rajzokra, és így kommunikáljon. Hah! Mintha fölfognák, amit mondani akar! Minduntalan félreértették.

    A tanórák segíteni voltak hivatottak. Eljátszotta, hogy újratanulja az ábécét, habár már ismerte a betűket. Igazándiból mulatságos volt új jelentést társítani hozzájuk. E mint Emlékezet, amit baromi jól elveszített.

    – Nézzünk be a szekrénybe – tréfálkozott olykor Kitty. – Hátha ott van. – De senki nem nevetett, mert nem értették.

    B mint baleset, amit elszenvedett.

    – De milyen baleset? – kérdezgette az ápolókat újra meg újra.

    Sohase válaszoltak.

    – Szegény Kitty – mondogatták. – Csak makogni tud.

    Bárcsak belelátnának a fejébe!

    J mint James. Ez a családneve. Legalábbis ez állt a szobája ajtaján a napi tablettái listája mellett. H mint homlok, L mint lebeny. Kitty az orvos és Pénteki Anyu beszélgetéséből tudta meg, mi is az a homloklebeny. Az „agy azon része, amelyik a koordinációért, a hangulatingadozásokért és még egy sor dologért felelős".

    Lehet, hogy a „még egy sor dolog" közé tartozik mindaz, amit Kitty nem bír kiejteni a száján. Nem beszédhibás, magyarázta az orvos Pénteki Anyunak, mintha Kitty ott se lenne. Egyszerűen az agya nem fordítja le a gondolatait szavakra.

    – Egyes agysérülések káromkodóssá teszik a beteget, még ha korábban ez nem is volt jellemző rá. Természetesen, mivel Kitty nem beszél, nem tudhatjuk pontosan, mi zajlik a fejében.

    – Most mindenki tegye le a kötőtűjét.

    A gondozók takarókba bugyolálták a kerekesszékeseket, és kotkodácsoló hangokat hallattak, mintha nyavalyás tyúkok lennének.

    – Némelyikünk azelőtt éppolyan volt, mint ti – szerette volna Kitty odaordítani nekik.

    Persze nem mindegyikük. A kerek szemüveges Duncan már így született. Nem kapott elég oxigént. Képes volt ugyan valamennyire beszélni, de „mentálisan kiszámíthatatlannak minősült. A kórházi feljegyzéseknek „nyoma veszett. Blabla. A szokásos sztori. Az összes bentlakó hallotta már. Csak a legfontosabbat nem. Hogy például vele, Kittyvel mi történt.

    – Jöhet az ebédke, Kitty? – kérdezte a fölé hajló lány. Egyenes, szőke frufruja himbálódzott beszéd közben.

    – Jöhet hát, te buta tehén.

    – Mindjárt gondoltam!

    Hah! Ha ez a lány értené, amit beszél, akkor nem lenne ilyen marha lelkes, és nem tapsikolna itt, mintha Kitty valami nagyon okosat mondott volna.

    – Mit mutatsz nekem a tábládon? Egy tehén! Aranyos. Csak nem az egyik kedvenc állatod?

    – A tehén a heppje – csipogta az egyik gondozó. – Néha eltűnődöm, hogy talán mondani akar nekünk valamit. De csak makogásra telik tőle.

    Volnának csak az ő cipőjében, mindjárt megértőbbek lennének. Biztosan utálnák ezeket a csúf fekete, fűzős cipőket, amiket fölvetetnek vele. Agya hátulsó zugában földerengett egy vörös magas sarkú emléke. Olyan magas volt, hogy orra bukott benne.

    – Mi tetszik még a tábláról, Kitty?

    Haj! Az tetszene. Szőke haj. Nem az ő sötét tincsei.

    – Juj, Kitty, ez fáj!

    – Hadd segítsek. Ennek elég erős a szorítása. Ereszd el szegény Barbara frufruját.

    Kitty jó kezének ujjait sorjában kifeszítették. Ez is jellemző volt az agyára: az egyik percben boldog, a másikban szomorú. Előbb rossz. Aztán jó. Lehet, hogy nem kellett volna úgy megcibálnia a lány frufruját. Fiatal, még csak gimnazista. Szociális munkásnak készül, ezért „heti egy alkalommal itt önkénteskedik". Kitty legalábbis úgy hallotta, hogy ezt mesélte a Csontsovány Gondozónak.

    Önkénteskedés. Jópofa! Ő is szívesen foglalkozna valami ilyesmivel, majd akkor, ha jobban lesz. Álmaidban, rótta meg magát Kitty.

    Pedig mennyire szerette az álmokat! Olyankor képes volt futni. Biciklizni. Bekötni a nyamvadt cipőfűzőt. Megkergetni a sirályokat, mert folyton nekirepültek az ablakoknak. („Szerencsénk lesz!", jelentette ki nagy vidáman az irritálóbb gondozók egyike, valahányszor ez megtörtént.) Néha még énekelni is tudott, habár egy ideje nem álmodott már éneklőset.

    – Igazából nem vagy tehén – makogta Kitty a képre mutogatva, és rázta a fejét. Csakhogy az – ahelyett, hogy balról jobbra bólogatott volna – föl-le mozgott. Bocsánatkérésképpen rávillantotta az egyenes frufrujú lányra a legszélesebb, legszentimentálisabb mosolyát. Dawntól leste el a trükköt, aki a pisilésen kívül ebben volt a legjobb. Dawn az összes baja ellenére – márpedig abból bőven kijutott neki – egyfolytában ugyanazt a gügye vigyort viselte az arcán.

    – Biztos vagyok benne, hogy közölni akar velem valamit.

    – Én is így gondolkoztam, amikor kezdtem – mondta a másik gondozó. – Ez természetes. De nem lehet mindenkit helyrepofozni. Az ittenieket nem. Tudom, szomorú. Ilyen az élet. De most haladjunk, rendben? Ma halpogácsa van.

    Nyami! Evésidő. Ahogy a szobatársa, Margaret mondta, kevés olyan élvezet akad, amiben naponta háromszor is részesülhet az ember.

    – Induljunk hát. – Egyenes Frufru összevissza kormányozta a székét az ebédlőhöz vezető folyosón.

    – Óvatosan – figyelmeztette Kitty. – De iparkodj, különben kis adagot kapunk. Mint a késők általában.

    – Nem értem, amit mondasz, de kiérzem a hangodból az elszántságot, Kitty. Az is valami, nemde?

    Mindjárt ott vannak! Pedig Egyenes Frufru az imént kis híján összeütközött Dawnnal.

    – Jó napot, Kitty!

    És most? A felügyelőnő állt az étkező ajtajában. Kitty Parancsnokasszonynak hívja, mert folyton dirigál.

    – Húzz a francba!

    Néha mókás volt, hogy senki sem érti a beszédét.

    – Milyen jól néz ma ki.

    Ebben a vacakban? Kitty lenézett az elasztikus derekú, kék farmerra meg a buggyos, piros pulóverre, amit a gondozó aznap reggel ráadott. Egyik-másik ruhája közös volt Dawnnal, mert egyforma a méretük. Újabb rohadt korlátozás. Hogy utálta Dawn holmiját viselni! Mindig húgyszagúak voltak, akármilyen gyakran mosták is őket.

    – Képzelje csak, Kitty, meglepetésem van a számára.

    – Nem kell a szaros meglepetés. A halpogácsámat akarom.

    – Látogatója érkezett!

    Ki van zárva. Pénteki Anyu péntekenként jön. Ma kedd van. K mint kedd. Ez a délelőtti szójátékban is szerepelt az „egy sima, egy fordított" baromság előtt.

    – Ugye, kíváncsi, hogy ki lehet az. – Parancsnokasszony nem tett kérdőjelet a mondata végére. Nem kérdezett, rendelkezett.

    – Nem ebédelhetne meg előbb? – vetette közbe Egyenes Frufru. – Az ujjait rágcsálja. Szerintem éhes.

    Kitty szerette volna megpuszilni.

    – Köszönöm, köszönöm. Bocsáss meg a hajhúzásért.

    – Majd melegen tartjuk az ételét. Erre hozza. És próbálja meg egyenesen tolni, ha lehet.

    Cikcakk. Cikcakk. Jobbra-balra. Végig a kopott folyosón. Parancsnokasszony irodájába, amely a „kerekesszékeseknek tilos" gyepre néz. (Kitty egyszer megpróbált kimerészkedni oda – egykezes székében könnyen gurította magát, ha akarta –, de fönnakadt a fűben, és nevetség tárgya lett. Ostoba érzés volt.)

    Az első dolog, amit Kitty a látogatójából meglátott, az egy pár barna cipő volt. Lyukacsos mintázatú. Ha az ember csak ülni képes, az alacsonyan lévő dolgokra figyel föl először. Onnét halad fölfelé. Szürke nadrág. Rózsaszín-fehér ing. Tengerészkék zakó. Ezüstgombok. Egy kerek, petyhüdt arc. Mosolyra húzott száj. Mosolytalan szempár.

    – Helló, Kitty. Sajnálom, hogy olyan rég nem jöttem. De azért, ugye, emlékszel rám?

    Kitty jó karja tamtamot vert a szék oldalán. Feje lebukott a mellére. Habzott a szája.

    – Nem köpköd – fröcsögte a Parancsnokasszony.

    – VIGYETEK KI INNEN.

    Ekkor a szék hirtelen megpördült, és már robogtak is kifelé az irodából. Végig a folyosón. Egyenes Frufru segített neki megmenekülni!

    Egy rövid percig Kitty futott. De az is lehet, hogy biciklizett. Nem. Inkább lovagolt. Úgy villantak át az agyán a képek, mintha egyesével próbálgatná őket, hogy jó-e a méretük.

    Aztán abbamaradtak.

    3.

    2016 szeptembere

    Alison

    – Pontosan miért is akar börtönben dolgozni? – kérdezi a fémkeretes szemüveget viselő férfi. Vézna alak rágcsálóvonásokkal. Szkeptikus kifejezés ül az arcán, és beszéd közben fölhúzogatja fekete szemöldökét. Túl kicsi és inas ahhoz, hogy börtönigazgató legyen, bár az is igaz, hogy ő az első, akivel találkoztam.

    Hogy miért akarok börtönben dolgozni? A válasz pofonegyszerű. Nem akarok. Frászt kapok ettől a helytől. Így van attól a perctől fogva, hogy reggel leállítottam a kocsit a biztonsági kapunál, és bemondtam a nevemet meg hogy mi járatban vagyok. Alison Baker. Az igazgatóhoz jöttem interjúra.

    Tiszta sor, hogy kikérdezőmnek nem mondhatom meg az igazat.

    – Mert úgy érzem, lenne mit átadnom – hallom magamat. Milyen bután hangzik!

    A jobb szemöldök fölugrik, a bal lent marad. Ez olyan furcsán hat rám, hogy alig hallom meg a következő szavait.

    – A legtöbb művész így érez. De miért válasszuk éppen önt, Miss Baker, a számos többi jelölt közül?

    Valóban, miért is? Mert a művészetem nélkül alighanem én is meghaltam volna a baleset után. Az előtt a napsütötte júliusi reggel előtt az voltam, amit a tanáraim akadémikus típusnak neveztek. Akármi lehetett volna belőlem, legalábbis ezt mondták. Alison, az okostojás. Aki remekel matematikából és angolból is, holott ezek nem feltétlenül járnak kéz a kézben. Jóformán folyékonyan beszéli a franciát. Isten is tudósnak teremtette.

    A művészet mindig inkább a húgom asztala volt. Azoknak találták ki, akik a hagyományos tárgyakban „nem brillíroznak". A hozzám hasonló akadémikus elmék számára csak időpazarlás. Az iskolámban ezen a véleményen voltak, amikor közöltem velük, hogy az egyetem helyett egy képzőművészeti iskolába jelentkezem.

    Gondolatban visszatérek a balesetet és a temetést követő hetekbe, amikor anyámmal átválogattuk a húgom holmiját. Ösztönösen nyitottam föl a festékes dobozát, és vettem ki belőle a TÜRKIZ feliratú tubust. Az volt a kedvenc színe. Aztán már a kezemben is volt az ecset, és olyan természetes könnyedséggel siklott a papíron, mintha a testvérem vezette volna.

    – Nem tudtam, hogy neked is van hozzá tehetséged – suttogta anyám. Akkor még én sem tudtam.

    De ez maradjon a titkom. Nem tartozik idegenekre. Legkevésbé egy börtönigazgatóra.

    – Dolgoztam különböző szokatlan anyagokkal – felelem inkább. – Ólomüveggel például.

    – Kerülnünk kell a veszélyes anyagokat. – Ezt a szobában lévő másik férfi mondja, aki mint az egyik börtönpszichológus mutatkozott be. Csak azt remélem, hogy az én gondolataimban nem tud olvasni. – Hangsúlyoznom kell, hogy a bentlakók java része súlyos mentális problémákkal küszködik. Akadnak köztük pszichopaták is, de gyógyszerekkel kontroll alatt tartjuk őket. Nem is lehetnének nyitott börtönben, ha nem lennének többé-kevésbé veszélytelenek. Ám ettől még óvatosnak kell lennünk. Egy üveggel operáló műhely szóba se jöhet.

    – A másik specialitásom a vízfesték – folytatom. Elkezd izzadni a tenyerem. A falak körém zárulnak. Vajon ő is így érzett, amikor bevitték? Nagyon remélem.

    – Portrékat is készít?

    – Hogyne – válaszolom, és nem teszem hozzá: de nem szívesen. Egy sikerült alkotáshoz bele kell mászni a másik ember lelkébe. Amire a legkevésbé se vágyom.

    – Terápiás szempontból úgy tekintünk a portrékra, mint ami segíthet az embernek abban, hogy másként nézzen önmagára – mondja a pszichológus szelídebb hangra váltva. – Ezért is keresünk ide művészeti oktatót.

    Ezen már korábban is morfondíroztam. Miért kell bűnözőket művészeti képzésben részesíteni? Inkább valami kellemetlen tevékenységet kéne végezniük a fogvatartottaknak.

    Az igazgató alighanem észleli a kételyt az arcomon.

    – A megerősödött önbizalom csökkentheti a visszaesés kockázatát. – Dacos éle van a hangjának, mintha a módszert védelmezné.

    – Értem. – Nem érezhető a hangomon, hogy hazudok. Volt időm gyakorolni bőven. Miközben beszélek, az ablakon keresztül egyszer csak bevág a napfény, mint egy poros szivárvány. Néhány pillanatra elvakít. Azután eltűnik, és a szobában sötétebb lesz.

    – Van kérdése, Miss Baker?

    Idegesen megköszörülöm a torkom.

    – Az órákat a kinti konténerházakban tartom majd?

    – Az oktatási egységben. A többi konténer az adminisztrációé. Illetve a lakóké.

    – De, ugye, be vannak zárva?

    – Éjszakára igen. – Ez ismét a pszichológus. – Napközben szabadon mozoghatnak. Föltéve, hogy engedély nélkül nem lépik át a kaput. Ahogy a hirdetésben is állt, ez nyitott börtön rácsok nélküli cellákkal. Sok fogvatartottunk jár ki napközben dolgozni a rabszállítóval, aztán este hatra visszajönnek. Így készítjük fel őket a szabadon bocsátásuk utáni életre.

    Őrülten hangzik.

    – Hol

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1