Különleges küldetésem – Ügynök csellóval a II. világháborúban

Francis Shelton

Különleges küldetésem

Ügynök csellóval a II. világháborúban

Scolar

A mű eredeti címe: My special operations (Europe)

© Francis Shelton, 1993–2006

Fordította: Jutai Péter

Szerkesztette: Darida Benedek

Az utószót írta: Ungvári Tamás

Hungarian translation © Jutai Péter, 2010

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2010

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Kiadja a Scolar Kiadó

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon/fax: (06-1) 466-7648

scolar@scolar.hu, www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Darida Benedek

Szöveg-előkészítés: Schmal Alexandra

Borítóterv: Máthé Hanga

Könyvterv, tördelés: Bárány Gizella

ISBN 978-963-244-206-8

Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.

Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

Előszó

Úgy éreztem, muszáj papírra vetnem ezt a történetet. Muszáj megírnom, hogyan menekültem el Magyarországról, épp időben ahhoz, hogy elkerüljem a szörnyű vérontást. Muszáj lejegyeznem, hogyan találtam munkát egy teheráni éjszakai bárban, hogyan képeztek ki a Special Operations Executive¹ tagjává, hogyan lettem az Olaszországban állomásozó brit haderő politikai hadviselési részlegének rádiósa; mennyit szenvedtem a puszta életben maradásért a háború után, míg végül az ENSZ egyik különleges olaszországi ügynökségénél a szakképzési ügyek igazgatója lettem. Végül Nagy-Britanniába vetett a sors. Történetem valószínűtlen, de igaz.

A háború során bejártam a Közel-Keletet és Olaszországot. Ottani kalandjaim során közel voltam a tűzhöz: sok eseményt, valamint azok főhőseit egészen közelről láthattam. A rengeteg viszontagság és a kevés siker leírásakor tintába mártottam írói tollamat, bár néha nagy volt a kísértés, hogy inkább vitriolt használjak. Remélem, könyvemben sikerül bemutatnom egy olyan közép-európai életformát is, amely azóta örökre eltűnt. Egyre kevesebben vannak, akik fel tudják – vagy fel akarják – idézni, milyen volt Közép-Európa a háború előtt. Reménykedem abban is, hogy kalandjaim leírásainak jelentéktelen részletei nem homályosítják el a mögöttük levő tényeket. Megpróbáltam annak a fiatalembernek a szemével nézni az eseményeket, aki valaha voltam, és úgy írni, hogy félreteszem a koromból és az események ismeretéből fakadó utólagos bölcsességet.

Ha e kötetet ajánlani szeretném valakinek, Basil Davidsont választanám. Ő olyan tetteket vitt véghez a háború alatt, amilyenekről sok más emberrel együtt én csak álmodtam.

1. fejezet

Heifetz valami egészen más volt, így elhatároztam, hogy jegyet veszek a koncertjére. Sok előadásra mentem be anélkül, hogy fizettem volna e kiváltságért, bár néha az orgona mögött kellett elbújnom, vagy a nézőtér szélén, a függönnyel eltakart, lefordított székek között. Diákként szinte kihívásnak éreztem, hogy minél több koncertet pipáljak ki, bár sok közülük nem érte meg a kockázatot, hogy a potyázókra leső, goromba jegyszedők elkapjanak és kikísérjenek.

A Heifetz-koncert az évad csúcspontjának számított, még Budapesten is, ahol sok híresség lépett fel. A művész mindig a legnagyobb előadóban játszott, egy óriási, tükrös falú, szörnyű akusztikájú teremben. A terem eleje és vége közt akkora volt a távolság, hogy mikor Heifetz már elegánsan búcsút intett a vonójával, a tükrös falak közt még mindig ide-oda szálltak a darab utolsó hangjai. Csak akkor lehetett meghittebb közelségbe kerülni a művésszel, amikor az előadás végeztével a hátsó sorokban ülők előrerohantak, a felhevült tömeg körülállta az emelvényt, és ráadást követelt.

A hangulat emelkedett volt. Onnan, ahol én ültem, csak homályosan lehetett kivenni a vékony alakot, ahogyan erre-arra ringott, de mégis lélegzetelállítóan hatott – dacára a morajló visszhangnak és a mozdulatokhoz képest késve megszólaló zenének. A hűvös márciusi este ellenére a nézőteret megtöltő hallgatóság izgatottságától fullasztóan forróvá vált a terem. A szünetben megkönnyebbülve igyekeztem kifelé, és bejártam a széles, pompás folyosókat, melyek falán az óriási tükrökben kipirult, boldog arcokat láttam. A vendégek kihasználták ezt a kis időt, hogy szót váltsanak barátaikkal, rosszindulatú vagy elismerő megjegyzéseket tegyenek a koncertre vagy a művész magánéletére, és elkapják egy-egy csillogó szempár jelentőségteljes pillantását. Boldogan merültem el e kavalkádban.

Hirtelen újságot lobogtató emberek bukkantak fel. Felrohantak a lépcsőn, kettesével szedve a széles, alacsony fokokat. Egy szempillantás alatt köréjük csoportosult a tömeg, mindenki a vastag szalagcímre meredt: HITLER BÉCSBEN. A hír futótűzként terjedt, és érzékelhetően megdermesztette a sokaság hangulatát. Majd megszólalt a csengő, mi pedig visszacsörtettünk székeinkhez, mintha mi sem történt volna.

Heifetz rideg tökéletességgel játszott tovább, súlyos héjú halszeme hideg pillantással mérte végig közönségét, de én nem tudtam kiverni fejemből az ordító szalagcímeket. Mielőtt még megismertem volna a hátborzongató részleteket, lelki szemeimmel már láttam magam előtt, ahogy bécsiek ezrei gyűlnek össze az utcákon, és ordítva köszöntik az „ő" Führerjüket. Nem is az ausztriai zsidókra és liberális szellemű emberekre váró szomorú sors keserített el legjobban, hanem a meggyőződés, hogy Hitlert a lakosság túlnyomó többsége ujjongva fogadta. Az a szörnyű előérzetem támadt, hogy Budapest lombos sugárútjain is ugyanilyen ujjongással üdvözölnék a vezért.

Ahogy a koncert a végéhez közeledett, a nézők pedig már alig várták, hogy Heifetz lábaihoz rohanhassanak, az elszigeteltség és a bizonytalanság zsibbasztó érzése fogott el. Akkor és ott, a hangok és a taps zűrzavarában elhatározás született lelkem mélyén, és azon kaptam magam, hogy szájam némán formálja a szavakat: Nem bírom tovább ebben az országban. Valahogy ki kell jutnom innét!

Általában az ország lakosságának nagy része alig vett tudomást arról, hogy Hitler és a Wehrmacht hirtelen ilyen közel került határainkhoz. Bécs egészen közel esik a határhoz, vonattal, vagy akár a lomha dunai gőzösökkel is, csak néhány órányi távolságra. Pedig a Heifetzre oly elmélyülten figyelő hallgatók közül sokak szívébe markolhatott volna jeges rémület a hír hatására. Például mert legalább kétharmaduk valószínűleg zsidó volt, bár külsejük, beszédük és viselkedésük alapján ezt lehetetlen volt megállapítani. 1938-ra már a Csipkerózsika-álmát alvó Budapestet is elérték a náci Németországban uralkodó állapotokról szóló hírek és szóbeszédek, amelyeket a talpnyaló sajtó és a megbabonázott kormány – mi tagadás – agyonhallgatott. Amit tudtunk, elég ijesztőnek tűnt ahhoz, hogy a legtöbb értelmes embert rossz érzés tartsa állandó nyugtalanságban. A nácik engem másoknál jobban megrémítettek, talán mert tájékozottabb voltam, mint a legtöbben baráti körömben. 1934 óta fontosnak tartottam, hogy Hitler minden beszédét meghallgassam recsegő rádiónkon, és amikor csak meg tudtam kaparintani egy-egy szamárfüles példányát, olvastam a Manchester Guardiant – bár akkoriban még elég kezdetlegesen tudtam angolul, és az olvasottak legnagyobb részét nem értettem. Barátaim közül csupán nagyon kevesen osztoztak aggodalmamban. Egyesek a legyőzhetetlen Brit Birodalomban bizakodtak, mások pedig abban a hitben éltek, hogy Hitler nem lehet ellenfele Uncle Joe-nak.²

1938 márciusában az emberek többsége szilárdan hitte, hogy „ez nálunk nem történhet meg. A pipogya, megalkuvó kormány és a szigorúan ellenőrzött média kritika nélkül figyelte, sőt ha vonakodva is, de csodálta Hitler és Mussolini ténykedését. Horthy „tengernagy, az alapvetően gyenge, befolyásolható és nem túl éles elméjű kormányzó készségesen támogatta a reakciós jobboldalt. S amikor Hitler még nem tolakodott olyan erőszakosan előtérbe, eljátszott a gondolattal, hogy Mussolinivel hozzon létre tengelyt. Meg kell említeni, hogy létezett egy igen jelentős és elég hangos, megfontolt, de liberális sajtó. Képviselői megtanulták, miként éljenek együtt az önként vállalt cenzúrával. Néha bátran megzavarták a látszólag nyugodt felszínt a szélsőjobboldallal és a fajgyűlölettel szemben megfogalmazott, szinte Don Quijote-i elszántságra valló kijelentéseikkel, vezércikkeikkel, sőt kiáltványaikkal.

Az antiszemitizmus mindig is Magyarország egyik népbetegségének számított, bár szinte teljessé vált a zsidók emancipációja és asszimilációja, amely a 19. század utolsó negyede óta egyre gyorsabb iramban zajlott. A trianoni békeszerződés az országnak azt az északkeleti csücskét is elcsatolta, ahol a zsidók jelentős és kevéssé asszimilálódott etnikai kisebbséget alkottak, így a durvább antiszemita kirohanások száma is csökkent. Az államilag bevezetett, nyíltan zsidóellenes intézkedések otrombaságban és brutalitásban elmaradtak Beck Lengyelországának és Antonescu Romániájának hasonló intézkedései mögött. A magyar zsidóság sosem szenvedett el olyan pogromokat, amilyenekre még a 20. században is sor került Kelet-Lengyelországban, Ukrajnában vagy Besszarábiában – legalábbis az 1944-ben bekövetkezett rettenetes eseményekig.

A sors tragikus fintora, hogy Magyarország első világháborús veresége után a tiszavirág-életű Tanácsköztársaság zavaros időszaka következett, amelynek vezetői, például Kun Béla vagy Szamuely Tibor, zsidók voltak. Az ország kollektív politikai tudatába tartósan és mélyen belevésődtek az akkori kormány merően ostoba hazugságai, valamint az általuk elkövetett embertelenségek, amelyek csak arányaikban különböztek mindattól, amit az orosz népnek kellett kiállnia Sztálin alatt. Bár a zsidók túlnyomó többsége szintén tiszta szívből utálta e korszakot, mégis nekik kellett szenvedniük néhány hittestvérük bűneiért.

Groteszk módon éppen a gyűlölt román hadsereg beavatkozása vetett véget a rémálomnak. Még mindig emlékszem rá, hogy kisfiú koromban elvittek az Andrássy útra, Budapest gyönyörű főutcájára, hogy megnézhessem, amint a toprongyos hadsereg keresztülvonul a városon. Néhányuk lovon baktatott, mások gyalog kísérték őket. A lehető legkevésbé katonás benyomást keltették, egyenruhájuk pedig úgy festett, mintha mocskos lópokrócból toldották-foldották volna össze. Lovas kocsik is haladtak a lassú menetben, és a máskor makulátlanul tiszta utat lócitrom, szalma és szemét csúfította. Néhány csinos egyenruhájú lovas tiszt fel-alá léptetett a sorok mellett, és parancsokat osztogatott a katonáknak – akik inkább emlékeztettek csőcselékre, semmint megszálló hadseregre.

A románok készítették elő az utat Horthynak, akit szintén megszemlélhettem ellenforradalmi csapatai élén. Fehér csatamén hátán ült, katonái fehér tollas sapkát viseltek. A fehér toll később a soviniszta, reakciós és irredenta erők szimbóluma lett. A Horthy csapatai által ránk szabadított fehérterror, valamint az ország irányítására létrehozott közigazgatás gyilkos bestialitása felért a Kun Béla-rezsim legmértéktelenebb kegyetlenségeivel. Sok zsidót és még több nem zsidót dobtak ki állásából, börtönöztek be, kínoztak és lincseltek meg a fehértollasok, akik arra szakosodtak, hogy fehér kesztyűs kézzel akasszák fára áldozataikat szerte a falvakban. Európa egyik első „koncentrációs tábora" Zalaegerszegen létesült. Ide olyan szocialisták és értelmiségiek kerültek, akik a gyanú szerint valamilyen kapcsolatban álltak a kommunizmussal, vagy pedig – sok esetben jóhiszeműen – valamilyen pozíciót vállaltak a rövid vörös uralom alatt. Ugyanolyan érzéketlen kegyetlenséggel bántak velük, mint ami a német koncentrációs táborokat jellemezte a viszonylag enyhe, háború előtti náci korszakban.

Egy-két évvel később a helyzet fokozatosan konszolidálódott, a kevésbé nyílt és kegyetlen elnyomás elviselhető szintjéig. Ennek egyik oka, hogy a nagyvárosokban, főként Budapesten, az ország legfontosabb idegenforgalmi célpontjában egyszerűen túl sok zsidó élt ahhoz, hogy törvényesíteni lehetett volna a velük szemben alkalmazott brutalitást. A legkiválóbb bankárok, orvosok, fogorvosok, sebészek, ügyvédek, tudósok, tanácsadók, művészek, költők, zenészek, színészek, kritikusok, írók, újságírók, könyvelők, boltosok, iparosok és vállalkozók között sok volt a zsidó. Bár a magyarban mindig pejoratív felhangok társulnak hozzá, szándékosan használom itt a zsidó szót, amely faji megkülönböztető jelleggel rendelkezik. Hivatalos iratokban ekkortájt az izraelita szót használták. Az alsó néposztályokban a zsidó szót ritkán mondták ki anélkül, hogy ne tettek volna elé melléknevet is, például büdös, pofátlan, ravasz, és így tovább. A magyar nagyon gazdag és szép nyelv, amelyben sajnos a becsmérlő szavak változatos flórája is virágzik.

E különleges zsidó elit elmondhatatlanul sokat tett azért, hogy Magyarország modern állammá és Nyugat-Európa szerves részévé fejlődjön. Ugyanakkor tőlük nagyon távol, mégis a közelükben, a kiváltságok nélküli és jóval nagyobb tömeget alkotó zsidó proletariátus önként vállalt gettóba zsúfolva élte nyomorúságos és reménytelen mindennapjait.

Igazságtalanság lenne azt állítani, hogy a zsidókat nyíltan vagy akár csak közvetett módon megakadályozták volna abban, hogy gazdag vallásos vagy kulturális életet éljenek. Teljesen szabadon működhettek a zsidó jótékonysági szervezetek, árvaházak, öregotthonok, iskolák és középiskolák, valamint az ország egyik legjobb kórháza. Szabadon lehetett kiadni zsidó témájú könyveket, és bármilyen egyéb kiadványt, illetve bármilyen zsidó intézmény működhetett. Közmegbecsülés övezte azokat a rabbikat, akiknek családja részt vett az 1848-as forradalomban és szabadságharcban (amelyben a zsidók jelentős szerepet játszottak), és akik rendelkeztek a sorsfordító időkhöz köthető hagyományokkal. Nagy ünnepekkor úgy tűnt, az egész város a széles utcákon sétál. Csaknem minden bolt és áruház zárva tartott. Az iskolai tanítás ugyan nem szünetelt, de egyes osztályokban csak a tanulók fele jelent meg. A város legjobb és legszebb részeiben összefüggő területeken csak gazdag, középosztálybeli zsidók laktak. Akármit tett is a kormány, a klérus, valamint a közigazgatás összes szerve – amelyekben többségében nem zsidó személyek dolgoztak –, Bécshez, Prágához és Zágrábhoz hasonlóan Budapest is kozmopolita arculatú város volt, amelyen jól látható nyomokat hagyott a befolyásos és jelentős hatalmú zsidó kisebbség.

Csak néhány területen lehetett megfigyelni nyílt – és hatásos – zsidóellenes diszkriminációt. Ezek közé tartoztak a hadsereg, a közigazgatás legfelsőbb pozíciói, a bíróságok, valamint az egyetemi hallgatók felvételi vizsgái. Magyarország azzal dicsekedhet, hogy Európában itt iktatták először törvénybe a hírhedett numerus clausust, amely szerint minden évfolyamon legfeljebb a hallgatók hat százaléka lehetett zsidó vallású – vagyis nagyjából csak országos arányuknak megfelelő számban juthattak be az egyetemekre. A legtöbb felvételizni kívánó Budapesten és más nagyvárosokban lakott, ahol a zsidók számaránya ennél jóval magasabb volt. Egyetlen fegyverük az lehetett, ha még keményebben dolgoztak, hogy a nyolcéves középiskolai tanulmányaikat lezáró érettségi vizsgán a legjobb jegyeket kapják.

Mivel azonban a zsidó diákok közül igen sokan kaptak nagyon jó osztályzatokat, legtöbbjük protekcióra szorult. Ezt azok a szülők biztosíthatták, akik jó kapcsolatban álltak nem zsidó vagy zsidó – ezekből még a harmincas évek elején is meglehetősen kevés volt – egyetemi tanárokkal, parlamenti képviselőkkel (kizárólag a Nemzeti Demokrata Pártból), vagy jó állást betöltő hivatalnokokkal.

Nem csoda, hogy még ebben az enyhén ellenséges légkörben is gyorsan haladt előre a legokosabb és legtörekvőbb zsidó ifjak krémje, akikből később orvosok, mérnökök, ügyvédek, egyéb értelmiségiek, és sok más szakma képviselői lettek. E „kellemes állapot" a harmincas évek végéig tartott. Azután a történelem kereke felgyorsult, hogy meg se álljon Auschwitz kapujáig.

A vidékkel szemben e viszonylag liberális légkör kozmopolita és vidám hangulatot kölcsönzött Budapestnek, amelyhez a felső középosztály nyugatias műveltsége társult. A jelentéktelen hivatalnokok és a klerikális népbutítás vidéki posványából az ide látogató, elbűvölt turisták szinte semmit sem láttak.

Ha valaki jó anyagiakkal és elég vastag bőrrel rendelkezett, nagyon kellemesnek találhatta a fővárosi életet. Nem kellett például észrevennie a keskeny, csúf utcákat, melyek a széles főutakról nyíltak. Utóbbiakon gyönyörű, végtelen fasorok húzódtak, két oldalukon kis üzletek és boltok, pékségek és márványoszlopos kávéházak bújtak meg. A sziklás rakpartok közé szorított Duna a vidék levegőjét hozta a városba, és friss szellőt a tikkasztó nyári hónapokban. A folyó mindkét partján több kilométer hosszú sétányok húzódtak, amelyeket pár perc alatt el lehetett érni a város szívéből. A jobb parton álló Budai-hegység, a Budavári Palota, a Halászbástya és a sziklás Gellért-hegy látképétől elakadt a lélegzet. A lombos fák ezrei alatt élénken és vidáman kavargott a tömeg, az elegáns folyóparti szállodák nyitott teraszai zsúfolásig megteltek. A fehér köpenyes pincérek szinte meggörnyedtek a magasba emelt tenyerükön egyensúlyozott tálcák súlya alatt, amelyeket veszélyesen lóbáltak a vendégek feje felett. A magyar pincérek kétszer annyi vendéget tudtak kiszolgálni, mint kollégáik bárhol másutt a világon.

Magyarország különleges éghajlata átmenet a közel-keleti és a nyugat-európai klíma közt, s szinte kényszeríti az embereket, hogy sokat tartózkodjanak a szabadban. Az állandó változatosságról és különleges életérzésről gondoskodtak a hosszú tavaszok idején virágba boruló fák, valamint a nagyon forró, néha kibírhatatlanul perzselő nyári hőség (amelyet csak a folyó felől érkező friss levegő enyhített valamelyest), továbbá a gyümölccsel duzzadó ősz, és a nagyon hideg, gyakran hóborította telek, amikor akár mínusz húsz fokig is lesüllyedt a hőmérséklet, és szibériai hóviharok dúltak. Minden elképzelhető sport űzésére adódott lehetőség. A Duna felső szakaszain tizenkétezer csónak várta a vízre vágyókat. Bátyámmal egy emeletes ággyal ellátott kis kabint béreltünk az egyik csónakházban, ahová villamossal lehetett eljutni – itt töltöttük a hétvégeket. Imádtunk evezni, az év legnagyobb részében hosszú utakat tettünk nehéz szkiffünkkel felfelé a Dunán. Gyakran mentünk fel addig a pontig, ahol az Ausztria felől méltóságteljesen hömpölygő folyó éles kanyart vesz, és két oldalról közrefogja a Szentendrei-sziget álmos kis falvait.

November 6-a után Európa egyik legszebb nyitott pályájának műjegén korcsolyázhattunk, a Városligetben lévő mesterséges tavon. Mesterséges sziget áll itt, rajta egy középkori kastély tökéletes mása, és számos pad, ahol a párok leülhettek, és megvárhatták, míg leszáll az alkony. Mi a közelben laktunk, általában egy gyönyörű, fákkal szegélyezett utcán sétáltam el a tóhoz. Az út elegáns villák, öregotthonok és követségek mellett vitt el. Néha hatvan centi hó esett, és olyan hideg lett, hogy a pára belefagyott az orrunkba – hallani lehetett a roppanást, ha megpöcköltük. Rekedt hangon kiabáló varjak és seregélyek köröztek a fejünk felett, a villamosok csilingelve haladtak el mellettünk, miközben nézegettük az ablakokra fagyott jégkristály-függönyöket. A város csendes volt, minden hangját elnyelte a vastag hótakaró.

Nem tudtam valami jól korcsolyázni. Egy szegletbe húzódva végeztem a bemelegítő gyakorlatokat, s közben irigykedve néztem az axeleket ugró bajnokokat – akkoriban ez számított a legmerészebb akrobatikus figurának. Én általában megelégedtem azzal, hogy köröztem az óriási pályán, s széles félköröket karcoltam a jégbe, ahogy váltott lábbal siklottam. A legtöbb napon zenekar is játszott, a muzsikát eltompította a hideg, a fúvósok hangja visszaverődött az álkastély csipkés falairól. Máskor karcos lemezekről és kezdetleges hangszórókból áradt a zene – már ha a tű nem akadt meg a barázdákban.

A Budai-hegységben sízni is lehetett. A legmagasabb csúcs 527 méteres, kemény teleken hónapokig megmaradt a hegyekben hó. Úgy éreztem, utánoznom kell a bátyámat, aki nagyon ügyesnek mutatkozott a különböző kimerítő sportokban. Én azonban csak néhány félénk lépést tudtam megtenni a sítalpakon. Közben vadul csapkodtam a karommal, hogy aztán fájdalmas eséssel végződjön a síelésem.

2. fejezet

Vissza kell térnem Heifetzhez. Mire véget ért a koncert, sikerült keresztülverekednem magam a tömegen, és még meg tudtam érinteni a térdeit, miközben ő elképesztő virtuozitással játszott – könnyedén, s szinte érzések nélkül. Még ma, több mint fél évszázad távolából is érzem, ahogy bensőmben haloványan megértettem Dinicu Hora Staccato című örökzöldjét, míg gépiesen hallgattam a muzsikát.

1938-ban még semmit sem jelentett Bergen-Belsen, Auschwitz, Majdanek, Treblinka és a többi szörnyű hely neve, amelyektől később végigfutott az ember hátán a hideg. Azt senki sem gondolta, hogy Hitlert egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni, de a magyar zsidók megbékéltek az itteni antiszemitizmussal, és megtanultak együtt élni vele – még legvirulensebb formájával is. A zsidókat nyilvánosan igen ritkán bántalmazták, általában csak az egyetemeken. Az agresszió e formájának létezett szokásos menete, koreográfiája és szabályrendszere, amelyek elviselhető keretek között tartották a jelenséget. Bizonyos napokon – évente legfeljebb négyszer vagy ötször – a megkülönböztető sapkadíszüket viselő hallgatói csoportok átvonultak egy másik kar épületébe, bementek az előadókba, és végigjárták a folyosókat, miközben azt bömbölték: zsidók, kifelé! Elkapták, majd könyörtelenül megverték azokat a zsidó hallgatókat, akik nem futottak elég gyorsan, majd a gúnyosan röhögő ifjúság sorfala közt végigrugdosták a folyosón, végül kilökték őket az épületből. A szégyenkező professzorok összeszedték papírjaikat, és kimentek a teremből a verekedő fiatalok közül.

A rendőrök jogait igen szigorúan korlátozták, és aggályos pontossággal írták körül, mit tehetnek, ha belépnek egy egyetemi épület szent falai közé. Általában inkább zavart közönnyel álltak a kerítésen kívül, úgy nézték végig a csetepatékat. Mindazonáltal a komoly sérüléssel járó brutalitás igen ritkának számított, és személy szerint soha nem hallottam, hogy valaki belehalt volna a verésbe. A tárgyilagos szenvtelenség, ahogyan e dolgokról írok, jól mutatja, mennyire megtanultuk elfogadni az elfogadhatatlant.

Egyszer elkapták a testvéremet, aki akkoriban a Biokémiai Intézet diploma előtt álló kutatója volt, és a kerítésen kívül várakozó rendőr szeme láttára betörték a fejét. Amikor hazajött, büszkén mutatta leborotvált fejét és rajta a kötést. Ez az eset egyáltalán nem befolyásolta a többi, nem zsidó hallgatóhoz fűződő baráti viszonyát. Háry professzor, az intézet vezetője tajtékzott, de semmit nem tehetett.

Én nagyon szerencsésen válogattam meg barátaimat az egyetemen, és erőteljesen tiltakoztam, amikor egyes zsidó évfolyamtársaim fenntartásokkal viszonyultak a nem zsidó hallgatókhoz. Sohasem engedtem meg magamnak, hogy sértődékeny önsajnálat fogjon el az antiszemitizmus szörnyűségei miatt. Visszatekintve talán pipogyának tűnhetek, de engem minden alkalommal figyelmeztettek, mielőtt valamilyen akcióra került volna sor. Ilyenkor hosszú sétákat tettem a Duna partján, vagy eltöltöttem még néhány órát a szeretett Egyetemi Könyvtár olvasótermében, ahol Adam Smith, Ricardo, Kant, Schopenhauer, Malthus és mások műveibe temetkeztem. Tisztelettudóan azt hittem ugyanis, ha átrágom magamat e dohos köteteken, azzal valóban csiszolom az elmém.

Az olvasás és a még több olvasás olyan ablakot nyitott a világra, amelyet az iskolai vagy egyetemi agymosás sem zárhatott be. A Horthy-korszakban azt tanították – sőt azt parancsolták – nekünk, hogy gyűlöljük és vessük meg a cseheket, horvátokat, szerbeket, az istentelen oroszokat, és mindenekelőtt a románokat. Antiszemitizmusra nem okítottak – bármit gondoltak is egyébként magukban a tanáraink. Ha esetleg valamelyikük nagyon elragadtatta magát, azt kiabálta: Szíriai banditák! Ez volt a legnagyobb fokú diszkrimináció, amelyet tapasztaltam. Közülünk azok, akik leginkább szerették megkérdőjelezni a dolgokat, érdekesen reagáltak a gyűlöletpropagandára: fenntartás nélkül imádtuk azokat, akiket éppen utálni kellett volna. Sokan szinte bálványoztuk az oroszokat. Ez nálam odáig fajult, hogy legszívesebben ráragasztottam volna a fülemet a rádióra – sóvárogva vártam a Moszkvai Rádió ostoba adásait a kollektívákról, a traktorgyártásról, valamint a Dnyeperre tervezett óriási erőművekről. Sztálin óriás volt a szemünkben, az emberiség jótevője, egyetlen reménységünk, aki legyőzheti Hitlert. Mivel akkoriban a Szovjetunióban és nálunk is művészi tökélyre fejlődött az adások zavarása, egyetlen olyan műsorszám akadt, amelyet teljesen értettem, és amelyet párás tekintettel, jó előre vártam: az Internacionálé.

A Moszkvai Rádiót hallgatni meglehetősen veszélyes időtöltésnek számított. Ha valakit rajtakaptak e mulatságon, elítélték „felforgató tevékenységért", majd a Duna partján emelkedő, elegáns hotelek mellett álló rendőrkapitányságon megkapta az alapos verés rövidített kiadását. E kockázat csak még kedvesebbé tette az Internacionálé hangjait a sok bimbózó szalonforradalmár fülében.

Néhány évvel idősebb bátyám ragyogó fiatalember volt, éles elméjű, aki már akkoriban is számos tudományterületen rendelkezett széles körű tudással. Sokkal tartozom neki, amiért egészen fiatal koromban felkeltette bennem a vágyat az intellektuális és a zenei művelődés iránt. Amúgy sok más fiatal értelmiségihez hasonlóan ő is teljesen magáévá tette a Komintern eszméit. Minden nagyrabecsülésemmel együtt is úgy láttam, hogy elvakult, merev marxizmusa értelmetlen, és sehova sem vezet. Egyenesen kontraproduktívnak tartottam műkedvelő hősködését, hogy különböző rejtekhelyeken halomban állt nála az úgynevezett felforgató irodalom, amivel mindenkit nagy veszélybe sodorhatott volna. S ezen írásoknak semmi köze nem volt ahhoz a harchoz, amelyet egy nyomorúságos féldiktatúra ellen kellett volna vívnunk. Sajnos alig néhány év múlva megtapasztalhatta a proletárdiktatúra valóságát: az ÁVO kazamatáiban eltöltött rövid idő örökre kigyógyította őt minden illúziójából.

Azonban érthető talán, hogy akkoriban az ország sorsáért aggódó, idealista fiatalok és értelmiségiek szükségszerűen csodálták az illegális Kommunista Párt tagjait. Hiszen vadásztak rájuk, s embertelenül hosszú bűnlajstrom alapján elítélték, majd esetenként ki is végezték őket. S az is érthető, miért tisztelték ugyanezen ifjak az ügyet, amelyért – véleményünk szerint – a kommunisták harcoltak. Mindazonáltal teljesen értelmetlen volt a párt aktivistáinak kitartása, hiszen állandóan a leleplezés fenyegette őket, és a „dolgozó osztályok" sem értékelték erőfeszítéseiket.

Nagyon is tisztában voltam a rezsim jellemzőivel. A rosszul fizetett munkások és a falusi nincstelenek leírhatatlan körülmények közt, teljes reménytelenségben éltek. A krónikus munkanélküliség, az alultápláltság, a könyörtelen csendőrség által gyakorolt folyamatos elnyomás volt az alap, amelyen a lakosság számottevő részének viszonylagos jóléte, sőt megelégedettsége nyugodott. Nagyon kényelmes és biztonságos körülmények közt éltem, és teljesen lekötött a zene, az opera, a színház, a sportok, a kirándulások, a könyvek, a tanulás, valamint az ártatlan, de állandó „ügyek" a lányokkal. Ezért nem mondhatom, hogy a társadalommal kapcsolatban többet éreztem volna némi aggodalomnál, miszerint Magyarországon sok dolog a rothadás állapotában leledzik. Mindamellett meg voltam róla győződve, hogy Hitler nemsokára Magyarországot is bevonja terveibe – ezért is hatott rám olyan erősen a hír a győzelmes ausztriai bevonulásról. A hírek az öngyilkosságokról, a Gestapo gyors és halálos ausztriai terjeszkedéséről, a bécsi, grazi és linzi utcákon történtekről (amikor köztiszteletben álló és idős embereket kényszerítettek arra, hogy a gúnyolódó tömeg üdvrivalgása közepette fogkefével mossák fel az utcákat), valamint a mindenütt uralkodó félelemről ekkoriban még nem jutottak el hozzánk.

Akik egy civilizált államban élnek, ahol a szabadságnak hosszú és töretlen hagyománya van, azok valószínűleg nehezen értik meg, miért hoztam akkoriban igen nehéz döntést. Felkészültem ugyanis, hogy elhagyom a családom, a barátaim, a kényelmes otthonom, a zene révén kialakított kapcsolataimat, minden intellektuális tevékenységet, valamint rossznak nem mondható megélhetésemet, és mindezt felcserélem az esetleg örökké tartó bizonytalanságra, magányra és száműzetésre. Azt is figyelembe kell venni mindehhez, hogy az ország fenyegetett lakóinak is csak igen kis része gondolkozott ilyen lépésen, nem beszélve arról, mennyire kevesen szánták rá magukat a tényleges cselekvésre.

A koncertről hazafelé határoztam el magam végképp. Általában a hazaút csupán néhány perces gyalogutat jelentett a Duna partján, a zsúfolásig megtelt, gyönyörűen kivilágított éttermek sora mellett. Aznap este nagyon hideg volt, zord szél fújt, így csak alig néhány sétáltunk, de nem tudtam volna úgy hazamenni, mintha semmi nem történt volna. Néhány újságárus még próbált eladni egy-egy példányt az esti lapokból, de szinte senki sem vásárolt tőlük. A színházból és operából hazafelé tartó tömegek már szétoszlottak. Csak sok évvel később tudtam meg, hogy Sir George Solti (akkoriban még csak Stern Gyuri) számára is emlékezetes maradt ez az éjszaka. Azonnali hatállyal berendelték ugyanis, hogy helyettesítse Mozart Figaro házasságának eredeti karmesterét, aki nem jelent meg az előadáson. Egy fiatal korrepetitornak ez kiváló lehetőséget jelentett. Hitler bécsi bevonulásáról csak az előadás végén beszéltek neki – helyesen, mivel bizonyosan ő is úgy reagált volna a hírre, mint ahogyan én tettem.

Ahogy végigsétáltam a százszor bejárt úton, a kezdeti lelkesedés után csüggedés vett rajtam erőt. Más ugyanis valamit hősies indíttatásból elhatározni (hiszen erről volt szó), és egészen más e döntést véghezvinni. Hirtelen ráébredtem ugyanis, mennyire alkalmatlan vagyok rá, hogy bárhol is megálljak a lábamon a megszokott otthonomon kívül.

3. fejezet

Bár hivatalosan befejeztem iskoláimat, és jogi doktor lettem, végzettségem valójában üres címnek számított csupán. Egyrészt ugyanis a nemrég bevezetett antiszemita rendeletek miatt nem kezdhettem meg szakmai gyakorlatomat, másrészt éreztem, hogy e munkatapasztalat híján semmit nem érő papírnak külföldön nem veszem majd hasznát, akárhová vet is a sors. Doktori címem csak arra volt jó, hogy könnyűszerrel megállapíthassák rólam: a kiváltságosok társadalmi osztályába tartozom. Rendes körülmények között természetesen ez a titulus elengedhetetlen volt ahhoz, hogy valaki az állami szféra magasabb szintjein, vagy akár a kereskedelemben valamilyen pozícióra tehessen szert, és a nem zsidókra mindez még akkoriban is állt. Az én esetemben azonban a doktori cím csak a nevem elé biggyesztett toldalékként szolgált, amely úgy tapadt rám, mint a kullancs. Arra mindenesetre megfeleltek e címek, hogy a munkahelyi rangsort kialakítsák. Örömmel futottam volna be jogi karriert, hallgatóként arról álmodoztam, hogy a bíróságok világában dolgozom majd ügyvédként. Még a pályához szükséges külső adottságokkal is rendelkeztem: magas növés, erős testalkat, meglehetősen komoly vonások, villogó szemüveg, kifejező, érces hang.

Amikor rájöttem, hogy a jogi karrier lehetősége elveszett számomra, valamilyen más pálya után kellett néznem. A mi köreinkben az álláskeresés gyakran a megfelelő családi kapcsolatokon múlt. Anyám egyik unokatestvére történetesen az ország legnagyobb bankja egyik legfontosabb igazgatójának volt a felesége. Anyám kíséretében – én legjobb sötét öltönyömet, ő pedig leghatásosabb toalettjét viselte – felkerestem az illető hölgyet elegáns épületben lévő, fényűző lakosztályában, amely épp a miénkkel szemben állt, az Országház téren, a mai Kossuth téren. A hölgy arról sem tudott, hogy én a világon vagyok, a meglehetősen közeli rokonság ellenére a két család nemigen látogatta egymást. Az osztálykülönbségek még a családokon belül is áthatolhatatlan falakat emeltek. Magával a nagy emberrel nem is találkoztam. Néhány telefonhívással intézték el ügyemet, és nem sokkal később a bank egyik leányvállalatának személyzeti igazgatója hívatott be magához. Kinevezett banktisztviselőnek az egyik legkevésbé népszerű osztályon anélkül, hogy megpróbálta volna kideríteni, alkalmas vagyok-e az állásra.

Munkámat rövid idő múlva már kimondhatatlanul unalmasnak éreztem, de nem volt más választásom. Mielőtt a bankhoz kerültem volna, anyám megkereste megboldogult apám egyik szabadkőműves társát. Anyám szerényen ült a gazdag igazgatóval szemben, idegesen markolászott egy pár fehér kesztyűt – a kőműves testvérek egyik jelképes ismertetőjegyét. Magyarországon a szabadkőművesség elvesztette jelentőségét, a Horthy-kormány ugyanis törvényen kívül helyezte: a szervezet vagyonát elkobozták, fenséges páholyaikat kisajátították, és átadták a legvadabb szélsőjobboldali protofasiszta csoportnak, az Ébredő Magyarok Egyesületének. A magyarországi szabadkőművesek közé ártalmatlan, jó szándékú és általában tehetős emberek tartoztak, akik jótékony célok érdekében fáradoztak. Még levest is osztottak, és számos egyéni esetet és ügyet támogattak, amely érdemes volt erre. Amikor Eugene Ormándy hegedűművész (akkor még Blau Jenő) egy fillér nélkül kivándorolt az Egyesült Államokba, a szabadkőművesek vásároltak neki jobb hangszert. A testvériség a feloszlatást követően többé-kevésbé változatlanul működött tovább a társadalmi és baráti kötelékeknek köszönhetően, a hatalom pedig eltűrte, hogy folytatták jótékony ténykedésüket. Apám szabad estéin rendszerint elment a klubjába, és szabadkőműves társaival kártyázott. Anyám magától értetődően bízott abban, hogy a befolyás és a pártfogás régi kapcsolatrendszere még mindig segíthet abban, hogy álláshoz juttasson engem, vagy legalábbis megadja a kezdő lökést a megfelelő irányba.

A szorongó látogatások azonban nem hoztak eredményt, én pedig az idő múlásával rájöttem, hogy nem a banktisztviselőségre teremtettek. Bár a munka elég kellemes volt, és kevéssé megerőltető, belesüppedtem az unalom mocsarába, munkatársaim pedig láthatóan valósággal élvezték, hogy nem kell igazi felelősséget vállalniuk. Pedig teljesítményem kielégítő volt, sikerült meggyőznöm tehetős nénikéimet és ismerőseimet, hogy tekintélyes mennyiségű pénzt helyezzenek el a bankban. Szerencsére csak rövid időt töltöttem el a pénzintézetnél, amikor egyszer hívatott a rettegett személyzeti igazgató, egy mogorva és szigorú ember. Szemét le sem véve az előtte fekvő hófehér jegyzettömbről közölte: előléptettek az egyik iparvállalathoz, amely a bank irányítása alatt álló csoporthoz tartozott.

Miután hangot adtam meglepetésemnek, valamint a bank érdekei iránt érzett elkötelezett odaadásomnak, ott helyben megbeszéltek nekem egy találkozót a Clayton & Shuttleworth személyzeti igazgatójával. A cég Közép-Európa egyik legnagyobb mezőgazdaságigép-gyártója volt, traktoraik és kombájnjaik világszerte híresek voltak. A vállalat angolos neve a 19. századi, egész Európát érő viktoriánus hatásnak köszönhető.

Az áthelyezésemről gondoskodó, komor Herr Bruckkal ellentétben az itteni személyzeti igazgató alacsony, finomkodó, jól öltözött férfi volt; öltönye divatos, de kézfogása erőtlen. Rögtön éreztette is, hol a helyem, ügyet sem vetett Herr Doktor titulusomra, hanem felsorolta, mi lesz a dolgom a számlázási és könyvelési osztályon. Minthogy akkoriban mindent megtettem volna, hogy megszabaduljak a banktól, és még a fizetésem is jelentősen gyarapodott, meglehetősen elégedett voltam a helyzetemmel.

Talán húsz alkalmazott dolgozott az osztályon, egy nagy, csupasz teremben, mind középkorúak. Csendben ügyködtek könyvelésük fölé hajolva. Az osztályvezető magas, kopottas öltözetű férfi volt, ritkuló hajából korpa hullott csapott vállaira; orra horgas, fogai nagyok, sárgák és girbegurbák. Bennfentes vigyorral üdvözölt, amely csak akkor tűnt el arcáról, ha Herr Kunz, a számlázási osztály mindenható igazgatója is megjelent. Ilyenkor piros foltok jelentek meg arcán, egészen kopaszodó és szeplős feje búbjáig, hangja pedig tisztelettudó, cinkos suttogássá halkult. Vele szemben jobbra, az első íróasztalnál egy tésztaképű nő dolgozott, fakó arcán aggódó kifejezéssel, körülötte hegyekben álltak a barna nyilvántartási lapok. Néha felkelt (ilyenkor sem volt sokkal magasabb, mint amikor ült), és egy lappal a kezében az osztályvezető asztala fölé hajolt. Suttogott neki valamit, miközben gyakori, mogorva és gonosz pillantásokat vetett a háta mögé, a többi alkalmazott felé, mint egy vén tanárnő, aki mindenáron igyekszik fegyelmet tartani.

Egy üres íróasztalhoz vezettek, majd mindenféle ceremónia és magyarázat nélkül néhány nagy fadoboz puffant az orrom előtt, tele több száz nyilvántartási lappal. A napi könyvek oldalairól mindent kézzel kellett átvezetni e lapokra, melyek alá indigót fektettek, hogy az ellenőrzőlapokon is megjelenjen az adott bejegyzés. Mindannyian rendelkeztünk összeadógéppel (néhány ezek közül árammal működött), de egyedül ez utalt a modern időkre – még a Powers- vagy a Hollerith-féle lyukkártyarendszert sem ismerték. Pocsék kézírással rendelkeztem, és a kilátás, hogy az elkövetkező negyven évet nyilvántartási lapok írogatásával töltsem, a legkevésbé sem vonzott – főként mivel derűs reményeket tápláltam most, hogy a gépipar fellegvárába kerültem. Ahogy körülnéztem, rögtön éreztem, hogy új munkatársaimtól áthidalhatatlan szakadék választ el műveltség, származás és kultúra tekintetében. Számomra ez egyáltalán nem tűnt sznobságnak, köszönhetően a környezetnek, amelyben mozogtam és nevelkedtem.

Az osztályvezető cinkos bizalmasán és – mint később megtudtam – egyben szeretőjén kívül a teremben egy zsidó sem akadt, és munkatársaim általában minden alkalmat megragadtak, hogy ezt valamilyen finom vagy kevésbé finom módon éreztessék is. Mivel nem feleltem meg az antiszemiták hagyományos elképzeléseinek, és büszke voltam rá, hogy választékos magyarsággal beszélek, a zsidóknak – gyakran igazságtalanul – tulajdonított modorosságok és ragozási hibák nélkül, próbáltam elsiklani e sértő támadások fölött. Gyakran volt részem abban a bosszantó élményben, hogy a jelenlétemben szabadon dobálóztak zsidóellenes ostobaságokkal, de e megjegyzések éle mindig mások ellen irányult, sosem ellenem.

Mire a Clayton & Shuttleworth-höz kerültem, már szinte teljesen érett, mintaszerű alkalmazott lettem. Visszafogottan, csinosan öltözködtem, valamint kifejlesztettem egyfajta járást, amellyel magamra tereltem mások figyelmét a folyosókon: vállaimat kissé begörbítettem és előrehúztam, kölcsönözve egy leheletnyit a csodálatos Kunz úr modorosságából. Órákat töltöttem testedzéssel – akkoriban ez még nem volt akkora divat, mint manapság –, és acélexpander segítségével duzzadó izmokat növesztettem. Külsőm fejlődésével a természet túlzott kisebbségi komplexusomért kárpótolhatott, mégis több évbe telt, míg az alacsonyabbrendűség érzése fokozatosan az ellenkezőjébe fordult át. Bár papíron még mindig fel voltam mentve az iskolai testnevelés és a katonai szolgálat alól, robusztus testalkatom jól jött a hamarosan rám köszöntő kemény időkben.

Kiváló nyilvántartója lettem az alkalmazottak ledolgozott munkaidejének, ráadásul hamarosan szokásommá vált, hogy egyre hamarabb jelenjek meg az irodában – titkos bosszúságára az osztályvezetőnek, aki arról volt híres, hogy rengeteg többletmunkát végez. Túlóráit egyébként azzal töltötte, hogy lopva a felső fiókjába rejtett újságokat olvasgatta. Az íróasztalán heverő nagy, gyűrött zacskóból borsmentás cukorkát rágcsált hangosan, és ha valaki elment az asztala mellett, azt megkínálta belőle. Én azonban arra használtam túlóráimat, hogy az elektromos összeadógép használatát gyakoroltam. E gép professzionális kezelésén múlt a magasabb termelékenység, munkatársaim azonban ódzkodtak a masinától, és inkább fáradságos fejszámolással adták össze a végtelen számoszlopokat.

Végül megtanultam, hogyan használjam mindkét kezemmel a gépet, és szinte művészi repertoárt állítottam össze abból, miként lehet két gépen (egyik az egyik oldalamon, másik a másikon) egyszerre számolni, a nyilvántartási lapok két felét egy időben adva össze – fúgában, kánonban és minden elképzelhető variációban. Míg a billentyűket vertem, képes voltam beszélgetni, sőt telefonálni is, olyan témákról, amelyek semmilyen kapcsolatban nem álltak a könyveléssel. Gyakran jöttek át hozzánk más osztályok alkalmazottai, és úgy bámultak engem, mintha cirkuszi állatot néznének. A munka tökéletesen egyhangú volt, de tökéletes összpontosítást kívánt. Minden hónap utolsó napján el kellett készíteni a mérleget, ilyenkor a nyugtalanság és a feszültség a tetőfokára hágott. Az osztályvezető egyre idegesebb lett, hosszas sutyorgásba bocsátkozott bizalmasával, és mogorva szemrehányással tekintett ránk.

Amikor eljött az igazság pillanata, tranzakciók tízezreinek összegzése sorakozott több kilométernyi papírszalagon – negyvenezer élő nyilvántartási lappal rendelkeztünk –, és óriási üdvrivalgás harsant fel, ha azonnal egyeztek a számok. Azonban gyakrabban fordult elő, hogy eltérés mutatkozott, amit meg kellett találni, és lekönyvelni, mielőtt elengedtek volna bennünket. Ez azt jelentette, hogy újra végig kellett nézni több tízezer tételt, és ellenőrizni minden egyes mérleget. Amilyen ördögien tudnak viselkedni a számok, egyetlen fillér is elég ahhoz, hogy teljes káoszt okozzon, mi pedig ott ücsöröghettünk késő éjszakáig, keresve a tűt a szénakazalban. Akkoriban a fizetett túlórát még nem ismerték, mint ahogy abban sem láttak semmi kivetnivalót, hogy szombaton is be kell járni dolgozni, igaz, csak fél napot – ez már a dolgozók sanyargatásának mérséklését jelentette.

Ilyenkor tett egy-egy villámlátogatást Herr Kunz, a könyvelési osztály igazgatója, akit rendes munkanapokon alig láttunk – még irodát is kilométerekre, a cég fényűző székházában kapott. Magas férfi volt, divatosan öltözködött, általában szürke flanelöltönyt és rózsaszín inget viselt. Az átható hidegkék szemű Herr Kunz arca mindig vörösben játszott, mintha valami idegesítő bosszúságot fojtana el. Neve és külseje alapján rögtön tudni lehetett, hogy sváb – vagyis ahhoz a nagy, gazdag és igen befolyásos kisebbséghez tartozik, amelynek tagjai Mária Terézia uralkodása idején telepedtek le Magyarországon. Herr Kunz nagyon rátermett ember volt, de egyáltalán nem rendelkezett humorérzékkel, és nem lehetett megközelíteni. A legtöbben féltek tőle, osztályvezetőnk pedig kétrét görnyedt előtte aggályos alázatosságában. Nem sok reményt fűzhettem hozzá, hogy az igazgató valaha is tudomást vesz majd rólam. Annál jobban meglepődtem, amikor alig néhány hónapnyi, a könyvelés fölött görnyedve végzett munka után váratlanul rendkívüli előléptetésre terjesztettek fel.

A folyamatosan emelkedő forgalom és ezzel összefüggésben a számlák egyre növekvő mennyisége miatt a cég végre rákényszerült a haladásra, és a könyvelés ősrégi módszereit a gépesítés váltotta fel. Azokban a számítógép előtti időkben egy ilyen lépés forradalminak számított, és elég sokat kellett dolgozni, hogy készen álljon a terep az Elliot–Fisher-féle billentyűs, elektromos számlázógépek bevezetéséhez. Ezek az őskövületek ma már értékes múzeumi darabnak számítanak. Billentyűiket kézi erővel kellett lenyomni, csupán az összeadás és a mérlegvonás műveletét végezték automatikusan. A gép használatához erős ujjak és csukló szükségeltetett; körülbelül egy óra elteltével pedig a kezelőnek szünetet kellett tartania, hogy ápolgassa sajgó kezeit.

Amikor Kunz úr oly váratlanul hívatott, az a szörnyű érzésem támadt, hogy meg vannak számlálva napjaim a cégnél. A vállalat székházának fenséges épülete az egyik nagy sugárúton állt, nem messze az otthonomtól. A földszinten lenyűgözően előkelő bemutatótermek sorakoztak, zsúfolásig tele traktorokkal, kombájnokkal és egyéb mezőgazdasági gépekkel, melyek közül némelyik egészen a mennyezetig ért. Földbirtokosok, intézők és gazdag földművesek falták szemükkel e gyönyörűen díszített, csillogó monstrumokat. Városi ember lévén vajmi keveset tudtam arról, valójában mire is szolgálnak a különböző masinák, de büszkeség töltött el arra a gondolatra, hogy a könyvelés mögött valami kézzelfogható és hasznos dolog áll, amihez valamiképpen nekem is közöm van.

Egészen addig a napig alig váltottam szót Herr Kunzcal, és nagyon kicsinek éreztem magam, amikor e kifogástalan öltözetű úr társaságában tartózkodtam. Nagy és tágas irodában dolgozott, modern bútorok között, ablakai a sugárút lombos fáira néztek. Szürke flanelöltöny, pirospozsgás arc, vörösesszőke