Check-in

Gerlóczy Márton

CHECK-IN

SCOLAR

© Gerlóczy Márton, 2012

© Scolar Kiadó, 2012

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem sokszorosítható, tárolható vagy továbbítható sem digitális, sem bármilyen más formában vagy módon a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Köszönjük, hogy a Scolar Kiadó könyvét választotta

Scolar Kiadó, 2012

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Telefon/fax: (+36 1) 466 7648

scolar@scolar.hu

www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Nádor Zsófia

A szöveget gondozta: Györe Bori

Borító: Máthé Hanga

Tördelés: Bárány Gizella

A digitális kiadás gondozója:

Digitalbooks.hu Kft.

http://www.digitalbooks.hu

A digitális kiadás készítői mindent elkövettek, hogy a mű minden e-könyv-olvasó eszközön, illetve szoftverben hibamentesen jelenjen meg. A törekvésünk ellenére előforduló problémákkal kapcsolatban kérjük, keresse meg kiadónkat, és megpróbáljuk orvosolni a problémát!

PRC ISBN 978-963-244-480-2

EPUB ISBN 978-963-244-479-6

Daninak

BUDAPEST

A Ferihegyi reptér éttermében ültünk Móriccal. Még soha nem járt Európán kívül. Többször figyelmeztettem, hogy a tizenkét órás repülőútnál nincs borzalmasabb dolog a világon, de nem érdekelte. Nem tudta, hogy nem érdekli. Csak a félelme érdekelte, amely minden egészséges embert a hatalmába kerít, ha repülni kell. Megvettem a szokásos Beck’semet. Mindig ezt iszom a Ferihegyen, mert ez a legolcsóbb. Ezerhatszáz forint. Cirkusz. Margitsziget. Búcsú. Mozi. Helyek, ahol az ember tízszeres áron veszi az üdítőt.

A csomagjaink már a gép gyomrában. Iszom a sört, és elégedetten gondolok vissza a pakolásra. Baromi jól csináltam ismét. Valójában én nem a rendet szeretem, hanem a rendetlenséget utálom. Ez nagy különbség.

Kifektettem a piros bőröndömet a padlóra. Annak idején azért vettem piros bőröndöt, hogy meg tudjam különböztetni a többitől, és már messziről kiszúrjam, amikor a csomagokat várom. Máskülönben eszembe nem jutna piros bőröndöt venni. Beágyaztam, és szépen sorban kihoztam, ami kell, hogy felsorakoztassam őket az ágyon. Először a nadrágokat. Két hosszú, három rövid. Két vászon és egy műszálas, amiben úszni fogok, bár nem tudok. Világoskék virágábrák futnak rajta, és a tihanyi strandon vettem.

Jöhetnek az ingek. Ha egy hétre mennék, négyet raknék be, de most egy hónapra megyek, úgyhogy négyet pakolok. Egy lila, egy fekete, két fehér és a hawaii. Ne szarozz, Lajos. Szépen összehajtogatom és a nadrágok mellé fektetem őket. Közben elindítom a Kincs, ami nincs zenéjét, és eszembe jut, hogy most egy hónapig kretén leszek, és fiatal. Ez nagy boldogsággal tölt el. Itthon bölcs vagyok, és öreges.

A hajtogatás és rendszerezés közben eszembe jut az ember. Ahogy kinéz. Az utcán. Egy étteremben. A forgalmi dugóban, ahogy a buszt várja, és ahogy egy kocsma bárpultjánál ül egy esős estén. Látom, hogy cipőben van. Vagy papucsban. Alulról haladok felfelé. Nadrág, melynek zsebei vannak. A nadrág alatt alsógatya. Póló, ing, sapka, sál stb.

Összehajtok hat darab pólót. Hat darab alsógatyát. Hozok hat zoknit. A szekrény aljáról előhalászom a nyári zakómat, mert most március van, ha még nem említettem volna. Megszagolom. Igyekszem felidézni magamban a legutóbbi nyarat, de csak az összes nyárra emlékszem, a legutóbbira egyáltalán nem.

Hozom a hippiszandálomat. Soha nem kerestem és nem vettem meg ugyanazt a terméket, ha elkopott. Ezt az egyet leszámítva. Columbia szandál. Erős, puha műanyag.

A ruhák regimentje felsorakozott. A tébolyult harci vágy üres tekintetével bámulják a plafont, és az indulásra várnak. Az asztalra nézek, ahol a tized ácsorog. Személyazonosságom. Személyazonosságom nevére nyomtatott jegy, vízum, biztosítás. Személyazonosságom lerészegedésének és párnák közt alvásának záloga: egy nagy köteg lóvé. Személyazonosságom evilági létbe vetett hitének dokumentációs osztálya: tollak, jegyzetfüzetek, diktafon, kamera, fényképezőgép. Egy apró füzet, amelynek fedele kiszáradt kókuszrostokból készült. Kubában vettem. Mindenhol egyetlen oldalt írok bele, de csakis Budapesten kívül és csakis olyan helyen, ahol még korábban nem jártam. Szerelmes kisiskolásokat megszégyenítő bölcsességekkel írtam tele. „Itt ülök Delhiben, szép az idő, finom az étel, kicsit hiányzik anyu."

Hozom a kistáskát. Évek óta hűséges társam. Egy domború kör van a hátán, amin egy tenyér látható. Lopásbiztos. Hátulról nem lehet kinyitni. Nincs cipzár. Le kell venni, hogy hozzáférjen az ember. Hasznos illúzió. Ebbe kerül a kis füzet, a kamera, a telefontöltő, a tollak, egy könyv a repülőre, sörnyitó és szivarvágó. Személyazonosságom és társai egy lapos, láthatatlan övtáskába csúsznak, aztán elmerülnek majd a nadrágomban, egészen az alsógatyámig.

Isszuk a Beck’st, és várunk. Móric lába kiskarcsizik. A kiskarcsizás nem más, mint amikor rángatózik az ember lába. A keresztapámat Károlynak hívják. A fiát is. Semmit sem tudtunk róla, soha nem beszélgettünk vele, így aztán logikusnak tekinthető, hogy az ő nevét választottuk az egyetlen olyan dolog elkereszteléséhez, amiről ő jutott eszünkbe. Kiskarcsizás. Ezt csinálja Móric, és jól csinálja. Láncra fűzi a cigarettákat, szeme bejáratok és kijáratok után kutat, és kopasz, speedes diszkós módjára űzi a kiskarcsizás mesterségét. Megszólal a hangosbemondó. Márczy Lajost kérjük az információs pulthoz!

Móric felkapja a fejét.

– Bassza meg! Baj van?

– Nem, nyugodj meg.

– Menjek veled?

– Nem kell, mindjárt jövök.

– Itt leszek.

– Tudom.

Elsétálok a pulthoz, és közben már nyúlok is a gatyámba. Ha az embert információs pulthoz hívják, akkor vigye a személyazonosságát is.

– Kezit csókolom, az imént mondta be a kedves hangján a kedves nevemet.

– Márczy úr?

– Igen.

– Kérném szépen akkor a beszállókártyájukat.

– Máris, máris. Valami gond van talán, hölgyem?

– Semmi gond, Márczy úr, az első osztályon fognak utazni.

– Oh! De hisz az remek!

Megyek vissza az útitársamhoz. Boldog vagyok, de azért sajnálom is kicsit a dolgot. Mert így Móric elszakad a valóságtól, amit még nem is ismer, és így nem is tudja majd értékelni az első osztályt annyira.

Ülünk a hatalmas fotelben, és várjuk az indulást. Móric a folyosó melletti széket választotta. Nem akar kinézni. Nem akarja látni, hogy mi van alattunk, még akkor sem, ha történetesen elmúlt éjfél, és vaksötét van.

Iszom a narancslevet az üvegpohárból. Otthon is abból iszom, meg bárhol máshol is, de itt csak az első osztályon van üvegpohár, szóval úgy fogom, mintha orosz pezsgőt kortyolgatnék a lovaggá ütésem utáni ceremónián a Buckingham-palotában. Erzsébet asszony végighordozza tekintetét a nyakkendőm mentén, majd ahogy a tökömhöz ér, pajzánul felpillant, és köhécsel egyet.

Egyre türelmetlenebb vagyok. Ezek a proletárok még mindig nem helyezkedtek el. Mondom is Móricnak.

– Micsoda visszataszító népség! Pfúúúj!

– Ne is mondd! Főőőőrtelmes!

– És ez a bűűűűz!

Móric oldalt fordul, egy cári pillantást vet a fészkelődő tömegre, majd közel hajol hozzám.

– Koszos prolik!

Pár évvel ezelőtt készítettem egy tervet arra az esetre, ha gazdag leszek. Nem esküdtem fel rá, mert tisztában voltam vele, hogy nem leszek gazdag, de azért felírtam magamnak. Biztos, ami biztos.

Abból indultam ki, hogy az embernek semmi se jó. Hogy csak akkor érzi jól magát, ha nem érez semmit, mert túl sok mindent érez. Hogy csak akkor élvezheti ezeket az érzéseket, ha van helye és ideje feldolgozni, kipihenni őket. Hogy csak akkor nem fárad el ebben a pihenésben és feldolgozásban, ha van valami, amitől újra jól érzi majd magát, mert nem érez semmit. Körforgás. Rend. Szenvedés és öröm és pihenés és szenvedés és öröm körforgása.

Ez volt az ideológiai alapja a tervemnek. A gazdagok ott követik el a legnagyobb hibát, hogy nem magukkal foglalkoznak, hanem azzal, hogy gazdagok. Hogy gazdagabbak másoknál. Állnak az első sorban a tükör előtt, de nem magukat nézik, hanem a többieket, akik mögöttük szenvednek. Pedig valójában ők szenvednek, de ezt nem látják, mert nem nézik.

Én tudom, hogy mi a legnagyobb öröm, amit a gazdagság szerezhet: a szegénység. Megtehetem, hogy szegény legyek. Órákra. Napokra. Hetekre. Megtehetem, hogy élvezem. Erről szólt a terv. A négyszáz négyzetméteres villám mellé veszek egy csótányos garzont. Nem a nyolcadik kerületben vagy valami lakótelepen. Nem. Csótányok és szegények a belvárosban is élnek. Például én. Megveszem ezt a lakást, és hetente három napot ott töltök. Veszek egy szakadt Toyotát, és hetente háromszor azzal járok. Nem feltétlenül azokon a napokon, amikor a csótányosban alszom, de akár úgy is lehet. Ha érzem, hogy hatalmába kerít az üresség, szólok az asszonynak, hogy leléptem. Utánam kiált.

– Mókuska! Hol hagyod a Volvo kulcsát?

– Minek neked a Volvo?

– Az ülésen felejtettem anyám vérnyomásmérőjét.

– Ott van a kisasztalon.

– Melyik kisasztalon?

– Amelyik felett a Munkácsy lóg.

A harmónia ugyanolyan unalmas egy idő után, mint a ritmus. A dráma, a vígjáték, a regény, a vers, a nő, a férfi, a séta, az üldögélés, a munka, a semmittevés. Minden unalmas, amiről tudjuk, hogy micsoda. Minden unalmas, ami önmagával és nem a megismerés rejtélyes útjával köti le az embert. Az út lényege, hogy elérjük a célunkat, és rátaláljunk a rejtélyre, mint az asszony a Volvo kulcsára.

Beülök a Toyotába, és indítok. Hagyom, hogy melegedjen kicsit a motor. Rágyújtok. Ezt a Volvóban nem tehetem meg a gyerekek miatt. Lehúzok a csótányosba. Két napig ott ülök és olvasok és tévézek és járom az utcát. Vajas kenyeret eszem, és mirelit zöldborsóból készítek főzeléket. Élvezem, hogy korlátok közé vagyok szorítva. Hogy este nem tudok elmenni a barátokkal találkozni, mert nincs pénzem. A kocsmában ülök, és hitelre iszom. Hazafelé kinyitom a postaládát, és reszketve tépem fel a FŐTÁV meg az ELMŰ borítékjait. Hiányzik a kaviár, de nem hiányzik, hogy ott böfögjek a fotelben, kezemben az LCD tévé irányítójával. Hiányzik egy forró fürdő, de nem hiányzik, hogy ne tudjak kikelni belőle, mert megtehetem, hogy ott áztassam a hájas seggemet, amíg csak akarom. Hiányzik az asszony, de nem hiányzik, hogy nem hiányzik az asszony.

Már három órája repülünk. Móric roston csirkét evett, én hátszínt zöld spárgával. Ittam hozzá kétszer két deci fehérbort. A stewardess elviszi a tálcámat. Megnyomom a gombot, és a szék elindul. Egyre hátrébb és hátrébb. Már szinte fekvő helyzetben vagyok, miközben a lábam is emelkedik. Gyönyörű. Kinézek az ablakon. Valahol Irán felett repülünk. A hold ezüstje és a sivatag. Tégy egy doboz margarint egy halogénizzó alá. Mi vagyunk a kés a margarinban. Több millió konfliktus felett siklunk tova. Odalent basznak, főznek, alszanak. Ahmedinezsád elnök zsidó óvodások vérét issza.

Beveszek három altatót, és kérek egy Jack Daniel’st. On the rocks. Megiszom, a szememre húzom azt a vásznat, és elhelyezkedem. Móric féltékeny. Nem tud aludni. Mert nem akar. Mert fél.

– Lali!

– Mi van?

– Alszol?

– Igen.

– Ja, jó!

A repülés alatt kerül a legközelebb valaki ahhoz, hogy megértse, mik az álmok. Hogy mi történik éjjel. Odabent. A repülőn ugyanis nem lehet igazán aludni. Végig félálomban van az ember, így aztán minden álmát átéli, mindenre emlékszik. Én mindig megdöbbenve tapasztalom, hogy mi minden kószál a fejemben. Minden kószál. Nincs olyan emlék vagy vágy vagy érzés, amely ne lenne jelen egyazon a pillanatban. Minden pillanatban. Föl-alá kószál minden és mindenki, akit vagy amit valaha hallottam, láttam, szagoltam, vágytam.

– Lali!

– Ühüm.

– Figyelj már, itt van a Galgócz bácsi.

– Ki a fasz van itt?

Felhúzom a vásznat a homlokomra.

– Az ott!

– Az a kapitány.

– Nem, az a Galgócz bácsi. Apám építette a házát Hidegkúton.

A kapitány helyet foglal az első széken, és megkapja a vacsoráját.

– És nem emlékszel, hogy mivel foglalkozott Galgócz bácsi?

– Pilóta volt.

– Akkor ezek szerint a Galgócz bácsi a kapitány.

– Na neeee!

– De bizony. Szerintem a kettő nem zárja ki egymást.

Móric boldog. Látom rajta, hogy megnyugodott. Hogy nem fogunk lezuhanni, mert ezek szerint a Galgócz bácsi kapitány, és ha kapitány, akkor már régen is, ezelőtt húsz évvel is kapitány volt, vagy legalábbis vezetett repülőgépeket, és nem zuhant le húsz év alatt egyszer sem, különben nem lenne itt, és nem zabálná azt a hátszínt, pont olyan hátszínt zöld spárgával, amilyet én is emésztek.

Nyolc óra múlva ébredek. Móric egy