Elfojtott üvöltés

Kresley Cole

Elfojtott üvöltés

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű

Kresley Cole: MacRieve

Copyright © 2013 by Kresley Cole

Originally published by Gallery Books, a Division of Simon and Schuster, Inc.

Fordította Goitein Veronika

Hungarian translation © Goitein Veronika

ISBN 978-963-293-782-3

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Szemelvények

a Szövetség Élő Könyvéből…

A SZÖVETSÉG

…és minden értelmes teremtmény, amely nem halandó ember, egyetlen dimenzióban egyesüljön, az emberek világával együtt élve, ám mégis rejtve előlük.

– A legtöbben halhatatlanok, képesek felgyógyulni a sé­rü­lé­seik­ből, és csak misztikus tűz, vagy a lefejezés ölheti meg őket.

– Erős érzelmek hatására szemük a rendjük jellemző színét veszi fel.

A LYKAE-KLÁN

A keltoi nép (vagy rejtőzködők, akiket később keltaként ismertek meg) egyik délceg, büszke harcosát leterítette egy veszett farkas. A harcos feltámadt a halálból és halhatatlanná vált, a vadállat szelleme beleköltözött. Megjelentek nála a farkas jellemvonásai: vágyódás az érintésre, megingathatatlan, hűséges ragaszkodás a fajtájához, és állatias sóvárgás a testi örömök után. A vadállat néha előjön…

– Minden lykae birtokolja az Ösztönt, egy belső iránytűt, egyfajta belső hangot.

– Egy életre választanak párt. Az örökkévalóságon át keresik azt, akit a sors nekik szán, és a párválasztás olyan szent dolog náluk, mint más népeknél az istenek.

– Királyi székhelyük Kinevane, a skót felföldön.

AZ UBUS NÉPEK

A démonok leszármazottai, a gyönyört aratják. Aki háromszor a karjukban találja magát, örökre a rabszolgájuk lesz. Akinek el kell szakadnia tőlük, az megbetegszik, és csakis a halál hoz megváltást e méreg hatása alól.

– A nők succubusok, a férfiak incubusok.

– Mások szexuális élvezetével táplálkoznak.

– Képességük, hogy szexuálisan őrületbe kergetik áldozataikat. A succubus behálóz, az incubus leterít.

– A harmadik együttlét után mágikus kötelék alakul ki közöttük és az áldozatuk között, amelynek neve méreg.

AZ ÖRÖKÖSÖDÉS

És eljön majd az idő, amikor a Szövetség minden halhatatlanja, a valkűrök, a vámpírok, a vérfarkasok, a démonfajok, a fantomok, az alakváltók, a tündérek és a szirének… mind megküzdenek, hogy elpusztítsák egymást.

– A halhatatlanok egyre népesebb közösségeinek misztikus kiegyensúlyozó rendszere.

– Két nagy szembenálló fél küzd: a Pravus és a Vertas szö­vetség.

– Az örökösödés ötszáz évente egyszer zajlik. Talán éppen most…

Prológus

Setét Vadon, Skócia

– évszázadokkal ezelőtt

Egy sötét erdőben, kietlen tájon, elhagyatott kunyhó állt. Odabent Uilleam MacRieve vitatkozott párjával, Lady Ruelle-lel.

Már megint.

Odakint erősödött a hóvihar, Will pedig Ruelle ágya szélén ülve harcra készült.

– Csak még egyszer, szerelmem – sóhajtotta Ruelle, és hagyta, hogy a selyemtakaró lecsússzon, fedetlenül hagyva meztelen keblét.

Régen Uilleam lenyűgözve bámulta szépségét, de most összevonta a szemöldökét.

– Tudod, hogy nem maradhatok.

Mindig ugyanaz a nóta. Hát Ruelle nem veszi észre, mennyit vett el máris az erejéből?

Még órák vannak hajnalig. Ruelle feltérdelt, hogy a fülébe duruzsoljon.

– Nem tartóztatlak sokáig. – Hangjában távoli birodalmak éneke csengett.

A lykae klán északi földjein Ruelle ritkaságnak számított, idegen nő, aki csipkébe és selyembe öltözött, és nem értett a kardforgatáshoz. Egyedül élt a Setét Vadonban, tündérkörök, babonák, más síkokra nyíló kapuk, valamint olyan lények között, akiktől még a lykae nép is félt.

Will először csak azért lépett a baljós vadonba, mert néhány fiú azt mondta, nem meri megtenni.

– Még egyszer? – Uilleam felkelt, hogy megmosakodjon, ám nem hitte, hogy menni fog még egyszer. Teljesen elhagyta az ereje.

– Utána meg még egyet követelsz majd. – Ha testileg képes is lett volna rá, akkor is vissza kell térnie a Conall erődbe, mi­előtt a családja észreveszi, hogy nincs ott.

– Már előbb is engedtem a kívánságodnak.

A mosdótál fölötti hatalmas tükörbe nézett. A drága Ruelle kissé hiú volt. Most odalépett mögé. A tűz fényénél rézvöröses fény csillant a hajában, arcán a pirosító, ajkán a rúzs emelte ki a színét. Hófehér bőrét és szürke szemét tekintve éles volt a kontraszt.

Csinos kis fintor ült ki az arcára. Minden, amit tett, valahogy szép volt, még az ágyban is. Nem úgy, mint a szajháknál, akiket Will idősebb unokatestvérei rendszeresen elkaptak a szénapadláson.

Utána azok a lányok elégedetten hunyorogtak, úgy néztek ki, mint akik csatát vívtak a szénában, kivörösödött az arcuk, gyűrött volt a ruhájuk.

Ruelle nem hasonlított hozzájuk. Will pedig szomorúan idézte fel, hogy utána valahogy… soha nem tűnik teljesen elégedettnek.

Gyakran kérte újra meg újra, míg végül Uilleam teljesen kimerült.

– Nézz csak a tükörbe! Hogy is hibáztathatnál? – kérdezte Ruelle, és elmagyarázta, hogy számára a fajtája olyan vonzó, mint a mágnes, ha csak ránéz, ellágyul. Will egyszer tréfásan megjegyezte, hogy talán ki akarja készíteni, mire Ruelle megbántódott.

Néha az együttlétük olyan volt, mintha jeges vízben úszna: felélénkült, de a mélység fenyegette, hogy lehúzza. Előfordult, hogy alig kapott levegőt Ruelle alatt, mintha összezsugorodott volna a tüdeje.

Ezt nagyon szégyellte. Ruelle gyönyörű volt és érzéki, minden fiatalember szerencsésnek mondhatná magát, ha megfordulhatna az ágyában. És az ő párja volt. Ebben mindketten biztosak voltak.

– Ehetnél még egy kicsit – kínálta Ruelle, majd a terített asztalra mutatott, ami roskadozott az édességektől és finom falatoktól. Otthon ritka volt az ilyesmi. Will megrázta a fejét. Már jóllakott.

Eleinte Ruelle rávette, hogy tömje tele magát. Nevetve fogta meg vékony ujjait, és azt mondta, úgy néz ki, mint aki éhezik.

– Ruelle, ne! Megyek – mondta Will.

– A te hibád, hogy ilyen őrjítő vagy. – Ruelle csak bámulta, ahogy alaposan megmosdott. Már az elején figyelmeztette, hogy a családja megérezheti rajta a szagát.

– Csak te ragaszkodsz ahhoz, hogy ez titokban maradjon. Ha elmondhatnám apámnak…

– Ne! Azt nem lehet! – Ruelle kipirosított arca elsápadt. – Soha nem fogadnák el a viszonyunkat.

– Akkor viszont vissza kell mennem, elvégezni a munkám.

Willnek napkeltekor dolga volt, és ikertestvére, Munro máris gyanakodott, hogy miért szökik el minden második éjjel.

– Az egyik leggazdagabb család sarja vagy, az Őrzőké, az istenek szerelmére, és apád mégis dolgoztat, mint egy jobbágyot?

– Apa szerint ettől erősödik a jellem – felelte Will, és felvette a tunikáját.

A ruha szűk volt, szorosan simult a mellkasára és a karjára. Ikertestvérével együtt nagyon gyorsan nőttek, Conall varrónője alig győzte.

A tükörbe nézett, és végigsimította sovány arcát. Még mindig nem nő a szakállam?

– Ó, Dughlas MacRieve, Conall nagyura azt mondja, ettől erősödik a jellem? Hát apádnak nincs igaza, a jellemed már erős. Micsoda jellem! Igazi férfi vagy máris.

– Tudom, hogy igazi férfi vagyok – vágott vissza Uilleam, de arra gondolt, hogy talán azért még nem vagyok kész férfi.

Azaz dehogynem. Amikor Will és Ruelle veszekedtek, Will úgy értelmezte, hogy éretté válik, felnőtt lykae férfivá. A felnőttek vitatkoznak; vannak gondjaik, bajaik, amik a fiataloknak nincsenek.

De ha felnőtt, miért nem tudja kielégíteni Ruelle-t? A harag szikrája villant át rajta.

– Ha kritizálni akarod apám, akkor úgy tedd, ahogy egy lykae tenné! Mondd a szemébe! – Ahogy kimondta, máris megbánta. Ruelle fajtáját szeretni teremtették, nem küzdeni.

Nevetséges volt a gondolat is, hogy Ruelle nyíltan bíráljon valakit, aki ennyivel erősebb nála.

A nő szürke szeme ekkor könnybe lábadt. Még akkor is szép volt, amikor sírt.

– Tudod, hogy nem tehetem. Soha nem állhatok eléjük. Megölnének, csak mert az vagyok, ami vagyok.

Will szülei biztosan nem fogadnák Ruelle-t tárt karokkal a falkában, persze ez nyilvánvalóan túlzás.

– Nem. Egy lykae soha nem bántaná egy másik lykae párját. Nálunk a párválasztás szent dolog.

– De mi van, ha nem hiszik el, hiába tudjuk mi az igazat? – Ruelle védekezőn felhúzta maga elé a selyemtakarót. – Miért vitázol velem megint?

– Mert nem helyes, hogy ennyi ideje titkolózunk.

Uilleam az utóbbi időben egyre gondterheltebb lett emiatt, de legalább addig várni akart a bejelentéssel, amíg anyja megszüli a kicsinyét. A terhességet még alig lehetett látni, csak pár hónapos volt. A három nagyfiú – ahogy Will anyja nevezte a férjét és ikerfiait, Willt és Munrót – mind megérezte, hogy a kicsi lány lesz, és igen boldogok voltak emiatt. Anya azt akarta, hogy Isla legyen a neve.

Egy kislány, akit el lehet kényeztetni? Will most is elmosolyodott a gondolatra. Munro is, aki alig várta, hogy a kishúguk felcseperedjen, és vadászni, halászni taníthassák.

No igen, a családnak nem hiányzott semmiféle probléma. Jobb lesz hazatérni. Will gyorsan felvette a csizmáját.

– Erről majd beszélünk még.

– Nem, erről nem fogunk beszélni. – Ruelle szeme zölden villant. Más jelét rendszerint nem adta annak, hogy fel van zaklatva. – Ha egy ilyen fontos ügyben nem tudod tiszteletben tartani a kívánságaim, akkor négy éjszakán át ne is látogass meg!

Will megdermedt. A kandallóban pattogott a tűz.

– Ezt nem mondhatod komolyan.

– Dehogynem.

– Négy? – szisszent fel hitetlenkedve Will. – Hogy büntethetsz így?

Eddig három éjszaka volt a leghosszabb távollét. Alig élte túl a hiányt.

– Bárcsak ne kényszerítettél volna erre a döntésre!

– Én kényszerítettelek?

Mintha mindig minden Will hibája lett volna. Amikor az első együttlétük előtt megijedt, és várni akart, Ruelle nem tűrt ellentmondást, és ez is Will hibája volt, hiszen olyan ellenállhatatlan. Haza akarta hordani az ajándékokat, amiket a nő adott neki, főleg azért, hogy eldicsekedhessen vele az ikertestvérének, de Ruelle megtiltotta.

– A szüleid gyanút fognának. Nem az én hibám, hogy ilyen korlátolt gondolkodású a családod.

Most pedig azt kívánja tőle, hogy négy napig maradjon távol. A Willben lakozó lykae vadállat megmozdult, amikor felsejlett benne, hogy micsoda kín lesz az a négy nap. Bár apja, nagybátyjai és idősebb unokatestvérei oktatták arra, hogyan uralja magában az ösztönt, valahányszor együtt volt Ruelle-lel, ez a vad erő valahogy mindig elszabadult.

– Ruelle, egy nap tényleg túl messzire mész majd.

– Igen? No és akkor mit teszel? – kérdezte a nő diadalmas tekintettel, mert mindketten tudták az igazat.

Uilleam már egy örökkévalóságig hozzá volt kötve. Mégpedig duplán. Nemcsak azért, mert ő volt a sorstól elrendelt párja, hanem azért is, mert önként vállalta a köteléket, miután háromszor is az ágyába merészkedett.

Egy életen át össze lesznek kötve. Legalábbis addig, amíg mindketten élnek.

– De mielőtt elindulsz, szerelmem, tényleg szükségem van rád még egyszer.

Will kimerült teste fájdalmasan, akarata ellenére reagált, csak hogy Ruelle kedvére tehessen. Will elfintorodott, majdnem pánikba esett, levegőért kapkodott.

– Azt mondtad, nem hálózol be megint!

Ruelle az elején varázshatalmával behálózta, így vette rá az együttlétekre. Uilleam megrázkódott, amikor ez az eszébe jutott. Felkavarodott a gyomra, és megpróbált ellenállni, bár tudta, hogy nincs értelme.

– Miért küzdesz ellenem? – Ruelle szeme zölden ragyogott. Ledobta magáról a takarót. – Minden más férfi akár ölne is azért, hogy velem lehessen. – Odalépett, és átölelte, arcát a mellére vonta, illatos fehér bőréhez.

Will nem jutott levegőhöz.

– Nem megy… Ruelle, ne! – A vadállat már ébredezett benne. Szinte védekező állásba került.

Ruelle hátralépett, és erőteljesen megmarkolta az állát.

– Kékre váltott a szemed – jegyezte meg elégedetten. – A benned lakozó vadállat és én mindent elrendezünk majd. Mint mindig.

Megígérted!

Ruelle lenyomta az ágyra, és föléje kerekedett, mint mindig.

– Ha látnád magad, szerelmem… hogy hibáztathatsz, ­amiért nem tudok ellenállni neked?

És a mélység lerántotta Willt…

CONALL ERŐD A SETÉT VADON ÉSZAKI ŐRSÉGÉNEK HELYE

– HÁROM ÉJSZAKÁVAL KÉSŐBB

A kín egész nap egyre jobban gyötörte Willt, akinek egész teste elviselhetetlenül sajgott. Éjfélre már úgy érezte, porrá zúzódtak a csontjai. Odakint tombolt a vihar, de a nagy Conall erőd szilárdan állt.

Uilleam maga köré fonta a karját, vonaglott átizzadt lepedőjén, és fohászkodott, hogy ezúttal legalább a hallucinációk kíméljék meg.

Semmi értelme küzdeni. Elmegy Ruelle-hez ma éjjel.

Megremegett a gondolatra, hogy mérföldeket fusson a hóviharban, ilyen állapotban. Meg aztán egyedül kell bemennie a Vadonba, legyengülve, az éj közepén.

Fantasztikus lények laktak ott, más birodalmak vérszomjas teremtményei.

Munro fészkelődőtt az ágyában, mintha megérezte volna ikertestvére küszködését. Will irigyelte, hogy Munro a puha meleg ágyában maradhat, őseik áthatolhatatlan erődjében.

Ezt az erődöt a Vadon eljövendő őrei számára építették. A harcosok számára, akiknek a feladata ügyelni arra, hogy a Setét Vadon teremtményei soha ne hagyják el az erdő határait, a lykae nép pedig be ne tegye oda a lábát.

Amikor Will felkelt, hogy felöltözzön, és épp a nadrágját rángatta magára, Munro is felriadt.

– Hová mész? – Meggyújtott egy gyertyát, és bevilágította közös szobájukat.

– Nem a te dolgod.

Munro aranybarna szemében fájdalom csillant. Egyforma volt a szemük… csak Uilleamé gondterheltebb. Egypetéjű ikrek voltak, bár a természetük egymással ellentétes volt. Willre gyakran mondták, hogy lobbanékony, mint az anyjuk, Munro csendes volt és nyugodt, mint az apjuk.

– Régen mindent elmondtál nekem, Will.

Ruelle óva intette ettől. Elmagyarázta neki, hogy Munro féltékeny rá, irigyli, és bizony gyűlöli is, hiszen Will az idősebb, tehát ő az örökös.

Én a koromhoz képest sokkal érettebb vagyok, Munro ezt jól tudja, és nem bírja elviselni.

Ruelle Will minden barátjáról mondott valami hasonlót.

– A Vadonba, ugye? – kérdezte Munro, és maga is öltözni kezdett. – Az ódon kunyhóban lakó nőhöz?

A rettenetes erdőbe egyáltalán nem illett bele Ruelle színes otthona, amely faragott tornyocskáival és ereszeivel a tündérek álmait idézte. Munro pedig belülről még nem is látta. Fantasztikus volt, sőt, misztikus. Ruelle elmesélte, hogy évszázadok óta ilyen, nem fog rajta az enyészet.

– Mit tudsz te róla? – kérdezett vissza Will, és próbált összpontosítani, bár elérte a fájdalom újabb hulláma. Frissen felöltött tunikáját máris átizzadta.

– Ismerem a történeteket, amiket suttognak róla.

– Hogy förtelmes vén banya, aki ifjakat csalogat a vesztükbe? Hogy felhizlalja és felfalja őket? Egy szó sem igaz! – Persze Will is belegondolt, hogy Ruelle lakomákkal várja, és belőle táplálkozik. – Elárulsz Apának?

Vagy, isten őrizz, az anyjuknak… Ailis MacRieve-nél har­cia­sabb nőstény farkast még nem látott a világ.

Az egy dolog, hogy Will nem a saját fajtabeliek között talált párra… de hogy hazudott mindenkinek, az megint más.

– Nem kell árulkodnom – mondta Munro csendesen. – Anya és Apa már gyanakodnak, hogy szökdösöl.

– Mert elárultál!

Munro szemében megint felcsillant a fájdalom, mintha belerúgtak volna.

– Jól tudod, hogy nem tenném, fivérem.

Will… hitt neki. Ilyenkor mindig bebizonyosodik, hogy Munro mellette áll, és Will nem tudja megemészteni mindazt, amit Ruelle mondott.

A két ikertestvérben lakozó vadállatok lelke egyazon lélektőtől fakadt. Összetartoztak. Ezt biztosan Munro is ugyanígy érezte.

– Mi történt veled, Will? Miért nem beszélsz már velem soha? Miért nem játszol, miért nem nevetsz már soha?

Munro félt, és sebezhetőnek tűnt. Éretlen ifjonc.

Vajon én is ilyen fiatalnak látszom?

– Bonyolult. Csak hagyd, hogy menjek a dolgomra, és nemsokára visszajövök. – Will már fel is öltözött. – Talán akkor majd beszélünk.

Hátra sem pillantott, csak kisietett a szobából, le a lépcsőn, ki a viharos éjbe. Ropogott a hó a csizmája alatt, de még alig indult el, amikor egy hang szólalt meg a háta mögött.

– Uilleam Andriu MacRieve, mégis hová készülsz ilyenkor?!

Anya. A francba! Will megfordult, és próbálta palástolni, mennyire reszket.

Ailis előlépett az árnyékból, és megállt fia mellett a kavargó hóban. Kipirult az arca, barna őzikeszemét összehúzta.

– Ma olyan beteg voltál, hogy enni sem jöttél le… nem végezted el a feladataidat sem… most pedig az éj közepén szökdösöl?

Will túl sokáig várt, már előző éjjel el kellett volna szaladnia Ruelle-hez. Ha Anya ma is visszatartja… Ha sokáig nem ereszti, beleőrül.

Hallucinációk fenyegették, és érezte, hogy lassan minden elsötétül. Egyik lábáról a másikra állt, de úgy érezte, menten összerogy.

Ailis félrehajtotta a fejét.

– Valami lánykához mész, biztos vagyok benne. De csak tizenhárom éves vagy, fiam. Túl fiatal. Apád is ezt mondja.

– Tudom, Anya. Sajnálom. – Istenek, menten szétporladnak a csontjaim.

Ailis megfogta fia verejtékes arcát, és tágra nyílt a szeme.

– Jaj, Uilleam! Magas lázad van, fiam.

– Mennem kell! – Will már szinte érezte Ruelle parfümjének illatát. Már szinte érezte a kenőcsök ízét, amelyekkel bőrét kenegette. Már szinte érezte hófehér karjának ölelését.

– Hát nem bízol bennem, Anya?

– Beteg vagy, nem gondolkozol ép ésszel. Nem maradhatsz idekint a hóban, ágyba kell feküdnöd!

– Kérlek, menj vissza, ne rágódj ezen! Máris visszajövök.

Ailis elkapta a fia karját, és a válla fölött hátrakiabált.

– Dugh! Gyere ki! Most rögtön!

Will lépteket hallott. Ketten jöttek le a lépcsőn a nagyterembe: Apa és Munro.

Kétségbeesés lett úrrá rajta.

– Mennem kell! – Kiszabadította a karját, és meglökte az anyját.

Ailis megbotlott, és elesett a magas hóban. Könnyes szemmel nézett fel a fiára.

– Will? – Uilleam megrettent. Inkább a halált választotta volna, minthogy az anyját bántsa.

– Bocsáss meg! Fáj valamid? És a kicsi?

Ailis a hasa elé húzta a kezét, mintha védeni akarná a kislányt. Islát kell védenie tőlem?

Anya könnyei máris felszáradtak. Éledezett benne a vadállat, szeme fagyos kékre váltott. Ez nem jó jel. A francba!

– Nem fáj semmim, fiam – mordult fel, miközben fogai kiélesedtek. – A magad bőrét féltsd!

Amikor Apa és Munro a kapuhoz ért, anyja rákiáltott Willre.

– Takarodj befelé, amíg szépen mondom! – Apa felsegítette, és döbbenten meredt a fiára.

– Megbolondultál, kis pondró?!

Meg bizony. Will a válla fölött a Setét Vadonra pillantott, és elképzelte a megkönnyebbülést, a fájdalom enyhülését. Felvonyított… Apa hatalmas keze elkapta.

– Befelé! – Bevonszolta a fiát, és leültette Conall erődjének legnagyobb kandallója elé. Alaposan szemügyre vette, aztán újabb hasábot tett a tűzre.

A lobogó lángok fényében Apa hatalmas termete még fenyegetőbbnek látszott. Will nyelt egyet, és ikertestvére felé villant a szeme.

Munro lassan bólintott, tekintete nyugodt volt, mintha csak azt üzenné, ne veszítsd el a fejed, hamar túl leszünk rajta. Will jobban érezte magát ettől.

Anyjuk átsietett a termen, hogy párja mellé üljön. Anya és Apa mindig egymás közelében voltak, mintha a bennük lakozó vadállatokat valamiféle láthatatlan pórázzal egymáshoz kötözték volna.

Ailis haragja lecsillapodott, ahogy fia verejtékes arcát fi­gyelte.

– Dugh, gyógyítót kell hívnunk.

– Attól félek, tudom, mi a baja. – Apa Willhez fordult. – Hová indultál, fiam? – Mintha még a lélegzetét is visszafojtotta volna.

Will képtelen volt apja szemébe hazudni. És jobban kellett bíznia abban, amit apja jelleméről és a lykae törvényekről tudott, mint Ruelle indulatos fejtegetésében. Egyetlen lykae sem bántaná egy másiknak a párját.

– A páromhoz indultam, aki a Vadonban lakik.

Hirtelen csend ereszkedett rájuk.

Aztán Apa döbbenten felsóhajtott. Anya lesújtottnak tűnt, és Will nyugtalankodni kezdett.

Ruelle bizony megmondta, hogy nem fogják megérteni, sőt, azt is, hogy fel fognak háborodni.

Anya odafordult Apához, és suttogva megszólalt.

– Túl fiatal, az istenekre mondom, túl fiatal ehhez.

Tétován felállt, hogy hozzon egy takarót. Will válla köré tekerte, és folytatta.

– Melegedj, fiam! Hosszú lesz az éjszaka. – Will megrettenve vette észre, hogy anyja szeme megint könnyes.

– Miért volnék túl fiatal? Az emberek nem sokkal idősebb korukban házasodnak. – Persze már készült, hogyan használja majd fel az érveket, amelyeket Ruelle sorakoztatott fel.

– Az embereknek muszáj! – Apa járkálni kezdett. – Ezen a kegyetlen vidéken olyan rövid az életük, hogy nem sokkal idősebbek nálad, amikor meghalnak. De te, Will, örökké élhetsz. És mindenképp túl fiatal vagy ahhoz, hogy egy hozzá hasonló nőstény karmai közé kerülj.

De hát a párjáról beszélnek. Biztosan a párja…

– Vagy nem tudod, miféle szerzet? – sziszegte Apa. – Az a nő egy succubus.

– Ezt Ruelle azonnal megmondta nekem.

– Na igen, de vajon tudod-e, hogy ez mit jelent? Hogy mit tesz a fajtája? – Will egy pillanatra oldalra nézett.

– Hogy mit jelent? Annyira össze vagyunk kötve, hogy szenvedünk egymás nélkül. – Ha egy férfi három éjt egy suc­cu­­bus­­sal tölt, felveszi annak esszenciáját, misztikus mérgét, és ha­lá­láig kötődik hozzá.

– Azt jelenti, hogy az a nőstény egy élősködő – szólalt meg Anya, és potyogtak a könnyei. – És a fiam a karmai közé került. – Will még soha nem látta sírni az anyját. – Megmérgezett! Ezért vagy most beteg.

– Akkor el kell mennem hozzá. Három napja nem láttam. Ha én belebetegedtem, biztosan ő is. – Apa a fejét rázta.

– Veled ellentétben ő mást is megszerezhet. Meg is lepne, ha nem volna egy seregnyi szeretője. Még a Vadonban is elcsábíthat másokat.

Az lehetetlen! Ruelle csakis Willt szereti.

Apa leroskadt Anya mellé.

– Mennyi ideje kezdtél el járni hozzá? – Will habozott. Apa ellentmondást nem tűrő hangon ismételte meg a kérdést. – Mióta?! – Will kihúzta magát.

– Négy éve mentem először a kunyhójába.

Apa felpattant. Anya a szája elé kapta a kezét, nehogy öklendezni kezdjen. Csak nem harag villant Apa szemében? Csak nem a vadállat ébredezett? Apa soha nem engedte szabadjára a jelenlétükben.

Talán Willt eltiltják a párjától, csak azért, mert Ruelle és ő más időben születtek? Hogy reagálhatnak a szülei ilyen hevesen valamire, ami ennyire természetes? Hiszen általában nem voltak előítéleteik.

Will a takarót szorongatta, leplezni próbálta a reszketését. A fájdalom rettenetesen szaggatta, törte, zúzta a csontjait…

– Drága kisfiam! – szólt Anya elfúló hangon, és felállt. – Ez fertelmes eltévelyedés – fordult Apához. – Nem is értem, hogy élte túl Uilleam annak a nősténynek az éhségét ilyen fiatalon. Hiszen még nem is halhatatlan.

Hogy hogyan élte túl? Hát meghalhatott volna? Hiszen nem tett mást, minthogy ágyba bújt egy gyönyörű nővel.

– A benne lakozó vadállat szokatlanul erős, igazi alfa – mondta Apa. – Akárcsak Munróé. Erről már beszéltem.

Will emlékezett is rá. Apa büszkén, de félelemmel telve beszélt róla.

A vadállat áldás és átok is lehetett, erőt adott, de elvette a józanságot.

– Feléledt benned a vadállat, amikor vele voltál?

Will szórakozottan bólintott.

– Ha nem így lett volna, akkor megölt volna, és ezt ő is jól tudta, fiam.

Nem, az nem lehet! Uilleam nem hitte el, hogy Ruelle kockára tette volna az életét. Követelőző volt, ez igaz, de csak azért, mert Will erős volt, és kibírta. Tényleg erős volt a korához képest. Ezt Ruelle is sokszor mondta.

– Nézd csak, hogy remeg! A méreg dolgozik benne. Tennünk kell valamit! – jelentette ki Anya.

– Teszünk is, kedvesem. Hajnalban bemegyek a Vadonba. Kérni fogom, hogy beléphessek. A vének engedélyt adnak, nem hagyják szenvedni a kölyköt.

Tenniük kell valamit! Will még mindig nem értette, mi volt a bűnük. Idősebb unokatestvérei folyton lányokkal hemperegtek, és amikor elkezdték, nem sokkal voltak idősebbek nála.

De én náluk is korábban kezdtem. Munróra pillantott, szövetségest keresett. Fivére kérdő tekintettel figyelte.

– Nem, Dughlas! – Ailisben ismét éledezett a vadállat. – Ismerem a fajtáját! Mézesmázos lesz és meggyőző, elcsavarja a fejed. A falkánkban a férfiak időtlen idők óta mondogatják, hogy el fogják zavarni, mégsem történt semmi.

– A vadonban nem feladatunk őrködni. – Dughlas a tenyerébe temette az arcát. – És eddig az a nőstény sosem nyúlt a mi fiainkhoz. Soha nem mérgezett meg közülünk egyet sem. Holnap estére a fiunk megszabadul tőle. Legkésőbb holnapután. Esküszöm.

– Megszabadulok? – Hiszen az csakis Ruelle halálát jelentheti. – De… de látnom kell őt! Csak ma éjjel. – Akkor megszökhet a párjával.

És elhagynám a családom?

És egész életemben fuldokolnék…?

– Soha! – Anya elvicsorodott. – Csak a holttestemen keresztül. Soha nem találkozhatsz vele újra! – Apa átölelte a párját.

– Kedvesem, nyugodj meg! Csak… egy pillanatra. Szedd össze magad! Gondolj a kicsire!

– Ha nem tudom megvédeni a kölykeim, nem érdemlem meg, hogy az istenek újabb kölyökkel áldjanak meg.

– Csitt, kedvesem! Beszélek Will-lel, és holnap véget vetünk ennek. Menj, igyál egy teát és nyugodj meg!

Ailis kitámolygott, majd a válla fölött visszanézett. Arcán a harag mintha… részvétté szelídült volna, amikor a fia szemébe nézett.

– Uilleam, fiam, egy olyannal, mint az a nőstény, soha – mondta, és kiment.

Részvét? Will megdöbbent. Rosszat tettem. Fájdalmat okoztam Anyának.

Korábban világgá akarta kürtölni viszonyát Ruelle-lel, most szégyenkezett, bár nem igazán tudta, miért. Egy gyönyörű nővel volt viszonya, aki az ő párja; de akkor miért rázza tőle a hideg?

Elhomályosult a tekintete. Könnyek? Elege volt a könnyekből. Eleget sírt már az első évben, amikor Ruelle-t megismerte. Will megtört hangon szólt:

– Nem akartam rosszat tenni, Apa. A korom miatt haragszol rám, vagy azért, mert Ruelle az, ami? Hát hány évesnek kellett volna lennem hozzá?

– Még nem vagy elég idős, fiam, És ahogy anyád is mondta, egy olyannal, mint ő, soha.

– De ő a párom. – Apja úgy csattant fel, mintha Will az isteneket káromolta volna.

– Nem! Nem a párod! – Még soha nem látta őt ilyennek, de azért megkérdezte:

– Honnan tudod?

– Mert az a nőstény beteg gondolkodású. – Apa beletúrt sűrű, fekete hajába. – Ha a tiéd lenne, az Ösztönöd hangosan kiáltotta volna neked, hogy a párod. Ez történt?

Az Ösztön, ami a lykae nép minden tagjának irányító ereje volt, Willben elhallgatott Ruelle mellett. De eleinte nem így volt. Eleinte figyelmeztette, óva intette a kunyhótól és a bent rejtőző veszélytől.

Hogy lehetne veszélyes egy olyan törékeny szépség, mint Ruelle? Will nevetségesnek érezte a gondolatot.

– Fiam, gondolkozz! Ha valóban a párod lenne, késztetést éreztél volna, hogy megjelöld a nyakát? És ennyi idő után már teherbe is ejtetted volna? Persze tudom, hogy egyik sem történt meg.

Will motyogva rázta a fejét.

– Ruelle biztosan az enyém, mi másért érezném, amit érzek?

– Nem! Elvarázsolt téged. Náluk ez a szokás. A felnőtt férfiakat is elbolondítják, csapdába ejtik és behálózzák őket; a te korodban esélyed sem lenne ellene.

– Apa úgy beszél róla, mintha valami varázslónő lenne, vagy ami még rosszabb, boszorkány. A pletykák is ezt suttogták…

– Kétségekkel küszködsz, látom a szemeden. Hát nem érted, fiam? Amikor rátalálsz a párodra, az olyan, mintha az istenek keze érintett volna meg, mintha megjelölték volna a lelked. Nincs kétség. És soha nem hagynád el önként, márpedig a succubustól éveken át, időről időre meg tudtál válni. Will, hallgass rám! Bárhová is megy a párod, te mindig követnéd.

Will elfintorodott, mert újabb hullámban tört rá a fájdalom. Apa tovább beszélt, hogy elterelje a figyelmét. Elmesélte Willnek és Munrónak, hogyan ismerkedett meg az anyjukkal. Már hallották a történetet. De aznap rávilágított Will és Ruelle találkozásának körülményeire.

Ruelle édességekkel csábította a kunyhójához a bizonytalan fiút, aki tartott tőle, de érdeklődött is. Amikor tétován belépett, a nő ajándékokkal és bókokkal halmozta el, mintha… meg akarná szelídíteni.

Vagy csapdába akarná csalni?

A tűz fénye halványulni kezdett, amikor Will Ösztöne hirtelen megszólalt: MENTSD MEG!

Apa és Munro is meghallhatták ugyanezt az üzenetet. Felpattantak.

– Ailis? – Apa átsietett a termen. – Gyere be hozzánk!

Semmi válasz.

– Kedvesem? – Will apja megdermedt, és felemelte a fejét, hogy a levegőbe szimatoljon. A fiai is így tettek.

Anya elment. Will nem érezte a szagát az erődben.

Csakis egy oka lehet, hogy ebben a viharban elment otthonról.

Apa máris a kapuhoz rohant. Will és Munro követték a hóviharba, futottak a havon Anya nyomán az erdő felé.

Apa minden lépéssel egyre inkább átváltozott, feléledt benne a lykae vadállat. Fogai és fekete karmai kiélesedtek, arca felöltötte a farkas vonásait. Izmai megfeszültek, farkas énje átvette a hatalmat. Óriási, vad teremtmény volt, őrült, fehérben játszó kék szemmel.

Will látta, apja kordában akarja tartani a vadállatot, hogy tisztán gondolkodhasson és ne veszítse el a fejét.

Hogy meg tudja védeni a párját.

Will és Munro lemaradtak apjuk kétségbeesett, rohanó ­alakja mögött. Két fiatal lykae éjjel a Vadonban. Még nem voltak egészen halhatatlanok, nem gyógyultak fel minden sérülésből.

A vihar egyre erősödött, árnyak vették körül őket, kavargott a hó, reszkettek a fák. A szél zúgott, Will szinte belesüketült és alig érezte a szagokat. A széllökések zavaró illatokat hoztak a tenger felől, amit még soha nem látott.

Vacogott. Egész teste sajgott, mindene rettenetesen fájt, a csontjai mintha porrá zúzódtak volna, a feje szaggatott…

Belebámult a hófúvásba, és futott, alig látta Apát, aki már közel járt Ruelle kunyhójához. A színes spaletták mögül, az ablakokból halvány fény szűrődött ki.

Apa berontott az ajtón, és Will a szél süvítésében is