Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Tűz és düh Trump a Fehér Házban
Tűz és düh Trump a Fehér Házban
Tűz és düh Trump a Fehér Házban
Ebook456 pages7 hours

Tűz és düh Trump a Fehér Házban

Rating: 5 out of 5 stars

5/5

()

Read preview

About this ebook

A könyv, amiből egymillió példány is kevés!

Michael Wolff, a Fehér Házba bejáratos oknyomozó újságíró a közelmúlt legvitatottabb amerikai elnökének történetét meséli el bennfentes értesülései alapján. Donald Trump elnökségének első kilenc hónapja viharos, vérlázító és nem utolsósorban filmszerűen fordulatos volt. Wolff nem mindennapi jogosítványának hála rendkívüli bepillantást kaphatunk a Trumpadminisztráció fondorlatos belső játszmáiba és megérthetjük, hogyan kerülhetett pozícióba és törhet egyre magasabbra ez a rapszodikus és zabolátlan természetű ember. A Tűz és düh a megjelenés napján bombaként robbant az Egyesült Államokban, hisz a sikerkönyves szerző legújabb bestsellerében megannyi új tényt és összefüggést tár fel, amelyek más megvilágításba helyezik az Ovális Irodában kialakult káoszt.
De vajon mit gondol igazából a saját stábja Trumpról? Miért állította Trump, hogy Obama elnök lehallgattatta? Miért rúgta ki valójában James Comey FBI igazgatót? Miért nem lehetett Steve Bannont, az egykori fő elnöki stratégát és Jared Kushnert, Trump vejét egyedül hagyni egy szobában? Bannon menesztése után ki lett az adminisztráció szürke eminenciása? Mi a trükkje a Trumppal való kommunikációnak? Mi a közös a Trumpelnökségben és a Producerek című filmben?
Soha nem volt még az Egyesült Államoknak ilyen végletesen megosztó elnöke. Wolff lebilincselő olvasmányából megtudhatjuk, hogy a Trump keltette viszály és széthúzás egy újfajta rend kezdetee, vagy az első lépés az apokalipszishez vezető úton.

LanguageMagyar
PublisherAthenaeum
Release dateApr 6, 2018
ISBN9789632937717
Tűz és düh Trump a Fehér Házban

Related to Tűz és düh Trump a Fehér Házban

Related ebooks

Related categories

Reviews for Tűz és düh Trump a Fehér Házban

Rating: 5 out of 5 stars
5/5

1 rating0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Tűz és düh Trump a Fehér Házban - Michael Wolff

    A szerző bevezetője

    Az ok, amiért megírtam ezt a könyvet, eléggé nyilvánvaló. Trump 2017. január 20-ai beiktatásával az Egyesült Államok a Watergate óta a leghevesebb politikai viharba került. Azon a napon elhatároztam, hogy megírom ezt a történetet, olyan gyorsan, amennyire csak lehet, és igyekszem azoknak a szemén keresztül láttatni, mi is zajlik Trump alatt a Fehér Házban, akik a legközelebb állnak az amerikai elnökhöz.

    A könyv eredetileg a Trump-adminisztráció első száz napjának beszámolója lett volna. Ám több mint kétszáz napig peregtek az izgalmasabbnál izgalmasabb események. A lepel Trump első elnöki intézkedésével, a nyugalmazott John Kelly tábornok júliusi kabinetfőnöki kinevezésével, illetve a vezető stratéga, Stephen K. Bannon három héttel későbbi távozásával hullt le.

    Beszélgettem az elnökkel, a kabinetje tagjaival – akiktől többtucatnyi alkalommal kaptam tájékoztatást –, majd másokkal is. Ez a munka tizennyolc hónapig tartott. Az első interjú még jóval azelőtt készült, hogy egyáltalán felmerült volna: Trump kerül a Fehér Házba. Akkor még nem gondoltam, hogy ebből egyszer könyv lesz. 2016 májusában, Beverly Hills-i otthonában Trump – miközben azon iparkodott, hogy a végére járjon egy félliteres Häagen-Dazs vaníliafagylaltnak – lustán és jókedvűen fejtette ki a véleményét a legkülönfélébb témákról, miközben tanácsadói, Hope Hicks, Corey Lewandowski és Jared Kushner folyamatosan ki-be járkáltak a szobából. A kampánycsapattal zajló beszélgetések a clevelandi republikánus konvención is folytatódtak, amikor még nemigen lehetett elképzelni Trump megválasztását. Aztán továbbköltöztek a Trump Towerbe a bőbeszédű Steve Bannonnal – akit a választás előtt még egy szórakoztató különcnek tartottak, majd később, a választás után csodatévőnek.

    Kevéssel január 20-a után bizonytalan időre helyet kaptam a nyugati szárnyban. Attól fogva több mint kétszáz interjút készítettem.

    Noha a Trump-adminisztráció ellenségesen viselkedett a sajtóval, még így is sokkal nyitottabb volt a média felé, mint eddig bárki a Fehér Házban. Kezdetben szabályszerű hozzáférést akartam szerezni, egyfajta láthatatlan megfigyelői státust. Maga az elnök is támogatta az ötletet. Ám tekintve, hányféle egyéni érdek, szervezkedés létezik Trump Fehér Házában, és ez mennyi nyílt konfliktust okoz, úgy tűnt, ez bárki számára lehetetlen vállalkozás. Ugyanakkor senki sem mondta, hogy tűnjek el. Így hát inkább állandó betolakodónak számítottam, mintsem meghívott vendégnek – valakinek, aki tényleg leginkább csendes megfigyelő, akire nem vonatkoznak a szabályok, és nem tesz ígéretet arra, miről ír, és miről nem.

    Számos, a Fehér Házban történtekről szóló jelentés ellentmond egymásnak; nem egy – ahogy az már Trumpnál megszokott – csúnya hazugság láthat napvilágot. Ezekről az ellentmondásokról és az igazsághoz fűződő igen laza viszonyrendszerről írtam elsősorban. Néha meghagytam a szereplők saját verzióját, és az olvasóra bízom, hogy döntsön. Máskor az állítások és források alapján bizalmat szavazok, és az események elbeszélését igaznak fogadom el.

    Néhány forrásom háttér-információkkal szolgált napjaink politikai kiadványainak gyűjteményével, az eseményekről szóló, névtelen tanúktól származó, megfoghatatlan beszámolókkal. Úgyszintén támaszkodhattam rögzítetlen interjúkra is, amelyek lehetővé tették a forrásomnak, hogy közvetlenül idézzen anélkül, hogy később ezt az ő nevéhez kössék. Más források annak tudatában nyilatkoztak, hogy az interjúk anyaga csakis a könyv megjelenésével kerül majd nyilvánosságra. Végül voltak olyan személyek is, akik megengedték, hogy ott helyben rögzítsem a beszélgetésünket.

    Ugyanakkor érdemes említést tenni néhány zsurnalisztikai rejtélyről, amellyel a Trump-adminisztrációt megfigyelve találkoztam, és ezek közül nem kevés a Fehér Háznak a hivatalos procedúrák iránti közömbösségének, illetve vezetői gyakorlatlanságának köszönhető. Érthetetlen volt számomra a nem hivatalos vagy háttéranyagok kezelése, az, hogy azokat később véletlenszerűen rögzítették; az, hogy azokat a forrásokat, amelyek bizalmas beszámolókat tartalmaztak, később miért terjesztették széles körben; az ismétlődő figyelmetlenség a beszélgetés paramétereinek meghatározásával kapcsolatban; a forrásoktól származó olyan vélemény, amely annyira közismert, hogy nevetséges dolog lenne nem hinni benne; az amúgy magánjellegű vagy háttér-információt tartalmazó beszélgetéseknek a már-már illegális megosztása vagy azok folyamatos ismétlése.

    És a történetben mindenhol ott van maga az elnök – az ő szilárd, fáradhatatlan és kontroll nélküli hangja, legyen szó köz- vagy magánügyről.

    Bármi is volt az oka, akivel csak kapcsolatba kerültem – a Fehér Ház kabinetjének rangidős tagjai éppen úgy, mint a megfigyelők –, az rengeteg időt szánt rám, és nagy erőfeszítéseket tett, hogy rávilágítson Trump Fehér Házának különleges természetére. Ez a könyv végül is azokról az emberekről szól, akik a maguk módján mind megküzdöttek azzal, hogy szembenézzenek a valósággal: mit jelent Donald Trumpnak dolgozni.

    Rengeteggel tartozom nekik.

    Előszó

    Ailes és Bannon

    Az est fél hétkor kezdődött, ám Steve Bannon, aki egy csapásra a világ egyik legbefolyásosabb embere lett, és mostanra egyre kevésbé törődött az idővel, késett.

    Megígérte, hogy megjelenik a barátai által Greenwich Village-ben rendezett kis estélyen, hogy találkozzon Robert Ailesszel, a Fox News egykori vezetőjével, a jobboldali média jelentős személyiségével, egykori mentorával. Másnap, 2017. január 4-én – alig több mint két héttel barátja, Donald Trump elnöki beiktatása előtt – Ailes Palm Beachbe indult, kényszerű, de reményei szerint ideiglenes nyugállományba.

    Úgy nézett ki, havazni fog, és egy ideig kétségessé vált, hogy egyáltalán megrendezik-e a vacsorát. A hetvenhat éves Ailes ugyanis, aki régóta láb- és csípőproblémákkal küzdött, és nehezére esett a gyaloglás, és akinek az állam északi részében, a Hudsonnál lévő otthonukból kellett bejönnie Manhattanbe feleségével, Bethszel, tartott a síkos utcáktól. De mindenképpen találkozni akart Bannonnal. Bannon asszisztense, Alexandra Preate folyamatosan küldte az üzeneteket, hol tart Bannon, amióta az elindult a Trump Towerből.

    Amíg a kis társaság Bannonra várakozott, az est Ailes estélye volt. Ailes, akit ugyanúgy megdöbbentett régi barátja, Donald Trump győzelme, mint bárki mást, a kis összejövetelből egyfajta miniszemináriumot hozott létre, amely a politika véletlenszerűségéről és abszurditásáról szólt. Mielőtt 1996-ban elindította a Fox Newst, Ailes harminc éven keresztül a Republikánus Párt vezető politikai munkatársai közé tartozott. Megdöbbent ugyan a választási eredményen, mégis látta a logikai összefüggéseket, amelyek Nixontól Trumpig vezettek. Csak éppen abban nem volt biztos, hogy maga Trump, aki egyszer republikánus, máskor független, megint máskor demokrata, vajon átlátja-e mindezt. Mégis úgy vélte, ismeri úgy Trumpot, mint bárki más, és kész volt felajánlani neki a segítségét. Ugyanígy kész volt visszatérni a jobboldali médiába, és lendületesen vázolt is néhány lehetőséget, amelyhez arra lenne szükség, hogy úgy egymilliárd dollárt befektessenek egy új kábelcsatornába.

    Mindketten, Ailes és Bannon is kiváló történelemszakértőnek tartották magukat. Tudásukat autodidakta módon szerezték meg, az univerzális térelméletek rajongójaként. A történelemhez karizmatikus módon viszonyultak – személyes kapcsolatban álltak vele, akárcsak Donald Trumppal.

    Ailes most vonakodva bár, de megértette, hogy – legalábbis egyelőre – a jobboldal fáklyája átkerült Bannonhoz. Ez pedig az irónia fáklyája volt. Ailes Fox Newsa a maga 1,5 milliárd dolláros éves profitjával két évtizeden keresztül uralta a republikánus politikát, és most Bannon Breitbart Newsa a mindössze 1,5 milliós bevételével bejelentkezett ezért a szerepért. Ailes – aki egészen a legutóbbi időkig a konzervatív politika legbefolyásosabb személyisége volt – harminc éven keresztül tett kedvére Donald Trumpnak, és végül mégis Bannon és a Breitbart választatta meg.

    Hat hónappal korábban, amikor Trump győzelme még nem tűnt valós lehetőségnek, Ailest – akit szexuális zaklatással vádoltak – elbocsátották a Fox Newstól. A dolog mögött a nyolcvanöt éves, konzervatív Rupert Murdochnak, a Fox News részvényesének, a kor legbefolyásosabb médiatulajdonosának liberális fiai álltak. Ailes bukását megünnepelték a liberálisok: a modern politika legnagyobb konzervatív mumusát ledöntötte az új társadalmi norma. Aztán, alig három hónappal később Trumpot, akit megszámlálhatatlan vád ért kétes és zaklató viselkedése miatt, elnöknek választották.

    * * *

    Ailes sok mindent kedvelt Trumpban: azt, hogy üzletember, hogy showman, hogy pletykafészek. Csodálta a hatodik érzékét, amellyel ráérzett a globális piac működésére – vagy a kérlelhetetlenségét és fáradhatatlanságát, amellyel szakadatlanul győzni akart. Szerette Trump játékát. Tetszett neki Trump hatása és szégyentelensége. Megállíthatatlanul tör előre. Egyik barátjának így lelkendezett a Hillary Clintonnal lezajlott első vita után: Fejbe vered Donaldot, ő meg megy tovább. Még csak észre sem veszi, hogy megütötték.

    Ám Ailes biztos volt abban, hogy Trumpnak nincs politikai meggyőződése vagy karaktere. Az, hogy Trump lett a Fox dühös közemberének legjobb megtestesítője, újabb jele volt annak, hogy egy feje tetejére állított világban élünk. A poén pedig csattan majd valakin – és Ailes úgy sejtette, ő lesz az a valaki.

    Márpedig Ailes évtizedeken keresztül figyelte a politikusokat, és hosszú pályafutása alatt szinte minden típussal, stílussal, furcsasággal, léhasággal, gyávasággal és mániával találkozott. Az olyan szereplőknek, mint ő – és amilyen most Bannon –, mindegyik tulajdonságot képviselő típussal volt dolguk. Ez egy alapvetően szimbiotikus és függőségi kapcsolat volt. A politikusok egy összetett szervezeti törekvés frontemberei. Az operatívok ismerték a játékot, ahogyan a legtöbb jelölt és tisztviselő is. Ám Ailes biztos volt abban, hogy Trump nem. Ő fegyelmezetlen volt – képtelen bármilyen stratégiára. Nem volt egyetlen szervezetnek sem tagja, és az sem tűnt valószínűnek, hogy bármilyen programot vagy elvi nyilatkozatot aláírt volna. Ailes szemében ok nélküli lázadó volt. Egyszerűen ő volt Donald – és ez mindent elmondott.

    Augusztus elején, kevesebb mint egy hónappal azután, hogy Ailest kitették a Fox Newstól, Trump felkérte régi barátját, hogy vegye át katasztrofális kampányának irányítását. Ailes – mivel tudta, hogy Trump idegenkedik attól, hogy megfogadja mások tanácsát, vagy akár csak meghallgassa – visszautasította az ajánlatot. Egy héttel később már Bannon állt a kampány élén.

    Trump győzelmét követően úgy tűnt, Ailes egyfelől bánja, hogy nem ragadta meg a lehetőséget, másrészt hitetlenkedve állt az előtt, hogy Trump ajánlata egyben az ő utolsó lehetősége volt. Megértette, hogy Trump hatalomra kerülése azoknak az elveknek a nem várt győzelmét jelentette, amelyeket ő és a Fox News képviselt. Végül is valószínűleg Ailes volt a leginkább felelős a dühért, amelyet Trump győzelme felszabadított, hiszen ő hozta létre a jobboldali médiát, amely el volt ragadtatva a Trump-karaktertől.

    Ailes, aki ahhoz a szűk baráti és tanácsadói körhöz tartozott, amelynek tagjait Trump gyakran hívta, abban reménykedett, hogy több időt tölthet majd az új elnökkel, amint ő és Beth Palm Beachbe költözik; tudta, hogy Trump azt tervezi, rendszeresen elutazik Mar-a-Lagóba, amely egy ugrásra van Ailes új otthonától. Ugyanakkor Ailes nagyon is tisztában volt azzal, hogy a politikában a győzelem mindent megváltoztat – a győztes az győztes –, és nem hunyhat szemet az előtt az elképesztő és abszurd tény előtt, hogy a barátja, Donald Trump most az Egyesült Államok elnöke.

    * * *

    Végül fél tízkor, háromórás késéssel – amikor már majdnem végeztek a vacsorával – megérkezett Bannon. Gyűrött dzsekiben, jellegzetes dupla ingjében, terepszínű nadrágjában. A borotválatlan, túlsúlyos, hatvanhárom éves férfi csatlakozott az asztalnál ülőkhöz, és rögtön átvette a társalgás irányítását. Elutasította a felkínált pohár bort.

    – Nem iszom – mondta, majd élénk magyarázatba kezdett, sietősen informált arról a világról, amelyet éppen készült átvenni. – Megszálljuk a területet, így meglesz mindegyik kabinettagunk a következő hét napra, a szenátusi meghallgatások idejére – mondta az ötvenes évek üzleti és katonai stílusát idéző kabinetválasztásokról. – Tillerson két nap, Sessions két nap, Mattis két nap…

    Bannon levált Veszett Kutya Mattisról. Ezután hosszú kínszenvedés várt rá a tábornokok meglepő liberalizmusa és a polgári-katonai bürokrácia ostobasága miatt. Aztán ott volt a láthatáron Michael Flynn, az elnök kedvenc tábornoka – Trump számos gyűlését ő nyitotta meg –, akit nemzetbiztonsági tanácsadóvá nevezett ki.

    – Jó ember. Nem Jim Mattis, és nem is John Kelly, de rendben van. Csak megfelelő személyzet kell mellé. Ha kiveszed az összes Trump-ellenes fickót, aki aláírta azokat a leveleket, meg az újkonzervatívokat, akik belevittek bennünket a háborúkba… nem nagy a merítés.

    Bannon azt mondta, szorgalmazta, hogy John Bolton, a harciasságáról ismert diplomata legyen a nemzetbiztonsági tanácsadó. Bolton is Ailes egyik támogatottja volt.

    – Egy bombázó – állította Ailes. – Fura kis faszfej. De ő kell neked. Ki más boldogulna Izraelben? Flynn kicsit hangyás, ami Iránt illeti. Tillerson – az államtitkárjelölt – csak az olajhoz ért.

    – Bolton bajsza egy kis gondot jelent – morogta Bannon. – Trump szerint nem így kell kinéznie egy embernek. Tudod, Boltonnak furcsa a stílusa.

    – Bajba került, mert egyik este egy szállodában verekedésbe keveredett valami nő miatt.

    – Ha ezt elmondom Trumpnak, övé a pozíció.

    * * *

    Bannon furcsamód képes volt elfogadni Trumpot, ugyanakkor azt sugallta, hogy nem veszi teljesen komolyan. Először 2010-ben találkozott az ingadozó elnökjelölttel, egy a Trump Towerben tartott megbeszélésen, ahol azt javasolta Trumpnak, hogy félmillió dollárral támogasson Tea Party-stílusú jelölteket, így mozdítsa elő elnöki ambícióit. Távozásakor Bannon úgy látta, hogy Trump soha nem köhögne ki pénzt ilyesmire. Egyszerűen nem volt komoly játékos. Az első találkozó és 2016 augusztusa között, amikor átvette Trump kampányának irányítását, Bannon – néhány interjún kívül, amelyeket Trumppal a Breitbart-rádióműsorban készített – nem töltött tíz percnél többet négyszemközt az elnökjelölttel.

    De most eljött számára a döntő pillanat. Hirtelen mindenhol a világon bizonytalanság volt érzékelhető. Az Egyesült Királyságban a brexit, Európában a menekültáradat, a munkások jogfosztottsága, a további pénzügyi összeomlás réme, Bernie Sanders és az ő liberális revansizmusa – megtorpanás mindenütt. Még a globalizmus leglelkesebb képviselői is elbizonytalanodtak. Bannon hitt abban, hogy egyszerre nagy tömegek váltak fogékonnyá egy új üzenetre: határokra van szükség – vagy vissza kell térni abba a korba, amikor még voltak határok. Amikor Amerika nagy volt. És Trump lett ennek az üzenetnek a megtestesítője.

    Azon a januári estén már majdnem öt hónapja múlt, hogy Bannon kapcsolatba került Donald Trump világával. És bár tekintélyes listát állított össze Trump furcsaságairól és ügyeiről ahhoz, hogy az aggodalommal tölthesse el főnöke és annak nézetei kiszámíthatatlanságával kapcsolatban, ez nem vont le semmit az elnökjelöltnek a jobboldalra, a Tea Party, az internetes mémek közönségére gyakorolt különleges, karizmatikus vonzerejéből. És most, hogy győztek, egyre kecsegtetőbb lett a lehetőség, amelyet ez az esemény nyújtott számára.

    Ő érti? – kérdezte hirtelen Ailes, miközben szünetet tartott, és Bannonra meredt.

    Mármint hogy Trump tényleg megérti-e. Úgy tűnt, ez a jobbos program problematikája: a milliárdos playboy valóban megérti-e a munkások ügyét? De meglehet, ez egyenesen a hatalom természetét kérdőjelezi meg. Vajon felfogta-e Trump, hová került, milyen történelmi lehetőséget kapott? Bannon ivott egy korty vizet.

    – Érti – felelte egy kissé hosszúra nyúlt tétovázás után. – Illetve érti, amit ért.

    Alies továbbra sem vette le róla a szemét, mintha csak arra várna, hogy Bannon felfedi a lapjait.

    – Tényleg – folytatta Bannon. – Rajta van a dolgon. Ez az ő programja. – Mivel magától Trumptól eltávolodott, Bannon beleásta magát az elnök programjába. – Először is átköltöztetjük az Egyesült Államok nagykövetségét Jeruzsálembe. Netanjahu kimerült. Sheldon – Sheldon Adelson kaszinótulajdonos-milliárdos, Izrael szélsőjobbos védelmezője és Trump támogatója – kimerült. Tudjuk, mit nyerhetünk vele.

    – Donald tudja? – kérdezte a szkeptikus Ailes.

    Bannon elmosolyodott – már-már kacsintott egyet –, aztán folytatta.

    – Hadd vigye Jordánia a nyugati partot, Egyiptom meg Gázát. Birkózzanak vele! Vagy bukjanak bele a próbálkozásba. A szaúdiak a szakadék szélén állnak, az egyiptomiak úgyszintén, Irán mindannyiukat rettegésben tartja… Jemen, a Sínai-félsziget, Líbia… kemény dió… Ezért játszhat Oroszország kulcsszerepet… Az oroszok annyira borzasztóak? Rosszfiúk. De a világ tele van rosszfiúkkal.

    Bannon mindezt valamiféle túláradó lelkesedéssel adta elő – a férfi, aki újraalkotja a világot.

    – De nem árt tisztában lenni azzal, hogy a rosszfiúk rosszfiúk – jegyezte meg Ailes, meglökve Bannont. – Nem biztos, hogy Donald tisztában van ezzel.

    – Az igazi ellenség – mondta Bannon, vigyázva, ne védje túlságosan Trumpot, de ne is legyen tiszteletlen vele szemben – Kína. Kína az első harcvonal egy új hidegháborúban. És mindezt Obama idejében teljességgel félreértették – amiről azt hittük, értjük, még csak nem is kapiskáltuk. Ez az amerikai hírszerzés kudarca volt. Szerintem Comey harmadosztályú fickó. Brennan meg másodosztályú – jelentette ki Bannon, legyintve az FBI és a CIA igazgatóira.

    – A Fehér Ház most olyan, mint Johnson alatt volt 1968-ban. Susan Rice – Obama nemzetbiztonsági tanácsadója – hadjáratot folytat az Iszlám Állam ellen. Kijelölik a célpontokat, Rice becélozza a drónokat. Úgy értem, éppen olyan hatékonysággal háborúznak, mint Johnson hatvannyolcban. A Pentagon teljesen ki van zárva az egész dologból. A hírszerzés teljesen ki van rekesztve. A média hagyta, hogy Obama megússza. Ha lehántjuk róla az ideológiát, ez színtiszta amatörizmus. Nem tudom, mit csinál Obama. A kongresszusban nem ismeri senki, az üzletemberek nem ismerik – mit az, amit elért, mit csinál?

    – Hogy áll ehhez Donald? – kérdezte Alies, aki előtt most már nyilvánvaló volt, hogy Bannon kilométerekkel jótevője előtt jár.

    – Teljességgel készen áll.

    – Eltökélt?

    – Megveszi.

    – Nem hagynám, hogy túl sokat gondolkodjon – jegyezte meg Ailes vidáman.

    Bannon felhorkant.

    – Túl sokat vagy túl keveset – nem igazán változtat a dolgokon.

    * * *

    – Mibe keveredett az oroszokkal? – kérdezte Ailes.

    – Elment Oroszországba, azt hitte, találkozhat Putyinnal. De Putyin szart sem törődött vele. Ő meg tovább próbálkozott.

    – Ez Donald – mondta Ailes.

    – Fantasztikus – tette hozzá Bannon, aki úgy tekintett Trumpra, mint valami megmagyarázhatatlan természeti csodára.

    Bannon Trump ügyét mintegy félretéve – ő pusztán egy jelentős és sajátságos egyéniség volt mindkettőjük számára, akinek hálásak lehetnek, és akit el kell viselniük – tovább nyomult képzelt szerepében, vagyis Trump elnökségének megteremtőjeként.

    – Kína a lényeg. Semmi más nem számít. Ha Kínát nem fogjuk meg, akkor semmit. Nagyon egyszerű a dolog. Kína most ott tart, ahol a náci Németország 1929–30-ban. A kínaiak, ahogy a németek, a világ legracionálisabb emberei – egy ideig. Aztán bekattannak, mint a németek a harmincas években. Ott lesz egy hipernacionalista állam, aztán nem tudják visszagyömöszölni a szellemet a palackba.

    – Donald nem játszhat Nixont Kínában – vetette közbe Ailes rezzenéstelen arccal, hiszen tudta, Trump számára elképzelhetetlen, hogy magára vállalja a globális átalakítást.

    – Bannont Kínában – mondta Bannon mosolyogva, lenyűgöző nagyképűséggel, ugyanakkor fanyar rosszallással.

    – És mi van a kölyökkel? – kérdezte Ailes Trump vejére és legfőbb tanácsadójára, a harminchat éves Jared Kushnerre utalva.

    – Ő a munkatársam – felelte Bannon, és a hangja elárulta, hogy ha másképp is gondolná, mindenképpen elszánta magát, hogy a lényegnél marad.

    – Tényleg? – kérdezte kétkedve Ailes.

    – Tagja a csapatnak.

    – Sokszor ebédelt együtt Ruperttel.

    – Valójában – mondta Bannon – itt jól jönne a segítséged. – Ezután hosszú perceken át kapacitálta Ailest, hogy segítsen térdre kényszeríteni Murdochot. Ailes, amióta eltávolították a Foxtól, még inkább haragudott Murdochra. Mostanában Murdoch gyakran próbált nyomást gyakorolni a megválasztott elnökre, és a letelepedés mértékének mérséklésére biztatta – különös fordulat az amerikai konzervatizmus egyre furcsább áramlataiban. Bannon azt akarta, Ailes sugalmazza Trumpnak – akinek számos neurotikus tünete között szerepel a rettegés a feledékenységtől, illetve a szenilitástól –, hogy Murdoch zavarodott lehet.

    – Beszélek vele – egyezett bele Ailes. – De Trump mindent megtenne Rupertért. Ahogy Putyinért is. Felfelé nyal, lefelé tapos. Csak az érdekelne, ki kit szed rá.

    Az idősebb médiamágus és a (ha nem is annyival) fiatalabb a többi vendég örömére még fél egyig így folytatta; az idősebb igyekezett átlátni az új országos talányon, amelyet Trump jelentett – bár Ailes úgy tartotta, hogy Trump viselkedése valójában egyre kiszámíthatóbb –, a fiatalabb pedig szemmel láthatóan elhatározta, hogy nem teszi tönkre az életét.

    – Donald Trump megértette. Ő ugyan Trump, de megértette. Trump az Trump – jelentette ki Bannon.

    – Igen, Trump az Trump – mondta Ailes némi kétkedéssel.

    1. fejezet

    A választás napja

    2016. november 8-án délután Kellyanne Conway – Donald Trump kampánymenedzsere, Trumpország központi személyisége – elfoglalta a Trump Towerben lévő csupa üveg irodáját. Egészen addig, a verseny utolsó pár hetéig a kampányközpont egy jellegtelen helyen székelt. Csupán néhány jobbos politikai plakát különböztette meg egy közönséges vállalati irodától.

    Conway most feltűnően jókedvű volt ahhoz képest, hogy épp egy egyértelmű, ha nem végzetes kudarc előtt állt. Donald Trump elveszítheti a választást – ebben biztos volt –, de a vereséget nagy valószínűséggel hat pont alatt tartja. Ez lényegében győzelem. Ami pedig magát a fenyegető kudarcot illeti, az nem izgatta: az Reince Priebus felelőssége, nem az övé.

    A nap nagy részében barátoknak, politikai szövetségeseknek telefonálgatott, és Priebust hibáztatta. Tájékoztatott néhány televíziós producert és műsorvezetőt, akivel szoros kapcsolatban állt, és az utóbbi pár hétben sokat beszélgetett, meg persze akitől televíziós állást remélt a választás után. Óvatosan udvarolt nekik, amióta augusztusban csatlakozott Trump kampányához, és annak megbízhatóan harcias hangja, és – görcsös mosolyával, sértett egykedvűségével – rendkívül mutatós tévés arca lett.

    Túl a kampány minden nagy baklövésén, az igazi problémának, a sátánnak – akit képtelenek voltak kontrollálni – a Republikánus Nemzeti Bizottságot tartotta, amelyet Priebus irányított, meg az asszisztense, a harminckét éves Katie Walsh és a szóvivőjük, Sean Spicer. A bizottság – végeredményben a republikánus testület eszköze – lényegében bebiztosította magát, amikor Trump a nyár elején elnyerte a jelöltséget. Amikor Trumpnak szüksége volt egy lökésre, nem kapta meg.

    Ez volt Conway magyarázkodásának első része. A másik pedig az, hogy mindennek ellenére a kampány erősödött. Már nincsenek a szakadékban. Egy erőforrásokban komolyan szűkölködő csapat a modern politikatörténelem, mondjuk ki, legrosszabb jelöltjével – Conway vagy a szemét forgatta, amikor Trump szóba került, vagy üres tekintettel nézett maga elé – valójában rendkívül jó munkát végzett. Conway, aki még soha nem dolgozott országos kampányban, és aki Trump előtt egy jelentéktelen helyi közvélemény-kutató céget irányított, tökéletesen felismerte, hogy a leendő elnök a kampány után a kábelcsatornák egyik vezető konzervatív arca lehet.

    Valójában John McLaughlin, Trump egyik közvélemény-kutatója kezdte pedzegetni az elmúlt hetekben, hogy néhány kulcsfontosságú államban elért, aggodalomra okot adó eredmény még változhat Trump előnyére. Ám ez sem Conway-t, sem Trumpot, sem pedig a vejét, Jared Kushnert – a kampány tényleges irányítóját, illetve a család megfigyelőjét – nem ingatta meg: biztosak voltak abban, hogy váratlan kalandjuk hamarosan véget ér.

    Egyedül Steve Bannon, a maga furcsa nézeteivel, állította, hogy a számok az ő javukra változhatnak. De ez Bannon véleménye volt – a bolond Steve-é –, és mint ilyen, éppen nem keltett nagy reményeket. A kampányban majdnem mindenki – még mindig rendkívül kicsiny csapat – úgy gondolt magára, mint józan emberre, aki ugyanolyan reálisan látja a lehetőségeit, mint bárki a politikában. Volt közöttük egy ki nem mondott megegyezés: Donald Trump nemcsak hogy nem lesz elnök, de talán nem is szabadna annak lennie.

    A kampány végeztével Trump derűlátó volt. Túlélte azt, hogy előkerült a Billy Bush-videofelvétel, amikor is az azt követő felzúdulás nyomán az RNC-nek volt pofája arról győzködni őt, hogy szálljon ki a versenyből. James Comey, az FBI igazgatója pedig azzal, hogy átejtette Hillaryt, amikor hét nappal a választás előtt bejelentette, újranyitja a nyomozást az e-mailjei ügyében, segített elkerülni egy totális Clinton-féle földcsuszamlást.

    – Én lehetek a világ leghíresebb embere – mondta Trump Sam Nunbergnek, a tanácsadójának a kampány kezdetén.

    – De elnök akar lenni? – kérdezte Nunberg (minőségileg más kérdés, mint a jelölteknél szokványos Miért akar elnök lenni? sablon). Nem kapott választ.

    Arról volt szó, hogy nincs szükség válaszra, mivel nem lesz belőle elnök.

    Trump régi barátja, Roger Ailes szerette mondogatni: ha tévés karriert akarsz, először az elnökségért indulj! Trump, Ailes biztatására, most bedobta a pletykát egy Trump-csatornáról. A nagyszerű jövő. Ebből a kampányból egy sokkal erőteljesebb branddel és kimondhatatlan lehetőségekkel jöhet ki, biztosította Ailest.

    – Nagyobbal, mint amilyenről valaha is álmodtam – mondta Ailesnek egy beszélgetés során, egy héttel a választás előtt. – Nem gondolok a vereségre, mert ez nem vereség lesz. Totális győzelem. – Mi több, Trump a kudarc esetére már készen is volt a hivatalos magyarázattal: Ellopták a győzelmet!

    Donald Trump és kampányharcosainak kis csapata készen állt arra, hogy jelöltjük tűzzel és dühvel veszítsen. A győzelemre azonban nem állt készen.

    * * *

    A politikában valakinek veszítenie kell, de kivétel nélkül mindenki úgy gondolja, hogy ő győz majd. És valaki nem győzhet, ha nem hisz a győzelemben – kivétel ez alól Trump.

    Trumpnak az volt a véleménye a saját kampányáról, hogy szar, és minden szereplője lúzer. Arról is meg volt győződve, hogy Clinton minden embere győztes.

    – Nekik jutottak a legjobbak, nekünk meg a legrosszabbak – mondogatta. Trumppal együtt utazni a kampánygépen mindig rendkívül kínos órákat jelentett: körülötte mindenki idióta volt.

    Corey Lewandowskit, aki első, többé-kevésbé hivatalos kampánymenedzsere volt, Trump gyakran megalázta. Hónapokon keresztül a Legrosszabbnak hívta, végül 2016 júniusában kirúgta. Ennek ellenére folyton azt hirdette, hogy Lewandowski nélkül a kampánya kudarcra van ítélve.

    – Mind vesztesek vagyunk – mondogatta. – Az összes fazon rettenetes, senki sem tudja, mit csinál… Bárcsak Corey visszajönne. – Trumpnak hamar megromlott a viszonya második kampánymenedzserével, Paul Manaforttal is.

    Augusztusra, tizenkét ponttal a tizenhét pontos Clinton mögött, és a könyörtelen sajtó mindennapos kereszttüzében, Trump egyáltalán nem tudta elképzelni, hogy győzhet a választáson. Ebben a kilátástalan helyzetben Trump bizonyos értelemben eladta vesztes kampányát. A jobboldali milliárdos, Bob Mercer, Ted Cruz csendestársa, ötmillió dollárral megemelte a Trumpnak nyújtott támogatását. Abban a hitben, hogy a kampány kudarcba fullad, Mercer és lánya, Rebekah helikopterre ültek Long Island-i birtokukon, és egy adománygyűjtő estre indultak Woody Johnson, a New York Jets tulajdonosa és a Johnson & Johnson örökösének nyaralójába, Hamptonsba.

    Trump nem igazán állt kapcsolatban sem Mercerrel, sem a lányával. Alig néhányszor beszélt a férfival, aki legtöbbször egy szótagú szavakkal kommunikált; Rebekah Mercerrel pedig annyi kötötte össze, hogy egyszer egy közös szelfit készítettek a Trump Towerben. Ám amikor Mercerék előrukkoltak az ötletükkel, hogy átveszik a kampányt, és hozzák a saját megbízottjaikat, Steve Bannont és Kellyanne Conway-t, Trump nem ellenkezett. Csupán hatalmas értetlenségét fejezte ki, amiért valaki hajlandó ezzel foglalkozni.

    – Ez a dolog totál el van cseszve – mondta Merceréknek.

    Minden arra mutatott, hogy valami, a végzet érzésénél is fenyegetőbb dolog vetett árnyékot – ahogy Bannon nevezte – a törött farkú kampányra.

    A jelölt, aki milliárdosnak mondta magát – több mint tízszeres milliárdosnak –, nem volt hajlandó a saját pénzével beszállni. Bannon azt mondta Jared Kushnernek – aki amikor ő csatlakozott a kampányhoz, Horvátországban nyaralt a feleségével és a David Geffennel, Trump ellenségével –, hogy szeptemberben, az első vita után még további ötvenmillió dollárra lesz szükségük, így tudják csak kihúzni a választásig.

    – Képtelenség ötvenmilliót szerezni, hacsak nem tudjuk garantálni a győzelmet – felelte a józan Kushner.

    – És huszonötöt? – unszolta Bannon.

    – Ha győzelmet ígérünk, minden bizonnyal.

    Végül a legjobb, amit Trump tehetett, hogy tízmillió dollárt kölcsönzött a kampánynak, persze egy kikötéssel. Azonnal visszakapja, amint sikerül máshonnan pénzt szerezniük. (Steve Mnuchin, a kampány akkori pénzügyi vezetője maga ment el a beígért pénzért, így Trumpnak nem volt arra lehetősége, hogy kényelmesen megfeledkezzen az átutalásról.)

    Valójában nem volt igazi kampány, mert nem volt igazi szervezet, legfeljebb egy kivételesen rosszul működő fajta. Roger Stone, az első tényleges kampánymenedzser kilépett, vagy Trump rúgta ki – mindegyik azt állította, hogy ő tette helyre a másikat. Sam Nunberget, Trump egyik tanácsadóját, aki Stone-nak dolgozott, Lewandowski igen zajos körülmények között menesztette, aztán Trump nagymértékben növelte a nyilvános szennyes mennyiségét, amelyet Nunberg megvádolása árán sikerült csak kimosni. Lewandowskinak és Hope Hicksnek, a kampány PR-tanácsadójának, Ivanka Trump pártfogoltjának viszonya volt, ez pedig egy utcai verekedéssel végződött – ezt az incidenst idézte fel Nunberg, válaszul Trump keresetére. Ránézésre ennek a kampánynak nem a győzelem volt a célja.

    Még ha Trump ki is ejtette a másik tizenhat republikánus jelöltet – bármilyen hihetetlen volt –, ez a végső célt, az elnökség elnyerését nem tette kevésbé lehetetlenné.

    És ha az ősz folyamán a győzelem némiképp valószínűbbnek is tűnt, ez odalett a Billy Bush-üggyel.

    – Ösztönösen vonzódom a szépségekhez, egyszerűen megcsókolom őket – mondta Trump az NBC-s Billy Bushnak egy bekapcsolva maradt mikrofonba, miközben folyt az országos vita a szexuális zaklatásról. – Olyanok, mint a mágnes. Egyszerűen megcsókolom őket. Azon nyomban. Egy sztárnak hagyják magukat. Az ember bármit megtehet… Megmarkolhatja a puncijukat. Bármit.

    Operába illő bukás volt. Annyira megalázó fejlemény, hogy amikor Reince Priebust, az RNC vezetőjét Washingtonból New Yorkba hívták, a Trump Towerbe válságtanácskozásra, nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja a Pennsylvania állomás épületét. A Trump-csapatnak két órájába került, hogy átcsalogassa a városon.

    – Haver – unszolta a kétségbeesett Bannon telefonon keresztül Priebust –, lehet, hogy ezután többé nem találkozunk, de ma ide kell jönnöd ehhez az épülethez, és be kell lépned az ajtón.

    Az egyetlen vigasz a szégyenben, amelyet Melania Trumpnak el kellett viselnie a felvétel nyilvánosságra kerülése után, az volt, hogy férjéből most már semmiképpen sem lehet elnök.

    Donald Trump házassága szinte mindenkit zavarba hozott a környezetében – azokat mindenképpen, akiknek nem volt magángépük és több házuk. Ő és Melania viszonylag kevés időt töltöttek együtt. Napok teltek el úgy, hogy nem érintkeztek, még akkor sem, ha mindketten a Trump Towerben voltak. Melania gyakran nem tudta, hogy férje merre jár, de különösebben nem is érdekelte. Trump úgy jött-ment a lakhelyei között, ahogy más a szobáiban. Melania keveset tudott a hollétéről, az üzleteiről, legfeljebb néha tanúsított mérsékelt érdeklődést. Trump szinte csak biológiailag volt az apja első négy gyerekének, valamint a Melaniával közös ötödiknek, Baronnak. Most, a harmadik házasságában – ahogy azt a barátainak mondta – végre tökélyre vitte ezt a fajta művészetet: élni és élni hagyni. Mindenki csinálja a saját dolgát.

    Trump megrögzött nőcsábász volt, és a kampány ideje alatt talán a világ leghíresebb zaklatójává vált. Bár soha senki nem mondaná, hogy Trump diszkrét és érzékeny, ha nőkről van szó, számtalan receptje van arra, hogy lehet egy nővel kijönni. Például szerinte minél nagyobb a korkülönbség egy férfi és egy nő között, a nő annál kevésbé veszi sértésnek, ha a férfi megcsalja.

    Melaniával mégsem csupán névházasságban él. Trump távollétében gyakran beszélt a feleségéről. Csodálta Melania külsejét – ezzel gyakran zavarba is hozta mások előtt. A feleségem – mesélte büszkén, minden irónia nélkül – trófea. És bár az életét nem igazán osztotta meg vele, annak a hasznát boldogan.

    – Boldog feleség, boldog élet – mondta a gazdagok egy népszerű közhelyét visszhangozva.

    Kikérte Melania jóváhagyását is.

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1