Raziel: Egy angyal az élet küszöbén

Lana Millan

Raziel

Egy angyal az élet küszöbén

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

© Lana Millan, 2018

ISBN 978-963-293-767-0

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Az emberek között az a tévhit terjed, hogy a halál nem válogat. Akkor most tisztázzunk valamit. A halál igazi ínyenc. Az üresnek tartott lelkekkel gyorsan végez, mintha keserű pirulát nyelne, a szaftos falatokkal azonban egészen más a helyzet. Megvárja, amíg a lélek beérik, hogy aztán igazi élvezettel vegye magához, egyenként ízlelgetve minden érzést, gondolatot és emléket, miközben titkon a következőért sóvárog.

Az emberiség étlapja távolról változatosnak tűnhet, de ha valakit az örökkévalóság felfoghatatlan végtelensége nyomaszt, a kínálat egy idő után minden igyekezet ellenére egyhangúvá válhat.

Első fejezet

Üdv a klubban

– Üdv, Raziel!

Hogy lássam, ki szólít az igazi nevemen, felegyenesedem.

– Te meg mit keresel itt? – A mosdó szélére támaszkodom, és a tükörben Urielt, Isten második arkangyalát nézem, aki ezúttal emberi alakot öltött.

– Ezt nem hagyhattam ki – közli kárörvendően.

A fürdőszoba ablakán egy tompa koppanás hallatszik, amit hamarosan több hasonló követ. Madarak repülnek az üvegnek. Uriel kihúzza magát, megigazítja a nyakkendőjét, aztán sötét haját hátrasimítva rám kacsint.

– Nem semmi. Tisztára, mint egy üzletember. Egy bróker. Nem gondolod?

Nem felelek. Nem tudom, mi az a bróker, de Urielnek elég rossz a híre, lehet, hogy tényleg az.

– Mondd csak, milyen érzés embernek lenni? – Kíváncsian érinti meg a hajamat, aztán a keze a vállamra siklik. Megborzongok, olyan érzés, mint amikor először kóstoltam citromot. – Mi ez a maskara? És ez a lobonc, valami vicc? Ráadásul női test? Egy biztos, van humora az öregnek.

– Ne nevezd így! De ha csak azért jöttél, hogy gúnyolódj, vedd úgy, hogy megvolt, és akár mehetsz is.

– Ha azt mondanám, látni akartalak, elhinnéd? Nem? Hát, Raziel, te a vesémbe látsz – Sóhajt egyet, aztán váratlanul hangnemet vált. – Üzletet ajánlok. Egy apró szívességért cserébe visszakaphatod a szárnyad. Bár minél tovább nézem a mostani alakod, annál jobban tetszik. Hány éves ez a test? Húsz, huszonkettő? Maximum huszonöt lehet, egyáltalán nincs leharcolva. Simán megélhetnél belőle. Ha munkát keresel, én a pornót javasolnám. Csak csináltass nagyobb didkókat, mostanában az megy itt…

– Bármit is akarsz, bökd ki, mindjárt itt a vihar.

Bár néhány perc alatt az eget fekete lepel borítja be, amelyet sűrűn hasítanak fel a villámok. Uriel unottan emeli a plafonra a tekintetét.

– Bőven van időnk, legalábbis nekem. Neked mennyi lehet? Negyven, ötven év?

– Nyögd már ki, mi a francot akarsz! – sziszegem, de közben valami eltorzítja a vonásaimat.

– Harag? Félelem? Ezek az emberi érzések rendesen összezavarnak, mi? Dühös vagy? Azt hiszed, ez lehetetlen? Ne aggódj, nem te vagy az első engedetlen angyal, akit a Földre száműztek. De hamarosan semmire nem fogsz emlékezni. Belibegsz a formás virgácsaidon egy bárba, megismersz egy halandó férfit, akivel majd gyönyörű gyermekeket nemzel. Ezt akarod? Szerintem te ennél többet érdemelsz, és ha segítesz nekem, én is segítek neked.

– Arra vagyok érdemes, amire az Úr annak talál. Ha így kell lennie, elfogadom ezt is, nem tiltakozom ellene. Tiszteletben tartom minden döntését…

– Eltűnt a Tudás Könyve – vág a szavamba.

Az ember mindig is kíváncsi teremtmény volt. A kiűzetést a paradicsomból szinte borítékolni lehetett. Ha akkor nem adtam volna a könyvet Ádámnak, esélyes, hogy mára kipusztulnak. A könyv ezután Énokhoz, Isten prófétájához került, aki annak útmutatásai alapján építette meg Noé bárkáját, hogy a közeledő árvíz elől kimenekítsék a Föld élőlényeit. Később a Tudás Könyve Salamon király birtokába jutott, ő csakis így pusztíthatta el a Föld leigázására készülő démoni seregeket. Ha a könyv valóban elveszett, akkor nagy a baj. Ha rossz kezekbe kerül, az akár az emberiség pusztulását is jelentheti.

– A könyvet földi időben mérve úgy kétszáz éve lopták el, nagyjából akkor, amikor te az utolsó itteni szolgálatodat teljesítetted. Meg kell találnunk, és te vagy az egyetlen, aki a nyomára bukkanhat. Hajlandó vagy elvégezni ezt a feladatot? – kérdezi Uriel, és várakozva vizslat a tekintetével.

– Ahogy a dolgok most állnak – nézek végig magamon –, nem hiszem, hogy ki lennél segítve velem. Ráadásul az elmúlt kétszáz évre egyáltalán nem emlékszem. Ez a világ nekem is új.

– Őszinte leszek. Amióta a könyvnek nyoma veszett, az emberiség túl nagy léptekkel halad, nagyon gyorsan fejlődik. Próbálkoztunk lassítani, háborúkkal, betegségekkel, természeti katasztrófákkal, a szokásos dolgokkal. Nem lehet már őket megállítani. A mennybe alig érkeznek lelkek. Tudod te, mit jelent ez?

– Talán mindenki a pokolra kerül? – fogalmazom meg a nyilvánvalót.

– Nem, a helyzet még ennél is súlyosabb. A pokol üresen tátong. Az emberek megváltoztak, nem fogadják el Istent, de nem félik a poklot sem. Közömbösek lettek mindenre. Sokan csak a földi létben hisznek, az itt és most erejében. Gőgösen, türelmetlenül élnek, nem akarják elfogadni az élet természetes rendjét. Ki akarnak törni.

– Ha náluk is van a könyv, akkor sem fejlődhettek ennyit. Ez egyszerűen lehetetlen.

Uriel türelmetlenül csóválja a fejét.

– Nem, nem az. Kizárólag abban hisznek, amit a saját szemükkel látnak. Lucifer dühöng, az Úr szintén. Tudod te, ki az a Stephen Hawking?

– Nem, Uriel, és egyáltalán nem értelek. De ez az egész nem a te dolgod, csakis az Úr dönthet a sorsukról. Különben is, nem hiszem, hogy téged túlságosan megrázna, ha az ember eltűnne a Föld színéről. Majd keresel magadnak más játékszert. Ha az Úr úgy dönt, hogy menthetetlenek, majd új világot teremt.

Uriel gondterhelten vonja fel tökéletesen ívelt szemöldökét, és nagyot sóhajt.

– Ez nem ilyen egyszerű. Rengeteg energiát öltünk beléjük, és bohóc nélkül szomorú a cirkusz. Ott a díszlet, a rengeteg előkészület, de a nézők hiába várnak, mert az előadás elmarad.

Elfordulok. Az angyalok néha kegyetlenebbek, mint a halandók, és azért ez nagy szó.

– De akkor miért taszítottatok közéjük? Emberként semmit sem tehetek. Azt sem tudom, miért kaptam ezt a büntetést. Rémlik, hogy volt valami nézeteltérésem Mihállyal. Emiatt van az egész? Miért nem emlékszem az elmúlt kétszáz évre? Mit tudsz erről, Uriel?

Egyszer csak kopognak az ajtón, és meghallom Kendra kíváncsi hangját.

– Jól vagy? Minden rendben?

Mire észbe kapok, Uriel felszívódik. Kilépek a fürdőszobából, és sarkamban a lakótársammal a nappaliba megyek.

Csak tudnám, mi a bűnöm, amiért ebbe az erőtlen, mulandó testbe kényszerítettek, aztán a Földre toloncoltak! Egy angyal számára ez a létező legnagyobb büntetés, a lehető legrosszabb, ami történhet.

Ami azt illeti, az Úr báránykáival bőven van tapasztalatom. Nehéz velük boldogulni. Szinte lehetetlen őket befolyásolni, még akkor is, ha jót akarunk nekik. A szabad akarat, és minden, ami vele jár. Az emberi faj az egyetlen ezen a bolygón, amely képtelen megmagyarázni a tetteit, és nem csupán akkor öl, amikor éhes vagy veszélyben az élete. Kiszámíthatatlanok, olykor ok nélkül áldozzák fel magukat, hogy aztán váratlanul egymásnak essenek. Ez a kettősség, az emberiség megértése mindig is komoly kihívás volt számunkra. Akadtak közülünk, akik önszántukból az emberi létformát választották, de engem ez a lehetőség sosem vonzott.

Sokadszorra teszem fel magamnak a kérdést, hogy vajon mi dolgom lehet nekem itt, amikor Kendra mellém áll, és bekapcsolja a szemközti falra rögzített televíziót. Azért a boszorkányságért, amit most látok, egykor háborúk dúltak és nők ezreit égették halálra a máglyán. Egy fedetlen testű, színes bőrű nő énekel, és a szégyenérzet csírája nélkül vonaglik a sárban. Régen a bujaság bűn volt, de nagyon úgy fest, hogy mára erénnyé vált. Hogyan változhatott ekkorát a világ?

– Hú, Rihanna iszonyat jól nyomja, te nem szereted?

Sosem hallottam ezt a Rihanna nevű nőt és bízom benne, hogy többé nem is fogom. Ez a zene nekem túl élénk, olyan hangos és eleven.

– Nem nagyon. Megfájdul tőle a fejem.

Kendra elhúzza a száját, de a kedvemért lejjebb veszi a hangerőt. Ebben a világban ritka kincs a csend, mintha az emberek tartanának tőle valamiért.

– Te amúgy valami szektás vagy? – kérdezi, aztán elhelyezkedik egy idomtalan babzsák fotelben. Ahogy maga alá húzza a lábát, a fotel zizeg, mozog, és Kendra kis híján lecsúszik róla.

– Hogy érted azt, hogy szektás? – kérdezek vissza, és pontosan a lapockám felett megérintem a hátam. Nemrég hallottam a fantomfájdalom fogalmáról, amit akkor érez az ember, ha levágják egy végtagját. Már értem, milyen: egy frissen élezett bárd élességével hasít a húsomba.

– Hát, hogy valami vallási csoportot követsz, vagy nem tom. Kicsit fura vagy.

Majdnem felhorkantok. Kendra félelmetesen közel jár az igazsághoz, legalábbis ami a vallási részt illeti. Belépőm a halandók közé nem sikerült valami fényesen. Amikor magamhoz tértem, emberek toporogtak körülöttem, és a szőke, kék szemű Kendra riadt tekintettel magasodott fölém.

Mégis, mit mondhattam volna neki? Helló, Raziel vagyok, a titkos misztériumok arkangyala. Ne aggódj, csak kidobtak a mennyből, mert összebalhéztam Mihállyal, ráadásul valószínűleg pont miattatok. Inkább nem szóltam semmit. Nem mintha megtehettem volna, mert egy hang sem jött ki a torkomon. Úgy feküdtem a sziklák között, akár egy magasból lenyilazott madár. A rémület és a fájdalom teljesen letaglózott. Kendra mentőt hívott, és elhalasztotta a hétvégére tervezett túráját. Mindezek értelmét akkor fel sem tudtam fogni. Tehetetlenül tűrtem, hogy hordágyra tegyenek, nem éreztem túl jól magam. Érezni eleve borzalmas. A test számomra valódi csapda, leküzdhetetlen akadály. Minden porcikám fájt, halálra rémített a saját szívverésem és légzésem megszakíthatatlan üteme. Védtelenné tett a hirtelen jött kiszolgáltatottság.

A kórházban töltött első néhány napban az Úr bocsánatáért könyörögtem, bár azzal nem voltam tisztában, hogy pontosan miért. Lesújtva tűrtem, hogy fehér ruhát viselő emberek gyógyszereket tömjenek belém, és hegyes tűkkel szurkálják a testem.

Az első hang, amely elhagyta a szám, az első korty víz, ami lecsorgott a torkomon, megrendítő élmény volt. Annak, akinek eddig semmitől sem kellett tartania, mérhetetlenül nagy csapás ez.

A lány, aki megmentett, kitartott mellettem, lassan elkezdtem bízni benne. Hamar kiderült, hogy sem nevem, sem címem, és így biztosításom sincs. Az igazat nem vallhattam be, ezért úgy tettem, mintha semmire sem emlékeznék. Igen, tudom, hazudni bűn, de ha igazat mondtam volna, vajon ki hitt volna nekem? Biztos, hogy a zárt osztályon végzem, amire azért így is volt némi esélyem, mert az orvosok hipnózissal és gyógyszeres kezeléssel akartak meggyógyítani. Nem sokon múlott. Kendra azzal, hogy felajánlotta a segítségét és az otthonát, másodjára mentette meg az életemet. Némi huzavona után ideiglenes papírokat kaptam, és Kendra afféle önkéntes gyámommá nevezte ki magát.

Egy hónap után hagyhattam el a kórházat, és Denverbe, Kendra kétszintes, külvárosi házába költöztem. A korlátok után, amelyeket az emberi testbe zártság jelentett, újabb börtönt ismertem meg: a mindennapok kilátástalanságát. Egyik nap jött a másik után, és hiába imádkoztam, minden reggel emberként, az ágyamban ébredtem. Ettől eltekintve egy rossz szavam sem lehetett. Kendra végtelen türelme és jósága némileg visszaigazolta az emberekbe vetett hitem. Most a kanapéján, a ruhájában ücsörgök egy kölcsönvett életben, és azon töprengek, mit is mondhatnék neki. A szemében gyermeki kíváncsiság csillog, és nehezemre esik a hazugság, mégis megteszem, elvégre alkalmazkodnom kell a helybeliekhez. Ha Rómában vagy…

– A maga módján mindenki szokatlan.

– Jó, de az is elég izé, ahogy kinézel.

Nem teljesen értem, mire céloz. Külsőm épp olyan, mint a bolygón élő sok millió emberé. A hajam enyhén hullámos, és majdnem a csípőmig ér. A szemem valóban zöldebb az átlagosnál, de a szokatlantól mindez távol áll. Az összes végtagom a helyén, sehol egy kinövés, aberrációnak nincs nyoma. Ebből a szempontból teljesen normális vagyok.

– És hogy még mindig nincs igazi neved… – Nyomatékosít, majd lehúz a csuklójáról egy hajgumit és felcopfozza a haját. Akkor hordja így, amikor takarít, futni indul, vagy valamin nagyon töri a fejét.

– Van nevem, csak nem emlékszem rá. – Uram, bocsáss meg ezért a hazugságért! Alig egy pillanat, Kendra észre sem veszi, ahogy bocsánatkérőn az égre emelem a tekintetem.

– Akkor találjunk ki neked egyet – javasolja.

Nem örülök az ötletnek. Ha nevet adnak egy Földre bukott angyalnak, az számára olyan, akár halandónak a halálbüntetés. Az ablakhoz fordulok és az üvegen végigszántó esőcseppeket figyelem. Nem akarok nevet, az olyan, mintha véglegesítenénk az itt-tartózkodásom, azt pedig nagyon nem szeretném.

– Legyél, mondjuk… – Kendra a térdére könyököl, és a távolba réved. – Marilyn. Bár nem. A fekete hajaddal egyáltalán nem vagy Marilynes. Legyél inkább Cher! – Nem tudom, ki az a Cher, de Kendra arckifejezéséből ítélve nem akarom a nevét viselni. – Vagy Sierra! Ez nagyon király név! – bólogat vigyorogva.

– Miért pont Sierra? – húzom össze a szemem.

– Illene hozzád, és különben is Sierra Nevadától nem messze találtalak meg. Ritka, és nagyon menő! Na, csak amíg eszedbe nem jut a sajátod – nyaggat.

A nevem létezésem első pillanatától viselem, sosem neveztek máshogy, csakis Razielnek. Két dolog miatt mégis engedek neki. Először is, tartok attól, hogy a felmerülő nevek palettáján a következő eshetőség a Kendra által oly nagyra tartott Beyonce vagy Shakira lesz. De hogy egészen őszinte legyek, valójában nagyon is tetszik, hogy egy monumentális hegylánc nevét viseljem.

– Nevezz, ahogy akarsz – adom meg magam.

– Szuper! Azért remélem, hogy idővel eszedbe jut majd az igazi neved is.

Hogy ne lássa a szégyentől elvörösödött arcomat, felállok, és az ablakhoz lépek. Hatalmasat dörren az ég. Mondjon bárki bármit, nem természetes, hogy itt vagyok. A vihar csillapíthatatlanul tombol, és nem lennék meglepve, ha Kendra háza lenne az epicentrum. Ez van. A természet kézzel-lábbal kapálódzik a nem odaillő teremtmények ellen. Jelen esetben ellenem. A kisebb viharok egy-egy betolakodót jeleznek, ha tájfun vagy tornádó van, akkor többen érkeznek. Az emberiség ajándéknak fogja fel az életet és ezt a csodás bolygót, amit kaptak. Nem is sejtik, mennyi meló volt vele. Ha tudnák, talán nem akarnák állandóan porig rombolni. Képtelenség lenne összeszámolni, hány háborút kellett végignéznem, ­mióta melléjük rendeltek. Tény, hogy akadt, amit nem ők robbantottak ki, de ezt biztosan sosem tudhatjuk. Lucifer keze messze ér, de okosabb annál, hogy nyomokat hagyjon.

– Sierraaaaaa – óbégat Kendra, mire nagy nehezen elfordulok az ablaktól. – Az már biztos, hogy nem Sierra a neved, mert egyáltalán nem hallgatsz rá.

– Csak elbambultam – ismétlem az elcsépelt kifejezést, amelyet az emberek oly szívesen használnak. Keresztbe fonom a karom. Nem lesz ez így jó, sehogy sem jó. Több mint egy hónapja vagyok ebben a testben, de még mindig nem tudom megszokni. Nincs eltűnés, nem repülhetek, kimerít a gyaloglás, a tárgyak kikerülése. Eleinte a járással is akadtak problémáim, és bár javult a helyzet, néhányszor még most is elvétem a lépést vagy nekimegyek a csukott ajtónak. Sokszor megfeledkezem arról, hogy a gondolat ereje mit sem számít, így kénytelen vagyok a hangomat használni, ráadásul mindenki lát. Néha azon kapom magam, hogy a tükör előtt pózolok, és az arcomat nézem. Más kívülről látni a világot, és megint más élni benne. Szörnyű. De van egy dolog, ami ennél is rosszabb. Az éhség. Étrendem javarészt zabkásából, zöldségekből, gyümölcsökből és magvakból áll, a hús gondolatával nem tudok megbékélni. Kendra azt mondja, hogy a szervezetemnek szüksége van állati fehérjékre is, amiben igaza lehet, de én akkor sem tudom elfogyasztani Isten egyetlen lélekkel rendelkező teremtményét sem. Talán ezért állnak ki a bordáim és az arccsontom, ami Kendra szerint ijesztővé teszi a vonásaimat. Nemrég azt mondta rám, hogy úgy nézek ki, mint egy újdonsült zombi. Nem tudom, mit jelent ez a kifejezés, ezért csak megköszöntem a méltatást, amin Kendra hatalmasat kacagott.

Bármennyire is nehezemre esik, be kell illeszkednem az emberek közé. Az első és talán legfontosabb, hogy állást találjak. Kendra például egy hipermarketben dolgozik, valami Walmartban, vagy minek nevezik. Amikor először mesélt a munkájáról, azt hittem, a bevásárlóközpont valami különleges hely, aztán persze rá kellett jönnöm, hogy az egész csak szemfényvesztés. Az épület, ahol tiszteletünket tettük, hatalmas, majdnem olyan steril, mint a kórház, azzal a különbséggel, hogy folyamatosan zene szól és a hömpölygő tömeg a saját lábán jár. Értelmetlen, javarészt fölösleges tárgyak cserélnek itt gazdát, melyeknek csupán elenyésző része étel vagy ruházat.

Régen minden más volt, úgy értem, igazán régen. Nem egy hete, öt éve, sokkal-sokkal régebben. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor először jártam itt. Az emberek nem voltak tisztában az erejükkel, csak tanulták a pusztítást. Barlangokban éltek, és tökéletesen boldogok voltak mp3 lejátszó nélkül is. Nem úgy, mint Kendra, aki ha futni indul, és nem találja ezt a kis ketyerét, éktelen haragra gerjed. Volt időszak, amikor az emberek azzal is beérték, ha az eső nem verte el a termést és a fák az érett gyümölcs súlya alatt roskadoztak. Boldogok voltak, ha télire maradt mit enni, és az ivadékaik nem váltak a vadállatok martalékává.

Minden a tűzzel kezdődött. Eleinte csak az elejtett állatok húsát sütötték meg, aztán a falvaikat ették a lángok. Építenek, azután rombolnak, hogy végül ismét építsenek. Sehogy sem látom benne a logikát. A város, ahol a kórházban ápoltak, mindennél pompásabb, azt mondják, a fényét az égből is látni. Először arra gondoltam, az emberek így akarnak közelebb kerülni Istenhez. Kendra ekkor számolt be a nagyvárosokban kialakult lakáshiányról és a rohamosan fejlődő agglomerációról. A nagyvárosok félelmetesek. Sosem láttam ennyi embert egy helyen, pedig Denver is hatalmas. Kendra mesélt nekem Tokióról, ahol több mint harminchétmillió ember él. Mégis, hogyan lettek ennyien? Nem csoda, hogy nincs hol lakniuk!

Kendra azt mondta, ne nyugtalankodjak, keresünk nekem valami jó kis munkát, és akkor majd beszállok a rezsibe. Hümmögtem egy kicsit, mert valamiért abban a hitben éltem, hogy a rezsi egyfajta szállítóeszköz lehet, talán egy csónak. Csodálkoztam, mert a közelben egyetlen folyót sem láttam. Aztán persze Kendra felvilágosított, hogy mennek itt a dolgok. A halandók pénzért dolgoznak, amit javarészt arra fordítanak, hogy fedél legyen a fejük felett és ne üres hassal érje őket az éjszaka. Ez régen sem volt másként, eltekintve attól, hogy mára az alapvető szükségleteiken kívül millió felesleges igényt generáltak maguknak. Az évszázadok során az ember a furmányos találmányaival megkönnyítette az életét, de úgy látom, mintha ez a dolog visszafelé sült volna el.

– Éhen pusztulok, összedobok valami vacsorát. – Kendra hangja visszaránt a keserű valóságba. Feltápászkodik, és a konyhába megy. Menet közben, mintegy véletlenül, megragadja a tévé távirányítóját és dudorászva visszatekeri a hangerőt. Két tányérral tér vissza, az övén magvas kenyér, szeletelt sonka és paradicsom van, az enyémen alma, aszalt szőlő, szilva és két szem barack. Eddig nem éreztem, hogy ennem kell, de ahogy meglátom az ételt, összegyűlik a nyál a számban. Mohón látok hozzá, és a mazsolával kezdem. Angyalként sosem hittem volna, hogy egyszer majd mazsolát eszem, ahogy azt sem, hogy alkalmam lesz megérezni a virágok illatát. Ezek számomra olyan felfoghatatlan dolgok, amiket nincs mihez hasonlítani. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy az étel azért csíp, mert forró, vagy azért, mert Kendra túl sok jalapeno paprikát tett bele.

Hirtelen a konyha felől egy szőrcsomó nyargal át a szobán és az ölembe veti magát. Miley, Kendra jól megtermett macskája nem ismer sem istent, sem embert. Pofátlanul az arcomba dörgölődzik, majd, mint aki jól végezte dolgát, dorombolva összegömbölyödik az ölemben. Miley valamiért kedvel engem, annak ellenére, hogy én egy kicsit viszolygok tőle. Meleg teste az ölemben pihen, amitől néha még mindig kényelmetlenül érzem magam, pedig ez nem az első alkalom, hogy a közelembe férkőzik.

– Beteg ez az állat – jegyzi meg Kendra, miután az utolsó falatot is lenyeli. – Rühelli az idegeneket, mindig mindenkit összekarmol, de téged az első pillanattól szeret. Egyszer nálam aludt egy barátnőm, Miley odacsinált a párnájára. – Miley ugyan meghallja nevét, de a legkevésbé sem érdekli. Hogy simogatást csikarjon ki belőlem, még hangosabban dorombol. A szőre leginkább egy bengáli tigris bundájára emlékeztet, hosszú karmait óvatos, ütemes mozdulatokkal a combomba vájja, mégsem fáj. Megsimogatom a fejét. Apró koponyája a tenyerembe simul. Különös érzés.

Megeszem az utolsó szem barackot, és az asztalra teszem a tányért. Kendra előveszi a laptopját. Tessék, egy emberi vívmány, amivel olyan dolgokat tudhatnak meg, ami ezelőtt csak a legtanultabbak számára volt elérhető. Vajon hová vezet ez a rengeteg tudás? Amellett, hogy ki kell derítenem, mi végre vagyok itt, immár a Tudás Könyve is aggaszt. Kinek áll érdekében, hogy az emberek mindennek tudatában legyenek? Halandóként rá kellett ébrednem, mennyire keveset tudok. Ez elszomorít, tekintve, hogy a tudás angyala vagyok, vagy legalábbis voltam. Nem teljesen értem a telefon vagy a tévé működését, és azt sem, hogyan ültetnek át az egyik halandóból a másikba egy élő, dobogó szívet. Kendra a füle mögé kanyarint egy copfjából kiszabaduló tincset, majd hozzám fordul.

– Kéne szereznünk neked valami melót. Milyen iskolába jártál?

A kérdésre meglepődöm. Én? Iskolába? A szervezett oktatás szinte a kezdetektől része az emberi társadalomnak, de nekem mint angyalnak sosem volt rá szükségem. Mi az Úrtól kapjuk a mindent magában foglaló tudást.

– Úgy értem, mi a végzettséged?

Főállású angyal.

– Nem emlékszem – felelem, kihasználva az embereknél a súlyos traumát gyakorta követő teljes emlékezetvesztést. Hivatalosan ember vagyok, lehetek amnéziás, az orvosok ezt mondták.

– Jó, de valami csak megmaradt. Mik az erősségeid? Tudsz csapatban dolgozni? Kreatív vagy? Beszélsz nyelveket? A Siemensnél elég jó állásajánlatok vannak. – A monitorra mered.

– Nem tudom – mondom őszintén, és megsimogatom Miley selymes szőrét. Hogy tudok-e csapatban dolgozni? Azt hiszem, igen, sőt, szerettem csapatban dolgozni. Aztán beugrik az utolsó vitám Mihállyal és elbizonytalanodom. Elképzelhető, hogy ő mégsem fog annyira hiányozni.

– Milyen nyelveken beszélsz? – Kendra rám szegezi a tekintetét, és türelmesen vár. Elgondolkodom, aztán sorolni kezdem.

– Indoirániul, trákul, hettitául, héberül, latinul, de beszélem az összes ókelta és óperzsa nyelvet is. – Nem akarok kérkedni, de valójában az összes létező