Félélet

30.

VERSEK

valaki figyel

fölöttem egy szem feszül

valaki figyel vele

rendületlen ül

és nincs elege sohase

belőlem hová fussak

előlem

2000. május 6.

küzdelem

felkelt a nap

ma is bennem

vagy én nem akarom

magamat megalázni

engem jöjj elő

felkelt a nap

ma is kereszten függ

a megfeszített erő

2000. április 23.

Isten

kiestél belőlem

valahol az úton

házad felé menet

még vagyok

25

még vagyok

25

vagyok még

csak

ez a tiéd

ez a

csak a tiéd

tiéd

ez a csak

2003. február 2.

egy lépés

üres a sötét

a fény ellen

támadok még

keservesebben

egyenesíts fel –

szúrhatsz ha

lándzsád hegyén

van hely ma

lehajló fejemnek

2001. február 23.

imádkozni

néma vagyok

az idő szoros

átadnám én magam

de hol a fizetség

hol az Isten szól

add meg magad!

ülök a padon

szerelmes kamasz

ki várja

a csodát

2003. május 2.

biztató

légy boldog kedves

gyöngyszem nem gurul el

anélkül, hogy megtaláltatik

nem vész el semmi sem

elveszett ha mosolyog a fény

ma itt én is megcsillantam

a fényben, ahogy rám talált

az Isten

2000. szeptember 26.

ki akar

Bettynek

ki akar

örökké

az kap

aki kér

azé lesz

a jutalom

vagy

te

érints meg

lassan

örökké

VALÓSÁG

ki akar

örökké

élni

én

veled

2001. december 17.

vándorló sztárai

megérkeztem hozzád

sárba tiport arcú

szerencsétlen ország

nem vagy tőlem távol

hárman vagyunk

Atya

te és én

a vándor

2000. március 5. valahol Szentlőrinc és Sellye közt az úton

innen menni kell

eltelt vigyázzban

fehér ingben

50 év után 11

és itt

minden változatlan

néma ajkakon néma

Himnusz legalább

magnóról szólalj meg

magas ég a balsors

és dalol a sötétség

2001. október 20-21.

mennyire kívánom

mennyire

mennyire kívánom

hogy itt legyél

hiába rohanunk

keresztül az éveken

még akarom

hogy így legyen

legyőzve az éveket

kívánom

hogy itt legyél

kívánni

hogy itt legyek

2004. október 17.

a tied

Nagykőrösnek

ami volt a tied

voltam ezen a helyen

hajtom le mindig

álomra a fejem

2000. május 11.

ősök sírján

jó dédapám szép szépanyám

földdé váltatok kezemben

a gyökér belőletek sarjadt

földbe süllyesztem sarkamat

hogy biztosabban álljon meg

rátok gondolni egy

itt maradt áldás és átok

nektek dalol az unokátok

2000. november 1-2.

újrakezdés

ha közelít a nyár

elcsomagolsz mindent

dobozokba zárva

leveszed az inget

a függőágy két fa közé

feszül s rajta rajtad

könyörül, ki figyel minket

a betelt pohár

asztalon pihen

csak annyi marad

amit a múltból

képtelen kivetni az agy

nem jön semmi új

ha nem kéred

de elrebegsz pár imát

nem lesz véged

ajtó zárul, nyílik

a szem az úton

így lépsz tovább

végre kulcsra zárhatod

az emlék-őrző szobád

2016. március 20.

húsvét

mozdul a kő

árad a fény

új lélegzet

égi remény

mozdul a kéz

talpon az ég

lenn van a fenn

most is elég

átszögezett

emberi lény

túlcsorduló

égi edény

mennyei szél

lelkemig ér

rügyfakadás

új falevél

2016. március 27.

emlék

még két lépés

már csak egy

a sarkon befordulva

tobzódva

szakad rád az emlék-had

s a lábad

magától igazodik az útra

talpad alatt patak csobog

ásító kapualj-torok

figyel

a kerítés oldalán

ott a körmöd-véste jel

ahogyan vártad

így van jól minden

ahogy találtad

2016. november 1.

téli ima

tejfehér köd

lapul a szántóföldre

van-e itt más

aki megköszönje

a düledező

tanya-kéményből

felszálló füstcsíkot?

én ma reggel megteszem

a kávéból az utolsót nyelem

s kibontom zörgő papírból

a tegnapi maradékot

átrohanunk a deres vashídon

a dermedt peronon

két reménykedő ölelkezik

szoríts magadhoz Uram

a jégvirágos ablakon át

új állomás következik

2016. december 16.

menedék

mint száraz csont

a húst és bőrt

úgy kívánlak

mint élőt

a holt

földet az ég

ha odafenn már

nincs menedék

bőröm alatt

húsom alatt

csontomban

hordozlak régen

részem

vagy

egészen

2017. április 29.

őszi dal

fegyverbe szólítja

lankadó hadát

az őszi nap

de nincs több diadal

győzelem helyett

lehullanak

gyermekei talpam

alatt múlnak el

nincs irgalom

gubancos pókháló

foszlik semmivé

a vállamon

aranyló pillanat

simítja végig

most arcomat

eszembe jut a nyár

belőled semmi

más nem maradt

csak lankadó remény

tavasz igéje

kinek mi jut

ha most a földre hullsz

illanó lelked

az égbe fut

2017. október 20

téli dal

szürke fátyolba burkolt háztetők

csontig áztató jéghideg esők

kapualjban didergő emberek

tócsákba gázoló buszkerekek

ablak páráját kaparó ujjak

erőtlen fénycsóvák ködbe fúlnak

a tavaszi cinkeszó messze még

fagyott rügy húzza le az ág hegyét

koszos üvegről arcom visszanéz

enyhülést vágyva zsebben még a kéz

rongyos koldus már messziről köszön

harangszó koppan a macskakövön

2018. február 3.

tavaszi dal

mintha mindent félredobna

kapkod a léha tündér-tavasz

megígér mindent, csak megbocsáss

lépted nyomán virágot fakaszt

reggel még feslő szirom

a déli fényben nyíló virág 

most élettől duzzadó rügy

holnap gyümölcstől roskadó ág

a feltámadás szele lebeg

a hömpölygő folyó felett

fecskepár űzi cikázva 

a mindennapi kenyeret

a végtelen zöldet megtöri

a repcetábla sárga szőnyege

az esti csöndet felveri

a simogató tücsökzene

2018. április 28.

KEZDETEK

AZ ÉN SZÍNHÁZAM ILYEN

(Színház-elméleti gondolatok a Refi színpadosainak)

A színház vajon mire való? Mire jó a nézőnek, és elsősorban mire jó a színésznek, a rendezőnek, azaz: a színházon belül és kívül lévő embernek? Ez a gondolat foglalkoztat mostanság. Remélem benneteket is megfertőzlek vele, mert a Shakespeare-darabbal nagy fába vágtuk a fejszénket, és magasra tettük a mércét. Nem tudjuk megcsinálni, ha nincs valami koncepciónk, magyarán: ha nincs vele valami célunk. Hadd írjam le, hogy nekem mi a célom ezzel az egész színházasdival, aztán kérlek, ti is gondolkozzatok el ezen!

Először tehát lássuk: mire való, miért jó a színház, a színjátszás a színházi embernek? Márpedig ti azok vagytok.

Én úgy érzem, hogy aki színházat csinál, az a saját lehetőségeit kutatja, önnön maga korlátait próbálja túllépni. Saját képességeit tolja a határértéken túlra. Ha játszok, ha rendezek, a magam bőréből próbálok kibújni, mint a lepke a bábból. Feszegetem magam, és egy újjászületésben veszek részt. A saját énemet szülöm újjá a SZEREP segítségével. Szebbé, jobbá. Még egy gonosz karakter is segíthet ebben.

Nem magamat mutogatom, amikor játszok! Nem a szereplésért szerepelek. Azt mutatom be a közönségnek, hogy ki lettem a szerep segítségével. Hová jutottam el, milyen messzire toltam ki a határaimat, hol vannak most lehetőségem korlátai?

A színház elsősorban nem szórakoztatásra való. Hanem arra, hogy megmutassam, hogyan változott a személyiségem, mire vagyok képes, mióta ezzel a szereppel foglalkozom, MIT HOZOTT KI BELŐLEM EZ A SZEREP?

A színész, a rendező átszűri saját magán a szöveget, a szerepet, és a használható dolgok fennakadnak ezen a szűrőn. Azok a dolgok, melyekkel magamat építhetem tovább, melyek által több leszek. Ez lehet egy mozdulat, akár egyetlen egy az egész darabban; egy gesztus, viszonyulás a másikhoz, egy pillantás, egy mélyebb rétegben rejtőzködő másodlagos jelentés megérzése, felfedezése. Egy érintés.

Amikor „rárezonálok" arra, amit a szerző leírt. Amikor tudom, mit akart. A darabbal. És velem.

Ez a színész, a rendező, a kellékes, a súgó, a díszlettervező és mindenki feladata. A saját fejlődésem szolgálatába állítani a darabbal kapcsolatos összes munkafolyamatot.

Ez az ok, amiért játszok.

De mi a cél?

A cél ugyanígy, de a nézőn keresztül közelítendő meg.

A cél az, hogy a darabot úgy tegyük le a néző elé, hogy ő maga is keresztülmehessen azon a folyamaton, amin mi is az alkotás ideje alatt.

A NÉZŐNEK NEHEZEBB A DOLGA. Van másfél órája arra, amire nekünk fél évünk volt. Nyilván kevesebb akad fenn az ő szűrőjén, mint a miénken. Úgy kell elé tárnunk a darabot, hogy legyen „rezonancia"-élménye.

Lehet, sőt biztos, hogy nem azok a pillanatok épülnek be a néző személyiségébe, mint a miénkbe. Sőt, megkockáztatom: csoda, ha tartósan beépül valami. Ha megtörténik, ha hazavisz valamit a néző és még másnap is emlékszik rá: akkor jó volt a darab és megtettük a magunk részéről a megtehetőt.

A zenekari próba közben a sarokba támasztott hegedű húrjai is megrezdülnek. Ilyen a mi munkánk is: mi vagyunk a zenekar, a közönség a hegedű…

Mi tehát a színház célja? Elsegíteni a nézőt a célba, ahová én már elértem.

Pécs, 2004. január 22.

RÉTEGEK

Festem a falat a kamrában. Jó salétromos, le kell kaparnom alaposan, mielőtt új festékréteg kerül rá. Ahogy hullik a vakolat, látom, mi mindent kentek fel erre a falra, akik előttünk ebben a házban éltek. Hullik a festék és előbukkan – ki tudja hány év után – az első festés a többi alól.

Engem először nagymamám „festett le", ez volt az első találkozásom az ÉLMÉNY nevű jó tündérrel. Mesélt