ÚZ, a csodák csodája: 400 nap nászútterápia Új-Zélandon, Hawaiin és Ausztráliában

Kohout Kaia & Kohout Dávid

ÚZ, a csodák csodája

Kohout Kaia & Kohout Dávid

ÚZ, a csodák csodája

Négyszáz nap nászútterápia

Új-Zélandon,

Hawaiin és Ausztráliában

ANTI-ÚTIKÖNYV

ATHENAEUM

ATHENAEUM 2000 KIADÓ

© Kohout Kaia & Kohout Dávid, 2018

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

¹⁰⁸⁶ Budapest, Dankó utca ⁴–⁸. Tel.: ²³⁵-⁵⁰²⁰

athenaeum@lira.hu

http://on.fb.me/athenaeum-facebook

www.athenaeum.hu

ISBN 978 963 293 389 4

Felelős kiadó: Szabó Tibor Benjámin

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Szerkesztette: Tegyi Timea

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Borító és illusztrációk: Kohout Kaia

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

Anyáinknak és a bátraknak

Előszó

The traveler sees what he sees;

the tripper sees what he has come to see.{1}

G. K. Chesterton

Nagyon valószínű, hogy azért vagyunk a világon, hogy csaknem végtelen számú különböző perspektívából szemlélhessük a mindenséget: a Természetet és önmagunkat. Végtelen szempárral tekintünk egyszerre önmagunkra, a saját, egyedi életkörülményeinkre és ugyanarra az objektív valóságra. Ez definíció szerint azt is jelenti, hogy mindnyájunk tapasztalata más az elvileg egy és ugyanazon világról. Minden élmény különleges, s mindannyian épp ebből a sokféleségből leszünk egyediek. Mégis, a legmélyebb értelemben össze is tartozunk, hiszen ha mindnyájan azt tapasztaljuk, amit, ha mindnyájan végtelenül különféle módon éljük meg, ami velünk történik, az végső soron egyenlő egy közös emberi tapasztalással. Ehhez a sokféleséghez mindnyájunknak jogunk van hozzátenni. Mi az, hogy joga? Kötelességünk, azaz alapbeállítottságunk (default settings), hogy megálmodjuk, megteremtsük és megéljük azt, ami együttesen vagyunk.

Egy-egy utazás fantasztikusan illusztris példája annak, ki, hogy és mit teremt maga köré. A nyaralásaink és kisebb-nagyobb utazásaink során általában kibontakozik az, aminek a hétköznapok rutinja során alig engedünk teret. Ezekben a nagyra becsült időszakokban a béke, a kreativitás, az intuíció, a magasröptű gondolatok, valamint a kalandvágy és a komfortzónák határainak feszegetése is kellően fontossá válhat. Aztán egy idő után – néha két hét, néha két hónap – lecseng a kezdeti akklimatizációs fázis; azaz a kipihentség elér egy olyan szakaszhoz, ahol a felszíni nyomások, kompromisszumok, stressz immár ideiglenes hiányában megláthatjuk, mi is az, ami valóban inspirál minket. Másképp megfogalmazva: mi az, amivel autentikusan hozzá tudunk tenni a világunkhoz? Még tovább feszegetve: mennyiben vagyok eredeti? Mindnyájan ezért vagyunk itt, erről utunk során magunk is megbizonyosodtunk. Mind kitüntetett helyen állunk a világban, s ezt mind meg is érezhetjük, ha azt csináljuk, amit szeretnénk.

Joggal gondolhatja olvasónk: „Vicceltek? Most akkor tényleg végig közhelyeket fogtok pufogtatni?" Nem egészen. Könyvünkben, többek közt saját élményeinket felgöngyölítve, épp hogy lerántani készülünk a leplet megannyi new-age frázisról. Remélhetőleg sikerül átadnunk e jól hangzó ezo-spiro klisék valódi élethelyzetekben kipróbált, igencsak profán lényegét.

A népszerű új-zélandi Working Holiday Scheme szerencsésen megszerzett egyéves vízumával felszerelkezve indultunk neki a könyv apropójául szolgáló, meglepően gyümölcsöző útnak. Ugyan csak egy ártatlan nászútnak indult, 2015 októbere óta szinte 180 fokot fordult velünk a világ. És egyébként tényleg. A Föld ellentétes oldalán szerzett tapasztalataink és élményeink rendkívüli intenzitással tágították ki világlátásunkat, önismeretünket és hálánkat ezért a földi létért. Élményeinket lelki tükörreflexeinkkel, jegyzetfüzeteinkkel, kevéssé professzionális kameráinkkal és rendszeres hírlevelek segítségével rögítettük. Mindezek szerkesztett és kibővített gyűjteménye ez a könyv.

Ez az út természetesen csak egy ránk szabott formája, medre vagy egyszerűen körülménye a később bőven tárgyalt személyes tapasztalatoknak. Megtanultuk, hogy sosem az az igazán fontos, hol vagyunk, hanem az, hogy mit élünk meg közben. A személyiségünk egyre teljesebb megélése pedig magától értetődően mindenütt elérhető. Ahol vagyunk, ott vagyunk. Mindazonáltal telepakoltuk a könyvet praktikus információkkal. A vízum tudnivalóival, új-zélandi útravalókkal és további csendes-óceáni finomságokkal csalogatjuk olvasóinkat hasonló kalandokra. Ezek mellett természetesen méretes szövegrészeket szenteltünk testi, mentális és szellemi folyamataink összefoglalására.

Napló és útikönyv közös metszete ez a könyv. Azt gondoljuk, a kettő – ahelyett, hogy szétválasztanánk őket – az Út két pólusa. Az információ és az élmény, úgy hisszük, kéz a kézben jár. Rendhagyó útikönyvünk tehát egy meglepő ötvözet. Szubjektív naplóbejegyzésekkel fűszerezett objektív útikalauz, amit alapvetően többes szám első személyben írtunk. Az egymással kapcsolatos elbeszéléseinket egyes szám harmadik személyben fogalmaztuk meg, s így mindkettőnk akár igen személyes, egyéni megéléseit a másik szűrőjén keresztül interpretáltuk. Ez a kissé merész stílus ugyanakkor a valósághoz, szubjektív élményekhez közel álló elbeszéléseket ígér: az agyunk és szívünk egyre jár. Az észszerűen, kronologikusan rendezett szövegeket minden fejezet elején Kaia filigrán illusztrációi iniciálják. Azt gondoljuk, ezekkel a rajzokkal és egyéni vallomásainkkal, kontemplációinkkal – ha helyenként mégoly személyesen is – a gyakorlati információk, útmutatások, inspirációk különleges egyensúlyú könyvét írtuk meg. Ráadásul úgy tudjuk, ilyesfajta holisztikus értekezés még nem készült Új-Zélandról. Bízunk benne, hogy történetünk egy-egy hiánypótló – személyes és informatív – aspektusa kellő információval és bőséges inspirációval látja majd el a kedves olvasót.

Kaia & Dávid

2016. november 4., Te Moata

Első rész

0

Éjfél körül volt, lefekvéshez készülődtünk Auckland belvárosától nem messze. A Ponsonby negyed a kanyargós utacskáiról, cirádás, angolszász stílusú faházairól, az ott közlekedő puccos kocsikról, no meg az előkertjeiről híres. Itt lakott Gergő és Eszter, akiknél új-zélandi létünk első pár napjában megszálltunk. Még a Logodi utcai szomszédaink javasolták, hogy lépjünk kapcsolatba velük, ha megérkeztünk. Kezdtük azt hinni, majd minden magyarnak van vagy volt ismerőse Új-Zélandon.

Nem csoda, hogy nehezen bírtunk elaludni; az elmúlt nettó 32, bruttó 52 óra rendesen összezavarta a bioritmusunkat. Autóval érkeztünk meg először Kiskunhalasról Prágába csütörtök délután, hogy péntek reggel a 7.20-as géppel Frankfurtba repüljünk. Délután tettünk egy nagy sétát a belvárosban, szépséges ősz fogadott minket. Vicces, hogy először az ellenkező irányba kellett repülnünk, hogy aztán keletnek vehessük az irányt. A repülés Új-Zélandra eleve művészet, ugyanis ha a kényelem, a gyorsaság és egyéb hasonló igények miatt nem az olcsó repülőjegy-kereső online oldalak által kidobott repülőtársaság-kombót választjuk, az utunk minden bizonnyal rövidebb lesz. Azonban a tíz-tizenkét óra eltolódást és azt a kissé kellemetlen élményt, amikor valahol az Egyenlítő környékén arra eszmélünk, hogy dél van, miközben otthon éjfél, semmiképp nem lehet megspórolni.

Nos, mi egy olyan összeállítást vadásztunk le,{2} ami három átszállással és huszonhét óra repüléssel abszolválta a cirka 18 000 kilométert. Azelőtt egyikünk sem tudta, milyen tizenkét órán át egy gépen ülni, de a China Airlines kétszintes Boeing gépén gyönyörű kilátás, remek kiszolgálás és változatos vega kaják vártak minket.{3} Frankfurtban nem hagytuk el a repteret, Tajpejben viszont tizenhét óra szabadidőnk volt a következő gép indulásáig, úgyhogy a reptéri infopultnál feliratkoztunk a délelőtti félnapos (ingyenes) városnézésre,{4} ahol sok mindent megtudtunk az országról. Tajvan szigete hivatalosan a Kínai Köztársaság nevet viseli, 23 millióan lakják, pedig csak 400 kilométer hosszú, 100 kilométer széles, és kettőszáz körüli a 2000 méter magasságot meghaladó hegyeinek a száma. A tajvaniak büszkén vallják magukat még a kínaiaknál is „kínaibb" kínainak. A város teli van robogókkal, emberekkel, illatokkal vagy szagokkal, azonosíthatatlan ételeket kotyvasztó utcai kifőzdékkel és árusokkal, és leginkább egy furcsa, B kategóriás ázsiai sci-fi hátterére hasonlít. A kis félnapos kiruccanás során meglátogattuk a Cusi templomot Szankszia városkában. Ez a tea, a nap és a hold isteneinek szentelt, a Szung-dinasztia tiszteletére emelt, hagyományos taoista templom; gyönyörű kézimunka minden szeglete. Amitabha!{5} Ittunk friss papajaturmixot, aztán egy helyi étkezdében ettünk vega levest – a benne úszó dolgok felét sem ismertük fel, de biztosan nem állatból készült (?), és nagyon jóízű volt.

Röpke nyolc óra elteltével Brisbane-ben landoltunk. Átrepültünk az indonéz szigetvilág és Ausztrália felett, itt tankoltunk, majd újra felszálltunk, hogy megtegyük a hátralévő, immár nagyon rövidnek tűnő, körülbelül négyórás utat Aucklandig.

Jó másfél órán át eltartott, mire a kicsekkolásnál mindent ellenőriztek, nehogy olyasmit vigyen be valaki, ami kárt tehet a különleges flórában és faunában. Tőlünk szerencsére semmit nem koboztak el. Jóllehet mindent bevallottunk, azért a fél liter pálinka, a C-vitamin-készletünk, a 450 gramm fehér aszkorbinsavpor, a különféle magvak és bogyók simán megakaszthatták volna az egyébként is elhúzódó belépést.

Új-Zéland eredetileg madárparadicsom volt, négylábú sosem tette azelőtt a lábát a szigetekre. Kevés kivétel a denevér, a bálna és a delfinek – nem a legtipikusabb emlősfajták. De legalábbis biztosan nem azok, amelyek a rendkívül gazdag madárvilágot veszélyeztethették volna. Az első letelepedők (s minden bizonnyal nem a maori őslakosok) hoztak csak be a hajóikon mindenféle vadat. A patkányok, görények és egerek, a kenguruszerű wallabyk és az Ausztráliában ma már védett oposszumok aztán e remek környezetbe kerülve vígan elszaporodtak, és elkezdték kipusztítani a madárpopulációt. Természetes ragadozó híján ma az ember kényszerül levadászni az ártatlan tekintetű, ám borzasztóan ádáz oposszumokat és a többit. Emellett – és erre vigyáz első körben a reptéri Biosecurity, országos szinten pedig a Department of Conservation, azaz környezetvédelmi minisztérium – idegen magvak, rovarok, élősködők sem jöhetnek be csak úgy Új-Zélandra a nyilvánvalóan szigorú négylábú-behozatalon kívül. Volt egy macskánk, Cicó (a.k.a. Cicamaki), akit inkább egy barátunknak ajándékoztunk, mint hogy alávessük a minimum 30 napos karanténnak, többféle oltásnak, magunkat meg annak, hogy kifizessünk egy kisebb vagyont.

Mire kiértünk a reptérről, beesteledett, de még így is szürkület volt, pedig már este nyolc óra felé járt. Friss, tiszta levegőt szívhattunk végre a tüdőnkbe, ami nem volt se meleg, se hideg, és ugyan még csak akkor fordult át a tél tavaszba, minden növény zöldellt. Mindenki, akivel addig dolgunk akadt, szuperkedves és jóindulatú volt, a reptéren hatalmas maori mintákkal kifaragott kapun léptünk be az országba, a Kia Ora!{6} pedig szívmelengetőn hangzott immár Aotearoa földjén; igazán remek évindítást éltünk meg. De hogyhogy októbertől datáljuk az új évet?

1

Az egyik ausztrál aboriginal törzs (igazából magától értetődően) nem a január elsejét, a szülinapokat, a karácsonyt és a munka ünnepét különbözteti meg a hétköznapoktól, nem a naptári napokhoz igazítja ünnepnapjait. Olyan napokat ünnepelnek, amelyek a közösség adott tagjainak valamilyen szempontból fontosak; életre szóló tanításokat, felismeréseket, szubjektív korszakátlépéseket, egyszóval számukra nagy jelentőséggel bíró időszakokat örökítenek meg és ünnepelnek. S egyébként csupán addig, amíg erre az egyénnek szüksége van, amíg releváns számára az adott téma jelenléte. Nos, úgy is fogalmazhatunk, hogy – figyelembe véve, hogy az utunk szervezése hónapokat vett igénybe, nem beszélve az augusztusi esküvőnkről – októberben nemcsak új évet, de új életet is kezdtünk.

Kaia, akkoriban még Barbi, tíz éve dédelgette, ha nem egyenesen temetgette álmát, hogy Új-Zélandra utazzon. Titkos vonzalmára semmi nem adott okot, se turistacsalogató fotók, se ismerősök beszámolói. Pedig, ugyebár, minden magyarnak van új-zélandi kapcsolata… Olyan erő vonta figyelmét e távoli (a lehető legtávolabbi) helyre, amelynek létezésére és fontosságára csak később eszmélt rá. Tinikorában viszont egyszerűen nem volt pénze arra, hogy reális lehetőségként tekintsen egy ilyen útra. És persze, mint sokunknál az ilyesfajta álmokkal és a hozzájuk fűződő, kondicionált reakciókkal („sose lesz rá pénzem") megesik, az álmáról még leendő férjének, Dávidnak sem beszélt.

Dávid, későbbi művésznevén Kealoha ezzel szemben sosem titkolta, hogy lénye legmélyén valami nagyobbra, többre, teljesebbre vágyik, mint amennyi tudást, szakértelmet, bölcsességet, önismeretet addig felhalmozott. 2014 végétől exponenciális ütemben kezdte inspirálni a keresés igénye, hogy bensőjében mélyebbre, a világban pedig távolabbra érjen figyelme, tudása, identitása.

Annyi mindent szerettünk csinálni, annyi mindenhez értettünk, annyi emberhez elért a világlátásunk és az életmódunk! Ám mivel mindketten elmerültünk az irodai munkában, a pillanatnyi, efemer igények kielégítése mellett aligha maradt időnk arra, hogy utánanézzünk az alapvető, eddig magától értetődő körülményeink okainak. Miért is csináljuk pont azt, amit, és mit is csinálnánk a legszívesebben az életünkben?{7} A barátok, a város, a fantasztikus kollégák és exkollégák, a maga nemében kiemelkedő minőségű munkák, amiket felelősséggel kellett menedzselnünk, mind csak részhalmazait képezték annak a végtelen térnek, amit egy ember az életében képes elérni, megtapasztalni és végső soron megteremteni. Ez még hagyján, csakhogy ezek a részhalmazok szépen eluralták az életünket. A rutin majdnem bekebelezte (és alattomosan kényelemnek álcázta) igényünket a komfortzónán túl lévő dolgok megtapasztalására, a konvenciókkal sokszor összeegyeztethetetlen gyarapodás megélésére. Erre viszont szükségünk volt, még úgy is, hogy alig-alig tudtunk róla.

Megterveztük viszont az esküvőnket. Ha valami össze tud minket kapcsolni, gondoltuk, az legyen egy spirituális házasság, egy kötöttségek nélküli elkötelezettség, aminek a pányváiba a nehézségek idején mindketten belekapaszkodunk, a szárnyalások idején pedig extra lendületet ad. Hittük, hogy hamarosan mindkettőre szükség lesz. Ez egy szinergia, ami a potenciálisan bennünk lévő minőségeket és mélységeket a felszínre hozza a nagyobb komplexitás érdekében. Gyönyörű, egyszerű és vidám esküvőnk volt augusztusban, s az apró részletek megtervezése mellett a nászút gondolata sem kerülte el a figyelmünket. Hosszabb időre akartunk kilépni a hétköznapokból, kutatni az élet értelmét, ezért szóba került Portugália, Tibet, Dávidnak pedig titkos vágya volt az Antarktisz, amit egyelőre nem feszegettünk. Egyik este aztán Dávid hazaállított azzal az egyszerűnek látszó kérdéssel, hogy