Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

A Kenyérkeresők embersége: Összegyűjtött novellák
A Kenyérkeresők embersége: Összegyűjtött novellák
A Kenyérkeresők embersége: Összegyűjtött novellák
Ebook606 pages8 hours

A Kenyérkeresők embersége: Összegyűjtött novellák

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook


A szerző első novelláskötetében a kételkedő, önmagával szemben elégedetlen kisemberek világát mutatja be mély empátiával. Szereplői erkölcsi-morális felelősségük teljes tudatában igyekeznek felülemelkedni hétköznapjaik sivárságán. A novellák világában keveredik a Don Quijote-i gavallérság, a reménytelen romantika, a görbetükrű homor, és finom irónikusság, a gyermekkor sokszor leckepofonokkal terhes, mégis kalandos világa. Az önmagát megnemadó, dolgozó kisemberek finom, árnyalt, összetett lélekrajza bontakozik ki az olvasó lelki szemei előtt! 

LanguageMagyar
PublisherNorbert Tasev
Release dateJun 11, 2018
ISBN9780463096796
A Kenyérkeresők embersége: Összegyűjtött novellák

Read more from Tasev Norbert

Related to A Kenyérkeresők embersége

Related ebooks

Reviews for A Kenyérkeresők embersége

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    A Kenyérkeresők embersége - Tasev Norbert

    Tasev Norbert

    A Kenyérkeresők embersége

    Összegyűjtött novellák

    Copyright © Tasev Norbert, 2018

    All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording, scanning, or otherwise without written permission from the publisher. It is illegal to copy this book, post it to a website, or distribute it by any other means without permission.

    This novel is entirely a work of fiction. The names, characters and incidents portrayed in it are the work of the author's imagination. Any resemblance to actual persons, living or dead, events or localities is entirely coincidental.

    Tasev Norbert asserts the moral right to be identified as the author of this work.

    First edition

    ISBN: 9780463096796.

    This book was professionally typeset on Reedsy

    Find out more at reedsy.com

    Contents

    A Kenyérkeresők embersége 2009.

    Számadó létpofonok 2010.

    Sebezhető félelem 2011.

    A szerzőről

    A Kenyérkeresők embersége 2009.

    FELESLEGES KOCKÁZAT

    (Prof Druzsin Ferenc tanár úrnak tisztelettel)

    A hétfői napok többségét az emberek nagy része – az utolsó kivételeket nem számítva -, egyáltalán nem kedveli. Lehet, hogy azért, mert a szegény Hétfő, - az elátkozott munkanap -, rögvest a kipihent hétvége utolsó tagja után a Vasárnap után jön? – Lehetséges

    Mindenesetre Nemere Antal, akit mindenki csak Toninak ismert, a híres, nevezetes félszeg, és félénk.

    Toninak, amint megpillantotta a naptárjában azt, hogy holnap Hétfő lesz, és mindenkinek tekintet nélkül szigorlati vizsgát illik tenni a XIX századi magyar irodalomból, akkor bizony elfogta az a fajta, bizonyára mindenkinek ismerős érzés, hogy mi van, ha a kedves, és mindig eminensen mindent megtanuló diák önhibáján kívül merő véletlenségből elfelejtett valamit megtanulni? Az bizony kellő értelemben is nagyon kellemetlen, és szinte könyörtelen érzés tud lenni! A mai nap, amikor valaki elindul a Kecskeméti utca kicsit szűkös, és levegőtlen kígyóhosszúságúra megnyúlt, és nagyon keskeny utcájában, bizony felteszi magának a mindent eldöntő sorsfordító kérdést, miszerint ,, Jól döntöttem, hogy ide jöttem?"- stb.

    Aztán amint az ember megpillantja a hatalmas terjedelmével az emberi szemet lenyűgöző belvárosi katolikus templom két harangtornyát, és ha ez nem lenne elég, akkor még a két végzetesen komoly harangok igen kényelmetlen, és a lelkiismeretet megfélemlítő harangok komor zenéjét, bizony földbe gyökerezik kivétel nélkül minden diáknak, és egyetemi hallgatónak a lába – kiváltképpen azokat a szerencsés választottakat -, akiknek éppen a hétfői napon kell számot adniuk arról, hogy mit is sikerült nagy ügybuzgalommal megtanulniuk két félév alatt.

    Szegény Nemere Toni a maga félszegsége, szinte mintha nem is látszott volna rajta, amikor rálépett az Egyetem tér sarkán a végzetet hozó Szerb utca flaszterjára Ugyanis a Szerb utca igen-igen vékony, és kényelmetlen utcafolyosójába volt valahogyan betuszkolva baloldalon a mindenki által rettegett Rektori Fő hivatal igazgatósága!

    A Mai XXI században felállított a Rektori Igazgatóság egy nagyon kifejező Dante, és Vergilius szobrot, amelynek a jellegzetessége, hogy a két jó barát, mester, és tanítvány egymást vezetik át az élet sorsot próbáló ösvényein Ugyan azokban, a lelket gyötrő, és megterhelő idökben, mikor Nemere Tóni, szegény a vizsgájára tartott, ez a lelket reménységgel eltöltő szoborcsoport sajnos még egyáltalán nem létezett.

    Amikor Toni belépett szinte mindenki, akivel csak találkozott nagyon elcsodálkozott, hogy hogyan is létezik, hogy a szigorlati magyar irodalom vizsga, ami pontban nyolc órakor kezdődik egy tudós irodalomprofesszor házában és ahová még senki nem érkezett meg, egy félszeg, és tudatosan félénk magas, és direkt erre az alkalomra kompletten összeállított öltönyruházatot viselt, itt van már hatóra harminc perckor.

    Ha valaki esetleg nem ismerné Nemere Tónit, az egy kicsit furcsállni fogja, hogy minekután a szülei akik, mindig korán keltek a munkájukból következően Tónink is beleszokott rögtön ebbe a nagyon kora, szinte csak a hajnalok rózsa alkonyatát látható kelésbe Egyébiránt Nemere Tóni azért is nagyon szeretett korán kelni, mert ilyenkor nem voltak még az utcán az emberek nagy tömeg-tengere, és szabadon lehetett járni, és kelni, anélkül, hogy valaki megkérdezte volna:

    ,, Maga hová megy? Mit keres itt? És hogy Miért is kelt ilyen nagyon korai időben?"

    Ezért szerette Tonink a korán keléseket!

    Késõbb, amikor a városban is ébredezni kezdtek a házak ablakai, redõnyei, és egyáltalán beindult az a bizonyos mindenkit felrázó, józanult, és hajnali robot, akkor Tóni már nemigen mozdult ki a fővárosba, inkább csak a Kazinczy utcai Tanárképző Főiskolai Főiskolán tartózkodott a barátaival (Amely intézet a XXI század elején megszüntettek, és a hallgatók kénytelenek voltak átmenni a Múzeum körúti Bölcsészettudományi Kar épületébe!)

    Abban a pillanatban, hogy szegény Tónik belépett a szerb utcai kellemetlen Rektori hivatalba, és találkozott a kicsit meglepődött kackiás bajuszt viselő, középkorú portással, rögvest, hogy természetesen ne is kelljen magyarázkodnia fölkatatott egy igen meredek csigalépcsőn pontosan a harmadik emeletre ahol a tudós irodalomprofesszor irodája volt, bizony szinte futva szedte lépteinek sorait, hogy csak fölérjen, mert nem igazán kedvelte, különös tekintettel ha éppen vizsgára kellett igyekeznie a sok fölösleges kérdezősködést!

    Bár nem látszott rajta kívülről, de nagyon szeretett az őt érdeklő témákról elsősorban irodalom, és történelem tárgyköréből igen-igen sokat, szinte már rengeteget beszélni, amivel igencsak tudott kellemetlen perceket okozni önhibáján kívül az osztálytársainak, akiket vagy érdekelt az adott témával kapcsolatban a mondandója, vagy nem, ha nem érdekelte őket különösképpen egyszerűen otthagyták, se szó se beszéd, de ha valaki, még ennyivel sem érte volna be egészen egyszerűen, és nagyon intelligens hangnemben szegény Tóninkat elküldték a sóhivatalba!

    Ami annyit tett különös tekintettel a pesti diáknyelvben:

    ,, Nem érdekel a sok beszéded, kérlek, fogd már be a szád!"

    Így Tóninak mindig be kellett fognia az éppen esedékesen megkezdett mondatait, ha azok tartalma nem felelt meg teljesen az osztálytársainak.

    Ez nem is volt annyira eget rengető probléma, ha számításba vesszük, hogy Tóni szinte mindenkihez annyira kedves, barátságos, és közvetlen igyekezett lenni, ami szinte már vétek volt nemcsak az erkölcs, de még az illemkódex ellen is! Amikor felment a harmadik emeleti professzor idő jajába ahol először a titkárnő neve Sürgős Ákosné neve fénylett, rögtön az ajtón megpillantotta a sorsot rengető feliratot Dr. Valkó Ferenc habil, professzor, docens, és egyetemi tanár – megjegyzendő, csak a neve volt nagybetűvel feltüntetve, a többi rangját egy kicsit kisebb betűvel begyeztették a névtáblája alá!

    Szegény Tónink, talán álmában sem gondolta volna, hogy õ lesz a legelső szerencsés kivételezett, és kiválasztott, aki megtisztelve érezhette magát, hogy a legelső megszeppentként számot adhat ez ideig felhalmozott tudásáról.

    Valkó Ferenc tudós professzor egy az ötvenes éveinek a vége felé járó tudós ember volt, aki nagyra értékelte, ha hallgatói a kötelezően betanított sorokon kívül föltesznek neki érdekes, és elgondolkodtató kérdéseket!

    Nem szerette azokat a tisztelt diákokat, akik csak azért látogatják az óráit, mert kíváncsiak voltak rendkívüli hangorgánumára, ami nagyon is hasonlított egy operettista tenor, dübörgően mély, és orgona szerű hangjához, mint egy idősödő egyetemi tanáréhoz, ugyanakkor megvolt benne az a fajta magával ragadó selymes karakterisztika ami csak keveseknek adatik meg, áldozati ajándékként a hatalmas egésztől, amit úgyis nevezhetünk, hogy Élet!

    Talán éppen e miatt a különlegesen karakteres, és gerinces hangja miatt rendelkezhetett azzal a fantasztikus képességével, hogy mindenkinek fel tudta kelteni az érdeklődését: különös tekintettel az általa tanított.

    XIX századi irodalom iránt!

    Nemere Tóni természetesen ebből az egészből pusztán legfeljebb csak annyit érzékelt, hogy Valkó professzornak mennydörgéses hangja megrémisztette teljesen már amúgy is keservesen, és fáradságosan összekapart lelkiismeretének szinte minden töredék darabját Valkó professzor mint ha valaki vizsgáztat rendesen legelőször is elkérte a mindenki által csak ,, halál, vagy végzet könyvének" nevezett leckekönyvet, ami be kell hogy valljuk komor fekete színével végképpen elkedvetlenítette azokat az ambiciózus fiatalokat akikben égett az optimizmus szilárdnak gondolt lángja Valkó Ferenc professzor úrnak elött rendkívüli lélekjelenlétre volt szüksége, hogy szegény Nemere Tóni előtti felelő egyáltalán épp bőrrel megússza a dolgot.

    Egy feltűnően optimista diák bizonyos László Nándor, aki feltűnően meggyőző bizonyossággal próbálta azt bebizonyítani, hogy az általa húzott tétel Arany Jánosnak a Toldiját nem sikerült egyetlen könyvtárban sem megszereznie, igencsak szikrákat, és egyéb kellemetlen villámokat sikerül t a tisztelt Valkó professzor úr lélek tükreiből előcsalnia rendkívüli energiába került, hogy a mérges felháborodáson kívül, és haragon kívül egyéb fennakadás Hál’ Istennek nem történt! Szegény László Nándornak bizony meg kellett tanulnia az alapszabályt, ha egy ilyen professzor úrral összejött, vagyis mindenki jobban tette, ha elolvassa az egész feladott tételanyagot, még ha az csak egyedül az Országos Széchenyi Könyvtárban is található egyes egyedül, mert különben az elégtelen érdemjegy mellett, sajnos számítani lehetett arra, hogy Valkó Ferenc professzor úr igen hamar megvonja tőle a bizalmat.

    Mondani sem illik, hogy ez az egész kényelmetlen és roppant idegeket összeborzoló helyzet mennyire kiborította szegény Nemere Tóninak, aki mindent megtett, hogy ez a vizsga szerény képességeihez mérten a lehető legjobban sikerülhessen!

    Szerencse, hogy az áldozatokon egy titokzatos erő folytán mindig megkönyörül a szerencse istenasszonya Fortuna, akinek végtelen kegyelmessége által megmenekülnek azok, akik mindent megtettek, hogy gondolataikat, és eszméiket a tudás lángja vezesse Tóninak is a lehető legszerencsésebb helyzetben jött a segítségére Fortuna istennő, mert a húzott tételsor közül sikerült remegő balkezével kihúznia éppen Gárdonyi Géza Az én falum című novellás könyvét, amit sikeresen el is olvasott, és minden szakirodalmat, és Valkó professzor úr által előjegyezett munkát is áttanulmányozott Tehát amikor kihúzta túlságosan izgulós, és félszeg balkezével a tételt, úgy érezhette, hogy egy hatalmas kőszikla az mely legördül szívének eltitkolt, és jogosan elrejtett kapuiból.

    Helyet foglalt éppen a gondolkodó Babits Mihály portré mellett, amit ha jól gondolt Rippl-Rónai József festett, még az ezerkilencszázhuszonnégyes évben, és szinte érezte az irodalom, és a kultúra légkörén, hogy itt, ha az ember tudja azt, amit illik tudni, olyan nagyon nagy katasztrófa már korántsem történhet.

    Éppen ezért igyekezett beosztani magának minden aprólékosan, és megfontoltan csak beosztható percet, (egészen pontosan tíz perc állt, minden hallgató rendelkezésére!), hogy felhalmozott tudását valamilyen úton-módon a lehető legalaposabban egy A4-es lapon vázlatba tudja foglalni. Nem kellett sokáig a nevére várnia, és már enne is ülhetett a legelső megtiszteltként a professzor úr előtti úgynevezett: ,, vallatószékben" ahol össze kellett minden megfontolt idegrendszerét szednie, eddig talán jobban, mint valaha.

    Nem volt mi tenni.

    Elkezdte, és a nagyon vázlatos, és gondosan előre megfontolt Gárdonyi Géza életrajzot felvillantva rögvest belecsapott egyfajta önmaga számára megkomponált, és igen precízen felépített novellaelemzésbe Valkó Ferenc professzor úrnak rendkívül tetszhetett, és egyfajta szimpátiát árult el az arca, amikor szegény Tónink verejtékező homlokával küszködve, még mindig azt szerette volna bebizonyítani, hogy õ igenis a lehető legaprólékosabban fel lett készülve mindenre.

    - Nagyon jó Antal, ez idáig már megvan a négyes, most azt kell rohamléptekkel eldöntenie, hogy folytatja-e tovább? – kérdezte igen barátságos melegséggel Valkó professzor úr!

    Szegény Nemere Tóni, azt sem tudta, hogy a professzor mit is kérdezett máris rávágta, mintegy rendkívülien automatikusan:

    - Igenis kérem, tessék csak parancsolni.

    Valkó professzor úr a sorsdöntő kérdéseket nagyon szerethette, mert ilyen esetekben általában mindig idézgetett egy-egy kedvenc költőjétől, vagy részleteket, vagy egész strófákat, és passzusokat, és azt kérdezte szegény Tóninktól kimért, ám a talán a legkedvesebb költőjét méltatva.

    - Arany Jánosék hány éves korában vették magukhoz Arany János Piroska névű lányának unokáját? (Sajnos Arany Piroska mikor világra hozta gyermekét meghalt, gyermekágyi lázban) Nemere Tóni először nem válaszolt, mert valamilyen módon okosan megsejtette a téma igen nagyfokú komolyságát, és ezért jól meggondolt választ igyekezett arra a kérdésre adni, amire igazából szinte egyáltalán nem is tudta a választ!

    Ezért volt szüksége arra, hogy tippeljen.

    - Nagyon kicsi lágy volt, körülbelül, úgy ötéves lehetett, amikor Arany Jánosék magukhoz vették lányunokájukat! – hangzott Tónink válasza kellőképpen félszegen, és szinte már lemondó hangvétellel!

    - Az nem lett volna baj, ha csak ötéves lett volna, egy ötéves gyerekkel még csak megvan valahogy az ember, de éppen kisebb volt, mert Arany Jánosék korán elvesztették lányukat! – hangzott a oktató, ám a lehető legbarátságosabban, és elismerőn a válasz! Szegény Tónink most aztán végleg maga alatt lehetett, hiszen úgy gondolta, hogy önmaga alatt elfűrészelte a nagyon is törékeny ágat, amely ez idáig a lehető legbiztosabb pont volt az életében! Megsemmisült!

    Mint később kiderült feleslegesen, mert Valkó Ferenc professzor úr barátságába fogata, hiszen látta rajta, hogy mennyit készült, és az összes munkát, ami csak a kezébe került el is olvasta, tetszhetett neki Nemere Tóni olvasottsága, mert amikor a végső szigorlati jegy beírásra került régi típusú aranyhegyű töltőtolla alól.

    Valkó Ferenc professzor csak ennyit súgott, mintegy barátiság, jó tanácsként Tóninak.

    - Ha kérhetem Nemere úr, csak a kijárat után legyen kedves megtekinteni az indexét!

    A KENYÉRKERESÕK EMBERSÉGE

    (Anyai nagyanyámnak szeretettel)

    Egy titkos erő, afféle lelkiismereti, és emberséges erő hatja át az egész szegénységet! Létezik ugyanis egy olyan emberséges, és szívjóságú megértés, ami sajnos a mai XXI századi emberek, és különös tekintettel egyes gazdag, és átlagon felüli jobb módban élő emberek között bizony a lehető legritkábban fordul csak elő! A szegény ember az utolsó falatját is megosztja, ha vendég érkezik a házhoz, nem kíméli a gondos vendéglátást sem, bár mindenki tudja, hogy a saját megmaradt élelmét ajánlja fel a megvendégelt embernek, és szinte mindent olyan jó szívjósággal ad, hogy az szinte már sértés azokra nézve, akik azt elfogadják, és módosabb háztartásból jönnek Anyai nagyanyám Namoly Terézia történetein nőttem fel részben ő mesélte sokszor, hogy a húszas éveiben járhatott amikor már javában dolgozgatott Békés megyében Kőszigeten a Körösi Állami Gazdaság Téeszében, még az ezerkilencszázhatvanas években, sokszor igen kemény, és kíméletlen tempóban, hogy kicsi családjának a kenyérkereső falatokat megteremtse!

    Sokszor megtörtént, hogy a Deák Ferenc utcából Dévaványán ahol lakott, átment a Szeghalmi útra, megbízható, és emberséges barátnéjához Nagy Zsigmondnéhoz, akit mindenki csak Erzsike néninek hívott!

    Sokszor előfordult, hogy az embereket a legszentebb, és a legmeghittebb, és békességesebb álmukból egészen egyszerűen felriasztották, hiszen menni kellett: vetni, kapálni, markot szedni, és vagy csak egészen egyszerűen segíteni kombájn körül, amikor learatták a búzát.

    Megesett, hogy nagymamámat is hajnali négy órakor, kakasok kukorékoló szavára, nedves gyöngykönnyes harmatokkal érte utol a felkelő nap Egész nap kapáltak, és négykézláb szedték a kukorica tövek közül a fölösleges tarackot, és egyéb oda nem illő gyomokat, és gazokat Egyeltek, és ékszerkönnyes verejtékeik nyoma meglátszott homlokuk barázdái között! Megtörtént, hogy reggel négy órától egészen délelőtt tíz óráig, mint az igába fogott állatoknak meg kellett küzdeniük a természet egész embert próbáló erőivel, és csapásaival is.

    Egy nap Namoly mama bekapált jó barátnéjával Nagy Erzsike nénivel legalább két hold föld kukoricatáblát, ami tekintélyes mennyiség még egy traktor teljesítményének is, de nem lehetett fáradni, és feladni a küzdelmet a rögös, és sokszor porladozó földdel, mert otthon a családnak kenyeret kellett, és illett hazavinni. Namoly mama egyébként sem volt az a fajta asszony, akit megrendített volna a kihívások sorozata, sokkal inkább volt szorgalmas, és az utolsó szálig kitartó, és hűséges oroszlán jellemű ember, mintsem, hogy meghunyászkodott volna, akár a gúnyolódó, és sokszor vele pimaszkodó munkatársai előtt.

    Az ezerkilencszázhatvanas években bizony sokszor előfordult, hogy az átlagkereset nem haladta meg az ezerhatszáz forintos fizetést, így a kieső jövedelmet valahonnan kénytelen volt előteremteni az ember, főleg, ha nagycsaláddal, egyáltalán családdal rendelkezett.

    A kőszigeti Kiskunsági Állami Gazdaság Téeszei mellett, természetesen vállalt a mama más jellegű idénynek mondható munkákat is, kezdve attól, hogy a felforrósított vulkáni melegben tüsténkedve, és sebtében egymaga egy álló, teljes nap megnyírt több mint száz birkát, mert jó pénzt adtak a gyapjáért a piacon! Haj!

    De sokszor emlegette, hogy:

    - Bizony fiatalabb koromba, két lábam közé vettem szegény jajveszékelő, és toporzékoló barit, és együltiben megkoppintottam, hogy pízünk legyen! – így mondta jellegzetesen hosszú í tájszólást alkalmazva, általában akkor, ha a sok, és emlékszerű é rzelmi felindulás miatt elfogta a könnyeit lélektükreiben.

    Büszke lehet az ember, akinek ennyire dolgos, szorgalmas, céltudatos, és minden tekintetben takarékoskodó nagyanya van, hiszen kivált a mai világban sosem árt a takarékosság, hisz olyan kevés pénzt lehet csak keresni!

    A mamának, és mint a falubeli embereknek, kivált azoknak , akik egy réteghez a szegénység kiszolgáltatott emberséges személyiségei közé tartoztak, az volt a legjellegzetesebb sajátossága, hogy mindig adott, még ha neki is épphogy megvolt a betevő falatja mindenkinek mindent Disznóhúst, tojást, szalmát, vajat!

    Régi világban sem volt annyira egyszerű az élet, mit egyéb korok zivataros esztendeiben, de valahogy mégis ahogy Namoly mama mindig emlegette normális emberek növekedtek fel, igaz ugyan, hogy szegényebbek voltak egy némelyik sorstársuk, mint a templom egere, de emberséget kaptak útravalóul a szülői háztól Talán ez az egyetlen szó emberség, a mai világban is újratanulható, és egyszersmind megtanulható fogalommá kellene, hogy váljék!

    A szerencsés csodának mondható, hogy abban a nehéz helyzetben, amikor a szegényebb családok számára a létfenntartás mindennapi eszköze a kenyér volt a tét, és a kockázat szinte a hét minden napjain, mama egy kiváló embert találhatott, akit később férjéül választhatott, Bokor Gyulát, anyai nagyapámat! Anyai nagyapám, bár az õ családjában is kilencen voltak testvérek, mégis sikeresen igyekezett felvenni a versenyt, hogy a szegénység fojtogató bilincseit valamilyen úton-módon megtörje, ami sikerült is többé-kevésbé.

    Nagyapám a Dévaványai téglagyárban, később mint mindenes gyakorlati kőműves szakember ellátta a mindennapi feladatokat, és szorgoskodott, hogy a gondos, és takarékos háztartásból hinnél több részt kivegyen, és felvállalja a dolgos, munkáskéz által diktált Igét hogy csak a kétkezi munkavégzésnek van becsülete, és erkölcsi tartalma!

    Egyetlen gyermekük született.

    Egyetlen édesanyám Bokor Edit, akit már gyermekként arra igyekeztek értelemmel élve ránevelni, hogy tisztelje, és becsülje meg amit teremtő két kezével, és gondolkodó, alkotó elméjével képes volt létrehozni, és megteremteni, és így a Kádár-korszak embereit mindenképpen jobb, és hálásabb érzés fogta el, mert hittek abban, hogy az amit csinálnak, és ami munkát végeznek annak előbb-utóbb meg lesz a gyümölcse mert volt értelme!

    A papa, és mama sokszor kivette a részét, mint alkalmi böllérsegédek, és hentesek, egy-egy disznóvágás, és hús elraktározás alkalmával a lakodalomban, vagy egyéb falusi ünnepnapok alkalmával, de hála jól öszszekuporgatott, és értékes forintjaiknak nemsokára megengedhették maguknak, hogy saját disznót tartsanak. A mama mesélte, hogy egyszer annyira belefeledkeztek a mangalicák vételébe, hogy mire meg kívánták tekinteni a jutányos áron vett jószágokat azok nem kis meglepetésre és csodálatra megfialtak, és az egész malacok rémülettől, és kétségbeeséstől visító mangalica süldők kellemes otthonává változott, amire azonban egyikük sem számított! A falusi embereknek, bár jelentős jövedelemmel egyikük sem rendelkezhetett, kivált, ha még a mindennapi betevőre is alig-alig futotta, Hál’ Istennek egy nagy szövetségesük mindig akadt az emberséges közösség, amely ha megszorulni látszottak segített nekik önzetlen segítségnyújtásával!

    A papa amellett, hogy téglakészítő volt a téglagyárban Dévaványán, és kőművesi munkálatokat, és ácsmunkálatokat is elvállalt, arról lett nevezetes, - bár önmaga egy végtelenül szerény, és egyszersmind nagyon is kevés szavú ember volt világéletében -, hogy hatalmas hím bikákat kezdett befogni, hogy alkalomadtán fölcipelhessék őket a vására, mert jól fizettek utánuk! Egyszer aztán egy vörös szőrű, és igen-igen torzonborzas bikával akadt össze, aki vélhetően nem igazán tolerálta azt, hogy őt el fogják adni, úgy felbőszítette magát, akár egy egyfejű, lángvörös sárkány, és orrából csak úgy patakzottak a habként előtörő nyálkás buborékok!

    Szegény anyai nagyapám, és jó komáinak, és barátainak tehát tanácsos volt szedni a lábukat, ha nem akartak mindenáron egy igen-igen dühös, és bosszúálló vörös színű bikával összeakadni, ami annyi megindult, hogy majdnem kisfián felöklelte a négykerekű Zil teherautót, amin nagyapámék ültek!

    Édesanyám, ha hazajött az iskolából, általában gondos szorgalommal nekilátott, hogy a mindennapi háztartási munkák mellett kivegye a részét a háztartási munkáknak a Deák Ferenc utcai házukban Gondozta a konyhakertet, és igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, és végrehajtani, hogy mire szülei megjönnek, ahol kellett be legyen kapálva az éppen szükséges krumpli, vagy éppen zöldséges veteményes Haj! hányszor mesélte a mama, hogy a tókertben hétszilvafás gyümölcsösükben főztek a megérett, és már másra nem használható szilvából a pálinkát, amit aztán jó pénzen a vásárban el tudott adni, és ezt akkor még gyermek édesanyám mennyire nem szerette, gyermeki testét a sok munka igen hamar lefárasztotta, és még túl pici volt ahhoz, hogy megszokja!

    A szegényebb embereknek talán éppen ez lehetett a mindent tudó, és mindent kimutató titkuk hogy önzetlenül képesek voltak bárkin segíteni, és önmagukat becsületben, és tisztességben megtartani, bár önmaguk is egyre fenyegetőbben szembesültek vele, hogy egyre jobban szorítja mindennapjaikat a végtelennek tűnő szükség!

    EGY MINDENT ELBÍRÓ LÉLEK

    (Apai nagyanyámnak szeretettel)

    Azt gondolom, hogy ahhoz kell a nagy kitartás, hogy az emberek embertársaik közösségéhez megfelelő képpen alkalmazkodni tudjanak! Az alkalmazkodás egy látszólag nagyon egyszerű, és mindenképpen követhetőnek tűnő fogalom, de ha jobban meggondoljuk, könnyen rájöhetünk arra, hogy kiváltképp a magyar embereknél eléggé kacifántos, és sajnos meglehetősen nehéz feladat - Bozse moly, bozse moly szlatki – így elmélkedett meglehetősen morfondírozó hangulatában egy kedves, ezüstkristály hajú asszony, apai nagyapám Tarkos Mihályné A név iránt érdeklődők népes tábora sem lesz feltételezem annyira elégedett mint egyesek, ha elmesélem, hogy a Tarkos megszólítás azért Torkos, és nem Tarkos ,mert annak idején az ezerkilencszázhatvanas években a polgármesteri Hivatalban valaki valamit elfelejtett feljegyezni, sajnos így utólag egységgé körülményes eljárást venne az igénybe, ha megpróbálnánk kideríteni, hogy vajon kis is volt a hunyó a történetben, de ezt az egyedi nevet már mondták Tosokoknak, Tasaknak, Toseffnek, két f betűvel, mint a Tóth személyneveknél szokás, és így tovább.

    Apai nagyanyám Hauser Erzsébet egy kisgazdás parasztcsaládban született sajnos vészterhes időbe ezerkilencszázharmincnyolcban, éppen abban a korszakban, amikor Magyarország feje felett sorsdöntő, és meglehetősen kíméletlen, és mindenre képes viharfelhők gyülekeztek.

    Nagyanyám szegény, mindig elmesélte, hogy úgy körülbelül öt éves lehetett, amikor meglátta az izraelita vallású embereket masírozni meglehetősen könyörtelen menetben éhezve, és szomjazva, csont soványra fogyva erőltetett menetben menetelni a Rákoscsabához közeli vasútállomásra.

    Szegény az egészből csak annyi tudatosult benne, még szinte gyermeki fővel, hogy ezek az emberek, akik ugyanolyan rendes, polgári, és munkás környezetből jöttek, mint a társadalom összes többi tagja, vajon milyen szörnyű hibát követhetek el, hogy most így bűnhődnek?

    Még éppen idejében kapta el a kezét, és szólította ki nagyanyja az összezsúfolt tömegből kisgyermekként, pedig csak vizet, és egy szerényke kis falatka ennivalót szeretett volna adni az éhező tömegbeli embereknek!

    Ha akkor a nagymamája Hammer Katalin nem ragadja ki a tömegből az ég tudja milyen borzalmas események történtek volna vele.

    Később aztán, mikor első áldozó lett az evangélikus keresztségben és aztán bérmálkozni is elvitték magukkal szülei, jött az ötvenhatos könyörtelen forradalmi égés, ami szintén megviselt szinte mindenkit, és ez alól az akkor tizennyolc éves nagymamám sem volt kivétel, talán annál inkább sem, minek után második gyermekével volt várandós, mert sajnos a legelsőt egy kisleányt amikor még a Globus, és a kőbányai konzervgyárban dolgozott, meghúzta magát, és elvetélt Így édesapám volt a Tarkos családban a második gyermek a születési sorrendben, de természetesen mikor Hál’ Istennek világra tudott jönni, a Rákoskeresztúri kastélyban, amit ideiglenesen átalakítottak katonákat, és sebesülteket elázni képes kórházi rendelővé, úgy forradták őt kitörő ujjongással, mint hacsak elsőszülött lett volna. Amikor megszületett nagymamám, aki rengeteget dolgozott, de jóformán szinte alig keresett valamit, - pedig három állást is betöltött volt konzervgyári, téglagyári, és a bolgár kertészetben kapás alkalmazott -, havi hatszáz forintból valahogy azért elõteremtette a szükséges létfenntartáshoz elengedhetetlen eszközöket Apai nagyapámmal pusztán csak egyetlen, ám igen komoly, és nagyon tragikus hiba volt.

    Bár kétségtelen, hogy szinte minden munkát kellő becsületességgel, és tapintatos, és meglehetősen aprólékos szorgalommal el tudott látni, óhatatlan szenvedéllyel feledkezett bele szinte kivétel nélkül nagyon sok alkalommal bizonyos káros, és lélekölő poharak felgurításába, aminek az lett a következménye, hogy amikor édesapám már mint karosszérialakatos tevékenyen részt vette a munka végzésből, és meglehetősen jó fizetéssel, havi ezerhatszáz forint fizetéssel rendelkezett, ebből minden hónapban a fele összeget, több mint nyolcszáz forintot odaadott szüleinek, hogy valamiből megtudjanak élni!

    Nem lett volna semmi baj, és galiba, ha egy kicsit betartották volna a mértékletesség, és a takarékosság egy-két megfontolandó szabályát!

    Édesapámnak Tarkos Mihálynak (az õ nevét már a-val írták rejtélyes körülmények között, amire mind a mai napig nehéz lenne fényt deríteni), nyolc évvel később ezerkilencszázhatvannégyben született egy öccse Torkos László (ő viszont megmaradt az o-betűs névváltozatnál), és gyakorlatilag apám jelentősen hozzájárult, és kivette a részét öccse neveléséből Nagyanyám amellett, hogy vetett, kapált, szántott, és ültetett, eljárt édesapámmal mindennap hol a rákoskeresztúri, hol a rákoscsabai nagypiacra, ahol, ha az ember ügyesen tudott alkudozni, és kellőképpen készségesen rátudta beszélni az adott vevőt, hogy mindenképp az õ portékáját vegye meg, mert az sokkalta finomabb, és ropogósabb, mint a másiké, önkéntelenül is szert lehetett tenni, egy kis jól jövő mellékes jövedelemre.

    Apám gyakorta itt töltötte a nyári szüneteket, és magát a nagy vakációt, így szert tudott tenni a néminemű kereskedelmi fortélyra, és furmányosságra, hogyan is lehet a kevés pénzből kijönni Főleg a zöldségek, és gyümölcsök eladásában lehetett segítő jobb kezére mindenképpen számítani.

    A Tarkos családnál tipikus ételnek számítottak a következők rántott leves, petrezselymes krumpli, és tojásleves, és a legkülönfélébb tésztaételek, a krumplistésztától egészen a szalámis, vagy sonkástésztáig, de a grízes tésztának nem akadt párja, ha a szomszédságból átjöttek ebédelni.

    Azt lehet mondani, hogy Vasárnap volt az egyetlen ünnepi jellegű alkalom, amikor húsételek kerültek az asztalra, és ez volt az a nap, amikor a család ténylegesen együtt volt, hiszen a hét többi napján a szülők dolgozni mentek, szinte már kora hajnalban, amikor apámék még aludtak, hogy a kenyérrevaló meglegyen!

    Annak ellenére, hogy apai nagyapámra harminckét alkalommal szegeztek pisztolyt, vagy lőfegyvert, mindig is megmaradt rejtelmes figurának akit, még így tizenhat évi távlatból sem ismerhettem teljességében meg Jó ember volt õ, dolgos, szorgalmas, és munkásként sok mindenhez értett, amit én képtelen lettem volna elsajátítani, vagy éppenséggel megtanulni, mégis a káros szenvedélybetegsége miatt azt hiszem, hogy egy idő után édesapámnak is feszélyező lett vele a kapcsolata.

    Nagyanyám annak ellenére szerette a férjét, és mindent igyekezett a lehető legjobb tudása szerint megtenni azért, hogyan két gyermeke a lehető legrendezettebb, harmonikus, és kiegyensúlyozott kapcsolatban nőhessön fel, nem véletlen, amikor mindig a varázsaltos régi, szép idök jutottak eszünkbe õ mindig csak ennyit mondott, hirtelen felriadva, mint hacsak egy rejtélyes álomból ébredt volna fel, hogy - Istenem, Istenem ( Bozse moly, bozse moly, szlatki!)

    A MEGHATÁROZÓ SZÁMADÁS

    A kilencvenes évek közepén egy meghatározó, és minden tekintetben korántsem szokványosnak mondható hétfői napon sírva, és nagyon is jogos kétségbeeséssel kelt fel szürke ágyából Méla Róbert A neve alapján arra lehetett következtetni, hogy Robi egy végtelenül gyámoltalan anyámasszony katonája volt az élet szinte majdnem mindegyik területén.

    Vegyük csak gyorsan számításba melyek voltak azok a területek, ahol Robi igen kellemetlen népszerűségnek örvendett.

    Legelőször is, mint minden fiatalember életében sajnos Robi életében is több alkalommal bekopogtatott volna az annyira hőn áhított szerelem mindent utánozhatatlan, és egyúttal meglehetősen földöntúli érzése, - ami valljuk csak be nyugodtan, hogy egyedül Méla Robi gondolta úgy, sokszor tengernyit csalódva, nemcsak barátainak gondolt, és hitt osztálytársaiban, de abban az idillikusnak elgondolt téveszmében, hogy egy-egy véletlenszerű, és nagyon is bájosan kacsintgató hölgy szempár esetleg neki szólhat, és amit õ kihasználható, és sajnos megtéveszthető naivságával egyetemben olyan sokszor elhitetett önmagával, hogy egy idő után az egész szenvedélyes érzéstől, és magától a randevú szótól, is megcsömörlött!

    Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Robi minden tekintetben kilógott a hétköznapinak mondott fiatalság soraiból, szinte már-már annyira, hogy minden egyes nap egyedül volt, a hét szinte összes általános iskolai szünetében, és korántsem titkolta, hogy ez viszonylagos nyugalmat, és örömet szerzett neki.

    A külvilág szemében egy meglehetősen magának való, és gőgösen szófukar fiút látott minden nap az osztályközösség, de ha bárki is mélyebben megismerkedett volna Méla Róberttel az bizonyára megértőbb, és segítőkészebben megbocsátóbb lett volna vele szemben Szegény Robi, a többi úgymond saját problémájával elfoglalt osztálytársa hallani sem akart arról, hogy esetleg Robinak is lehetnek magántermészetű problémái, vagy esetleg súlyosabb gondjai!

    Senki még csak tudomást sem akart arról az igen megindító események láncsorozatáról venni, hogy az egyesek szemében alaptalanul gyáva, és szerencsétlen jelzőkkel megbélyegzett fiatalembert iskola előtt, és iskola után is több alkalommal úgy istenesen elagyabugyálták.

    Talán a mai XXI századi diáknyelvezet ezt úgy nevezné, hogy ,, megagyalták, megdöngették", és alaposan ellátták a baját szegény fiatalembernek, és ha ez nem lenne elég azt is el kell mondani, hogy az iskolai szünetek alkalmával is egyes rosszcsont vezérek, akik gyakorlatilag irányították, és az uralmuk alatt tartották, jóformán az egész osztálytermi közösséget egyáltalán azért is megharagudtak, ha egy-egy adandó, jobb alkalommal Robi tudta az összes választ, - hiszen hozzá kell tenni, hogy épen eléggé volt õ szálka a nagyhalak szemében, hiszen képességeihez, és tudásához mérten igyekezett minden órára becsülettel, és tisztességgel felkészülni -, és már önmagában ez a körülmény is arra ösztönözte, és egyúttal indította a bandavezéreket, hogy kellőképpen ellássák szegény fejét, és gondoskodjanak arról hogy pokoli napjai, és nyughatatlan percei legyenek!

    A tisztelt olvasóban, most bizonyára felmerül a kérdés, amit gyakorlatilag az összes ember megkérdez ilyen, és hasonló jellegû eseteknél, hogy:

    - Miért nem védte meg magát? Miért nem szólt a szüleinek, vagy a tanárok közül a témában jártas illetékes személyeknek? stb.

    Sajnos a problémával még ha szólt volna bárkinek is, Robi különösen aprólékosan kigondolt idegrendszerében ez akkor is csak legfeljebb soványka vigaszt nyújthatott volna neki, hiszen a szülei meglehetősen késõn dolgoztak, és ha valaki több mint tizenkét órát dolgozik egyfolytában, igás robotmunkákat teljesítve, és végezve, és aztán nagy nehezen holtfáradtan hazamegy, szerintem alig-alig akad, sajnos egyre kevesebb azoknak az embereknek a száma, akik egyáltalán megkérdezik áldott gyermeküket.

    - Na, kislányom, kisfiam, kérlek mesélj, milyen is volt a suliban? stb. Így tehát maradt a megváltoztathatatlan, és kikerülhetetlen belenyugvás az egész dologba, hogy a bandavezérek, jelen esetükben a Ménesi testvérek, Bonka László, és Berkes Zoltánnal egyetemben kellő rendszerességgel, azt hiszem, egyáltalán nem túlzok , ha azt mondom, hogy terrorizálták Méla Robit! Azért egy idő után a sok sírás, és reményvesztett kiábrándult, és aztán kellőképpen összetört lelke után Robi kidolgozott a saját testi épségének megóvása érdekében egy sor stratégiai, és ravasz húzást arra nézve, hogy kerülheti ki minél hatékonyabban, és célravezetőbben kellemetlenkedő osztálytársai nem kívánt, és meglehetősen könyörtelen társaságát Ilyen volt többek között azaz elhárítási taktika, amit az iskola utáni biztonságos hazamenetel céljára fejlesztett ki.

    Az egész dolog abból állt, rövid tömörséggel, hogy Robi menedékútvonalak megtalálását, és felfedezését foganatosította, hogy terve biztosan célba érhessen, és ez által kikerülhette a bandavezérek kedvelt tartózkodási útvonalait!

    Úgy járt a nappalok napfényes fényeiben, mint kóborló vándor, kiátkozott árnyék, és egy kis idő elteltével különös adottságra tett szert, nevezetese a lehető leghatékonyabban elsajátította, hogyan kell előre megfontoltan, és kellő alaposság mellett, természetesen a lehető legelõrevigyázatosabban – ahogyan a pesti diáknyelv manapság nevezi ,, megpattanni, olajra lépni, kámforrá válni" a fenyegető veszély, és kilátástalan háborús viszonyok közepette!

    Ez az úgynevezett inkognitós stílus egy idő után már annyira jól, és hatékonyan beállt, hogy legalább iskola után nem kellett Robinak attól tartania, hogy ismételten ellátják a baját, hisz az iskolai tartózkodása alkalmával már amúgy is túlontúl sokat, és keményet kapott.

    Egy idő után aztán mindennaposakká lettek nemcsak az iskolában, de saját meghitt családi harmóniájában, és biztonságában is az általános elkeseredett alaphangok, a melankólia, és a kezdeti depresszió, és üldözési mánia e megmagyarázhatatlan, és egyben nagyon is különös vegyüléke, Robi talán a legeslegjobban az édesapjától rettegett, és félt, egyesek szemében szinte teljesen alaptalanul.

    Ugyanis Méla Mihály a tettek, és a férfias erő emberének vallotta magát, szinte minden meghatározó élethelyzetben, ami élete folyamán csak vele adódott. Méla úr ugyanis busz vezetőként dolgozott, és ráadásul az adott csoportjának a beosztását és a menetrendjét is õ állította össze, így gyakorlatilag bártan volt rá alkalmazható a főnök megszólítás Mivel, hogy főnök is volt, éppen ezért mindenkitől megkövetelhette, hogy úgy, és akként cselekedjenek, ahogyan azt õ előre meghatározta, és szerette, ha minden az õ egyéni elképzeléseinek, és egyénekre szabott terveinek megfelelően történik! Sajnos, amikor hazament, a legfőbb baj, amit csak elkövethetett éppen az volt, hogy teljességgel hazahozta a munkáját.

    Ami gyakorlatilag abból állt, hogy minden esetben haragudott, vagy nézeteltérése támadott valakivel, mert egyik munkanapja sem felet meg követelményének túláradó maximalizmusának!

    Néha bizony sokszor megesett, hogy családján töltötte, és vezette le a munkahelyi stressz hatásokat, és egyúttal feszültségeket, amit sem Robi, sem az édesanya Edit asszony nem szeretett, sõt egyenesen már túlságosan fárasztónak, és kellemetlennek titulálást, de mindek utána egy emberrel, akinek száznyolcvanas vérnyomása, és túlo n- túl hirtelenharagú természete sokszor volt a bajok és a problémák forrása, egyikük sem mert szólni, csak néha-néha csattant el, ugyan hál’ istennek , csak szóban, és nagyon csak futólag az a kijelentés hogy:

    - Jaj! Apukám!

    Ne kezdjük már megint a tegnapi cirkuszt! – sajnos ez volt az estek többségében az általános reagálása a stressz bizonyos levezetési technikájának, ám ami talán ennél is fontosabb dolog lett volna az volt, hogy Robi iskolai gondjairól, és látványosnak mondható megaláztatásáról azonban senki nem tett említést, főleg a családfő Méla Mihály jelenlétében!

    Így tehát maradt ismételten a jól bevált kellemetlen, és kínoktól igencsak meggyötört lelkiállapot álmatlan éjjelek, bezárkózott ajtók mögé rejtett záporkönnyek, - amelyek talán azért lehetek kiváltképpen érdekesek, hiszen Robit édesapja igyekezett úgy nevelni:

    - Fiam, a férfiaknál nem szokás a sírás, és hisztizés, mert ez csak az anyámasszonyok, bőgőmasinák, és egyúttal az ártatlan, és törékeny hölgyek kiváltsága -, mondta, és okította erre az intelemre fiát.

    Méla Mihály, de valljuk be, hogy emberek volnánk, akiknek önkéntelen is, nemcsak a gyengébbik nem törékeny tagjainak is vannak, sőt lehetnek igen-igen érzékeny pillanataink, amikor sajnos óhatatlanul is be-becsusszan egy-egy lélektükrünkhöz ragasztott apró kincses könnygyöngy, amit nem kell szégyellni, hiszen ettől lenne az embereknek érezhető, és egyúttal valóságosan is tapintható lelkiismerete!

    A fontosabb megoldásra váró probléma csak most következett, Méla Robinak valahogyan el kellett azt érnie, különlegesen bevetett stratégiákat, és probléma megoldási képességeit is felhasználva, hogy hogyan kerülhetné el végérvényesen a bandavezérek, illetve azoknak a szerencsés osztálytársainak véghetetlenül kellemetlen társaságát , akik kellő rendszerességgel móresre oktatták nap-nap után?

    Szerencsére meghallotta, hogy az igazgatói iroda elött egy kedves, nagyon fiatal, harmincas éveiben járó, bájos hölgy – aki feltételezhetően maga az igazgatónő volt éppen -, arról értekezik, és tanácskozik, hogy hogyan kellene elejét venni az osztályokon belüli esetleges iskolai agresszív magatartásoknak?

    Szecs Ágnes az Általános Iskola igazgató nője egy minden tekintetben szimpatikus, és mélységesen rokonszenves tanárnője volt az iskolának biológia szakon maga is tanította, és helyettesítette az osztályokat, és akiben Robi feltételezhető hogy egyfajta pótmamát, vagy legalább is gondját viselő személyt vélt felfedezni, ahogy az évek multával lassacskán megismerhette.

    Önmaga hosszú, és kígyó módjára tekergõdzõ gondolatai között azt találta ki, hogy minden nap, hogy az órák elött, és órák után, és különös tekintettel a tízórai szünetek, és a nagyszünetek fogcsikorgató húszperces fenyegetettségét meggátolhassa, elhatározta, és feltette önmagában, hogy mindig a harmadik emeleti tantestületi szobák, és igazgatói iroda körül fog ácsorogni, és tüsténkedni, még akkor is, ha éppen a mélyföldszinten levő tornaórára kell az osztályával mennie, csak pusztán biztonsági okokból, hogy ne kelljen együtt lennie az általa nagyon nem kedvelt, és mondhatni kellékű bandavezérekkel!

    Terve előbb utóbb javuló benyomást keltett, de előbb-utóbb egy -egy tanár kezdte szóvá tenni a tantestületi tartózkodóban, hogy lenne itt egy fiúcska, úgy tízéves forma, aki szinte megszállott jelleggel, és mániákus ragaszkodási nem hajlandó a saját osztálya légkörében, és osztálytársai társaságában tartózkodni, és egyesek szinte már ebből a megfigyelésből arra engedtek önmaguk számára következtetni, hogy ebből a gyerekből egész egyszerűen hiányzik a társas érintkezés bizonyos szabálya, és meglehetősen befelé forduló, és megvetően antiszociális, és társadalomellenes lehet, ha ennyire nem akar, vagy éppen nem tud barátkozni senkivel!

    Azért, ha a dolgok, míg pillantunk könnyű szerrel rájöhetünk, hogy Méla Robi egyáltalán nem volt antiszociális, sőt barátkozási stratégiákat is sikerült elsajátítani az évek során, itt a dolog mélyére való látásában rejlett a titkok belső kapuja!

    Egy-egy tanítási óra alkalmával általában minden pillanatban kereste a megfelelő alkalmat arra, hogy mindig tanári, és egyúttal nevelői közelben legyen, mert ez által azt remélte, hogy a tanárok majd megvédik, vagy legalább is óvintézkedéseket tesznek az ügyben, hogy Robit, az egyes bandavezér osztálytársai ne bántalmazhassák fizikai értel emben! Ám, ahogyan az a súlyos, és sorsfordító gondolatokat tartalmazó történetekben ez másként alakult, még szerencse, hogy Méla Robi osztályfőnöke Korányi Béla egy földrajz-biológia szakos idõsödõ tanárember mindig tudta, szinte egy hatodik érzék minden pillanatban megsúgta neki, hogy kiket, és milyen úton-módon érdemes számon tartania!

    Korányi tanár úr, vagy ahogyan az iskolán belüli közösségi társadalom nevezte őt Béla bácsi, egy annak ellenére, hogy a külső jegyeit tekintve egy hatalmas ember volt, robosztus termetéhez meglehetősen nagy fizikai erő társult, kiváltképpen, ha valakinek megfordult a fejében az a szerencsétlen gondolat, hogy véletlenségből nagy ijedten megpróbált visszabeszélni, akkor meglehetősen kellemetlen koki néven elhíresült kisebb kobakrestaurálásra számíthatott – ami egész egyszerűen abból állt, hogy az illető feje búbjára Béla bácsi ujjperceinek behajlításával egy kisebb nyomást, és lökést adott, ami eléggé kellemetlen volt -, nem is egészen a fájdalom, és az utána való sajgó érzés miatt, hanem azért is, mert ezt követően szinte megszűnt minden fajta bizalom, és őszinte megértés az adott illetővel szemben!

    És, ha ez nem lett volna elég az osztályközösségen belül is bizonyos kegyvesztettségre is számíthatott!

    Nem így Robi barátunk, aki szegény, már attól volt szinte számkivetett, hogy nem fogadták be, - vagy csak nagyon kis létszámban egy-egy jobb szívű, és megértőbb osztálytársa!

    Hál’ istennek, hogy a sors mindig a segítségére sietett véghetetlenül bátortalan hősünknek, és szerénységében az volt a legfőbb hiba, hogy túlontúl szerény mivolta miatt nem kért senkitől segítséget Édesanya megsejtette, hogy mi lehet a baja, mert egyik nap képtelen volt a szobájában behatolni, hiszen Robi elreteszelt mindent maga körül, és világfájdító, hatalmas zokogásba kezdett, amit főleg az édesapja egyfajta depresszív hisztériával azonosított, és így senki nem is sejtette, hogy mi is lehetett a valódi ok, illetve az igazság?

    Édesanya Méláné Banyi Edit asszony azonnal tárgyalásba kezdett az iskola igazgató nőjével, és Szecs Ágnes asszony mindent részletesen elmesélt neki, a legkisebb fajta megaláztatástól kezdve, a kompromittálóbb, és természetesen fájdalmasabb, és megrendítő lélektani hatást tartalmazó fizika bántalmazásokig!

    A végeredménnyel szinte mindenki egyetértett, csak még meg kellett vele barátkoztatni Méla Robit is, aki csak azért utasította vissza a kezdeti őszinte segítségadást, mert attól félt meglehetősen baljóslatún, és pesszimistán, hogy mikor magántanuló lesz, majd a lakótelepi otthonában fogják zargatni azok a bizonyos ártó bandavezérek!

    Ha zargatták is, egy idő után a lelki sebei igyekeztek behegedni, de el sohasem múltak el igazán, mert mindig benne marad az életet próbáló, és az életet átalakító számadás, amit minden ember át tud érezni, hiszen az élet maga sorskérdések, és sorsválaszok összetett láncolata

    A KENYÉRKERESÕ ROBOTMUNKÁJA

    (Apámnak szeretettel)

    A mai XXI századi világban a kétkezi, munkás, és verejtékcseppeket gazdagon megteremtõ munkának egészen egyszerűen nincsen becsülete!

    Az emberek többségét általában egyetlen dolog foglalkoztatja alig elvégzett munkáért hatalmas fizetési összegeket szeretnének – pest nyelven ,,legombolni" -, az illető munkaadótól, vagy ha valaki munka nélkül kíván megélni, akkor is szeretne, minél többet magának megtakarítani, természetesen csekélyke munkavégzésért cserébe!

    Tárkonyos Mihály beosztáskészítõ, főnök, és egy személyben busz sofőr volt egy közlekedési vállalatnál.

    Mindig is azt vallotta, hogy az él etben a legfontosabb az, hogy az embernek munkája legyen, amit tisztességgel, és becsülettel elvégez, és boldogulni tud, mert azt vallotta, hogy a munkavégzés nemesebbé, és emberségessé tesz!

    Egész életére jóformán keserűen rányomta kegyetlen vasfogát az idő barázdája, és a percek végtelennek tűnő vasláncolata, mint hacsak soha nem akartak volna telni azok a pillanatok, amiket egy nap legalább hússzor megélt tízszer ment oda-vissza a Móricz Zsigmond körtérre, és legalább hússzor ment át a kegyelmes hölgyön: az Erzsébet-híd szélesre nyitott, és tágasnak tűnő aszfalt peremén.

    Sokan el sem akarták azt hinni, és nem is elhiggyék azt, hogy bizony Tárkonyos Mihály mindennap éjjel kettő óra harminckor, már szinte harckészültségben volt, hogy megindulhasson a kellemetlen, és egy idő után jogosan monotonnak, és egyhangú unalmasságnak ható robotmunkára.

    A szokásos öltözetet öltötte magára az évszakok változásától függően természetesen rövid, vagy hosszú ujjú inget vett, és általában egy kényelmetlen szürke posztóból készült, rossz minőségű, nadrágot, - amit csak úgy emlegettek kollegáival közösen, hogy a szürke zárdai kosztüm!

    Sajnos az idegeket felőrlő munkatempó – elvégre a busz sofőrnek az emberek életéért kellett igen súlyos, kőszikla felelősséget vállalni, nem is beszélve a többi autósért, hogy minél probléma mentesebben legyenek képesek arra, hogy a KRESZ általános érvényű szabályait megtartassák, -, bizony koránt sem volt egy nyugalmas, és termékenyítő harmóniában megáldott munkavégzés! Tárkonyos Mihály nemsokára rájött arra, hogyha nem változtat valamilyen úton-módon azon, hogy a folyamatos éjjel kettõ harmincas kelésben tönkrement idegrendszerrel saját magát szinte felőrölje a mindennapos munkavégzés miatt, rájött arra, hogy ha mindennap tizenkettőre hazaér, és lefekszik egy kis időre – mint- egy megpihen a kellemetlen idegeket nyúzó robotmunka után -, akkor talán több ideje lehet a családjára feleségére, és fiára, akiknek bizony el kellett volna egyszer-egyszer, ha nem is a családfőnek a bátorítása – hiszen Tárkonyos Mihály igyekezett a tőle telhető legtöbb bátorságot csepegtetni fiába Tárkonyos Albertbe, és feleségébe Tárkonyosné Lila Annamáriába!

    Sajnos az életben, minden egy hajszálon függ, kiváltképpen ha az adott személy éppen buszt vezet, és a XXI század hajnalán éppenséggel ki van téve a senkit, és semmit tekintetbe nem vevő vezetőknek, és az afféle csúnya beszédű, és roppant faragatlan felebarátoknak – akiket főleg akkor tud meglehetősen kellemes körülmények között begyűjteni az ember, ha például, éppen a kormos úttest aszfalttengerén szabályosan, tehát az előírt, és természetesen a megengedett közlekedési sebességgel halad! Szegény Tárkony Mihály nem is sejtette, hogy családja felesége, és egyetlen fia mennyire aggónak érte nap-nap után, hisz gyakorlatilag a cigarettázás, és a kellemetlen feketeleves kávéfogyasztás jelentõs mennyiségét sikerült elfogyasztania minden egyes munkanapon.

    Hogy pontos legyek Tárkonyos Mihály minden egyes hétköznap, hogy egyáltalán ébren tudjon maradni, és kellőképpen balesetmentesen legyen képes kezelni az autóbuszát elfogyasztott legalább tizenhárom adag méreg, és egyúttal patkó erős kávét, illetve hozzá, feltételezhető, hogy oldja a benne felgyülemlett szinte már mindennapossá vált stresszt három doboz tűzpiros dobozú Multifilteres füstszűrős, ám nikotinban jelentősen gazdag cigarettát Mivel a Közlekedési Vállalatnál kötelező volt minden egyes beosztott számára az orvosi vizsgálat, Tárkonyos M ihály kifogta a lehető legprecízebb, és a lehető legjobb szakembert, egy kedves idős professzor urat, aki bizony-bizony meg-megintette, hogyha nem vigyáz, bizonyos élvezeti cikkek mértéktelen fogyasztásával, annak súlyosan meg fogja keserülni a következményeit, és egyúttal a végzetesnek mondható kárát.

    Hiába, ha számításba vesszük azt, hogy Tárkonyos úr eddig már átesett egy igen-igen komoly vesekő eltávolításon, illetve eltávolították a vesehomokját is, akkor bizonyára egyesek feltehetik a kérdést:

    - Ugyan kérem, hát árulja már el nekünk egyszer embereknek, hogy miért nem hagy fel a legális lélekölő cikkek használatával, és miért nem szokik le a dohányzásról, illetve ossza be minden napra orvosi utasításnak megfelelően az adott kávé adagját?! – Most Tárkonyos úrról tudni kellett a következőket.

    Ő egész életében a tettek embere volt, és éppen elég volt neki a saját munkaköri beosztása, nemhogy még melléje esetleg művelődési szempontokat is figyelembe vegyen, és esetleg olvasson, vagy netán a kultúra iránt érdeklődjön.

    Emellett, ha Tárkonyos úr valamit a fejébe vett, akkor annak éppen olyan tökéletesre kellett sikerülni, amilyennek otthonában éppen kigondolta, és eltervezte, ellenkező esetben bizony megnézhették magukat azok, akik merő véletlenség folytán bátorkodtak összeakadni Tárkonyos úrral!

    Egy időzített bomba, hajthatatlanul makacs, és sokszor hangulatember volt, akinek a kiváltképpen a munkahelyén nem jó mederben

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1