Egyetlen gyermek

1. Az ámokfutás napja

Tanítónőm, Miss Russell lehelete maradt meg leginkább az emlékezetemben az ámokfutás napjáról. Forró és kávészagú volt. Miss Russell tartotta belülről az ajtót. A sötét kabáttárolóba éppen csak egy kis fény szűrődött be az így kialakult résen. Belül nem volt kilincs, mindössze egy kiálló fémpöcök, azt húzta befelé a hüvelyk- és a mutatóujjával.

– Egy pisszenést se, Zach! – súgta határozottan. – Meg ne mozdulj!

Nem mozdultam. Annak ellenére, hogy a bal lábamon ültem, és már igencsak zsibbadt, sőt egyre jobban fájt.

Beszéd közben Miss Russell kávélehelete súrolta az arcom, ez egy kicsit zavart. Az ujjai remegtek a fémpöckön. Rengeteget kellett beszélnie mögöttem a kabáttárolóban Evangeline-hez, Davidhez és Emmához, mert ők sírtak, és egyfolytában mocorogtak.

– Itt vagyok veletek, gyerekek – mondta Miss Russell. – Megvédelek benneteket. Csitt, legyetek csendben!

Folyamatosan hallottuk a pukkanásokat odakintről. És a sikolyokat.

PUKK, PUKK, PUKK.

Tisztára úgy szólt, mint a hang a csillagháborús játékokban, amelyeket néha az Xboxon játszottam.

PUKK, PUKK, PUKK.

Mindig három pukkanás, aztán újra csend. Csend vagy sikoltozás. Miss Russell kicsit megrezzent, valahányszor ezeket az erős hangokat újra és újra meghallottuk. Ő egyre hangosabban és hangosabban suttogott.

– Egy pisszenést se! – Evangeline csuklott.

PUKK, Hukk, PUKK, PUKK.

Azt hiszem, valaki bepisilt, legalábbis olyasmi szag volt a kabáttárolóban. Egy kis Miss Russell-lehelet, egy kis pisi, egy kis ázott dzseki, mert a szünetben, amikor kint voltunk, esett is.

– Nem esik annyira, hogy ne lehessen odakint játszani. Csak nem vagytok cukorból! – mondta Mrs. Colaris. Az eső senkit nem zavart. Fociztunk meg rabló-pandúrosat játszottunk, vizes lett a hajunk meg a dzsekink. Megpróbáltam megfordulni és felnyúlni, hogy megtapogassam, mennyire lettek vizesek a dzsekik.

– Ne mozogj! – súgta Miss Russell. Megcserélte az ajtót zárva tartó kezét, karkötői megcsörrentek. Miss Russell mindig karkötőcsomót visel a jobb csuklóján. Néhányról kis bigyók lógnak, amulett a nevük. Ezek különleges dolgokra emlékeztetik. Amikor nyaralni megy, mindig vesz egy új amulettet, hogy később eszébe jusson róla az összes élménye. Amikor elkezdtük az első osztályt, megmutatta nekünk az összes amulettjét, és elmondta, honnan valók. A legújabb, amelyet a nyári szünetben vett, egy hajó volt. Annak a hajónak a kicsinyített mása, amelyen egészen közel ment a kanadai Niagara-vízeséshez.

A bal lábam eddigre már tényleg nagyon fájt. Megpróbáltam csak egy kicsit kihúzni magam alól, hogy Miss Russellnak ne tűnjön fel.

Éppen bejöttünk a szünetről, betettük a dzsekiket a kabáttárolóba, elővettük a matekfüzetet, amikor elkezdődött. Először nem lehetett erősen hallani. Úgy tűnt, mintha egészen a folyosó végéről jönne, ahol Charlie asztala van. Amikor a szülők korábban jönnek értünk, vagy az orvosi szobába mennek, mindig megállnak Charlie asztalánál, beírják a nevüket, megmutatják az igazolványukat, és kapnak egy piros zsinóron lógó kártyát azzal a felirattal, hogy látogató. Ezt aztán a nyakba kell akasztani.

Charlie a McKinley biztonsági őre, és már itt van harminc éve. Tavaly, amikor előkészítős voltam, tartottunk egy nagy bulit az előadóteremben, úgy ünnepeltük meg ezt a harminc évet. Egy csomó szülő is eljött, hiszen Charlie már akkor is biztonsági őr volt, amikor ők jártak kiskölyökként a McKinley-be, ahogy anya is. Charlie azt mondta, felesleges a buli, hiszen úgyis tudom, hogy engem mindenki szeret, majd elnevette magát a sajátságos mókás módján. Azért megvolt a buli, és én úgy láttam, örült neki. Körberakta az asztalát azokkal a rajzokkal, amelyeket neki készítettünk, sokat haza is vitt, hogy otthon nézegethesse. Az én rajzomat úgy rendezte, hogy az asztalán rögtön az első sor közepére kerüljön. Én ugyanis tényleg jó rajzoló vagyok.

PUKK, PUKK, PUKK.

Eleinte halk pukkanások. Miss Russell éppen azt magyarázta, hogy a munkafüzet melyik oldalán van az iskolai, és melyiken a házi feladat. A pukkanásokra elhallgatott, a homlokát ráncolta. A tanterem ajtajához ment, kinézett az üvegablakon.

– Mi a…

PUKK, PUKK, PUKK.

Aztán egy nagy lépéssel elhátrált az ajtótól, és csak annyit mondott:

– Bassza meg! – Tényleg ezt mondta. A csúnya szót. Mindannyian hallottuk, és nevetni kezdtünk. – Bassza meg! – Rögtön, ahogy Miss Russell kiejtette a száján, azt hallottuk, hogy a hangosbeszélő megszólal a falon, és egy hang azt mondja:

– Zárkózás, zárkózás, zárkózás! – Nem Mrs. Colaris hangja volt. Amikor korábban zárkózási gyakorlatot végeztünk, Mrs. Colaris egyszer mondta be a hangosbemondón azt, hogy Zárkózás!, ám ez a hang többször, gyorsan, egymás után ismételte el.

Miss Russell elfehéredett, mi pedig abbahagytuk a nevetést, hiszen nagyon megváltozott, és egy cseppet sem mosolygott. Hirtelen olyan képet vágott, ami megrémisztett, nem is tudtam volna beszélni, annyira elakadt a hangom.

Miss Russell kettőt körözött az ajtónál, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Aztán abbahagyta a körözést, bezárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt. Az eső miatt nem jött be napfény az ablakokon, Miss Russell mégis odasietett, és lehúzta a rolókat.

– Tudjátok, ugye, mit szoktunk csinálni a zárkózási gyakorlaton? – mondta hadarva, remegő, nyüszítésszerű hangon.

Eszembe jutott, hogy a zárkózás azt jelentette: nem megyünk ki, mint tűzriadókor, hanem a tanteremben maradunk, és elbújunk.

PUKK, PUKK, PUKK.

Valaki odakinn a folyosón hatalmasat sikoltott. A térdem reszketni kezdett.

– Fiúk, lányok, befelé mindenki a kabáttárolóba! – mondta Miss Russell.

Amikor korábban csináltuk a zárkózási gyakorlatot, jó mókának tűnt. Úgy tettünk, mintha mi volnánk a rablópandúrosban a rablók, és csak ültünk a kabáttárolóban úgy egy percig, amíg meg nem hallottuk, hogy Charlie kívülről kinyitja a tanterem ajtaját a különleges kulcsával, amely minden ajtót nyit az iskolában, majd hangosan azt mondja:

– Én vagyok az, Charlie! – Ez pedig azt jelentette, hogy a gyakorlatnak vége. Most nem akartam bebújni a kabáttárolóba, hiszen már szinte mindenki odabent volt, és nagyon zsúfoltnak tűnt. De Miss Russell a fejemre tette a kezét, és betolt.

– Igyekezzetek, srácok, igyekezzetek! – mondta. Főleg Evangeline, David, de persze mások is sírni kezdtek, és azt mondták, hogy haza akarnak menni. Éreztem, hogy nekem is könnyek gyűlnek a szememben, azt azonban nem akartam, hogy kicsorogjanak, és az összes barátom meglássa. A szorítós trükkhöz folyamodtam, amit a nagyitól tanultam: ha az ember két ujjával összeszorítja az orrát ott, ahol a kemény átmegy a lágyba, akkor a könnyek nem jönnek ki. Nagyi a játszótéren tanított meg erre az összeszorítós trükkre, amikor egyszer már majdnem elsírtam magam, mert valaki lelökött a hintáról. Ekkor nagyi azt mondta:

– Ne hagyd, hogy sírni lássanak!

Miss Russell mindenkit beterelt a kabáttárolóba, és behúzta maga mögött az ajtót. Egész idő alatt hallhattuk a PUKK hangokat. Megpróbáltam magamban számolni őket.

PUKK – 1, PUKK – 2, PUKK – 3.

A torkom egészen kiszáradt és égett. Igazán jólesett volna egy korty víz.

PUKK – 4, PUKK – 5, PUKK – 6.

– Kérlek, kérlek, kérlek! – suttogta Miss Russell. Aztán Istenhez beszélt, édes jó Istenemnek hívta, a többit nem értettem, mert halkan és gyorsan suttogott. Szerintem azt akarta, hogy csak Isten hallja.

PUKK – 7, PUKK – 8, PUKK – 9.

Mindig három PUKK, aztán szünet.

Miss Russell váratlanul felnézett, és megint azt mondta:

– Bassza meg! – Majd azt: – A telefonom! – Résre kinyitotta az ajtót, amikor éppen szüneteltek a pukkanások, teljesen kitárta, a fejét behúzva átszaladt a tantermen az asztalához. Aztán visszaszaladt a kabáttárolóhoz. Megint behúzta maga mögött az ajtót, és rám szólt, hogy most én tartsam a fémpöcköt. Tartottam, pedig vágta az ujjaimat, és egyáltalán nem volt könnyű csukva tartani. Két kézzel kellett fognom.

Miss Russell keze annyira remegett, hogy a telefon rázkódott, amikor beütötte a jelszót. Folyton elrontotta, és amikor az ember rossz jelszót ír be, a képernyőn az összes szám halomba dől, és újra kell kezdenie.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – mondta Miss Russell, és végre sikerült jól beírnia a jelszót. Láttam, mi volt az: 1989.

PUKK – 10, PUKK – 11, PUKK – 12.

Néztem, ahogy Miss Russell beüti a 911-et. Sokáig kicsengett, idegesen várt, majd megszólalt:

– Igen, halló, a McKinley Általános Iskolából telefonálok, Wake Gardens, Rogers Lane. – Nagyon gyorsan beszélt, a telefonjából kiszűrődő fényben láttam, hogy közben kicsit a lábamra köpdös. Muszáj volt a köpést magamon hagynom, hiszen mindkét kézzel az ajtót tartottam. Nem tudtam letörölni, csak bámultam a köpésre. Ott volt a nadrágomon, egy egész nagy buborék. – Egy ámokfutó van az iskolában, és… Rendben, akkor tartom a vonalat. – Nekünk odasúgta: – Valaki már telefonált.

Ámokfutó. Ezt mondta. És akkor másra sem tudtam gondolni, egyre csak az ámokfutó járt a fejemben.

PUKK – 13, ÁMOKFUTÓ PUKK – 14, ÁMOKFUTÓ PUKK – 15, ÁMOKFUTÓ…

Valami olyasmit éreztem, hogy meg lehet fulladni a kabáttárolóban, tök meleg van, mintha elfogyasztottuk volna az összes levegőt. Legszívesebben kinyitottam volna egy kicsit az ajtót, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, de túlságosan féltem. Éreztem, hogy a szívem szupergyors sebességgel ver a mellemben, és feljön egészen a torkomig. Nicholas mellettem egészen összeszorította a szemét, és szapora ziháló hangokat adott ki magából. Túl sok levegőt fogyasztott.

Miss Russell is csukva tartotta a szemét, de ő lassan vette a levegőt. Éreztem a kávészagot, amikor egy-egy hosszú sóhajtással kiengedte. Aztán kinyitotta a szemét, és suttogva újra beszélni kezdett hozzánk. A nevünket mondta egymás után:

– Nicholas, Jack, Evangeline… – Jó érzés volt, amikor rám került a sor: – Zach, nem lesz semmi baj. – Mindannyiunknak azt mondta: – A rendőrség már idekint van. Jönnek segíteni. Én meg itt vagyok közvetlen mellettetek. – Örültem, hogy ott van közvetlen mellettünk, és ahogy beszélt, az segített, hogy ne féljek annyira. A kávélehelete sem zavart már. Bemeséltem magamnak, hogy ez apa reggeli lehelete, amikor hétvégente otthon reggelizik velünk. Egyszer már kóstoltam kávét, nem ízlett. Túlságosan forró volt, meg olyan állottféle ízű. Apa nevetett, és azt mondta:

– Jobb is, mert a végén még visszamaradsz a fejlődésben. – Nem tudom, pontosan mit jelent, de nagyon szeretném, ha apa itt lehetne. Nem volt itt, csak Miss Russell, az osztálytársaim meg a PUKK hangok…

PUKK – 16, PUKK – 17, PUKK – 18.

Most tényleg nagyon hangosak voltak, és a sikolyok is a folyosón meg a sírás a kabáttárolóban. Miss Russell már nem hozzánk, hanem a telefonjába beszélt:

– Jaj, istenem, közeledik. Jönnek már? Jönnek már? – Ezt kétszer is megkérdezte. Nicholas kinyitotta a szemét, és azt mondta:

– Ó! –, majd elhányta magát. Lehányta végig az ingét, jutott belőle valamennyi Emma hajába meg hátul a cipőmre is. Emma hangosan felvisított, Miss Russell pedig a szájára tapasztotta a kezét. Közben elejtette a telefont, az meg beleesett a hányadékba a padlón. Az ajtón át szirénák hangját hallottam. Én tényleg jó vagyok a szirénahangok felismerésében, meg tudom különböztetni a tűzoltókét, a rendőrökét, a mentőkét… de most olyan sokat hallottam odakintről, hogy nem ismertem fel őket, teljesen összekeveredtek.

PUKK – 19, PUKK – 20, PUKK – 21.

Minden forró, lucskos és büdös volt. Szédülni kezdtem ettől az egésztől, a gyomrom is émelygett. Aztán hirtelen néma csend lett. Nem hallottam több pukkanást. Csak a sírást meg a csuklásokat a kabáttárolóban.

És AKKOR jött az irdatlan PUKKPUKKPUKK. Úgy tűnt, mintha egyenesen ránk zúdulna: rengeteg pukkanás sorozatban, harsány recsegő hangok, mintha valami darabokra törne. Miss Russell felsikoltott, és betapasztotta a fülét. Mi is sikoltoztunk, és betapasztottuk a fülünket. A kabáttároló ajtaja kinyílt, mert eleresztettem a fémpöcköt. Fény áradt be, bántotta a szemem. Próbáltam tovább számolni a pukkanásokat, de túl sok volt belőlük. Aztán abbamaradtak.

Minden teljesen elnémult, mi is, meg sem moccantunk. Olyan volt, mintha nem mernénk levegőt sem venni. Így maradtunk nagyon sokáig: némán és mozdulatlanul.

Aztán valaki megállt az osztálytermünk ajtajánál. Hallottuk a kilincs kattanását, és ahogy Miss Russell kis horkantásszerű hangokkal kifújja a levegőt. Kopogtattak az ajtón, egy férfihang hangosan kérdezte:

– Halló, van itt valaki?

2. Katonadolog

– Minden rendben. Itt a rendőrség, már vége – mondta a hangos férfihang.

Miss Russell felállt, egy darabig megkapaszkodott a kabáttároló ajtajában, azután a tanterem ajtajához ment, egészen lassan, mintha elfelejtette volna, hogyan kell járni, és talán neki is elzsibbadt a lába a kuporgástól. És is felálltam, mögöttem nagyon lassan mindenki kijött a kabáttárolóból, mintha mindannyiunknak újra meg kellett volna tanulnunk használni a lábunkat.

Miss Russell kinyitotta az ajtót. Egy csomó rendőr tódult be. Még annál is többet láttam kint a folyosón. Egy rendőrnő megölelte Miss Russellt, aki olyan hangokat adott ki magából, mintha fuldokolna. Ott akartam maradni Miss Russell közelében, elkezdtem fázni, mert most, hogy kijöttünk és szétszóródtunk, már nem szorultunk össze, és egyáltalán nem volt melegünk. Attól a sok rendőrtől megszeppentem és elgyávultam, úgyhogy belekapaszkodtam Miss Russell blúzába.

– Jól van, gyerekek, gyertek ide előre! – mondta az egyik rendőr. – Mutassátok meg, milyen szépen tudtok sorba állni!

Az ablakok mögül újabb szirénák zaját lehetett hallani. Látni nem láttam semmit, hiszen az ablakaink magasan vannak, és nem tudunk kinézni, csak ha székre állunk vagy felmászunk az asztalra, azt pedig nem szabad. Ráadásul Miss Russell le is húzta a rolókat, amikor a pukkanások elkezdődtek.

Egy rendőr megfogta a vállam, és betolt a sorba. Rajta és a többi rendőrön egyenruha volt olyasfajta mellénnyel, amelyen nem megy át a golyó, néhánynak sisakja is volt, mint a filmeken, és puskája, nem csak a szokásos pisztoly az övön. Kicsit ijesztőek voltak a puskákkal meg a sisakokkal, de barátságosan beszéltek velünk.

– No, srácok, semmi baj, most már teljesen vége! Már biztonságban vagytok – ilyeneket mondtak.

Nem tudtam, minek van most már teljesen vége, de nem akartam kimenni az osztálytermünkből. Miss Russell sem állt oda a sor élére. Még mindig félrehúzódott a rendőrnővel, és csinálta azokat a fuldokló hangokat.

Általában amikor fel kell sorakoznunk, hogy elhagyjuk a tantermet, mindenki tolakodik meg lökdösődik, leszidnak bennünket, hogy nem állunk szépen sorba. Ezúttal tényleg mindannyian mozdulatlanok voltunk. Evangeline, Emma és néhányan még sírtak vagy reszkettek. Mindannyian Miss Russellra bámultunk, hogy mikor hagyja abba a fulladozást.

Rengetegféle hangot hallottunk odakintről, meg a folyosó mélyéről is. Arra gondoltam, tisztára úgy hangzik, mintha Charlie kiabálná újra meg újra azt, hogy NEM, NEM, NEM! Törtem a fejem, vajon miért kiabál Charlie ilyet. Talán megsebesítette az ámokfutó? Tök veszélyes lehet biztonsági őrnek lenni egy iskolában, amikor bejön egy ámokfutó.

Más hangok is voltak, mindenféle sírások és kiáltások:

– Jaj, jaaj, jaaaj…

– Fejlövés, marad!

– Combi ütő, kérek nyomókötést és érszorítót!

A rendőrök övén a kézirádiók egyfolytában pittyegtek és karattyoltak, de olyan gyorsan, hogy alig lehetett érteni. A sor elején álló rendőr rádiója is felpittyent, egy hang bemondta:

– Indulásra készülj! – A rendőr körbefordult, majd azt mondta:

– Indulás! – A többi rendőr tolni kezdte hátulról a sort, és mind menni kezdtünk, de tök lassan. Senki nem akart kimenni a folyosóra, ahonnan azt a sok sírást meg kiabálást lehetett hallani. Az elöl álló rendőr feltartotta a tenyerét, hogy a mellette elvonuló gyerekek belecsapjanak, és úgy tűnt, ezt viccből csinálja. Én nem csaptam bele a tenyerébe, ő pacsi helyett megpaskolta a fejem búbját.

Végig kellett mennünk a folyosón a hátsó ajtóhoz, ahol az ebédlő van. Láttuk a többi elsőst meg a másodikosokat, a harmadikosokat, ahogy jöttek ugyanolyan sorokban, mint mi, egy-egy rendőr vezetésével. Mindenki dermedtnek és ijedtnek tűnt.

– Előrenézzetek! Ne forgolódjatok! – mondogatták a rendőrök, pedig én látni akartam, hogy igazam volt-e, és tényleg Charlie kiabálta a NEM, NEM, NEM!-et korábban, meg hogy jól van-e. Látni akartam, hogy ki sikoltozott.

Nem láttam sokat, mert Ryder jött mögöttem, Ryder pedig tök magas, és mások is jöttek mögötte. De a vonuló gyerekek és a rendőrök között néhány dolgot azért láttam: emberek feküdtek a folyosón, a padlón, mentősök és rendőrök vették őket körül, és hajoltak föléjük. És láttam vért. Legalábbis vérnek néztem. Tiszta sötétvörös meg fekete pocsolyák, mint a kifröccsent festék, végig a folyosón, a padlón és meg pár helyen, a falon is. És láttam Ryder mögött a nagyobbakat, a negyedikeseket-ötödikeseket, az arcuk tök sápadt volt, mint a szellemeknek. Néhányan sírtak, és véresek voltak. Az arcuk és a ruhájuk.

– Előrenézz! – mondta egy rendőr mögöttem, ezúttal cseppet sem barátságosan. Gyorsan visszafordultam, a szívem vadul kalapált a sok vér miatt. Láttam már korábban is igazi vért, de csak keveset. Amikor például elestem, és a térdem vérzett meg hasonlók, de ilyen sokat soha. Mások is forgolódtak, a rendőrök meg kiabálni kezdtek:

– Nézz előre! Ne forgolódj! – Minél többet mondták, annál inkább forgolódott mindenki, hiszen mások is azt csinálták. Többen sikoltozni kezdtek, nekiiramodtak, egymásnak ütköztek, lökdösődtek. Amikor a hátsó ajtóhoz értünk, valaki oldalról nekem jött, én meg vállal nekiestem az ajtónak, és ez tökre fájt, hiszen az ajtó vasból volt.

Még esett odakinn, eddigre egész szépen nekieredt, mi meg dzseki nélkül voltunk. Mindent az iskolában hagytunk – a dzsekiket, a hátizsákokat, a könyves tasakunkat meg a többit –, semmi nem volt nálunk. Így vonultunk végig az udvaron, majd át a hátsó kapun, amely mindig zárva van, amikor szünetben lejövünk, nehogy valaki kiszaladjon meg idegenek jöjjenek be.

Kicsit jobban éreztem magam, amikor kiértünk a szabadba. A szívem már nem kalapált annyira, és a hideg eső kellemesen hűsítette az arcom. Mindenki lelassított, már nem volt annyi kiabálás, sírás meg lökdösődés. Az eső szemlátomást mindenkit lecsillapított, nem csak engem.

Átkeltünk a kereszteződésen, amely tele volt mentő-, tűzoltó- meg rendőrautóval. Az összes lámpájuk villogott. Igyekeztem belelépni a tócsákban villogó fényekbe, hogy kék, piros meg fehér gyűrűk jelenjenek meg a vízen, így aztán egy kicsi víz bele is ment az edzőcipőmbe, ráadásul éppen ott, ahol lyukak vannak a tetején. A zoknim vizes lett. Anya haragudni szokott, ha az edzőcipőm átázik, én persze akkor is tovább tocsogtam, és egyik gyűrűt a másik után csináltam. A kék, piros és fehér fények úgy néztek ki együtt a tócsákban, mint az amerikai zászló színei.

Az utcákat eltorlaszolták a teherautók és a gépkocsik. Újabb autók érkeztek mögéjük, én pedig láttam, ahogy szülők ugrálnak ki belőlük. Kerestem anyát, de nem láttam. A rendőrség kihúzott egy szalagot kétoldalt a kereszteződésben, úgyhogy át tudtunk menni. A szülőknek a szalag mögött kellett maradni. Neveket kiabáltak:

– Eva? Jonas? Jimmy? – Néhány gyerek visszakiabált: – Anya! Mami! Apa!

Azt játszottam, hogy ez egy film a sok fénnyel meg a puskás, sisakos rendőrökkel. Izgalmas érzés volt. Úgy gondoltam, hogy én vagyok a főhős, a csatából megérkező katona, és ez a sok ember mind azért van itt, hogy lásson. A vállam fájt, de az ilyesmi megesik, ha az ember csatából jön. Katonadolog. Ez az, amit apa mindig mond, amikor összeszedek egy sebet a hokiban, a fociban vagy a kinti játékban.

– Katonadolog. Mindenkivel megesik. Mutasd meg, hogy nem vagy nyúlszívű!

3. Jézus és az igazi halottak

A bennünket felvezető rendőr bemasíroztatta a sort az iskola mögötti úton lévő kis templomba. Amikor bementünk, már nem éreztem magam annyira kemény hősnek. Az összes izgalmas érzés odakint maradt a tűzoltó- meg a rendőrautók körül. Odabent a templomban sötétség és csend volt. Fáztunk. Főleg azért, mert eddigre bőrig áztunk az esőtől.

Mi nem nagyon járunk templomba, csak egyszer voltunk egy esküvőn, meg tavaly Chip bácsi temetésekor. Az nem ez a templom volt, hanem egy nagyobb, New Jersey-ben, ahol Chip bácsi lakott. Nagy kár, hogy Chip bácsi meghalt, mert még nem is volt olyan öreg. Apa testvére volt, és csak egy kicsivel idősebb nála, mégis meghalt, mert rákos lett. Az egy betegség, ami sok embernek van, és mindenkinek a teste különböző helyén lehet rákja. Néha egyszerre mindenhol. Ez történt Chip bácsival, és az orvos nem tudott segíteni, hogy meggyógyuljon, ezért különleges kórházba került, ahová azok az emberek kerülnek, akik már nem lesznek jobban, és ott halnak meg.

Elmentünk oda meglátogatni. Azt hittem, biztos meg lesz rémülve, mert valószínűleg tudja, hogy meg fog halni, és többé nem lesz együtt a családjával. De amikor megláttuk, nem tűnt rémültnek, csak aludt egyfolytában. Már fel sem ébredt azután, hogy meglátogattuk. Alvás közben simán meghalt, szóval nem hiszem, hogy egyáltalán észrevette, amikor meghalt. Néha elalváskor ez jut eszembe, és félek elaludni, mert mi lesz, ha meghalok alvás közben, és még csak észre sem veszem?

Rengeteget sírtam Chip bácsi temetésén, legfőképpen azért, mert Chip bácsi örökre elment, és többé nem találkozhatok vele. Az összes többi ember is sírt, különösen anya, nagyi, meg Mary néni, Chip bácsi felesége. Vagyis nem igazán a felesége, mert nem házasodtak össze, de ettől mi még Mary néninek hívjuk, hiszen tök régóta éltek együtt, én még meg sem születtem… azóta. És sírtam, mert Chip bácsi benne volt abban a ládában a templom előtt, amit koporsónak neveztek. Tök szűk lehetett odabent, én egyáltalán nem szeretnék egy olyan ládában feküdni. Csak apa nem sírt.

Amikor a rendőrök ránk szóltak, hogy üljünk be a templomi padokba, Chip bácsira és arra a szomorú temetésére gondoltam. Mindannyiunknak be kellett férni a padokba, a rendőrök meg azt kiabálták:

– Csússzatok be egészen! Csináljatok helyet mindenkinek! Még beljebb, még beljebb! – Mi pedig csúsztunk egyre beljebb, amíg valamennyien úgy össze nem szorultunk megint, mint a kabáttárolóban. Volt egy átjáró középen, a bal oldali padsor és a jobb oldali padsor között, a rendőrök egy része oda, a padok mellé sorakozott fel.

Úgy éreztem, jéggé dermed a lábam. Pisilni kellett. Próbáltam szólni a rendőrnek a pad mellől, ahol ültem, hogy hadd menjek ki vécére, de azt mondta:

– Most senki nem megy sehová, kishaver –, úgyhogy próbáltam visszatartani, és nem gondolni arra, hogy mennyire kell. De amikor az ember megpróbál nem gondolni valamire, az lesz az egyetlen dolog, amire majd egész idő alatt gondol.

Nicholas jobbra ült mellettem, és még mindig hányásszaga volt. Láttam Miss Russellt, ahogy más tanító nénikkel hátul kuporog egy padban, és azt kívántam, bár mellette ülhetnék. Az összevérzett nagyobb gyerekek is hátul voltak, és közülük rengetegen még mindig sírtak. Ezen csodálkoztam, mert már a kisebb kölykök sem pityeregtek. Néhány tanító, rendőr és a templomból egy ember – a fekete ingéről és fehér gallérjáról tudtam, hogy a templomból való – beszélt hozzájuk, ölelgette őket, arcukról törölgette a vért a papír zsebkendővel.

Elöl a templomban volt egy nagy asztal, ami egy különleges asztal, és oltárnak hívják. Fölötte volt egy nagy kereszt, rajta Jézussal, ugyanúgy, ahogy abban a templomban, ahol Chip bácsi temetése volt. Igyekeztem nem nézni Jézusra, aki csukott szemmel lógott a kereszten. Tudtam, hogy a szögelt kezével és lábával ő egy halott. Az emberek ezt éppen azért csinálták vele réges-rég, hogy megöljék, pedig ő rendes krapek volt, és Isten fia. Anya elmesélte nekem a történetet, de nem emlékszem, miért csinálták ezt Jézussal, és azt kívántam, bár ne lenne ott elöl. Ez eszembe juttatta az iskolásokat a folyosón meg az összes vért, és kezdtem azt hinni, hogy talán ők is halottak voltak, szóval ez azt jelentené, hogy én is igazi halottakat láttam.

Többnyire mindenki csendben volt, és abban a nagy csendességben azok a PUKK hangok újra ott csengtek a fülemben, mintha visszhangként jönnének vissza körös-körül a templom falairól. Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak tőlük, de folyton visszajöttek.

PUKK, PUKK, PUKK.

Vártam, hogy most mi történik. Nicholas orra ki volt pirosodva, egy takonycsepp lógott ki belőle, egy hatalmas. Folyton visszaszívta, ilyenkor szipákoló hangot adott ki, aztán a takony újra meg újra visszacsúszott. Nicholas mindkét kezével a lábát dörzsölte, fel-le, mintha szárítani próbálná, de a nadrágja tök vizes volt. Nem beszélt, ami szokatlan, hiszen az iskolában egymással szemben ülünk a kék asztalnál,