Az első expedíció

Epilógus

Kezdetek

2100- at írunk. Ez a Nagy Év. Az emberiség időszámítását egy, huszonegy évszázaddal ezelőtti eseményhez kötjük, melynek pontos dátumát tudósaink egészen máshova datálnák. Ha egyáltalán hisznek benne. Ez az év más lesz. Valóságos. Olyan tetteket fogunk idén végrehajtani, amikre méltán emlékeznek majd utódaink huszonegy évszázad múlva. Huszonegy évszázad. Huszonegy… milyen érdekes, létezett valaha egy játék, aminek ez volt a neve. A történelem viharos századaiban, még a szerződés aláírása előtt, amikor az emberiséget háborúk, gazdasági és etnikai viszályok gyötörték. Létezett egy játék, amelyet kártyákkal játszottak, egészen pontosan a már rég feledésbe merült francia kártya nevű paklival. Természetesen már csomag sorsa is megpecsételődött az egyezmény aláírásával, lévén, hogy a nemzetek vezetői nem engedhették meg a legkisebb megkülönböztetést egyetlen nép szempontjából sem. Nem lehetett egy kártyapakli neve francia! Így ez a valaha 52 lappal játszott játék, melyben a huszonegy összérték elérése volt a cél (a részletesebb leírásért látogasson el a Múlt Század Múzeum káros szenvedélyek termének kaszinójához), a paklival, és a nemzettel együtt feledésbe merült.

De ez az év senki számára nem ezért fog emlékezetes maradni. Idén lesz az első évfordulója az egyezmény létrejöttének. Ötven év! Ötven évvel ezelőtt elkerülhetetlennek látszott egy újabb világégető háború. Az első két világégés nagyhatalmai kezükben akarták tartani az irányítást, holott az már rég nem volt az övék. Eközben a feltörekvő államok, főként a hadvezérek által irányított, a fejlett világ peremén küszködő országok dicsőségre voltak éhesek. Vezetőik meg akarták mutatni népüknek, és a világnak, hogy velük is számolni kell. Ilyen-olyan indokkal, de mindenki fegyverkezett. És más ellenség nem lévén szükségszerűen egymás ellen fordultak az ágyúcsövek.

Meg is történt volna a baj, ha nem lett volna a világ sajtója a huszonegyedik század derekán tömve a Föld megóvása érdekében küzdő szervezetek kiáltványaival. Ma már nehezen tudnánk elképzelni az akkori helyzetet, mégis a fanatikus bálnamentőknek köszönhetjük, hogy a világunk nem hever romokban. Egy nemzetközi konferenciát tartottak éppen, ahol a digitális műholdak állatokra való zavaró hatásáról folyt a vita. Mindez történt egy semlegesnek számító óceáni szemétszigeten. Hatalmas konferencia volt, évekig szervezték a legnagyobb tudósok, hogy minden ország képviseltesse magát rajta.

Ezt a pillanatot választotta egy közép- európai ország (melynek nevét a már említett múzeum Egyezmény az Egységről termében minden bizonnyal fellelheti a kedves olvasó) katonai és gazdasági puccs végrehajtására az Európai Unió elnevezésű szervezet ellen. A világ katonai szervezeteinek vezetői ekkor épp mind a szemétszigeten tartózkodtak. Arról bizonygatták a madarászokat, hogy bizony, nem fordulhat elő, hogy egy robot által vezetett felderítő rakéta megzavarja az Afrika felett vándorló madarakat.

Természetesen hatalmas lett a felfordulás. Az egymással szemben álló felek egy légtérben voltak a hír érkezésekor. Egyszerre csörögtek a telefonok érkeztek az elektronikus levelek, hogy itt a háború. Ám, és ezt az akkori vezetők javára kell írnunk, nem tört ki a háború. Dicső őseink, a támadási parancsok kiadása helyett leültek tárgyalni. Szerencséjükre rengeteg tudóssal körülvéve, gigantikus csúcsot tarthattak, elemezhették népeink problémáját és megoldást találhattak. Létrehozták az Egyesült Emberiséget.

Eme szervezet legfőbb céljául tűzte ki, hogy az emberi faj Földön kívüli világokat hódítson meg, az elsőt ötven éven belül. A terv több szempontból is hatalmas ötlet volt. Célt állított azok elé a nemzetek elé, akiknek eddig csak a saját érdekük volt fontos. Lekötötte a világ haditechnológia- iparát, a rakéták a környező országok felől az ég felé fordultak. Jövőt adott a népeknek, egységes jövőt. És a hadvezérek is megláthatták a közös ellenséget a majdani idegen, s nem feltétlen jó szándékú értelmes civilizációkban.

A szerződés létrehozta nem volt könnyű. Olyanná alakítani, hogy az semelyik nemzet becsületén, kultúráján ne ejtsen túl nagy csorbát. Ha elzarándokol a kedves olvasó valamelyik területigazgatási fővárosba, minden nagyobb településen fellelhető egy Hősök tere. Az egységes fővárosban pedig megcsodálhatjuk a huszonegyedik század legkiválóbb szónokainak, tudósainak, vallási-, és politikai vezetőinek arany mellszobrát, akik nélkül nem jöhetett volna létre az a békés világ, melyben élünk.

Az egész tervnek egyetlen szépséghibája volt, és ez a szűk határidő. Az ezzel foglalkozó kutatók kimondták, hogy a népet nem lehet ötven évnél távlatibb megoldásokkal hitegetni, egy emberöltőnél hosszabb idő nem mozgatja meg tömegek fantáziáját. Így maradt az ötven év.

Ötven évet kaptak az országok tudósai, hogy minden biztonsági gátat ledöntve, egymással összedolgozva kifejlesszék azt a csillagjárót, ami a legkiválóbbakat elrepíti az első expedícióra. Az emberi civilizáció csúcsteljesítményére, világok meghódítójára. És Sebastian rajta akart lenni ezen a hajón.

***

Sebastian már az egyezmény létrejötte után született. Apja lelkes természetvédő volt Görögországból, aki részt vett a konferencián. Egészen addig, amíg ki nem tessékelték őt, mondván, hogy a világ sorsáról döntenek ott, és nincs szükségük egy teknőspásztorra. Ha jobban belegondolunk, a fiú az életét köszönhette az egyezménynek. Ha nem dobják ki az apját a konferenciáról, akkor talán ma is magányosan elmélkedne a teknőspáncélzat mintázatának szaporodásbeli jelentőségéről.

A fiút, apjával ellentétben nem kötötték le a földi teremtmények, de az együtt páncélminták rajzolásával eltöltött órák megtették hatását. Középiskolás kora óta élt-halt a térképekért, főképp a csillagképeket vizsgálta. Így adódott, hogy legnagyobb vágyához is közelebb került, amikor bekerült az Európai Térképészeti Akadémiára, mint űrfizikus. Terve az volt, hogy megpályázza a leendő expedíció navigátori állását.

Kitűnt az akadémiáról több okból is: szülei nem voltak tehetősek, kontinens-szerte kutatott ösztöndíjak után, hogy fizetni tudja a tandíjat. Öltözködése nem követhette a legújabb divatot, ruhái inkább hasonlítottak az egyezmény előtt megszokottakhoz, mint a modern, mindenféle számítástechnikai eszközökkel ellátottakhoz. Ő ezt egyáltalán nem bánta, semmivel sem érdekelték jobban a legújabb technológiák, mint legtöbb barátját. Kapcsolattartáson és tanuláson kívül nem nagyon használta az internetet se. Sokkal jobban szeretett apjától a huszadik születésnapjára kapott robogójával közlekedni, alacsony- gravitációs mutatványokat végezni. Testmagassága nem érte el az átlagot, ezt hosszúra nőtt, felfelé kócolt, sötét hajával próbálta kompenzálni. Rendszeresen járt testépítő szalonokba, így nem volt szokatlan, hogy az utcán megfordultak utána a lányok, nemegyszer még a fiúk is. Szeme romlásának kezdetén a legújabb módszerekkel kezelték, ami megakadályozta a további gyengülését, sőt sokkal élesebbé tették a látását. Ezt akkor vett észre, amikor a barátnőjének mutatott egy gyönyörű csillagképet, ám ő azt nem látta.

Sebastian örömét lelte a tanulásban, szerette a családját. Rengeteg barátja volt, akikkel szabadidejét tölthette. És volt egy csodálatos barátnője, így joggal tehetjük fel a kérdést: miért akarta őket itt hagyni a Földön, és mért választaná inkább az űrutazást? Ennek legfőbb oka az volt, hogy még egyszer sem gondolt bele, mi lesz, ha sikerül feljutnia az űrhajóra. Világ életében célokat tűzött ki magának, anélkül, hogy észrevette volna, egyre nagyravágyóbbakat.

Különleges akart lenni, meg akarta mutatni, hogy ő jobb, mint a többiek, akár még ezt is el tudja érni. És természetesen hajtotta a kalandvágy, hogy részese lehet a történelemnek, hogy közelről láthatja a csillagokat, amikben minden este gyönyörködik. Titkon azt remélte, hogy egy ikercsillag bolygóján találnak majd a tudósok életet, és így még varázslatosabb naplementét nézhet végig. Mert abban ő is biztos volt, mint a nemzedékének minden tagja, hogy az összefogás megteszi a hatását, és találnak idegeneket.

Így amikor közeledett a végső határidő és a projektvezetőség kitűzte a hajó legénységének listáját, és a követelményeket, éjt nappallá téve tanult, hogy megfeleljen az elvárásoknak.

Legnehezebben a súlytalanságot szokta meg, bár apja lelkesen segített neki. Megkereste a tengeri teknősök követésére használt búvárfelszerelését, így Sebastian egyszerre sajátíthatta el a szokatlan körülményeket, és tapasztalhatta az állandó sötétséget.

Maga a vizsga is egy hétig tartott, szerencséjükre a hibernálás tűrésének tesztelésével kezdődött, vagyis kialudhatta magát a nehezebb részek előtt. Rengeteg fizikai, szellemi és lelki megpróbáltatásnak volt kitéve a hét nap alatt, reggeltől estig, minden percét betáblázva, ezernyi kamerával, érzékelővel megfigyelve kellett túlélnie. A vizsga utolsó napján nem vágyott már másra, csak hogy vége legyen. Talán még az utazásról is lemondott volna érte. Aztán amikor végre hazatérhetett, nem volt ideje izgulni, vajon bejutott- e, mert azonnal elnyomta az álom, és már csak akkor ébredt fel, amikor megérkezett az elektronikus levél a vizsgabiztostól.

***

Két héttel a vizsga után Sebastian a fővárosban a Nemzetközi Űrhajós Iskola bejárati lépcsőjén állt. A főépület a gótikát idézte, hatalmas ablakaival és tornyainak alakjával. Viszont a lényegi rész, a több ezer négyzetméteres kaszárnya, ami mellett a felszíni épület eltörpült a tengerfenékre épült. Így érvényesültek a környezetvédők követelései leginkább: a káros anyagokat ugyan a vízbe engedték, de rögtön megszűrték azokat. Az épületeket olyan stílusban alakították ki, hogy vízi állatok ezrei találtak otthont a tengerbe néző ablakok alatt, a természetkedvelő űrhajósok nem kis örömére. De ezen a napon a hatalmas tömeg, ami az épület előtt összegyűlt nem halakat akart látni, hanem azt a tíz embert, akiket kiválasztottak, hogy részesei legyenek az első expedíciónak.

Az utazók: G. tábornok, a csapat vezetője. Senki nem tudta a teljes nevét, veteránnak számított a seregben, még a korai időszakból, amikor a kisebb országok nem bíztak az egyezményben, katonáikat a régi módszerek szerint képezték ki. A Közel- keleti térségből származik. Családjáról, előéletéről a közmédia nem tudott semmit kideríteni, a nyilvántartásban elhalálozott