Nagy árat fizettem érte F. Scott Fitzgerald összes kiadatlan elbeszélései egy kötetben Fordította Ortutay Péter

Nagy árat fizettem

érte

F. Scott Fitzgerald összes kiadatlan

elbeszélései egy kötetben

Fordította: Ortutay Péter

Szerkesztette: Kelemen Márta

Copyright @ Ortutay Péter

Smashwords–2018

ISBN 9780463899458

Előszó

Amikor elhatároztam, hogy lefordítom azt a Fitzgerald elbeszéléseket tartalmazó kötetet, melynek eredeti angol nyelvű címe THE PRICE WAS HIGH. THE LAST UNCOLLECTED STORIES OF F. SCOTT FITZGERALD, nagy fába vágtam a fejszémet. Nemcsak azért mivel az ott található elbeszélések oldalainak száma több mint 780, hanem sok minden másért is. Ez a figyelemre méltó nagy munka azokat a Fitzgerald elbeszéléseket foglalja magába, melyek a szerző életében nem válogatott be egyetlen elbeszélés-kötetébe sem. Matthew J. Bruccoli professzor, a jeles Fitzgerald életrajzíró és kutató gyűjtötte össze ezeket a történeteket különböző régi folyóiratok megsárgult lapjairól, és adta közre a fenti címmel 1979-ben.¹ Azért, hogy ne sértsek szerzői jogot, az ebben a kötetben szereplő valamennyi Fitzgerald elbeszélést az interneten közkincsként (public domain) elérhető és az általam is jelzett weboldalakról gyűjtöttem össze és fordítottam. Ugyanezen okból nem közlöm Bruccoli professzor szerzői előszóját sem, mely egyelőre még nem tekinthető közkincsnek. Kommentárjainak lényegét azonban közre adom.

Bruccoli professzor F. Scott Fitzgerald szavait idézve adta ennek a kötetnek a THE PRICE WAS HIGH címet. Persze így az a kérdés is felmerül, hogy milyen elgondolás vezette Bruccolit, mi is az a nagy ár, amiről itt szó van, és ki kinek fizette meg, ill. tartozott vele. A kötet kiadója, vagyis Bruccoli, ezt úgy magyarázza, hogy a lapszerkesztők és kiadók nagy árat fizettek az állandó pénzzavarral küszködő szerzőnek a kapott novellákért, és meg is írja kommentjeiben tudós pontossággal, hogy mennyit. Ugyanakkor ezért a pénzért a szerző Fitzgerald is szó szerint a vérével és verejtékével fizetett. Szüntelenül dolgozott és ontotta elbeszéléseit akkor is, amikor már valóban úgy érezte, hogy vége, nincs tovább, nincs több erő benne, s inkább feladja. De mégsem adta fel, mert kellett a pénz. Hogy mire, azt azok, akik ismerik egy kicsit is az író életét, jól tudják: a már megszokott, mondjuk azt, hogy luxuséletforma fenntartására, a feleség, Zelda drága klinikákon való gyógykezelésére, lányának, Scottie-nak előkelő elit iskolákban való neveltetésére. Az, hogy ez a kettő, mármint a feleség gyógykezelése és lányának iskoláztatása állami intézményekben történjen, Fitzgeraldnál fel sem merült. Ha nem volt pénze, előleget kért Harold Obertől vagy Maxwell Perkinstől, a kiadójától, ill. szerkesztőjétől. És aztán törlesztett. Sokszor vérrel, verejtékkel megírt műveivel, melyek közül lehet, hogy nem mindegyik Nobel-díjra érdemes remekmű, de mindenképpen figyelemre méltó valamennyi. Akkor is, ha nem éri el mindig a Fitzgeraldtól megszokott magas szintet, vagy nem éppen remekmű.

A legsötétebb órában például, mely a történelmi beszély névre tart igényt, több okból kifolyólag is külön érdekesség. Amikor kiderült ui., hogy Az éj szelíd trónján (1934. április 12-én látott először napvilágot) nem hozta meg az igazi nagy sikert, melyre az író számított (és amelyre azért lett volna szüksége, hogy biztosítsa az anyagi hátteret ahhoz, hogy ne kelljen több úgy nevezett „pénzcsináló novellát" írnia a folyóiratoknak), támadt egy ötlete. Még pedig az, hogy ír egy történelmi regényt egymáshoz lazán kapcsolódó elbeszélésekből, melyekből így akár egy egész sorozatot is el tud adni a lapkiadóknak. Egy ilyen sorozat gondolatával biztos már korábban is foglalkozott, de csak most kezdett a fejében igazán testet ölteni. Kiadója, Harold Ober beszélt is erről Edwin Balmerrel, a Redbook szerkesztőjével, de az nem igazán lelkesedett az ötletért. Az első elbeszélést, melynek Fitzgerald a fent említett címet adta, azért elfogadta és honoráriumot (1.250 dollárt) is fizetett érte. A Redbook alcímet is ajánlott hozzá: A Poignant Romance of Chaos and Leadership. (Magyarul, értelemszerűen, lehetne akár Egy elsöprő erejű történet harcról, rendteremtésről és szerelemről). Amikor Fitzgerald a szerkesztő Balmer idegenkedése ellenére is ragaszkodott ötletéhez, Ober minden áron le akarta beszélni. Meg is indoklota, hogy miért: „Az a véleményem, hogy tartsuk magunkat ahhoz, hogy önt elsősorban modern elbeszélések szerzőjeként ismerik az olvasók. Ha egy szerkesztő a mai társadalomról akar egy hiteles hangú elbeszélést lapjában elhelyezni, biztos ön jut majd először eszébe. Ez pedig azt jelenti, hogy ha egy olvasó kezébe vesz egy lapot az ön valamelyik elbeszélésével, és azt látja, hogy a történet a tizenkilencedik szászadban játszódik, biztosan meglepődik. Egyébként megjegyzem, hogy több lapszerkesztőt felkerestem egy ilyen sorozat közlésének az ötletével, és mindegyik azt mondta, amit most én önnek. Balmer volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy megpróbálja, de tegnap közölte, hogy a laptulajdonosok többségét nehéz volt meggyőzni arról, hogy semmi szokatlan sincs abban, ha ilyen elbeszéléseket kér öntől."

Ám Fitzgerald rövid fél év alatt mégis írt négy ilyen történelemszagú novellát, melyek egy laza szálon kapcsolódnak egymáshoz. Ezek: A legsötétebb órában (In the Darkest Hour), ami ebben a kötetben is helyet kapott, The Count of Darkness (A sötétség hercege), The Kingdom in the Dark (A sötét királyság és a Gods of Darkness (A sötétség istenei). Ez utóbbit csak a szerző halála után, 1941 novemberében közölte a Redbook. Obernek nyilván igaza volt: a szerkesztőknek valahogy sehogy sem akaródzott Fitzgeraldból máról holnapra történészt faragni.

Egyik érdekes eleme ennek a sorozatnak, hogy a főhős Philippe, azaz a Sötétség Hercegének a prototípusa – amint azt Fitzgerald Jegyzőkönyvének egyik bejegyzése is bizonyítja – nem más, mint Ernest Hemingway: „Ha Stendhal a Le Rouge et Noirban egy byroni típust vesz alapul hőse portréjának a megrajzolására, akkor miért ne lehetne Ernest az én Philippe-emnek a modern portréja, írta bejegyzésében Fitzgerald. Hogy Hemingway hogyan fogadta ezt a „megtiszteltetést, nem tudjuk.

Fitzgerald szerette a történelmet, jártas volt benne, és büszke volt történelmi tárgyú könyvtárára. Dolgozószobájának falán is mindig ott volt valamelyik korszak történelmi térképe. Egy társasjátékot is kitalált lányának a francia történelmi alakok portréját és életrajzát ábrázoló képeslapokkal. De a Philippe-sorozat, egyetlen nagyobb próbálkozása egy igazi történelmi regény megírására, nem volt sikeres már csak azért sem, mert nem igazán tudott bánni az ilyen anyaggal. Megszokott stílusa, mellyel bármit le tudott írni, ehhez nem volt jó. Rossz megoldásnak bizonyult például az is, hogy a tizenegyedik századbeli angol nyelven próbálja beszéltetni hősét egy mai rendőrnyomozó kemény stílusában, paraszt szereplői meg a néger déli gyapotszedő-munkások nyelvén társalognak egymással, ami eléggé komikusan hat egy történelmi regényben.

Bár az író lánya, Scottie Fitzgerald Smith úgy érezte, hogy ezek a történetek annyira gyengék apja többi írásához képest, hogy nem lenne szabad nyilvánosságra hozni őket, A legsötétebb órában mégis bekerült a Bruccoli által szerkesztett kötetbe, mert jó példája annak, hogy mennyire igyekezett Fitzgerelad új technikával is kísérletezni írói oeuvre-jében. No meg azért is, mert bízott benne, hogy ő ilyesmire is képes. És csakugyan, 1939-ben, amikor utolsó regényén, Az utolsó cézáron dolgozott, nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy talán mégis csak jobb lett volna, ha a Philippe-sorozatot folytatja helyette.

Ugyanakkor ne feledjük, hogy a lapszerkesztők szintén jól megfizették a szerzőt egyes írásáért. Ha nem is mindegyikért, de volt több olyan is, melyért csúcshonoráriumot kapott. Azért azt hiszem, jól döntök, ha az egybeszerkesztett öt kötetnek a Szív sebei (és más történetek) alcímet adom. Hisz fájhatott bizony a szíve, amikor ezeket a vérrel és verítékkel megírt történeteit útjára bocsátotta megírandó „nagyregényei" helyett.  Ám szerintem semmiképpen sem kell szégyenkezni miattuk, mert a legtöbb azért így is szép munka. Hisz Fitzgerald írta.

Nos, ezeket a csodálatos kis remekműveket (mert szerintem mindenképpen azok) szeretném most ilyen internetes formában a magyar olvasó számára is közkinccsé tenni. Biztosíthatom őt, hogy egyetlen egy elbeszélés után sem fogja becsapva érezni magát, és azt gondolni, hogy nem azt kapta, amit várt. Fitzgerald minden bekezdésében, mondatában vagy akár szójában is van valami, amit megfogalmazni csak az igazi írói nagyság képes. Mondásai, könyv- és elbeszélés címei szállóigévé váltak. Nem véletlenül. Francis Scott Fitzgerald ugyanis nagy író, az egyik legnagyobb az amerikai irodalomban. Ideje lenne, hogy nálunk, Magyarországon is rangjához méltó elismerést kapjon, vagy legalább is jobban megismerjék, és itt is reneszánsza legyen, akárcsak hazájában, az Egyesült Államokban, no és szerte az egész a világon, már többször is.

Amint azt Matthew J. Bruccoli professzor is írja előszavában, az ebben a kötetben szereplő Fitzgerald elbeszélések nem taroznak az igazi nagy remekművek közé. Fitzgerald műveinek immár jóval több, mint félévszázados intenzív tanulmányozása után a kritikusok máig sem értenek egyet azzal kapcsolatban, hogy mennyire is jelentős egyik vagy másik elbeszélés az írói oeuvre szempontjából. Sok kutató osztja Fitzgeraldnak azt a saját negligáló véleményét egyes elbeszéléseivel, novelláival kapcsolatban, amit ő maga írt Hemingwaynek egyik 1929. évi levelében: „…a Post akár 4.000 dollárt is hajlandó fizetni a vén ribancnak egy menetért. De csak azért, mert most már legalább negyven figurát tud – míg fiatalabb korában elég volt egy is."

A kötet egyik legszebb elbeszélése A zene hatalma (Three Acts of Music), mely 1936 májusában jelent meg az Esquire-ben, de Fitzgerald már 1936 februárjában megírta Baltimore-ban. Nem ez az egyetlen novella, ahol Fitzgerald képes belülről ábrázolni az orvos-nővér szerelem gyakori kifutását, ahol az orvos kilép a fiatal gyakorló évek során szinte törvényszerűen fogant szerelemből. Az orvos-nővér szerelem utánozhatatlan varázsa nem is elsősorban a nővér státus-keresése, hanem a fiatalon együtt végzett közös gyógyítás, nemritkán életmentés. Ez teszi fényessé a nappalokat, még inkább éjszakákat, hiszen a betegség nem veszi figyelembe sem a napszakokat, sem a hétvégeket vagy az ünnepeket. Aztán jönnek a státuskérdések, az újabb, sokszor hasonlóan akut kapcsolatok, amikor többnyire az orvos az, aki szakít, vagy egyszerűen tovább lép. A sláger-számokra történő tánc az elhagyott szerelmessel ellenállhatatlanul felidézi a régi érzést, miközben még világosabbá válik, hogy nem lehet újrakezdeni.

Ezért úgy vélem, az a hasznos, ha mindegyik elbeszélés után talál egy rövid kommentárt is az olvasó, hogy jobban el tudjon igazodni Fitzgerald majd kétszáz kisebb, nagyobb története között, és elképzelést kapjon arról is, hogy Fitzgerald életének melyik szakaszához kapcsolódik ez vagy az a novella, és így mennyire jelentős vagy sem. Ám hadd tegyem hozzá, amit nem győzek hangsúlyozni (s ez nemcsak az én személyes véleményem, hanem a Fitzgerald kutatók többségéé), hogy lehet, hogy amit Fitzgerald írt, nem mind igazi remekmű, de hogy valamilyen szempontból érdekes és jó, az biztos. Fitzgerald ugyanis egyszerűen nem tudott rosszul írni.

Ortutay Péter

Mosolygók

I.

Mindenkinek vannak rossz pillanatai!

Ilyen pillanatokban majdnem azt mondod maró gúnnyal az öreg szomszédnőnek, aki még a légynek sem ártott soha, hogy mit is gondolsz valójában vén, ráncos arcáról. Például azt, hogy ezzel az arccal elmehetne éjszakás nővérnek a vakok intézetébe. Vagy szeretnéd megkérdezni az illetőtől, akire alig tíz perce vársz, hogy nem izzadt-e bele túlságosan abba, hogy annyit kergette a postást a háztömb körül; vagy majdhogynem azzal sérted meg a pincéredet, hogy ha egy centet levonnának minden egyes fokért, amennyivel a leves hidegebb a forrónál, akkor a szálloda legalább fél dollárral tartozna neked. Vagy pedig – s ez az ilyen pillanatoknak a legbiztosabb jele – mások barátságos mosolyára úgy reagálsz, mint egy falusi asszony férje az olajbáró elegáns ingére.

De aztán ez a pillanat is elmúlik. Megmarad a nyoma a kutyán, a gallérodon, vagy a telefonkagylón, de lassan helyreáll lelked nyugalma, mely helyet talál magának szívednek legalsó és gyomrodnak felső része között, és ezzel rád köszönt a derű és a béke.

Ám az a kisördög, mely az ilyen elkeseredett pillanatok forró vizes csapját szokta megnyitni, egyszer aztán nagyon megnyitotta ezt a csapot Sylvester Stockton kora ifjúságában. Megnyitotta, nyitva hagyta, és Sylvester aztán soha nem merte elzárni. Ennek viszont az a lett a következménye, hogy az élet mindennapos egyszerű jelenségei jobban mardosták és döfködték Sylvestert harminc éves korában, mint az olyan öregembert, aki a főhőst játssza egy viktoriánus komédiában.

Vádló, konok természetről árulkodó szemek – ennyi talán elég is, hogy mondjunk valamit Sylvesterről, aki nem is a hőse ennek a történetnek. Csak a tárgya, az a tótumfaktum, aki miatt ez a történet egy, és nem három. A történet elején és a végén elmondja majd, hogyan is látja ő ezt a világot.

Akkor hát kezdjük.

A késő délutáni nap épp lustán vánszorgott végig az Ötödik Avenue-n, amikor Sylvester Stockton, aki csak most bújt elő a világ legborzalmasabb közkönyvtárából, ahol valami bűn rossz könyvet tanulmányozott, odaszólt kétbalkezes sofőrjének (a dolgokat máris az ő szemével nézzük), hogy a mai nap folyamán már nem tart többé igényt ostoba, tehetségtelen szolgálatára. Sétabotját (melyet túl rövidnek tartott) bal kezében lóbálva (mely kezet legszívesebben már rég levágott volna, hisz állandóan melléfogott vele), lassan elindult az utcán.

Ha Sylvester esténként ment sétálni, akkor állandóan hol hátra, hol jobbra meg balra nézett, hogy észre tudja venni, ha esetleg valaki rossz szándékkal követi. Ez állandó természetellenes szokásává vált. Ezért ki volt zárva, hogy ne vegye észre Betty Tearle-t, aki az autójában ült a Tiffany ² előtt.

Huszonegynéhány évesen szerelmes volt Bettybe. De aztán a lány egyszerűen kétségbe esett tőle. Sylvester embergyűlölő mazochista módon minden együtt töltött órát, minden étkezést, minden autós kirándulást, minden zenés vígjátékot darabokra szedett, szétcincált, és olyankor, amikor Betty pusztán vidám és kedves akart lenni hozzá – mert hát a mama véleménye szerint, Sylvester igazi jó parti –, ő ezt valahogy mindig gyanakvással fogadta és még jobban elkomorodott. Úgyhogy a lány egyszer aztán kiadta az útját. Kijelentette, megőrül, ha Sylvester még egyszer beteszi a lábát a házába azzal a wertheri világfájdalommal az arcán.

S az óta a lány, úgy látszik, csak mosolyogni volt hajlandó – értelmetlenül, bántóan, fiatalosan és bájosan.

– Helló, Sylvo! – üdvözölte most is mosolyogva.

– Ó, Betty, szia.

Nagyon szerette volna, ha a lány nem hívja Sylvónak – úgy hangzott, mintha… valami ostoba majom lett volna, vagy ilyesmi.

– Hogy vagy? - kérdezte Betty vidáman. – Biztos van valami bajod, azt hiszem.

– Hát igen – válaszolt Sylvester búsan. – Ahogy mondod. Sok a gondom.

– És az a legnagyobb, hogy mindenki boldog, csak te nem, ugye?

– Pontosan. – Sylvester körülnézett. – Te, Betty, mondd, miért boldogok ezek az emberek? Miért nevetnek? Miért mosolyognak ezek állandóan?

Betty csillogó szemmel vidáman ránézett.

– A nőknek például már csak azért is muszáj mosolyogni, mert azt akarják, hogy mások is lássák, milyen szép a fogsoruk, Sylvo.

– Téged még megértelek. Te azért mosolyogsz – folytatta Sylvester cinikusan –, mert jól mentél férjhez és van két gyereked. Azt hiszed, hogy mivel te boldog vagy, a többi ember is boldog.

Betty bólintott.

– Úgy van, Sylvo.

A sofőr kérdezett valamit, s Betty intett, hogy induljon.

– Viszlát, Sylvo. 

Sylvester mély fájdalommal a irigyléssel a szemében nézte. De aztán hirtelen düh fogta el, amikor látta, hogy a nő megfordul és búcsúként megajándékozza még egy mosollyal. Aztán az automobil eltűnt a forgalomban, s ő egy nagyot sóhajtva ismét emelte sétabotját és folytatta a bámészkodást. 

A következő sarkon megállt egy trafiknál, ahol Waldon Crosbyval találkozott. A régi szép időkben az első bálozó lánykák szemében főnyereménynek számított már csak azért is, mert nemes lelke soha nem engedte, hogy ne lássa el őket naprakész atyai jó tanácsokkal, s ezért tátott szájjal hallgatták. Crosby, aki aztán még egész fiatalon, tőzsdeügynök lett, mindig ellátta Sylvestert is jó tanácsaival, s így megtakarított neki egy-két ezer dollárt. Crosbyt mindenki szerette, talán még Sylvester is, már amennyire ő egyáltalán szeretni tudott valakit.

– Helló, vén idegroncs – kiáltott Crosby barátságosan. – Jer, válassz egy szép nagy kubai szivart, s inkább azzal füstölögj.

Sylvester gondterhelten vizsgálgatta a drága szivarokat. Előre tudta, hogy rosszul fog választani, s ettől máris elégedetlen lett.

– Még mindig Larchmontban dolgozol, Waldron?

– Úgy van.

– Hogy van a nejed?

– Jobban már nem is lehet.

– Hát – mondta Sylvester gyanakvóan –, ti, brókerek, mindig csak vigyorogtok, mintha csak dugdosnátok valamit mások elől. Jó melótok van.

Crosby elgondolkodott.

– Biztos így van – ismerte el. – Bár a helyzet sokszor változik: egyszer hopp, s máskor kopp. De azért vannak jó pillanataink.

– Waldron – mondta Sylvester komolyan. – A barátom vagy, ezért megkérnélek egy nagy szívességre. Ne mosolyogj rám állandóan, és ha elmegyek, akkor se. Úgy érzem, hogy… hogy ilyenkor csak gúnyolódsz velem.

Crosby arcán erre még szélesebb lett a vigyor.

– Jó, legközelebb megpróbálok a kedvedre tenni, te vén morcos medve!

De Sylvester már egy bosszús morgással sarkon fordult, és eltűnt Crosby szeme elől.

Tovább ballagott. A nap is befejezte már délutáni sétáját, és kezdte hívogatni a nyugati utcákban felejtett utolsó sugarait is. A széles utca sötétlett az áruházakból kiözönlő szorgos hangyáktól; helyenként nagy dugók keletkeztek; a tömeg feje fölött ünnepi emelvényként robogtak tova a zsúfolásig megtelt autóbuszok; ám Sylvester, akinek a város szüntelenül vibráló zaja és forgalma piszkos monoton látvány volt csupán, azért is ment tovább, és szemüvegének lencséi mögül időnként rosszalló pillantást vetett hol az egyik, hol a másik oldalra. A szállodához ért, ahol lakott, és felvitette magát négyszobás lakosztályába a tizenkettedik emeletre.

„Ha lemegyek az étterembe –- gondolta magában –, a zenekar rögtön rázendít a Mosolygós-ra, vagy a Csak mosolyogj rám édes-re. Viszont, ha a klubba megyek, ott csak állandóan nevetgélő vidám ismerősökkel fogok találkozni, ha pedig olyan helyre megyek, ahol nincs zene, akkor semmit sem kapok, ami ehető."

Úgy döntött, hogy marad, és lakosztályában költi el a vacsorát.

Egy órával később, miután utálkozva lenyomott a torkán egy kis húslevest, egy rántott csirkecombot valami salátával, adott ötven cent borravalót a szobapincérnek, de közben figyelmeztetően emelte magasba a mutatóujját.

– Hálás lennék, ha nem mosolyogna, amikor megköszöni.

Elkésett a figyelmeztetéssel. A szobapincér már előtte széles vigyorra húzta a száját.

– Meg tudná–e mondani – szólt Sylvester mérgesen –, mi a csudának örül annyira, hogy így vigyorog?

A pincér elgondolkodott. Mivel nem olvasott újságot, nem igen tudta, mi az, ami egy átlagpincértől várható, de biztos volt benne, hogy azért kell lenni valami ilyesminek.

– Mit mondjak erre, uram? – válaszolta a pincér olyan okosan bámulva a plafonra keskeny, sárgás fakó arcával, ahogy csak tudott. – Nem tehetek róla, uram, de az arcom azonnal mosolyra rándul, ha borravalót kapok.

Sylvester intett, hogy távozzon.

„A pincérek azért boldogok – gondolta magában –, mert semmi más nem tudja megmozgatni a fantáziájukat, csak a borravaló."

Este kilenckor, mivel halálosan unta magát, kényszeredetten aludni ment.

II.

Amint Sylvester távozott a trafikból, Waldon Crosby hamarosan követte, s az Ötödik Avenue-n egy keresztutcába befordulva egy brókerirodába ment. Egy kövér férfi állt fel a székről, és reszkető kezét nyújtva üdvözölte.

– Helló, Waldron.

– Helló, Potter… Csak beugrottam, hogy halljam, mi újság. Semmi jó, mi?

– A kövér csak a homlokát ráncolta.

– Most kaptuk – mondta.

– Nos, mondd, mi a helyzett. Megint zuhant?

– Hetvennyolccal zártunk. Sajnálom, öregfiú.

– A mindenségit!

– Sokat veszítettél?

– Semmim sem maradt!

A kövér résztvéttel bólogatott, jelezvén, hogy az élet bizony nem könnyű, és elfordult.

Crosby leült, és nem mozdult. Aztán felállt, Potter magánirodájába ment, és felemelte a telefont.

– Adja a Larchmont nyolc harmincnyolcat, kérem.

Hallotta, hogy kattan a telefon.

– Mrs. Crosby otthon van?

Férfihang válaszolt.

– Igen. Maga az, Crosby? Shipman vagyok.

– Ó, maga az doktor? – Crosby hangja aggódva csengett. – Nincs baj?

– Nincs, de egész délután kerestem. Ugyanis változott a helyzet, és a babát ma estére várjuk.

– Ma estére?

– Igen. Nincs semmi baj, de jó lenne, ha itt lenne. Jön?

– Persze.

Letette a kagylót, és kilépett az ajtón. De aztán hirtelen megállt, mintha eszébe jutott volna valami. Visszament az irodába, és felhívott egy manhattani számot.

– Helló, Donny. Crosby vagyok.

– Szia, öregfiú. Már épp indultam…

– Figyelj csak, Donny. Kell valami meló. Most, azonnal.

– Kinek?

– Nekem.

– Miért, mi történt?

– Majd elmondom. Tudsz adni?

– Waldron, itt nincs más meló, csak aktatologatás. Talán legközelebb, ha…

– Mit tudsz fizetni azért az aktatologatásért?

– Negyven dolcsit… Na, jó, neked negyvenötöt, hetente.

– Elfogadom. Holnap kezdek.

– Jó. De mondd, öregfiú, mi az ördög…

– Bocs, Donny, de most nincs időm, rohanok.

Crosby úgy hagyta el a brókerirodát, hogy még odaköszönt Potternek, és rámosolygott. Az utcán elővett egy marék aprópénzt, gondosan megszemlélte, és leintett egy taxit.

– Grand Central. De gyorsan! – vetette oda a sofőrnek.

III.

Hatkor Betty Tearle megírta a levelet, borítékba tette, és megcímezte. A férjének szólt. Bement a szobájába, és egy fél percig habozva egy fekete kispárnát helyezett az ágyra, és rátette a fehér borítékot. Ha a férje a szobába lép, okvetlenül látni fogja. Aztán gyorsan körbe nézett, visszament a hallba, majd felment a gyerekszobába.

– Clare – mondta halkan.

– Mami! – Clare letette a babát, és sietett a mamihoz.

– És hol van Billy, kicsi Clare?

– Billy az ágy alól bújt elő.

– Hoztál nekem valamit, mami? – kérdezte.

Betty nevetett, de a nevetés egy kisebb csuklásba fulladt, és mindkét gyermekét ölelgetve csókokkal borította kicsi arcocskáikat. Nem tudta visszatartani könnyeit; a piros kis gyermekarcok hűvösek voltak az ő lángoló arcához képest, melyet, amint az övékhez szorította, hirtelen egy szenvedélyes belső láz kezdte hevíteni.

– Vigyázz a húgodra, Billy… nagyon vigyázz, édesem…

Billy zavarban volt, és ijedtnek látszott.

– Sírsz, mami? – kérdezte szigorúan.

– Dehogy, nem sírok… csak…

Clare csak hüppögött néhányat. Nem tudta, mit tegyen. De aztán az anyjához bújt és bőgni kezdett.

– Fáj az ujjam, mami, úgy fáj…

Betty halkan vigasztalta.

– Ne sírj, kiscicám, ne sírj. Látod, már a mama sem sír. Te se sírjál…

Amint felállt, hogy kimenjen a gyerekszobából, néma bocsánatkérés rebegett a szemében, de hiába, tudta, hogy hiába. Billy még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse.

Fél órával később, amint egy szál bőrönddel a taxihoz ment, megállt az ajtónál, és a bőröndöt letéve arcát a két kezébe temette, amivel némán elismerte. nem titkolózhat tovább, és nem bújhat el egészen a világ elől.

– Nem tehetek mást – mondta még magának tompán.

Amint meglátta a taxit a saroknál, ismét elsírta magát, de legyőzte a kísértést, és nem ment vissza.

Ó, Istenem! – suttogta. – Mit teszek? Mit tettem? Mi lesz ebből?

IV.

Amikor Jerry, a sápadt, sárgaképű sovány pincér, elhagyta Sylvester szobáját, jelentkezett a főnöknél, és estére elkéredzkedett.

Délre ment a földalattin, kiszállt a William Street-i állomáson, gyalogolt néhány háztömböt, és bement egy billiárdterembe.

Egy órával később ismét az utcán volt, cigaretta lógott vértelen szájából, és a járdán álldogálva törte a fejét, hogy most mi legyen. Elindult Keletnek.

Amint egy bizonyos sarokhoz ért, hirtelen gyorsított, majd épp oly hirtelen lassított. Úgy tűnt, nem akar odamenni, de egy mágnes mégis csak arrafelé húzta, mert egy olcsó étteremnél hirtelen megfordult és bement. Az étterem egy éjszakai bár volt, egy olcsó kínai lebuj, melyet esténként egy igencsak vegyes, előkelőnek nem nevezhető társaság látogatott.

Jerry a legsötétebb sarokban egy asztalhoz ült. Megvetően, figyelemre se méltatva a környezetét, mely inkább vidám volt és nem gonosz, egy pohár vörösbort rendelt.

A műsor már elkezdődött. Egy kövér nő a zongoránál megpróbálta egy ócska foxtrottal szórakoztatni vendégeit. Egy nyápic és búskomor kis ember ócska hegedűn kísérte. A vendégek legnagyobb figyelmét azonban egy táncosnő kötötte le, aki piszkos harisnyában, festett szőke hajával és túl sok pirosítóval az arcán a színpad felé indult. Jerry látta, hogy előtte egy asztalnál kövér udvarlójával ült és enyelgett. Azt is látta, hogy a férfi a lány kezét is simogatta.

Ám egyszer csak a sötét kocsma és a félhomály eltűnt Jerry szeme elől, a falak felhőkarcolókká változtak, és a színpad egy emeletes busz lett az Ötödik sugárúton, tavasszal és este, három évvel ezelőtt. A kövér udvarló is eltűnt, a táncosnő miniszoknyájából meg hosszú szoknya lett, és már nem volt rúzs a száján se - ő pedig ott ült mellette az autóbusz tetején. Csodálatos volt az este, az elsuhanó felhőkarcolók fényei kedvesen hunyorogtak és pislogtak feléjük, s egy egész város suttogott nekik valamit.

– Jerry – mondta a lány, aki ott ült mellette az emeletes busz tetején. – Mondtam már, hogy amint hetvenöt dollárt fogsz keresni hetente, azonnal összeházasodunk. De mondd, mikor fogsz már hetvenöt dollárt keresni?

Jerry a szeme előtt elsuhanó házszámokat nézte, amikor válaszolt:

– Nem tudom, miért, de sehogy sem kapok fizetésemelést – mondta tehetetlenül. – Egy másik helyre kéne mennem…

– Csinálj már valamit, Jerry – mondta a lány. – Nem várhatok örökké, és nyomorogni sem akarok tovább. Már nagyon unom. Ha most nem tudunk összeházasodni, akkor valami más megoldást kell találnom. Ajánlották, hogy lépjek fel egy mulatóban, vagy legyek színésznő.

– Az nem neked való – mondta Jerry hevesen. – Várj még egy–két hónapot, minden rendben lesz.

– Nem várhatok tovább – ismételte a lány. – Nem akarok örökké egyedül lenni és a nyomorogni.

– Nem kell már sokat várni – mondta Jerry, miközben szabad kezét ökölbe szorította. – Keresek egy másik melót, és meglátod, több pénzem lesz. Csak légy egy kis türelemmel.

Az autóbusz azonban lassan eltűnt a homályban, s itt volt megint a bár, az áprilisi utca suttogó hangja helyett a hegedű cincogása – mert mindez három évvel ezelőtt történt, és nem most.

A lány felment a színpadra, s hideg, közömbös pillantást váltott a nyápic hegedűssel. Jerry még jobban összehúzta magát a sötét sarokban, s a világ összes kincséért sem vette volna le szemét a lányról.

„A kezed, melyet nem akartál nekem adni, most, lám, mindenki simogatja, aki csak akarja – mondta halkan és keserűen magában. – Nem voltam elég erős ahhoz, hogy ezt megakadályozzam. Ó, Istenem, kérlek, bocsátsd meg nekem bűnömet."

Közben a lány a fellépés előtt még hagyta, hogy kövér udvarlója még egyszer megszorítsa a kezét. De aztán mennie kellett. Várta a vegyes összetételű közönség.

V.

Sylvester Stockton álmatlanul forgolódott az ágyában. A szoba, mely bár széles volt és magas, mégis fojtogatta. Mert a szél, mely hozott egy csipetnyi holdfényt is magával, csak problémákkal volt tele, s azokat másnap majd neki kell valahogy megoldani.

„Nem értik – gondolta magában. – Nem értik, nem látják olyan tisztán, mint én, hogy ez az egész világ egy nagy nyomortanya. Buta optimisták. Mosolyognak, mert azt hiszik, boldogok, és mindig is azok lesznek."

„Hát jó – dörmögte még magában álmosan is. – Holnap Rye-ban lesz dolgom, s ott még több mosolyt és hőséget kell elviselnem. Mert az élet csak ilyen: mosoly és hőség, mosoly és hőség. Elviselhetetlen."

***

A Mosolygók (The Smilers) – eredetileg A Smile for Sylvo (Egy mosoly Sylvónak) lett volna – 1919 szeptemberében St. Paulban készült. Miután a reklámszakmában kísérleti jelleggel végzett munkája New Yorkban teljes kudarcnak bizonyult, Fitzgerald hazament szülővárosába, St. Paulba, hogy átírja első regényét (Édentől messze: This Side of Paradise). Szeptemberben a Scribners el is fogadta a regényt, és az év hátralevő részében, mivel pénzt kellett keresnie, Fitzgerald elbeszéléseket írt A mosolygók-at a Scribners Magazine-nek ajánlotta, de annak nem kellett. Miután Harold Ober, a mecénás, nem tudta az elbeszélést olyan lapnál elhelyezni, mely jól fizetett, Fitzgerald 35 dollárért eladta a The Smart Set-nek. Bár a H. L. Mencken és George Nathan által szerkesztett The Smart Set közkedvelt folyóirat volt irodalmi körökben, de kis példányszáma miatt a honorárium, amit fizetni tudott, nem volt magas. Fitzgerald később is a The Smart Set-nek adta el elbeszéléseit, ha a nagy példányszámú lapok nem kértek belőle. Közöttük volt két remekmű, Az akkora gyémánt, mint a Ritz (The Diamond as Big as the Ritz) és a Majális (Május1) New Yorkban (May Day).

Bár a Mosolygók-at Fitzgerald nem sokkal az után írta, hogy az Édentől messzé-t a kiadó elfogadta, az elbeszélés még nem igazán múlja felül egyetemi írásainak szintjét – eléggé mesterkélt és otrombán ironikus. A történet – akárcsak Fitzgerald néhány korai elbeszélése, az olyan, mint a Négy pofon (The Four Fists) és a Kristálváza (The Crystal Bowl, Abody Béla fordításban Az ólomkristály) – kimondottan moralizáló. Irodalmi tevékenysége e moralizáló részének azonban nincs különösebb jelentősége, ha az írót a dzsesszkorszak élő szimbólumának tekintjük elsősorban. Élete vége felé többször is elmondta, hogy bárcsak zenés vígjátékokat írt volna szépirodalom helyett, mert „azt hiszem a lelkem mélyén igazi moralista vagyok, aki szórakoztatás helyett inkább csak szónokolni szeret valamilyen elfogadható formában."

Myra és a vőlegény családja

I.

Talán minden fiú, aki Keleten járt egyetemre az elmúlt tíz évben, legalább százszor találkozott már Myrával, mert a Myráknak a keleti egyetemek jelentették azt, amit a kiscicáknak a tejecske. Amikor egy ilyen Myra fiatal, úgy tizenhét éves, mindenki „csodálatos kislánynak" tartja, s amikor virága teljében pompázik – mondjuk, tizenkilenc éves – már el kell fogadnia, hogy csak a keresztnevén szólítják; s aztán már csak úgy ismerik, mint az Amerika szerte híres Myrát, aki az ország minden bálteremében… megfordult már legalább egyszer, s mindenütt jó érezte magát. Akárcsak otthon. Télen gyakorlatilag akár mindennap találkozhatunk egy ilyen lánnyal a Biltmore szálló halljában. Minden bizonnyal ott fog álldogálni egy csoport másodikos egyetemista között, akik épp most érkeztek Princetonból vagy New Havenből, és azt próbálják eldönteni, hogy hol is táncolhatnák agyon kellemsebben a nap hátra lévő részét – az előkelő De Vingt Clubban vagy pedig a Plaza Vörös Nagytermében. Aztán az egyik másodikos majd színházba megy vele és meghívja az egyetemisták februári báljára. Majd gyorsan taxiba ül, hogy még elérje az utolsó vonatot az egyetemre. Myrát mindenhová elkíséri a kissé mindig álmos mamája és vele is alszik mindig valamelyik emeleti szobában. Amint Myra huszonnégy éves lesz, gondolatban megszámlálja majd mindazokat a rendes fiúkat, akikhez annak idején férjhez mehetett volna, sóhajt egyet, és azt teszi, ami ebben a helyzetben a legcélszerűbb: férjhez megy valakihez. De azért kérem a nyájas olvasót, hogy ne vessen rá ezért követ! Köszönjük meg inkább, hogy nekünk áldozta fiatalságát; hogy számos bálteremben ragyogott fényesen, ő és a lelke személyesen, mint illatos fátyolfelhő számtalan szem elismerő és érzelmes pillantása által kísérve; hogy láttára több száz ifjú pogány legényember szívében kezdték meggyőződése sziklaszilárdnak hitt pillérjét a romantikus érzelmek furcsa hullámai ostromolni; és aztán ki állíthatná igazán, hogy az ilyesmi szóra sem érdemes? Már hogyne lenne az, nagyion is érdemes! Myra életének történelmi jelentőségű pillanatai mindenképpen megérdemlik, hogy említést tegyünk róluk egy–két szó erejéig. Igyekszem olyan rövid lenni, mint amennyire csak lehet. Myra, amikor tizenhat éves volt, egy nagy házban lakott Clevelandban, és a connecticuti Derbyben járt iskolába. Akkoriban tűnt fel először a felsősök és a főiskolások báljain. Úgy gondolta, hogy a háborút átvészeli valahogy a Smith Főiskolán, de már januárban első évesen fülig belehabarodott egy gyalogsági tisztecskébe, megbukott a téli vizsgán, és szégyen-szemre haza kellett mennie Clevelandba. A gyalogsági tisztecske, egy hétre rá körülbelül, utánament. Myra már épp kezdett rájönni, hogy végül is ez a szerelem még távolról sem az igazi, mikor kedvesét egy rövid kiképzés után kivezényelték a frontra. Myra pedig érzelmeinek újult erővel történő feltörése által hajtva anyjával együtt a kikötőbe rohant, ahol a behajózás zajlott, és elbúcsúzott a fiútól. Két hónapon át minden nap írt neki, aztán két hónapig minden héten, és aztán még egyszer utoljára. Ezt az utolsó levelet nagy szerelme már sohasem kapta meg, mert egy géppuska-golyó szemközt találta egy esős júliusi reggelen. S ez volt talán a legjobb neki, mert ez az utolsó levél azt közölte volna vele, hogy viharos szerelmük nem volt mást, mint egy kis futó kaland, és hogy valami azt súgja neki, mármint Myrának, hogy együtt sohasem lehettek volna boldogok… és a többi, és a többi…

Az említett valaminek persze csizma volt a lábán, nem bakancs, és ezüst szárnyacskák is voltak a paroliján, termetre pedig magas volt és vállas, a haja pedig sötét volt és barna. Myra most határozottan biztos volt benne, hogy ő az igazi, de mivel egy leszakadt propeller szétroncsolta igaz szerelmének mellét Kellyben a kifutópályán, így nem tudott meggyőződni arról, hogy nem téved.

Így hát megint Keletre látogatott. Kicsit lefogyott, arca tetszetősen sápadtabb, a szeme meg révetegebb lett, és a fegyverszünet megkötése után az egyik cigarettát nyomta el a másik után New Yorkban kis porcelán hamutálcákon, melyeken a Midnight Frolic, a Coconut Grave és Palais Royal felirat volt látható. Myra már huszonegy is elmúlt, és Cleveland lakosai azt suttogták egymás közt, hogy anyjának nem lenne szabad az ilyesmit engedni – hisz New York maga fertő.

Nos, ez minden, amit érdemes volt elöljáróban Myráról megtudni, hogy elmondhassuk, mi is történt vele a későbbiekben.

***

Egy szép szeptemberi napon Myra lemondott a színházról is, hogy délután a fiatal Mrs. Arthur Elkins-szel teázhasson, aki egykor szobatársa volt az iskolában.

– Szeretném – kezdte Myra rögtön az után, hogy kényelmesen elhelyezkedtek –, ha egy senorita vagy mademoiselle, vagy valami ilyesmi lehetnék. Mert Isten bocsássa meg, mit is csinálhat itt az ember, ha felnő. Férjhez megy és aztán nincs több dolga ezen a világon!

Lilah Elkins már jól ismerte az életuntságnak ezt a formáját.

– Ez így igaz – válaszolta a barátnő hűvösen. – De hát akkor miért nem mész férjhez?

– Mert valahogy senki sem érdekel annyira – mondta Myra komolyan Lilah felé hajolva – Már olyan sok férfival flörtöltem, hogy amikor csókolózok valakivel, máris azon jár az eszem, hogy vajon mikor fogok ráunni. Egyáltalán nem vagyok olyan lelkes, mint régen.

– Hány éves is vagy, Myra?

– Tavasszal múltam huszonegy.

– Adok egy jó tanácsot – mondta Lilah nagyképűen. – Ne menj addig férjhez, amíg ki nem tomboltad magad. Egy férjes asszonynak, tudod, már sok mindenről le kell mondani.

– Tomboljam ki magam! Már torkig vagyok mindennel, s főként azzal, hogy így éljek céltalanul. Nevetni fogsz, de úgy érzem, vénasszony vagyok. Az elmúlt tavasszal azok a férfiak, akikkel New Havenben táncoltam, nekem kisfiúknak tűntek – s egyszer hallottam egy lányt az öltözőben, aki azt mondta: „Myra Harper megint itt van! Már nyolc éve idejár." Hárommal többet mondott ugyan, de mégis nagyon rosszul esett.

– Igen. Tizenhat évesen voltunk első bálozók. Alig öt évvel ezelőtt.

– Úristen! – sóhajtott Myra. – Most pedig némely férfi már fél tőlem. Nem furcsa? A legszebb fiúk. Egyikük úgy dobott, mint egy leprást, pedig három hétig egyfolytában csak miattam utazott le Morristownból. És csak azért, mert egy jóakarója megsúgta neki, hogy az idén minden áron férjhez akarok menni, s a fiú attól félt, hogy túlságosan belém habarodik. Megijedt, hogy egy férjvadász horgára akadt.

– És nem vagy férjvadász? De őszintén!

– De igen, bizonyos tekintetben. – Itt Myra elhallgatott, és óvatosan körülnézett. – Ismered Knowleton Whitney–t? Roppant jóképű srác, s az apjának, azt mondják, van mit aprítani a tejbe. Dúsgazdag. Nos, tudod, észrevettem, hogy összerezzent, amikor először hallotta a nevemet, és egészen zavarba jött – de mondd, Lilah drágám, csakugyan olyan ronda és vén vagyok már. Igaz szívedre mondd!

– Dehogy vagy! – nevetett Lilah. – És hallgass rám, kislány: válaszd ki a legszebb férfit, akit ismersz, akinek van esze, társadalmi rangja és pénze, erős, mint a bika, és aztán vágj bele, mint régen, ahogy szoktuk. De ha már elkaptad a grabancát, ne kezdj el fintorogni, és ne mondd azt, hogy nem tud úgy énekelni, mint Billy, és golfozni is jobban golfozhatna. Nem kaphatsz meg mindent egyszerre. Csukd be a szemed, és ne vedd észre a hibáit. S majd ha férjhez mégy, minden megváltozik, és elégedett leszel.

– Hagyd már abba – mondta Myra. – A szobám falát is kitapétázhatom az ilyen jó tanácsokkal.

– Tudod – folytatta Lilah lelkesen –, tizennyolc éves korában minden lány könnyen szerelmes lesz. De huszonhárom évesen már nem olyan könnyű. Kiég.

– Olyan szép volt az élet eddig – sóhajtott Myra. – A fiúk mind olyan rendesek és aranyosak voltak meg minden. De mondok neked valamit, Lilah: elhatároztam, hogy most aztán elkapom.

– De kit?

– Hát ezt a Knowleton Whitney-t. Lehet, hogy beképzeltnek tartasz, de még most is akármelyik fiút az ujjam köré csavarom, ha nagyon akarom.

– Csakugyan ő kell neked?

– Igen – jobban, mint bárki mást. Vág az esze, mint a borotva, olyan cuki és félénk kisfiú, és úgy hallom, a családnak óriási birtoka van Westchesterben.

Lilah kortyintott teából és az órájára nézett.

– Most mennem kell, aranyom.

Mindketten felálltak, s elindultak a Park Avenue felé. Ott leintettek egy-egy taxit.

– Annyira örültem, Myra. S biztos te is.

Myra kikerült egy kisebb pocsolyát, a taxihoz ment, s egy darabig úgy állt egyensúlyozva a lépcsőjén, mint egy balerina.

– Isten veled, Lilah. Majd hívlak.

– Viszlát, Myra. És sok szerencsét!

S mivel jól ismerte Myrát, tudta, hogy az utolsó megjegyzése teljesen fölösleges volt.

II.

Tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy jó pár héttel később, pontosabban hattal, egy péntek esti napon Knowleton Whitney, miután hét dollár tíz centtel kifizette a taxit, majd zavartan felment Myrával a Biltmore lépcsőin.

Agyának külső kérge lázas boldogságot érzett, de alatta erősödött a félelme attól, amit tett. Ő, akit elsőéves korától védtek a Harvardon a vagyonra vadászó bűbájos lánykák csapdáitól, ő, akit már jó néhányszor rángattak ki nyakánál fogva édes kis tündérkék karjai közül, most kihasználva szüleinek Nyugatra való távozását úgy belegabalyodott a hálóba, hogy nehezen tudta volna megmondani, hogy hol van a háló és hol van ő maga.

Az este olyan volt, mint egy álom: a novemberi alkony az Ötödik Sugárúton a matiné után, s ő meg Myra a nyüzsgő tömeget nézi egy bérkocsi – érdekes közlekedési eszköz – romantikus magányából; aztán tea a Ritzben és a lány keze, amint egy szék karján nyugszik hófehéren egészen mellette; aztán szavak, melyek hirtelen kimondatlanok maradnak. Utána látogatás az ékszerésznél, és egy vad, őrült vacsora egy kis olasz étteremben, ahol a számla hátlapjára ráírta: „Akarod? S ezt odatette elé, hogy ő ráírhassa a választ, amelytől egész testét átjárta a boldog forróság: „Akarom. De hisz tudod. És most a nap végén ott álltak a Biltmore lépcsőin.

– Mondd hangosan! – suttogta forrón Myra fülébe.

S ő mondta. Ó, Myra, vajon hány régi emlék suhant át ekkor kis fejecskédben kísértetként!

– Olyan boldoggá tettél, édes – tette még hozzá halkan.

– Nem, te tettél engem boldoggá. Hisz tudod… Myra…

– Tudom.

– Örökre?

– Örökre. Hisz látod, ez az enyém – mondta és a gyémántos gyűrűt az ujján az ajkához emelte. Myra jól tudta, mit is kell ilyenkor tenni. Nem véletlenül volt Myra.

– Jó éjt, drágám.

– Jó éjt, édesem, jó éjt.

Úgy szaladt fel a széles lépcsőkön, mint egy tündércsillogó fátyollal és rózsákkal; arca égett, amikor megnyomta a csengő gombját, hogy lehívja a liftet.

Két hét múlva Myra táviratot kapott vőlegényétől, melyben közölte, hogy a család visszajött Nyugatról és várja látogatását otthon Westchesterben a kúrián.  Myra megtáviratozta, melyik vonattal érkezik, vett három új estélyi ruhát és csomagolt.

Egy hűvös novemberi napon érkezett, és amint kissé megfázva kilépett a vasúti kocsiból a peronra az esti homályban, Knowletont kereste izgatottan. A vonat körül egy ideig nagy volt a nyüzsgés: sokan tértek haza a városból; asszonyok és gépkocsivezetők össze–vissza kiabáltak. Aztán felbőgtek az autók motorjai, amint megfordultak és elindultak hazafelé. Majd, még mielőtt egészen tisztában lett volna azzal, hogy mi is történt, a peronon már nem volt senki. Nem várták. Egyetlen elegáns autót sem látott a környéken. Knowleton biztos azt gondolta, hogy egy másik vonattal jön.

Idegesen elindult az állomásépület felé, hogy telefonáljon. Ekkor egy nagyon piszkos, alacsony emberke hirtelen megszólította. Kezét ócska sapkájához emelte és rekedt, nyávogó hangon kérdezte:

– Harper kisasszony?

– Igen – válaszolta kissé ijedten. Ez az elképzelhetetlenül visszataszító furcsa alak csak nem a sofőr?

– A sofőr beteg – nyávogta az illető. – Én a fia vagyok.

Myra nem kapott levegőt.

– Úgy érti, hogy Mr. Whitney sofőrjének a fia?

– Igen. Mr. Whitney a háború óta csak egy sofőrt tart. Nem szeret fölöslegesen költekezni, takarékoskodó ember, akárcsak Hoover elnök. – Idegesen egyik lábáról a másikra állt, és csapkodott hatalmas autós kesztyűjével. – No, de ne álljunk itt a hidegben és csevegjünk. Hol a csomagja?

Myra annyira meg volt lepve, hogy szóhoz sem tudott jutni. Követte a kis sofőrt a kijárathoz, ahol hiába nézelődött, mert egy rendes autót nem látott sehol. De aztán mégis látott egyet, de nem hitt a szemének. A fiú egy ócska tragacshoz lépett.

– A családi járművet épp szerelik – magyarázta. – Ha ez nem jó, gyalog kell mennünk.

Kinyitotta az első ajtót, és intett a fejével.

– Üljön ide.

– Inkább hátra ülök, ha nem bánja.

– Ahogy főúri kedve tartja, Miss Harper – krákogta, és kinyitotta a hátsó ajtót. – Csak arra gondoltam, hogy az a nagy bőrönd ott hátul a rossz út miatt zötyögni fog és zavarni fogja.

– Milyen nagy bőrönd?

– Hát a magáé?

– De hát Mr. Whitney… azaz maga nem tudna még egyet fordulni?

A sofőr fia a fejét rázta.

– Nem. A háború után semmit sem szabad. Az úr a fogához ver minden garast. A gazdagoknak példát kell mutatni, mondja. Adja ide a poggyász–szelvényt, kérem. Megyek a bőröndért.

Amikor eltűnt szeme elől, Myra megpróbálta elképzelni, milyen lehet az igazi sofőr, ha a fia ilyen, aki most az állomásfőnökkel ki tudja milyen okból folytatott heves és titokzatos vita után nagyokat szusszanva visszatért Myra bőröndjével a kezében.  A bőröndöt a hátsó ülésre tette, majd előre ment, s be ült Myra mellé a volánhoz.

Már egészen sötét volt, amikor a főútról letértek egy hosszú homályos szekérútra, mely nyilván a Whitney család kúriájához vezetett. Az épület kivilágított fényes ablakai vidám sárga foltokat vetettek a kavicsos útra, a fűre és a fákra. Myra a sötétben is jól látta, milyen szép a ház, és hogy homályos kontúrjai gyarmatkorabeli georgiai stílusra emlékeztetnek, és hogy mindkét oldalán hatalmas árnyas park húzódik végig. Az automobil hirtelen megállt egy négyszögletes, kőlépcsős kocsi feljáró előtt, és a sofőr fia, aki Myra után szállt ki az autóból, egy lökéssel kinyitotta előtte a bejárati ajtót.

– Csak menjen egyenesen előre, kisasszony – krákogta. Myra alighogy átlépte a küszöböt, hallotta, hogy a sofőr fia nem követi, mert csendesen becsukta az ajtót utána. Ezzel kizárta saját magát… és a sötét hátteret.

Myra körülnézett. Egy nagy komor, régi angol tölgyfa–burkolatú teremben találta magát, és a fényt világos, sárga teknősbékákhoz hasonló, a falak mentén egymástól szabályos távolságra levő mattüveg–burák alá helyezett lámpák adták. Széles lépcsőfeljárót látott maga előtt, és a lépcsőfordulóknál ajtókat, de az életnek nem volt semmi jele, és úgy tűnt, a sötét bordó szőnyeg a lába alatt sűrű csendet áraszt mindenütt.

Talán egy teljes percet is állt tétlenül, amikor határozottan érezte, hogy figyelik. Nyugalmat erőltetett magára, és megfordult.

Egy betegesen sápadt kopasz kisember, simára borotvált arccal, elegáns szmokingban és fehér pantallóban állt ott néhány lépésre tőle, és kíváncsian szemmel fürkészte. Legalább ötven évesnek látszott, de még mielőtt megmozdult volna, Myra valami furcsa óvatosságot észlelt benne; testtartásában volt valami, ami azt súgta neki, hogy ezt a tartást épp most vette fel, és egy szempillantás múlva meg fogja változtatni, és más ember lesz. Kis keze és lába, és szemöldökének érdekes görbe vonala enyhén manószerű kifejezést kölcsönzött arcának, és Myrának valahogy volt egy olyan homályosan átmeneti benyomása, hogy egyszer már látta valahol, sok évvel ezelőtt.

Egy percig csak bámultak egymásra szótlanul, de aztán Myra elpirult, nyelt egy nagyot és rájött, hogy mondania kell valamit.

– Azt hiszem, Mr. Whitney-hez van szerencsém – mondta félénken mosolyogva, és tett egy lépést előre. – Myra Harper vagyok.

A férfi még egy kis ideig szótlanul nézte, nem mozdult, és Myranak egy szemvillantásnyira az volt az érzése, hogy süket; de aztán hirtelen életre kelt, mint egy játék–baba, mely gombnyomásra működik.

– Ja igen, persze, természetesen – hát ki más lennék, igen, tudom, ó! – mondta izgatottan magas vékony hangján, mint egy manó. Aztán lábujjhegyre állva, izgatott lelkesedéssel, majdnem eksztázisban, szélesen mosolygott, amitől arca ezer ráncba szökkent, és karját széttárva, pipiskedve feléje tipegett a sötétpiros szőnyegen.

Myra most már úgy elpirult, ahogy azt az ilyen helyzet megkívánta.

– Roppant kedves…

– Ó! – folytatta a kisember. – Biztos nagyon elfáradt; tudom, ez az út borzalmas, szörnyű, az ember lelkét is kirázza. Érthető, hogy fáradt, éhes és szomjas, nagyon is érthető! Felháborodva körbe nézett. – Hogy ebben a házban micsoda hanyag népség van! Hol a személyzet? Hallatlan!

Myra nem tudta, mit mondjon, így hát hallgatott. Egy kis gondolkodás után Mr. Whitney határozottan végig ment a terem egyik sarkától a másikig, és csengetett; s aztán szinte tánclépésben újra Myra mellett termett, és haragosan gesztikulált két apró kezével.

– Csak egy perc, biztosíthatom – mondta izgatottan. – – Azonnal intézkedem, csak hatvan másodpercecskét kérek, vagy még annyit se. Máris, azonnal!

Hirtelen elrohant, és a fal mellett nem egészen könnyen megemelt egy nagy faragott XIV. Lajos korabeli karosszéket, és gondosan a szőnyeg geometriai középpontjába helyezte.

– Üljön le, kérem! Nagyon kérem! Azonnal hozatok valamit. Egy perc, hatvan másodperc, nem több. Csak kimegyek és szólok. Micsoda trehány népség!

Myra tiltakozni próbált, de a férfi csak folytatta, hogy „üljön le, kérem, üljön le," és ezt olyan elkeseredetten, de ugyanakkor annyira elnézést kérő hangon mondta, hogy Myra csakugyan leült. Ezután vendéglátója azonnal eltűnt.

Myra vagy öt percig ült így, s közben egészen kétségbe esett. Az összes fogadtatások közül, melyekben eddig férfiak részesítették, határozottan ez volt a legfurcsább – mert az igaz, hogy olvasta valahol, hogy Ludlow Whitney a pénzvilág egyik leginkább excentrikusnak tartott figurája, de hogy egy ilyen betegesen sápadt, manószerű kisember legyen, aki tánclépésekben közlekedik, azt el sem tudta képzelni. Igazi csapás volt ez szépérzékének. De azért jó, hogy most elment Knowletonért. Összetette két kezét, és elgondolkodva malmozott ujjaival. 

Idegesen összerándult, amikor valaki elköhintette magát mellette. Mr. Whitney volt megint. Egyik kezében egy pohár tejet tartott, a másikban pedig egy kék lapos tányért tele kockára vágott száraz kenyérdarabkákkal, amit leginkább rántott levesbe szoktak tenni.

– Biztos nagyon megéhezett az úton! – mondta együtt érzően. –  Szegény kislány, szegény kislány, még éhen hal itt nekem! – Az utolsó szót olyan nyomatékkal ejtette ki, hogy a tej kiloccsant a pohárból.

Myra engedelmesen elfogadta, amit adtak neki. Nem volt éhes, de mivel a férfinak jó tíz percre volt szüksége, hogy valamit találjon, ezért udvariatlanságnak tartotta volna a visszautasítást. Kortyolt egyet a tejből és a száraz kenyérből is vett egy darabkát, miközben azon törte a fejét, hogy mit is mondjon. Mr. Whitney azonban, úgy látszik, nem kívánt a terhére lenni, mert rögtön eltűnt mellőle. Ez esetben a lépcsőfeljárót vette igénybe – négy lépcsőfokot is ugrott egyszerre – miközben kopasz tarkója furcsán villant egyet–egyet a félhomályban.

Múltak a percek. Myra haragudott és értetlenkedett. Hogy lehet, hogy ő most itt ül ezen a magas kényelmetlen széken egy nagy teremnek a kellős közepén és száraz kenyeret eszik? Szabad–e egy vőlegény szüleinek az ide látogató menyasszonyt így fogadni? Volt–e erre egyáltalán precedens?

Szíve nagyot dobbant, és rögtön megkönnyebbült, amikor meghallotta az ismerős fütyörészést a lépcső felől. Végre itt van! Knowleton, amikor meglátta a lányt, a lába szinte a földbe gyökerezett a meglepetéstől.

– Myra!

A lány letette a poharat és a tányért a szőnyegre, és felállt. Mosolygott.

– Te itt? – kiáltott Knowleton. – Nekem senki sem mondta, hogy itt vagy.

– Édesapád fogadott, és…

– Uram Isten! Biztos felment a szobájába, és egyszerűen elfelejtett szólni. Ezt adta? Miért nem mondtad, hogy ez neked nem kell?

– Hát… nem is tudom.

– Ne törődj az apámmal, édesem. Már szinte szenilis, és bizonyos tekintetben fittyet hány a konvenciókra, de jó ember, szeretni fogod.

Knowleton megrázta a csengőt, s most azonnal megjelent egy lakáj.

– Vezesse fel Harper kisasszonyt a szobájába, és vitesse fel a táskáját – és a bőröndjét is, ha még nincs ott. – Myrahoz fordult. – Nagyon sajnálom, édes. Nem tudtam, hogy megjöttél. Sokat vártál?

– Ó, csak néhány percet.

Az a néhány perc legalább húsz volt, de Myra nem látta értelmét ezt hangsúlyozni. Mindazonáltal az a körülmény, hogy megvárakoztatták, furcsa és kellemetlen érzéssel töltötte el.

Fél órával később, amikor a vacsorához öltözött és estélyi ruhájának már utolsó kapcsával bajlódott, kopogtak ajtaján.

– Készen vagy, Myra? – hallotta Knowleton hangját. – Ha igen, a vacsora előtt benézhetnénk a mamához egy percre.

Myra még egy utolsó elismerő pillantást vetett magára a tükörben, lekapcsolta a villanyt, és kiment hozzá a hallba. Egy központi folyósón keresztül átmentek az épület másik szárnyába, s egy zárt ajtó előtt megálltak. Knowleton kopogás nélkül benyitott, és előre engedte Myrát egy olyan hihetetlenül és ijesztően rendetlen szobába, amilyet még sohasem látott eddigi fiatal életében.

Egy tág és előkelő budoárba lépett, melynek falát, akárcsak a földszinti teremét, sötét angol tölgyfa-burkolat fedte, és néhány lámpa olyan erős narancsszínű fénnyel árasztotta el az egész helyiséget, hogy úgy tűnt, mintha körvonalai valamilyen borostyánkő sárga ködében úsztak volna. Egy furcsa színű hímzett selyemszövettel kárpitozott takaró alatt egy hatalmas karosszékben magasra tornyozott párnákkal egy hófehér és fényes hajú, szigorú kinézetű robosztus öreg nő heverészett olyan pózban, mely jól mutatta, hogy már több éve nyomja az ágyat. A nő szemét félig lehunyva álmosan feküdt a párnákon, miközben hatalmas melle úgy járt le és fel fekete hálóingje alatt, mint egy fújtató.

De a szoba valami más miatt volt ijesztően különös, és Myra épp hogy csak egy pillantást vetett a nőre, mert a környezetnek egy egészen más jellegzetessége kötötte le egész figyelmét. A szőnyegen, a székeken és a kanapékon, a hatalmas francia ágyon és a puha angóra-szövet pokrócon a kandalló előtt, göndör szőrüket ravasz kis szemükbe lógatva, és széles sárga szalagjaikat fitogtatva a nyakuk körül a fehér pudlik egy nagy falkája ült, feküdt vagy aludt. Legalább két tucat volt belőlük. Amint Myra és Knowleton belépett, a kutyák nyugtalankodni kezdtek; huszonegy fekete orrocska emelkedett a magasba és huszonegy torokból hangzott egyszerre az éles, fület bántó sorozatos szaggatott vakkantás. A szoba olyan zsivajjal lett tele, hogy Myra ijedten hátralépett.

Erre a ricsajra az álmos kövér hölgy kinyitotta reszkető pilláit, felemelte fejét a magasra tornyozott párnákról, és rekedt alt hangon, mely fura mód szintén úgy hangzott, mint egy vakkantás, elrikkantotta magát: csend legyen! Az ugatás azonnal megszűnt. Két vagy három pudli a kanapé körül selymesen lágy tekintettel a szemében szemrehányóan egymásra nézett, és kis sóhajjal vissza feküdt a fehér angórára és eltűnt benne; a borzos kerek labdacs a hölgy ölében orrát a nő hónaljához dugva újra elaludt, és Myra, ha nem látja azokat a fehér szőrpamacsokat a szobában szerte széjjel elszórva, biztos azt hiszi, hogy álmodik.

– Anyám – mondta Knowleton egy kis szünet után –, engedd meg, hogy bemutassam Myrát.

Csak egyetlen rekedt mély hang hagyta el az idős hölgy száját:

– Az ki?

– A mennyasszonyom. Azért jött, hogy megismerjétek. De ezt már mondtam.

Mrs. Whitney felemelte egyik hatalmas kezét, és fáradtan végig simított homlokán.

– Gyermekem! – mondta, és Myra összerezzent, mert ez is úgy hangzott, mint valami mély morgás – feleségül akar menni a fiamhoz?

Myra úgy érezte, hogy a kérdés kissé hirtelen jött: szerinte a szekér került a ló elé, de azért válaszolt:

– Igen, asszonyom.

– És hány éves, gyermekem? – a kérdés elég tapintatlanul hangzott.

– Huszonegy, asszonyom.

– Nahát! És azt mondja, clevelandi? – mindez csakugyan úgy hangzott, mint egy vakkantás–sorozat.

– Igen, madám.

– Nahát!

Myra nem volt biztos benne, hogy az utolsó szó a társalgás része, vagy csak egy nyögés akart lenni, ezért nem válaszolt.

– Ugye megbocsát, ha nem jelenek meg a vacsoránál? – folytatta az asszonyság. – De amikor itt vagyunk keleten, ritkán hagyom el ezt a szobát és aranyos kutyusaimat.

Myra bólintott, és már épp a hagyományos udvarias módon érdeklődni akart a hölgy egészsége felől, amikor elfogta Knowleton figyelmeztető pillantását, és nem kérdezett semmit.

– Jól van – mondta Mrs. Whitney olyan hangon, mely azt jelezte, hogy ő a beszélgetést befejezettnek tekinti. – Maga rendes lánynak látszik. Jöjjön máskor is.

– Jó éjszakát, mama – mondta Knowleton.

– Neked is – vakkantott Mrs. Whitney álmosan, és lassan lecsukta szemét, amint feje visszahanyatlott a magasra tornyozott párnákra.

Knowleton kinyitotta az ajtót Myra előtt, aki kissé zavartan távozott. Amint lefelé mentek a folyósón, ismét dühös kutyaugatást hallott; az ajtónyitogatás ismét felizgatta a pudlikat.

Az ebédlőben Mr. Whitney már az asztalnál ülve várta a vendéget.

– Kimondottan bájos, tökéletesen elragadó – kiáltott fel ideges ujjongással. – Egy család vagyunk, és maga a gyöngyszem benne, kedvesem.

Myra mosolygott. Knowleton a homlokát ráncolta, Mr. Whitney pedig vihogott.

– Itt olyan egyedül vagyunk mindig – folytatta. –  Teljesen egyedül, csak mi hárman. Azt várjuk magától, hogy elhozza ide hozzánk a napfényt, a meleget, a fiatalság különleges fényét és ragyogását. Ez egyszerűen csodálatos! Szokott énekelni?

– Miért? Nem értem… Igen, néha szoktam.

Mr. Whitney lelkesen összecsapta a kezét.

– Csodálatos! Nagyszerű! Nem találok szavakat! És mit énekel? Operát? Balladát? Táncdalt?

– Nem is tudom. Leginkább táncdalt, azt hiszem.

– Nagyon jó. Én is azt szeretem. Mellesleg, ma bált adunk.

– Apám! – szólt komoran Knowleton. – Csak nem csődítette ide az egész pereputtyát?

– Megkértem Monroe-t, hogy telefonáljon néhány barátomnak – a szomszédok közül néhánynak – próbált magyarázkodni. – Mi itt nagyon jóban vagyunk egymással, állandóan hívogatjuk egymást. Ó, ez csodálatos! Egyszerűen csodálatos!

Myra elfogta Knowleton pillantását, és megértően viszonozta. Világosan érezte, hogy ezt az estét ő kettesben szerette volna eltölteni vele, és ezért az apja bejelentésének egyáltalán nem örül.

– Azt akarom, hogy ismerjék meg Myrát – folytatta az apuka. – Azt akarom, hogy ismerjék meg ezt a ragyogó teremtést, ezt a gyöngyszemet, mellyel családi vagyonunkat gyarapítjuk.

– Apám – mondta Knowleton hirtelen. – Természetesen a későbbiekben Myra és én veled és a mamával fogunk lakni itt ebben a házban, de azt hiszem, jobb, ha az első két, három évben külön leszünk egy New York-i lakásban.

Csrrr! Mr. Whitney keze lecsapott ezüst evőeszközeinek halmazára, és mindent a földre sepert. Az akciót hangos csörömpölés kísérte.

– Ostobaság! – bődült el Mr. Whitney dühösen, és vékony kis mutatóujjával a fiára bökött. – Ne beszélj itt nekem össze–vissza! Itt fogtok lakni, és kész! Megértetted? Itt fogtok lakni! Milyen ház az, ahol nincsenek ott a gyerekek?

– De apám…

Mr. Whitney izgatottan felpattant, és sápadt arca még sápadtabb és természetellenes színű lett.

– Csend! – kiabált. – Ha bármilyen apró kis segítséget is vársz tőlem, fiam, akkor azt csak úgy kapod meg, ha egy fedél alatt élsz velünk! Világos?  Ami pedig magácskát illeti, kisasszony – s itt Mr. Whitney haragos szemét Myrára vetette – az lesz a legjobb, ha már most tudja, hogy itt fog lakni. Ez egy családi otthon, és én azt akarom, hogy az is maradjon. Itt én parancsolok!

Még egy-két másodpercig állt ott a fia és Myra előtt lábujjhegyen, dühös pillantásokat lövellve hol az egyikre, hol a másikra, aztán hirtelen megfordult, és távozott a szobából.

– Nos – sóhajtott egy nagyot Myra, és csodálkozva nézett Knowletonra. – Erről mit vársz, mit mondjak?

III.

Néhány óra elmúltával Myra nyugtalanul és elégedetlenül ment aludni. Egy valamit biztosan tudott – ebben a házban ő nem fog lakni. Knowletonnak, ha törik, ha szakad, de rá kell vennie apját, engedélyezze, hogy a városban béreljenek egy lakást. Idegesítette a sápadt kisember, mint ahogy biztos volt abban is, hogy Mrs. Whitney kutyusait fogja látni álmában – és volt valami közönséges hányavetiség a sofőr, a komornyik, a szobalány, de még azoknak a vendégeknek a viselkedésében is, akikkel az este találkozott. Mindaz, amit itt látott, valahogy nem illett abba a képbe, amit ő egy nagybirtok igazgatásával kapcsolatban képzelt.

Talán már egy órája feküdt álmatlanul, amikor folyamatos kusza gondolatait egy éles hang szakította meg. Mintha valaki felsírt volna a szomszéd szobában. Felült az ágyban, és hallgatózott, s a hang egy perc múlva megismétlődött. Pontosan olyan volt, mint amikor egy gyerek hangosan sír valamiért, és azzal hallgattatják el, hogy a szájára tapasztja valaki a tenyerét. A csendes sötétben elképedése fokozatosan átment nyugtalanságba. Arra várt, hogy a sírás megismétlődik, de bármennyire is hegyezte a fülét, csak a hajnali három óra végtelen és sűrített csendjét hallotta. Szerette volna tudni, hogy Knowleton vajon hol alszik. De aztán eszébe jutott, hogy szobája a másik szárnyban van az anyja budoárja mellett. Itt ő egyedül volt – vagy talán mégsem?

Lélegzetét visszafojtva visszabujt az ágyba, és hallgatózott. Gyermekkora óta nem félt a sötétségtől, de az a tudat, hogy valaki van a szomszédban, félelemmel töltötte el, és arra késztette agyát, hogy végig száguldjon sok–sok kísértethistórián, melyeket egykor hosszú délutánokon olvasott, mert unatkozott.

Hallotta, hogy az óra négyet üt, és érezte, hogy nagyon álmos. Képzelgései előtt hirtelen lehullt a függöny, a másik oldalára fordult, és azonnal mély álomba merült.

Másnap reggel, amint az egyik kertben a zúzmarás fák és bokrok közt sétált Knowletonnal, egészen megnyugodott, és kissé csodálkozott a múlt éjszakai rossz érzésein. Minden család furcsának tűnik először, amíg közelebbről meg nem ismeri. De az az elhatározás, hogy ő és Knowleton másutt fog lakni, szilárd maradt. Hallani sem akart fehér pudli kutyákról és tánclépésekben közlekedő mitugrász öregecskékről. És ha a közeli westchesteri szomszédságot az a hűvösen tartózkodó emberekből álló kis csoport jellemzi, melyhez tegnap este volt szerencséje, akkor őket is akkor lássa, amikor a háta közepét és…

– Lehet, hogy a család – mondta Knowleton – így elsőre meglehetősen furcsának tűnik. Talán a légkör, amelyben nevelkedtem, csakugyan nem mindennapi, de anyám nagyon is normális azon kívül, hogy szereti, ha minél több pudlija van, és apám is biztos pont a Wall Streeten minden fura szokása ellenére.

– Knowleton – kérdezte a lány hirtelen –, ki lakik a szomszéd szobában mellettem?

Knowleton megrezzent és elpirult – vagy ezt csak hitte?

– Azért kérdem – folytatta Myra határozottan –, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a múlt éjszaka hallottam, hogy ott valaki sír. Gyereksírásnak tűnt, Knowleton.

– Ott nem lakik senki – mondta a férfi határozottan. – Vagy képzelődsz, vagy elrontottad valamivel a gyomrodat. De az is lehet, hogy az egyik cselédünk lett rosszul.

Aztán sietve témát váltott, és úgy tett, mintha a szóban forgó dolog egyáltalán nem lenne érdekes.

A nap folyamán gyorsan telt az idő. Ebédnél Mr. Whitney úgy viselkedett, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy milyen durván kirohant fia ellen az elmúlt este; mint mindig, ideges volt, de lelkes, s miközben őt figyelte, Myrának újfent az volt a benyomása, hogy már látta őt valahol. Aztán Knowletonnal együtt ismét tiszteletüket tették Mrs. Whitney-nél – a pudlik ismét nyugtalanul, és hangosan ugattak, amíg a gazdasszonyuk reszelős torokhangján rendre nem utasította őket. A beszélgetés rövid volt, s olyan, mintha az inkvizíció faggatta volna. Ugyan úgy végződött, mint az előző: az öreg hölgy szemei lecsukódtak, s a kutyák hangos ugatással búcsúztak.

Este kiderült, hogy Mr. Whitney-nek az a ragyogó ötlete támadt, hogy a szomszédokkal együtt családi előadást rendez. Ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki jelen legyen.  A táncteremben készült egy színpad, Myra ott ült Knowleton mellett az első sorban, és kíváncsian nézte, mi történik. Két sovány és büszke hölgy románcokat adott elő, egy férfi meg ócska kártyatrükköket, egy fiatal nő ismert személyeket parodizált, s aztán Myra nem kis meglepetésére Mr. Whitney tűnt fel a színpadon, és szteppelt, méghozzá elég ügyesen. Volt valami kifejezhetetlenül természetellenes abban, ahogy ez a közismert pénzember apró lábacskáin ünnepélyes arckifejezéssel fel s alá ugrál. Mindazonáltal nagyon jól táncolt, minden erőfeszítés nélkül, kecsesen, nem várt rugalmassággal, és előadását dörgő tapssal jutalmazta a közönség.

A félhomályban egy asszonyság, aki a bal oldalán ült, váratlanul megszólította.

– Mr. Whitney üzeni, hogy szeretne magával beszélni négyszemközt.

Myra rosszat sejtve állt fel székéből, és elindult a színpadra vezető oldallépcsőn.

– Ó, igen – kuncogott Mr. Whitney. – Nagyszerű.

Kinyújtotta a karját, és Myra kissé csodálkozva, megfogta kezét. Még mielőtt rájött volna, hogy mit is akar tőle Mr. Whitney, megjelent vele a színpadon. A reflektor fénye elvakította, s a nézők abbahagyták a beszélgetést. Csend lett. Az arcokat sápadt foltként látta a sötétben, s érezte, mennyire ég a füle, amint arra várt, hogy Mr. Whitney mondjon valamit.

– Hölgyeim és uraim – kezdte. – Mindnyájan ismerjük Harper kisasszonyt. Tegnap este volt szerencsénk megismerni. Nagyszerű teremtés. Semmi okom sincs rá, hogy ezt tagadjam. Ő és a fiam össze akarnak házasodni.

Hatásszünetet tartott, bólintott, és összecsapta a tenyerét. A közönség is azonnal tapsolni kezdett, Myra pedig ott állt mozdulatlanul, és szívét összeszorította a jeges félelem. Soha életében nem volt még ilyen borzalmas lámpaláza. Mr. Whitney pedig cérnavékony hangján folytatta.

– Harper kisasszony nemcsak gyönyörű, hanem roppant tehetséges is. Tegnap este bevallotta, hogy énekelni is tud. Megkérdeztem, melyik műfajt kedveli – az operát, a balladát vagy pedig a táncdalt, s azt mondta, hogy az utóbbit. Most pedig abban a megtiszteltetésben részesít bennünket, hogy elénekel nekünk egy dalt a repertoárjából.

Mr. Whitney távozott és Myra egyedül maradt a színpadon. Óriási zavarban volt. Azt képzelte, hogy az arcokra közvetlenül a szeme előtt kiül az elítélő várakozás, az unalom, a gúnyos helytelenítés. Természetesen ilyen rossz modort el sem lehetett képzelni – egy vendéget se szó, se beszéd csak úgy bedobni a mélyvízbe!

Alighogy mindenki elhallgatott, először arra gondolt, hogy egy–két szóval elmagyarázza, hogy Mr. Whitney minden bizonnyal félreértette – de aztán elfutotta a méreg, és ez segített. Feldobta fejét, s azok, akik legelöl ültek, láthatták, hogy keményen összezárja a száját.

A színpad elejére ment, s odaszólt a karmesterhez: Ismerik a Csak egy csokor torénia című számot?

– Mindjárt, azonnal. Igen, megvan.

– Nagyszerű. Akkor rajta!

Gyorsan elmondta magában a szöveget, melyet egészen véletlenül tanult meg egyszer még tavaly nyáron, egy dög unalmas házibulin.  Talán nem ezt a számot kellett volna énekelnie első nyilvános fellépésén, de nem számít. Ajka sugárzó mosolyra nyílt, bólintott a karmesternek, s elkezdte énekelni szép tiszta altján az első strófát.

Amint énekelt, fokozatosan áthatotta egyfajta gunyoros humornak a szelleme, mely része volt természetének – elfogta a vágy, hogy megadja nekik azt, amit vártak tőle. S megadta. New York-i szlenget használva raccsolni kezdett és bemutatót tartott ragtime-ból, shimmyből, teli talppal szteppelt, amit régen egy amatőr színjátszó csoportban tanult; a végén annyira elfogta a hév, hogy a dalt olyan testtartással fejezte be, melyet Al Jolsonnál látott. Térdre esett, és két karját úgy tárta szét a publikum felé, mintha hozzájuk könyörögne.

Aztán felállt, meghajolt, s elhagyta a színpadot.

Egy pillanatig a teremben néma csend volt, síri csend, s aztán összecsattant vagy fél tucat tenyér. Langyos, gyenge taps jutalmazta a produkciót, s aztán abba is maradt rögtön.

„Istenem! – gondolta Myra. –