F. Scott Fitzgerald A dzsesszkorszak meséi Fordította Ortutay Péter

F. Scott Fitzgerald

A dzsesszkorszak meséi

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords – 2017

Előszó

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató-gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nem alkuvó szigorúsággal, az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt (The Last Tycoon). A végső szívroham 1940 decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: Még tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére. Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból és ragyogó feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú, rövidre vágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér; körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó gondoskodását. Szabad szájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York-i szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba. S aztán történik, vagy nem történik velük valami, s az mind meg van írva ezekben a csodálatos történetekben.

O.P.

Talán nem igazán helyes,

de jó anyámnak!

A szerző tartalomjegyzéke

Utolsó kékharisnyáim

Mihaszna

A Mihaszna az amerikai Délről szól; a színhely egy kisváros, a Georgia állambeli Tarleton. Kimondottan meleg érzelmekkel viseltetem Tarleton iránt, de bármit is írok róla, szinte minden déli államból azonnal kapom a leveleket – s a feladók mindegyike a leghatározottabb módon és erősen kritizálja a kijelentéseimet. Nos, a Metropolitanben közölt Mihaszna természetesen teljes egészében figyelembe veszi ezeket az igazságos intéseket.

Az elbeszélést furcsa körülmények között írtam rögtön az után, hogy az első regényem megjelent. Életemben először dolgoztam együtt társszerzővel. Miután rájöttem, hogy sehogy sem tudom hitelesen ábrázolni a kockajátékkal kapcsolatos jeleneteket, a feleségemet kértem meg, hogy segítsen. Mivel déli, így feltehetőleg a legalkalmasabb szakértője e kellemes időtöltés technikájának és terminológiájának.

A teve hátsó része

Azt hiszem minden eddigi elbeszélésem közül ennek a megírása került a legkisebb fáradtságba, miközben a legjobban elszórakoztam vele. A belé fektetett munkát illetően elmondhatom, hogy egy nap alatt írtam meg New Orleansban azzal a kimondott szándékkal, hogy egy hatszáz dolláros gyémánt– és platina–karórát vegyek. Reggel hétkor vágtam bele, és másnap hajnali kettőkor már be is fejeztem. A Saturday Evening Post-ban jelent meg 1920-ban, s később, de még ugyanabban az évben az O. Henry emlékének szentelt gyűjteményben is napvilágot látott. A benne szereplő elbeszélések közül ezt szeretem a legkevésbé.

A szórakozást pedig az a tény biztosította, hogy a történetnek a tevével kapcsolatos része csakugyan igaz; ugyanis szavamat adtam az illetőnek, hogy a következő álarcosbálon, melyre mind a ketten hivatalosak voltunk, a teve másik felének öltözve mindenképpen ott leszek – kárpótlásul azért, hogy megírhattam a történetét.

Majális New Yorkban

Ez a kissé komor mese, mely a Smart Set-ben jelent meg 1920.július havában, azokról az eseményekről kíván beszámolni, melyek az ezt megelőző év tavaszán történtek New Yorkban. Mind a három eset nagy hatás gyakorolt rám. Az események tulajdonképpen nem is függtek össze egymással, legfeljebb csak annyiban, hogy akkor tavasszal kezdődött egy általános hisztéria, mely a dzsesszkorszaknak volt a beharangozója. Ám ebben az elbeszélésben megpróbáltam – tartok tőle, sikertelenül – mégis összefüggően ábrázolni őket, hogy az akkori New York–i fiatalok legalább egyike fel tudja fogni, mi is történt ténylegesen azokban a keserves hónapokban.

Porcelán és rózsaszín

És szokott más folyóiratokban is publikálni? – kérdezte a fiatal hölgy.

– Hát persze – biztosítottam. – Több elbeszélésem és színdarabom is megjelent a Smart Setben például.

A lány rám meredt.

– A Smart Setben! – kiáltotta elképedve. – Ilyennek küldi írásait? Hisz az a lap mindenféle ocsmányságot ír kék fürdőkádakban pancsoló lányokról és ehhez hasonló ostobaságokról.

A legnagyobb örömömre szolgált értésére adnom, hogy a Porcelán és a rózsaszínre utalt, mely az én művem, és néhány hónappal korábban jelent meg a fent nevezett folyóiratban.

Fantazmagóriák

Nagyobb gyémánt, mint a Ritz

A következő néhány elbeszélést „egészen más stílusban" írtam – biztosan ezt mondanám, ha egy kicsit jelentékenyebb képviselője lennék az irodalomnak. A Nagyobb gyémánt, mint a Ritz, melyet az elmúlt nyáron hozott le a Smart Set, csupán csak azért született, mert a megírása kimondottan elszórakoztatott. Akkoriban épp abban az általam szokvány hangulatomban voltam, amikor is az ember a legnagyobb luxusra vágyik, és a történet valahogy úgy is kezdődik, hogy megpróbálja kielégíteni az ilyen képzeletbeli táplálék iránti vágyakozásomat.

Egy közismert kritikusnak úgy tetszett, hogy ezt a szertelenségemet valahogy jobban kedveli, mint bármi mást, amit eddig írtam. Nekem személyesen jobban tetszik a Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), de hogy – nem egészen pontosan – Lincoln szavaival éljek, „ha az ilyesmit szereted, akkor ez valószínűleg olyasmi, amit te is szeretsz."

Benjamin Button különös élete

Ez az elbeszélés Mark Twainnek egy mondása nyomán keletkezett. Az író állítólag egyszer azt találta mondani, hogy milyen kár, hogy az élet jobbik része az elejére, míg a rosszabbik a végére esik. Az, hogy megpróbáltam ezt a gondolatot egy teljesen normális világban egy emberi élettel illusztrálni, talán nem is a legjobb megoldás. Néhány héttel az elbeszélés befejezése után egy majdnem hasonló történettel találkoztam Samuel Butler Jegyzeteiben is.

Az elbeszélést tavaly nyáron a Collier közölte, és ez arra indított egy névtelen olvasót Cincinnatiból, hogy megírja nekem a következő csodálatos levelet: „Uram, a Collier-ben olvastam Benjamin Button történetét, ahogy asztat maga megírta, és szeretném közölni, hogy asszem, mint elbeszélésírónak magának a bolondok házában volna a heje. Sok lökött alakkal találkoztam már az életben, de az összes lököttek közül maga a leglököttebb. Magára kár még eszt a kis darab papírt is pazarolni, de nem tudtam megállni. Muszály volt eszt magának megírnom."

Cheapside-i Tarquinius

Ezt a történetet hat évvel ezelőtt írtam, így az első princetoni egyetemi éveim terméke. Többször is átírtam az egészet, és 1921-ben a Smart Set el is fogadta. Amikor megírásának ötlete megszületett bennem, csak egy gondolat járt a fejemben: mindenképpen költő akartam lenni; ezért könnyű észrevenni, hogy akkoriban elsősorban nem a mondanivalóra, hanem sokkal inkább arra koncentráltam, hogy mindegyes szónak vagy frázisnak jó hangzása legyen. Valószínűleg ezt az írásomat ezért sokkal inkább kora miatt szeretem, és nem pedig belső, irodalmi értéke miatt. 

Ó, vörös bestia

Amikor ezt az elbeszélést írtam, épphogy elkészült második regényem vázlata, és ennek természetes reakciójaként elhatároztam, hogy egy olyan elbeszélést írok, melynek egyik szereplőjét sem kell aprólékos gonddal kidolgozni. Így attól tartok, hogy egy kicsit eltávolodtam attól az elvtől, mely szerint azért kell, hogy legyen egy rendezett séma, s ennek betartása kötelező. Hosszas töprengés után azonban mégis úgy döntöttem, hogy úgy hagyok mindent, ahogy van még akkor is, ha az olvasót egy kicsit zavarba is hozza az időelosztás. De hogy igazoljam magam, annyit azért elmondok, hogy bárhogyan is bánt az idő Merlin Graingerrel, jómagam azonban mindig a jelent szem előtt tartva gondoltam rá. Az elbeszélés a Metropolitan- ben jelent meg.

Nem osztályozható remekművek

A boldogság seprője

Erről az elbeszélésről annyit mondhatok, hogy ellenállhatatlanul magával ragadott; szinte sírt, hogy írjam meg. Talán sokan majd azt mondják róla, hogy nem más, mint valami szentimentális badarság, de én ennél sokkal többnek tartom. Ám ha nem igazán őszinte, vagy hiányzik belőle a tragédia, akkor ez nem a téma hibája, hanem az enyém: nem tudtam jól kezelni.

Az elbeszélés először a Chicago Tribune-ban jelent meg, de később kapott valami negyedrangú babérkoszorút vagy valami ilyesmit különböző antológiák szerkesztőitől, mely antológiákból annyi van manapság körülöttünk, mint a nyű. Az úriember, akire célzok, általában a trópusi vulkánokkal teli egyszerű melodrámákat kedveli vagy pedig John Paul Jones szellemét a Végzet szerepében, és Henry James stílusában nagyon ügyel arra, hogy az ilyesmi az Istennek se derüljön ki az első bekezdésekben, de aztán sötét és finom bonyodalmakat sejtet a későbbiekben. Körülbelül így:

„Shaw McPhee esete, bármennyire is furcsa, semmi összefüggésben sem volt Martin Sulo majdnem teljesen hihetetlen viselkedésével. Ezt egyébként csak mellesleg jegyzem meg; ám legalább három tanú, akiknek a nevét egyelőre nem mondom, ezt lehetetlennek tartja, stb., stb."  S ez így megy mindaddig, amíg a képzelet szegény kisegere ki nem fut a színtérre, és kezdődik a melodráma.

Mr. Ragacs

Ennek a műnek megkülönböztető sajátossága, hogy az egyetlen mű, amit folyóiratnak szántam, és hogy egy New York-i szállóban írtam. A dolog a Knickerbocker egyik hálószobájában történt, és nem sokkal az után, hogy végeztem, ez a nekem felejthetetlen kis szálloda egyszer s mindenkorra bezárta kapuit.

Miután elmúlt a gyász és a sírás–rívás emiatt, a Smart Set közölte is a Mr. Ragacsot.

Jemina, a hegyek lánya

Akárcsak a Cheapside-i Tarquinius-t, ezt a skiccet is princetoni éveim alatt írtam, de csak évekkel később látta meg a napvilágot a Vanity Fair-ben. Elnézést kell kérnem Mr. Stephen Leacocktól, mert az ő technikáját próbáltam lekoppintani.

Sokat nevettem rajta, különösen, amikor először megírtam, de most már nem tudok nevetni. De mivel sokan mondják, hogy mulatságos egy történet, ezért most beveszem a kötetbe. Úgy hiszem, megérdemli, hogy itt legyen, legalább is addig, míg a változó divat vihara nem mos el engem, a könyveimet, és velük együtt ezt az elbeszélést is.

Elnézést kell kérnem ezért az ostoba tartalomért, de azért mégis merem ajánlani a dzsesszkorszaknak ezeket a meséit mindazoknak, akik csak futtában olvasnak, és olvasás közben futnak.

Mihaszna

I.

Jo Powell, alias Jim, egy semmire kelő mihaszna volt. Bármennyire is szeretném, hogy elbeszélésem hőse rokonszenves legyen olvasóimnak, de úgy érzem, nem lenne tisztességes, ha itt és most mást mondanék. Jo Powel hétpróbás, száz százalékos született mihaszna volt, és mint ilyen lassan, de biztosan fejlődött, tökéletesítette magát végig az egész mihaszna–idényben, mely a Mason-Dixon tengelytől délre mindig az egész éven át tart.

a valakit, aki Memphisben él, az ember mihasznának nevez, akkor az ilyen minden bizonnyal elővesz valahonnan a zsebéből egy hosszú és erős madzagot, és felakasztja azt a gazembert az első villanypóznára. Ha egy New Orleans-it nevez valaki mihasznának, akkor az, biztosan egy széles és gúnyos vigyorral, megkérdezi majd az illetőt, hogy vajon tudja-e, hogy ki viszi majd barátnőjét a Mardi Gras-i bálba egy jót táncolni és kirúgni vele a hámból.

Az a bizonyos mihaszna–típus, aki ennek az elbeszélésnek a hőse, valahol e kettő közt van: egy alig negyvenezer lakosú kisvárosból való, mely immár vagy negyvenezer éve alussza csendes álmát valahol Dél–Georgiában, és csak néha-néha mozdul, és motyog valamit az orra alatt egy háborúról, melyet már mindenki réges-rég elfelejtett. 

Jim kétségtelenül mihaszna volt. Ezért írom le ezt a szót minduntalan, mert úgy hangzik, mint egy tündérmese eleje, melyben a hős olyan nagyon rendes. Azonnal egy piros pozsgás, kerekképű fickó jut eszünkbe, kerek sapkával a fején, melyen csupa falevél, és zöldség: káposzta, hagyma, no meg paradicsom terem. A mi Jimünk azonban jó nagyra nőtt langaléta legény volt, sovány és görbe hátú, mivelhogy sokat hajladozott a billiárdasztal előtt és a kártyaasztalnál; a szorgalmas munkát végző Északon az ilyen alakot úgy hívják, hogy naplopó. Ám ott, ahol még emlékeznek arra, hogy mi fán termett a Konföderáció, az olyan embernek, aki egész életét azzal tölti, hogy a „lustálkodni" igét egyes szám első személyben ragozza: lustálkodom, lustálkodtam, fogok lustálkodni, egyértelműen mihaszna a neve.

Jim egy szép nagy fehér házban született egy zöld kiserdő szélén. A ház homlokzatánál állt négy málló vakolatú fehér oszlop, hátul meg egy hatalmas rácsos kerítés, mely vidám háttere volt egy szép virágos napsütötte rétnek. Eredetileg a fehér ház lakói voltak a szomszédos földek tulajdonosai, és az azokkal szomszédos földeknek is, és aztán az azokkal szomszédosoknak is, de mindez már olyan régen volt, hogy arra már Jim apja is alig emlékezett. Tulajdonképpen a papa ennek annyira nem tulajdonított semmi jelentőséget, hogy amikor attól a sebtől haldokolván, melyet egy revolvergolyó ütött rajta egy kocsmai verekedésben, nem is említette ezt a kicsi Jimnek, aki akkoriban múlt öt éves, és halálra volt rémülve. A fehér házból panzió lett, melyet egy csúnya vénkisasszony igazgatott Maconból, és akit Jim Mama nénikémnek szólított, és utált, mint a bűnt.

Amikor elmúlt tizenöt éves, gimnáziumba ment, és sűrű fekete hajából bozont lett, mellyel nem tudott megbirkózni a fésű, és félt a lányoktól. Gyűlölte otthonát, ahol négy nő és egy vénember mindig csak arról diskurált értelmetlenül, hogy milyen földek is tartoztak eredetileg a Powell birtokhoz, és hogy milyen virág is nyílik majd ott legközelebb. Előfordult, hogy a városi lánykák szüleinek eszébe jutott Jim anyukája, s úgy vélték, van benne valami az ő sötét hajából és szeméből, s ezért meghívták néha a zsúrokra, de ezeken a zsúrokon ő sosem érezte jól magát, s ezért inkább Tilly szerelőműhelyében üldögélt egy törött kardántengelyen, s kockázott, vagy egy hosszú szalmaszállal a fogát piszkálta. Hogy legyen egy kis zsebpénze, minden munkát elvállalt, s emiatt aztán egyáltalán nem járt zsúrokra. A harmadik zsúron, melyen épp részt vett, hallotta, hogy a kis Marjorie Haight elsuttogta valakinek, ám mindenkinek a füle hallatára, hogy Jim az a fiú, aki már többször is járt náluk a zöldségestől. Így hát a páros tánc és a polka helyett Jim inkább azt a tudományt sajátította el alaposan, melynek segítségével olyan számot tudott kidobni a kockán, amilyet akart. Közben sok szaftos történetet is megismert arról, hogy ki kit lőtt le az elmúlt ötven évben a környéken.

Amikor tizennyolc éves lett, kitört a háború. Behívták a haditengerészethez, és egy egész éven át sikálta a hajók rézkorlátját a charlestoni flottánál. Aztán a változatosság kedvéért Északra küldték, s ott is ugyanezt tette, vagyis rézkorlátokat sikált, de most már a brooklyni flottánál.

Amint a háború befejeződött, leszerelték, s ő hazament. Már huszonegy éves volt, és kiderült, hogy a nadrágja túl rövid és szűk, csatos bakancsa pedig hosszú és keskeny. Nyakkendője, mint valami virágos rét, csodálatos módon kombinálta a lilát és a rózsaszínt, felette pedig rögtön ott volt egy pár kék szem, mely fakó volt, mint a napon felejtett jó régi szövetruha.

Egy szép áprilisi estén, amikor a gyapotföldek és a tikkadt város fölött már finom szürke köd lebegett, s így Jimünk alakját épp hogy csak látni lehetett, egy deszkakerítésnek dőlve halkan fütyörészett, és a Jackson Street fényei fölé kiakasztott hold karimáját bámulta erősen. Agyát, már vagy egy órája, szüntelenül egy kérdés foglalkoztatta. Mihaszna meghívást kapott egy estélyre. Régen, még amikor a fiúk még mind utálták a lányokat, Clark Darrow és Jim egymás mellett ült az iskolapadban. Ám miközben Jim társadalmi vágyai nem nyúltak messzebbre, mint a szerelőműhely olajos levegője, addig Clark hol az egyik, hol meg egy másik lányba volt szerelmes, egyetemre járt, megtanult inni, ivott is rendesen, majd abbahagyta, egy szóval a város egyik közismert arszlánja lett. Mindazonáltal Clark és Jim barátok maradtak; még akkor is, ha ez a barátság nem is volt már olyan nagyon erős, mint azelőtt, de megmaradt barátságnak. S ezen a délutánon Clark ezer éves Fordja lelassult a járda szélén álldogáló Jim mellett, s aztán egészen váratlanul Clark meghívta egy partira a külvárosi klubba. Ez a meghívás épp oly véletlenül szaladt ki Clark száján, mint amilyen véletlenül Jim el is fogadta. Ez utóbbi véletlent nyilván az váltotta ki, hogy Jim halálosan unta magát, és félénk tudata alatt talán valami kalandra is vágyott. Ám most észbe kapott, és megpróbálta józanul megítélni a helyzetet.

Reszelős torokhangján halkan énekelni kezdett, s hosszú lábával verte hozzá a taktust a járdán.

Mihaszna városban élt egy mihaszna lány,

Csinos, de butácska, mint mind valahány…

Nem csinált semmit, csak aludt és várt,

Engem, a mihasznát, a mihaszna lány.

Hirtelen elhallgatott, de a két lába, felváltva, még tovább verte a ritmust a járda aszfaltján.

– Az istenit! – motyogta félhangon.

Hisz mindenki ott lesz, az egész rokonság, melyhez a rég elkótyavetyélt fehér ház jogán, és a csukaszürke egyenruhás katonatisztnek a kandalló felett lévő arcképe jogán Jimnek is tartoznia kellett volna. De ez a brancs együtt nőtt és alkotott fokozatosan egy szűk kis társadalmat, amint a kislányok szoknyája hüvelykről hüvelykre mind lejjebb, a fiúk nadrágmandzsettája pedig hogy-hogy nem, de egészen hirtelenül a bokájuk fölé csúszott. S ebben a társaságban, melyben mindenki keresztnevén szólította a másikat, és mindenki tudta a másikról, kibe volt szerelmes az iskolában, Jim idegen test volt, egy szegény fehér FIÚ. A legtöbben e társaság tagjai közül ismerték őt, s talán még a nevére is kegyeskedtek emlékezni; három vagy négy lánynak még köszönni is szokott udvariasan. Ennyi volt az egész.

Amikor az alkony sűrűbb lett és úgymond kékesen foszforeszkáló háttért biztosított a felkelő holdnak, Jim átballagott a még mindig forró, testet–lelket melengető bizsergő városon a Jackson Streetre. A boltok kezdtek bezárni, s az utolsó vásárlók is elindultak hazafelé. Úgy vonszolták magukat, mintha ha csak nemrég keltek volna életre és léptek volna le a város aszfaltjára egy lassan forgó nagy körhintáról. Arrébb egy utcai vásár sokszínű fényes sátrainak hosszú sora a különböző zenehangok keverékével járult hozzá az esthez – valaki egy keleti melódiát próbált előadni egy sípládán, egy bábszínház előtt szomorúan szólt egy trombita, s egy verkli a Vissza Tennessee–be dalt nyekergette keservesen.

Mihaszna betért egy ruhaboltba, és vett magának egy gallért. Aztán lassan elindult Szódás Sam, azaz a patika, felé, melynek ajtaja előtt, mint nyáron mindig, három vagy négy kocsi is parkolt, és közöttük fekete bőrű gyerkőcök futkároztak ki és be, de kifelé jövet már fagylalttal vagy limonádéval a kezükben.

– Szia, Jim.

Mellette, kissé alulról jött a hang: Joe Ewing ült automobiljában Marylyn Wade–del. A hátsó ülést Nancy Lamar és egy ismeretlen FIÚ birtokolta.

Mihaszna gyorsan a kalapkarima felé biccentett mutatóujjával.

– Szia, Ben. – S aztán egy rövid szünet után még hozzátette: – Hogy s mint?

De aztán hanyagul tovább indult a szerelőműhely felé, ahol a lakása volt az első emeleten. A „hogy s mint?" Nancynek szólt, akivel már tizenöt éve, azaz egészen kislány kora óta nem beszélt.

Nancynek csókolni való szájacskája, sötét szeme és sötétbarna haja volt, amit anyjától örökölt. A mama Budapesten született. Jim gyakran látta őt az utcán, amint fiúsan zsebre tett kézzel sétálgat, és tudta róla, hogy akárcsak a tőle elválaszthatatlan Sally Carrol Harpers az összetört férfiszívek garmadáját hagyta maga után Atlantától egészen New Orleansig.

Egy pillanat tört része alatt az fordult meg Jim fejében, hogy be kár, hogy nem tud táncolni. De aztán elnevette magát, s amikor szobájának az ajtajához ért, ismét danolászni kezdett.

De ha rád nézne mihaszna szemével,

És becézne, becézne sima tenyerével,

Boldog lennék, ó, mihasznák lánya,

Mert te nem vagy mihaszna, bármit mond is a fáma…

II.

Fél tízkor Jim és Clark a patika előtt találkoztak, s aztán Clark autójában a külvárosi klubba indultak.

– Nos, Jim – kérdezte Clark csak úgy, hogy mondjon valamit, amint a jázminoktól illatos éjszakában tovarobogtak –, hogy ityeg a fityeg mostanában?

Mihaszna nem tudta, mit feleljen. Buta kérdés, gondolta, s ezért törte a fejét egy darabig.

– Egész jól – mondta végül. – Van lakásom Tilly műhelyében az emeleten. Délutánonként segítek neki autókat szerelni, s így nem kell lakbért fizetnem. Néha ad egy taxit, s azzal is keresek valamit. Így a kosztra is futja.

– Ez minden?

– Majdnem. De ha sok a meló, különösen szombatonként, akkor nappal is segítek neki. De a fő jövedelmi forrásom más, amit nem igen szoktam emlegetni. Lehet, hogy te már nem emlékszel, Clark, de a kockajátékban mindig verhetetlen voltam. A fiúk most csak úgy engedik eldobnom a kockát, ha pohárba teszem. Mert ha a két dobókockát a kezembe veszem, akkor vedd úgy, hogy már nyertem. Az jön ki, amit akarok.

Clark megértően elvigyorodott.

– Ez igen. Nem úgy, mint én. Még soha életemben nem nyertem a kockán. Te, nem akarsz egyszer Nancy Lamarral is játszani? Minden pénzét elnyerheted. Szeret kockázni a srácokkal, és néha többet veszít, mint amit apuka ad neki. Például azt is tudom, hogy a múlt hónapban eladott egy drága ékköves gyűrűt, hogy törlessze adósságait.

Mihaszna diplomatikusan hallgatott.

– A fehér ház az Elm Streeten még a tiétek?

Jim a fejét rázta.

– Eladtuk. Elég jó dohányt kaptunk érte, ha figyelembe vesszük, hogy nem volt valami jó helyen, s egy kicsit romos is volt már. Az ügyvéd azt mondta, fektessük a pénzt értékpapírokba. De a Mama néni meghibbant, s így az egész kamat a gyógyintézetnek megy, ahol kezelik.

– Hát, igen. Pech.

– Él egy bácsikám fent északon, és azt hiszem, szívesen lát, ha minden kötél szakad. Van egy jó farmja, de nincs elég munkáskéz, azt mondja. Egyszer már kért is, hogy menjek segíteni, de valahogy nem volt hozzá kedvem. Dög unalmas lehet ott fent északon, azt hiszem…

Aztán hirtelen másra terelte a szót.

– Clark, hadd mondjam meg neked, hogy nagyon hálás vagyok, hogy meghívtál meg minden, de sokkal jobban érezném magam, ha most itt megállítanád a kocsit, és hagynád, hogy kiszálljak.

– Marhaság! – mordult egyet Clark. – Nem árt kirúgni a hámból néha–néha. Nem kell táncolnod senkivel, ha nem akarsz. Csak kimész a parkettre, és rázod magad. Egyedül.

– Micsoda? – aggályoskodott Jim. – Nehogy odacipelj egy lányhoz, s eltűnj a szemem elől, hogy aztán, mint egy ostoba fajankó, táncolni menjek vele.

Clark elnevette magát.

– Ide figyelj – folytatta Jim. – Ha nem esküszöl meg mindenre, ami szent, hogy nem csinálod ezt velem, akkor én most azonnal kiszállok, és rohanok haza a két lábamon a Jackson Streetre.

Ezen elvitatkoztak egy darabig, de aztán megállapodtak abban, hogy a lányok rohamának elkerülése céljából Jim egy biztonságos sarokból csak szemlélődni fog egy kanapén ülve, s Clark majd odamegy hozzá, ha nem táncol senkivel, hogy azért legyen társasága.

Úgy hogy már tíz órakor Mihaszna, két lábát keresztbe téve és két karját öregesen összefonva üldögélt a kanapén, miközben igyekezett udvariasan olyan fancsali képet vágni, mintha ilyen táncos összejöveteleken már ezerszer részt vett volna, és ezért unja is egy kicsit. Ám az igazság az volt, hogy legbelül, lelke mélyén, vele született félénksége ádáz harcot vívott a kíváncsisággal mindaz iránt, ami itt ment végbe körülötte. S amit látott, lenyűgözte. Látta, amint az egyik lány, mint valami szépséges tollas madár, a másik után, előjön az öltözőből, meztelen rizsporos válla fölött egy–egy ártatlan mosolyt vet gardedámjára, s aztán körbehordozza tekintetét a teremben, hogy egyszerre befogadja, ki van jelen, és ki hogyan reagál megjelenésére – majd ismét, mint egy szép fehérbóbitás színes kakadu, tovalibben, és befészkelődik a rá várakozó kísérő udvarias karjába. Sally Carroll Happer, szőke hajkoronával és lusta, ágyba invitáló szemekkel, kedvenc lila ruhájában jelent meg, és olyan volt, mint a nyíló rózsa. Marjorie Haight, Marylyn Wade, Harriet Cary, és mind a többi lány, akiket nappal a Jackson Streeten látott korzózni fel s alá, most fürtös hajcsigákkal és a csillárok fényéhez finoman sminkelve csodálatosan idegen, rózsaszín és égszínkék, piros és aranyos drezdai porcelán balerinákhoz hasonlítottak, melyek a forró kemencéből épp hogy kivéve most kerültek a boltok polcaira úgy, hogy a festék még meg sem száradt rajtuk.

Már egy jó félórája üldögélt helyén, és Clark vidám látogatásai, melyeket mindig egy „helló, öregFIÚ, na, mi van?", valamint egy–egy hátba veregetés kísért, egyáltalán nem javítottak rosszkedvén. Vagy egy tucat FIÚ beszélt még vele, vagy állt meg mellette egy–két szóra, de ő tudta, hogy mindegyiküket meglepte, hogy itt van, és még az is megfordult a fejében, hogy némelyikük biztos még haragszik is rá azért, hogy itt rontja a levegőt. Ám fél tizenegykor hirtelen minden zavara elmúlt, és elfogta egy óriási érzés, melytől még a lélegzete is elállt – feltűnt a teremben az öltözőből jövet Nancy Lamar.

Sárga organtin ruha volt rajta, melynek, úgy tűnt, legalább ezer különböző gyönyörű fodra van mindenütt; a ruha egy szép nagy szalaggal volt átkötve, hátul csokorba szedve. Így Nancy egész lénye szinte foszforeszkált, sárga és fekete sugarakat lövellve maga körül. Mihaszna tágra nyílt szemmel meredt rá, gombóc nőtt a torkában. A lány vagy egy percig álldogált az ajtóban partnerére várva. Jim felismerte a FIÚt, aki feléje sietett: ő ült mellette délután Joe Ewing autójában. Látta, amint a lány a FIÚ karjára teszi a kezét, felé hajol, halkan mond neki valamit, és elneveti magát. A FIÚ szintén nevetett, és Jim hirtelen valamilyen ismeretlen, de fájdalmas nyomást érzett szíve körül kialakulni. Egy perccel korábban csak az ő gyönyörűséges napja volt ez a lány, de lám, fényét mégsem rá, hanem valaki másra ontja. Mihaszna hirtelen úgy érezte, mintha csak gyom lenne egy virágoskertben.

Egy perccel később Clark ment oda hozzá, arca fel volt hevülve, s a szeme csillogott.

– Helló, öregfiú – mondta az este már vagy ezredszer –, hogy mulatsz?

Jim azt válaszolta, hogy elég jól.

– Gyere velem – szólt parancsolóan. – Van nálam valami, ami csúcs. Tetszeni fog.

Jim engedelmesen követte őt a tánctermen keresztül, fel a lépcsőn a ruhatárba, ahol Clark elővett a zsebéből egy ismeretlen, sárga folyadékot tartalmazó flaskát.

– Igazi jó gabonából való.

A gyömbér is hamarosan előkerült egy tálcán. Mert az ilyen príma italhoz, mint ami „igazi jó gabonából való",