F. Scott Fitzgerald Jacob létrája Fordította Ortutay Péter

F. Scott Fitzgerald

Jacob létrája

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Edition–2018

Előszó

A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet." Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

A Rúzs (Lipstick) negyvenöt oldalas kézirata, ahogy azt Fitzgerald megírta, a Princetoni Egyetem Könyvtára őrzi. A gépírónő is nyilván kezdő lehetett, mert végig elfogadta Fitzgerald helyesírási, stilisztikai és egyéb „aprócska" hibáit, s így azok mind benne maradtak a kéziratban. A későbbi nyomtatott szövegek szerkesztői ezeket természetesen kijavították.

A Népszerű lányt a Saturday Evening Post két részben közölte, mert elég hosszú: 1922. február 11- és 18-án. Az a körülmény, hogy a főszereplő és a szerző keresztneve azonos, arra enged következtetni, hogy van valamilyen összefüggés a kitalált és az igazi személyek közt, de ezt a lehetséges összefüggést nem lehet bizonyítani. Fitzgeraldnak egyébként nem nagyon tetszett ez az elbeszélés, ami a Harold Oberhoz írt leveléből is kitűnik. Szerinte A népszerű lányból, írta, „hiányzik korábbi népszerű elbeszéléseimnek a zamata…" Ugyanakkor azt remélte, hogy „a filmes szakma ráharap A népszerű lányra." De a filmes szakma nem harapott rá és Fitzgerald sem tette be A dzsesszkorszak meséibe. De itt és most közöljük… mert, hogy hát olyan szép.

A Milyen szép pár című elbeszélés ahhoz a sokat vitatott kérdéshez próbál hozzászólni, hogy egy művész ember, itt egy tehetséges zeneszerző számára milyen is az ideális feleség. Az, aki mindenben lépést tart a férjével és vele egyenrangú, vagy aki csupán csak szeretet, tiszteletet és megbecsülést vár tőle, és minden másban kiszolgálja? Fitzgerald válasza ebben a roppant szórakoztató kis novellában egyértelmű: az utóbbi.

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó.

A Vonzerő (Magnetism) 1928. március 3-án jelent meg a Saturday Evening Post-ban. Sok, érezhetően önéletrajzi elemet tartalmaz. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésének, ennek iis központi témája a szerelem és a házasságtörés. Ez a probléma, Zelda vélt vagy tényleges hűtlensége miatt, Fitzgeraldot élete végéig foglalkoztatta, vagy inkább bántotta, és egy egész elbeszélés–sorozatot szentelt neki. Például az itt olvasható Úszók is ezzel foglalkozik, melyet épp emiatt, és több más hasonlóság miatt is, sok komoly professzor az Éj szelíd trónján nagyregény előfutárának tekint.

A Jacob létrája is az a téma, mely sokszor fordul elő Fitzgerald írásaiban: az orrunk előtt levő boldogság fel nem ismerése, elkótyavetélése. Jacob, a bibliaia Jakabhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy egyszer, ha itt az idő, kerít egy létrát, szimbolikusat persze, és azon majd felmászik mennyországába. De hát ez már Jakabnak sem sikerült a Bibliában, miért sikerülne akkor a mi Jacobunknak. Nem létra kell az üdvösséghez Fitzgerald szerint, hanem valami más. Biztos igaza van. 

A szállodák gyermeke című elbeszélés – 1931. január 31-én jelent meg a Saturday Evening Post-ban – nem tartozik a sokat emlegetett népszerű Fitzgerald írások közé. Nyilván azért nem, mert egyszerűen nem tud vele mit kezdeni az irodalomkritika, bár elismeri, hogy szép kerek egész, és… igazi profi munka. Az olvasó ráadásul mindenképpen izgalmasnak is fogja találni. Ui. van benne minden, ami csak egy jól megírt izgalmas novellába kell. Egy kamaszlány nyiladozó őszinte világa, mely minden bizonnyal a feleség naplójában olvasott (plágium?) anyagra épül, és ezért csak olyan, mint amilyen a Zeldáé lehetett, vagy inkább a későbbi Nicole-é Az éj szelíd trónján-ból: amikor egy francia pilóta szerelmes levelet dob le az égből. És van benne továbbá betörés és tűzvész, kísértethistória (akárcsak Bram Stroker Drakula grófja vagy Henry James A csavar fordul egyet című kisebb rémregénye), egy szélhámos vallomása, rendőrségi krónika és még sok minden más. No meg azt is jól megismerheti az olvasó, milyen is volt a való világ akkoriban, amikor az európai (főként angol) rangimádatról beszél az író, természetesen gúnyosan. Nem hiányzik belőle – s ez is sokszor visszatérő téma Fitzgeraldnál – az amerikai honfibú, vagy inkább a hazafiság, sem. Nagyon széles és színes ez a skála és problémakör, amit így egyszerre bemutatni csak egy nagy író tud.

Ortutay Péter

Úszók

I.

A júniusi hőségben füstölgött az aszfalt, gomolygott a Place Benoit felett a sűrű benzingőz, s mindenki fulladozott benne. Tűrhetetlen volt a város levegője, mert nem lehetett felfrissülést remélni még attól sem, hogy a hőség elől kimenekül az ember vidékre; az országutakon ugyanez a fullasztó asztmás lég fogadta. Egy harmincöt éves amerikai az USA Hitelbank párizsi fiókjának térre néző irodájában is ezt a levegőt kapta. Ezért úgy vélte, hogy a benzingőz és a bűz ellen azonnal tennie kell valamit. Hirtelen elfogta valami sötét, fekete rémület. A mosdóba ment, ahol kissé remegve megállt, rögtön az ajtónál.

A mosdó ablakán keresztül reklámtáblákat látott. Az egyiken ezt olvasta: 1000 chemises. A szóban forgó ingek ott voltak a kirakatban, nyakkendőt is tettek hozzájuk. Minden szépen, ahogy kell, össze volt hajtogatva, de egy halom ing csak úgy oda lett vetve hanyagul a kirakat aljára mutatóba. 1000 ing! Ugyan, ki az, aki megszámolja? Ha balra nézett, ezt olvasta: Írószerek, Sütemények, Akció, Constance Talmadge a Dejeneur Soleil–ben. Ha meg jobbra fordította fejét, egészen morbid reklámszöveggel találkozott a szeme: Vetements Ecclesiastiques, Declaration de Deces, Pompes Funebres.  Élet és Halál.

Henry Marston remegése fokozódott, már egész testét rázta valami. Talán még elviselhető is lett volna, ha ez volna a vég és nem kellene már semmit sem tenni, gondolta. Ebben reménykedve le is ült egy zsámolyra. De a vég nem szokott csak úgy eljönni, és egy kis idő múlva, amikor már ahhoz is fáradt volt, hogy törődjön vele, a remegés megszűnt és jobban lett. Amint már lefelé ment a lépcsőn, olyan frissnek és fittnek érezte magát, mint minden banktisztviselő. Köszönt is vidáman két ismerősének, majd a napi munkavégzéshez kötelező komolyságot erőltetett az arcára.

– Örülök, hogy újra látlak, Henry. – Egy szép öregember fogott kezet vele és leült íróasztala mellé.

– Henry, azért jöttem, hogy megbeszéljük, amit a múlt este már említettem. Mit szólnál egy közös ebédhez? Abban a zöld kis vendéglőben azokkal az árnyas fákkal.

– Nem lehet, Mr. Waterbury. Ne haragudjon, de sok a dolgom, bíró úr.

– Akkor beszéljük meg most, mert ma este elutazom. Mit is fizetnek neked ezek a nagyfejűek, hogy itt ezt a fontos embert játsszad?

Henry Marston tudta, mi következik.

– Tízezret, és fedezik a költségeim egy részét – felelte.

– És mit szólnál ennek a duplájához? Csak haza kellene jönnöd Richmondba. Már nyolc éve vagy itt, és fogalmad sincs arról, milyen lehetőségeid lennének odahaza. Miért kell mind a két fiamnak…

Henry megértően hallgatott, de most sehogy sem tudott a lényegre koncentrálni. Homályosan arról beszélt, hogy egész jól megvan itt Párizsban, és tartózkodott attól, hogy őszintén elmondja, mi is a véleménye az otthoni létről.

Waterbury bíró magához intett egy magas, sápadt férfit, aki az egyik íróasztalnál állva az aznapi postát vizsgálta.

– Hadd mutassam be Mr. Wiese-t – mondta. – Mr. Wiese szintén a földink. Félig meddig a partnerem is.

– Örülök, hogy megismerhettem, uham. – Mr. Wiese kissé erőltetett déli akcentussal beszélt. – Nem is tudja, milyen jó ajánlatot tett önnek a bíró.

– Dehogynem – válaszolt Henry kurtán. Azonnal felismerte ezt a típust, melyet mindig is utált – a gazdag, másokat kizsákmányoló tőkést, aki minden bizonnyal egy szerencselovag és egy szegény fehér asszony keverékgyermeke. Amikor Wiese elment, a bíró majdhogynem mentegetőzve mondta:

– Mr. Wiese az egyik leggazdagabb ember a Délen. – Aztán, kisebb szünet után: – Gyere haza, fiú.

– Jó, majd még gondolkodni fogok rajta, uram.

Ősz feje és pirospozsgás arca egy–két pillanatig kimondottan kedvesnek tűnt; de aztán valahogy egészen egydimenzióssá fakult, gépiesen mogorva lett, zordonan udvarias, nem európai. Henry Marston tisztelte ezt a nyílt előzékenységet – a bankban nap, mint nap találkozott vele és értékelte is, épp úgy, mint ahogy egy múzeumi gondnok vesz elő és raktároz el a zárással egy-egy értékes darabot, mely hosszú utat tett meg idáig térben és időben. De ez nem jelentett semmit; azokra a kérdésekre, melyekkel Henry Marston eddigi életében szembe került, csak itt Franciaországban lehetett válaszolni. Virginiai őseinek hét nemzedéke azonban minden nap ott kullogott a háta mögött, amikor délben hazament ebédelni.

Otthona egy szép nagy és tágas lakás volt, mely a Rue Monsieur-ben egy reneszánsz korabeli bíboros palotájából lett átalakítva – ez volt az a valami, amit semmiképpen sem tudott volna megengedni magának Amerikában. Choupette, a feleség, a francia polgárasszony valamivel több, mint merev hagyománytiszteletével gyönyörűvé varázsolta és játszi könnyedséggel vette birtokába a nagy lakást gyerekeivel együtt. Choupette törékeny, latinosan szőke fiatal nő volt szép, finom arcvonásokkal és élénken szomorú szemekkel, melyeknek Henry azonnal rabja lett 1918–ban egy grenoble-i panzióban. A két fiúcska egészen apjára ütött, akit néhány évvel a háború előtt a legszebb ifjúnak választottak a Virginiai Egyetemen.

Miután két nagy lépcsőfordulót elhagyva felért a külső hallba, megállt, hogy kissé kifújja magát. Bár csendes és hűvös volt az előszoba, homályosan mégis úgy érezte, hogy valami borzalmas dolog fog történni. Benne volt a levegőben. Hallotta, hogy bent az óra épp elüti az egyet, amikor a kulcsot a zárba tette.

Benyitott. A szobalány, aki már harminc éve szolgált Choupette családjánál, állt ott előtte. A szája félig nyitva, mintha épp sóhajtani készült volna, de a sóhaj ott maradt benne csonkán megrekedve.

– Bonjour, Louise.

– Monsieur!

Henry egy székre dobta a kalapját.

– De monsieur… én azt hittem, hogy a monsieur azt telefonálta, hogy elmegy a gyerekekért Tours-ba.

– Meggondoltam magam, Louise.

Tett egy lépést előre. Gyanakvása tovább nőtt, amikor látta, hogy az idős asszony mennyire igyekszik leplezni rémületét.

– A madame itthon van?

Még be sem fejezte a kérdést, amikor észrevett egy idegen kalapot és sétapálcát az előszoba asztalán és megtudta, életében először, hogy is szól a csend – a hangosan zengő nyomasztó csend, mely olyan volt, mintha egy ágyút sütöttek volna el a füle mellett vagy csattan az ég előtte. Aztán, amikor ez a végtelennek tetsző pillanat elmúlt, és meghallotta a lány ijedt kiáltását, a válaszfüggönyön keresztül betört a hálószobába.

Egy órával később doktor Derocco, de la Faculte de Medicine, becsengetett a lakásba. Choupette Marston, görcsösen merev kifejezéssel az arcán, nyitott az orvosnak ajtót. A franciáknál szokásos köszöntgetések után Choupette elmondta:

– A férjem már néhány hete rosszul érzi magát – mondta tömören. – De nem szólt semmit, ezért nem is nyugtalankodtam. De egyszer csak összeesett; nem beszél, és nem tudja mozgatni a kezét és a lábát. Lehet, ez attól van, hogy nem voltam elég körültekintő – ám summa summarum rendezett egy nagyjelenetet, aztán mindent megbeszéltünk, ám néha, ha nagyon felizgatja magát, nem igazán érti, mit is mondok neki franciául.

– Megnézem – mondta az orvos, aztán egy kis gondolkodás után hozzátette: – Viszont vannak dolgok, melyek minden nyelven azonnal érthetőek.

A következő négy héten néhány beavatott személy hagymázas szólamoknak volt fültanúja egyezer ingről, meg arról, hogy lassan Párizs egész lakossága belefullad az olcsó benzinek gőzébe. Ez a néhány beavatott a pszichiáter volt, aki a beteget próbálta lábra állítani, és nem hitt semmi mélyebben fekvő lelki bajokban; továbbá egy nővér az Amerika Kórházból, és természetesen Choupette, ijedten, dacosan, és a maga módján nagyon bűnbánóan a történtek miatt. Egy hónappal később, amikor Henry magához tért szobájában, melyben csak egy gyenge villanykörte égett, ott találta a feleségét az ágya mellett. Nyújtotta a karját, hogy megfogja a kezét.

– Az a baj – mondta –, hogy még mindig szeretlek.

– Aludj csak, kis káposztám. 

– Bármi is történt – folytatta –, mostantól fogva számíthatsz rám: megpróbálok alkalmazkodni kontinentális szokásaitokhoz.

– Hagyd abba, kérlek. Ne törd darabokra a szívem.

Amikor ismét fel tudott ülni az ágyban, látszólag megint közel kerültek egymáshoz – közelebb, mint az elmúlt hónapokban.

– Nos, úgy látszik, lesz még egy vakációtok – mondta Henry a gyerekeinek, amikor hazajöttek. – Apátoknak le kell menni a tengerhez, hogy mielőbb meggyógyuljon.

– Úszni is fogunk?

– Hogy aztán vízbe fulladjatok, édeseim? – kiabált Choupette. – Butaság, soha!

Úgy hogy St. Jean de Luz-ban csak üldögéltek a tengerparton, és azt nézték, ahogy az angolok és az amerikaiak, valamint az ezzel a le sport–tal épp ismerkedő bátor franciák az ugrótornyos tutaj és a parti homok között közlekednek motorcsónakjaikkal. De láthatták még az arra elhaladó hajókat és zöld szigeteket, az égbe nyúló magas hegyeket, valamint a piros és sárga tengerparti villákat, melyeknek olyan zengzetes nevei voltak, mint Fleur des Bois, Mon Nid, vagy Sans–Souci; ezektől távolabb meg a szürke mészkőből épült álmos francia falvakat is megnézhették.

Choupette is ott ült Henry mellett napernyővel a kezében, hogy védje a napsütéstől a barackvirág szép fehér színéhez hasonló hamvas bőrét.

– Nézd! – mondta a naptól lesült amerikai lányokra mutatva. – Ez neked szép? Harminc éves korukra olyan lesz a bőrük, mint a pergamen – egy barna fátyolféle, mely minden kis hibát eltakar, úgy hogy az egyik nő úgy fog kinézni, mint a másik. És nézd azokat a száz kilós asszonyokat abban a fürdőruhában! Hát nem tennék jobban, ha nem mutogatnák azt, amit a Természet vétett ellenük?

Henry Clay Marston virginiai volt, az a típus, aki büszkébb volt arra, hogy virginiai, mint arra, hogy amerikai. Az Amerika szó, mely egy egész kontinenst jelzett a térképen, kevesebbet jelentett neki, mint a nagypapa emléke, aki 1858-ban felszabadította rabszolgáit, végig harcolta a polgárháborút Manassastól  Appomattoxig,  barátságot ápolt Huxleyval  és Spencerrel,  és hitt a kasztjában, mivel úgy vélte, hogy az „a tiszta faj legjobb képviselőiből" áll. Choupette-nek ez nem volt érdekes. Az amerikaiak közt ő kimondottan csak a nőket látta és kritizálta.

– Hogy is lehet megállapítani, ki kicsoda? – mondta bosszúsan. – Nagyságos asszony, polgárasszony, vagy kalandornő – mind egyforma. Nézd! Mi lenne, ha úgy viselkednék, mint az a te barátnőd, madame de Richepin? Az én apám egy vidéki egyetem tanára volt, és vannak dolgok, amit én sose tennék meg, mert nem tetszene a családomnak vagy annak az osztálynak, melyhez tartozom. Madame de Richepin viszont nem tenné meg azt, ami az ő körének vagy családjának nem tetszene.

Hirtelen rámutatott egy fiatal amerikai lányra, aki elindult a víz felé.

– Lehet, hogy az a fiatal nő mindössze egy gyors– és gépírónő, ám mégis kénytelen megjátszani az eszét, úgy öltözködni és viselkedni, mintha a világ összes pénze az övé lenne.

– Talán az övé is lesz, egyszer.

– Mese. Ez egy valakivel talán előfordul, de nem kilencvenkilenccel. Ezért is van az, hogy a legtöbb harmincon felüli amerikai arckifejezése azt mutatja, hogy tulajdonosa elégedetlen és boldogtalan.

Bár Henry tulajdonképpen egyetértett, de azért mulatatta, hogy felesége épp ezt a leányzót szúrta ki céltáblának. A lány – nem lehetett több tizennyolc évesnél – egyáltalán nem akart színészkedni, szemmel látható természetességgel viselkedett – az a lány volt, akit apja telivér fajtának mondott volna. Komoly, elgondolkodó arca csak azért volt már most szépnek mondható, mert látni lehetett rajta, hogy a tökéletes arcvonások elfojthatatlan elszántsága már alakulófélben van, de korábbi tüzessége és előkelősége meg fog maradni. Kecses mozgása, mely egyszerre volt nagyszerű és pimasz, jól mutatta, hogy az amerikai lány ama tökéletes típusához tartozik, aki nem egy férfi szívét fogja még összetörni. 

Annak a két fiatalembernek, akik épp akkor jöttek ki a vízből, amikor lány bement, széles válla és kifejezéstelen ábrázata volt. Megajándékozta őket egy mosollyal, mely olyan volt, mint amilyet az ilyen fiúk megérdemelnek – épp megfelelt mindaddig, amíg úgy nem dönt, hogy valamelyikük gyermekeinek az apja lesz és ő megadja magát a sorsának. De addig – Henry Marston élvezettel nézheti, ahogy két karja, mint valami repülő hal, szeli gyorsúszással a vizet; majd hogyan ugrik, mint egy hattyú, nyújtott testtel fejest, vagy szaltót a trambulinról, és hogyan bukkan elő a feje a víz alól és veti hátra hetykén vizes hajfürtjeit.

A két fiatalember elment mellette.

– Szépen eljátszadoznak a vízben – mondta Choupette. – Aztán felszedik sátorfájukat és egy másik vízhez mennek, hogy ott is eljátszadozzanak. Hónapokat töltenek Franciaországba, de fogalmuk sincs, hogy hívják például az elnököt. Paraziták! Európa száz éve nem látott ilyet.

Ám Henry hirtelen felállt, és aztán már minden ember állt a strandon. Valami történt ötvenjardnyira az elhagyott tutaj és a part között. A szőke hajú fej feltűnt időnként a víz felett; de a lány most nem szelte a vizet, hanem gyenge és ijedt hangon kiáltott: „Au secours! Segítség!" 

– Henry! – kiabált Choupette. – Henry, állj, gyere vissza, az istenért!

Délben alig volt ember a strandon, de Henry és még néhányan rajta kívül rohantak a víz felé; a két fiatal amerikai is hallotta a kiáltást, megfordult és futott utánuk. Eltelt egy–két eszeveszett perc, miközben vagy fél tucat fej mozgott fel–le a vízben. Choupette még mindig kezében tartotta a napernyőt, de ugyanakkor a kezét is tördelni tudta valahogy, fel és alá futkosott a strandon és kiabált: „Henry! Henry!"

Mind többen és többen próbáltak segíteni, és csak úgy dagadt a tömeg a parton fekvő két eszméletlen test mellett. Az ifjú, aki a lányt mentette ki a vízből, egy–két perc alatt magához is térítette, de Henryt, aki sohasem tanult meg úszni és ezért sok vizet nyelt, ennél sokkal nehezebb volt talpra állítani.

II.

– Itt az az ember, aki nem tudta, hogy nem tud úszni, mert sohasem próbálta.

Henry felállt a székről. Ez már másnap délelőtt történt, és a kimentett lány épp, hogy megjelent fivérével a strandon. Természetes hétköznapi módon visszamosolygott Henryre; inkább elismerően, mint hálásan.

– Minimum azzal tartozom magának, hogy megtanítom úszni – mondta a lány.

– Nagyon megköszönném. Tegnap, amikor már vagy tizedszerre kerültem a víz alá, el is határoztam, hogy megtanulok.

– Bízhat bennem. Többet nem megyek úgy bele a vízbe, hogy tele legyen a gyomrom csokis fagylalttal.

Elindult a víz felé, és Choupette megkérdezte:

– Mit gondolsz, nem kéne már hazamennünk? Nagyon unom ezt az életmódot.

– Addig maradunk, míg meg nem tanulok úszni. És a fiúk is.

– Akkor jó. Láttam is egy divatos kék fürdőruhát ötven frankért az áruházban, és meg is veszem neked ma délután.

Kissé pocakosnak és egészségtelenül fehér bőrűnek érezve magát Henry mégis megfogta a két fia kezét és bement a vízbe. Kis hullámok csaptak feléje, amitől kissé dülöngélni kezdett, de a gyerekek sikoltozva adták jelét elragadtatásuknak; a visszatérő víz, amint a tenger felé sietett, fenyegetően göndörödött a lába köré. Mégis bátran továbbment, egészen addig, amíg a víz a derekáig nem ért. Akkor, akárcsak a többi gyáva lelkű fürdőző, megállt és az nézte, hogyan ugrálnak le az emberek a tutajra szerelt trambulinról. Nagyon remélte, hogy a lány jönni fog, de aztán mégis zavarba jött, amikor már ott volt mellette.

– A nagyobbik fiúcskával kezdem. Maga meg nézze és próbálja meg utánozni.

Először csak nyelte a vizet. Belement az orrába és kegyetlenül szúrta; aztán meg nem látott tőle semmit; majd a fülébe ment, és órákig lötyögött benne, mint egy darab kavics. A nap is felfedezte magának Henry–t és hosszú pergamenszerű bőrdarabokat hámozott le a válláról, és úgy összeégette a hátát, hogy felhólyagosodott. Úgy fájt, hogy több éjszakán át hánykolódott lázasan. Egy hét után már tudott úszni, nehezen, levegő után kapkodva és nem sokat. A gyorsúszást sajátította el, úgy ahogy, mert úgy érezte, hogy a mellúszás nem elég férfias. Pedig úgy elfáradt tőle, hogy nem kapott levegőt. Choupette egyszer azon kapta, hogy szinte gyönyörködve nézi a tükörben nap barnította arcát. A kisebbik gyerek felszedett valami enyhe bőrfertőzést attól, hogy állandóan a homokon sütkérezett, s emiatt már nem úszott vele. De egy nap Henry minden erejét összeszedve a tutajig úszott. Alig volt ereje, de mégis felmászott rá valahogy.

– Nos, ezzel megvagyunk – mondta a lánynak, miután pihent egy kicsit. – Holnap már itt is hagyhatjuk St. Jeant. 

– Kár – mondta a lány.

– Maga hol lesz?

– Antibes–be megyünk a fivéremmel; ott egész novemberig lehet úszni. Aztán lenézünk Floridába.

– S ott is úszni fognak? – kérdezte nevetve.

– Persze. Miért ne?

– Miért úszik?

– Hogy megtisztuljak – felelte meglepődve.

– Mitől?

A lány a homlokát ráncolta. – Nem tudom, miért ezt mondtam. De a tengerben tisztának érzem magam.

– Az amerikaiak nagyon finnyásak erre – jegyezte meg Henry.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy nem szeretünk szemetet hagyni magunk után.

– Erről nincs véleményem.

– De mégis, mondja, miért… – Meglepődve vette észre, hogy nem tudja folytatni. Arra akarta kérni a lányt, hogy sok mindent magyarázzon meg neki. Például azt, hogy mi az, ami tiszta vagy nem tiszta, mi az, amit érdemes tudni vagy nem érdemes tudni, mert csak üres szócséplés.