Zsáner-füzetek 1.: Romantikától a thrillerig

szerzői

Egri Zsanna: Zarita – A kincs nyomában

Folytatásos kalandregény

Takarodj a házamból! – hajította Judit a táskát Zarita felé. – Pont a lányom! Hogy mondhatsz ilyet a nevelőapádról?

Judit lelke mélyén érezte, igazat mond a lánya, mégis igyekezett kizárni a gondolatot, hogy Sanyi, a férje csalja. Tíz körömmel ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akivel összekötötte az életét, rettegett a gondolattól, hogy megbántódik, és elhagyja őt. Amikor Zarita elé állt azzal a képtelen állítással, hogy Sanyi erőszakoskodott vele... Elszakadt a húr, és minden mérgét a lányára zúdította.

–De, anya... – mentegetőzött Zarita. Fájt, hogy inkább hisz annak a férfinak. Úgy érezte, az anyja fél, csak nem értette, mitől? 

Hallotta a szomszéd szobában a motoszkálást. Pontosan tudta, hogy Sanyi hallgatózik.

Judit elhallgatott, már bánta a szavait. Félig az ajtó felé fordult. Odabent felsírt a kisfia. Judit idegesen megremegett, és még hangosabban kiabált.

–Elegem van! Mindenki csak vádolja Sanyit, pedig ő sosem tenne ilyet. Te sem állhattad sosem, és most igazságtalanul bántod!

–Anya, igazat mondtam, mert Sanyi... – nem volt ideje befejezni a mondatot, az ajtóban megjelent a férfi, karjában Zarita síró öccsével. Judit idegesen kapta ki a kicsit a férje kezéből, és berohant vele a szobába.

–Mit hazudtál anyádnak? – morogta a férfi.

Zarita hátrált, tudta, vesztett. Mióta Sanyi belépett az életükbe, az anyja a bűvkörébe került. Hiába is bizonygatja neki az igazát. A hideg is kirázta, ahogy eszébe jutott a férfi erőszakos közeledése, és fenyegetése.

–Csak az igazat mondtam.

–Úgy sem fog hinni neked! Megmondtam, hogy nagyon megjárod, ha bemersz mártani – lépett fenyegetően közelebb.

–Sanyi!– hangzott fel a háttérben Judit remegő hangja. – Kérlek, fektesd le te a kicsit! – adta vissza az elcsendesedett kisfiút az apjának.

–Zarita, te pedig menj el! – nyitotta ki az ajtót. A lány még látta az elégedetten vigyorgó férfit, miközben az anyja kitolta az ajtón, mintha az életéből is ki akarná szakítani.

–Anya...

–Ne mondj semmit! Menj, kövesd az apád útját! – nyomott a lánya markába egy vaskos borítékot. A szíve szakadt meg, hogy ezt kellett tennie. Judit biztos volt benne, hogy akkor tesz legjobbat a lányával, ha távol tartja a férjétől. Tudta, Zarita egészen kisgyerekkorától készül arra, hogy felkeresse az apját. Eljött az idő. Nemrég rászánta magát, és levelet írt egykori szerelmének, most már odaküldi a lányát, ismerjék meg egymást.

Judit sokszor gondolt azokra az évekre, amikor Miguel még szerette őket, és ha ritkán is, de meglátogatta a lányát. Zarita még kicsi volt, nem is emlékszik az apjára. Miguel Pérez a mexikói Puerta Vallartában élt, és nyughatatlan lelke nem bírt egy helyben maradni, ő pedig nem akart egy kisgyermekkel a világban csavarogni. Szép lassan elmaradtak a látogatások, a kapcsolatuk teljesen kihűlt, csupán a pénz maradt, amelyet néha a lányának küldött.

Zarita a csomagra meredt. Abban a pillanatban értette meg, hogy az anyja készült, előző nap ezért volt a bankban, felvette az apjától kapott pénzt.

–Tényleg ezt akarod? Vagy meg akarsz szabadulni tőlem? – nézett az anyjára, ám könnyeket látott a szemében. Gyorsan átölelte.

–Kérlek! Ne nehezítsd meg! – szakította ki magát Judit az ölelésből. Hatalmas lendülettel fordult be a lakásba. Idegesen csapta be az ajtót.

Zarita állt a bejárat előtt, meredten bámulta a csukott ajtót. Nem értette, miért küldte el az anyja. Mire volt jó ez a színjáték?

Kinyitotta a táskáját, becsúsztatta a borítékot. Nem számolta meg a pénzt, hiszen nemrég mesélte a mamája, mennyi gyűlt össze tizenhét év alatt. Három éves korától küldi az apja, de a huszadik születésnapjára nem pénzt kapott, mindössze egy levelet. Egyetlen szürke borítékot, amelyet csak ő vehetett át. Annyira izgatott volt, hiszen azt remélte, eljött a pillanat, amikor magához hívja az apja. Magára zárta a szobája ajtaját, és alig várta, hogy kinyithassa. Elsőre csalódott volt, hiszen egyetlen sort sem volt számára, de amikor alaposabban megnézte a küldeményt annyira izgatottá vált, hogy alig bírt magával. Most is óvatosan hajtogatta ki a papírlapot, és századszor is megnézte.

Nem változott semmit az előző nap óta, csak néhány betű elmosódott a könnyeitől. Tegnap kapta a telefont, és tudta meg, hogy neki már csak ennyi maradt az apjából. Egy térkép.

***

Miguel Pérezt mindig vitte a vére, az egész világ várt reá, nem érdekelte semmi, kalandor volt. Mindez már mit sem számított, mert Miguel haldoklott.

Három férfi állt az ágya mellett, egyikőjük a papi reverendájához imakönyvet szorított.

–Señor Rodriguez, engedje meg, hogy feladjam az utolsó kenetet a haldoklónak – nézett szigorúan az idősebb férfira, aki nem akart tágítani az ágy mellől.

–Csak egy perc, atyám – hajolt le Miguel ajkához egészen közel, hogy megértse a halk szavakat.

–Mondd el, hol van a térkép! – kérlelte Miguelt, de az rábökött a fiatalabb férfira.

–Neki elmondom.

Az ifjú tétován hajolt a beteghez, hogy az a fülébe súghassa a titkot. – Nem mondhatod el senkinek! Vigyázz rá! – csuklott el Miguel hangja, majd lecsukta a szemét, örökre. Lelke megnyugodott, átadta lányának az örökségét. Zaritának, akit tizenhét éve nem látott, de mégis ő volt a legkedvesebb a szívének.

***

Zarita felemelte kopott hátizsákját, izgatott és egyben szomorú is volt. Az öreg bérház volt az otthona, és most eljött az idő, el kell hagynia. Mióta készül a nagy útra, talán egy évtizede. Előző napig azt hitte az apját kell megkeresnie, magyarázatot akart kapni, de most meg minden összekavarodott. Nem mondta el az anyjának sem, hogy meghalt az apja. Lehet, az mindent megváltoztatott volna. Biztos nem engedte volna, hogy nekivágjon a nagy útnak.

Visszanézett a kopott falakra, megrázta magát, előkapta mobilját. Hosszan kicsörgött, míg az ügyvéd felvette.

–Jó napot! Pérez Zarita vagyok. Bemehetek most önhöz, apám öröksége ügyében? – hadarta. – Igen? De, jó! Máris indulok – szaladt át a túloldalra a buszmegállóba.

Abban a pillanatban egy távolabb parkoló autó elindult felé, és hajszál híján összeütközött az érkező busszal. Az autó vezetője mérgesen legyintett, majd nagy lendülettel a távozó busz után fordult, és követni kezdte.

***

Zarita könnyedén leugrott a buszról, amelynek azonnal zárult az ajtaja, és máris elhagyta a megállót. Csupán néhány lépésre volt az ügyvéd irodája. Már a kilincsen volt a keze, amikor meghallotta a fékcsikorgást. Majdnem két keréken fordult be egy fekete Ford. Zarita megbabonázva nézte, ahogy a jármű néhány méterre megáll tőle még mindig füstölgő kerekekkel. Egy rövid pillanatra megállt az idő, az autóban ülő két férfi nem mozdult. Zarita zavartan fordította el a fejét, de egy dolog azonnal a szemébe ötlött. Az autó jelzése, és a spanyol zászló. E betű, és az összetéveszthetetlen címer a piros-sárga zászlón.– Egy spanyol autó? Mit keres itt a külvárosban? – Bár abban a pillanatban átfutott az agyán, az ügyvéd a neve alapján spanyol származású. Sietve lépett be az épületbe, ha az a két férfi is ügyfél, akkor még előttük kell végeznie.

Kopott ügyvédi iroda, az előtérben enyhe dohszag terjengett. Az iroda ajtaja félig nyitva. Egy kopasz, öltönyös férfi telefonált az asztal mellett, és intett Zaritának, hogy azonnal befejezi a beszélgetést. Zarita unottan bámult ki a parkolóra. Az előbbi Ford még mindig ott várakozott, a két férfi továbbra sem szállt ki belőle. –Hát ezek? Miért nem jönnek be?

Nem sok ideje volt gondolkodni, mert bentről az ügyvéd hangja szólította.

–Jöjjön be, Zarita! Üdvözölni! – nyújtotta a kezét. –Kicsit rosszul beszélni magyart, de lenni ügyfeleim spanyol.

–Beszélhetünk spanyolul is, gyerekkoromtól tanulom – váltott nyelvet Zarita.

–Remek! Térjünk a tárgyra. Az édesapja engem bízott meg, az öröksége átadásával. Nem készített végrendeletet, csak szóban adott instrukciókat. Ne haragudjon, kedves, de nem megszokott férfi volt az édesapja. Nem is értem, hogy miért így üzent. Arra kéri önt, hogy vegye át ezt –, emelt ki a szekrényből egy borítékot. – és haladéktalanul induljon Mexikóba.

Zaritának felzokogott a lelke. Miért most üzeni ezt az apja? Miért nem akkor, amikor még élt? Tétován nyújtotta a tenyerét, ujjai érezték, hogy bélelt a boríték, de valahogy úgy sejtette, nem az van benne, amire vár. Zakatolt a szíve. –Talán mégis ebben van a levél, ami mindent megmagyaráz. Annyira szeretném megtudni, miért hagyott el! Istenem! Nem kell igazi végrendelet, csak nekem írjon az apám!

Reszketett a keze, ahogyan feltépte a vaskos paksamétát.

–Ez komoly? – nézett a férfira. Felé mutatta a kibélelt borítékot, amelynek a bélése vastagabb volt, mint a tartalma.

Egy kulcs és egy árva öt pesos érme volt benne.

Fernandez egy pillanatra elnevette magát.

–Bocsánat, de nem tudtam, mit tartalmaz a boríték, ez azért meglepő.

–Igen, úgy látom az apám szeretett tréfálkozni.

–Lehet, hogy mégsem, talán az a kulcs egy lakásé, de akkor nem értem, miért nem tájékoztatott erről. Nekem egyértelműen azt mondta telefonban, hogy semmilyen ingó és ingatlan vagyona nincs. Tudja mit? Megadom Mexikóvárosban az egyik kollégám elérhetőségét, hátha ő tud segíteni. Leírt néhány sort, majd átnyújtotta Zaritának, miközben kinézett az ablakon, és zavartan krákogni kezdett.

Zarita ránézett és úgy értelmezte, a zavart köhögés arra utal, le akarja rázni a férfi.

–Mivel tartozom?

–Ó, semmivel, az édesapja rendezte a díjamat.

–Rendben, akkor megyek. Köszönöm! – indult a kijárat felé.

–Ennél többet nem tehetek. Mondja csak, ismeri a hátsó kijáratunkat? Talán jobb lenne, ha ott távozna.

–Nem, de miért kellene ott mennem?

–Mostanság nem túl biztonságos ez az utca – terelte ki Zaritát, hogy megmutassa a másik kijáratot. – Akkor elutazik Mexikóba?

–Nem is tudom. Most minden olyan bizonytalanná vált.

–Véleményem szerint, jobb lenne, ha utánajárna. Tudtommal az apja elég menő régész volt, és kizárt, hogy minden jövedelmét felélte volna. Hallottam, hogy neves díjakat is kapott, és ezek mind busás jövedelemmel járnak együtt. Nekem egyértelműen azt mondta, hogy ön az egyetlen lánya, senki más nem örökölhet utána, de ön tudni fogja, hol van az, amit örökül hagyott. Tud erről valamit?

Zarita nemlegesen rázta a fejét. Ő nem vagyonra vágyott, az apját akarta, akit már nem kaphat meg. Mégis izgatott lett a gondolatra, kincset hagyott rá az apja.

–Lehet, hogy... – hallgatott el, de az ügyvéd mégis felkapta a fejét.

–Nos? Írt valamit erről a papája?

–Nem, dehogy, egy szót sem írt – meredt maga elé. Igazat mondott, de úgy érezte nem szólhat a térképről az ügyvédnek.

***

Zarita egyetlen helyre mehetett, a nagynénjéhez. Mióta az eszét tudja, mindig náluk töltötte a szünidőket. Andi teljesen más volt, mint az anyja. Tele volt életörömmel, vidámsággal. Gábor, a férje mindig bölcs nyugalommal tűrte, ha felforgatták a lakást. Két unokaöccse volt, akik alig pár évvel voltak fiatalabbak nála. Talán ezért is