A kisemmizett angyal

Szurovecz Kitti

A kisemmizett

angyal

ATHENAEUM

Copyright @ Szurovecz Kitti, 2018

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Tel.: 1-235-5020

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

athenaeum@lira.hu

ISBN 978 963 293 844 8

Felelős kiadó: az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Kal Pintér Mihály

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Borító: Földi Andrea

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2018

www.ekonyv.hu

Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

Sajnálom, hogy oly sok a fájdalom

a történetben. Sajnálom, hogy töredékes,

akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal

szerteszaggatott áldozat. De semmit sem

tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam.

Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is.

Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük?

(Margaret Atwood: A szolgálólány meséje,

Mohácsi Enikő fordítása)

Prológus

Mia

Törnek a tavalyi, száraz gallyak a talpunk alatt. Üvölt, minden rohadt szava betalál. Közel van. Szaladnánk, oszt’ inkább csak görnyedten totyogunk, rohadt nehéz.

– Le! A földre! – súgom a fülébe. – Túl kicsik itt a bokrok. Úgy! Négykézláb!

– Inkább hason! – mondja ő, majd leránt maga mellé engemet is, így kúszunk tovább a szúrós bokrok között. Talán így nem vesz észre.

Nem halhatunk meg. Ha itt pusztulunk, semmi értelme nem volt ennek. Ha az lesz a vége, hogy nem éljük túl, akkor cseszhetjük. Kell hogy legyen kiút! – így mondta folyton, amikor még Pesten voltunk. Kell hogy legyen kiút! – addig nyomta, hogy a végén elhittem neki, hogy nekem is jár az a másik élet. Kell hogy legyen kiút! – mese, de én bevettem, most mégis… Itt a halál. Jó közel. Aztán meg semmi. Elmúltak a gyilkos pukkanások. A következő pillanatban durva férfibakancs tapos a hátam közepébe. Úristen, ez az őrült most közvetlen közelről ránk lő! Milyen kiútról beszél ez a csaj? Az egy másik sztori. Nem a mi mesénk.

1. fejezet

Könyörgök, ébredj fel!

Panna

Harmadszor is kinyomom anyámat, a telefonom a farzsebembe süllyesztem. Most komolyan azt hiszi, hogy hazamegyek? A tegnapi után? Ráadásul negédesen közli, hogy ma nálunk alszik az új pasija. Hát, én meg nem fogok asszisztálni ahhoz, ahogyan ezek ketten romantikáznak. Hányinger. Különben is, programom van. Már reggel kitaláltam. Be is tettem egy pluszbugyit, fogkefét, egy másik felsőt, meg a sminkes neszesszerem. Még szerencse, mert most, ahogy itt állok a kibőgött szememmel a második emeleti lányvécében, kell egy kis tatarozás. Épp vizes vattapamaccsal törölgetem a szemem, amikor Bogi bevágódik a budiajtón.

– Basszus, rám hoztad a frászt! – sóhajt nagyot, majd bedobja a hátizsákját a mosdó alá. – Már mindenhol kerestelek. Attól féltem, csinálsz valamit magaddal.

– Csinálok is – vetem oda önérzetesen. – Lemosom ezt a rohadt festéket, aztán rajzolok a képemre valami emberi ábrázatot.

– Utána haza mész?

– Na, persze – mondom neki kicsit sem meggyőződve, majd alapozót nyomok a tenyerembe. Jó sokat. Eszembe jut, hogy anyám utálja, ha ezt csinálom. Felteszek még egy réteget.

– Akkor?

– Akkor Dáviddal találkozom – vágom rá önérzetesen, miközben eldolgozom az arcomon a krémet, majd az ujjaimmal idegesen előtúrom a neszesszer aljáról a fekete szemceruzámat. – Lehet, hogy nála alszom.

– Ne csináld már! – förmed rám Bogi, és látom rajta, hogy eléggé meghökken. – Még csak pár hete jártok, alig ismered!

– És? – vonom meg a vállam. – Felnőtt nő vagyok.

– Tizenhat vagy, az a pasi hat évvel idősebb nálad – próbál emlékeztetni Bogi arra, amit én is tudok, de erről egyáltalán nem akarok tudomást venni.

– Azt mondtam Dávidnak, hogy tizennyolc vagyok. Simán bevette.

– Panna, te nem vagy normális.

– Magánügy – közlöm mérgesen, majd felteszek még egy kis csillogó szájfényt. Bogi mögém lép, ügyetlenül megérinti a vállam. Vagy egy fejjel alacsonyabb nálam, úgy nézünk ki, mintha egymás negatívjai lennénk. Én hamvasszőke, fehér bőrű, szeplős és kék szemű. Bogi két fekete hajfonatába színes cérnákat fűzött, az arca kreol, és most úgy néz rám azzal a fekete szemével, mint valami animációs film riadt bogárszereplője.

– Nem kell ezt csinálnod, hallod? – suttogja halkan. – Hozzánk is átjöhetsz.

– Nekem most Dávidra van szükségem – felelem határozottan.

– Mit mondjak anyádnak, ha nálam keres?

– Ne vedd fel a telefont!

– Látom, totál begőzöltél – sóhajt Bogi, remélem, hogy kezdi feladni. – Elkísérjelek valameddig?

– Nem kell – vágom rá, majd felkapom a hátizsákomat, átvetem a vállamon. – Dávid itt vár a parkolóban.

Kivágódom a mosdóból, és gyors léptekkel elindulok a lépcső felé. Bogi nem jön utánam, helyette a sötét folyosó végéből kiabál, a hangját kissé elnyomja a kilencedik óra végét jelző csengő.

– Hívj, ha szükséged van rám!

Sem erőm, sem kedvem válaszolni neki, és tovább nyomni ezt a lelki maszlagot. Szeretem Bogit, első óta, ő az egyik legjobb barátnőm, de sajnos gőze sincs arról, min megyek most keresztül, nekem meg semmi kedvem elmondani neki a részleteket. Ahhoz túlságosan szégyellem ezt a gyomorforgató szarságot, ami otthon megy. Volt két ember, akiben bíztam. Példát mutattak nekem. Most pedig kiderült, hogy az egész életük egy hülye nagy hazugság. Gyorsan elhagyom a suli épületét. A telefonom már megint idegesítően rezeg a farzsebemben. Amikor a buszmegállóhoz érek, előveszem, és felületesen végigpörgetem anyám hosszúra sikerült sms-ét. Nyomja a sódert, hogy neki is joga van a boldogsághoz. És mi lesz apuval? Mi lesz velünk? Ha ő lehet ilyen önző, akkor most megmutatom neki, hogy én is tudok az lenni. Azt teszem, amit akarok, és ebben senki nem állíthat meg. Kikeresem a névjegyzékből Dávid számát. Persze nem vár a suli előtt, csak azért hazudtam Boginak, mert nem akartam, hogy velem jöjjön és lebeszéljen. Igazság szerint Dávid nem is tudja, hogy találkozni akarok vele. Az utóbbi három napban alig beszéltünk. Folyton leráz, a munkájára hivatkozik. Tegnap már megkérdeztem tőle, akar-e még egyáltalán velem járni, vagy hagyjuk egymást békén. Erre azt mondta, nagyon hiányzom neki, de rajta kívül álló okok miatt még néhány napig nem találkozhatunk. Ma azonban vége ennek a kényszerű mosolyszünetnek, legalábbis remélem, mert rohadtul szükségem lenne arra, hogy egy kicsit már megöleljen. Mindig olyan jó, megnyugtató illata van. Teljesen belehabarodtam, nem akarom, hogy vége legyen, szóval itt az ideje, hogy emlékeztessem őt magamra. Még csak az kéne, hogy a rajta kívül álló okok miatt a végén találjon valaki mást. A telefonja hosszan kicseng, majd a hangpostája jelentkezik. Próbálom még párszor hívni, de továbbra sem veszi fel, így amikor megjön a busz, felpattanok rá. Leülök a leghátsó sorba, majd küldök neki egy üzenetet a Messengeren. A rendszer szerint Dávid három órája volt utoljára elérhető. Amíg a busszal a város kevésbé szerencsés része felé zötyögök, folyamatosan a kis, fehér pipát figyelem a kijelzőmön: mikor színeződik át kékre? Persze nem történik semmi. Mindegy. Majd személyesen megbeszéljük a dolgokat. Még jó, hogy tudom, hol lakik. Ha az ember szerelmes, számolja a napokat, és mi pontosan öt nappal ezelőtt találkoztunk utoljára. Akkor Dávid megmutatta nekem a kecóját, aztán összedobott egy sajttálat, amihez könnyű fehérbort ittunk és rengeteget nevettünk. Dávid iszonyatosan menő: nyitható tetejű, fehér BMW-vel jár, a sűrű, sötét haja mindig olyan jól áll neki, mintha éppen akkor lépett volna ki a fodrásztól, a szakállát pedig hetente borbéllyal vágatja. Mindig a legmenőbbre. Lazán, mégis elegánsan öltözködik, Converse csukát hord, ennek ellenére nem tűnik nyálas pasinak, inkább igényes. Imádom, ha egy férfinak van stílusa. A hangja kissé rekedtes, nagyon szexi. Egyelőre fogalmam sincs, mivel foglalkozik, szóval ilyen titokzatos ez az egész. Mindig azt mondja, hogy valami üzletben van benne, biztos bennfentes dolog. Szerintem nagykutyákkal bizniszel. Csak azt nem értem, ha ilyen jól megy neki, miért ebben a lepukkant városrészben él. Ha anyám valahonnan rájönne, hogy itt vagyok, sikítófrászt kapna. Egyelőre azt sem tudja, hogy beleszerettem valakibe. Nem tud ő semmit, és nem is érdekli semmi, ami nekem fontos. Csak a saját magánéletével van elfoglalva. De nem gáz, most majd jól megszívja.

Leszállok a buszról a Kálvária téren és elindulok a lehangoló utcácska felé, hogy megtaláljam az egyetlen új építésű házat. Remélem, Dávid fehér kocsija ott lesz. Menet közben igyekszem átnézni a körülöttem lévő gettón, de még így is látom, mennyi a szemét, a hajléktalan meg a kétes külsejű alak. Egymás után hagyok el két olyan kocsit, ami nyitott légzsákkal parkol, az egyik kapualjnál pedig majdnem orra esem egy kihajított, törött székben. A bokám rendesen kibicsaklik, a fájdalomtól üvölteni tudnék. Sántikálok, közben próbálok felegyenesedni, a szemközti ház kapujában ülő, tolószékes, sebhelyes arcú öregasszony engem bámul. Egy pillanatra én is ránézek. A szája sarkában bagó fityeg, és úgy méreget, mintha azon gondolkodna, hogyan is kerül ide ez a földönkívüli. Kitartás, már csak pár lépés, és odaérek a házhoz! Majd ne felejtsem el megemlíteni neki, hogy elköltözhetne egy szuperebb környékre. Ha nem is mifelénk, de legalább Zuglóba vagy Dél-Budára. Nem hiszem, hogy ez gondot jelentene neki, nekem pedig nem kellene ebben a rémes kerületben szívnom. Hirtelen eszembe jut, hogy senki nem is hívott ide. Nem gáz. Ha Dávid valóban igazat mondott és hiányzom neki, egészen biztos, hogy örül majd nekem.

Ahogy meglátom a lakópark előtt a hófehér autóját, hevesebben kezd verni a szívem. Hála az égnek, itthon van. Ő maga mondta, hogy a kocsija nélkül a sarki közértig sem megy. Amikor a ház elé érek, éppen a postás lép ki a kapun, én pedig olyan határozottan slisszanok be mögötte, mint aki mindennap idejár haza. Oltári nagy szerencsém van, mert fogalmam sincs, hányas Dávid kapucsengője. Ha jól emlékszem, múltkor a harmadikra mentünk. Mivel a lift foglalt, és már nagyon türelmetlen vagyok, felkaptatok a lépcsőn.

A lépcsőház sivár, és semmi hangulata, olyan, mint bármelyik másik új építésű bérházé. Ahogy megyek felfelé, nem találkozom senkivel, a harmadik emeletre érve elmosolyodom. Igen, ez Dávid ajtaja. Felismerem a külső ablakpárkányon lévő fém hamutartóról. Ez az egy rossz tulajdonsága van ennek a fiúnak… Hogy dohányzik. Illetve, lehet, hogy van más is, csak még nem jöttem rá. Remélem, lesz még időm arra, hogy jobban megismerjem. Habár kiábrándulni nem szeretnék. Bogi éppen eleget károg nekem, hogy úgyis ez lesz majd, mert aki ilyen tökéletes, mint Dávid, az általában mindig rejteget valamit. Szerintem meg Bogi túl sok Castle-t néz az anyjával. Az ajtóhoz lépek, és céltudatosan bekopogok. Egy percig nem történik semmi, már kezdek pánikba esni, hogy Dávid nincs itt, amikor végre odabentről meghallok valamiféle mozgást.

– Ki az? – kérdezi a rekedtes hangján. Elmosolyodom. Gyorsan megigazítom a hajam és próbálom kisimítani a pólóm gyűrődéseit.

– Én vagyok az, Panna – felelem, és úgy érzem, a hangom igen határozott. A következő pillanatban kulcs csörren a zárban, és hirtelen ott áll előttem Dávid. Szívdöglesztő így félmeztelenül, a mellkasát nonfiguratív tetoválások borítják. A tekintetem ösztönösen végigsiklik a testén, majd zavartan a szemébe nézek. Érzem, hogy az arcom pipacspiros. Hirtelen melegem lesz. Meglepetésemre Dávid nem mosolyog vissza, sőt egyszerre tűnik komornak és döbbentnek. Feszülten körbenéz, majd megragadja a karom és egyetlen mozdulattal behúz a lakásba. Mielőtt még megszólalna, gondosan bezárja mögöttünk az ajtót.

– Mit keresel itt? Hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere? – kérdezi ingerülten, mire azonnal elborítják a szemem a könnyek. Nem ilyen fogadtatásra számítottam.

– Ne haragudj… – mentegetőzöm. – Olyan régen láttalak és már annyira hiányoztál. Én… aggódtam.

– Láthatod, jól vagyok, nem volt miért – nagyot sóhajt, majd hozzám lép és a karjába zár. Lehet, hogy ezek szerint mégis örül nekem? Mély, megkönnyebbült sóhaj kíséretében fúrom bele az orrom a vállgödrébe. Dávid az állam alá nyúl, gyengéden felemeli az arcomat és mélyen a szemembe néz.

– Te is hiányoztál, de sajnos tényleg nincs most időm, Panna – mondja komoran, majd a konyhapulton fekvő laptop felé int. – Határidős munkám van. Ezért mondtam, hogy kérek még pár napot… – a hajába túr, majd váratlanul elmosolyodik és széttárja a karját: – De ha már itt vagy…

– Esküszöm, nem foglak zavarni – fogadkozom, majd lassan közelebb lépek hozzá. Hagyom, hogy a hátizsákom lecsusszanjon a vállamról, egészen a padlóra.

– Szörnyen makacs kis dög vagy – húzza újabb mosolyra a száját Dávid, és érzem, hogy valójában nem is volt rám mérges, valami más aggasztja. A határidős munkája. Talán. Mindenesetre eljött a pillanat, amikor őszintének kell lennem. Ezt a másodpercet választja anyám is, hogy újra megcsörgessen a mobilomon.

– Nem veszed fel? – kérdezi Dávid, amikor észreveszi a folyamatos rezgést. Megrázom a fejem.

– Éppen ez az, amiről beszélnem kell veled – mondom, majd mély levegőt veszek. – Dávid, én ma nem mehetek haza. Az őseim összebalhéztak, és… – egy pillanatra elcsuklik a hangom a sírástól. – Anyám új pasija ma alszik nálunk először. Nem akarok, nem bírok ott lenni…

– Jézusom! És mi van az apáddal? – vág közbe Dávid, én pedig még mindig attól félek, hogy mindjárt kidob. Hát, nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt elterveztem. Idefelé jövet még arról álmodoztam, hogy mostantól akár együtt is élhetnénk, de azóta súlyos kétségeim támadtak. Lehet, hogy Dávid csak színlelte az érzéseit, és valójában semmit nem jelentek neki? Vagy miért kérdezi, mi van Apuval? Tisztára paranoiás vagyok! Persze biztos csak aggódik a családomért. Ezért a kedves kis széthulló… Na, mindegy. Gáz vagyok. Rémeket látok.

– Nem mehetek hozzá – rázom a fejem. – Különben sincs olyan, hogy hozzá, mert tegnap még otthon lakott velünk. Aztán jött az a rémes cirkusz, és hajnalban elviharzott. Muszáj volt neki. Üzleti útra ment…

– Édesem – sóhajt sajnálkozva Dávid. – Akkor ezek szerint se nagyszülők, se barátnők? Mondd, igazán ennyire fontos vagyok neked, hogy hozzám jöttél?

Ekkor Dávid szemében valódi örömöt látok. Végre! Ennek ellenére remeg a térdem, és szinte elkeseredetten keresem a tekintetében a szerelmet és az együttérzést. Végül határozottan felém lép, nagyot sóhajt, majd hála az égnek, újra a karjába von.

– Kérlek, hadd maradjak! – kezdek könyörögni, de közben érzem, hogy szánalmas vagyok. – Senki nem tud most megvigasztalni, csak te. Mert én… mert én…

– Mert te? – kérdezi, és két kezével a hajamba túr, majd játszani kezd a fürtjeimmel.

– Mert én kezdek beléd szeretni… – suttogom halkan, és ezzel átesem a tűzkeresztségen, hiszen eddig soha, senkinek nem mondtam még ilyet. Lehet, hogy most is csak a kétségbeesés beszél belőlem? Nem tudom megítélni, hogy a Dávid iránt ébredő szerelmem erősebb, vagy az érzés, hogy ma semmiképpen nem akarok hazamenni. Ekkor Dávid megcsókol. Puhán, lágyan, pontosan úgy, ahogy szeretem. Eszembe jut, mi lesz, ha hagyja, hogy ma nála aludjak. Lehet, hogy mást is akar majd, bár arra nem hiszem, hogy fel vagyok készülve. Nem baj, vannak alternatívák. Vagy ki tudja, meglehet, eljött az ideje, hogy végérvényesen felnőtté váljak. Ami tegnap éjjel történt, az összetörte a kislányos álmaimat. Hirtelen a húgom, Niki jut eszembe. Ötéves – őt még megveheti anyám új csávója valami menő játékkal, de engem már nem. Annyira, de annyira haragszom, és úgy félek, hogy ez a harag már soha nem múlik el. Úgy érzem, Dávid és Niki kivételével gyűlölöm az egész világot.

– Nincs semmi baj, maradj, kicsim! – mondja elképesztően kedves hangon, majd a járólapra ejtett hátizsákomért nyúl, felakasztja az egyik szék karfájára. – Tudja valaki, hogy idejöttél?

– Nem – hazudom, mert most nincs kedvem Bogiról és a sulibudis jelenetről mesélni neki. – Döntöttem, és már jöttem is hozzád.

– Vagány vagy – bólint, majd a kanapé felé int. – Csüccs le, de figyelmeztetlek, nem leszek ma túlságosan kellemes társaság.

– Semmi baj – mosolygok hálásan. – Észre sem fogsz venni. Csak lehuppanok ide a kis könyveimmel, és megcsinálom a leckém…

– Ja… – nevet fel kissé cinikusan, legalábbis én úgy hallom. – Mindig elfelejtem, te még iskolába jársz.

– Másfél hónap, és leérettségizem – hazudom neki.

– Biztos nem lesz baj abból, hogy itt maradsz, Panna? – kérdezi, miközben éberen vizslatja az arcom.

– Nem érdeklem én annyira ezeket – célzok a családomra, majd a székhez lépek, és elkezdem kipakolni a könyveket a hátizsákomból. Ösztönösen magamhoz szorítom a történelemcuccaimat, nehogy Dávid észrevegye, hogy a nevem alatt 10/b osztály szerepel. Ha most megtudja, hogy hazudtam neki a korommal kapcsolatban, egészen biztos, hogy kidob, hiszen, ha jól tudom, miattam még akár meg is büntethetnék őt. Tisztában vagyok azzal, hogy simán kinézek egy érettségiző lánynak, különösen akkor, ha kisminkelem magam, mint ma. Így néztem ki azon a napon is, pár hete, amikor a tizenhatodik születésnapom alkalmából a szüleim életemben először elengedtek a pesti éjszakába bulizni. Akkor és ott ismertem meg Dávidot. Amikor Linda – aki egy fokkal kevésbé mondható kebelbarátnőmnek, mint Bogi – az este folyamán fel akarta világosítani arról, hogy másodéves gimnazisták vagyunk, egyszerűen csak oldalba böktem, és beléfojtottam a szót. Azóta nem tudok megszabadulni ettől a hazugságtól. Remélem, nem indítok el ezzel egy lavinát. Dávid annyira megtetszett, hogy nem bírtam volna ki, ha pusztán a korom miatt nem jöhetek nála számításba.

– El is kezdek tanulni, oké? – megállok Dáviddal szemben, és próbálom bevetni a legártatlanabb pillantásomat.

– Te ilyen engedelmes, jó kislány vagy? – mosolyog rám, és magam sem tudom miért, végigfut a hátamon a hideg borzongás.

– Ha az volnék, nem lennék itt – felelem neki vakmerően, majd újra rámosolygok. – Később, ha éhes leszel, szívesen csinálok neked vacsorát – ajánlom. – Szendvicset, vagy valamit… – teszem hozzá bizonytalanul, hiszen a főzés meg én, az két külön világ.

– Kislány, itt csak bor és sajt van – mondja Dávid kedélyesen. – Ebből ne csinálj gondot! Majd rendelünk egy pizzát.

– Oké – bólintok, aztán ledobom magam a könyveimmel együtt a kanapéra. Elképesztően unom már, hogy a telefonom szinte megállás nélkül csörög. Végül előveszem, és rövid üzenetet írok anyámnak:

Szükségem van egy kis időre. Az egyik csajnál alszom, holnap találkozunk.

Panka

Miután elküldöm, kikapcsolom a telefonomat és leteszem a nappali dohányzóasztalára. Csak reggel el ne felejtsem elvinni! Kinyitom a történelemkönyvet és olvasni kezdem az aktuális anyagot, de nem vagyok képes értelmezni a szöveget. A szemem sarkából folyamatosan Dávidot figyelem. Oké, végül itt maradhatok egyetlen éjszakára, bár egyáltalán nem fogadott olyan kedvesen és romantikusan, mint ahogy azt elképzeltem. Amióta itt ülök, a kanapén, nem is néz rám. Hol a laptopja képernyőjét bámulja, hol meg kimegy az erkélyre cigizni, és közben halk, fojtott hangon telefonál. Az este folyamán nagyon sokszor rágyújt. Ez Apunál többnyire azt jelenti, hogy ideges, és ebből arra következtetek, hogy Dávid sincs túl jó passzban. Valami történt vele az elmúlt napokban, mert egyszerűen nem olyan, mint szokott. Vagy valójában ilyen? Mert ha így van, akkor nekem egyáltalán nem tetszik. Tényleg kiábrándulok belőle, ahogy Bogi megjósolta? Nyolckor végre felpattan a laptop mellől, behúzza a függönyöket, majd mellém telepedik a kanapéra, az ölébe húz és megkérdezi, milyen feltétek legyenek a pizzán. Miközben a diszpécserrel beszél telefonon, szórakozottan simogatja a hajam.

– Azt szeretem benned, hogy olyan tiszta vagy – mondja, miután megrendeli a kaját. – Tökéletesen romlatlan. Nagyon vigyáznom kell rád ebben a csúnya világban.

Nem jut eszembe semmi értelmes válasz, mert a kedves szavaitól majdnem elolvadok. Az ölébe hajtom a fejem, ő pedig tovább simogat, de van a mozdulataiban valami idegesítő feszültség. Túl sokáig néz egyfelé, mintha gondolatban egész máshol járna.

– Ha vége ezeknek a kemény napoknak, beülünk a verdámba és elviszlek kirándulni valahová – szólal meg végül. – Voltál már Esztergomban, a Duna-parton? Én bírom.

– Nem – hazudom neki. Igazából nem akarom elvenni az örömét. A szüleimmel igen sokszor voltunk odaát Párkányban is ebédelni, ott van az egyik kedvenc éttermük, a Casablanca.

– Szuper, akkor elviszlek oda – ígéri, majd eldől a kanapén és maga mellé húz. – Pihenjünk, amíg nem hozzák a kaját! Muszáj kicsit ellazulnom. Gyere, bújj ide! Így-így. Isteni illata van a hajadnak. Így, nagyon jó lesz…

Otthonosan fészkelem be magam a két karja közé, és most már szinte biztos vagyok abban, hogy valóban szeret. Csak az tud így ölelni, akinek fontos a másik. Szívesen megkérdezném tőle, mi bántja olyan nagyon, de biztos valami üzleti dolog, amihez úgy sem tudnék hozzászólni, én meg nem akarok egy buta kiscsajnak tűnni a szemében. Dávid már felnőtt, én pedig egyelőre suliba járok, és ettől valahogy kisebbnek érzem magam minden tekintetben. Elképzelem, én hogyan élek majd hat év múlva, huszonkét évesen. Most úgy érzem, amint lehet, el akarok költözni a szüleimtől. Érettségi után a főiskola mellett dolgozni fogok, és lesz egy kis albérletem, amit lehet, hogy másodmagammal veszek ki, mert nem akarok anyáméktól semmi pénzt elfogadni. Az olyan szánalmas, még akkor is, ha számukra nem lenne megerőltető, hogy eltartsanak. Olyan önálló és sikeres szeretnék lenni már fiatalon, mint Dávid. Majd csak megtalálom a módját, még az is lehet, hogy tanulhatok tőle. Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, amikor elszenderedem. A csengő hangjára ébredek. Dávid megköszörüli a torkát, felül mellettem, majd álmosan odakóvályog a kaputelefonhoz és beengedi a pizzafutárt. Jó, hogy megérkezett, mert már nagyon éhes vagyok. Közben a lakásban, a behúzott függönyök mögött egészen sötét lesz, Dávid fel is kapcsolja az amerikai konyha apró, aranyfényű spotlámpáit.

– Farkaséhes vagyok. Te is? – kérdezi mosolyogva, mire bólintok, ő pedig szélesre tárja a bejárati ajtót. Megrémülök, amikor látom, hogy a következő pillanatban azonnal be is csapná, ha tudná. Csakhogy aki kívül van, erősebb, és egyszeriben ott áll velünk szemben két robusztus alak a nappaliban. A félhomályban nem látom az arcukat, de a viselkedésükből nem nehéz kitalálni, ezek nem Dávid barátai. Amikor az egyik ijesztő fickó észrevesz, magamra húzom a plédet, mintha azzal megvédhetném magam. Egyre csak az zakatol a fejemben, hogy nyugalom, ezek az emberek bármit is akarnak, velem nincs dolguk, tehát nem eshet bajom. Istenem, add, hogy csak valami félreértés legyen az egész!

– A lóvéért jöttünk, öcsikém! – hadarja az egyik fickó, és egyúttal megragadja Dávid meztelen vállát. Dávid hirtelen felém fordul, meglátom a szemében, hogy bajban van, ez pedig még nyugtalanabbá tesz.

– Napok óta hiába