Egy elme az örökkévalóságnak: Neumann János regényes élete

Wisinger István

Egy elme az örökkévalóságnak

Neumann János regényes élete

ATHENAEUM

© Wisinger István, 2018

Lektorok:

Dömölki Bálint matematikus, informatikus,

a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság alapító tagja, 1994 óta tiszteletbeli elnöke

Patkós András fizikus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Tel.: 1-235-5020

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

athenaeum@lira.hu

ISBN 978 963 293 841 7

Felelős kiadó: az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Szerkesztette: Petrikovits Julianna

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Borító: Földi Andrea

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2018

www.ekonyv.hu

Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

Ajánlom ezt a könyvet

Kovács Győzőnek (1933–2012),

a Neumann János

Számítógép-tudományi Társaság

egykori főtitkárának,

a nagyszerű számítástechnikus

emlékének

„Egy tipikus matematikus azt bizonyítja, amire képes, Neumann viszont azt, amit akart."

(Rényi Alfréd matematikus)

„Neki annyira könnyen ment minden és olyan messzire előtte járt mindenki másnak, hogy olyan volt, mint Mozart."

(Herman Goldstine matematikus)

„Sok embert ismertem életemben Einsteintől Heisenbergig, aki a barátom volt. Ugyanakkor sok tehetséges magyar származású tudós dolgozott Amerikában, de zseni csak egy: Neumann János."

(Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus)

„A legpompásabb emberi elme, amellyel valaha is találkoztam, barátomé, Neumann Jánosé volt."

(Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biológus)

„Magyarnak lenni kollektív őrület."

(Arthur Koestler író)

Szubjektív bevezető

Mielőtt belekezdtem volna ebbe a könyvbe, hosszú időn keresztül azon törtem a fejemet, hogy amikor az ember már elkészítette családja múltjának krónikáját és pályafutásának számvetését, akkor miért is szenteli hátralévő életének talán legtisztább perceit annak, hogy feldolgozza a tudománytörténet két magyar óriásának életét. Különösen, ha eddigi élete során inkább a humán tudományok vonzották. Valójában e két dokumentumregény főszereplői olyan sokra vitték életművükkel, s mindezt olyan egyedülállóan magas színvonalon művelték, hogy azt jószerével igazán csak szakemberek tudják a maga teljességében szakszerűen feltárni és elmélyülten értékelni. Az egyik egész pályája során az élet születését igyekezett megérteni és feltárni (Szent-Györgyi Albert), a másik pedig nemcsak matematikai csodagyerek volt, hanem elsősorban a reál tudományok egyik legnagyobb „soktusázója, akinek bizonyos dolgokban alig akadtak igazi „versenytársai, s a ma élő hétköznapi emberek jelentős része szinte csak közvetve tud egykori létezéséről. Eközben a számítógép felhasználóiként tudatosan vagy véletlenül napjaink emberei többet köszönhetnek Neumann Jánosnak, mint bárki másnak, azért, mert hétköznapjaik során olyan életformában élhetnek, amely a Föld születése óta most tekinthető a leginkább „felhasználóbarátnak", és ettől is válhatunk folyamatosan igazán globális közösséggé.

Úgy gondolom, hogy a regényírás, csakúgy, mint a magányosan végzett tudományos munka, bizonyos szempontból folytonos harc, mert míg a könyv megszületik, az embernek a munka közben szüntelenül aszketikus önkontroll alatt kell tartania magát. És enélkül nem mindig tudatosodik: úgy kell helytállnia, hogy közben képes legyen megőrizni a jobbik énjét. Hiszen gyakran adódik olyan helyzet – igaz, csak ideiglenesen, olykor kényszerűen –, amikor vagy a „rossz vagy a „még rosszabb között lehet választania (atombomba!). Pedig Bertolt Brecht is megerősítette, hogy:

„Iszonyú a kísértés a jóra!"

Miközben ez a kiemelkedő tudósgeneráció – ahova Neumann János is tartozott – rákényszerült arra, hogy rendkívüli agysejtjeikkel szüntelenül szembenézzenek a kor, személyiségük és hivatásuk kihívásaival, ugyanakkor jól tudták, hogy adottságaiknak köszönhetően olyan út vár rájuk felnőtt korukban, amikor azt érezhették, hogy a sors kegyes volt hozzájuk. Pedig a nyugalmas élet sokféle veszéllyel is fenyegetett, hiszen a szülőföld elhagyása miatt létük akár teljesen bizonytalanná is válhatott. A feladat mindig fontosabb volt, mint a sors. S mivel gondolataik özönét képtelenek voltak csak egy pillanatra is megállítani, végül célba értek, mert többet adtak az emberiségnek, mint amit kaphattak, ha más úton jártak volna. Ha már ezt felismerhettem, akkor úgy gondoltam, hogy meg kell próbálni ezt a jelenséget: a hozzá vezető utat és eredményeit felmutatni. Egyben érzékeltetni az egyéni sorsok lehetőségeinek sokféleségét, csakúgy, mint a vívódó jellemek kreatív vonásai mellett olykor esendő tulajdonságaikat is. Sokfelé ismert egy nagyon gonosz amerikai mondás:

„A temetők tele vannak pótolhatatlan emberekkel."

Remélem, hogy ez a könyv és az előző (A Nobel-díjas kém, 2016, Athenaeum) azt is bebizonyítja, hogy ez nem igaz!

A Neumann Jánosról írt egyik, de talán legteljesebb monográfia szerzője, az angol Norman Macrae – a brit Economist című hetilap egykori főszerkesztő-helyettese – könyve első fejezetében írja, hogy amikor a Nobel-díjas Eugene Wigner (Wigner Jenő), Neumann barátja és egykori gimnáziumi iskolatársa Johnny halála után újra Budapestre látogatott, a vele interjút készítő újságíró azt kérdezte tőle:

… Igaz-e, hogy az 50-es évek elején és közepén az Egyesült Államok tudományos és nukleáris politikáját lényegében a Magyarországról jött Neumann János döntései határozták meg?

Wigner a maga precíz módján így válaszolt:

Ez nem egészen így történt. De az biztos, hogy ha dr. Neumann elemzett egy problémát, akkor teljesen világossá vált, hogy mi a teendő.

1980-ban az amerikai Szilícium-völgy (Silicon Valley) fővárosába, a kaliforniai Palo Alto egyetemére – a Stanford University Kommunikációs Tanszékére – kaptam Fulbright-ösztöndíjat. Ez az ősi kisváros ezt a minősítő nevet azért kapta, mert már akkor a számítástechnika amerikai fővárosának tekintették. Fél évig éltem a campuson, és eközben találkoztam olyan itt letelepedett magyar disszidensekkel, akik hatalmas barakkokban egykori magyarországi keresetük többszöröséért számítástechnikai alkatrészeket készítettek, illetve szereltek össze például az IBM-nek. De én akkor még a stanfordi egyetemen sem láttam számítógépet. Sőt, az Élet és Irodalom című hetilapnak „Kaliforniai levelek" című riport sorozatomat, mielőtt postára adtam, még kölcsönzőből bérelt írógépen, ékezet nélkül, légipostára feladott hártyapapírra kínlódtam fel.

1983-ban két barátommal, a Balázs Béla-díjas Dénes Gábor filmrendezővel és Péterffy Andrással, aki angoltanári diplomával, valamint operatőri és filmrendezői főiskolai végzettséggel rendelkezett, egyórás dokumentumfilmet forgattunk előbb Woods Hole-ban és Bostonban Szent-Györgyi Albert 90. születésnapi ünnepségein, majd Neumann János életéről, részben Budapesten, részben az Egyesült Államokban (New York, Princeton, Washington, Stanford). Ennek köszönhető, hogy 2016-ban megjelent dokumentumregényem sikere nyomán az Athenaeum Kiadó igazgatója, Szabó Tibor Benjámin felkért, hogy hasonló könyvet írjak Neumann Jánosról is. Ezúttal az alcímbe bekerült a „regényes élete" megjelölés. Ennek két oka van. Még 2013-ban a Szent-Györgyi Albertről írott munkára az ösztönzést az adta, hogy életművével foglalkozva számomra kiderült: sok részlet, esemény, epizód, főleg magánélete, de például politikai meggyőződése és ilyen irányú nyílt vagy titkos tevékenysége a nagyközönség számára ismeretlen; ami ismert, az a teljes történelmi háttér felvázolását is megkívánja, eközben tele van ellentmondással.

Neumann János életművéről és „marslakó" honfitársairól Magyarországon és Európában, elsősorban Németországban, de főleg az Egyesült Államokban elképesztő mennyiségű irodalom született. Ezért az én regényem megírásának mozgatórugója elsősorban az, hogy a prózai, és ugyanakkor nem tudományos műfajban az ő életműve sokoldalúságának és különlegességének felidézésével arra koncentráljak, hogy a Marshall McLuhan kanadai nyelvészprofesszor, a kommunikáció elméletének egyik legjelentősebb tudósa által elsőként elnevezett globális falu (global village) formájában megvalósult információs társadalom milyen sokat köszönhet ezeknek a Magyarországon született tudósoknak. És hogy miért válik egyre aktuálisabbá és hétköznapi gyakorlattá mindaz, amit ők küzdelmes életük során elsősorban hazájukon kívül megteremtettek.

Az előző könyv módszeréhez hasonlóan ebben a műben is:

Valós személyekről és eseményekről írok. A történetet általában megszakítják három pont után a szereplők leírt szövegeinek részletei (…dőlt betűkkel írva). Viszont az általam kitalált fiktív dialógusokat a mondatok előtti gondolatjelek (–) vezetik be. Ezek eredeti helyszíneken játszódnak, de a valóságban nem történtek meg, csak a szerző képzeletében!

Nem törekedtem bármiféle tudományos biográfia elkészítésére, hanem irodalmi ambícióval, főszereplőm sorsának részletes bemutatásával egy életrajzi regényt akartam olvasmányos formában megírni. Az adatok, az események, a történetek felidézésében a lehető legnagyobb pontosság a célom, de számomra az élettörténetek, a valóság emberi oldala volt a fontos, vagyis a hitelesség. És természetesen Neumann János emlékének méltó felidézése.

Egész életemben írni szerettem volna. Első regényemet 12 évesen, ceruzával írtam 1955-ben egy édesanyám irodájából szerzett határidőnaplóba. Szerelmi történet volt, amelynek cselekménye a II. világháborús Magyarországon játszódott Theodore Dreiser Amerikai tragédia című műve gyenge utánzataként. A kézirat úgy veszett el, hogy tulajdonképen végig soha el sem olvastam. A második, de igazi regényem (A Nobel-díjas kém. Dokumentumregény Szent-Györgyi Albert életéről) három év kutatómunka után 2016-ban jelent meg. A könyv kedvező visszhangja eddigi több mint negyvenéves sokoldalú pályám (televíziózás, rádiózás, újságírás, tanítás) betetőzésének tűnt, különösen, mert úgy gondoltam, a 12 éves kisfiú álma beteljesült. Amikor erre a könyvre felkérést kaptam, három nap gondolkodási időt kértem. És már másnap délelőtt hiányzott a napi öt-hat órás kutatás, írás olykor „lázas" állapota. A nyomasztó töprengés terhes feszültsége közepette a még elolvasatlan, frissen megjelent könyveknek fenntartott polcról kiválasztva Boris Johnson – London egykori polgármestere, majd volt brit külügyminisztere – Winston Churchillről írott életrajzába menekültem. A könyv végén az alábbi sorokat olvastam a szerző szerint a század legnagyobb politikusa tollából, aki hosszú életében a mennyiséget illetően többet írt, mint Shakespeare és Dickens együttesen. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ehhez a névsorhoz az én képességeimet még csak nem is mérhetem. Churchillt így idézi Johnson:

… Könyvet írni nagy kaland. Először is játék és mulatság. Aztán az írás az ember szeretője lesz, majd ura, aztán zsarnoka. Az utolsó szakaszban, amikor már kezdünk beletörődni a szolgasorba, egyszer csak végzünk a szörnyeteggel, és kipenderítjük a nyilvánosság elé.

(Fordította: Gázsity Mila)

Ezek a sorok adták az ösztönzést erre az utolsó nagy kalandra, és három nappal később aláírtam a kiadó által felkínált szerződést.

I. rész

A szülőföld és Európa

1. Prológus

Amikor már világhírű volt – külseje alapján, akik először találkoztak vele –, aligha gondolták volna, hogy rendkívüli személyiség vagy fontos ember jön velük szembe. Az átlagosnál alacsonyabb, sokáig szinte karcsúnak mondható fiatalember volt. Később kissé köpcösnek tűnt, és felnőttkorban hízásra hajlamos testtel, ehhez mérten nagy fejjel volt megáldva. Gyorsan kopaszodott. Gyakran és szívesen mosolygott.

A különösen ragyogó szempár uralta az olykor Buddháéra hasonlító, gömbölyded arcát. Mindenkire kíváncsian nézett, és ez a tekintet mindenki kíváncsiságát felkeltette. Beszéde többnyire természetes, kimért volt, de ha valami izgalomba hozta vagy lefoglalta érdeklődését, azonnal gyorsabban formálta meg a mondatokat. A hirtelen jött változástól olyan benyomást keltett, mintha valakit vagy valamit sürgősen utol akart volna érni. Szerette a vicceket, anekdotákat, és gyakran ezekkel szórakoztatta a társaságát. Mindig elámultak műveltségén és lexikális tudásának bármikor fejből idézett pontosságán, amelyet rendhagyó emlékezőképességének köszönhetett. Látszólag mindenkivel jól érezte magát, de legszívesebben magányosan, gondolataiba merülve töprengett. Társasági embernek ismerték, így is viselkedett, de ez sokszor csak álca volt, mert előfordult, hogy még a közösségi alkalmakkor is – legyen az egy parti, egy hivatalos tárgyalás vagy négyszemközti beszélgetés – csak fizikailag volt jelen, mert akár ezzel párhuzamosan is gyakran egy igen fontos megoldandó szakmai, főleg matematikai problémán törte a fejét. Ilyenkor könnyű árnyék suhant át arcán, és ha számolt vagy sakkozott, akkor közben félhangosan magában mormogott. Gyakori mosolya olykor mintha véletlenül tűnt volna el, ezzel is szinte jelezni kívánta, hogy nem örül, ha megzavarják a koncentrálásban. Rendszerint háromrészes galambszürke vagy sötét öltönyt viselt, mint általában az üzletemberek. Ehhez fehér inget vett fel, és a zakója bal felső zsebéből kikandikált a zsebkendő. Szerette, ha azt hiszik róla, hogy fontos ember, de sohasem törekedett arra, hogy ez kiderüljön róla. Pedig az volt. És szeretett magas hivatalokban megfordulni, de nem hiúságból, hanem csak azért, mert értékelte, hogy szükség van rá. Igaz, a hierarchia teremtette hatalom számára tiszteletre méltó, sőt olykor vonzó jelenségnek számított, bár ő maga, amikor élete végén néhány évre igen magas és fontos pozícióba jutott, ezt másokkal sohasem érzékeltette.

Előbb Jancsinak, majd margittai Neumann Jánosnak (Magyarországon), később Johann von Neumann-nak (Németországban), végül John von Neumann-nak hívták (Amerikában). Matematikus, vegyész, fizikus, ha tudásának mélyére nézünk, kiderül, hogy filozófus is volt. De a közgazdaságtanban is rendkívüli eredményeket produkált, csakúgy, mint a hadviselés, az áramlástan, a bombakészítés, az aknakeresés, az operációkutatás vagy az időjárási prognózis készítésekor. Meg számítástechnikus is, de akkor ezt a foglalkozást még nem így hívták. Odahaza szüleinek, az iskolában tanárainak vagy barátainak csak Jancsi volt. Az amerikaiak közül környezetében sokan – bizalmasan – Johnnynak szólították. Első diplomájának témavezetője, a híres matematikus, Fejér Lipót, így nevezete el:

… az ország legnagyobb Jancsija!

Akik olyan szerencsések voltak, hogy megismerhették gondolkodásának és szellemi képességeinek rendkívüli eredményeit, és egyetlen szóval akarták jellemezni, azok pontosan felismerték: zsenivel van dolguk.

Hans Magnus Enzensberger világhírű német költő, esszéista róla írt verse:

John von Neumann

(1903–1957)

Toka, holdvilágarc, könnyed kacsázás –

ez csak egy komikus,

szőnyegház vezérképviselője, vagy

a Rotary Clubból egy bonviván lehet.

De jaj, figyeljünk jól, Jancsi Budapestről

Gondolkozni kezd!

koponyájában, lágy processzor

könyörtelenül ketyeg,

adattárolóján villanás fut át,

ballisztikus egyenleteket,

villámszerűen produkál.

Göttingen–Cherbourg, Cherbourg–New York,

New York–Princeton, Eichmann-nak és Sztálinnak

három lépésben adott mattot és

a halálzónából első osztályon távozott.

Négy óra alvásnál többre,

tejszínhabos, mákos rétesen

és néhány svájci bankszámlán kívül,

másra nincs szüksége.

Aki még nem hallott róla

(ezek vannak a legtöbben),

az, kezében az egérrel, az ő

algebráját hozza működésbe.

Ami pedig a mesterséges intelligenciát illeti –

az övé nélkül, az csak névtelen boszorkányfajzat

lenne tán, még ma is.

Legyen kockajáték,

hurrikán, hasznos automata,

vagy lőtáblázat az elemzés tárgya, gyors

gondolatait csak lassan követi

kezében krétája.

Hilbert tereket, gyűrűket és ideálokat,

megszállottan firkál,

korlátlanul operál, mikor elegáns új megoldásokkal a bolygó táncba

vitele a célja.

Öreg csodagyerek titkosszolgálati kapcsolattal,

kinek helikopterek zümmögve szállnak le a gyepen

„Fat Man" Nagaszakira: tiszta matematika,

Kábítószere a háború. – Hogy egy fegyver túl nagy ne legyen

arról szó nem lehet.

Valójában gátlásos, de vannak olyan titkok,

mint például a szerelem, a butaság és

az unalom

melyekkel fekete doboza, kezdeni mit sem tud.

Pesszimizmus – bűn a tudománnyal szemben,

energia a dobozból, klímaszabályozás, örök növekedés, vagy

Izlandot paradicsommá tenni –

nem jelenthet problémát.

A maradék nebbich.

Végül: kétsorosban, sötét szemüveggel

a törzzsel kiruccanás Bikinire, egy másik szigetre.

„fordulópont Művelet". Sikerült a kísérlet.

Szinopszisa lezárásához,

a sugárbetegségnek tíz év kellett.

(Paris Emil fordítása, 2004.)

(Enzensberger műszaki témájú írásokat is publikált. Feltalált egy gépet, és tagja volt annak a szakértői csoportnak, amely ezt elkészítette. A Verselőgép (Poetry Machine) nevet kapta, és a 2006-os németországi futball-világbajnokság alatt verses kommentárokat készített az egyes mérkőzésekről. Ezeket elektronikusan és nyomtatásban is nyilvánosságra hozták).

2. Az iskola és a világhír

A millenniummal – az 1890-es évek végétől – kezdődő időszak Bécs mellett, nem jogilag, fokozatosan az Osztrák–Magyar Monarchia második fővárosává tette Budapestet. Elsősorban mindazon tulajdonságai miatt (gyarapodó utak, emblematikus épületek, közlekedési és kereskedelmi központ, és főleg lakói polgárosodása okán), amelyek nélkülözhetetlen részei egy korszerűsödő városnak. Ebben szerepet játszott nemcsak az oktatás, a kultúra, a művészetek gazdag eredményeinek bámulatos gyorsaságú terjedése, hanem a soknemzetiségű lakosság spontán közösséggé válása is. A később az „amerikai légierő szentjének nevezett" világhírű fizikus-gépészmérnök, Kármán Tódor önéletrajzában így emlékezett vissza szülővárosára:

… Szüntelenül felidézem a szeretetre méltó, ragyogó várost, Budapestet, ahol I. Ferenc József császár uralkodása alatt születtem. Még ma is magam előtt látom a Duna partján az impozáns, régi kormányzati épületeket, az ápolt parkokat a hősök szobraival, de nem esik nehezemre visszaemlékeznem a ló vontatta fiákerekre sem… Ferenc József korszaka egészében véve felvilágosult és vidám korszak volt. Olyan korszak, amelyben csodálatos volt megszületni… ugyanakkor a csillogó felszín jobbára elfedte az alatta zúgó mély áramlatokat. Nagyapám vidékén a parasztok keményen küzdöttek az arisztokraták hatalmas birtokain, és a földesuraknak még ekkor is szolgai alázattal hódoltak.

(Mellesleg az Amerikába emigrált és igen magas és megbecsült pozícióba jutó számtalan világhírű magyar tudós közül ő volt az egyetlen, aki a vezetéknevében lévő ékezeteket nem volt hajlandó eltávolítani. Még akkor sem, amikor az apjától örökölt nemesi rangnak megfelelően aláírásai németül vagy angolul kerültek papírra.)

Egy Budapesten 1926-ban született és húsz évvel később, a megpróbáltatásokat túlélve, szintén Amerikába emigrált történész, John Lukacs pedig így ír a századforduló magyar fővárosáról:

A külföldi látogató, amikor megérkezik Európának ebbe az ismeretlen régiójába, Bécstől keletre, joggal lepődik meg, mert egy modern várost talál elsőosztályú szállodákkal, síküveg kirakatokkal, villamossal, elegáns férfiakkal és nőkkel, a világ legnagyobb parlamentjével, amelynek építése éppen befejezéséhez közeledik.

Budapesten mintegy hatszáz kávéház működött, a Parlament a glóbuszon találhatók között a legnagyobbak közé számított. Ebben az időben elsősorban a fővárosban kialakul egy új osztály, a polgárság, amely felemelkedését a nemzetközi színvonalhoz képest is kiemelkedő középfokú és felsőfokú oktatás előnyeinek is köszönheti, és ezt elsősorban a jómódú réteg tudja igazán kihasználni. A századfordulón az országnak 19,3 millió, a fővárosnak az 1867-es kiegyezéskor még csak 280 ezer, Neumann születésekor (1903) megközelítőleg 800 ezer lakója van. Természetesen az I. világháború után született trianoni szerződés előtti „birodalomban" számos nemzetiségi él: horvátok, ruténok, szerbek, szlovákok, románok. A zsidó származásúnak tekintettek aránya egyes foglalkozások körében (pl. kereskedők, bankárok, művészek) a negyven százalékot is elérte. Akiknek gyermekei pedig az átlagnál okosabbak, intelligensebbek, tehetségesebbek, azoknál a szülők tudatos elhatározással törekedtek a vagyon, a magas társadalmi státusz és a befolyás megszerzésére.

Egy amerikai szerző, Richard Rhodes New Yorkban – 1986-ban – megjelent könyvében Budapest huszadik század eleji fejlődését frappánsan így minősítette, hivatkozva egy helybéli újságíró leírására. A város:

… a törvénytelen kereskedés, a házasságtörés, a viccek, a pletyka és az irodalom melegágya.

Ezek a jelenségek is hozzátartoztak a város sajátos hangulatához, és mint karakterisztikus vonások, találó jellemzésnek tekinthetők a hétköznapi élet szórakoztató voltához. Az irodalomra való hivatkozás pedig a kulturális megújulás értékeire utal. A szakirodalomban még olyan összehasonlítást is megkockáztattak, hogy a magyar főváros „renaissance"-nak nevezhető, fejlődésének jellege a középkori Firenzéhez hasonlítható. Különösen, hogy az Európa-szerte ismert folyamat századfordulós eredményei közé tartoznak az egyre gyarapodó emblematikus épületek, ahogy Kármán is sok évtizeddel későbbi memoárjában nosztalgiával gondol rájuk. Neumann sorsát illetően ezek közé tartozik a város szélén található neogótikus stílusú evangélikus templom és a hozzáépített, eredeti nevén: Ágostai Hitvallású Evangélikus Gimnázium a Városligeti fasorban. (Később hétköznapi beszélgetésekben csak úgy emlegették: a Fasori Gimnázium.) Ma hivatalos neve: Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium. Az evangélikus egyháznak korábban a város különböző részein álló épületekben már volt középiskolája. Ennek az akkor külvárosinak számító telken felépített új épületnek az alapjait a mai helyén 1903 szeptemberében rakták le, és 1904-ben készült el Pecz Samu neves építész tervei alapján. (Többek között a Nagyvásárcsarnok vagy a Műegyetem könyvtárának épülete is az ő tehetségét dicséri.) Itt az első tanév 1904. szeptember 26-án kezdődött. Egy évvel később a Vasárnapi Újságban megjelent cikkben így írnak az intézményről:

… a modern pedagógia és az egészséges élet minden követelményeinek megfelel, tantermei tágasak, világosok, szertárai, gyűjteményei a tanulók szükségleteit kielégítik, s ezt általánosan elismerték azok a szakemberek, akik nagy számmal keresték fel az ily módon megújult, de jó szellemét megtartó intézetet.

A főépülethez csatlakozó templom díszes freskója a kor nagy festőjének, Benczúr Gyulának a műve, a színes ablaküvegek a nemzetközi hírű iparművész, Róth Miksa alkotásai. Ez a templom volt az első a fővárosban, amelyben az istentiszteletet kizárólag magyar nyelven tartották. A gimnázium már a századelőn sokoldalú (humán és reál) osztályokkal, kiválóan felszerelt hat könyvtári helyiséggel, benne mintegy 10 ezer kötet, valamint 28-féle folyóirat, a legkorszerűbb szertári demonstrációs tárgyakkal és külön természettudományos gyűjteményekkel, valamint minden tanévben hazai és külföldi kirándulásokkal segítette gyarapítani a diákok tudását és formálni személyiségüket. Nyolc évig tanítottak latint, ennek fele idejében görögöt, kettőben világtörténelmet, majd magyar és világirodalmat, földrajzot, és természetesen szintén nyolc évig mennyiségtant, amely magában foglalta a geometriát. Mindezt a protestáns egyház hitbéli elvárásainak megfelelve, az oktatási napot kezdő imával, és nemcsak lelki megerősítést, hanem morális normákat tartalmazó istentiszteleti prédikációkkal. Az ide felvett zsidó vallású diákokat egy óraadó rabbi héber írásra és irodalomra is tanította. Az iskola nyitva állt bármely felekezethez tartozó gyermek előtt, általában csak a hat-hétszáz állandó diák fele volt evangélikus. Ebben az iskolában nemcsak dolgozni jelentett külön rangot, hanem anyagilag is kifizetődő volt, hiszen a tanárok munkabére ötven százalékkal meghaladta az állami intézményekben alkalmazott budapesti pedagógusok átlagos bérét, amelyhez személyre vagy családra kiterjedő egészségügyi biztosítás járt.

Mire az iskola történetének egyik majdani legnevesebb hallgatója – valamint regényünk főszereplője – tízévesen, 1913-ben belépett a falai közé, az intézmény már nemzetközi hírnévvel büszkélkedett, és tanárai, illetve egymás után végző osztályainak átlagon felüli tehetséggel rendelkező diákjai éltek is ezen minősítés előnyeivel. A tanítás mellett tudományos kutatást és sokféle publikálást is végző pedagógusai közül az oktatói karból kilencen tagjai voltak a Magyar Tudományos Akadémiának. Minden bizonnyal talán az iskola egyik, ha nem a leghíresebb tanára Rátz László volt, aki matematikát és testnevelést tanított. Öten voltak testvérek, ő negyedikként született Sopronban, 1863-ban. Ladislavus Wilhelm Ratz néven. Ősei a 17. században települtek át Törökországból, apja vaskereskedő volt. Sopronban végezte elemi és középiskoláit, 1882-ben érettségizett, 1890-ban budapesti és külföldi (Berlin, Strasbourg) tanulmányok után lett nemcsak a lutheránus iskola megbecsült pedagógusa, hanem egyházi körökben, a társadalmi hierarchiában és a vidéki iskolák tanárai között is ismert pedagógus. Már 1890 szeptemberétől tanított az iskola korábbi épületében, előbb vendégoktatóként, majd két évvel később már állandó munkatársként mint kinevezett tanár. A ranglétrán egyre feljebb jutva 1909-től öt évig ő lett az iskola igazgatója, de erről a posztról lemondott, mert inkább:

… csak tanítani akart, adminisztratív tennivalók és felelősség nélkül.

Folytatta az oktatói munkát, de 1925-ben ő maga kérte nyugdíjazását. Élete végéig „tiszteletbeli igazgató" címet kapott, és tagja maradt a gimnáziumot irányító testületnek. Tanítási módszerének alapelvei: képessé tenni a diákokat az önálló gondolkodásra és annak alkalmazására, valamint a matematika gyakorlati hasznának felismerésére. Diákjait munkatársaknak, sőt olykor barátainak tekintette, és megbecsülésének jele volt, hogy részvételükkel szinte minden szombaton kávéházi beszélgetéseket, vitákat tartott számukra. Még 1896-ban vette át Arany Dánieltől, a szintén neves matematikatanártól a Középiskolai mathematikai lapok szerkesztését, és e munkával is országos hírnevét növelte. Minden tanévben már az első órákon is arra használta gazdag tapasztalatait, hogy felfigyeljen a kiugró tehetségekre. S ha felfedezte őket, akkor mindent megtett azért, hogy fejlődésüket rendkívüli figyelemmel kísérje, és mind jobb eredmények elérésére ösztönözze. Az 1906-ban létrehozott országos Matematikai Reformbizottság állásfoglalása így fogalmazta meg a matematikaoktatás jelentőségét:

… Legyen a matematika tanítása olyan, hogy a tanulóban kifejlődjék annak tudata: milyen fontos kulturális tényező ez a tantárgy… A tanulónak látnia kell, hogy a matematika mennyi szállal van összekapcsolva a gyakorlati élettel, a tudományokkal és az egész világfelfogásunkkal.

1909-től két kollégájával együtt részt vett az európai pedagógusokból szervezett úgynevezett Nemzetközi Reformbizottságban, amely Milánóban, Cambridge-ben és Párizsban rendezett konferenciákat. A francia fővárosban tevékenységéért rangos kitüntetést kapott.

Rátz László magas, balra elválasztott szőke hajú, erősen kopaszodó, nőtlen férfi volt. Megjelenése első pillantásra tekintélyt sugárzott. Nemcsak öltözködésével, hanem halk, de határozott hangjával és mindig tisztán artikulált szavaival azonnal magára vonta hallgatói figyelmét. Háromrészes öltönyben járt, magasított nyakú fehér ingben, sajátosan elegáns csomóra kötött nyakkendővel és a nélkülözhetetlen mellénnyel. A zakóját nem szívesen gombolta be, ezért a választékos mellény hegyesszögéig a nyakkendő szinte teljes terjedelmében látható volt. Az öltöny három darabjának többnyire szürke színe mindig megegyezett. Megjelenése a folyosón egyetlen szó nélkül is megteremtette a tekintélyes fogadtatást. Rátz László 35 évig volt az iskola oktatója. Egy karlsbadi fürdőkúráról hazatérőben agyvérzést kapott, Budapesten a Grünwald szanatóriumban kezelték 1930. szeptember 30-i haláláig. Október 4-én helyezték örök nyugalomra Sopronban. Emlékét az iskola lépcsőházában egy márványtábla, a főváros XI. kerületében utcanév őrzi. Valamint a fasori diákok számtalan generációjának tagjai, akik mintegy legendaként emlegették rendkívüli személyiségét a később érkezőknek. Így lett megérdemelten a magyar oktatás napjainkig tartó történetének etalon pedagógusa. Az 1931/32-es iskolaév emlékkönyvében kollegája, dr. Remport Elek 11 szakaszos, hosszú emlékversének utolsó négy sorában így búcsúzott tőle:

Eltávozott tőlünk, ám nemes alakja

Szemünk előtt mindig fényben ragyogva áll.

Embernek jó, embernek férfi volt,

Tanárnak pedig a legigazabb tanár.

Emlékére Rátz Tanár Úr elnevezéssel díjat alapítottak, amelyet évente egy önálló kuratórium ítél oda egy-egy matematika-, fizika-, kémia- és biológiatanárnak.

Rátz László az első négy esztendőben tanította matematikára mindkét kiváló diákját, Neumann Jánost és az egy évvel felette járó Wigner Jenőt. Fizikára az utolsó két évben az iskola másik neves tanára, Mikola Sándor oktatta őket, később hét évig ő volt az iskola igazgatója. Főleg kísérletekkel tarkított órái bizonyultak hatásosnak, amelyek segítségével rávilágította diákjait az adott természeti jelenségek kapcsán a modellalkotás fontosságára és a jelenségek megértésére, az analizálás képességének begyakorlásával. Mikola módszere az úgynevezett „heurisztikus gondolkodás" (görög szó, magyarul: rátalálás) meghonosítása. Ennek lényege: az a folyamat, amelynek során a gondolkodó alany többnyire, ha nem is szigorúan szabatos logikai következtetéssel jut el a premisszáktól a konklúzióig, ám az eredmény helyes lesz. Az erről németül publikált cikke nemzetközi érdeklődést keltett. Neumann öccse, Miklós gyermekkori neveltetésüket felidéző írásában arra emlékezett, hogy ezzel a gondolkodásmóddal Jancsi is már igen korán rendelkezett.

Wigner Jenő egy évvel korábban lett az iskola diákja, apja már felnőttként szintén itt végzett esti tagozaton, és akkor még az iskolai adminisztráció szerint Wiegner Antal formában használta a nevét. Egy napon Rátz tanár úr óra után beszélgetésre hívta a mindig szerényen és tartózkodóan viselkedő sovány, már-már törékeny alkatú, szemüveges diákját. Jenő változó egészségi állapota miatt az első két osztályt magántanulóként végezte. Rátz nagyon tapintatosan, de a végkifejletet illetően ellentmondásos párbeszédbe kezdett:

– Jenő fiam – indított szokásos halk modorában a nagy tekintélyű pedagógus. – Eddigi matematikai eredményeid kiemelkednek az iskolai átlagból, és szeretném, ha a tőlem kapott különféle tankönyvekből igyekeznél a szaktárgyakkal minél gyorsabban haladni, mert szorgalmad és képességeid azt bizonyítják, hogy te erre alkalmasabb vagy, mint az osztályodban a többi diák. És ezt a rendkívüli képességedet nem lenne szabad kihasználatlanul hagyni. Ugyanakkor hadd meséljem el neked, hogy egy évvel alattad egy hozzád hasonló tehetségű diák jár.

– Hogy hívják? – kérdezte némi meglepetéssel Jenő.

– Neumann János.

– És mit tud?

– Kitűnő matematikus, mint te. Emellett elképesztő fejszámoló-képességgel rendelkezik. Ha kell,