Emberi tényező

izgalmas!

1.

– Sajnos gyakran még a legjobb biztonsági szakemberek is alábecsülik az emberi tényezőt.

– Ezt hogy értsék a kedves nézők?

– Az ember kiszámíthatatlan. Nem lehet előre tudni, mit fog tenni, hogyan fog reagálni, mit fog gondolni. Nem tudni, mit hozott a múltjából, s ezért hogyan gondolkodik. Ezért a biztonsági rendszerek leggyengébb pontja mindig az ember. Az is, aki használja, és az is, aki támadja. Mindkettő kiszámíthatatlan. Mondok egy példát. Hiába költ egy cég vagy szervezet milliárdokat a biztonságra, ha egyik munkatársuk kifecsegi a jelszót. Pedig ez gyakoribb, mint gondolnánk. Ez a felhasználó oldala. A támadó oldalán pedig néha a legegyszerűbb ötlet válik be. Egy amerikai biztonságtechnikai cég egyszer végzett egy kísérletet. Kitelepültek egy nagy irodaház elé egy elegáns standdal, és egy szelet csokoládéval jutalmazták mindazokat, akik kitöltik a kérdőívüket. A válaszadók több, mint kilencven százaléka minden további nélkül megadta jelszavát a céges hálózathoz. Köztük egészen magas szintű vezetők. Ismétlem, egy szelet csokoládéért.

– Ez elég ijesztően hangzik.

– Ne higgyük, hogy ilyen veszélyek csak Amerikában, vagy a hollywoodi filmekben léteznek. Itt, Magyarországon is működnek ezek a trükkök, ezeket a hackerek zsargonjában social engineering-nek hívják.

– Magyarul?

– Látja, szerkesztő úr, erre annyira felkészületlenek vagyunk, hogy még magyar szó sincs rá. Az emberi felelőtlenség, a hiszékenység végtelen lehetőségeket kínál, és hiába válnak ismertté a trükkök, az emberi hülyeségre senki nem ad ki javítókészletet. Az emberi tényező megkerülhetetlen kockázat.

– Miről lehet felismerni az ilyen próbálkozásokat?

– A social engineering a hiszékenységre épül. A gyanútlan áldozat gyakran észre sem veszi, hogy éppen palira veszik. Nem azzal mennek oda hozzá, hogy hé, szeretnék betörni a cégetek rendszerébe, adjál már egy hozzáférést. Olyan szálakat mozgatnak meg, ami a legtöbb emberben nem kelt gyanút. Csak akkor derül ki, hogy mi volt az illető szándéka, ha már felelőtlenül kikotyogták neki a titkokat. Nagyon sokan, és sajnos még az állami felsővezetők többsége is ebbe a körbe tartozik, egyáltalán nem veszik komolyan, hogy például az irodai hálózat paraméterei vagy az eszközök típusai ugyanolyan titkok, mint egy széf kombinációja.

– Gábor, Önt a szakmai berkekben afféle renitens zsaruként tartják számon...

– Nem vagyok rendőr, rendőrségi tanácsadó vagyok. Sokan nem szeretik, hogy kellemetlen kérdéseket teszek fel, valódi hibákat tárok fel és mindeközben nem lapul jelvény a zsebemben. Ez mifelénk nem szokás, sérti a vezetők önbecsülését. Magyarországon a hibák feltárására ösztönös hárítással, megsértődéssel szokás reagálni, nem pedig a hibák kijavításával - sajnos.

– De mit lehetne ez ellen tenni?

– Egy egész generáció gondolkodását kellene megváltoztatni. Nemcsak a számítógépekről, hanem arról, hogy Magyarország nincs kizárva a világból. Nálunk is megtörténhet bármi, ami a hírekben gyakrabban szereplő országokban. Mondok egy példát, mennyire mélyen a kultúránkba ivódott, hogy mi egy érdektelen ország vagyunk. Gondolom, ismeri a Terminátor című filmet?

– Természetesen.

– Akkor most képzelje el, hogy a Terminátor 1984-ben nem Los Angelesben jelenik meg, hanem Budapesten. Mondjuk Kőbánya-Kispesten, vagy akár egy borsodi faluban.

– Ezt elég nehéz elképzelni, igen.

– Százból kilencvenkilenc magyar felkuncogna, és rögtön kijelentené, hogy ez innentől csakis vígjáték, paródia lehet, egy csetlő-botló, lúzer Terminátorral. Pedig a Los Angelesben játszódó történet nem lenne kevésbé véres vagy érdekes pusztán attól, hogy a T-800-as a Los Angeles i Sarah Connor helyett a Budapesten keresné Konnor Sárát. Attól, hogy Simson motorral közlekedne és AMD gépkarabéllyal lövöldözne, még ugyanúgy egy gyilkos robot lenne a jövőből - élő szövettel a fémvázon.

– De a Terminátor csak egy sci-fi.

– A legtöbben ugyanígy sci-finek hiszik azt, hogy valaki ma Budapesten high-tech támadást intézzen egy magyar célpont ellen. Akár olyat, amilyenre még nem volt példa a világon, és alapjaiban fogja megváltoztatni viszonyunkat a technikához. Azt hisszük, mi immunisak vagyunk az ilyesmire, mert egy ilyen jelentéktelen kis országra senki sem fog erőfeszítést pazarolni. Pont olyanok vagyunk, mint aki nem költ biztonsági zárra, mert úgy gondolja, hozzá úgysem fognak betörni. Aztán ott áll a felforgatott lakás közepén, és nem érti, hogy történhetett. Ez valószínűleg egészen addig nem fog változni, amíg a valóság rá nem köszön a nyolcvanas években elrévedt Magyarországra. Úgy gondolom, csak idő kérdése, míg valaki az emberi hiszékenységet és felelőtlenséget kihasználva súlyos bűncselekményt követ el Magyarországon, számítógépeket, vagy akár robotokat is felhasználva.

– Értem. Kedves nézőink, köszönjük Váradi Gábornak az Országos Rendőr-főkapitányság tanácsadójának, hogy ellátogatott stúdiónkba. A reklám után pedig részleteket tudhatunk meg Semjén Ági álomesküvőjéről, és az is kiderül, milyen veszélyek leselkednek az iskolai ivóvíz-rendszerekben. Vajon az Ön gyermekének kell-e félnie a colibaktérium-fertőzéstől? Maradjanak velünk...

2.

A férfi elmosolyodott, és a forrasztópáka után nyúlt. A forró fémtüske halk szisszenéssel olvasztotta meg a gyantát, az ónt, majd a vezeték vége elegánsan az érintkezési ponthoz tapadt, és ott is maradt. Még egyszer ellenőrizte a kapcsolási rajzot, jó helyre kötötte-e, és kezébe vette a következő alkatrészt.

Kicsit sajnálta az elegáns, nyakkendőben izzadó kollégát a képernyőn. Látszott, hogy érti a dolgát. Sajnos ő még nem fedezte fel, hogy célszerűbb a másik oldalra állni. Biztos, hogy rengeteg csalódást hoz neki a munkája. Fontoskodó balfékek fölényeskedik le, több hétig készült tanulmányait söprik le egy mozdulattal, és nem őt léptetik elő, hanem azt, aki buzgón helyesel, és biztosítja a vezetőséget, hogy mindent helyesen tesznek. Renitens zsaru. Nagy megtiszteltetés lehet ezzel a címkével teperni az elismerésért.

A kábelek a helyükre kerültek. Visszatette a pákát. Felállt, a polchoz ment, és leemelt egy műanyag tálcát. Szivacspárnába szúrt chipek sorakoztak benne, megannyi futurisztikus robotszázlábú, kerámiahátukon rejtélyes számokkal, betűjelzésekkel. Némelyiken kis üvegablak engedte láttatni a lehelletnyi aranyhuzalok ragyogó hálóját, mintha finom kis ékszerek lennének, holott több volt ez, mint szépség. Egy kis feszültség azokba a lábakba, és az arany pókháló láthatatlan életre kel. Logikai kapuk nyílnak és záródnak, elektronok száguldanak katonás rendben ebben a parányi, nekik mégis hatalmas labirintusban, és a feszültség már máshol bukkan fel, egy másik lábon. Ennyi az egész, ami a számítógépeket életre kelti. Mégis olyan felfoghatatlan csoda ez, amit nem sokan értenek meg a világon. Pedig még csak kivételes intelligencia sem kell hozzá. Csak egy kis érdeklődés, odafigyelés és türelem.

Felrémlett előtte a nap, már több, mint harminc évvel ezelőtt, amikor először ejtette rabul ez a csoda. Egy út menti fogadóban történt, ahol Bécsből hazafelé tartva álltak meg a szüleivel, hogy bekapjanak egy gyors, de már hazai ebédet a bevásárlótúra után. A nagy, fekete gép ott állt a sarokban, villogó fényekkel, különös hangokkal hívogatta. Odalépett, és tátott szájjal nézte, amint egy szögletes figura szaladgál egy színes képernyőn, hősiesen lövöldözve a kannibál szörnyek végeláthatatlan áradatára. Majd egy táblázat mutatta, melyik szörnyért hány pont jár. Édesapja adott neki egy ötforintost, hogy kipróbálja ezt a csodát. Ott és akkor dőlt el, hogy ez lesz a jövője. Azonnal a villogó pixelek rabja lett. Sem könyörgés, sem tiltás, sem pofon nem tudta többé eltiltani a videojátékoktól. Az összes zsebpénze a gépekben kötött ki, és unalmas óráiban játékokat rajzolt, tervezett. A szögletes emberke a képzeletében újabb fegyvereket kapott, a szörnyek rafináltabbá változtak, az akadályok változatosabbá. Felbukkantak más játékok szereplői is, hol ellenségként, hol a kis emberke segítőjeként. Szülei végül beadták a derekukat, és karácsonyra meglepték egy mikroszámítógéppel, amit szintén Bécsből kellett behozni, mert Magyarországon az ilyen fényűzést az idősebb, proletárdiktatúrára hangolt generáció még ugyancsak görbe szemmel nézte. A kisfiú nemegyszer került bajba az iskolában, ha a tanárok meghallották, hogy programozásról beszél, társaival játékokat tervez. Behívták a szüleit, vészjóslóan huhogva közölték, hogy a gyermekükkel komoly baj van, elhanyagolja a tanulmányait a számítógép miatt, így nem lesz belőle semmi, „bűnöző lesz, ha felnő", jósolta egyszer osztályfőnöke, akiről lerítt, hogy napokig zokogott, mikor Brezsnyevet temették...

Ami azt illeti, nem is tévedett.

Teltek az évek, a kisfiú kamasszá cseperedett, de a szögletes kis emberke mintha beült volna az elméjébe, és nem engedett be soha többé mást. Bukdácsolt az összes tantárgyból, fogalma sem volt költők születési idejéről vagy a zsitvatoroki békéről, de még tizenhárom sem volt, amikor már gépi kódban programozott, és kezdte kinőni a kis nyolc bites gépet. Szülei is belátták, hogy több ez, mint gyermekkori fellángolás, és hamarosan egy komolyabb PC-vel ajándékozták meg. Ekkor kezdett érdeklődni az elektronika iránt. Hallatlanul büszke volt, amikor néhány diódából és egy soros csatlakozóból fényorgonát készített, és saját programjával tudta kapcsolgatni, ide-oda szaladgáltatni a fényt. Később épített infravörös sorompót, amely a számítógépen naplózta, ha valaki belépett a szobájába, nedvességérzékelőt, amely sípolással jelezte édesanyjának, ha a kedvenc szobanövénye locsolásra szorul, kockadobás-szimulátort másik kedves hobbijához, a szerepjátékokhoz. Aztán jöttek az igazi hackertrükkök: tönkrement mosógépből kioperált mikrokontrollerből épített szintetizátor, muzsikáló Tesla-tekercs, bontott léptetőmotorokból épített robotkar, amelyet olyan fontos feladatokra lehetett beprogramozni, mint például kockacukor beledobása a kávéspohárba...

Évek teltek, ezek a régi mókák kedves emlékké ködösültek, és már a szülők sem álltak többé a férfi mellett. Excentrikus életfelfogása nem sok jót hozott neki. Hiába volt rendkívüli tehetség, a cégek többre becsülték a mérsékeltebb képességű, de a szabályoknak jobban engedelmeskedő munkatársakat. Sorra mondtak fel neki munkahelyein, és bár ezek a rövid, pár hónapos időszakok is komoly bevételhez juttatták - a hozzá hasonló kaliberű szakembereket nagyon jól fizetik - mégsem jutott előbbre az életben. Bérelt lakásokban élt, alkalmi megbízóknak készített weboldalakat, programokat, és komoly párkapcsolata sem volt sokáig. Egy nő sem viselte el sokáig a titokzatos kódszavakat mormogó, az ágyból éjszaka kipattanó megszállottat, aki csak kedves gépeinek élt. Számukra mindez haszontalan, ostoba férfiszórakozás volt. Egyetlen lány volt, aki imádta mindezt, és felnézett rá, vele évekig együtt is maradt... de egy szép napon annak is vége lett. Azóta magányosan élt. Lassan ötven felé közeledett. Sem jövője, sem megtakarítása. Egyedül nézett szembe a vészesen közelgő öregkorral. Barátai mind elkoptak mellőle, letették a pákát, a billentyűzetet, családos emberek lettek. A menő hacker, aki tizenévesen volt, szánalmasan magányos farkassá vált. Még érezte magában a tüzet, még mindig rabul ejtette a képernyőn életre kelő csoda, a felzümmögő szervók, a felcsipogó hangszórók, de már nem bírta úgy az éjszakát, és bizony a szíve is kezdett rendetlenkedni.

Ideje volt megköszönni az életnek mindazt, amit kapott. S ideje volt megmutatni a világnak, hogy a magányos farkas bizony még harap.

A férfi nem gyűlölt különösebben senkit, nem hibáztatott sorsáért másokat. Ő választotta ezt az életet. Többnek, jobbnak érezte magát a tömegnél, amelytől elvonult, és életére visszatekintve úgy gondolta, joggal. Olyasmire volt képes, amire nem sokan. Tudta, hogy ezért nem értik meg. Zseni volt, ezt hosszas önvizsgálat után szerénytelenség nélkül kijelenthette magáról, de az ilyesmi több bajjal jár, mint örömmel.

Kiemelte az egyik csillogó százlábút a szivacsból, alaposan szemügyre vette, majd visszatért vele a munkaasztalhoz, és óvatosan a foglalatába csúsztatta. Nyugodtan dolgozott. Itt biztonságban van. Senkinek eszébe sem jutott volna benyitni a szlovákiai falu szélén álló vendégházba, és kérdőre vonni. A nyitrai ügyvéd, akitől egész nyárra kibérelte, megelégszik annyival, hogy rendben kapja a bérleti díjat minden hónap elején. A postás sem foglalkozik azzal, hogy miféle csomagok érkeznek ide szinte naponta Kínából. A falu lakóinak pedig egyre megy. Tavaly egy holland család nyaralt itt, aztán egy ukrán párocska, hát most ez a furcsa magyar. S még ha hívatlanul be is nyomakodott volna valaki az ajtón, vagy ami pillanatnyilag esélytelen lenne, a rendőrség rontott volna a férfira, nehezen tudták volna értelmezni, amit odabent találnak. Aránylag jól felszerelt barkácsműhelyet láttak volna szerszámokkal, elektronikai alkatrészek garmadájával és félig kész nyomtatott áramköri lapokkal, amelyekből kábelek erdeje vezet egy laptophoz. A szoba közepén pedig, mint Frankenstein elektronikus szörnyetege, egy félig kész robot állt, egyelőre burkolata nélkül. Nézegethetik, kipróbálhatják, akár szét is szedhetik, ha akarják. Egy különc budapesti férfi elvonult Szlovákiába, hogy így töltse a nyarat - furcsa, de nem büntetendő.

Más lenne persze, ha a rendőrségnek a leghalványabb fogalma volna a robot céljáról. De ez az információ kizárólag a férfi fejében létezett, és egyelőre nem állt szándékában megosztani bárkivel. Titok az, amit csak egy ember tud. Igaza van ennek a nyakkendősnek - valami Gábor, ugye? Minden rendszer leggyengébb pontja az ember. S valóban csak idő kérdése, hogy valaki robottal kövessen el bűncselekményt Magyarországon.

3.

– Sikerült?

– Egy fenét!

Váradi Gábor összegyűrte, és a heverőre vágta a nyakából letépett nyakkendőt. Meleg nap volt, s bár az összes tárgyalóban hideg fuvallatot okádott a klímaberendezés, a biztonságtechnikai szakembernek nem a nyártól forrt fel az agyvize. Aztán megenyhült, és átölelte karcsú, fekete hajú feleségét.

– Upsz, ezt nem lehetne zuhany után? - tiltakozott az asszony, de azért megcsókolták egymást.

– Mondtam neked, hogy kár ezekbe a szó. Eszük ágában sincs belépni a 21. századba. Majd ha valami allahuakbár felrobbantja a készültségi Gripeneket a kifutópályán Kecskeméten, aztán jön az eltérített Boeing a paksi erőműbe, és nincs mivel megállítani, akkor elgondolkodnak. De akkor sem azon, hogy mit lehetne tenni, hanem hogy kire kenjék a balhét, mielőtt minden megy tovább a régiben.

A szakember a Honvédelmi Minisztériumból tért haza. Szakértőként hívták meg egy speciális nemzetbiztonsági értekezletre, de az első perctől nyilvánvaló volt, hogy csak azért csinálják az egészet, mert valami összeurópai NATO-felbuzdulás éppen ezt diktálta. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy valami civil alkalmazott mondja meg a nagykutyáknak, hogy az ország stratégiai célpontjai kétségbeejtően védtelenek bizonyos nevetségesen egyszerű fizikai támadások ellen, amelyek azonban nincsenek benne a kilencvenes években megálmodott, és a jelek szerint legalább száz évre tervezett védelmi doktrínákban. A fehérkalapos hackert - így nevezik magukat a jó oldalt szolgáló buherátorok - formálisan kidobták a bizottsági ülésről, miután az elnöklő miniszterhelyettes úgy döntött, hogy jogi diplomája és magas beosztása megfelelően tromfolja Váradi szakértelmét, ebből következően pedig Magyarországnak nincs szükség semmiféle drónvédelemre. Ezért a HM-nek sincs szüksége semmiféle „kiberhadviselési és dróntechnikai főosztályra", értelemszerűen pedig ilyen főosztályvezetői állás sem fog születni, hiába dolgozott éjt nappá téve Váradi az ezt indítványozó tanulmányon.

– Apa! Szia, apa! Nehéz napod volt?

A kiberzsaru elmosolyodott, és felkapta a fiát, a hétéves Bencét. A kisfiú egyre nehezebb volt, de még nem jött el a pillanat, amikor nem ülhetett többé a karjára. Átfutott a fején a gondolat, hogy milyen furcsa, mindenkinek van egy pillanat az életében, amikor a szülei végleg leteszik, és soha többé nem emelik fel ismét, de senki sem veszi észre, mikor van ez a pillanat. Lehet, hogy Bencéé éppen ez volt? Ugyan, ahhoz még nem elég nagy.

– Nem, tényleg nem volt könnyű nap.

– Megint azok a seggfejek?

– Ejnye, Bence, hát miféle beszéd ez, kitől hallottad ezt a szót?

– Anya mondta rájuk - pislogott bűntudatosan a kisfiú a konyhaajtóban álló Andreára.

– Na, szép. Itt hagylak titeket egyedül, és mire tanítod a jövő kis hackerét?

– Rékával beszéltem délután - felelte az asszony - neki mondtam valami ilyesmit. Nem kell ám mindent meghallani, kis papagáj!

Bence felkacagott, és hátravetette magát az apja karján ülve. Váradi szorosan fogta a térdénél, és a kisfiú széttárt karokkal, háttal lógva kiabálni kezdett:

– Seggfejek! Seggfejek! Honvédelmi seggfejek!

– Elég legyen, Bence, mert a szádra csapok!

A kisfiú erre komoly arccal visszaemelkedett ülő helyzetbe. Édesapja elindult vele a nappali felé.

– Jó, nem mondom többet, de akkor mondd el, miről dumáltál velük!

– Nem nagyon mondhatom el, hiszen tudod.

– Persze! Mert titok. Hadititok.

– Államtitok, igen.

Leült a kisfiúval a kanapéra, és maga mellé ültette.

– De ha nem mondod el senkinek, akkor elmondom belőle azt, ami nem titok.

A kisfiú komoly képpel bólogatott, majd összefonta a karjait, és édesapjára nézett.

– Mert ami nem titok belőle, azt már rég leírták könyvekben is külföldön, Amerikában. Csak ezek ott a minisztériumban nem olvasnak ilyesmit. De ne mondd ki, hogy micsodák ők, mert tényleg a szádra csapok.

– Nem mondom ki!

– Ugye, vannak a drónok...

– Amilyen nekem is van? A kvadkopter?

– Igen, csak a tiéd egy játék, bár ugyanúgy repül, mint a nagyok, még ha csak a szobában is. A drón egy pilóta nélküli repülő eszköz. Sokan azt hiszik, hogy ez valami újdonság, pedig már a második világháborúban is használtak ilyeneket. Nem pont kvadkoptert, de az elv ugyanaz. És nemcsak repülő drónok vannak. A drón gurulhat is a földön, vagy úszhat a tengerben.

– És már akkor drónokkal háborúztak?

– Lényegében igen, mert rájöttek arra, hogy az ember nélküli járművek, akár repülnek, akár gurulnak vagy úsznak, nagyszerűen alkalmasak arra, hogy olyan feladatokat hajtsanak végre, ami az emberek számára túl veszélyesek. Nemcsak háborúban. Vulkánok kutatására, tengerek mélyének vizsgálatára is használják őket. A katonai drónok felderítenek vagy csapást is tudnak mérni, bombázni az ellenséget. De ezek a régi robotok még nagy, nehéz és drága gépek voltak.

– Ma meg kicsik és könnyűek.

– Így igaz, ma már kicsi és könnyű drónok vannak, amelyek nekünk drágák lennének ugyan, ha meg akarnánk venni, de egy országnak, egy hadseregnek, vagy akár egy terrorista szervezetnek nem, mert nekik nagyon sok pénzük van. És ezekkel a drónokkal nagyon nagy bajt lehet okozni, ha támadnak velük.

– De hogy lehet ezekkel támadni? Ezek kicsik, nem?

– Egy drónnal valóban nem lehet lebombázni például egy repülőteret, de pár tucattal, vagy akár több százzal már nagyon is könnyen. Képzeld el, hogy a terroristák vesznek mondjuk száz ilyen kvadkoptert Kínából...

– Az biztos nagyon sok pénz!

– Igen, de a terroristáknak sajnos sok pénze van, és ahhoz képest ezek nem is drágák. Mindegyikre felszerelnek egy kis bombát, mondjuk egy kézigránátot, és egyszerre elrepítik őket egy katonai repülőtér ellen. A drónokon levő kamerákkal irányítják őket, de magukat is irányíthatják GPS-szel és alakzatfelismerő szoftverekkel. Felismerik a betonon álló repülőgép alakját, és egyszerűen rázuhannak a bombákkal. Semmi sem tudja megállítani őket. És az egész még annyiba sem kerül, mint egy jobb rakéta, amihez a terroristák amúgy sem férnének hozzá, mert azt nem veheti meg akárki.

– De a katonák, akik őrzik a repülőteret, biztos lelövik őket! - kiáltotta a kisfiú, és a kezével géppisztolyt formázva, nyálat fröcsögve máris lövöldözni kezdett a képzeletbeli terrorista-drónokra. - Puff! Puff! Ratata!

– Sajnos nem, mert ahhoz nagyon sokan vannak. A repülőtér nagy, és a katonák nem állnak körülötte lövésre kész fegyverrel. Talán tényleg le tudnak lőni kettőt-hármat, talán tízet is, de akkor még mindig marad kilencven. Egy is elég, hogy felrobbantson egy repülőgépet vagy felgyújtsa az irányítótornyot. Be tudnak repülni a hangárba is, vagy megtámadni az üzemanyag-raktárat. Akkor aztán jó nagy tűz lesz, üzemanyag meg nem. Anélkül pedig nem repülhetnek a repülők sem.

– És akkor a terroristák győznek, ugye?

– Igen, és ez a baj. Mert így a terroristák tényleg győzhetnek. És ez nem csak ötlet, már tényleg csináltak ilyen támadásokat Szíriában, az oroszok repülőterei ellen. De ezt hiába mondtam azoknak a... tudod kiknek, de ki ne mondd!

– Haha, majdnem kimondtad te is!

– De csak majdnem!

– És minket is megtámadhatnak ilyen drónos terroristák?

– Magyarországnak egyetlen katonai repülőtere van, a kecskeméti. De ezt tudod.

– Igen! Ott voltunk tavaly a Gripeneket nézni. Vzsssúúú - utánozta rögtön a kisfiú a kezével a repülőnapon látott vadászgépet.

– Így van, és ha a terroristák berepültetnek oda egy csapat drónt, akkor fel tudják robbantani a Gripeneket a hangárban. És akkor nem tudjuk megvédeni az ország légterét, és akármi történhet. Berepülhetnek, bombázhatnak, lerombolhatják a paksi atomerőművet...

A kisfiú letette kezeit, és döbbenten nézett édesapjára.

– Ne ijesztgesd ilyen hülyeséggel a gyereket! - szólt közbe megrovóan Andrea. - Ne félj Bence, semmiféle drónos terroristák nem fogják megtámadni sem a Gripeneket, sem Paksot.

– De apa pont azt mondja, hogy megtámadhatják!

– Megtámadhatják, igen, de nem valószínű, hogy meg is fogják. Mi csak felkészülünk rá, hogy ilyesmivel próbálkozhatnak, hogy ne tudják megtenni, ha mégis. Olyan eszközöket kell felszerelni a repülőtéren, ami