A Krétaember

C. J. TUDOR

A KRÉTAEMBER

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Chalk Man

Fordította: Loósz Vera

Copyright © C. J.Tudor, 2017

Hungarian translation © Loósz Vera, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155676789

Bettynek. Mindkettőnek.

BEVEZETÉS

A lány feje egy halom narancs- és rozsdaszínű levélen nyugodott.

Mandulavágású szeme a juhar-, bükk- és tölgylombsátorra meredt, de nem látta az ágakon keresztültörő napsugár tétova ujjait, amelyek arannyal hintették be az erdő talaját. Meg sem rezdült, miközben fényesfekete bogarak futkároztak a pupilláján. Soha többé nem látott semmit, csak sötétséget.

Valamivel távolabb sápadt kéz nyúlt ki a maga kis levélleple alól, mintha segítséget keresne, vagy bátorítást, hogy nincs egyedül. De nem talált. A teste többi része távol hevert, az erdő félreeső részein.

Egészen közel ág reccsent, olyan hangosan a csöndben, akár egy pisztolylövés. Megriasztott madarak röppentek fel az aljnövényzetből. Jött valaki.

Letérdelt a lány mellé, aki nem látott. Gyöngéden cirógatta a haját, végigsimított hideg arcán, keze remegett az izgalomtól. Aztán fölemelte a fejet, leporolta róla a nyak durva széléhez tapadt faleveleket, majd óvatosan berakta egy táskába, ahol kényelmesen elfért a törött krétacsonkok között.

Pillanatnyi tűnődés után belenyúlt a táskába, és lezárta a lány szemét. Aztán összehúzta a cipzárt, felállt és elvitte a táskát.

Pár órával később megérkeztek a rendőrök és a helyszínelő csoport. Sorszámoztak, fényképeztek, vizsgáltak, végül a hullaházba szállították a lány testét, ahol jó néhány hétig feküdt, mintegy kiegészítésre várva.

Eredménytelenül. Széles körben kutattak, kérdeztek, felhívásokat tettek közzé, de az összes nyomozó és a városbeli férfiak minden erőfeszítése dacára sem találták meg a fejet, és a lányt az erdőből nem rakták össze, soha.

2016

Kezdjük az elején.

A gond az, hogy sosem értettünk egyet, mikor kezdődött pontosan. Akkor, amikor Dagi Gav megkapta születésnapjára a vödör krétát? Amikor elkezdtük rajzolni a krétafigurákat, vagy amikor önmaguktól kezdtek feltünedezni? A szörnyű baleset volt? Netán amikor felfedezték az első holttestet?

Megannyi kezdet. Úgy sejtem, bármelyiket kinevezhettük volna kezdetnek. De azt hiszem, igazából minden a vidámpark napján kezdődött. Leginkább erre a napra emlékszem. Nyilvánvalóan Körhintalány miatt, de azért is, mert attól kezdve semmi nem folyt a normális mederben.

Ha a világunk hógömb volna, akkor ez volt az a nap, amelyen egy hanyag isten arra járt, alaposan megrázta és újra le­tette. A hópor meg a hópelyhek a helyükre kerültek ugyan, de a dolgok mégsem álltak úgy, mint annak előtte. Nem egé­szen. Kívülről, az üvegen keresztül talán ugyanolyannak tűn­tek, belülről nézve azonban minden más volt.

És azon a napon ismertem meg Mr. Hallorant, úgyhogy ami a kezdetet illeti, azt hiszem, ez éppolyan jó, mint bár­mi más.

1986

– Ma vihar lesz, Eddie.

Apám imádta mély, határozott hangon megjósolni az időjárást, akár az időjósok a tévében. Mindig teljes meggyőződéssel közölte, bár rendszerint tévedett.

Kinéztem az ablakon a makulátlanul kék égboltra. Olyan verőfényes volt, hogy egy kicsit hunyorognom kellett, hogy rápillantsak.

– Nem úgy néz ki, hogy vihar lesz, apa – jegyeztem meg teli szájjal.

– Azért, mert nem lesz – vetette közbe anya, aki olyan hirtelen és hangtalanul lépett a konyhába, akár egy nindzsa harcos. – A BBC szerint egész hétvégén hőség lesz meg napsütés… és ne beszélj teli szájjal, Eddie – fűzte hozzá.

– Hm, hm – hümmögött apa. Mindig ezt mondta, ha nem értett egyet anyával, viszont félt kimondani, hogy téved.

Anyának senki nem mert ellentmondani. Mondhatni, félelmetes volt – valójában még mindig az (és egy kicsit olyan, mint a Hihetetlen Hulk, vagyis nem akarod feldühíteni). Magas volt, rövid haja sötét, barna szemében nevetés bujkált, vagy szinte feketén izzott, amikor dühbe gurult.

Anya orvos volt, de nem olyan rendes doktor, aki összevarrja az ember lábát és injekciókat ad. Apa egyszer azt mondta: „Anya olyan nőknek segít, akik bajba kerültek." Arról nem beszélt, hogy miféle bajba, de gyanítottam, hogy nagy bajba, ha orvosra volt szükségük.

Apa szintén dolgozott, de otthon. Magazinoknak és újságoknak írt. Ámbár nem mindig. Néha morgott, mert senki nem akart munkát adni neki, vagy keserű nevetéssel azt mondta: „Ebben a hónapban nem az én közönségem van, Eddie."

Gyerekként ez olyan érzés volt, mintha nem lett volna „igazi munkája". Legalábbis nem egy apukának való. Egy apuka viseljen öltönyt meg nyakkendőt, reggel menjen el dolgozni, és esténként jöjjön haza vacsoraidőre. Az én apukám a vendégszobába járt dolgozni, és pizsamanadrágban meg egy szál pólóban ült a számítógép mellé, néha még meg sem fésülködött.

Az én apukám külsőleg sem hasonlított a többi papára. Nagy, bozontos szakálla volt, és hátul lófarokba kötött, hosszú haja. Még télen is levágott szárú, lyukas farmernadrágot viselt, meg kifakult pólókat, olyan ősrégi zenekarok nevével, mint a Led Zeppelin és a Who. Olykor szandált hordott.

Dagi Gav szerint apa egy „kicseszett hippi". Alighanem igaza volt. Persze akkor sértésnek vettem és meglöktem, mire földhöz vágott, úgyhogy néhány új horzsolással meg vérző orral támolyogtam haza.

Később persze kibékültünk. Dagi Gav tudott igazi faszfej lenni – azok közé a dagadt srácok közé tartozott, akinek mindig a leghangosabbnak és a legundokabbnak kellett lennie, mégpedig azért, hogy így szerelje le a valódi erőszakos kötekedőket –, viszont az egyik legjobb barátom is volt, és a leghűségesebb, legnagyvonalúbb ember, akit ismertem.

– Az ember gondoskodik a barátairól, Eddie Munster – mondta egyszer ünnepélyesen. – A barátok jelentenek mindent.

Eddie Munster volt a gúnynevem. Azért, mert Adamsnek hívtak, mint az Addams Familyt. Az Addams Familyben a srácot persze Pugsley-nak hívták, Eddie Munster pedig

a The Munstersből, a másik szörnycsaládos tévésorozatból jött, de akkoriban volt értelme, már ha a gúnyneveknek egyáltalán van, és rám ragadt.

Eddie Munster, Dagi Gav, Metál Mickey (a brutál nagy fogszabályozója miatt), Hoppo (David Hopkins) és Nicky. Ez volt a galerink. Nickynek nem adtunk gúnynevet, elvégre lány volt, jóllehet, fölöttébb igyekezett elhitetni, hogy nem az. Úgy káromkodott, akár egy fiú, úgy mászott fára, akár egy fiú, és majdnem olyan jól verekedett, mint a legtöbb srác. De ettől még úgy nézett ki, mint egy lány. Nagyon szép lány – hosszú, vörös haja volt, fehér bőrét tömérdek apró barna szeplő pettyezte. No, nem mintha erre vagy bármi másra fölfigyeltem volna.

Abban maradtunk, hogy mindnyájan összefutunk azon a szombaton. Egyébként a legtöbb szombaton összejöttünk, mindig valaki másnak a házába mentünk, vagy a játszótérre, néha pedig az erdőbe. Ez a szombat azonban különleges volt, mégpedig a vidámpark miatt. Minden évben eljöttek, és a parkban, a folyó közelében állították fel az attrakcióikat. Ez volt az első év, amikor megengedték, hogy egyedül, felnőtt felügyelete nélkül mehessünk oda.

Hetek óta vártuk ezt a napot, amióta városszerte kirakták a plakátokat. Lesz dodzsem és meteorit, meg kalózhajó, sőt egy rakéta is. Az tök ász lesz.

– Szóval – mondtam, miután a lehető leggyorsabban beburkoltam a sajtos szendvicset –, mondtam már, hogy kettőkor találkozom a többiekkel a parknál?

– Kérlek, ne térj le a főútról – felelte anya. – Sehol ne vágd le az utat, és ne állj szóba idegenekkel.

– Nem fogok.

Fölálltam a székről, és elindultam az ajtó felé.

– Vidd magaddal az övtáskát.

– Jaj, anyaaaa!

– Mindenfélére felülsz majd. A pénztárcád kieshet a zsebedből. Övtáska. Nem nyitok vitát.

Szóra nyitottam a számat, de be is csuktam. Éreztem, hogy lángol az arcom. Rühelltem azt a hülye övtáskát. Dagadt turisták viselnek ilyet. Hülyén fog mutatni, főleg Nicky előtt. De amikor anya ilyen, ott nincs helye vitának.

– Rendben.

Persze nem volt rendben, de láttam, hogy a konyhai falióra egyre közelebb araszol a kettőhöz, és el kellett indulnom. Fölrobogtam a lépcsőn, felkaptam a hülye övtáskát, és beletettem a pénzem. Egy ötfontost. Egy egész vagyont. Aztán tüzeltem is lefelé.

– Viszlát!

– Érezd jól magad.

Efelől semmi kétségem nem volt. Ragyogott a nap. A kedvenc pólómat és a Converse-t viseltem. Már odahallatszott a vidámpark lüktető muzsikája, éreztem a hamburgerek meg a vattacukor illatát. Tökéletes lesz ez a nap.

Dagi Gav, Hoppo és Metál Mickey már a kapunál várt, amikor odaértem.

– Hé, Eddie Munster! Szép mókás csomagod van – kiáltotta Dagi Gav.

Bíborvörös lettem, és bemutattam neki. Hoppo és Metál Mickey, mindketten röhögtek Dagi Gav viccén. Aztán Hop­po, mindig ő volt a legkedvesebb és a békekötő, azt mondta neki:

– De azért nem látszik annyira buzisnak, mint a te sortod, faszfej.

Dagi Gav vigyorgott, megfogta a sortja szegélyét, és magasra dobálva húsos lábait, kis táncot lejtett, mint valami balerina. Hát ilyen volt Dagi Gav. Sose tudtad igazán megsérteni, mert egyszerűen nem izgatta magát. Legalábbis ezt hitette el mindenkivel.

– Egyébként – jegyeztem meg, mivel Hoppo elterelése dacára még mindig úgy éreztem, hogy idiótán néz ki az övtáska – nem viselem.

Kicsatoltam a szíjat, rövidnadrágom zsebébe csúsztattam a pénztárcámat, és körülnéztem. Sűrű sövény szegélyezte a parkot. Abba dugtam az övtáskát, de úgy, hogy aki elmegy mellette, ne vehesse észre, viszont nem olyan mélyen, hogy később ne tudjam kihalászni.

– Biztosan itt akarod hagyni? – kérdezte Hoppo.

– Ja. Mi van, ha a mamid rájön? – kérdezte a maga pimasz, éneklő hangján Metál Mickey.

Noha a bandánkhoz tartozott, és Dagi Gav legjobb barátja volt, sose kedveltem túlzottan Metál Mickey-t. Volt a viselkedésében valami rideg és randa, olyan, mint a szájában virító fogszabályzó. Ámbár ha belegondoltál, hogy kinek az öccse, ez nem is lehetett meglepő.

– Engem nem izgat – hazudtam egy vállrándítással.

– Kit izgat? – jegyezte meg türelmetlenül Dagi Gav. – Elfelejthetnénk a kibaszott táskát, és indulnánk végre? Először a rakétára akarok felülni.

Metál Mickey és Hoppo elindult – rendszerint azt csináltuk, amit Dagi Gav akart. Valószínűleg azért, mert termetre ő volt köztünk a legnagyobb, és a leghangosabb is.

– De Nicky még nincs itt – szóltam közbe.

– És? – felelte Metál Mickey. – Állandóan késik. Menjünk, majd megtalál bennünket.

Metál Mickey-nek igaza volt. Nicky állandóan elkésett. Másrészt viszont nem ebben állapodtunk meg. Azzal a feltétellel engedtek el, hogy mindnyájan együtt maradunk.

A vidámparkban nem biztonságos egyedül. Egy lánynak meg főképp nem.

– Adjunk neki még öt percet – javasoltam.

– Ezt nem mondhatod komolyan! – kiáltott fel John McEnroe-t utánozva Dagi Gav. Pocsékul csinálta.

Sokakat utánzott, főleg amerikaiakat. És mindig olyan rémesen, hogy dőltünk a röhögéstől.

Metál Mickey nem nevetett annyira, mint Hoppo meg én. Nem tetszett neki, ha úgy érezte, hogy ellene van a galeri. Jóllehet ez mit sem számított, hiszen épp abbahagytuk a nevetést, mikor egy ismerős hang szólalt meg mögöttünk:

– Mi olyan vicces?

Hátrafordultunk. Nicky jött felénk, lefelé a dombról. Mint mindig, most is fura mocorgást éreztem a gyomromban, amikor megláttam. Olyan volt, mintha hirtelen nagyon éhes lettem volna, és émelyegtem egy kicsit.

Ma kiengedte vörös haját, gubancos zuhatagként omlott a hátára, szinte súrolta rojtos vászonsortja szélét. Ujjatlan, sárga blúzt viselt, a nyaka körül pici kék virágokkal. Valami ezüstösen csillogott a torkánál, egy kis láncon. Hatalmas, nehéznek tűnő zsákvászontáska lógott a vállán.

– Késtél – fogadta Metál Mickey. – Rád vártunk.

Mintha az ő ötlete lett volna.

– Mi van a táskában? – tudakolta Hoppo.

– Apám azt akarta, hogy osszam szét ezt a szart a vidámparkban.

Szórólapot húzott elő a táskából, és fölmutatta.

„Gyertek a Szent Tamás-templomba, és dicsérjétek az Urat. Ez a legizgalmasabb élmény!"

Nicky apja volt a helyi templom lelkésze. Én nem jártam templomba – a szüleimet nem olyan fából faragták –, de a városban láttam őt. Alacsony volt, kerek szemüveget viselt, tar koponyáját éppúgy szeplők borították, mint Nicky orrát. Örökösen mosolygott és köszöngetett, én egy kicsit mégis ijesztőnek találtam.

– Hát ez egy kupac büdi szarkafing, öregem – állapította meg Dagi Gav.

A „büdi vagy „repülő szarkafing volt az egyik kedvenc mondása, természetesen az „öregem" követte, ki tudja, miért, fölöttébb elegáns hanghordozással.

– De ugye nem fogod szétosztani? – kérdeztem, mert hirtelen magam előtt láttam, ahogy pocsékba megy az egész nap, és Nickyvel lődörgünk, miközben szétosztogatja a szórólapokat.

Egy pillantást vetett rám. Kicsit az anyáméra emlékeztetett.

– Naná hogy nem, te kenguru – felelte. – Csak fogunk néhányat, elszórjuk őket, mintha az emberek dobták volna el, a többi pedig megy a kukába.

Mindnyájan vigyorogtunk. Nincs is annál jobb, mint olyat csinálni, amit nem volna szabad, s közben még egy felnőttnek is túljársz az eszén.

Eldobáltuk a szórólapokat, leraktuk a táskát, és mentünk a dolgunkra. Felültünk az Orbiterre (csakugyan tök ász volt), a dodzsemre, ahol Dagi Gav úgy nekem jött, hogy azt hittem, eltörik a gerincem, az Űrrakétára (tavaly nagyon izgi volt, most viszont egy kicsit unalmas), a Meteoritra meg

a Kalózhajóra, és bementünk az Elvarázsolt Kastélyba.

Hot dogot ettünk, Dagi Gav és Nicky pedig kipróbálta a kacsahalászatot, és a maguk kárán tanulták meg, hogy a nyeremény nem szükségszerűen azt a díjat jelenti, amelyiket te akarod, és röhögve jöttek el, miközben egymáshoz dobálták a vacak plüssállatkákat.

Ezen a ponton már kezdett szétesni a délután. Az izgalom és az adrenalin megcsappant, és egyre inkább tudatára ébredtem, hogy valószínűleg már csak két vagy három menetre futja a pénzemből.

A zsebembe nyúltam a pénztárcámért. A torkomban dobogott a szívem. Eltűnt.

– A francba!

– Mi van? – kérdezte Hoppo.

– A pénztárcám. Elvesztettem.

– Biztos vagy benne?

– Naná. Kibaszottul biztos vagyok.

De biztos, ami biztos, azért a másik zsebemet is megnéztem. Mindkettő üres volt. Nagy szar van.

– Mikor használtad utoljára? – kérdezte Nicky.

Próbáltam visszaemlékezni. Azt tudtam, hogy az utolsó menet után még megvolt, mert ellenőriztem. Ráadásul utána vettük a hot dogot. Én nem próbáltam ki a kacsahalászatot, vagyis…

– A hot dog árusnál.

A stand a vidámpark túlsó felén volt, ellenkező irányban, az Orbiter és a Meteorit felé.

– A francba! – morogtam újra.

– Gyertek! – javasolta Hoppo. – Menjünk, nézzük meg.

– Minek? – kérdezte Metál Mickey. – Mostanra már úgyis fölvette valaki.

– Adhatok kölcsön – mondta Dagi Gav. – De nekem se maradt sok.

Tudtam, hogy hazudik. Dagi Gavnek mindig több pénze volt, mint nekünk, többieknek. És mindig ő kapta a legjobb játékokat, meg a legújabb, legfényesebb bringát. Az apjáé volt az egyik városi pub, a Bika, a mamája pedig az Avonnak dolgozott. Igazán nagyvonalúan viselkedett, de tudtam, hogy tényleg fel akar ülni még néhány attrakcióra.

Mindenesetre megráztam a fejem.

– Kösz. Semmi gond.

De bizony az volt. Könnyek égették a szemem. Ez nemcsak az elvesztett pénzről szólt, hanem arról, hogy hülyén éreztem magam. És a tönkrement napról is. Tudtam, hogy anya bosszús lesz, és azt mondja majd: „Én megmondtam."

– Ti csak menjetek – javasoltam. – Én visszacaplatok és megnézem. Nincs értelme, hogy mindnyájan elszarjuk az időnket.

– Klassz! – rikkantotta Metál Mickey. – Gyertek! Menjünk!

Elindultak. Láttam, mennyire megkönnyebbültek. Végül is nem az ő pénzük veszett el, és nem az ő napjuk ment tönkre. Visszaindultam hát a vidámparkon keresztül a hot dog árus felé. Közvetlenül a ringlispíllel szemben állt, ezért azt használtam ismertetőjelnek. A régi karneváli körhintát nem lehet eltéveszteni. Pont a vidámpark közepén állították fel.

Az ősrégi hangszórókból torzítva bömbölt a zene. Villogtak a sokszínű fények, s a fakocsikba zsúfolódott utasok csak forogtak-keringtek, egyre gyorsabban és gyorsabban a körhintában.

Amikor odaértem, óvatosabban lépkedve fürkésztem a földet. Szemét, hot dog papírok, egy szál pénztárca sem. Naná hogy nem. Metál Mickey-nek igaza volt. Valaki nyilván fölvette, és kilopta belőle a pénzemet.

Sóhajtva pillantottam fel. És először tűnt fel nekem Hóka Hapsi. Természetesen nem ez volt a neve. Később megtudtam, hogy Mr. Hallorannek hívják, és ő az új tanárunk.

Hóka Hapsit nehéz lett volna nem észrevenni. Mindenekelőtt nagyon magas volt, és cingár. Koptatott farmert viselt, bő fehér inget, hozzá hatalmas szalmakalapot. Úgy festett, mint anyám kedvenc régi énekese, a hetvenes évekből. David Bowie.

Hóka Hapsi a hot dog stand közelében állt, kék színű jégkását iszogatott szalmaszállal, és a ringlispílt nézte. Legalábbis úgy gondoltam, hogy azt nézi.

Ösztönösen is ugyanabba az irányba fordítottam a tekintetem, és akkor megláttam a lányt. Még mindig dühöngtem a pénztárcám miatt, viszont tizenkét esztendős voltam, ébredező, pezsegni kezdő hormonokkal. Éjszakánként nem mindig képregényolvasással töltöttem az időt a szobámban, elemlámpa mellett, a paplan alatt.

A lány egy szőke barátnőjével állt ott, akire halványan emlékeztem a városból (a papája rendőr volt vagy ilyesmi), az agyam azonban tüstént ejtette őt. Szomorú tény, hogy a szépség, az igazi szépség mindent és mindenkit elhomályosít maga körül. A szöszi barátnő csinos volt, de Körhintalány – mindig így fogok gondolni rá, bár később megtudtam a nevét – igazi szépség volt. Magas, karcsú, hosszú, fekete hajjal és még hosszabb lábbal, olyan bársonyos és barna lábbal, hogy megcsillant rajta a napfény. Fodros miniszoknyát viselt, neonzöld melltartótopja fölött bő mellényt, „Lazíts" felirattal. Haját egyik füle mögé tűrte, és aranykarika csillant meg a napfényben.

Kicsit szégyenkezve vallom be, hogy először nemigen tűnt fel az arca, ám amikor szőke barátnője felé fordult, hogy mondjon neki valamit, nem ért csalódás. Szívbe markolóan szép volt, ajka telt, a szeme mandulavágású.

Aztán eltűnt.

Az egyik pillanatban még ott volt, ott volt az arca, a következőben az a rémes, dobhártyaszaggató robaj, mintha egy óriás bestia üvöltött volna a föld gyomrából. Ezüstös villanást láttam, és a lány arca, vagy a fele eltűnt, csak porc, csont meg vér tátongó masszája maradt. Rengeteg vér. Később megtudtam, hogy a forgatógyűrű tört el az ősrégi ringlispíl tengelyén – a túl sok használat és a túl kevés karbantartatás miatt.

Egy másodperc töredékével később, még arra sem volt esélyem, hogy sikoltsak, valami bíborvörös és fekete száguldott el mellettem. Fülsiketítő reccsenés – az elszabadult körhintakocsi fém- és faforgácszivatarban, a hot dog standnak ütközött –, aztán még több sikoly és kiáltás, ahogy az emberek félreugrottak az útból. Engem fellöktek, hanyatt fekve a földön találtam magam.

Többen is rám zuhantak. Valaki a csuklómra taposott. Térdek satujába került a fejem. Egy bakancs a bordámba rúgott. Fölkiáltottam. Valahogy sikerült az oldalamra fordulnom. És akkor megint sikoltottam. Körhintalány hevert mellettem. Szerencsére a haja az arcába hullt, de felismertem a pólóját meg a neonzöld melltartótopot, noha mindkettő csurom véres volt. A lábán patakzott a vér. Egy másik éles fémdarab a csontot hasította át, közvetlenül a térd alatt. Lógó lábszárát alig tartották a rostos inak.

Négykézlábra tornáztam magam, hogy elmásszak onnan – a lány nyilvánvalóan halott volt. Nem tehettem semmit. És akkor kinyújtotta a kezét, és megragadta a karomat. Felém fordította véres, szétzúzott arcát. Egyetlen barna szem nézett rám a merő vörösből. A másik élettelennek tűnt.

– Segíts! – zihálta. – Segíts!

El akartam szaladni. Sikítani, sírni és okádni akartam. Talán így is történt volna, ha nem nehezedik a vállamra egy másik, egy nagy, határozott kéz, és nem szólal meg egy lágy hang:

– Semmi baj. Tudom, hogy rémült vagy, de most nagyon figyelj rám, és csak azt tedd, amit mondok.

Hóka Hapsi nézett le rám. Csak most vettem észre, hogy a széles karimájú kalap alatt az arca szinte olyan fehér, mint az inge. És a szeme is opálos, áttetsző szürke. Úgy nézett ki, mint egy szellem vagy egy vámpír, és más körülmények között alighanem frászt kaptam volna tőle. Most azonban egy felnőtt volt, nekem pedig egy felnőttre volt szükségem, aki megmondja, mitévő legyek.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Ed… Eddie.

– Jól van, Eddie. Nem esett bajod?

Megráztam a fejem.

– Helyes. Ez az ifjú hölgy azonban megsérült, úgyhogy segítenünk kell rajta. Rendben?

Bólintottam.

– A következőt kell tenned… fogd meg a lábát itt, és tartsd erősen, nagyon erősen.

Megfogta, és a lány lábára helyezte a kezem. Forrónak éreztem, csúszott a vértől.

– Vetted?

Ismét bólintottam. Szinte a nyelvemen éreztem a félelem keserű, fémes ízét. Vér szivárgott az ujjaim között, pedig nagyon szorosan tartottam, olyan erősen, amennyire csak bírtam…

A távolból – jóval messzibbnek tűnt, mint ahonnan jött – hallottam a lüktető zenét és az öröm sikongásait. A lány már nem sikított. Mozdulatlanul, némán feküdt, csak reszelős lélegzetvétele hallatszott, az is egyre halkabban.

– Eddie, koncentrálnod kell. Rendben?

– Rendben.

Hóka Hapsira néztem. Kikapcsolta a farmernadrágja övét. Hosszú volt, túlságosan is az a vékony derekára, és több lyukat ütöttek bele, hogy szűkebbre vehesse. Vicces, milyen fura dolgokat vesz észre az ember a legszarabb pillanatokban. Észrevettem például, hogy Körhintalánynak leesett a cipője. Egy műanyag szandál. Rózsaszín és csillogó. Az is átfutott az agyamon, hogy talán soha többé nem lesz szüksége rá, hiszen a fém majdnem kettévágta a lábát.

– Még velem vagy, Eddie?

– Igen.

– Helyes. Majdnem készen vagyunk. Remekül csinálod.

Hóka Hapsi a lány combtöve köré csavarta az övet. Határozottan rántott egyet rajta. Erősebb volt, mint amilyennek látszott. Szinte azonnal éreztem, hogy lelassul a vérzés.

Hóka Hapsi rám nézett, és bólintott.

– Már elengedheted.

Ahogy enyhült a feszültség, remegni kezdett a kezem. Összefontam a karom, és a hónom alá dugtam őket.

– Meg fog gyógyulni?

– Nem tudom. Remélhetőleg meg tudják menteni a lábát.

– És mi lesz az arcával? – suttogtam.

Hóka Hapsi fölpillantott rám, és volt valami világosszürke szemében, ami elnémított.

– Azelőtt megnézted az arcát, Eddie?

Szóra nyitottam a számat, de nem tudtam, mit mondhatnék. Azt sem értettem, most miért nem annyira barátságos a férfi hangja.

Aztán újra elfordította a tekintetét, és csendesen így szólt:

– Életben marad. Ez a