A Béranya

LOUISE JENSEN

A béranya

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Surrogate

Fordította: Tóth Attila

Copyright © Louise Jensen, 2017

Hungarian translation ©Tóth Attila, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760709

Testvéremnek, Karen Applebynek, a legerősebb nőnek, akit ismerek.

„Ha megszúrtok, nem vérzünk-e,

ha csiklandotok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek,

nem halunk-e meg? s ha bántotok, ne álljunk-e bosszút?"

William Shakespeare{1}

Később

A rémület érzése egyre erősebb, és mintha füstként lebegne a levegőben.

‒ Hiszen olyan kedves pár. Gondolja, hogy minden rendben van velük? ‒ kérdezi egy nő, de a csendes zsákutcát megtöltő mentőautók, és a bűnügyi helyszínek elkerítésére használt, kék-fehér rendőrségi szalagok látványából bármire lehet következtetni, csak arra nem, hogy minden rendben van. Karját úgy fonja maga köré, mintha fázna, pedig hosszú évek óta ez a legmelegebb május. A cseresznyevirág-szirmok konfettiként kavarognak a lábánál, azonban a ház lakói számára megszűnt a felhőtlen boldogság; a tragédia érzése máris kezdi beleenni magát a vörös téglákba.

Hangja elcsuklik, ahogy a mikrofonba beszél. Csak nehezen hallani, mert motor zúg és egy furgon ajtói csapódnak, miközben egy másik tévétársaság emberei éppen kamerát raknak fel az állványára.

Az operatőr közelebb teszi hozzá a mikrofont.

Vörös haját a füle mögé dugja, és felemeli a fejét. A szemében könny csillog.

Az ilyesmi kincs a tévétársaságok számára.

‒ Az ember nem számít semmi rosszra… Itt nem. Hiszen ez módos környék.

A riporter arcán megvető kifejezés suhan végig, de erőt vesz magán, és aztán újra a megdöbbenés és együttérzés keveréke tükröződik rajta. Nem véletlenül tanult színjátszást is három évig.

Nyakkendője csomóját húzkodja, hogy picit meglazítsa, miközben arra vár, hogy a nő hangosan kifújja végre az orrát. A hőség kibírhatatlan, és a tűző napon az árnyékok is hosszúak. Izzadságszaga a frissen vágott fű illatával keveredik. A szag émelyítő, és szinte marja a torkát.

Alig várja már, hogy hazaérjen, és igyon egy jéghideg sört. Rövidnadrágot vesz, mint az a postás, aki a járda szélén ül, feje a két térde között. Azon tűnődik, vajon ő lehet-e az, aki megtalálta őket. Nagyon sok ember dühös lesz ma, mert késve kapja meg a postáját. „Felháborodás a késve kivitt levél miatt"; gyakran kérnek tőle tudósítást ilyen jellegű, bárgyú esetekről, de ez… most országos hír lesz. Ez most számára a nagy lehetőség. Kezét-lábát törve jött, amikor a főnöke felhívta, és elmondta neki a hírt, amelyet a rendőrségi rádióban hallhatott.

Kezét a nap ellen a szeme elé tartva vizsgálgatja a környéket. Az út másik oldalán egy nő támaszkodik az ajtókeretnek, karján kisbaba. Nem tudja mire vélni az arckifejezését, és arra gondol, hogy vajon miért nem jön közelebb, mint mindenki más. A kert végénél, olyan közel, amennyire a rendőrök csak engedik, kisebb tömeg verődött össze. Úgy véli, hogy barátok és szomszédok lehetnek. Megdöbbent arcuk élesen elüt a narancssárga körömvirágok és lila árvácskák ágyásainak nyugalmától. Arra gondol, hogy a kettő egymás mellett remek téma lenne. A tavasz öröme, amelyet tragédia árnyékol be. Az új élet kiemeli az elvesztett élet nyers mivoltát. Egek, hiszen ez egész jól megy neki, és már menő riporternek kellene lennie.

Mögötte valami megmozdul, mire ő int az operatőrnek, hogy forduljon meg. A kamera a nyitott, bejárati ajtóhoz vezető járdát pásztázza. A szélén rendőr áll vigyázzban egy ezüstszínű virágláda mellett, amelyben parányi fa van.

A lépcsőn apró foltok, amelyek mintha vérfoltok lennének. A szíve nagyot dobban a látványtól. Akármi történt is itt, az nagy horderejű. Hatással lehet a pályafutására.

Két komor tekintetű mentőápoló jön a házból, és üres hordágyakat tolnak, amelyek kereke csikorog a kavicson.

A mellette álló nő most a karjánál fogva megragadja, és erősen markolássza a zakója ujját. Ez az ostoba tyúk összegyűri a szövetet. Küzd a kísértés ellen, hogy elrántsa a kezét, de inkább visszafojtja az érzést. Nem kizárt, hogy később újabb interjút kell készítenie vele.

‒ Ez azt jelenti, hogy jól vannak? ‒ kérdezi a nő, és az arcán zavarodottság látszik.

A hordágyakat némi csörömpöléssel berakják az ott várakozó mentőautó hátuljába. Az ajtókat becsapják, a kék fény már nem villog tovább, és a jármű lassan elindul.

A gondosan nyírt sövény mögül, ahová nem lehet belátni, egy rádiótelefon recsegése hallatszik, nagyon halkan. A szavak a dongók zümmögésével és az elfojtott zokogás hangjával együtt érnek oda hozzá.

‒ Két holttest. A nyomozás gyilkossági ügyben folyik.

Első fejezet

Most

Ne fordulj meg!

Mögöttem újra felhangzik a nevetés. Győzködöm magam, hogy nem ő az, de még ennyi idő után is tudom, hogy ő van itt. A környező világ mintha távolodna tőlem, és olyan erősen markolom a pult szélét, hogy még az ujjperceim is belefehérednek.

Ne fordulj meg!

Clare szájáról leolvasom a kérdést: „tejszínnel?", de a fülemben olyan hangosan dobol a vér, hogy alig hallok valamit. Megrázom a fejem, mintha azzal száműzhetném a belső, egyre erősebb, monoton hangot. Clare leengedi kezét; a habszifon csövét már odatette a csészém fölé. Valahányszor jövök, mindig ugyanazt iszom, de ma a nevetés hangja visszaröpített a múltba. A forró csokoládé illata, amelyet általában ellenállhatatlannak tartok, most émelyítő.

‒ Jól vagy, Kat?

Melegem van, és úgy ráncigálom a sálamat, mintha fojtogatna. Kint zúzmara fehér foltjai lepik be a járdát, de bent iszonyú meleg van; a kávéfőző sziszeg és szortyog, és gőz száll belőle a tölgyfa gerendás mennyezet felé.

Mögöttem egy férfi topog, és a türelmetlen köhögése eszembe juttatja, hogy még nem válaszoltam Clare-nek.

‒ Igen, jól vagyok ‒ felelem, de a szám kiszáradt. A hangom is furcsán, idegenül cseng. Egyik kezemmel pénzérméket teszek a pultra, a másikkal felveszem az italomat. A csésze falán forró folyadék csorog végig, ráfolyik az ujjamra, és égeti a bőröm. Vonakodva bár, de megfordulok. És akkor újra hallom.

Nevetés.

Az ő nevetése.

Tekintetemmel sietve végigpásztázom a cukrászdát, és amikor megpillantom őt, mintha minden más beleolvadna a háttérbe. Nekem háttal ül, de ezt a fényes, fekete kontyot bárhol felismerném. Kezével végigsimít a haján, miközben élénk mozdulatok kíséretében mond valamit a vele szemben ülő, idős nőnek, majd a fejét oldalra billentve hallgatja a választ. Olyan, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára, ám ez nem így van.

Lisa.

A tenyeremet melegnek érzem, és bizseregni kezd. Már nagyon régóta nem volt pánikrohamom, de az egyre növekvő aggodalom felszíne alatt most mintha valami ilyesmi készülődne.

Nem tudom, hogy mit csináljak először; a lábam majd megsül a prémes csizmában. A fejem viszket. Körülöttem a helyiség mintha megdőlne és billegne. A teljes súlyommal nekidőlök a falnak, miközben folyamatosan jönnek az ebédelni érkezők, hogy megkapják a csésze házias levest, és az olvadt sajttal töltött paninit. Nem mehetek el úgy, hogy ne vegyen észre, de képtelen lennék szembenézni vele. Már semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy újra megnézhessem a mobilomon a híreket. Minden figyelmemet arra fordítom, hogy az egyik lábam a másik elé tegyem, araszolva haladok a sarokban lévő, kör alakú asztal felé, és végig olyan érzésem van, hogy bármikor elájulhatok. Belehuppanok egy öblös fotelba, a bevásárlószatyrokat lerakom a padlóra, és megpróbálok olyan észrevétlen lenni, amennyire csak lehet. Az italom érintetlenül van előttem, és vastag hártya képződik a tetején. A torkom összeszorul, és nem tudok nyelni. Mit keres itt? Hiszen száz kilométerre vagyunk az otthonunktól, és erre gondolva megdöbbenek, mivel ösztönösen még mindig azt a helyet tekintem otthonnak, és nem ezt, ahol már új életet kezdtem. A nyakamban lógó aranykeresztet babrálom, és hirtelen rám zúdulnak a múlt emlékei: első napunk az iskolában; Lisa leguggol, hogy megkösse a cipőfűzőmet, mert én még nem tudom; törökülésben kucorgunk a kertünkben a forró, nyári napfényben, és gyermekláncfűből fonunk kis koszorúkat; később pedig vécépapírral tömjük ki a melltartónkat, és a kezünk fején gyakoroljuk a csókot. Már iszonyúan hiányzott, de nem tudom, hogy mit mondhatnék mentegetődzésképpen. Hogy mivel tehetném jóvá a dolgokat. Azt képzelhetném persze, hogy nincs is rá szükségem, ám ettől még nem szűnik meg a szívemben a fájdalom, valahányszor a hajdani barátságunkra gondolok.

Valaki hangosan megköszörüli a torkát, amivel magára vonja pillantásom. Egy házaspár néz rám haragos tekintettel, ahogy üres asztalra várnak; tálcájukon gőzölgő kávéspohár, és sajtkrémmel bevont tortaszeletek. Mondok valamit mentegetődzésképpen, belebújok a kabátomba, és felveszem a szatyraimat. Mély lélegzetet veszek, kihúzom magam, és lehajtott fejjel elindulok a kijárat felé úgy, hogy közben végig a padlót nézem. Már majdnem az ajtónál vagyok, és kezem szinte érinti a fémkilincset, amikor hangot hallok:

‒ Kat.

Önkéntelenül is megfordulok.

‒ Lisa.

Figyelmesen nézegetem hajdani legjobb barátnőm arcát, és arra készülök, hogy dühöt vagy megbántottságot látok majd, de csak mosoly terül el rajta. Szeme sarkában vidám ráncok. Az ember szinte azt gondolhatná, hogy az az iszonyú veszekedés meg sem történt az utolsó együttlétünkkor. És az sem történt meg, ami utána következett. Főleg az nem.

‒ Mindjárt gondoltam, hogy te vagy az! ‒ Úgy tűnik, igazán örül, hogy lát.

‒ Mit csinálsz itt? ‒ A hangom vádaskodóbbra sikerül, mint ahogy szeretném, ezért barátságos mosollyal enyhítem a szavaim élét.

‒ Egy hétre idehelyeztek a St. Thomas Kórházba. Most ápolónő vagyok.

‒ Mint a mamád? ‒ bukik ki belőlem. Általában ügyelek rá, hogy ne gondoljak a családjára. Vagy az enyémre.

Csak az itt és a most van.

‒ És veled mi van? ‒ kérdezi.

‒ Pár éve már itt élek.

‒ Micsoda véletlen.

Valóban? Beleborzongok, ahogy belém fészkeli magát a kételkedés. Hiszen nem Lisa volt az, aki bármit is elszúrt, igaz? Szorosan megölel, még mielőtt bármit felelhetnék.

‒ Annyira hiányoztál ‒ mondja, és minden aggályom ellenére azon kapom magam, hogy viszonzom az ölelést.

‒ Nem akarsz máris elmenni, ugye? ‒ kérdezi.

Kinézek az utcára. A szürke égről kövér felhők lógnak. Az emberek a fejüket lehajtva sietnek a csípős szélben. Tudom, hogy a kelleténél egy pillanattal tovább haboztam, amikor azt kérdezte, hogy ebédeltem-e már, és válaszként a gyomrom is megkordul.

‒ Nem vele vagy? ‒ Az asztalnál ülő, idős nő felé intek.

‒ Nem. Csak időtöltésként beszélgettem vele.

Lisa mindig is képes volt rá, hogy bárkivel beszédbe elegyedjen, és minden társaságba beilleszkedjen, miközben én folyton a magány súlyát cipelem magammal.

Valamit tényleg bekaphatnánk. Nem árthat, igaz?

‒ Azt hiszem, hogy az asztalodhoz már nem mehetünk vissza. ‒ Éppen két tizenéves lány foglalta el az üresen maradt helyet.

‒ Javaslom, hogy keressünk egy pubot. ‒ Lisa elvigyorodik, és éveket lépünk vissza az időben. Szemem megmagyarázhatatlan módon könnybe lábad, mert örülök, hogy itt van. A múltba nem térhetünk vissza, az ki van zárva. Megremegek, valahányszor a múltra gondolok, de most mégis van valami megnyugtató az ismerős érzésekben, ahogy belém karol, és a parfümje még mindig virágillatú. Vállával kinyitja az ajtót, amitől jeges fuvallat tör be a cukrászdába.

‒ Átmehetünk a szemközti pubba. ‒ A másik oldalon lévő épületre mutatok. Meleg fényű, sárga ernyős lámpák világítanak az ablakok mögött, a cégér pedig nyikorog a szélben. Nick és én gyakran megyünk oda enni.

Szállingózni kezd a hó, mi pedig megindulunk a jeges úton a The Fox and Hounds irányába. Érzem a hideget, de valamennyi remény is költözik belém. Nagyjából tíz év telt el. És ahogy közeleg az évforduló, a sors újra összehozott minket. Ennek örülni kell, nem így van?

* * *

– Itt van hát a helyi híresség. ‒ Mitch leteszi a poharat, amelyet éppen törölget, és a vállára veti a tarka törlőkendőt. ‒ A szokásosat? ‒ Kitölt egy kis pohárnyi töményet, és felbont hozzá egy tonikot.

Iszom egy kortyot. A vodka átmelegít, és dermedt tagjaim kiolvadnak. Megindulok a pub másik vége felé, és nem is törődöm a pattogó tűz melletti helyekkel. Inkább a kedvenc zugomba megyünk a sarokban.

‒ Milyen barátságos. ‒ Lisa körülnéz. ‒  Nem pont olyan, mint a The Three Fishes, ugye?

‒ Hála istennek! ‒ Tizenévesként túlságosan is sok időt töltöttünk ott, a hosszú, krómozott állványokon lévő, műbőrrel bevont székeken. Meglehetősen drágán mért bort kortyolgattunk, amelynek olyan íze volt, mint az ecetnek. ‒ Emlékszel rá, hogy milyen sokszor leestünk azokról a székekről?

‒ Igen! Az egyik lábamat mindig készenlétben kellett tartanom, hogy ne essem akkorát.

‒ Tehát, hogy vagy? ‒ kérdezem. ‒ Ezt hosszúra nyúlt szünet követi.

Lisa visszadugja a haját a füle mögé.

‒ Egészen jól ‒ feleli végül egy mosoly kíséretében, amely eltűnik az arcáról, még mielőtt teljesen megjelenhetne, és olyan érzésem támad, mintha még valamit akart volna mondani, de ehelyett kérdést tesz fel:

‒ Mi volt ez az imént? „Helyi híresség"?

‒ Semmi. ‒ Az asztalon lévő söralátétet babrálom, és lefejtem a sarkáról a papírt.

‒ Nincs jelentősége. ‒ Mitch krétával írt táblát tesz az asztal szélére; szarkalábas írásával a specialitásokat tüntette fel rajta.

A mai leves sárgarépa és koriander. Elfintorítom az orrom. A répát csak tortában eszem meg.

‒ Kat és a férje egyszer részt vett egy flancos, vasárnapi összejövetelen, valami elegáns jótékonysági vacsorán, ahol híres és gazdag emberekkel lehetett találkozni. A kaja viszont nem volt olyan jó, mint amit itt lehet enni. Igaz, Kat?

‒ A te ragacsos csokoládépudingoddal semmi sem vetekedhet. ‒ Magamon érzem Lisa tekintetét. Miközben az étlapot tanulmányozom, hosszú hajam előrehullik, és eltakarja az arcom, amely bizonyára teljesen vörös lehet.

‒ Sült pulykát kérek. ‒ Lisa a kezét dörzsöli.

Még csak december elseje van, de Mitch már hetekkel korábban berakott az egyik sarokba egy komikusan magas karácsonyfát. A műanyag ágakra piros és ezüstszínű papírokat csavart. A rejtett hangszórókból giccses karácsonyi dalok szólnak. Éppen a The Pogues énekli a Fairytale of New York című számot.

‒ Én spagettit kérek.

Mitch rögtön a konyha felé indul. Nehéz csend ereszkedik ránk, és mintha belenyomna az ülésbe. Kinyújthatnám a kezem, és megérinthetném Lisát, de a köztünk lévő távolság áthidalhatatlannak tűnik. Most, kivételesen, mintha ő is ideges lenne, és az evőeszközökkel babrál.

‒ Lisa… ‒ nem folytatom. Tudom, hogy mit kellene mondanom, és keresem hozzá a megfelelő szavakat. Mielőtt azonban, sajnálkozó módon elhagynák a számat, megpróbálom valamiféle sorrendbe rakni őket.

‒ Csss. Semmi baj nincs.

‒ Megütöttelek. ‒ A tenyerem még mindig ég, amikor rágondolok.

‒ Mindketten követtünk el hibákat. Olyan dolgokat műveltünk, amiket később megbántunk, igaz?

‒ De a te hibáid senki halálát nem okozták ‒ suttogom.

Lisa arcán fájdalmas kifejezés jelenik meg, és késztetést érzek, hogy folytassam.

‒ Arról az éjszakáról… ‒ Kemény gombóc képződik a torkomban, és kiiszom az italom maradékát, hogy leöblítsem.

‒ Kat.

Lisa az enyémre teszi a kezét. Bőre puha és ismerős tapintású. Szememben könnyek gyűlnek, de visszatartom őket, és arra gondolok, hogyan szoktunk egymás kezét fogva kifutni a játszótérre, hogy elérjünk az ugróiskolához, mielőtt még más is odaérne.

‒ Gyűlölnöd kell engem. ‒ A magam iránt érzett gyűlölet folytonosan itt van bennem, és mintha izzana a gyomrom mélyén. Szinte megkönnyebbülés lenne, ha most pofon vágna, vagy legalább üvöltene velem.

‒ Valóban gyűlöltelek ‒ vallja be, és bár készülni lehetett rá, szavai szinte felnyársalnak ‒, elég sokáig, de elsősorban nem azért, ami történt, hiszen nem a te hibád volt, hanem inkább azért, mert elmenekültél. Együtt birkózhattunk volna meg a helyzettel, de én is megbirkóztam vele. ‒ Hangja erős és határozott.

‒ El kellett mennem. Nem tehettem mást… ‒ Elakad a hangom.

‒ Nem kell erről beszélnünk. Legalábbis most nem. Rendelek még valamit inni. Neked ugyanezt?

‒ Igen ‒ felelem, annak ellenére, hogy nem bírom az alkoholt, és inkább limonádét kellene innom. De, annak dacára, hogy a pánik forró érzése már alábbhagyott bennem, a szívem még mindig elég hevesen dobog. Az alkohol melege bizonyára megnyugtat majd.

Lisa feláll a fotelból, én pedig kihasználom a lehetőséget, hogy megnézzem a telefonomat. Szöveges üzenet helyett egy olyan kép jelenik meg a kijelzőn, amelyen Nick és én csókot váltunk az esküvőnk napján. Kicsit elszontyolodom, amikor azt látom, hogy nincs új üzenet. Amíg Lisa megrendeli az italokat, addig én kisurranok a mosdóba, és hideg vizet locsolok az arcomra. Egy érdes papírtörülközővel megszárítkozom, és közben megpillantom magam a tükörben: sápadt arcomat hosszú, egyenes, sötét haj keretezi, a szemem táskás.

Az asztalhoz visszatérve tonikot öntök a poharamba, és figyelem, ahogy a parányi buborékok a jégkockák körül mozognak.

‒ Nem tudom, hogyan vagy képes még mindig vodkát inni ‒ mondja Lisa. ‒ Emlékszel Perry Evans összejövetelére? Csak mi ketten, egész biztos, majdnem egy egész üveggel benyakaltunk. ‒ Olyan fintort vág, mintha az egész csak tegnap lett volna.

Több mint tíz éve nem vettem részt ilyen partin. Nick folyton agitál, hogy jövőre szervezzünk egy nagy ünnepséget a születésnapomra, de egyelőre még nem akarok arra gondolni, hogy megkezdem a harmincadikat.

‒ Emlékszem, hogy hátrahúztam és tartottam a hajad, amikor lehánytad az edényeket a mosogatóban.

Az emlék hatására elnevetem magam, és a hangtól egész meglepődöm.

‒ Azóta sem nyúltam ilyen italhoz. ‒ Lisa színpadias mozdulattal megvonja vállát. ‒ Aznap este Jake is ott volt, ugye? ‒ A kérdés véletlenszerű, mintha nem emlékezne tisztán, de tudom, hogy emlékszik. A saját fájdalmam látom visszatükröződni a szemében.

Mielőtt még válaszolni tudnék, Mitch egy kis tálban gőzölgő spagettit és fokhagymás kenyeret tesz le elém. Ahogy előrehajolok a sóért, a nyakamban lévő aranykereszt előrelendül, és Lisa két ujjal picit megérinti.

‒ Még mindig viseled?

Nem válaszolok. Nincs is rá szükség. Tudom, hogy mindketten a múltra emlékszünk, és azon tűnődöm, hogy ennyi idő után Lisa nem úgy gondolja-e, hogy inkább neki kellene viselnie a keresztet, de most megint olyan pontokat próbálok összekötni egymással, amelyek nem is léteznek. Hiszen végig barátságos volt velem.

Pár percig nem szólunk semmit, és én a villámra tekerem a spagettit. Lisa Mitch egyik legendás sült krumplijával birkózik. Nick és én mindig azon tréfálkozunk, hogy láncfűrészt is kellene adnia hozzá.

‒ Mondj valamit a férjedről! A neve Nick, ugye? Valami jótékonysági szervezet patrónusa?

A szám tele van, ezért feleletképpen csak bólintok, és először hálás is vagyok, amiért a téma megváltozott, de, ahogy elkezdem lenyelni az ételt, eszembe jut, hogy Mitch egyszer sem említette Nicket a nevén, és azt sem mondta, hogy egy jótékonysági szervezet támogatója. A kenyér a torkomon akad. Lisa tényleg csak véletlenül van itt, vagy szándékosan jött utánam? És ha igen, akkor miért?

Bosszú, suttogja egy hang a fejemben.

Kiiszom italom maradékát, hogy elhallgattassam.

Második fejezet

Most

‒ Az étellel minden rendben van? ‒ kérdezi Mitch.

‒ Igazán remek ‒ feleli Lisa. ‒ Éppen Nickről kérdezgettem Katet. ‒ Megfordul, és rám néz. ‒ Mitch beszélt egy keveset férjed jótékonysági tevékenységéről, amikor megrendeltem az italokat a pultnál. Nagyon kedves ember lehet.

Tehát ezért tud Lisa Nickről, és semmi gyanús nincs a dologban. Ettől megkönnyebbülök, és rendelek egy üveg vörösbort.

Lisa eszik, de én csak piszkálom az ételt, és a magam poharát kétszer olyan gyakran töltöm meg, mint az övét. Alig iszik bort, inkább csak a vizet kortyolgatja.

‒ Miért költöztél ide? Egyszer iskolai kiránduláson voltunk itt, igaz? Van egy vár a hegy tetején.

‒ Inkább csak rom ‒ válaszolom. ‒ Vacak varjúfészeknek hívtuk. ‒ Azt hiszem, hogy pont ez vonzott ide. Az emlékek. Hogy egyszer Jake-kel voltam itt. ‒ Ez is van olyan jó hely, mint bármelyik más.

‒ Mióta vagy férjnél? ‒ kérdezi.

Elfordítom ujjamon a gyűrűt. A gyémántok csillognak, ahogy rájuk esik a fény.

‒ Nyolc éve.

Lisa megragadja a kezem, és a hüvelykujjával végigsimít a jegygyűrűmön.

‒ Nagyon szép. Fehérarany?

‒ Platina. ‒ Úgy érzem, mintha mentegetődznöm kellene, noha nem tudom, hogy miért. Mindketten keményen dolgozunk. Nick is a nulláról kezdte, akárcsak én. Erejét bizonyítja, hogy szakképesítés nélkül fejezte be az iskolát, ennek ellenére nagyon sikeres lett az élete. Feltett szándéka, hogy gondoskodjon a családunkról. A mi családunkról. Önkéntelenül is elmosolyodom. Hamarosan hárman leszünk.

‒ Egyértelműen előnyödre vált. Mármint a házasság. ‒ Lisa szavai kizökkentenek a gondolataimból. ‒ Hogyan jöttetek össze?

‒ Elnézést, de elkalandoztak a gondolataim. Ideiglenes alkalmazásban álltam valahol, és a Stroke Supporthoz küldtek, ahhoz a jótékonysági szervezethez, amelyet Nick a legjobb barátjával, Richarddal hozott létre az után, hogy Richard nagymamája agyvérzést kapott.

Még mindig emlékszem az első találkozásra Nickkel a kopott étteremben. A jótékonysági szervezetnek továbbra sincs saját irodája. A kiadásaink minimálisak, és az alkalmazottaink nagy része is önkéntes. Nagyon idős emberre számítottam, de velem egykorú volt ‒ csillogó, kék szempár, fekete fürtök. Remekül nézett ki, habár akkoriban nem figyeltem az ilyesmire, mivel testileg is és érzelmileg is lábadoztam. Bágyadtságom ellenére is feltámadt bennem az érdeklődés, ahogy a terveit hallgattam. Nagyon szenvedélyesen beszélt. „Az emberek annyira megváltozhatnak egy szélütés után. Segíteni akarok nekik és családtagjaiknak, hogy el tudják fogadni az esetleges fizikai és szellemi károsodásokat." Egyre élénkebb lettem, ahogy a kemény, narancssárga székeken ülve adománygyűjtő akciók szervezéséről beszélgettünk, ebédre szalonnás szendvicset ettünk, és az olvadt vaj lefolyt az államon. Nick a hüvelykujjával letörölte, amitől mintha szikra lobbant volna bennem. Visszahozott az életbe.

‒ És még mindig nekik dolgozol? Mitch így mondta.

‒ Igen, én vezetek mindent. Richardot teljesen leköti az ügyvédi irodája, Nicknek pedig ingatlanfejlesztő cége van. Anyagilag az tart el minket.

A jótékonysági szervezettől nem kapok fizetést. Örömömre szolgál, hogy segíthetek. Amíg nem találkoztam Nickkel, mindig úgy gondoltam, hogy szélütést csak idős emberek kaphatnak, de ez egyáltalán nem így van. A történetek, amelyeket az évek során hallottam, egyszerre szívfacsarók és szívmelengetők. Győzelem és tragédia. Az adminisztrációs munkák intézése mellett én szervezem a tanácsadásokat, és fogadom a telefonhívásokat. Minden áldott nap arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért jó egészségnek örvendek.

‒ És Nick levett a lábadról.

‒ Én is így gondolom.

Először eszem ágában nem volt viszonyt kezdeni, és időről időre visszautasítottam a közeledését, de a kedvessége meglágyította a szívemet és azt a kemény héjat, amelyet magam köré emeltem. Az egyik randevút követte a másik, és szinte észre se vettem, máris ráhúzta a gyűrűt az ujjamra, én pedig azt ígértem neki, hogy örökké szeretni fogom. Tettem ezt annak ellenére, hogy lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy semmi nem tart örökké, és ezt igazán tudhatnám. Készen álltam a holtomiglan-holtodiglan boldog állapotára. A szívem még nyolc év után is nagyot dobban, amikor Nick belép egy helyiségbe, ahol éppen vagyok. A testem minden idegszála lüktet, valahányszor megérint. Elveszett lennék nélküle.

‒ Hogy van a mamád? ‒ Figyelem Lisa arcát, és megpróbálom felmérni a reakcióját, de semmit nem tudok leolvasni az arckifejezéséből.

‒ Egész tűrhetően. Tudod, hogy milyen ‒ mondja, mintha ebből a kijelentésből mindent megtudhatnék. Nem tudok meg mindent. A papájáról már nem kérdezem. Sok okom nincs rá ugyan, de hirtelen mégis késztetést érzek, hogy beszéljek arról, ami történt.

‒ Lisa, én annyira sajnálom. Hogy eljöttem. Mindent sajnálok. ‒ Az alkohol okozta kábulat kezd enyhülni. A fejem is megfájdul. Mitch sült krumplival megrakott tányérokat visz el az asztalunk mellett, és az olaj szagától felkavarodik a gyomrom.

‒ Nincs miért sajnálkoznod.

De van. Olyan autóbaleset részese voltam, amely teljesen felkavarta a kisvárosunkat, utána pedig elmenekültem, és Lisát magára hagytam a kérdésekkel. A találgatásokkal. De én nem tudtam beszélni a borzalmakról, amelyek a karambolhoz vezettek. Képtelen voltam rá. Csak mi ketten tudtuk az igazságot, és ennek így kell maradnia.

‒ Sajnálom ‒ mondom újra, de ez nem tűnik elégnek. ‒ Még mindig annyira szégyellem magam. Nicknek nem is említettem a karambolt. ‒ Fogalma sincs róla, hogy embereknek fájdalmat okoztam.

‒ Miért nem mondtad el neki?

‒ Nem is tudom. ‒ Újra a söralátétet piszkálom. ‒ Először túlságosan is fájdalmas volt az érzés, és amikor úgy gondoltam, hogy képes vagyok beszélni róla, addigra már annyi idő eltelt, hogy butaságnak tűnt felemlíteni, nehogy azt a látszatot keltsem vele, mintha szándékosan becsaptam volna. Nem akartam, hogy kevesebbre tartson.

‒ Kérlek, Kat. Ne hibáztasd magad! Balesetként könyvelték el, és a rendőrség nem emelt vádat. Az ilyesmi bármikor megtörténhet. Te mindig is ilyen voltál. Emlékszel rá, amikor Miss Masters rád osztotta ki Mária szerepét a karácsonyi műsorban, és Shelly Evans ezért elsírta magát? Egyfolytában mentegetőztél, pedig nem is te tehettél róla.

‒ Emlékszem, hogy felvettem a pici Jézust, de leesett a feje, és kigurult a közönség soraiba. ‒ Még mindig előttem van az első sor képe. Kuncogás, együttérző pillantások, a szüleim arcán a teljes megbotránkozás. Utána Lisa vigasztalt. Igazán furcsa, hogy színpadon akartam szerepelni, holott a hétköznapi életben utálom, ha a figyelem középpontjában vagyok.

‒ Továbbra is azt gondolom, hogy Shelly megbabrálta a babát. Hülye tyúk.

‒ Lisa, még csak nyolcévesek voltunk. Biztos vagyok benne, hogy nem csinált ilyet.

‒ Mindig is túlságosan bíztál az emberekben, Kat.

‒ Nem hiszem, hogy ez most már sokat számít. Elvégre nem a West End egyik bemutatója volt. ‒ Mindig is az volt az álmom, hogy musicalekben énekeljek és táncoljak. Hogy eljátszhassam Mariát a West Side Storyban. Egyszer majdnem meg is tettem.

‒ Még mindig szerepelsz színpadon?

Csak kis habozás után válaszolok. Talán azt mondhatnám, hogy naponta szerepet játszom, de tudom, hogy Lisa nem erre gondol.

‒ Nem.

‒ Kár. Igazán jó voltál. Akkor mit csinálsz szabadidődben? Vannak gyerekeid? ‒ A padlón lévő, a bababoltból hozott zacskókra mutat.

‒ Megmutatom. ‒ Kihalászom telefonomat a kézitáskámból, és átfutom a képeket.

‒ Ő Maj.

Lisa zavarodottan ráncolja a szemöldökét, ahogy egy lány kisbaba képét vizsgálgatja.

‒ A tiéd?

‒ Igen ‒ válaszolom határozottan. Pozitívan gondolkodom, készülök az érkezésére, és nem hiszem, hogy most bármi rosszul sikerülhet.

‒ De ő… ‒ Lisa szünetet tart, mielőtt feltenné a kérdést, amelyről tudom, hogy még vagy