Nyári titkok

JANE GREEN

Nyári titkok

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Summer Secrets

Fordította: Loósz Vera

Copyright © Jane Green, 2016

Cover Illustration by Sarah Gibb

Hungarian translation © Loósz Vera, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760860

A hála teljesíti ki az életet. Attól lesz, amink van, elég és több. Attól válik a tagadás elfogadássá, lesz a káoszból rend, a félreértésből tisztánlátás. Attól válhat lakomává egy étkezés, otthonná a lakás, baráttá egy idegen.

Melody Beattie

Bevezetés

London, 2014

Amikor magányos estének nézek elébe, többnyire teljesen jól vagyok. Sőt, élvezem az egyedüllétet, mikor a lányom az apjával van, a luxust, hogy azt ehetek, amit akarok, a megkönnyebbülést, amiért nem kell tápláló étellel traktálnom egy finnyás tizenhárom évest.

Kuksolhatok a díványon, olyan műsorokat nézhetek, amelyek miatt a lányom zúgolódna – dokumentumfilmeket, híradót, egy ragyogó háromrészes minisorozatot a BBC-n –, vagy a konyhában teszek-veszek rádiót hallgatva, és nem tiltakozik senki, vagy követeli, hogy arra az állomásra kapcsoljak, ahol csak popzenét játszanak.

Ma este azonban be vagyok sózva. Ma este nyugtalan vagyok, pedig nálam a nyugtalanság mindig veszélyes. Durva szokása olyan tettekre sarkallni, amelyeket feltehetően megbánok. Keserű tapasztalatból tanultam meg, hogy amikor így érzek, el kell foglalnom magam.

Azt mondták ilyenkor: ÁLLJ! Ha éhes vagyok, dühös, magányos vagy fáradt, ez annak a jele, hogy jobban kell vigyáznom magamra. Ma este határozottan éhes vagyok, és tagadhatatlanul magányos, miként minden második estén az elmúlt tizennyolc hónapban.

Telefonálok az Elgin Avenue végén lévő kínai étterembe, sertésbordát meg rizstésztát rendelek, aztán fölállok, és kinyitom a konyhaszekrényeket. Hónapok óta halogatom ezt a munkát. A volt férjem megszállottan rendmániás.

Ő mindent szép rendben tartott, az összes fazék meg a serpenyők katonás sorban álltak. Amióta elment, a hely kész katasztrófa.

Amikor bejössz, remekül fest, de nyisd csak ki bármelyik szekrényt, és tüstént el kell kapnod a tömör faajtó fogságából kiszabaduló tálakat, edényeket.

Azzal a szekrénnyel kezdem, amelyikben a szűrőket tartom, és elképedek, hogy a csudába sikerült hét, különböző alakú és méretű szitát meg szűrőt összegyűjtenem, amikor most csak Annie-re és magamra főzök. Ötöt a jótékonysági kupac tetejére pakolok, majd folytatom a munkát.

Kenyérvágó deszkák és olyan tálak kerülnek a kupacba, amelyeket ajándékba kaptam, de sosem tetszettek, viszont nem volt szívem továbbadni őket. Repedt tányérok, kicsorbult poharak, mind megy a többihez. Miközben megtelnek a dobozok, kezdem jobban érezni magam, serénynek, hasznosnak. Mondhatni, ez amolyan meditációféle, mintha

a szekrényből kitakarított felfordulás valahogy az elmémben is megszüntetné a zűrzavart.

Egészen mélyre nyúlok, valami gömbölyűt tapintok, előre húzom, és megmerevedem.

Egy üveg vodka.

Félig tele van.

Fogalmam sincs, mit keres ott, nem tudom, nem emlékszem. Nyilván hónapok, talán évek óta állt a polc mélyén. Amikor férjhez mentem, el kellett dugnom a vodkámat, a ház minden zuga és rése titkos szégyenem rejtekhelyévé vált.

Nagyon rég nem volt vodkám. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet a kezemben lévő csillogó üvegről. Hallgatom a kotyogást a palackban, annyira megnyugtató, olyan ismerős… hevesebben kezd dobogni a szívem.

Akár meg is kóstolhatnám. Jégkockákra öntöd, vársz, amíg hideg lesz, pár csepp citromot csavarsz rá, de az se gond, ha nincs.

Érzem, ahogy lecsúszik a torkomon, a selymességét, az enyhe perzselést, amikor eléri a mellkasomat, a rögtön szétáradó melegséget, amely elűzi a magányt, az éhséget, minden ott ólálkodó fájdalmat.

Tudom, mit kellene tennem, tisztában vagyok vele, hogy a lefolyóba kell öntenem, ám mielőtt kiöntöm, hadd üljek még itt egy kicsit, annak az istennek az oltárát imádva, kinek a rabszolgája voltam.

Ez biztosan nem okoz semmi kárt.

Egy

London, 1998

Amióta csak az eszemet tudom, mindig úgy éreztem, hogy nem illek teljesen a többiek közé, nem vagyok olyan, mint mindenki más.

Biztosan ezért lett belőlem író. Totyogós kisgyerekként az óvodában, aztán az elemi iskolában mindenkivel barátságos voltam, de sosem tartoztam a csoportba. Kívülállóként figyeltem. Örökösen figyeltem. És észrevettem mindent: hogyan képes egy sanda pillantás jóval többet elmondani

a szavaknál; hogyan képes egy kecses kis kézzel eltakart suttogás egy álló hétre kiborítani valakit; és miként szárnyalhat a lelked órákig, néha napokig, ha a megfelelő lány a kellő időben nyújtja feléd a kezét.

Tisztában voltam vele, hogy más vagyok. Minél idősebb lettem, annál inkább tökéletlenségnek tűnt ez a másság. Nem voltam elég szép, vagy elég vékony, vagy egyszerűen elegendő. Nem tudtam szavakba önteni, kiskoromban biztosan nem, pusztán néztem azokat a filigrán, tökéletes, népszerű lányokat, és azt akartam, mégpedig kétségbeesetten, hogy én is közéjük tartozzam, az a kislány legyek, akit tornaórán mindig elsőként választanak a csapatokba, nem pedig az, aki utoljára marad.

Kamaszkoromban én lettem az a lány, akivel beszélni akartak a fiúk. A bizalmukba avattak, hogy kiderítsék, miként érhetnék el, hogy a legjobb barátnőm, Olivia érdeklődjön utánuk.

Ilyen jó barát voltam, még akkor is, ha mindegyik srácba fülig belezúgtam. Adam Barrett esetében két hónapig szőttem az álmokat. Miként fedezi majd fel – a szobám padlóján ülve, miközben a Police szól a lemezjátszómon –, hogy az álmaira nem Olivia a válasz, miként veszi egyszer csak észre, hogy milyen selymes a hajam (ábrándozáskor mindig selymesebb volt), milyen különleges zöld a szemem, telt az ajkam, és ébred rá, hogy mesésen gyönyörű vagyok (persze nem voltam), és nem is érti, miért nem tűnt ez fel neki korábban.

Adam Barrett után Danny Curran következett, majd Rob Palliser és Ian Owens. Egyetlen ábrándom se vált valóra, végül tizennégy évesen fölfedeztem egy nagyszerű módszert, amellyel enyhíthetem az érdemtelenekre pazarolt, megannyi beteljesületlen álmodozás fájdalmát.

Gary Scott pizsamapartit rendezett a házukban. A fiúk a hatalmas galéria egyik oldalán aludtak, a lányok a másikon. Mindenki röhejesen viselkedett, mivel ez volt az első koedukált pizsamapartink. Visszatekintve, alig hiszem el, hogy a szülők rábólintottak erre – a tizennégy-tizenöt évesek dühöngő hormonjai ugyebár –, de úgy vélem, azt gondolták, jó gyerekek vagyunk, és voltaképp felügyelték a bulit.

A szülők is eljöttek a maguk kis összejövetelére. A felnőttek nevetése meg az összecsendülő poharak hangja eljutott hozzánk a kert végébe, ott bömbölt a lemezjátszó, egy kecskelábú asztalon pedig pattogatott kukorica, tömérdek műanyag pohár és limonádé sorakozott.

Akkoriban Ian Owensbe voltam belezúgva. Nagyon jó barátom lett, persze ő is Oliviához akart közel kerülni, aki azon az estén Paul Johnsonnal ácsorgott a fa alatt, frissen melírozott, szőke haja arany függönyként omlott a jobb vállára, s fejét oldalra hajtva nézett föl Paulra, mesésen kék szemével. A kertben mindenki tudta, csak idő kérdése, és a srác megcsókolja.

Ian ki volt borulva. A földön ülve halkan beszéltem hozzá, bátorítottam, közben meg azon imádkoztam, hadd legyek én a második választás, azért fohászkodtam, hogy felém hajtsa a fejét, ajka gyöngéden súrolja az enyémet, és az este hátralévő részében a karjában tartson.

– Ezt hoztam – mondta az oldalára bökve, ahol egy üveg vodka bújt meg a kabátja alatt.

– Mi van? Mi az, hogy hoztad? Honnan?

– A garázsban találtam. Nyugi. Rengeteg van még ott. Senki nem fogja észrevenni. Kérsz? – Egy magányos sarok felé biccentett a fák árnyékában, ahol nem láthattak meg.

Naná hogy kértem. Bármit megtettem volna, csak kicsivel tovább magam mellett tarthassam Ian Owenst, hátha meggondolja magát Oliviával kapcsolatban, és belém szeret.

Felálltam, s ahogy lesöpörtem a fenyőtüskéket a farmernadrágomból, nedves, fűzöld színű foltot vettem észre az új 501-esemen. Együtt vásároltuk Oliviával, aztán hozzájuk mentünk beavatni a fürdőkádban. Az ő farmerja pici volt, és döbbenetesen jól festett, ahogy lefolyt a lábán a víz. Az enyém úgy lifegett a bokám körül, mint vitorla a szélben.

A derekam karcsú volt, a combom viszont vaskos, ezért nagy méretet kellett vennem, hogy beleférjek, vagyis a derekánál szorosra kellett húznom egy övvel, lefelé pedig óriási volt.

Sosem néztem ki úgy ruhában, mint szerettem volna. Kaptam egy új kockás blúzt a Camden Marketből, azt imádtam, és fekete ceruzával festettem ki a szememet. Új frufrum alól kikandikálva – két napja nyírtam le –, füstösnek és szexinek tűnt a szemem, a zöld kiragyogott a fekete festékből. Tetszett a külsőm, ámbár ez csak ritkán fordult elő.

Talán amolyan „első" lesz számomra a mai este. Talán Iannek tetszeni fog a külsőm.

Követtem Iant a kert végébe, a frissen ültetett ligethez, ahol elővette az üveget, belekortyolt, majd fintorgó ábrázattal tüstént kiköpte az italt.

– Jézusom, ez undorító! – Továbbadta nekem az üveget.

Persze nem akartam inni belőle, hogy is akarhattam volna megkóstolni, amikor láttam, hogy Ian milyen képet vágott, másrészt viszont már nem visszakozhattam. Óvatosan vettem el tőle a palackot, nagyot kortyoltam belőle, a vodka égette a torkomat, aztán még két kortyot ittam.

– Hűha! – Ian visszavette az üveget, ezúttal sikerült lenyelnie az italt.

Perceken belül más embernek éreztem magam. Eltűnt a szégyenlős, félszeg, suta kamasz, s egy szexi szirén lépett a helyébe. Domborulataim, amelyeket mindig rémesen utáltam, hirtelen a szexualitás megtestesítői lettek, új frufrum csábító függöny, amely mögül tutajos szemmel pisloghattam ki.

Testemből a kezembe és a lábujjaimba áradt szét a melegség, valami finom bizsergés, miközben elvesztettem a gátlásaimat, és flörtölni kezdtem Iannel. Legnagyobb döbbenetemre válaszolt, már nem ácsorogtunk félszegen egymás mellett, hanem fejünket összefont karunkra támasztva a füvön hevertünk – reméltem, jól utánzom Oliviát, amikor hajamat az egyik vállamra vetettem –, és mindketten kuncogtunk, miközben oda-vissza járt közöttünk a palack.

– Tényleg szép vagy – szólalt meg váratlanul Ian.

Már nem vigyorgott, hanem felém hajtotta a fejét, ajka az enyém felé araszolt, kezdett lecsukódni a szeme, s az enyém is. Csókolóztunk! A szívem pedig majd szétrobbant.

Ez volt minden, amiről álmodoztam: keze a hajamat cirógatta, én átkulcsoltam a hátát, alig hittem el, hogy hozzáérhetek ehhez a fiúhoz, akit oly régóta imádok, hogy átölelhetem, a szájába csúsztathatom a nyelvem, és boldogan hallgathatom a zihálását. Aztán hanyatt döntött, rám feküdt, a nyakamat csókolgatta, miközben a csillagokat bámultam, és tudtam, ha ma este halnék meg, boldogan végezném be. Bármit megtettem volna, hogy egész éjszaka tartson ez a pillanat.

Zajt hallottunk, felénk közeledett valaki, és Ian, mintha áramütés érte volna, fölpattant rólam, rám sem nézett, úgy tett, mintha csak iszogattunk volna, semmi több. Mintha egy tőrt forgattak volna meg bennem, olyan volt a csalódás, mert egész este még a közelembe sem jött.

Mégis mit tehettem volna? Megjátszottam, hogy marha jól érzem magam, és miért is ne éreztem volna, hiszen az új legjobb barátom, a vodka, pazar érzéseket keltett bennem. Ő talán eltünteti ezt a sajgó fájdalmat, a vodkától újra gyönyörűnek fogom érezni magam.

Egy ideig működött. Táncoltam, nevettem, próbáltam más fiúkkal flörtölni, hátha féltékennyé teszem Iant. Emlékszem, hisztérikusan röhögtem valamin, aztán minden átmenet nélkül iszonyú zokogásban törtem ki. Utána nem emlékszem semmi másra.

Ez volt az első találkozásom a piával, az önkívülettel, és azzal, hogy milyen hatással lehet az alkohol az életemre.

Gyönyörűvé varázsolt, mégpedig oly módon, amit máskor nem éreztem. Magabiztossággal töltött el, ami mindig is hiányzott belőlem. Az alkohol segített beilleszkednem. És ha úgy végződött az este, hogy reggel nem tudtam rá visszaemlékezni, hát akkor mi van? Valószínűleg sosem követtem el égbekiáltó vétségeket, vagy nem tettem olyan szörnyű dolgot, ami miatt örökre kiközösítettek volna. Sőt, a pia megerősítette a hírnevemet, éspedig nem félszeg, magányos lányként, aki mindig kívülálló volt, hanem a buli középpontjaként. Hamarosan mindenki tudta: a parti nem indul be, amíg Cat meg nem érkezik.

Az egyetemen valamivel nagyobb gond lett az ivászat. Felnőtté érésem idején a szüleim nem voltak különösképpen jelen az életemben, de rosszul gondoljátok, nem otthon ittam, hanem akkorra tartogattam a piálást, amikor elmentem otthonról.

Amúgy is elég csalódást okoztam apámnak, nem kellett újabb okot adnom, hogy segítsen megértenem, ő nem ilyen gyereket akart.

Anyám egy évig au pairként Gerrards Crossban dolgozott, akkor szeretett bele apámba, és miatta hagyta el a szülőhazáját, Amerikát. Egészen kicsi koromban boldognak tűnt, ám a kamaszkorom java részét mély, és alighanem klinikai depresszióban töltötte, amit sosem diagnosztizáltak ugyan, de semmi kétségem nem fért hozzá.

És meg tudom érteni, miért.

Azt viszont soha nem tudtam megérteni, miért kötött ki épp apám mellett. Noha jó külsejű férfi volt, és gondolom, fiatalkorukban sármos lehetett, iszonyúan nehéz természettel áldotta meg az ég, és már kisgyerekként is többször megfordult a fejemben, hogy mindnyájan sokkal boldogabbak lennénk, ha elválnának.

Gyakran beszélgettem olyan barátokkal, akik könnyek közt mesélték, hogy a mamájuk rájött az apjuk szerelmi viszonyára, vagy a szüleik ráébredtek, hogy utálják egymást, vagy számtalan más okra, ami szétválasztja az embereket, és ezek a barátok mindig azért sírtak, mert kegyetlenül féltek, hogy felbomlik a családjuk, én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy váljanak el a szüleim.

Számomra úgy tűnt: ha létezik két ember ezen a bolygón, akiknek nem kellene együtt lenniük, azok az én szüleim. Anyám lezser, vicces, kedves. Jól megvan a bőrében, és olyan felszabadultan nevet, mint általában az amerikaiak. New Yorkban nőtt fel. A szülei nagyon fiatalon meghaltak, haláluk után a nagynénjéhez, Judithhoz költözött. Vele sosem találkoztam, de azokból az időkből minden eszményinek tűnt, különösen a Nantucketben töltött nyarak. Az akkoriban készült fényképeken a mamám bő, hippiszerű ruhákat viselt, és mindig mosolygott. Hosszú, selymes haja volt, boldognak és szabadnak látszott.

Éles ellentétben azokkal a fotókkal, amelyeken apámmal látható, még eleinte is, amikor friss házasok voltak, márpedig ezt tartják egy kapcsolat legboldogabb korszakának. Apa ragaszkodott hozzá, hogy kosztümöt vagy pulóver-kardigán szettet meg gyöngysort viseljen, és mindig tökéletes legyen a frizurája. Emlékszem, a fürdőszobában tárolta a fűthető hajcsavarókat, amelyekkel minden áldott reggel becsavarta a haját, aztán merevre lakkozta a hullámokat, kirúzsozta a száját, és Roger Vivier körömcipőbe bújt.

Ha apám távol volt, anya nem tűzte fel hosszú haját, hanem kendőt kötött a fejére. Cigányos szoknyát viselt, spárgatalpú vászoncipőt vagy szandált. Ilyennek szerettem a legjobban. Mindig azt képzeltem, hogy a ruhája változtatja meg a személyiségét – a cigányos szoknyákban fiatal és vicces, azokban táncolja körbe velem a konyhát, miközben torkaszakadtából énekli a kedvenc Carole King-dalokat. Persze nem a ruhák, hanem apám távolléte volt az ok. Olyankor anya mindig önmaga lehetett, nem kellett senkinek a kedvében járnia.

Szeretem azt hinni, hogy anyának fogalma se volt róla, mibe megy bele, amikor feleségül ment apámhoz. Erről egészen apa haláláig nem esett szó közöttünk. Anyám mindennél nagyobbra értékeli a hűséget. Gyermekkoromban, azokban az években, amikor a válásukért imádkoztam, természetesen mit sem tudtam erről, most azonban már értem, hogy lehetett ő bármilyen boldogtalan, eshetett számtalanszor olyan mély, olyannyira legyengítő depresszióba, hogy föl sem kelt az ágyból, sosem hagyta volna el apámat.

Semmit sem szerettem jobban, mint fölmenni valamelyik barátnőmhöz, mert az ő mamájuk mindig jelen volt. Mindennél jobban imádtam anyámat, de amikor hazaértem, örökké üres és néma ház fogadott. Rendszerint azt ettem, amit a hűtőben találtam, majd fölcaplattam a lépcsőn a szüleim hálószobájába, ahol anyám párnákkal föltámasztva feküdt az ágyon. Igazán rossz napokon a szobára sötétség borult, nem húzták szét a függönyöket. Gyakran aludt, olyankor odaosontam az ágy mellé, és megcirógattam a karját. Mindig fölébredt, álmos mosolyt vetett rám, magához húzott egy puszira meg egy ölelésre, hallani akarta, mi történt velem aznap, hiszen én voltam az egyetlen kapcsolata a külvilággal. De nem maradhattam soká. Anya képtelen volt túl sok ingert befogadni, és az olyan napokon, a rossz napokon mindig ott láttam szemében a megkönnyebbülést, amikor azt mondtam, le kell mennem, elkészíteni a házi feladatot.

De még a legsötétebb időkben sem vontam kétségbe az irántam való szeretetét.

Egy jó napon, ha napsugár áradt be az ablakon, anya magazinokat vagy könyvet olvasott, és jeges teát szürcsölgetett. Azokon a napokon órákig is maradhattam, legalábbis addig, amíg apám hazajött. Mindketten tudtuk – fél órával az érkezése előtt, és hál’ istennek, pontos ember volt –, hogy fenn kell tartanunk a status quót. A függönyöket be kellett húzni, a tévét kikapcsolni. Apám bejött, puszit adott neki, anyám tekintetén pedig újra megjelentek a jelképes árnyékok. Láttam, amint újra meg újra megtörténik ez, és már akkor is tudtam, hogy nem a mirigyláz, vagy ahogy anya mondta, a mono okozta, hanem valami egészen más.

És tudtam, igen, már akkor is tisztában voltam vele, hogy ha nem is apám a közvetlen oka, jelentős része van benne.

Apám tudott vicces lenni, de mindig olyan érzésem volt, mintha szerepet játszana. Noha vidámnak tűnt, derűjét teljesen elhomályosította a tény, hogy mindent és mindenkit irányítani akart maga körül.

Akadtak idők, amikor úgy éreztem, szeret, de csak akkor, ha minden teljesen tökéletes volt a környezetében, engem is beleértve. Amikor beszárították és masnival hátrakötötték lágy hullámokba csavart hajam; amikor fodros, nőies ruhát, Mary Jane lakkcipőt, és csipkés szélű bokazoknit viseltem, amikor csöndes voltam, jól nevelt, és udvarias.

A másik Catet, a barátaival a kertben nyargalászó, rendetlen, vaskos combú, nyers kamasszá nőtt, féktelen Catet, őt bizony utálta. Az utálat talán erős kifejezés, de attól a perctől fogva, hogy betöltöttem a tizenhármat, nem éreztem többé a szeretetét.

Állandóan végigmért, alig rejtette véka alá lekicsinylését.

– Ebben mész el? – kérdezte, mire én, aki végtelen büszkeséggel csodáltam meg a tükörben az új Doc Martensemet, aki olyan izgatott voltam, hogy megmutathassam

a barátaimnak, tüstént elszégyelltem magam. – Röhejesen nézel ki. – Fejcsóválva motyogott magában, nekem pedig bíborvörös lett az arcom, és legszívesebben ott helyben elsüllyedtem volna.

– Sosem fogsz járni senkivel – mondogatta máskor az újságja mögül. – Ilyen röhejes ruhákban járni. Felhívhatnám a figyelmedet, hogy végtére is lány vagy? – Ilyenkor mindig ki akartam kaparni a szemét dühömben.

Utáltam azért, ahogy velem bánt, és gyűlöltem azért, ahogy anyámmal. Pontosan ugyanezt csinálta vele is. Megszabta, mit vegyen fel, leszidta, ha rosszat mondott vagy csinált. Anya ezért tüntette el magát, amennyire csak tudta: visszavonult az ágyba. Évekre.

És én? Hogy miként küzdöttem meg ezzel én magam? Barátom, a vodka segített. Meg egy sereg egyéb új barát, ha vodka nem állt éppen rendelkezésre. Ott volt a gin, vele az egyetemen kerültem rövid, ám intenzív kapcsolatba. A gin-tonik a szofisztikáltság csúcsának számított, ám egy üveg gin javát tisztán meginni… Még most, huszonkilenc évesen sem tudok ginhez nyúlni. Már a puszta illata is azokra az órákig tartó „forog velem a világ" bulizásokra emlékeztetett, meg a másnapi okádásokra. Ha nem gint ittam, sok-sok örömteli időt töltöttem tequilával, sőt egyik nyáron a hírhedt abszinttel egy míkonoszi strandon.

És persze állandóan volt bor meg sör, ámbár a sör valahogy nem számított. A töményet részesítettem előnyben: mindig egy üveg Jacket választottam egy palack pezsgő ellenében.

Apám nem állhatta az italozásomat. Én viszont őt nem bírtam, úgyhogy ebben a tekintetben, azt hiszem, kvittek voltunk. Miután befejeztem az egyetemet, és Londonba költöztem újságíró-gyakornoknak – végül ez vezetett a jelenlegi munkámhoz a Daily Gazette női rovatánál –, alig találkoztunk.

Egészen kicsi koromban anya sokat főzött, még mielőtt apám lestrapálta volna. Totyogós éveimet az otthonra emlékeztető finom sütik édesítették meg: almás pite, muffinok (de nem az angol fajta, hanem a tortaszerű amerikai), csokoládéchip sütik, amelyek a csoki Bourbonon, Jammy Dodge­ren, és Garibaldi kekszen felcseperedett barátaimnak a fényűzés csúcsát jelentette.

A sötét évek alatt, ha főzött is – ami nem gyakran fordult elő –, az étel fűszermentes volt, és unalmas, anya életét tükrözte apám mellett, talán azt, ahogyan érzett iránta.

Amikor apámnál rákot diagnosztizáltak, azonnal éreztem, hogy nem húzza soká. Fogalmam sincs, honnan tudtam. Eleinte minden specialista azt mondogatta, a prosztata nem vészes, nagyon lassan növekszik, satöbbi, satöbbi, én azonban tudtam, hogy maximum még egy évig lesz velünk.

Nem éreztem magam rosszul emiatt, amiért viszont mindmáig rosszul érzem magam. Emlékszem, egy nap fölhívtam anyát a munkahelyemről, ez alig néhány héttel apa halála előtt történt. Apának be kellett rohannia a kórházba, mert felszökött a láza. Anya kénytelen volt befejezni a beszélgetést, mivel üvöltött vele, hogy mit vigyenek be otthonról, és emlékszem, miközben a háttérből hallottam harsány hangját, lehunytam a szemem, és némán imádkoztam: „Kérlek, szabadítsd meg a nyomorúságából! Kérlek, hadd legyen ez a vége!"

Hát nem volt. Még három hónapig kapaszkodott az életbe. Vagy ötször mentem be hozzá. Éveken át feszült volt köztünk a viszony, és az utolsó előtti alkalommal, amikor meglátogattam, piával kellett fölvérteznem magam, különben olyat mondhattam volna neki, amit megbánok.

Egy kicsivel többet ittam a kelleténél, és bevallom, túlságosan… jókedvűen léptem a kórterembe.

– Részeg vagy. – A csöveken keresztül is sikerült megvetőnek lennie.

Csak néztem őt, a pia pontosan megtette a szándékolt hatást. Megjegyzése elúszott a fejem fölött, az ágyrácsba kapaszkodva pusziltam meg az arcát, mert majdnem ráestem, s mindeközben nem válaszoltam semmit.

Amikor utoljára láttam, az szörnyű volt. Az utolsó látogatásom óta eltelt három hét alatt a felére zsugorodott. Kihullott a haja, mindössze néhány fehér tincse maradt, arca teljesen beesett. Akkor már mesterséges kómában tartották, a fájdalomcsillapítók többnyire kiütötték, bár időnként valamelyik ápolónő felébresztette, és jégkását adott neki, hogy csillapítsa a szomját.

Fogalmam nem volt, mit mondjak ennek az embernek, akivel egész életemben harcoltam. Azt akartam, hogy valami földrengésszerű történjen a végén. Azt akartam, hogy felébredjen, és meg tudjunk bocsátani egymásnak, azt mondjuk, szerettük egymást, és valamiféle lezárás érzésével léphessünk tovább, hiszen tudtam, ez az utolsó alkalom, amikor látom, de nem ébredt fel, és nem mondott semmit. Jómagam feszélyezetten ücsörögtem az ágya mellé húzott széken, és lenéztem rá. Egy idő múlva tenyerébe csúsztattam a kezem, és megsimogattam a kezét. Eszembe jutott, milyen erősnek gondoltam kislánykoromban, milyen nagyon szerettem, amikor pici voltam, amikor tökéletesnek hitt, mi­előtt még elég idős lettem, hogy csalódást okozzak neki. Felidéztem, miként csúsztattam apró kezemet az övébe kiskoromban, hogyan nézett rám, a szeme tele volt… Nos, nem egészen szeretettel. Olykor szeretettel, de mindig láttam benne némi zavart is.

– Ki vagy? – kérdezte néha gyöngéden. – Honnan jöttél?

– Ő itt az elcserélt gyermekem – mutatott be embereknek, amitől különlegesnek éreztem magam, egészen addig, amíg elég idős lettem, hogy egyedül olvassak tündérmeséket, és akkor rájöttem, hogy az elcserélt gyermek tündér-, manó- vagy törpebébi, akit az ellopott tökéletes csecsemő helyett raknak a bölcsőbe.

Mégis elsírtam magam aznap a kórházban, a kezét fogva. Bármilyen szörnyű is bevallanom, azt hiszem, jobban sirattam azt az apát, aki nekem soha nem volt, mint a haldokló apámat. Az elszalasztott lehetőségeket sirattam, azt, hogy nem volt olyan apám, aki feltétel és fenntartás nélkül szeretett. Azért sírtam, mert nem volt olyan apám, aki annak fogadott el, aki vagyok.

És úgy gondolom, megkönnyebbülés is volt a könnyeimben.

Anyám annak rendje és módja szerint meggyászolta a férjét, akit harmincévi házasság után ilyen tragikusan veszített el, ám fél évvel később kivirágzott.

Ha most ránézel, sose hinnéd el, hogy akár egyetlen boldogtalan napot élt át egész életében.

Kettő

Az első dolog, amit apám halála után tett, az volt, hogy piacra dobta a nagy régi házat Gerrards Crossban, s egy pazar, világos lakást vett magának a Marylebone High Streeten.

Anyám ismét életre kelt. A tetőteraszt virágcserepekkel rakta tele, amelyekben dúsan virított a muskátli meg a lonc, a lugasrácsokon klemátisz kúszott fölfelé, és elrejtette őt a szomszédok elől – amikor alkalmas volt rá az időjárás, meztelenül napozott.

Macskát tartott (apám gyűlölte a macskákat, ennek tüstént figyelmeztető jelnek kellett volna lennie, elvégre sose bízz olyan férfiban, aki nem szereti a gyerekeket vagy az állatokat, és számomra úgy tűnt, apám egyiket sem kedvelte különösebben). A gardróbja csodaszép ruhákból állt, a legtöbbet a Whistles kiárusításán vette, és fölöttébb mozgalmas társasági életet élt az új városi barátaival.

Ma délelőtt a Sagne-ben találkozunk, ez már amolyan hagyománynak számít szombatonként, még akkor is, ha többnyire, miként ma reggel is, másnaposságtól szenvedek.

Bár tegnap este nem volt olyan rémes. Semmi buli. Jamie-vel, az „egyszer van, máskor nincs" emberemmel vacsoráztam. A pasimnak nem mondhatom, mert nyilvánvalóan nem járok vele, viszont egy szimpla barátnál kétségtelenül több. Ez a státusa legfőképpen kényelmes. Jamie-t bármikor fölhívhatom, amikor szexelhetnékem támad, beszélgetni akarok, vagy egyszerűen csak unatkozom. Még mindig nem tudok rájönni, miért nem voltunk képesek megtenni a következő lépést, hiszen remek egymással a szex (habár, őszintén, legtöbbször alig emlékszem), és jókat dumálunk, de úgy tűnik, meg kell elégednünk ennyivel, főleg mert egyikünk sem tudja nevén nevezni, mi hiányzik a továbblépéshez.

Már elment, amiért hálás vagyok. Tudom,