A férfi titka

LISA JEWELL

A férfi titka

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: I found you

Fordította: Gálvölgyi Judit

Copyright © Lisa Jewell, 2016

Hungarian translation © Gálvölgyi Judit, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN 9786155760365

Ezt a könyvet Jaschának ajánlom

(látod, tényleg jobban szeretlek, mint a kutyát)

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm, szerkesztőm, Selina Walker. Köszönet a sok tucat gemkapocsért és papírcsiptetőért, nyílvesszőért és ragasztós céduláért. Köszönöm, amiért alaposan átnézted a kéziratomat, szeretettel és csöppet sem bosszantón, ahogy mindig teszed. Köszönöm, amiért sokkal jobbá tetted a könyvemet, mint amilyen volt.

Köszönöm, ügynököm, Jonny Geller. Köszönöm őszinteségedet és körültekintésedet és az igazán hosszú e-mailt, amelyből kiderült, mennyire fontos neked az írásom. Első az írás, második a siker, ahogy kell.

Köszönet mindenkinek az Arrow-nál; Bethnek, Najmának, Georginának, Celeste-nek, Gemmának, Cassandrának, Aslannek – és Melissa Sournak a halálosan remek borítóért.

És köszönet mindenkinek a Curtis Brownnál; kivált Catherine-nek, Melissának és Luke-nak.

Mint mindig, köszönet Richanda Toddnak a sajtó alá rendezésért. Öröm veled dolgozni.

Az Egyesült Államokban köszönet korábbi szerkesztőmnek az Atriánál és új szerkesztőmnek az Atriánál; mindkettejük neve Sarah, és mindketten csodálatosak. És köszönet Ariele-nek, rendkívüli egyesült államokbeli reklámfőnökömnek. És végül, de nem utolsósorban kiadómnak, az utánozhatatlan Judith Currnak a hitért, a szenvedélyért és a kellemes vacsorákért.

Köszönet összes kedves olvasómnak, minden könyvárusnak, könyvvásárlónak és könyvtárosnak, akik éltetik a könyvek világát, és lehetővé teszik nekem, hogy kávéházakban üldögéljek, és történeteket találjak ki. És köszönet a családomnak, a barátaimnak, a szomszédjaimnak, azoknak az embereknek, akik az életem szövetét alkotják, akik nélkül stb.

Végül, de nem csekély mértékben köszönet sok író barátomnak, a testületben és másutt. Az írók a legjobb barátok, de tényleg.

ELSŐ RÉSZ

Egy

Alice Lake egy tengerparti házban él. Picike ház partiőr-kunyhó, háromszáz esztendeje építették nála sokkal kisebb termetű emberek számára. A mennyezetek lejtenek és kidudorodnak, és Alice tizennégy éves fiának le kell hajtania a fejét, hogy beférjen a bejárati ajtón. Olyan kicsik voltak, amikor ideköltöztek Londonból hat évvel ezelőtt. Jasmine tízéves volt, Kai nyolc. És Romaine mindössze négy hónapos kisbaba. Alice el sem tudta képzelni, hogy valaha is kinőhetik ezt a helyet.

Alice parányi szobájában ül, picike háza felső szintjén. Innen intézi a dolgait. Műtárgyakat készít régi térképekből, amelyeket az interneten ad el nevetséges pénzért. Nevetséges pénz talán régi térképekből készült műtárgyakért, ám nem nevetséges pénz egy háromgyermekes, egyedülálló anyának. Alice hetente elad néhány darabot. Éppen hogy megélnek.

Túl az ablakon, a Viktória-korabeli utcai lámpák között kifakult zászlók lengenek a viharos áprilisi szélben. Balra sólyapálya, ahol apró halászbárkák alkotnak tarka gerincet a betonmóló mellett, és ahol az Északi-tenger hatalmas, ijesztő habja mossa a sziklás partot. Azután a tenger. Fekete és végtelen. Alice-t még mindig áhítatos félelemmel tölti el a tenger, a közelsége. Brixtonban, ahol ezelőtt élt, falakat látott, mások kertjeit, távoli tornyokat és füstös égboltot. És hirtelen, egyik napról a másikra itt volt ez a tenger. Amikor a kanapén ül, a szoba másik felében, ez minden, amit lát, mintha a szoba része volna, mintha be akarna zúdulni az ablakon, hogy megfojtsa valamennyiüket.

Alice visszafordítja a tekintetét az iPadje képernyőjére. Kis, négyzet alakú szobát lát rajta, egy mancsát nyalogató macskát és egy teáskannát a kávézóasztalkán. Hangokat hall máshonnan: az édesanyja beszél a gondozójához; az édesapja az édesanyjához. Alice nem hallja tisztán, hogy mit mondanak, mert a webkamera mikrofonja, amelyet a legutóbbi látogatásakor szerelt fel a nappalijukba, nem veszi rendesen, ami másik helyiségben történik. De Alice megnyugszik, hogy a gondozó ott van, hogy a szülei megkapják az ételt meg a gyógyszert, megmosdatják és felöltöztetik őket, és egy-két órán át nem kell aggódnia miattuk.

Ezt sem tudta volna elképzelni, amikor hat éve északra költözött. Hogy eleven eszű, okos, éppen csak hetvenes szülein úrrá lesz az Alzheimer-kór alig néhány hétnyi különbséggel, és állandó felügyeletre szorulnak.

Alice laptopjának képernyőjén egy megrendelés látható egy Max Fitzgibbon nevű férfitól. Egy rózsát akar Cumbria, Chelsea és Saint-Tropez térképeiből a felesége ötvenedik születésnapjára. Alice el tudja képzelni a férfit: jó karban lévő, ősz hajú ember szürke, cipzáras zubbonyban, aki huszonöt évi házasság után is reménytelenül szerelmes a feleségébe. Alice tudja a nevéből, a címéből, az ajándékválasztásából („Mindig is a nagy, borzas angol rózsa volt a kedvenc virága, írja a férfi az „Egyéb megjegyzés rovatban).

Alice felemeli a tekintetét a képernyőről, kinéz az ablakon. Az a férfi még mindig ott van. A férfi a parton.

Ott volt egész nap, amióta Alice széthúzta a függönyt ma reggel hétkor: ül a nedves homokon, átkarolja a térdét, bámulja a tengert. Alice szemmel tartotta, aggódott, hogy talán végezni akar magával. Egyszer már megtörtént. A kék-fehér holdfényben halálosan sápadt fiatalember a parton hagyta a kabátját, és egyszerűen eltűnt. Alice még három évvel később is bosszús lesz, ha rá gondol.

De ez a férfi nem mozdul. Csak ül, és néz. Ma hideg idő van, erős szél fúj, jeges vízpárát hoz a tenger felszínéről. Ám a férfin csupán ing és farmernadrág van. Nincs kabátja. Nincs táskája. Nincs sapkája vagy sálja. Van benne valami nyugtalanító: nem eléggé ápolatlan, hogy csavargó legyen; nem eléggé furcsa, hogy a városban lévő nappali elmegyógyintézet betege legyen. Túlságosan jó formában van ahhoz, hogy narkós legyen, és nem nyúlt egy csöppnyi szeszhez sem. Egyszerűen… Alice keresi rá a megfelelő szót, és megtalálja. Egyszerűen elveszettnek látszik.

Egy óra múlva lezúdul az eső. Alice kinéz az esőverte párkány fölött a partra. A férfi még ott van. Barna haja a koponyájára tapad, válla és ingujja sötétlik a víztől. Fél óra múlva Alice-nek el kell hoznia Romaine-t az iskolából. Hirtelen elhatározza magát.

– Hős! – hívja a tarka staffordshire terriert. – Sadie! – hívja a vén pudlit. – Griff! – hívja az agarat. – Séta!

Alice-nek három kutyája van. Griff, az agár az egyetlen, amelyet szándékosan maga választott. A pudli a szüleié. Tizennyolc éves, már régen ki kellett volna múlnia. Kihullott a szőre, a lábai kopaszok és vékonyak, akár a madáréi, mégis ragaszkodik hozzá, hogy együtt sétáljon a másikakkal. Hős, a terrier egy korábbi lakóé, Barryé volt. Barry egy nap eltűnt, ott hagyott mindent, az elmebeteg szukát is. Hősnek szájkosarat kell viselnie az utcán, másként megtámadja a babakocsikat meg a rollerokat.

Alice a kutyákra csatolja a pórázokat, és amint az ebek ott tipródnak a lábánál, észrevesz még valamit, amit Barry hátrahagyott éjféli lelépésekor, és ott lóg a fogason a pórázok mellett: egy ócska, régi dzseki. Automatikusan elfintorodik, amint a dzsekire pillant. A színtiszta ostobaság – és heves magány – egyik pillanatában lefeküdt Barryvel, amit megbánt nyomban, amikor a férfi ráfeküdt, és Alice rájött, hogy sajtszagú. Barry húsos testének minden porcikájából az a szag áradt. Alice visszatartotta a lélegzetét, és végigcsinálta, ám attól fogva Barryt mindig azzal a szaggal azonosította.

Óvatosan leemeli a dzsekit a fogasról, a karjára dobja. Aztán fogja a kutyákat meg egy esernyőt, és elindul a partra.

– Tessék – mondja, és odaadja a férfinak a dzsekit. – Kicsit büdös, de vízálló. És látja, kapucnija van.

A férfi lassan Alice felé fordul.

Szemlátomást nem érti Alice szándékát, hát az asszony fecseg tovább.

– Barryé volt. Egy volt lakó. Nagyjából magával azonos méret. De magának jobb a szaga. Nem mintha innen meg tudnám mondani. De maga úgy néz ki, mint aki jó szagú.

A férfi felnéz Alice-re, majd le a dzsekire.

– Na – mondja Alice –, kéri?

Nincs válasz.

– Nézze. Itt hagyom magánál. Nincs rá szükségem, nem kell, akár meg is tarthatja. Legalább ráülhet. Ha úgy tetszik, dobja a kukába.

Ledobja a dzsekit a férfi mellé, felegyenesedik. A férfi tekintete követi.

– Köszönöm.

– Ó, szóval beszél?

A férfi meglepődik.

– Persze hogy beszélek.

A férfinak déli akcentusa van. A szeme ugyanolyan borostyános árnyalatú, mint a haja meg a borostája. Jóképű. Ha az ember kedveli ezt a típust.

– Helyes – dugja az üres kezét zsebre Alice, a másikkal az esernyőt markolja. – Örömmel hallom.

A férfi elmosolyodik, felmarkolja a nedves dzsekit.

– Biztos?

– Azzal kapcsolatban – pillant a dzsekire Alice. – Szívességet tesz nekem. Tényleg.

A férfi felveszi vizes ingére a dzsekit, babrál a cipzárral, amíg sikerül felhúznia.

– Köszönöm – mondja aztán. – Tényleg.

Alice megfordul, hogy hol vannak a kutyák. Sadie soványan és vizesen a lábánál ül; a másik kettő eliramodik a vízparton. Az asszony ismét a férfihoz fordul.

– Miért nem megy be ebben az esőben? – kérdezi. – Az előrejelzés szerint holnap reggelig esni fog. Megbetegszik.

– Kicsoda maga? – kérdezi a férfi összehúzva a szemét, mintha az asszony már bemutatkozott volna, de ő egy pillanatra elfelejtette volna a nevét.

– Alice. Nem ismer engem.

– Nem – mondja a férfi –, nem ismerem. – Úgy állítja, mint aki biztos benne.

– Na – mondja Alice –, ideje mennem.

– Persze.

Alice meghúzza Sadie pórázát, és a pudli feláll, olyan bizonytalanul, mint egy újszülött zsiráf.

Alice odakiált a másik kettőnek. Rá se bagóznak. Alice füttyent, és ismét hívja őket.

– Átkozott hülyék – morogja az orra alatt. – Ide! – kiáltja, és a kutyák felé indul. – Azonnal gyertek ide!

A két kutya ki-be rohangál; Hőst zöldes trutymó borítja. Bűzleni fognak. És mindjárt mennie kell Romaine-ért. Alice nem késhet újra. Tegnap elkésett, mert belemerült a munkába, megfeledkezett az időről, az iskola tanárijából kellett elhoznia Romaine-t három óra ötvenkor, és a titkárnő úgy nézett rá az íróasztalon álló monitor fölött, mint koszfoltra a szőnyegen.

– Ide hozzám, szarházik! – Alice nagyokat lépdel a parton, megpróbálja elkapni Griffet. Griff azt hiszi, fogócskáznak, hát játékosan elvágtat. Alice Hős után caplat, az meg elfut. Alice magával vonszolja szegény Sadie-t a vékony nyakán lévő pórázzal, az eb alig bír talpon maradni, szakad az eső, Alice nadrágja csuromvíz, a keze jéghideg, és szalad az idő. Alice tehetetlen dühében felkiált, és azzal próbálkozik, amit a gyerekekkel tett kicsi korukban.

– Jól van – mondja –, jól. Itt maradtok. Lássuk, mire mentek nélkülem. Menjetek, kolduljatok kaját az istenverte hentestől. Boldog életet!

A kutyák megállnak, Alice-re néznek. Ő megfordul, elindul.

– Nem kell kutya? – kiáltja oda a férfinak, aki még mindig ott ül az esőben. – Igazán. Kellenek magának? Tartsa meg őket.

A férfi feláll, mézeskalács szemével Alice-re bámul.

– Nekem… nekem…

Alice az égre emeli a tekintetét.

– Nem gondoltam komolyan.

– Nem – mondja a férfi. – Nem. Tudom.

Alice a sólya felé lépdel, a partba vájt lépcsők felé. Három harminc az idő. A kutyák megtorpannak a parton, összenéznek, aztán ismét Alice-re. Majd utána futnak, pár másodperccel később érnek a lábához, sósan és büdösen.

Alice szaporázza a lépteit, azután visszafordul, mert a férfi utána kiált.

– Bocsásson meg! – kiáltja. – Bocsásson meg. Hol vagyok?

– Mi?

– Hol vagyok? Hogy hívják ezt a helyet?

Alice nevet.

– Tényleg?

– Igen – mondja a férfi. – Tényleg.

– Ez itt Ridinghouse Bay.

A férfi bólint.

– Értem – mondja. – Köszönöm.

– Menjen be, jó? – mondja gyengéden a férfinak Alice. – Kérem, menjen ebből az esőből.

A férfi bocsánatkérőn elmosolyodik, Alice integet neki, és elindul az iskola felé, azt remélve, mire visszaér, a férfi nem lesz ott.

Alice tudja, hogy amolyan csodabogár Ridinghouse Bayben. Ahol őszintén szólva elég csodabogár élt már az ő érkezése előtt is. Ám Alice még ebben a fura városkában is kilóg a sorból brixtoni kiejtésével, tarka családjával és kissé nyers viselkedésével. A kutyákról nem is beszélve. Cirkuszt csinálnak, bárhová mennek. Nem sétálnak láb mellett, ugatnak és odakapnak, nyüszítenek a bolt előtt. Alice észrevette már, hogy az emberek átmennek a túloldalra, hogy elkerüljék a szukáit: kivált Hőst a szájkosarával és a széles, izmos vállával.

Amióta csak ide érkezett, Alice a rejtélyes, kissé ijesztő szingli szerepét játssza, bár egyáltalán nem ezt akarja. Londonban számtalan barátja volt. Több mint amennyivel kezdeni tudott. Bulizós csaj volt, amolyan gyere át később egy üveg vodkával, és helyre tesszük a világot típusú lány. Az a fajta anyuka, aki a gyerek leadása után állt az iskola kapujában, és azt mondta: Ki inna egy kávét? És a társaság középpontja volt, aki a leghangosabban nevetett, a legtöbbet beszélt. Amíg túlságosan messzire nem ment, és szét nem robbantotta az életét.

De most itt is van egy barátnője. Aki megérti. Derry Dynes. Másfél éve találkoztak, Romaine első tanítási napján. Találkozott a tekintetük, felcsillant benne a kölcsönös felismerés, a közös öröm.

– Innál egy kávét? – kérdezte Derry Dynes, észrevéve a vékony könnyréteget Alice szemén, amikor látta a pici lányát eltűnni az osztályteremben. – Vagy valami erősebbet?

Derry mintegy öt évvel idősebb és harminc centivel alacsonyabb Alice-nél. Van egy Romaine-nel egyidős kisfia és egy felnőtt lánya, aki Edinburghben él. Szereti a kutyákat (azt is engedi, hogy szájon nyalják), és szereti Alice-t. Korán felismerte, hogy Alice hajlamos szörnyű döntéseket hozni, és sodortatni magát az élettel, és most ő Alice fegyelmezője. Ott ül, és órákon át csillapítja Alice-t azzal kapcsolatban, ahogyan az iskola kezeli Romaine tanulási nehézségeit, de nem engedi, hogy Alice berohanjon az iskolába, és leordítsa a titkárnő fejét. Elfogyaszt vele akár tanítási napok estéjén is két palack bort, de nem hagyja, hogy Alice kinyissa a harmadikat. Megmondja, melyik fodrászhoz menjen, és mit mondjon neki: „Lépcsőzetes vágást kérj, ne hullámosat, és kontrasztos melírt". Azelőtt fodrász volt, most reikiterapeuta. És jobban ismeri Alice anyagi helyzetét, mint Alice.

Most az iskola előtt áll egy hatalmas, piros esernyő alatt, alatta a kisfia, Danny és Romaine, összebújva.

– Jesszusom. Kösz. A kutyák megőrültek a parton, nem tudtam összeszedni őket.

Lehajol, puszit nyom Romaine feje búbjára, elveszi az uzsonnásdobozát.

– Mi a csudát csinálsz ilyenkor a parton?

Alice ciceg, és azt feleli:

– Nem akarod tudni.

– De – mondja Derry. – Tudni akarom.

– Ráérsz? Volna kedved egy teához?

Derry lepillant a fiára.

– Őt akartam bevinni a városba cipőt venni…

– Akkor gyertek felénk, és megmutatom.

– Nézd – mondja Alice a sziklás parton állva, átlesve az esernyőjéről leömlő vízfüggönyön.

A férfi még mindig ott van.

– Ő? – kérdezi Derry.

– Aha. Ő. A dzsekit én adtam neki. Barryé volt.

Derry önkéntelenül megborzong. Ismerte Barryt. Alice igen alapos és pontos leírást adott akkoriban az eseményekről.

– Szóval nem volt kabátja? Előtte?

– Nem. Ott ült ingben. Csuromvizesen. Azt kérdezte tőlem, hol van.

A két gyerek felhúzódzkodik a kőfalon ujjheggyel kapaszkodva, lenéznek.

– Hol van?

– Igen. Kicsit zavartnak látszott.

– Ne mássz bele – mondja Derry.

– Honnan veszed, hogy belemászom?

– Dzsekit adtál neki. Máris belekeveredtél.

– Az csupán emberség volt.

– Igen – mondja Derry. – Pontosan.

Alice ciceg, és ellép a faltól.

– Tényleg vásárolni mész? – kérdezi a barátnőjétől. – Ebben az időben?

Derry felpillant a sötét égboltra, úgy felel.

– Nem. Talán nem.

– Akkor gyertek hozzánk – mondja Alice. – A házba. Begyújtok.

Derry és Danny néhány óra hosszat maradnak. A kicsik a nappaliban játszanak, Derry és Alice a konyhában teáznak. Jasmine négykor ér haza, bőrig ázva, érettségi anyagokkal teli, vizes hátizsákkal, kabát és esernyő nélkül. Kai fél ötkor érkezik két iskolatársával. Alice spagettit készít uzsonnára, Derry pedig nem engedi, hogy bort nyisson, mivel haza kell menniük. Hatkor mennek el Dannyvel. Még mindig esik. Sáros esővíz kis patakjai ömlenek a sólyáról a partra, zúdulnak le a háztetőkről. És az immár süvöltő szél szinte vízszintesen röpíti az esőt, amely mindent elér.

A ház felső helyiségéből Alice látja, hogy a férfi még mindig ott van. Már nem a part közepén. Hátrább húzódott a fal felé, egy kötéltekercsen ül. Az arcát az ég felé fordítja, a szeme csukva, és Alice-nek fáj a látványa. Persze bolond is lehet a fickó. Talán veszélyes. Ám Alice emlékszik borostyánszínű szemére és a hangja lágyságára, amikor megkérdezte, hol van. Ő meg itt van emberekkel teli otthonában, ahol fahasábok égnek, melegben, szárazon, biztonságban. Nem lehet itt, tudva, hogy a férfi ott van.

Teát főz, termoszba tölti, szól a nagyoknak, hogy vigyázzanak Romaine-re, és kimegy a férfihoz.

– Tessék – nyújtja a férfinak a termoszt.

Az elveszi, az asszonyra mosolyog.

– Mondtam magának, hogy menjen be.

– Emlékszem – mondja a férfi.

– Jó – feleli Alice. – De nem fogadta meg a tanácsomat.

– Nem mehetek be.

– Hajléktalan?

A férfi bólint. Aztán megrázza a fejét. Majd azt mondja:

– Azt hiszem. Nem tudom.

– Nem tudja? – Alice elneveti magát. – Mióta ül idekinn?

– Tegnap éjjel értem ide.

– Honnan jött?

A férfi Alice-re néz. A szeme tágra nyílt, félelem látszik benne.

– Fogalmam sincs.

Alice egy picit hátrább lép. Már bánni kezdi, hogy idejött. Belekeveredik, ahogy Derry mondta.

– Csakugyan? – kérdezi.

A férfi hátrasimítja vizes haját, sóhajt.

– Csakugyan. – Aztán tölt magának teát, felemeli a termosz­fedőt. – Egészségére – mondja. – Maga nagyon kedves.

Alice kinéz a tengerre. Nem tudja, hogyan reagáljon. Be is menne a melegbe; de maradna is. Ezért feltesz egy újabb kérdést.

– Hogy hívják?

– Azt hiszem – feleli a tengert bámulva a férfi –, elvesztettem az emlékezetem. Úgy értem – hirtelen Alice felé fordul –, csakis ez történhetett, igaz? Csakis ennek van értelme. Mert nem tudom, hogy hívnak. És kell hogy legyen nevem. Mindenkinek van neve. Nem igaz?

Alice bólint.

– És nem tudom, miért vagyok itt, és hogy kerültem ide. És minél többet töröm rajta a fejem, annál inkább hiszem, hogy elvesztettem az emlékezetem.

– Ó – mondja Alice. – Igen. Ennek van értelme. Talán… Megsérült? – mutat a férfi fejére.

A férfi végigtapogatja a koponyáját, majd Alice-re néz.

– Nem – mondja. – Nem úgy néz ki.

– Előfordult már, hogy elvesztette az emlékezetét?

– Nem tudom – feleli olyan elmésen a férfi, hogy mindketten elnevetik magukat.

– Tudja, ugye, hogy északon van? – kérdezi Alice.

– Nem – válaszolja a férfi. – Ezt nem tudtam.

– És déli akcentusa van. Onnan jött?

A férfi vállat von.

– Úgy sejtem.

– Jesszusom – mondja Alice –, ez őrület. Gondolom, átnézte a zsebeit.

– Aha – mondja a férfi. – Valamit találtam. De nem tudok velük mit kezdeni.

– Megvan még?

– Igen. – Oldalra dől. – Itt van. – A farzsebéből átázott papírokat vesz elő. – Ó.

Alice a ragacsos masszára, majd a sötétedő égre pillant. Két keze közé fogja az arcát, kifújja a levegőt.

– Jól van – mondja. – Biztosan bolond vagyok. Tényleg bolond vagyok. De van egy műtermem a hátsó kertben. Általában ki szoktam adni, de éppen üres. Mi lenne, ha ott töltené az éjszakát? Kiszárítjuk ezeket a papírokat, és talán holnap délelőtt össze tudjuk rakni magát. Jó?

A férfi hitetlenkedve néz az asszonyra.

– Jó – feleli. – Igen, jó.

– Figyelmeztetnem kell – áll fel Alice –, hogy káoszban élek. Van három nagyon hangos, komisz gyerekem és három neveletlen kutyám, a házam kész kupleráj. Szóval ne számítson holmi menedékhelyre. Távolról sem az.

A férfi bólint.

– Mindegy – mondja. – Tényleg. Igazán nem számít. Nagyon hálás vagyok. El se tudom hinni, hogy ilyen kedves.

– Hát nem – kezdi vezetni a vizes idegent fel a lépcsőn, a háza felé Alice –, én sem tudom elhinni.

Kettő

Lily gyomra összeszorult. A szíve olyan régen ver hevesen, hogy úgy érzi, nyomban elájul. Feláll, és az ablakhoz megy, ahogy néhány percenként tette az utóbbi huszonhárom és fél órában. Harminc perc múlva hívhatja a rendőrséget. Azt mondták, ennyit kell várnia, amíg hivatalosan bejelentést tehet eltűnésről. De Lily egy órán belül tudta, hogy a férje eltűnt, amikor az előző nap nem jött haza a munkából. Úgy érezte, mintha egy jégdarabot húztak volna végig a gerincén. Csak tíz napja érkeztek meg a nászútról. A férje rohant haza munka után, néha korábban jött, és egyetlen percet sem késett soha. Ajándékokkal jött haza, „kéthetes évforduló képeslappal, virágokkal. Berontott az ajtón, és azt mondta, „Istenem, bébi, úgy hiányoztál, majd szenvedélyesen magába szívta az asszonykát.

Tegnap estig. Nem jött meg hatkor. Nem volt ott fél hétkor. Nem jött hétkor. Minden egyes perc egy órának tetszett. A telefonja órákon át kicsörgött eleinte. Majd hirtelen nem csörgött, hangposta sem volt, csupán sivító, magas hang. Lilyt elfogta a vak, dühödt tehetetlenség.

A rendőrség… Lilynek a tegnapi este előtt nem volt véleménye a brit rendőrségről. Ahogyan az embernek az önkiszolgáló mosószalonról sincs véleménye, ha még sosem használta. Most már volt róla véleménye. Igen határozott.

Húsz perc múlva ismét hívhatja őket. Bár nem sokat használ majd. Lily tudja, mit gondolnak. Azt hiszik: buta kislány idegen akcentussal, valószínűleg levélben rendelt feleség. (Lily nem levélben rendelt feleség. Valóban találkozott a férjével, szemtől szemben.) Lily tudja, hogy a nő, akivel beszélt, azt hiszi, hogy a férje becsapja a háta mögött. Viszonya van. Ilyesmi. Kihallotta a nő hangjából.

– Elképzelhető, hogy feltartóztatták munka után? – kérdezte. – Kocsmába ment?

Lily tudta, hogy a nő, akivel beszélt, mással foglalkozott közben, talán képes magazint lapozgatott, vagy a körmét reszelte.

– Nem! – mondta Lily. – Nem! Nem jár kocsmába. Hazajön. Hozzám.

Amit, visszagondolva, kár volt mondania, mert el tudta képzelni, amint a rendőrnő gúnyosan felvonta a szemöldökét.

Lily mást nem tud hívni. Azt tudja, hogy Carlnak van anyja, telefonon beszélt is vele az esküvőjük napján, de még nem találkozott vele. A neve Maria, Mary, Marie vagy ilyesmi, és ott él… nos, úristen, Lily nem tudja, hol lakik. Valami S betűvel kezdődő helyen, gondolja. Nyugatra? Vagy talán keletre. Carl egyszer említette; Lily emlékszik, hogy Carl összes telefonszáma a mobiljában van. Hát mit tehetne?

Tudja