Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Csendes hazugságok
Csendes hazugságok
Csendes hazugságok
Ebook366 pages6 hours

Csendes hazugságok

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

"A férje nem lett öngyilkos."


Öt évbe telt, amire rendbe hozta az életét. Öt szó romba dönti.


Mia Hamilton tökéletes életet élt egyetemi tanár férjével, Zach-kel és kétéves
lányukkal. Minden megváltozott, amikor Zach öngyilkosságot követett el azon az
éjszakán, amelyen egyik tanítványának nyoma veszett.


Öt évvel később felbukkan egy idegen nő, és közli Miával, hogy a férje nem ölte
meg magát. Alison olyan ösvényekre vezeti az asszonyt a férfi múltjában, hogy
Mia már kezdi azt hinni, nem ismerte a saját férjét. A leleplezett titkok egyre
sötétebbek lesznek, és fölmerül benne a kérdés: Vajon miért segít neki Alison
ilyen buzgón?


Aztán megdöbbentő helyen tűnik fel a rejtély egy mozaikja, és Miának el kell
döntenie, megbolondult-e, vagy veszélyben van az élete.


Letehetetlen pszichológiai thriller megszállottságról és eltemetett titkokról
A lány, akinek nincs múltja bestseller szerzőjétől.

LanguageMagyar
Release dateNov 28, 2018
ISBN9786155760587
Csendes hazugságok

Read more from Kathryn Croft

Related to Csendes hazugságok

Related ebooks

Related categories

Reviews for Csendes hazugságok

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Csendes hazugságok - Kathryn Croft

    cover.jpg

    KATHRYN CROFT

    Csendes hazugságok

    Ulpius Baráti Kör

    Budapest

    A mű eredeti címe: Silent Lies

    Fordította: Lévai Márta

    Copyright © Kathryn Croft, 2017

    Hungarian translation © Lévai Márta, 2018

    (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

    ISBN 9786155760587

    ELŐHANG

    Öt évvel korábban

    Jóban-rosszban. Ezt jelentené a házasság, nem igaz, Zach? De számunkra már nem, most, miután meghaltál.

    Az a néhány megjelent gyászoló már hazafelé szállingózik. Halvány, de barátságos mosolyokat vetnek felém, kétségkívül minden tőlük telhetőt megtéve, hogy mellőzzék az afféle kérdéseket, hogyan és miért tetted, amit tettél. Mert lehetetlen, hogy az ember ne gondolkozzon el mindezen, Zach.

    Hálás vagyok, hogy senki sem érdeklődött, miért nincs virrasztás. Egyszerűen nem tűnt helyesnek az adott körülmények között. Lehetetlenség lett volna, bár majd belepusztulok, hogy nem tehetem.

    Freya itt sír a karomban. Remélem, még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, épp az imént mondtunk örökre búcsút a papájának. Hogy soha többé nem fog téged látni.

    – Minden rendben – mondom neki. – Hazamegyünk. Minden rendben lesz, ígérem.

    – Papa – tiltakozik két hüppögés között.

    Sós könny csípi a szememet, miközben beteszem a babakocsijába és bekötöm, de visszapislogom őket; nem hagyhatom, hogy Freya lássa, mennyire küszködöm.

    – Papa, papa, papa! – A Freya gyerekhangján kimondott, mégis hatalmas szavak visszhangoznak a templomkertben, és nekem minden egyes alkalommal majd megszakad a szívem. Gyorsabban lépkedek, el a templomból, ki az utcára, és abban reménykedem, hogy a babakocsi lendületes mozgása majd eltereli a gyerek figyelmét.

    Csak el innen minél hamarabb, mert ez nem egy szokványos temetés, nem igaz, Zach? Ebben a helyzetben nincs, ami ne állna távol mindentől, ami normális.

    Váratlanul megragad egy kéz. Nem vettem észre, hogy bárki közeledne, de ebben a pillanatban ott áll előttünk két ismeretlen nő.

    Gyilkos arckifejezéssel merednek rám, és a pórusaikból olyan elemi gyűlölet sugárzik felém, hogy szinte megérinthetném, ha kinyújtanám a kezemet.

    – Ez az ember nem érdemel temetést – köpi felém kettejük közül az, aki a karomat fogja. A nyála az arcomon landol, de ahhoz is túlságosan zsibbadt vagyok, hogy letöröljem.

    Aztán végre kirángatom magamat a szorításából.

    – Engedjen el!

    – Maga tudta? – kérdezi sikoltva a másik. – Tudta, hogy mit művel? Gusztustalan. Rettenetes. És maga ugyanolyan bűnös, hiszen képes volt hozzámenni egy ilyen alakhoz.

    Nincs értelme erre válaszolni; nincs értelme megpróbálni megmagyarázni, hogy fogalmam sem volt semmiről. Az elmúlt néhány hétben már megtanultam, hogy ezek az emberek nem akarják meghallani, mit mondok. Csak szükségük van valakire, akire rázúdíthatják a dühük súlyát.

    Megpróbálom kikerülni őket a babakocsival, de elállják az utat. A szívem riadtan zakatol. Tudom, hogy ezek az emberek a tettlegességtől sem riadnak vissza; szerintük erre is van felmentés.

    Egyikük Freyára mutat, aki ártatlanul figyeli az eseményeket, tágra nyílt szemmel bámulja a két nőt.

    – Ez meg a lánya. Szegény gyerek. Mikor fogja elmondani neki, hogy az apja egy szörnyeteg?

    – Szörnyeteg – utánozza Freya, és ebben a pillanatban sikerül keresztülnyomakodnom kettejük között, aztán futok, ahogy a lábam bírja.

    – Maga is ugyanolyan rossz, mint ő – kiabál utánam valamelyikük. – Észre kellett volna vennie, mit művel. Milyen asszony az, aki nem tudja, miben mesterkedik a férje? Remélem, a pokolban fog megrohadni maga is!

    De honnan is tudtam volna, Zach? Hogyan vehettem volna észre, mi mindenre vagy képes?

    EGY

    Most

    MIA

    Valaki figyel engem, ebben biztos vagyok. Amikor Freya odaszalad a hintához, körbekémlelek a parkban, de semmi szokatlant nem látok, csak hozzám hasonló anyákat a kisgyerekeikkel, néhány kutyasétáltató embert, és egy idős párt, amint összebújva ücsörögnek egy padon, és az arcukon barátságos mosollyal bámészkodnak, talán arra emlékeznek vissza, amikor nekik is ilyen kicsi gyerekeik voltak. A vakító napsugár melegében fürdünk; csak úgy árad a képből az ártatlanság – egy ilyen napon igazán nem történhet semmi borzalmas, nem igaz? És nincs is itt senki, aki figyelne.

    – Mami! – kiabál Freya. – Nézd csak, nézd csak!

    Könnyű belefeledkezni a látványba; Freyából gyönyörű, élénk hétéves kislány lett, annak ellenére, hogyan kezdődött az élete. Örülök, hogy annak idején még túl fiatal volt hozzá, hogy bármit felfogjon, és ahhoz is, hogy emlékezzen az apjára. Úszik a levegőben, két lábával kalimpálva igyekszik minél nagyobb lendületet venni a hintán. Boldog mosolyát az én arcom is visszatükrözi, de továbbra sem tudom lerázni magamról az érzést, hogy valahonnan egy tekintet tapad rám.

    Egyszer csak egy kéz érinti meg a vállamat, mire összerándulva felugrom a padról.

    – Sajnálom, Mia, nem akartalak megrémiszteni. – Willnek, a barátomnak valahogyan sikerült anélkül idelopakodnia, hogy Freya vagy én észrevettük volna.

    – Ezt ne csináld! Azt hittem… mindegy. Csak máskor, kérlek, ne tégy ilyet.

    Feltartja mindkét kezét.

    – Oké, bocsánatot kérek. Tényleg nem akartam…

    – Tudom, tudom. Csak kicsit túl nyugtalanul reagálok az ilyesmire, ennyi.

    Will arca eltorzul. Sejtem, mi játszódik le az agyában most. Végigpörgeti magában az időpontokat, hogy vajon ma van-e az évforduló, vagy esetleg Zach születésnapja.

    A házasságkötésünk vagy a megismerkedésünk dátuma. És hosszan tépelődik rajta, hogy lehet-e ezek közül bármelyik az ok. De nem erről van szó, és nem is tudom megmagyarázni, miért vagyok ennyire zaklatott.

    – Miért? – ráncolja Will a homlokát. – Tudok valamiben segíteni?

    Ez Will teljes életnagyságban. Valódi Mr. Rendbe­ho­zom… ha tudom.

    Megrázom a fejem, és előre felvértezem magam a csalódottsága ellen.

    – Nem, semmiben. Talán csak túl sok ügyfelet vállaltam ebben a hónapban. Nehéz belezsúfolni mindet abba a három napba. – Amint kimondom, meg is bánom. Will máris megállapíthatta, hogy túlságosan sokat vállaltam, amikor pár hónapja beindítottam a saját tanácsadópraxisomat. De szeretnék segíteni az embereknek. Ez az egyetlen dolog, amit csinálni akarok.

    Szerda van, és a nyári szünetben a reggeli órákra nem vállaltam ügyfeleket, hogy Freyával lehessek, míg Will meg nem érkezik. Néha hihetetlennek találom, mennyi mindent megtesz értünk. Az éves szabadságát Freya szünidejéhez igazítja, hogy kivehesse azokat a délutánokat, amikor segítségre van szükségem a gyerekfelügyeletnél. Biztosan nem könnyű – egy nagy cégnél dolgozik könyvvizsgálóként, és tudom, hogy hamarosan előléptetést szeretne, tehát az, hogy ilyen sokszor szabadságot kér, nem túl jól veszi ki magát. De ezt is megteszi értünk. Habár előbb-utóbb meglesz a böjtje, ez biztos.

    Nem Will dolga lenne, hogy gondoskodjon a lányomról; nem vagyunk házasok és még csak nem is élünk együtt – annak ellenére, hogy ő már sokszor felvetette –, így hát óriási hálával tartozom neki azért, amit Freyáért tesz. Egy nap képes leszek megadni neki. De megérti, hogy nem tudom csak úgy kitölteni a Zach halálával keletkezett űrt.

    – Valahogy nem tudod…

    – Nem tehetem meg, hogy nem fogadom az embereket, akiknek szükségük van rám. De egyelőre nem vállalok új pácienst.

    Bólint.

    – Ez jó ötlet. És pénzügyileg is rendben vagy, ugye? Mert ha netán bármire szükséged lenne, csak szólj nyugodtan.

    Zachkel nem volt életbiztosításunk, de ami a pénzügyeimet illeti, semmi gondom. Keményen dolgozom, hogy Freyának mindene meglegyen, amire szüksége van, anélkül hogy elkényeztetném, és sohasem akarok függni senkitől.

    Megragadom Will kezét, és lehúzom magam mellé a padra, miközben Freya visítozik örömében odafent a levegőben, és a hintából féloldalra kidőlve integet Willnek. Intek neki, hogy inkább fogódzkodjon két kézzel.

    – Köszönöm. Ez igazán sokat jelent nekem, de tényleg semmi gondom.

    Will visszainteget Freyának.

    – Jól sejtem, hogy ez azt is jelenti, még mindig nem látod elérkezettnek az időt rá, hogy odaköltözzem hozzátok? És szerinted úgy is túlságosan furcsa lenne, ha egy teljesen új helyre költöznénk együtt? Tudom, hogy nagyon szereted Ealinget, ezért igazán örülök, hogy itt lakom a környéken. Felbecsültettem a lakásomat, és igazán szép kis summát ér pillanatnyilag. Úgy néz ki, hogy a nagy lakáspiac felbolydulása közepette érdemes lenne most eladni.

    Magam elé képzelem Will lakását – vadonatúj építésű ház Chiswickben –, és kétségem sincs afelől, hogy jól járna, ha pénzzé tenné, de nem tudok jó szívvel gondolni az összeköltözésre. A lelkem tudni fogja, mikor jön el a megfelelő időpont.

    Megszorítom a kezét, és reménykedem, hogy legalább részben meg tudja érteni az érzéseimet.

    – Egyszerűen még nem vagyok rá kész, Will, sajnálom. Nem azt mondom, hogy soha, de nem most. Szeretném még jobban megszilárdítani a praxisomat, és hát Freya most olyan boldog. Az elmúlt öt évben csak mi ketten laktunk együtt, és… – De Freya nagyon szereti Willt, gyakorlatilag ő az apja két éve, szóval ezt nem használhatom fel ellenérvként. Így hát kijavítom magamat. – Persze tudom, hogy szeretné, ha velünk laknál…

    Will sóhajt, és vár egy percig, mielőtt válaszolna.

    – Rendben, tudom, hogy neked is fel kell készülnöd. – Megint Freya felé fordul, képtelen a szemembe nézni, mert már megint elutasítottam. A legkedvesebb embert, akivel valaha találkoztam.

    De nem ugyanezt gondoltam Zachről is? Belé helyeztem a teljes bizalmamat, aztán sok ezer darabra szakadtam. Bár azt nem fogom hagyni, hogy ez befolyásolja a Will iránti érzelmeimet. Igazságosnak kell lennem vele. Ő nem Zach.

    Ekkor Will, mit sem sejtve a fejemben kergetőző gondolatokról, odafordul hozzám.

    – Hahó, nem érkezik mindjárt egy ügyfeled? Jobb, ha indulsz.

    Előveszem a telefonomat, és megnézem, mennyi az idő. Annyira bezárkóztam a világtól elzárt kis buborékomba, amíg Freya játszott, hogy el is feledkeztem róla, még vissza kell mennem. Egy új páciens érkezik két órára, egy nő, akivel még sosem találkoztam.

    – Kész szerencse, hogy itt laksz az utca túloldalán – jegyzi meg Will. Tudom, miben mesterkedik, megpróbálja humorral oldani a helyzetet, hogy ne bűntudatos lélekkel találkozzam az új ügyfelemmel.

    – Lehet, hogy elviszem Freyát moziba – veti fel Will. – A szépség és a szörnyeteget adják, azt hiszem. – Ismerve őt, szinte biztosra vehető, hogy áttanulmányozta a műsort, és alaposan megtervezte, pontosan melyik előadásra érdemes menni, sőt azt is, mikor kell elindulni ahhoz, hogy ne maradjanak le az elejéről.

    – Nagyon köszönöm. – A szavaim szinte suttogásként törnek elő. Teljesen lenyűgöz a megfontoltsága.

    Elindulok a parkból, és a házunk irányába fordítom a tekintetemet. Az épület, amelyre a Zachkel hosszú éveken keresztül gyűjtögetett összes pénzünk ráment, amikor még reménykedtünk a családunk jövőjében.

    Mielőtt keresztüllépkedek az úton, hátrafordulva látom, ahogy Freya Will köré fonja a karját. Will felemeli a levegőbe, ő pedig sikoltozik örömében. A padon ülő idős pár bólogat és mosolyog. Valószínűleg azt gondolják, Will Freya apja. Néha én is őszintén szeretném, ha így lenne.

    Otthon azonnal az irodám felé veszem az irányt, hogy ott várjak a páciensemre. Szerencsés vagyok, hogy otthon dolgozhatom, és nem kell valahol helyet bérelnem. A dolgozószoba közvetlenül a bejárati ajtó mellett található; teljesen különálló helyiség, elválasztva a lakás többi részétől. Fontos számomra, hogy világosan különválasszam egymástól a munkámat és az életem Freyával töltött részét, és ez mind ez idáig sikerült is. A földszinti mosdó is közvetlenül az irodahelyiség mellett található, így biztos lehetek benne, hogy az ügyfeleimnek nem kell keresztüljárkálniuk a ház többi részén. Amikor Zachkel megvettük, eszembe sem jutott volna, hogy ebben a házban dolgozzam, mint ahogy az sem, hogy ő meghalhat.

    Most, hogy itt ülök, azonnal munkaüzemmódba kapcsolok, és minden más gondolatot félreteszek. Mostanra nagy gyakorlatra tettem szert ebben. Bár Zach valószínűleg azt mondaná, hogy mindig is jó voltam e téren, már korábban is. Muszáj, hogy ez a nő száz százalékot kapjon belőlem az ülés minden egyes percében. Felkészülésként megkeresem a nevét a határidőnaplómban.

    Alison Cummings. Csak néhány napja hívott fel, és elmondta, úgy érzi, tanácsadásra van szüksége, mert most jutott egy bántalmazó kapcsolat végére. Csupán ennyit árult el magáról. Egyelőre fogalmam sincs róla, mennyi idős, vagy van-e gyereke, de abban biztos vagyok, hogy idejében fény derül mindenre.

    Késik. Nem ígéretes kezdet. Telnek a percek, és már szinte lemondok róla, hogy megjelenik – mindig számítani kell arra, hogy az emberek meggondolják magukat, akarják-e lecsupaszítani a lelküket –, de egyszer csak megszólal a csengő. Felállok, és megigazítom a farmeromat, mielőtt ajtót nyitnék. Nem szoktam túl hivatalosra venni az öltözékemet a tanácsadáson; már rájöttem, hogy a fesztelen külső segíti az embereket, hogy ellazuljanak, és olyasvalakit lássanak bennem, aki hasonlít hozzájuk, így könnyebben mernek kitárulkozni.

    A legelső dolog, ami a szemembe ötlik, hogy milyen fiatal. A lány alig tűnik húszévesnek, de amikor tovább tanulmányozom, ráébredek, a feltételezésem csak onnan származott, hogy nagyon apró termetű. Én is csak 153 centi vagyok, de szabályosan fölé tornyosulok; pedig mindketten ugyanazon a szinten állunk. A hőség ellenére tetőtől talpig feketébe van öltözve. Nem tudom eldönteni, hogy vastag harisnyát vagy farmernadrágot visel-e, ahogy a cingár lábához tapadó textil még inkább kihangsúlyozza törékenységét.

    – Ön Mia Hamilton? – Halkan és bizonytalanul cseng a hangja.

    Felé nyújtom a kezemet.

    – Ön bizonyára Alison. Örülök, hogy megismerhetem. Jöjjön be.

    A keze ugyanolyan törékeny és sovány, mint minden testrésze, de nedves. Ideges.

    Félreállok, hogy beléphessen a házba, de csak áll szoborrá meredten a küszöbön, nem mozdul semerre.

    – Alison? Minden rendben?

    Bólint, de továbbra sem moccan, a tekintete bejárja az otthonomat.

    – Tehát ön itt él? – kérdezi. – Azt hittem, hogy… egy iroda vagy hasonló lesz.

    – Itthon dolgozom, és az irodám errefelé van – mutatok balra, hogy lássa, milyen közel van a helyiség a bejárathoz; hátha ettől nagyobb biztonságban érzi magát.

    – Rendben. – Végre tesz egy lépést előre, én pedig becsukom a bejárati ajtót mögötte.

    – Kér valamit inni? – kérdezem, miközben az irodámba lépünk. Ahogy elhalad mellettem, érzem a samponja illatát, vagy a ma használt hajápolójáét. Akár parfüm is lehet. Valami miatt Zach jut róla eszembe, bár fogalmam sincs, miért; határozottan nőies aroma.

    A sarokpolcra emeli a tekintetét, ahol a teáskannát tartom, meg néhány bögrét és egy kancsó vizet.

    – Nem, köszönöm.

    – Egy pohár vizet sem? Nagyon meleg van ma. És itt is van kéznél. Sajnálom, hogy nincs légkondi, de már tervezem. – Úgy fecsegek, mint aki ideges, de nem tudom, miért. Az első alkalmak sosem egyszerűek, mielőtt megismerném az ügyfelemet, mert ilyenkor nehéz elkerülni, hogy ne úgy érezzem, mintha ítéletet hoznának felettem. Az emberek reményekkel érkeznek hozzám, valamiképpen arra számítanak, hogy mindenre lesz válaszom, pedig az igazság az, hogy ezt az utazást együtt kell megtennünk; és eközben muszáj megismernem őket. Meg kell tudnom, mitől tudnak ellazulni és mitől érzik magukat kényelmetlenül.

    De ma délután valami többről van szó, csak nem tudom pontosan meghatározni, mi is az.

    – Üljön le, kérem, Alison. – Kinyitom az ablakot, mert a benti levegőt fülledtnek és fullasztónak érzem. Azonnal beáramlanak a túloldali park hangjai. – Nos, először is hadd meséljek magamról pár dolgot.

    Bólint és a két válla kissé lejjebb ereszkedik; nyilvánvalóan megkönnyebbült, hogy először én fogok beszélni.

    – Az egyetemen pszichológiát tanultam, aztán pár évet utazással töltöttem. Bejártam a földet, voltam Thaiföldön, Amerikában, Új-Zélandon, Európában. – Miközben a helyeket sorolom, kívülállónak érzem magam, mintha valaki másnak az életét ecsetelném. Mert mindez még azelőtt volt, és mostanra más ember lettem. – Aztán találkoztam a férjemmel, és van egy kislányom. Most hétéves. – Természetesen azt nem említem meg, hogy Zach meghalt, sem azt, hogy sohasem ismertem igazán azt a férfit, akihez hozzámentem.

    Will valószínűleg összetörne, és talán az egész kapcsolatunk érvényességét megkérdőjelezné, ha tudná, hogy ezeken a bevezető beszélgetéseken egyszer sem említem meg őt, de hogyan is tehetném? Ez rögtön kérdéseket vetne fel, amelyekre nem lennék képes választ adni, és nem hagyhatom, hogy az ügyfeleim a magánéletem területén csatangoljanak. A határokat egyértelműen meg kell húznom.

    – Igen, láttam önt az imént a parkban a lányával. Nagyon aranyos. Persze egészen addig nem tudtam, hogy ön az, amíg ki nem nyitotta az imént az ajtót előttem.

    Tehát nem volt tévedés, hogy a parkban úgy éreztem, valaki figyel. Nos, legalább kiderült, hogy ez a nő volt az.

    – Köszönöm. Aztán néhány éve megszereztem a tanácsadói képesítést, és most itt vagyok. Van kérdése, mielőtt elkezdjük?

    Alison megrázza a fejét, sötét haja függönyként hullik az arca elé.

    – Oké. Nos, ön azért lépett velem kapcsolatba, mert úgy érzi, hogy néhány dolgot meg tudnánk beszélni. Meg tudja határozni, mi az, ami érzelmileg fájdalmat okoz önnek?

    – Nehéz megfogalmazni – mondja, miközben a vállamon túl kibámul az ablakon. Egy napsugárnyaláb takarja az arca egyik felét, és odább kell mozdítanom a székemet, hogy tisztán lássam.

    – Én… a partnerem… ő… ver engem. – Rám fordítja a tekintetét, hogy lássa a reakciómat, talán mert attól fél, ítélkezem felette, de közönyösen nézek vissza rá.

    – Tudom, hogy el kellene hagynom, de ez nem ilyen egyszerű – folytatja. – Istenem, pontosan tudom, hogyan hangzik most mindez. De közös történetünk van. Bonyolult. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül.

    Amikor telefonon beszéltünk, az derült ki a szavaiból számomra, hogy már túl van a kapcsolaton, most viszont egészen másképp fogalmaz. De nem csinálhatok ebből nagy ügyet; hálás vagyok érte, hogy ilyen nyíltan beszél. Általában tovább tart ennél, mire eljutunk a dolgok gyökeréig.

    – Kérem, ne mondja, hogy forduljak a rendőrséghez – szól, még mielőtt egyáltalán kinyitnám a számat. – Ez nem vállalható opció.

    – Érthető, hogy aggódik, de vannak olyan biztonságos helyek, ahová nyugodt szívvel fordulhat, és ott arról is gondoskodnának, hogy soha többé ne bánthassa magát. Ez az egyes számú cél, nem igaz?

    Nem felel, súlyos csend üli meg a helyiséget, ami valamiképpen még a kocsik kintről áradó zaját és a parkból jövő kiabálást is elnyomja.

    Alison felsóhajt.

    – Kérem, beszélhetnénk erről anélkül, hogy megpróbál rávenni, jelentsem fel? Önnek nem az a feladata, hogy segítsen nekem erőt találni ahhoz, hogy elhagyhassam?

    Már megint a remények. A hit, hogy van egyfajta varázspálcám, és minden nehézséget meg tudok szüntetni. Az élet azonban nem ilyen átlátható – ezt pontosan tudom. Bárkik vagyunk is, a múltban szerzett sebeket mindörökké magunkkal cipeljük, mint sosem halványuló tetoválásokat.

    – Rendben – felelem. – Akkor mondjon, kérem, többet arról, ami történik önnel. Semmi mással ne törődjön.

    Összekulcsolja két kezét, és mély levegőt vesz.

    – Fiatal voltam, amikor megismerkedtünk. Úgy értem, még most is csak huszonhat éves vagyok, de akkor huszonegy voltam. Sokkal idősebb nálam. Ő akkor negyvenegy éves volt. – A tekintete az arcomat fürkészi, ismét keresi rajta az bíráskodás jeleit, de ez az utolsó érzelem, amelyet ott felfedezhetne.

    Gyors fejszámolás után megállapítom, hogy az illető jelenleg negyvenhat éves. Egy bólintással jelzem, hogy várom a folytatást.

    – Valójában először nem kedveltem. Ez elég ironikus. Inkább úgy fogalmaznék, hogy utáltam a pofáját. Arrogánsnak találtam. Úgy véltem, teljesen el van telve magával, mintha az egész világot uralná. – Lesüti a szemét. – Azt hiszem, mindez csak még rosszabbá teszi az egészet, hát nem? Már akkor láttam a jeleket, milyen ember valójában, amikor még semmi közünk nem volt egymáshoz. – Olyan hosszan hallgat, hogy már kezdem azt hinni, meg sem akar újra szólalni.

    – Hogyan találkoztak? – Muszáj továbblendítenem a beszélgetést, és ez elég ártalmatlan kérdés.

    – A munkahelyén. Igazából az egyetemen. Ott tanított. Nem voltam a közvetlen diákja, de ennek nincs jelentősége, igaz?

    Mintha a mellkasom szűkebbé válna, úgy érzem, mintha bordáim össze akarnának roskadni. Muszáj kitartanom, de úgy tűnik, ebben a pillanatban nem vagyok ura a szavaknak. A saját emlékeim megrohamoznak.

    Alison összeráncolt homlokkal előrehajol.

    – Mia! Jól van? – A szerepeink egy pillanatra felcserélődnek, és Alison a tanácsadó, én pedig az, akinek segítségre van szüksége.

    Nagy nehezen bólintok.

    – Elnézést. Kérem, folytassa. – A látszat kedvéért kiveszek egy zsebkendőt az íróasztalon álló dobozból. – Rám tört a szénanátha, állítólag kiemelkedő ma a pollenkoncentráció.

    A homlokát ráncolja, de tovább beszél, én pedig igyekszem figyelni minden egyes szavára, bár most már egymásba olvadnak.

    – Véletlenül botlottunk egymásba. Részeg voltam, és a közelébe sem lett volna szabad mennem, de annyira rosszul éreztem magam… nem is tudom… mintha mindenki elutasított volna, és azt hiszem, egyszerűen szükségem volt valakire, aki vágyik rám. Ez vajon azt jelenti, hogy gyenge vagyok?

    – Nem, egyáltalán nem. Egyszerűen emberivé teszi önt. – Valódi harcot kell vívnom magammal, hogy képes legyek jelen maradni. Kényszerítenem kell magam, ha azt akarom, hogy esélyem legyen segíteni ezen a nőn. – Érthető, hogy így érez, Alison. Mindannyian tévesen ítélünk időnként. Ne legyen emiatt bűntudata.

    Megrázza a fejét.

    – Nem bűntudat, amit érzek. Több mint elég okom lenne, hogy bűntudatot érezzek, de nem arról van szó. – Röviden hallgat. – Hülyének. Annak érzem magam.

    – Nos, tehát ivott.

    – Rengeteget. És egyáltalán nem szokásom alkoholhoz nyúlni. Bárcsak akkor se tettem volna. Most minden más lenne, és én… szabad lennék.

    – Tehát most úgy érzi magát, mint egy börtönben?

    – Pontosan. Mint aki rab a saját életében.

    – Ez szintén teljesen normális – közlöm. – De ebben az esetben az a teendőnk, hogy kidolgozzuk, miként kerülhet ki ebből a börtönből, és mindig van megoldás. – Nem erre voltam bizonyíték én magam is?

    – Meg kell szereznem a kulcsot Dominictól, és szabadon kell engednem magamat – mondja, miközben egyenesen a szemembe néz.

    És most már nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni az elképesztő egybeeseést. Éget, fojtogat, és nem tudok tőle menekülni.

    – Dominic?

    – Így hívják a partneremet. – És ebben a pillanatban a hangja elszántabb, magabiztosabb; mintha hirtelen egy másik személy ülne velem szemben. – És azt hiszem, maga tudja is, ki ő pontosan.

    A szavai elevenembe vágnak. Ki ez a nő, és mit keres itt?

    – Dominic Bradford – folytatja, amikor látja, hogy képtelen vagyok megszólalni. – Azt hiszem, a maga férjének, Zachnek volt a munkatársa.

    A név visszhangzik a helyiségen, és a torkomban elkezd gyűlni a harag.

    – Maga… maga kicsoda?

    – Pontosan az, akinek mondtam magam. Csak arról nem szóltam, hogy tudom, ki maga, sem a célomról, hogy elmondjam, a férje nem ölte meg magát.

    KETTŐ

    Öt évvel korábban

    JOSIE

    Érzel olyat néha, hogy nem passzolsz a helyedre? Mintha egy kirakósjáték rossz helyre tévedt darabja lennél, amelyik olyan helyre próbálja beszuszakolni magát, ahová egyszerűen nem fér be? Nos, én pontosan így érzem magam életem minden egyes napján. Mindenki úgy gondolja, hogy csak egy laza partiarc vagyok, semmi több, olyasvalaki, aki több időt tölt azzal, hogy egymás után dobálja be a feleseket, mint hogy tanulna. Tudod, mit? Igazuk van.

    Csoda, hogy egyáltalán sikerült végigcsinálnom az egyetem első három hónapját, de mégis eljutottam idáig, csak hogy dacoljak vele, mert ő egyetlen pillanatig sem hitte, hogy sikerülhet. De itt vagyok, Liv.

    Habár vannak napok, mint például ez a mai is, amikor legszívesebben azonnal feladnám.

    Ma este üres a kávézó, szinte teljesen magamra hagytak, hogy megbirkózzam a vendégekkel, de Pierre ott ül a hátsó irodában, ha segítségre lenne szükségem. Majd megfulladok, hogy itt kell lennem, de muszáj valamiből kifizetnem az albérletemet, muszáj sok mindent lenyelnem. Én nem azok közé a szerencsés lányok közé tartozom, akiket a szüleik támogatni tudnak. Nem, én éppenséggel a másik kaszthoz tartozom. Azok közé, akikről senki sem hinné, hogy akár csak idáig eljutnak, azok közé a lányok közé, akik bajba kerülnek még a húszas éveik vége előtt. De inkább mulattat az emberek megdöbbenése. Fontos hajtóerő, amely arra sarkall, hogy még jobban vezessem az életemet. Én nem leszek olyan, mint ő.

    Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a középkorú nőt, aki idelépett a pulthoz, és most egyenesen rám bámul, a csípőjén a két kezével, az arcán türelmetlen grimasszal. A könyökhajlatában elegáns táska, és imbolyogva áll túl magas cipősarkán. A fejét rázza és fújtat felém.

    Baszd meg, ember vagyok én is, és ha ismerne, megértené, miért okoz néha gondot, hogy koncentráljak.

    – Egy kapucsínót kérek zsírmentes tejből – veti oda üdvözlés vagy mosoly nélkül. Talán szűk, keskeny ajka nem is alkalmas ilyesmire. Talán meg is repedne tőle az arca. Előveszi a pénztárcáját – a táskához illő dizájnerdarab –, és rám sandít. – Engedélye van rá, hogy azt a holmit viselje az orrában, miközben embereket szolgál ki?

    Az orromban lévő apró ékszerpöttyről beszél. Én már hozzászoktam. Ahhoz is, hogy vannak, akik magukban, vagy akár fennhangon úgy vélik, egész csinos lenne, ha nem lenne az orrában az a gusztustalan izé.

    Bár legszívesebben rávisítanék, hogy takarodjon, és szerezzen magának egy francos kávét, ahol akar, és vigye oda magával az ítélkezését is, inkább az arcomra biggyesztem a legmegnyerőbb mosolyomat, és negédes hangon így felelek:

    – Természetesen. Adhatok még valamit? – A mosolygás fájdalmas, feszül tőle az arcom.

    – Nem, ennyi lesz. – Feljebb tolja a karján a kabátja ujját – vastag csuklóján fényes aranyóra díszeleg, ami valószínűleg többe került, mint az én autóm –, és a fejét rázza, amikor látja, mennyi az idő. Mindez csak műsor, hogy siettessen, én meg emiatt jobban elhúzom az időt, mint kellene, úgy teszek, mintha a kávégép makrancoskodna. Megrándítom a vállam, mintha így akarnék elnézést kérni, de belül vigyorgok.

    Ne érts félre, semmi bajom a vagyonos emberekkel. Jó nekik. Csak azt nem tudom elviselni, ha lenézik a másikat, és azt hiszik, bárkinél különbek.

    Amikor végre elpályázik, magamban fohászkodom, remélem, annyira ellenszenvesnek talált, hogy soha többé nem jön vissza, bármennyire erősen rátör is a koffeinvágy. Aztán újra letakarítom a kávégépet, csak hogy elfoglaljam magam. Ez a műszak

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1