Nem rázhatsz le

Prológus

– Kaden, gyere egy kicsit ide a mamihoz! – hallottam meg anyám hívó szavát, és szinte repültem.

Imádtam, amikor szólított, hisz az mindig valami közös mókát ígért.

A konyhában volt, és épp a kedvenc muffinjaimat helyezte tálcára. Boldogan tapsikolva ugráltam, és máris elvettem egyet.

Kedvesen mosolygott rám, de most nem bujkált jókedv a szemében, ahogy mindig. Szerettem, mert az mindig játékot ígért, de nem bántam, ha ma kimarad. Épp beleharaptam a sütibe, amikor megfogott, és felültetett a konyhapultra. A szemünk egy vonalba került, én pedig boldogan kacagtam.

– Sose felejtsd el, Kaden, hogy nagyon szeretlek – súgta, és éreztem, ahogy megremeg a hangja.

– Semmi baj, mami, ne légy szomorú, nagyon finom a süti.

– Akkor jó, kincsem. Egyél, amennyi csak beléd fér.

– Nem baj, hogy vacsora előtt vagyunk?

– Ma nem, kicsim. A mami nagyon szeret téged, ezt sose felejtsd el, történjen bármi – felelte. Láttam, ahogy megcsillant egy könnycsepp a szemében, mielőtt szorosan magához ölelt.

– Itt az idő – rezzentem össze apám hangjára, de anyám még mindig szorosan tartott.

– Sütiiii… – robbant be Tony a konyhába, és mindjárt levett kettőt is.

– Tony, hagyj másnak is! – kiáltottam rá, miközben nevetve a szájába tömte mind a kettőt.

– Csituljatok! – mordult ránk apám, majd kiment a konyhából.

– Nagyon szeretlek benneteket – ismételte meg anyám már nem is tudom hányadjára, ahogy elengedett. Rám mosolygott, miközben végigsimította az arcomat. – Nagyon jó fiúk vagytok, és remélem, boldogok lesztek – mondta, miközben felkapta a táskáját.

– Mami, hova mész? – kérdeztem riadtan, ahogy próbáltam lekászálódni a pultról.

– A maminak most egy rövid időre el kell mennie.

– Megyek veled, mami – kiáltottam utána, de meg sem fordult. Mit sem törődve a pult magasságával leugrottam, és szaladni kezdtem utána. – Mami! – kiáltottam, ahogy szaladt lefelé a lépcsőn. Éreztem, ahogy két erős kéz megragad, és bármennyire küzdöttem, nem tudtam utánaszaladni. – Mami!!! – kiáltottam kétségbeesetten zokogva torkom szakadtából. Nem állt meg, sőt meg sem fordult. Csak beült egy autóba és elhajtott.

Amikor már biztosan nem érhettem utol, apám elengedett és otthagyott. Semmit sem mondott.

Bénultan álltam és figyeltem az utat, ahol anyám eltűnt. Kedves volt, mosolygott, még sütött is. Biztosan hamar visszajön, és én meg fogom várni.

Leültem a lépcsőre, és mereven bámultam az utat.

Akkor még nem tudtam, hogy ez volt hátralévő gyerekkorom legszebb napja.

Egy

Fázom, és vaksötét van.

Hol a fészkes fenében vagyok?

Briannáért kellene mennem, de nem látok semmit. Mintha valaki bezárt volna egy szobába, és leoltotta volna a villanyt.

Éreztem már ehhez hasonlót.

Hideg, és a semmi.

Nem mondhatnám, hogy szerencsés párosítás, és tutira nem akarok meghalni.

Lehetséges, hogy elájultam, és az önkívület határán vagyok?

Próbáltam visszaemlékezni valamire, bármire.

Az biztos, hogy megnyertük azt a versenyt, és én elindultam Briannáért.

Ennyi, amire képes voltam, mert éles fájdalom hasított a fejembe. Mintha az agyam nem akarna együttműködni, és próbálná kizárni cikázó gondolataimat.

Éreztem, hogy valami dolgom lenne, de képtelen voltam felidézni bármit is.

Briannát el kell vinnem ebédelni. Szüksége van rám

– zakatolt a fejemben a gondolat, de nem láttam és nem éreztem semmit.

Anyám arca kúszott a látómezőmbe.

Oh, az átkozott ribanc! Mindig a legrosszabbkor tűnik fel.

Olyan kedvesen mosolygott, mintha soha nem hagyott volna el. Pont úgy, ahogy az utolsó boldog emlékeimbe fel tudtam idézni. De nem érdemelte meg, hogy gondoljak rá. Magamra hagyott, egyedül, elveszetten egy fájdalommal és szenvedéssel teli életben.

Aminek úgy tűnik, már soha nem lesz vége. Mert minden jó, ami történik, csupán délibáb.

Igyekeztem anyám arcát elhalványítani, és rájönni a legfontosabbra: mi történt, és hol vagyok. De nem érzékeltem semmit, csak a sötétséget és hideget.

Eddig legalább nem fáztam, mert folyamatosan körbevett valami meleg érzés, mint egy puha takaró. De most az egész testem reszketett.

Fel akartam ülni, körbenézni, valami támpontot keresni, de nem éreztem a testemet. Olyan könnyű voltam, mintha benne sem lettem volna. Valahogy így képzeltem el a súlytalanságot.

Nem csak a testem lett könnyű, hanem a lelkem is, ami rémisztő volt. Mintha minden fájdalom elszállt volna. Megbocsátottam apámnak mindenért, amit tett velem, vagy inkább azért, amit nem tett. Hogy soha nem szeretett annyira, amennyire megérdemeltem volna. Hogy soha nem törődött velem igazán. Valahogy ezek már nem számítottak.

Lehet, hogy meghaltam?

– furakodott a gondolat ködös agyamba, és hirtelen nagyon is hiányolni kezdtem azt a meleg, puha érzést.

Volt benne valami, amit akartam, amire szükségem volt. Bármire képes vagyok, hogy újra érezhessem.

Brianna

– kúszott a név ködös agyamba, és már pontosan tudtam a választ. Nem látom, nem hallom, de érzem a jelenlétét magam körül.

Semmit sem szerettem volna jobban, mint kitörni ebből a sötétségből és a karjaimba zárni.

Kiáltani akartam, hogy jöjjön vissza, szükségem van rá, de nem jött ki hang a torkomon. A békesség, ami az előbb elöntött, semmivé vált, és erősen küzdöttem, hogy kitörjek ebből a fura állapotból. Nem akartam elveszíteni, hisz épp csak most találtam rá. Magára sem hagyhatom, amikor olyan nagyon szüksége van rám, hogy szembenézhessen a szörnyű múlttal.

Lassan emlékfoszlányok kezdtek kába agyamba kúszni, én pedig próbáltam néhányat elkapni. De tovaúsztak, és én nem képtelen voltam kitörni jelenlegi állapotomból. A testem végül győzedelmeskedett az akaratom felett.

Fájdalom.

Iszonyú fájdalmat érzek.

Még mindig sötétségben vagyok, de legalább már érzek.

Képtelen vagyok másra gondolni. Olyan erős, hogy majdnem szétszakít. Ki kell jutnom erről a helyről. Mégis annyira szilárd az érzés, hogy teljesen lebénít. A fájdalom az egyetlen, amit képes vagyok érzékelni. De én küzdeni akarok, uralni a fájdalmat Briannáért és kettőnkért.

De a hevessége maga alá gyűrt, és visszakerültem arra a sötét, hideg helyre, pehelykönnyűen.

Rettegtem legbelül, hogy ez azt jelenti, elveszítettem Briannát. Az nem lehet, hisz épp csak rátaláltam. Ő volt a lelkem másik fele, aki olyannak szeretett, amilyen vagyok. Ő az egyetlen jó dolog az életemben, amiért érdemes küzdeni.

Mégis folyton anyám arca kúszott a látómezőmbe, azzal a boldog mosollyal az arcán, amit már évek óta gyűlölök.

Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, de magamat még jobban, amiért képes lennék neki megbocsátani, ha megajándékozna még egyszer azzal a mosollyal.

Minek? Hisz magamra hagyott, és egyszer sem nézett vissza. Nem igazán érdekelte, hogyan vagyok képes tűrni az elviselhetetlent.

Brianna. Ő az, aki minden áldozatot megér.

Az első hivatalos találkozásunk emléke sejlett fel bennem.

Ott feküdtem abban a szennyes, koszos sikátorban a halált várva, ami csak nem akart eljönni értem.

Néhány pillanatra még ki bírtam nyitni a szemem, amikor egy gyönyörű, éteri arc kúszott a látómezőmbe, és biztos voltam abban, a mennyország kapujában ácsorgok. Nem értettem, mit keresek én ott, de behunytam a szemem, és átadtam magam a nyugalomnak és a sötétségnek. Ha ilyen a halál, én boldogan adom meg magam neki.

Aztán életben voltam, ő pedig ott ácsorgott a kórterem ajtajában. Gyönyörű arca fáradt volt, és iszonyú zavarról árulkodott. Úgy nézett rám, ahogyan talán soha senki az életben. Aggódó, szeretetteljes tekintete a szívemig hatolt, aminek létezéséről már meg is feledkeztem. Nem ez volt az a pillanat, amikor először megdobogtatta a szívemet, de az biztos, hogy ott végleg elrabolta. Akkor is, és most is élni akartam érte.

Küzdenem kellett még akkor is, ha közben széttépett a fájdalom. Nem hagyhattam magára. Nem érdemli meg, hogy a könnyebb utat válasszam.

Már nem.

Azt hiszem, soha többé nem is akarom, hogy a halál legyen az egyetlen lehetséges megoldás. Még egy kis időt akartam, hogy láthassam, megérinthessem őt.

Újra elhatalmasodott rajtam a fájdalom. Szinte már kibírhatatlan volt, ahogy feszítette a testemet. Semmi más dolgom nincs, mit elviselni. Inkább lássak csillagokat, mint azt az átkozott hideg sötétséget. Újra éreztem a testemet, és azt hiszem, ez jó volt.

Valami bódultságféle közeledett, amit eddig nem éreztem. Mintha a fáradtság ólomsúlyként nehezedne rám, és maga alá gyűrne.

Brianna elmosódó arcképébe kapaszkodva lassan lebegni kezdtem.

image-1 image-1 image-1

Gyakran jártam ebbe a bárba az utóbbi időben. Szerettem ülni és nézni, ahogyan a pult mögött keverik a koktélokat. Valami olyan dolog volt, amiről úgy éreztem, nekem soha nem adatik meg. Normális élet.

Már nem vonzott a Tony által kínált élet. Az állandó pia és drogok. Fiatalon lázadva a szüleim döntése ellen jó ötletnek tűnt. De most… csak átlagos akartam lenni. Keményen küzdöttem, hogy az esti iskolában leérettségizzek, és tiszta maradjak még akkor is, ha az emberek úgy gondolják, erre képtelen vagyok.

– Tudod, nem muszáj csak nézned, meg is próbálhatod – lépett hozzám egy középkorú férfi, és barátságosan nyújtotta felém a kezét.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – jegyeztem meg, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet.

– Észrevettem, hogy szinte minden délután itt ülsz, és figyeled őt.

– Igen, de akkor sem jó ötlet.

– Biztos vagyok benne, hogy segítene józannak maradnod – felelte, én pedig rákaptam a tekintetemet. – Gyere el holnap délelőtt, és meglátjuk. Ha jól megy, még állást is kaphatsz – felelte a férfi és elment.

Én pedig úgy döntöttem, meg fogom ragadni a hirtelen jött lehetőséget.

– Azta! Dögös vagy. Ezt nem mondták – huppant le mellém egy lány, és felhúzott szemöldökkel felé fordultam. Annyi idős lehetett, mint én, vagy egy kicsit fiatalabb, és biztosan nem ismerem.

– Biztos voltam benne, hogy az egész város fantasztikus képességeimről beszél – jegyeztem meg szórakozottan.

– Ha beszélnek is, én nem hallottam. Nem az a dolgom, hogy a pletykákra figyeljek.

– Akkor mi a dolgod?

– Fred a bátyám

– Áh, újabban kislányokra bízza a behajtást? De rossz helyen vagy, szivi, mert nem tartozom neki – mondtam, és még én is éreztem, hogy a hangom rideggé válik.

– Nem kell mindjárt leharapni a fejem. Tony küldött.

– Tony tartozása, hát intézd vele, szivi –mondtam, ahogy kifizettem a vizemet és elindultam.

– Hát jó, mivel ennyire szexis vagy, teszek neked most egy szívességet – tekeredett körém. – De tartozol nekem – mondta, ahogy egy puszit nyomott az arcomra.

– Nem tartozom neked semmivel. Intézd az ügyeidet Tonyval.

– Úgy döntöttem, inkább veled akarom – felelte, és szó nélkül otthagyott.

Megölöm Tonyt, ha megint belekever a piszkos ügyeibe. Normális életet akartam. Olyat, amit a bárpult a másik oldala kínált.

image-1 image-1 image-1

Brianna

– kúszott a név az agyamba, és a rossz álom tovatűnt. Éreztem újra a jelenlétét, hisz úgy vett körbe, akár egy meleg, puha takaró. Éreztem, ahogy életre kel a testem. A vér lüktetése újraindult az ereimben, fájdalmas, égető érzést hagyva maga mögött. A szívem egy hatalmas dobbanással munkába állt, egyetlen ép bordát sem hagyva.

Óriási fájdalommal járt, de legalább éreztem a testemet, és vele együtt őt.

Mintha halk hangfoszlányok jutottak volna el ködös tudatomig, de nem érettem a szavak jelentését. Próbáltam kinyitni a szemem, de ez az egyszerű és ösztönös mozdulat is hatalmas erőfeszítéssel járt. Túl fáradt voltam, és tudtam, hamarosan újra elragad a sötétség.

Nem tudom, mennyi ideig ment ez így. A sötétség és a hangfoszlányok váltottak egymást, de a melegséget folyamatosan éreztem. Tudtam, hogy mellettem van, és minden rendben lesz. Szerettem volna tudatni vele, hogy küzdök érte, de nem volt elég erőm, hogy mozduljak. Az átkozott testem pedig egyáltalán nem akart együttműködni az akaratommal.

Rá akartam jönni, mi történhetett, és hogyan tudnék gyorsan szabadulni ebből a helyzetből, ehelyett az agyam folyamatosan anyám arcát vetítette elém.

Emlékek, melyekre gondolni sem akartam, hisz nem volt jelentőségük.

Szavak, melyek anyámmal kapcsolatban teljesen értelmetlenek voltak.

Megbocsátás.

Hát kurvára biztos lehet abban mindenki, hogy soha nem fogok neki megbocsátani. Sem éltemben, sem holtomban. Egyedül csak ő tehet róla, hogy most itt vagyok. Az ő önző döntése cseszte el az egész életemet, és sodort olyan helyzetekbe, amit soha nem akartam megélni. Soha nem törődött azzal, hogyan alakult az életünk. Nem gondolt ránk, nem nézett vissza. Akkor most miért foglalkozom vele?

Brianna

– kúszott az agyamba az imádott név.

Persze ha anyám nem így dönt, talán ma nem birtokolhatnám a szerelmét. Vagy megadhatnám neki, amire szüksége van, a további problémák helyett.

Tony…

A testvérem, akiért sok mindent megtettem, most mégsem akarom többé a közelemben tudni. Éreztem, hogy ő tette velem ezt a szörnyűséget, és nem érdemel újabb megbocsátást.

Mégis, egy szép emlék derengett fel. A kedvenc macim, ami hosszú ideig volt az egyetlen vigaszom. Egyszer egy búcsúban lőtte nekem, hogy ne sírjak, amiért leesett egy gombóc a fagyimról. Ma is őrzöm, hiszen arra az időre emlékeztet, amikor még igazán törődött velem. Már nem hittem abban, hogy anyám miattam ment el, és nem érdemelt bocsánatot a sok rosszért, amit velem tett.

Az apám, aki passzívan figyelte életem minden egyes eseményét. Vele nem igazán tudok mit kezdeni. Az ő közönye jobban fájt, mint Tony ütései. Legalább ő tudomást vett rólam. Az apám még arra sem volt igazán képes, csak magára hagyott egy négyéves rémült gyereket. Pont ugyanolyan önző módon fordított hátat nekem, mint az anya, aki világra hozott.

Biztosan nem vagyok halott. Azt mondják, aki meghal, békére lel. De a lelkem ebben a pillanatban gyűlölettől és fájdalomtól volt terhes.

Halk hangfoszlányok kezdtek áthatolni tompa agyamon. Mintha többen suttognának körülöttem, de nem értettem, miről beszélnek. Összemosódó morajlás volt, nem több, de már ez is teljesen kimerített.

Éreztem őt. Ott volt minden percben, és én annyira szerettem volna látni, megérinteni. De nem volt elég erőm ahhoz, hogy kinyissam a szemem. A fáradtság ismét legyőzött, és én hagytam, hogy magával ragadjon.

Most egy igazán szép emlék sejlett fel lelki szemeim előtt.

A táncteremben voltam, és a falnak támaszkodtam.

Brianna.

Az egyetlen, akire tényleg szívesen emlékeztem. Eleinte csak figyeltem. Olyan gyönyörű volt. Minden mozdulata kecses és bájos, mint egy igazi úrinőnek.

Az volt a tervem, hogy leteszem a borítékot és elmegyek. Nem ő volt a hozzám való lány. Mégis ott álltam, és teljesen belefeledkeztem a látványába. Fogva tartott, megbabonázott, és elkezdtem vágyni arra, hogy kedveljen. Buta kis álom volt, hisz nem akarhatja az én zűrös életemet, mégis lecsúsztam a küszöbre, és figyeltem őt. Azt hiszem, ez volt életem első igazán jó döntése.

Vártam, hogy újra úgy nézzen rám, ahogyan a kórházban. Hogy tudjam, a rengeteg mocsok alatt meglátta az embert. Ezt tette az első pillanattól fogva. Látott bennem valamit vagy valakit, aminek létezéséről talán magam sem tudtam.

Akartam az érzést, amit kiváltott belőlem az, ahogyan rám nézett. Különös vágy lett úrrá rajtam, hogy megismerjem a történetét. Kellemesen bizsergető volt az újdonság. Rejtélyes volt és kiismerhetetlen, ami a lányok nagy részéről, akik az utóbbi időben megfordultak nálam, nem volt elmondható,

A kórházban szinte zavarban volt, miután magamhoz tértem. Megmosolyogtam, hogy nem tudja kezelni a helyzetet, és megdöbbentett, amikor kiderült, a mennyasszonyomként mutatkozott be.

Ki tenne ilyet egy idegennel, aki önkívületi állapotban hever az utcán?

Az, ahogyan rám nézett, amikor azt hitte, nem látom, a mennyekig emelt. Olyan érzéseket keltett bennem, melyekről nem is tudtam, hogy léteznek.

Először nem is állt szándékomban megkeresni. Nem akartam egy újabb elkényeztetett gazdag liba játékszere lenni. Épp elégszer átéltem már, és most tényleg új életet akartam kezdeni. A pályán történtek után viszont képtelen voltam megállni. Izgalmas volt a lány, gyönyörű, okos, és egyértelműen vonzódott hozzám. Hülyeség volt, mégis feldobott a gondolat. Képes voltam hat órán át ülni a küszöbön, és áhítattal figyelni minden egyes mozdulatát. Volt benne valami, ami más volt, mint a többi lányban, akit eddig ismertem. Amikor végre rám nézett, az egész belsőm beleremegett. Meg akartam érinteni, de nem mertem. Már most többre vágytam, mint egy gyors menetre a táncterem közepén.

Olyan volt, mintha kaptam volna néhány napot a mennyországban. Ahogy megfogtam a lábát, vágy söpört végig rajtam, abból a fajtából, amit eddig nem ismertem. Nemcsak a testem vágyott a közelségére, hanem a lelkem is. Úgy tombolt bennem, akár egy vad hurrikán. Azt hiszem, azon a napon döntöttem el, hogy soha többé nem engedem el.

Újra hangfoszlányok. Egyre hangosabbak, és én szeretnék szólni, hogy hagyják abba, mert széthasad a fejem. De nem hiszem, hogy képes lennék rá. Még mindig abban a furcsa sötétségben voltam, bár a fájdalom most nem volt olyan éles.

Próbáltam előhívni a szép emlékeket, de a zajok egyre hangosabbak lettek, és a fejemet hasogatták. Képtelen voltam visszakerülni abba a nyugodt, lebegő állapotba. A fájdalom egyre valóságosabb lett. Folyamatosan elértek a külvilág zajai, noha a testem még nem tudott reagálni.

Lassan a folyamatos zúgás is hangokká különült. Volt egy állandó pityegő hang, és fertőtlenítőszag terjengett. Még mindig túl ködös volt az agyam ahhoz, hogy összerakjam az apró darabokat. Néha halkabb hangok vegyültek a csendbe, de nem tudtam kivenni szavakat. Csak a hasogató fejfájás maradt, amit a zajok okoztak.

Próbáltam felidézni valami szép emléket, ami kizárja egy kicsit a külvilágot.

Az első alkalom jutott az eszembe, amikor kezét a legnagyobb természetességgel az enyémbe csúsztatta. Emlékszem, mennyire meglepődtem az egyszerű mozdulaton.

Azt hiszem, már túlságosan is megszoktam, hogy a lányok soha nem engem akartak, csak a testemet. Egy gyors numera, amivel henceghetnek a barátnőik előtt, de az utcán már ciki volt velem mutatkozni. Azt hiszem, nem is volt normális kapcsolatom előtte. Félelem nélkül mutatkozott velem, a mennyasszonyomnak adta ki magát, és olyan természetességgel fogta a kezemet, mintha mindig összetartoztunk volna. Furcsa és rémisztő érzéseket keltett bennem a viselkedése. Elkezdtem akarni őt, és birtokba akartam venni az egész lényét. Arra vágytam, hogy a nap minden percében rám gondoljon, vágyjon a jelenlétemre, a társaságomra.

Éreztem én ilyet valaha?

Nem.

Csak használtam a lányokat, ahogy ők engem, aztán mehettek. Nem voltak érzések, nem voltak bonyodalmak, hangos szóváltások. Azt hiszem, attól a pillanattól fogva nem is akartam érezni, amikor Tony először bántalmazott.

Brianna mellett a vágy felülírta a józan eszemet. Érezni akartam, szenvedélyesen szeretkezni, és veszekedni, más akartam lenni, normális, jobb ember. Olyan, aki méltó a szerelmére, és erős támasza lehet. Ehelyett csak újabb bonyodalmakat hoztam amúgy sem egyszerű életébe. Sokszor gondoltam rá, hogy jobb lenne elengedni, de képtelen voltam. Szükségem volt rá, hogy a helyes úton tudjak maradni.

Ha elmúlik ez az átkozott fájdalom, rendbe fogom hozni az életünket.

A szemem lassan engedett, és kinyílt résnyire. Nem ez volt életem legegyszerűbb feladata, de megoldottam. Nem tudtam, hol vagyok, és egy pillanatra pánikba estem. Aztán a fájdalom ismét áthaladt a testemen, és teljesen elfelejtettem a pánikot. Még meg sem mozdultam, mégis úgy éreztem, hogy darabokra szakítanak. Óvatosan megpróbáltam körbenézni. Láttam valamit, ami valaha a testem volt, majd megláttam az infúziós tűket. Vélhetően a monoton pityegés azt jelzi, hogy ver a szívem.

Hangok értek el hozzám, de alig bírtam kivenni a szavak jelentését.

– Kaden, hall engem? – kérdezte egy ismerős hang, de képtelen voltam felelni. A szám túl száraz volt, a testem túl fáradt. Képtelenség volt, hogy tovább nyitva tudjam tartani a szemem.

– Kaden, szeretlek, hallasz engem? – hallottam meg a szívemnek oly kedves és kétségbeesett hangot.

Próbáltam kinyitni a szememet, de nem ment. Túlságosan sok erőfeszítésembe került már az előző alkalom is. A testemnek jelenleg nem volt ennyi tartaléka.

Végül bólintottam, és hagytam, hogy a fáradtság újra magával ragadjon.

Élek, ő pedig mellettem van – jelenleg nem volt szükség ennél többre.

Kettő

Aggódtam Brianna miatt. Már napok óta figyeltem, és határozottan éreztem, valami nem stimmel. Az egy dolog, hogy nyolc hete szinte ki sem mozdul ebből a szobából. Bár imádtam őt, mégis noszogattam, hogy ne legyen itt egész nap. Azt akartam, hogy az életünk a megszokott módon folytatódjon, és ne lengje körbe folyamatosan ez a szörnyű baleset. Azt akartam, hogy elhiggye, itt vagyok, és jól leszek. Néha alig bírtam nézni, ahogy a fájdalmam arcán tükröződik.

Ami igazán zavart, hogy túlságosan nyugodtan aludt. Ez nem volt rendben, tekintve a jelenlegi helyzetünket.

Scott nagyvonalakban már elmesélte a történetet, és azt is, hogy amikor leállt a szívem, muszáj volt neki nyugtatót adni, mert tombolt. Azóta már három hét telt el, és még egyszer sem kínozták rossz álmok. Valahogy ez nem volt rendjén.

Felfigyelt rá, hogy ébren vagyok. Egy szikrázó mosolyt varázsolt az arcára, amiért minden percben hálás voltam, és lassan elindult felém. Fölém hajolt, hisz mozdulni még mindig nem tudtam, és ajkát lágyan az enyémre tapasztotta.

Behunytam a szemem, és élveztem a lágyságát, hisz volt idő, amikor magam sem hittem, hogy ezt újra megtehetem. A gyengédség, ahogy ajkát az enyémhez érintette, felemelő érzés volt. Ajkam szétnyílt, nyelvem azonnal utat tört magának, szétfeszítve ajkait, nyomban foglyul ejtve. Az egyetlen mód volt jelenleg, ahogyan meg tudtam érinteni, így minden lehetőséget megragadtam. Nyelvünk lassú körtáncba kezdett, és én próbáltam nyújtani a pillanatot, ameddig csak lehetett. Úgy vágytam rá, hogy kezem puha bőréhez érhessen! Elhúzódott, közben zihálni kezdett, és tudtam, már teljesen felizgult. De az én testem is tűzben égett a vágytól, így képtelen voltam abbahagyni. Elértem az állát, és apró, puha csókokkal borítottam, majd lejjebb mentem, és végignyaltam a nyakát, hisz jól tudtam, hogy nem fogja hidegen hagyni. Nem is tévedtem, hiszen már nem is zihált, hanem egyenesen nyögdécselt.

– Kaden – súgta vágytól fűtött hangon, majd nevetve elhúzódott.

– Ne haragudj, de a vágyaimnak nem tudok gátat szabni. Ebben a pillanatban nagyon kívánlak – súgtam érzéki hangon, mert imádtam nézni, ahogy elakadt a lélegzete. Itt meg kellett volna állnom, de olyan soknak tűnt a külön töltött idő, hogy képtelen voltam. – Tudod, van egy olyan testrészem, ami már teljesen rendben van, és igaz, hogy én nem tudok mozdulni, de te nagy hasznát vehetnéd mindkettőnk örömére.

– Azt hittem, éppen lábadozol – felelte, de még mindig rázkódott a válla a nevetéstől.

– Van olyan testrészem, ami már nem bír ellenállni a látványodnak – búgtam, és próbáltam közelebb csalogatni, de leült az ágyam melletti székre. Én pedig csalódottan sóhajtottam, hisz már túlságosan is beleéltem magam a fantáziámba, milyen lenne, ha rám ülne és meglovagolna.

– Nem hiszem, hogy dr. Carter díjazná az ötletet – válaszolta még mindig kuncogva, és én imádtam, hogy visszatért a jókedve.

– Nem is mondtam, hogy hívjuk meg. Még egy óra van a következő látogatásáig, és én nem hiszem, hogy szükségünk van ennyi időre.

– Én nem érem be egy gyors numerával, annál nekem több jár – visszhangozta saját szavait. Jól emlékeztem rájuk, mintha csak tegnap történt volna, és most is egyetértettem velük. De most akkor is átkozottul szükségem volt a közelségére, és bármit megadtam volna egy numeráért.

– Ezzel egyet is értek. De jelen helyzetben ezt tudom nyújtani, és a kipirult arcodból ítélve és a ziháló légzésed hallatán neked sem lenne ellenedre – feleltem, és végre közelebb hajolt, hogy édes ajkait újra az enyémre tapassza.

– Csak semmi rosszalkodás – nyitott be egy idősebb nővér, akit kedveltem az állandó jókedve miatt. – A szívmonitor a legkisebb változást is egyből jelzi a nővérszobában, nekem pedig azonnal ellenőriznem kell a változás okát – jegyezte meg, és mind a kettőnkből kitört a nevetés. Bár nem tarthattam fent sokáig ezt az állapotot, mert az éles fájdalom azonnal végigszáguldott az egész testemen. Nem volt annyira éles, mint az első pár hétben, de határozottan érezhető volt.

– Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha legalább az egyik kezemről lekerülne a gipsz, és megérinthetném Briannát – mondtam egy szikrázó mosolyt küldve a nővér felé.

– Gondolom, hogy attól ilyen szapora a pulzusa. Lehet, hogy nem látszik, de én is voltam ám fiatal és tüzes.

– Abban biztos vagyok, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek most is sok udvarlója akad – búgtam neki, miközben Briannára pillantottam, aki rosszallóan, de mosolyogva csóválta a fejét.

– Nyugalom és pihenés. Ha ettől szaporább lesz a szívverés és a pulzus, be kell jönnöm megint – felelte a nővér kacarászva, és elhagyta a szobát.

– Szóval ez a taktikád? Féltékennyé teszel?

– Általában bejön.

– Ezzel nem tudok vitatkozni, de most az a legfontosabb, hogy rendbe gyere. És azt kell mondjam, megéri kivárni.

– Csókolj meg – kértem őt vággyal fűtött hangon, és tudtam, hogy nem fogja megtagadni. Nem is kellett csalódnom, hisz pontosan éreztem, mennyire vágyik rám, csak nem volt meg benne a kellő bátorság, hogy elvegye, amire szüksége van.

Puha ajka óvatosan tapadt az enyémre, és én legszívesebben magamhoz húztam volna. Tűzben égett az egész testem, de most először nem a fájdalomtól, hanem a közelségétől. Annyira vágytam arra, hogy ujjaim végigsimíthassák puha bőrét. Éreztem hiányát az ujjperceimben bizsergés formájában. Az agyam öt másodperc alatt képes volt felidézni, milyen érzés lenne. Számban ott volt édes csókja íze, és megállapíthattam, hogy a testemnek volt olyan pontja, ami egyáltalán nem volt már beteg. Mélyen magamba szívtam csókját, nedves nyelvét, miközben magamban átkoztam magam, amiért elmentem arra a találkozóra.

Visszahúzódott, amikor már csillagokat láttunk az oxigénhiánytól. Csalódottan próbáltam rendezni ziháló légzésemet, és sikerként könyveltem el, hogy közben nem érzek késztetést arra, hogy ordítsak a fájdalomtól.

Amikor kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a takarómat nézi vágyakozó tekintettel. Persze, hogy az egyetlen testrészem, amit semmilyen kötés nem fedett, sátrat csinált belőle. A farkam kőkeményen állt, mióta csak megpillantottam az ágyam mellett ácsorogni. Nem pont úgy nézett ki, mintha éppen csak túléltem volna egy súlyos balesetet. Nagyon is tele volt energiával, és semmi másra nem vágyott, csak hogy Brianna szűk puncija körbefogja. Vettem még néhány mély levegőt, és próbáltam lehűteni magam. Volt még valami, amit muszáj volt megkérdeznem. Féltettem Brie-t, hogy valami nagy ostobaságot művelt.

– Hát jó, ha nem lesz szex, akkor beszélgessünk – mondtam, ahogy csipogni kezdett a telefonja, és utána nyúlt.

– És miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte, miközben olvasni kezdte az üzenetet, amit kapott.

– Például arról, min dolgozol? – kérdeztem látszólag teljesen ártatlanul.

– Szerdán lesz egy szenátori vacsora. Kathy szokott helyettesíteni, de ha nem tud elmenni, Holly ugrik be. Most neki segítek, hogy ne izguljon annyira.

– Miért nem mész te? – kérdeztem komolyan, ő pedig rám kapta tekintetét, amiben megrökönyödést láttam.

– Ezt most nem komolyan kérdezed, ugye? – kérdezte olyan megdöbbent arccal, hogy nevetnem kellett – Nem vicces, Kaden. Majdnem belehaltam abba a néhány hétbe, amíg nem tudhattam, életben maradsz-e. Minden percben kell a bizonyosság, hogy minden rendben van.

– De most már jól vagyok, és rendbe fogok jönni. Menj el nyugodtan arra a vacsorára.

– Nem foglak itt hagyni.

– Szeretném, ha minél hamarabb visszatérnénk a normális kerékvágásba.

– Így is lesz, ha már nem itt fekszel tetőtől talpig bekötözve és -csövezve.

– Gyorsan ki fogok innen kerülni. Én dolgozom a felépülésemért, te pedig dolgozz a megélhetésünkért.

– Én…

– Kérlek, Brie. Nem őrizhetsz itt állandóan.

– Miért? Nem jó, ha veled vagyok?

– Dehogynem, hisz tudod, hogy imádlak. Szeretem, hogy itt vagy mellettem. Mégis azt szeretném, ha az életünk közelítene a normálishoz.

– Nem tudom, nálunk mit is jelent pontosan ez a szó: normális.

– Mondjuk az éjszakai rémálmokat? – kérdeztem, és láttam, ahogy elkapja rólam a tekintetét. Mintha vasmarokkal szorították volna a szívemet, ahogy a gyanúm beigazolódni látszódott. Én nem akartam, hogy miattam szokjon vissza a gyógyszerekre, vagy ki tudja, mire.

– Ezt most miért mondod?

– Az elmúlt három hétben meglepően nyugodtan aludtál.

– Te figyelsz engem? – kérdezte, és láttam, hogy oldódik benne a feszültség, ahogy kaján vigyorra húzódott a szája.

– Mostanában csak ennyi jut nekem, így rendesen kihasználom. Amikor alszol, végigfuttatom a szemem meztelen lábadon, és elképzeltem, ahogy a bokádtól felfelé apró csókokkal borítom először az egyik, majd a másik lábadat…

– Kérlek, ne kínozz tovább – mondta nevetve.

– Nem kínozlak, te sanyargatod saját magad. Én már többször jeleztem, hogy készen állok.

– Rendben – emelte fel a kezét megadóan. – Színt vallok az alvási szokásaimról, ha legalább egy napig nem beszélünk a szexről.

– Ha ez a kívánságod… – kuncogtam, bár belülről már ezer darabra törtem. Biztos voltam abban, mit fog mondani.

– Határozottan. Szeretném, ha gyorsan felépülnél. És nem azért alszom nyugodtan, mert visszaszoktam a gyógyszerekre. Tudom, hogy ez járt a fejedben, amikor feltetted a kérdést. Amikor leállt a szíved… – kezdte, és az ölében lévő kezeire nézett, amit éppen tördelt. Szinte éreztem a kínt, amit átélt, és összeszorult a szívem. Hogyan is tehettem meg ezt vele? – Azt hiszem, beleőrültem egy kicsit – ért el hozzám a hangja, és újra elkínzott arcára emeltem a tekintetemet. – Abban a pillanatban minden reményt elveszítettem, amit addig olyan gondosan szorítottam magamhoz. Az egyetlen apró szalmaszál, amibe kapaszkodhattam, megcsalni látszott. Csak hallgattam a sípoló hangot, és… nem is tudom, mi történt. Az biztos, hogy elveszítettem a józan eszemet. Akkor kaptam az első nyugtatót, bár tudatában sem voltam. Aztán még egyszer, mert jobbnak látták, ha nem őrjöngök. Magamtól egyszer sem nyúltam gyógyszerekhez, bár elég sokszor megfordult a fejemben. Azt hiszem, annyira koncentráltam arra, hogy életben tartsalak, hogy a saját problémáimmal már nem volt időm foglalkozni.

– Oké.

– Nélküled én nem vagyok semmi, Kaden, csak egy üres kagylóhéj. De veled együtt visszatért a régi Brianna, aki csak elfedi a problémákat, de nem oldja meg. Úgyhogy garantálhatom, hogy a rémálmok is vissza fognak térni.

– Annyira sajnálom, kicsim. Olyan hülye voltam, hogy találkoztam vele.

– Sshh! Semmi baj, túl vagyunk rajta. Kérlek, soha többet ne titkold el, hol vagy.

– Nem fogok soha többet találkozni vele, Brie. Normális életet akarok veled.

– Nem tudom, hogy van-e valami az életünkben, ami normálisnak mondható – mondta, de a hangjában jókedv bujkált, így elmosolyodtam.

– Nem tudom, de veled azt is szeretném. A mi életünkben eddig minden különleges volt.

– Különlegesen elcseszett – mondta, és hangja csöpögött a maró gúnytól.

– Az jó, bébi, hisz eltér az átlagostól.

– Nem biztos, hogy különbözni annyira jó.

– Szerintem nagyon is jó. Vajon felfigyeltél volna-e rám, ha pont olyan átlagos vagyok, mint Tim?

– Biztosan, mindig is vonzottam a seggfejeket.

– Ezt most netán kritikának szántad?

– Soha többet ne merj ilyet tenni velem. Soha többet ne merj magamra hagyni – mondta, és láttam, ahogy kibuggyannak a könnyei. Én meg még oda sem tudtam menni, hogy megöleljem.

– Nem teszem soha többet. Kérlek, ne sírj. Rendbe fogom tenni az életünknek, és a közös jövőnknek mi leszünk a középpontja.

– Még sok időt szeretnék veled tölteni. Szeretnék a mennyasszonyod lenni egyszer igaziból, szeretnék a feleséged lenni, szeretnék gyerekeket szülni neked, szeretném nézni veled, ahogy felcseperednek, és szeretném fogni a ráncos kezed, miközben a naplementét bámulva emlékszünk a szép időkre.

– Kicsit előreugrottál az időben – mondtam jókedvűen lazának tűnve, de mélyen megindított, amit mondott.

Soha nem gondoltam komolyan, hogy valaha az enyém lehet. Hogy hozzám akarna jönni feleségül és kockáztatná azt, hogy gyereket szüljön nekem. Mégis megadtam magam neki, mert valamilyen érthetetlen oknál fogva mindig is úgy éreztem, hogy hozzá tartozom. Vele voltam egész, és nélküle… Már önmagam árnyéka sem lennék.

Tudtam, hogy kiadta magát nekem úgy, ahogy előtte senki másnak. Mégsem gondoltam igazán, hogy rám vágyna.

Ugyan ki akarna velem leélni egy egész életet? Még én sem mindig tudtam elviselni saját magam.

Néha annyira elhatalmasodott rajtam az önutálat, hogy képes lettem volna elvenni a saját életemet. Ha nem akartam, akkor is úgy alakultak a dolgok, hogy fájdalmat okozok neki. Mindezek ellenére itt volt mellettem, biztosított a feltétlen szerelméről, és a feleségem akart lenni. Nem tudom, mit tettem, amivel kiérdemeltem őt, de mindent meg fogok tenni, hogy ő legyen a legboldogabb nő ezen a földön.

– Lehet – felelte halkan visszazökkentve a valóságba. – De ebben a néhány hétben rájöttem, nincs vesztegetni való időnk.

– Gondolod, hogy a legjobb ölet hozzám jönni feleségül?

– Biztos vagyok benne – vágta rá teljesen komolyan, és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Azt hiszem, most az én szemem lábadt könnybe. Annyira hitt bennem, amennyire én képtelen voltam hinni magamban. Lassan el kellene fogadnom a tényt, hogy engem is lehet szeretni, és jobb ember akartam lenni érte.

– Most megkéred a kezem?

– Kénytelen vagyok a kezembe venni az irányítást – felelte, és elmosolyodott.

– Mi lesz, amikor elbaszódnak körülöttem a dolgok?

– Akkor túléljük, ahogy eddig is. Tudod, ezt én is kérdezhettem volna tőled. Vannak még dolgok, amiket nem is tudsz rólam.

– Abban biztos lehetsz, hogy szeretlek, és ki fogok melletted tartani, történjen bármi.

– Tudod, bármilyen hihetetlen, de én ugyanezt érzem veled kapcsolatban – mondta, majd lassan felállt és lágyan megcsókolt.

– Nekem lettél kitalálva – mondtam, ahogy egy pillanatra elszakítottam tőle az ajkamat, hogy utána újra rátapadhassak.

Annyiféle érzelem kavargott bennem, hogy azt sem tudtam, képes leszek-e elviselni. Életemben először éreztem, hogy valaki igazán szeret, és törődik velem. Vagy legalábbis olyan régen fordult már elő velem, hogy teljesen elfelejtettem az érzést. Akartam az életet vele, és minden nap rettegtem, hogy rá fog jönni: kaphatna nálam jobbat is. Képtelen voltam elhinni, hogy nekem is járhat önzetlen szeretet és boldog élet. Ezt a képességemet, azt hiszem, anyám abban a pillanatban elvette, amikor kilépett az ajtón, és otthagyott azt a mackót szorongatva.

– Khm! – hallottunk meg egy erőteljes férfihangot, és Brianna mosolyogva húzódott el.

– Dr. Carter! – mondta még mindig vigyorogva, ahogy én is, és visszaült a székre.

– A nővérszobából jelezték, hogy egész reggel rakoncátlankodik a szíve. Gondoltam, megnézem, mi lehet a probléma – mondta az orvos mosolyogva, ahogy leszedte a sztetoszkópot a nyakából. – De úgy látom, nincs itt semmi komoly probléma. Mintha legutóbb azt mondtam volna, kerülni kell az izgalmakat még egy ideig.

– Igen, elnézést, dr. Carter – válaszoltam a legbűnbánóbb hangon, amit csak ki bírtam préselni magamból. De a jókedvemet nehéz volt elrejteni, hisz részeg voltam a szerelem érzésétől. Függő voltam, ez nem változott. Csak most nem italra vágytam, hanem Briannára. A közelsége megrészegített, az érintése kiűzött belőlem minden józanságot. Mellette olyan könnyűnek tűnt az élet, nem volt egyetlen legyőzhetetlen akadály sem.

– Nehéz nap vár önre, Kaden. Azt javasolnám, próbáljon meg egy kicsit pihenni. Néhány nem túl kellemes vizsgálaton kell túlesnie, és ha minden rendben, akkor este újra megérintheti ezt a csodálatos fiatal hölgyet.

– Tessék? – néztem az orvosra értetlenül, és szinte biztos voltam abban, hogy rosszul értettem, amit mond. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, hogy belátható időn belül kiszabadulhatok a börtönömből. A lehetőség, hogy újra megérinthetem Briannát, teljesen felvillanyozott. – Ez azt jelenti… – csuklott el a hangom, hisz kimondani sem mertem a lehetőséget.

– Ma le fogjuk venni a gipszeket. De ez nem azt jelenti, hogy rögtön javaslom a testmozgást – felelte az orvos, és egy sokat sejtető pillantást küldött felénk. – Még időbe fog telni, és rendszeres gyógytornára lesz szüksége, mire újra szabadon birtokba tudja venni a testét.

– Már ez is több mint amit remélni mertem.

– Hatalmas szerencséje volt, Kaden. Odafent nagyon kedvelheti magát valaki. Nemsokára jönnek a nővérek, és megkezdjük a vizsgálatokat – felelte az orvos. Bólintottam, ő pedig kiment a szobából.

Néhány pillanatig csak bámultam magam elé. Nem voltak szavak, amivel ki tudtam volna fejezni az érzéseimet. Ez volt a fény az alagút végén, amire két hónapja várok. Felvillanyozott a tudat, hogy nemsokára képes leszek újra dolgozni, de még inkább az, hogy újra kalandozhatok Brianna puha bőrén.

Arra kellett volna gondolnom, milyen szerencsés vagyok, hogy túléltem. Engem mégis az tett boldoggá, hogy Briannához tartozom. Az hajtott előre, hogy minél hamarabb szabaduljak innen, és normális életet kezdhessek vele.

Mégis egy másik gondolat szorította ki lassan a szép emlékeket és a boldog jövőt. Arra gondoltam, apám egyszer sem volt kíváncsi, élek-e még, vagy már meghaltam.

Tisztában voltam vele, hogy Brianna távolságtartási végzést kért ellenük, és nem is hibáztatom érte. Én is ezt tettem volna a helyében, ha nem rosszabbat.

Tony ennek ellenére is volt itt, és szembenézett azzal, amit tett velem. De apámat még ennyire sem érdekeltem.

Elcseszett egy család voltunk mindig is. Ha volt is valaha normális életünk, arra én már nem emlékszem. Három ember egy házban, akik nem is igazán ismerték egymást. Olyan voltam, mint egy kurva, akit használnak, amikor akarnak, aztán eldobnak.

Azt hittem, nem akarok ennek a családnak a része lenne. Azt hittem, jobb lesz nekem nélkülük. Most mégis kétségbeesetten vágytam arra, hogy fontos legyek nekik. Nem is tudom, mikor lettem ennyire szentimentális.  Ez nem egy átkozott tündérmese. Nincsenek jó tündérek, a rosszakból nem lesznek jók, a gonoszok nem bánják meg bűneiket, és fordítják a köz javára. A kőkemény valóság volt az egész életem. Ahol az anya megbánás nélkül hagyja hátra a két kis gyermekét fuldokolni egy pöcegödörben. Ahol nem számít, a másik mit szeretne, mert a saját hasznunk a fontos.

Buta kis álom volt ebben a pokolban, mégis vágytam egy igazi apára. Olyanra, akit legalább annyira érdeklek, hogy életben tartson. Egyre inkább nem értem, miért hibáztat, és dühös rám. Mi volt az, amiről én tehettem, hiszen csak egy négyéves gyermek voltam.

Egyszerre voltam dühös rá, és vágytam a jelenlétére.

– Hé, jól vagy? – rázott vissza Brianna aggódó hangja a valóságba, és azonnal rákaptam tekintetemet.

– Igen – feleltem, és próbáltam egy könnyed mosolyt csalni az arcomra. Annyi mindent megtett értem. Nem érdemli meg, hogy az én elcseszett életem minden egyes gondját is a nyakába kelljen vennie.

– Sajnálom, hogy édesapád nem jelentkezett.

– Honnan tudod, hogy rá gondoltam?

– Csak éreztem. Azt hiszem, ha én feküdnék ott, én is egy rendes, szerető családról álmodoznék – felelte halkan, én pedig döbbenten figyeltem, mennyire belém lát. Pedig azt hittem, marha jól palástolom az érzéseimet. – Oh, bébi, mindig elfelejted, honnan jöttem én is – visszhangozta saját szavaimat, és elmosolyodtam.

– Csak nem akarlak terhelni még az én elbaszott dolgaimmal is, Brie. Van épp elég a saját életedben is, amivel még szembe kell nézned.

– Kérlek, ne aggódj. Mind a kettőnkével meg fogok birkózni. Úgysem fogsz tudni előlem semmit sem eltitkolni – felelte mosolyogva, és örömmel hagytam, hogy száját lágyan a számra tapassza.

– Oh, látom, helyreállni látszik a rend – hallottam meg Scott hangját, és Brianna olyan gyorsan elhúzódott, mintha valami rosszat csinálnánk.

– Egyre jobban van. Ha minden igaz, ma már le is kerülnek a gipszek – felelte helyettem olyan örömmel a hangjában, ami engem is mosolyra késztetett.

– Szuper. A fiúk már nagyon várják, hogy felvegyétek az első igazi lemezeteket – fordult felém, de az a