A lány akinek nincs múltja

KATHRYN CROFT

A lány, akinek nincs múltja

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Girl With No Past

Fordította: Loósz Vera

Copyright © Kathryn Croft, 2015

Hungarian translation © Loósz Vera, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 978 615 5676 482

Köszönetnyilvánítás

Sokaknak tartozom határtalan hálával a támogatásukért meg a segítségükért, hogy a harmadik regényem létrejöhetett.

Mindenekelőtt ügynökömnek, Madeleine Milburnnek és az ügynökség teljes csapatának, akik valamennyien fáradhatatlanul dolgoznak, hogy támogatást nyújtsanak a szerzőiknek.

Óriási köszönet illeti csodálatos szerkesztőmet, Keshini Naidoót, amiért hitt bennem, s értékes meglátásaival segített a lehető legütősebbé tenni a könyvet. Külön köszönet a Bookouture csapat többi tagjának: Oliver, Claire és Kim, köszönöm, hogy bevettetek és barátian fogadtatok a csapatban. Végtelenül izgatott vagyok, és büszke, hogy a Bookouture szerzője lehetek.

Továbbá mindazoknak a szerzőknek is szeretnék köszönetet mondani, akikkel az elmúlt néhány évben megismerkedtem, akik bátorítottak, támogattak és megértették az utazást, főleg A. J. Wainesnek és Mel Sherrattnak.

Végül, mint mindig, köszönöm a férjem, a családtagjaim és a barátaim kitartó szeretetét és támogatását.

Ajánlás

Grace-nek és Philipnek

Bevezetés

2003

Minden csöndes, egy pillanatig azt hiszem, meghaltam. Ám akkor éktelen csikorgást hallok, fogalmam nincs, kitől vagy mitől származik a zaj, csak azt tudom, hogy nem tőlem, mert ki tudja, miért, jól vagyok. El akarom fordítani a fejem, hadd lássam, mi maradt a roncsból, de nem tudok megmozdulni, mert fájdalom hasít a nyakamba, és meleg vér csorog az arcomon.

Fura szag van: égett gumi, benzin és valami sokkalta rosszabb, a halál szaga. Szükségtelen körülnéznem, tudom, hogy én vagyok az egyetlen a kocsiban, aki lélegzik.

Pánik fog el, összepréseli a mellkasomat, ami rosszabb az elszenvedett fizikai sérüléseimnél. Ez nem lehet igaz.

Óriási, pókhálószerű repedések húzódnak a szélvédőn, a vonalak útvesztőjén át álló és villogó fényeket látok, kéket, sárgát meg pirosat, és arcok bámulnak befelé, a szájak néma ó-t formálnak, miközben az emberek próbálják megérteni, mi történhetett. A rémült sikolyok, kiáltások tompán jutnak el hozzám, olyan, mintha egy buborékban volnék, csak a hanghullámokat kapom el. Azt viszont tudom, hogy akik odakint vannak – hozzám hasonlóan – egész életükben emlékezni fognak erre a pillanatra.

A kormánykerék a bordáim közé ékelődik, nem mozdulhatok. De talán nem is akarok, mert biztonságosabb idebent, mint kívül, ahol szembe kell néznem a következményekkel. Már tudom, mire számíthatok: némi rokonszenvre, hiszen baleset történt, ám többnyire vádaskodásra és gyűlöletre, elvégre én vagyok a sofőr, nekem kell vállalnom a felelősséget.

Valakinek sikerül fölfeszítenie az ajtót, majd erős egyenruhás karok kiemelnek és rátesznek valamire, minden bizonnyal egy hordágyra. Keskeny és kemény, de legalább vízszintesen fekszem. Becsukom a szemem, és azon tűnődöm, miként lehetséges, hogy én nem haltam meg.

Első fejezet

2014

Aznap este, miközben hazafelé ballagtam, rossz érzésem támadt. Nem tudtam megállapítani, mi nem stimmel, mert minden normálisnak tűnt. Pusztán egy voltam a számos járókelő közül, akik hazafelé tartottak a munkából, vagy… mindenesetre igyekeztek valahová. Kutyahideg volt, reggel pedig a lépcsőkorláton felejtettem a sálamat. Novemberben azért számítani lehet ilyen hidegre, nincs ebben semmi rendkívüli.

Az érzést, amelyet nem tudtam lerázni magamról, csupán a másnap okozhatta. Nem felejtettem el, hanyadika lesz. A balsejtelem talán valami másban testet öltött aggodalomként mutatkozott meg. Ám még ennek sem volt értelme, hiszen megtanultam kezelni ezt a dolgot. Ugyanazt tettem, mint minden évben: tudatosan nem gondoltam rá, amíg el nem érkezett, akkor viszont rám rontott, akár egy hurrikán. Már jól értettem hozzá, miként tartsam zárva azt az ajtót.

A Garratt Lane forgalmas volt, mint mindig, és elvegyültem a London látképéhez tartozó járókelők között. Hazafelé gyalogolva, egész idő alatt olyan érzés fogott el, mintha bábu volnék, semmi több, akit valaki más mozgat egy díszletben. Talán csak azért éreztem furán magam, mert a megszokottnál később jöttem el a munkahelyemről, és rosszul viseltem, ha változtatnom kellett a szokásos menetrendemen. Nekem rendre és rendszerre volt szükségem, máskülönben szétesne minden.

Pusztán azért voltam késésben, mert bent maradtam segíteni Mariának. Nem hagyhattam, hogy egyedül vesződjön a könyvekkel, amelyeket megrendeltünk, még akkor sem, ha a munkaidőm három órával korábban kezdődött a könyvtárban, mint az övé. Mellesleg mihez kellett hazasietnem?

Elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy a könyvek pakolása és felcímkézése közben egy új férfiról mesélt, akivel összeismerkedett. Maria alig néhány hónapja dolgozott csak a könyvtárban, de ez idő alatt valószínűleg az élete minden kis részletét megismertem. A szöges ellentétem volt: nyitott és bőbeszédű, míg én tartózkodó, és a lehető legkevesebbet árultam el a magánéletemről. Tudtam róla, hogy szingli, gyakran randizik, és szerettem hallgatni a történeteit. Az új pasit Dannek hívták, s miközben Maria a legcsekélyebb dolgokról is áradozva mesélt, amit a férfi mondott, engedélyeztem magamnak, hogy megmártózzam az életében. Így mentek a dolgok: ő beszélt, én meghallgattam. De hébe-hóba észrevettem, hogy azzal a nézéssel bámul rám. Az a pillantás pedig arról árulkodott, hogy nagyon szeretné, ha beengedném az életembe.

A könyvtár mindössze rövid sétára esett az utcámtól, így nem tartott soká hazaérnem. A lakásom kicsi volt – dehogy kicsi, pirinyó –, egy átépített ház felső szintjén, viszont Londonhoz képest megfizethető, és egy önálló bejárati ajtót is a magaménak mondhattam, jóllehet a szomszédé gyakorlatilag összeért az enyémmel. És saját lépcsőházam is volt, amely valamivel tágasabbá tette a teret.

Mégsem olyan gyakorlatias dolgok alapján döntöttem el, hogy kibérlem, mint az ár vagy a környék. Az utca neve győzött meg: Allfarthing Road. A régi pénzérme neve olyan korszakot elevenített föl – jóval a születésem előtti időket –, amelyet csak az olvasmányaim révén képzelhettem el. Olyan kort, mikor az emberek köszöntek egymásnak az utcán, és az összes szomszédjukat ismerték. Ez érzelgősség, tudom, és egyáltalán nem vágytam ilyesmire, nem illett a megkövetelt életvitelemhez, mégis jólesett egy hajdani időre gondolni. Voltaképp nem tűntek el igazán azok a régi idők.

Fölmentem az ajtómhoz vezető öt lépcsőfokon, s a táskámban kotorásztam a kulcscsomóm után. Röhejesen kicsi, átvetős táska volt, de mivel sosem kellett sok cuccot cipelnem magammal, másodpercek alatt rájöttem, hogy a kulcscsomóm nincs benne. Pénztárca, mobiltelefon, némi kézfertőtlenítő igen, a kulcsaim azonban nem.

Tépelődtem, próbáltam nyugodt maradni, és számba venni a lehetőségeimet. Aznap reggel határozottan nálam volt, hiszen a bejárati ajtót kétszer kellett rázárnom, amit sosem felejtek el. A könyvtárban nem lehetett szükségem rá, ott tehát semmiképp sem láthattam, így két eshetőség maradt: munkába menet elejtettem, vagy a könyvtárban esett ki a táskámból, és pillanatnyilag ott porosodik valahol az épületben.

Az első lehetőség riadalommal töltött el. Miután gyorsan körbecserkésztem a lépcsőket meg a beton díszkertet, előkaptam a mobilomat, és a munkahelyemet tárcsáztam. Fülemhez szorítottam a készüléket, hogy megkíséreljem kizárni a forgalom lármáját, de alig hallottam a csörgést. Mintha egy örökkévalóságig berregett volna a fülemben, míg Maria végre fölvette, és próbáltam kitalálni ziháló szavait.

– Maria? Leah vagyok.

Hallhatóan megkönnyebbült, mivel nem segítséget kérő ügyfél voltam, és időt kapott, hogy kifújja magát, de minden eltelt másodperc csak fokozta bennem a riadalmat. Már így is késésben voltam, ráadásul most be sem tudtam jutni a lakásba. Az egész estémet tönkrevágta valami, ami fölött elveszítettem az irányítást.

– Nyugi! – felelte Maria, miután elmagyaráztam, hogy nem találom a kulcsaimat. – Megyek és körülnézek. Visszahívlak – mondta, s ezzel bontotta a vonalat. Alig várta, hogy lerakhassa a telefont és segíthessen nekem.

A jeges novemberi levegő csípte az arcomat, de nem tehettem mást, mint kétségbeesetten vártam, hogy bejussak az épp csak valamivel melegebb lakásomba, és rázárjam az ajtót egy újabb kimerítő napra.

Az egy helyben ácsorgáshoz túl hideg volt, ezért a néhány somolygó járókelőre rá se bagózva, föl-le rohangáltam a lépcsőn. Teltek-múltak a percek, és közel félóra ketyegett el, mire Maria végre-valahára telefonált. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy azt mondja, nem találta meg a kulcsaimat.

– Itt van – mondta, és bizonyítékul megrázta a kulcscsomót.

Nagy kő esett le a szívemről.

– Hol volt? – Noha előbb meg kellett volna köszönnöm, feltétlenül tudni akartam, hol bukkant a kulcsokra.

– Hát nyilván egy ügyfél adta le, Sam pedig felakasztotta az irodában. Oda is benéztem, sosem lehet tudni…

– Kösz.

Sehogy nem értettem a dolgot. Mindig annyira elővigyázatos vagyok, nem tudtam felfogni, hogy eshetett ki a táskámból egy kulcscsomó.

– Egyébként mindjárt indulok, és odaviszem neked.

A Garratt Lane mellett laksz, igaz? Tíz perc és ott vagyok, csak…

– Nem! Úgy értem, ne fáradj vele, majd én visszasétálok. A könyvtárban találkozunk?

Sosem hívtam meg Mariát a lakásomba, pedig az utóbbi időben célozgatott rá, hogy átjönne, azonban minden alkalommal sikerült kivédenem a látogatását.

Egy pillanatra elhallgatott.

– Rendben. De akkor a kávézóban találkozzunk. Most kell bezárnom, és ahhoz túl hideg van, hogy kint ácsorogjak. – Ott és akkor néma fogadalmat tettem, hogy kárpótolom őt ezért.

Szorosabbra fogtam magamon a vastag gyapjúkabátot, és elindultam visszafelé, amerről jöttem. Gyorsan szedtem a lábam, bár tudtam, hogy Mariának beletelik egy kis időbe a zárás előtti alapos ellenőrzés. Pusztán azt akartam, hogy újra a kezemben legyenek a kulcsaim. Nem vártam el tőle, sem bárki mástól, hogy megértse ezt, de a napi rutinom megzavarása sebezhetővé tett. Rendre volt szükségem. Arra, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy lennie kell, semmi tévelygés. Ma este viszont könnyen becsúszhat egy. A dolgok állása szerint bizony kisiklottam a rendes kerékvágásból. Mostanra már odabent kéne lennem, és főznöm a vacsorát, mielőtt bejelentkezem a honlapra, és újra a mások életéből nekem jutó kis részt élem.

A kávéházhoz érkezve bekukkantottam az ablakon, de nyomát sem láttam Mariának. A munka után betérő tömeg az összes helyet kikövetelte magának, kényelmesen beszélgettek, szemlátomást nem siettek haza. Ellentétben velem. Irigység nyilallt belém, pedig tudtam, hogy soha nem lehetek olyan, mint ezek az emberek.

Noha szomjas voltam, úgy döntöttem, nem megyek be. Bármennyire is kedveltem Maria társaságát, ha beülnénk ide, eltelne az este, nekem pedig föl kellett mennem a hálózatra. Ezért tovább dacolva a hideggel, amely kegyetlenebb volt, mint néhány perccel azelőtt, a könyvtár felé fordulva türelmetlenül lestem Mariát, hogy megkaparintsam a kulcsaimat és hazamehessek.

Húsz perccel később pillantottam meg, úgy lépkedett, mintha egy tengerparti fövenyen kószálna, semmi sietség, hogy visszaadja a kulcsaimat.

– Nahát, idekint vagy? – kérdezte, amikor odaért hozzám. – Azt hittem, megihatunk egy kávét.

– Igazán sajnálom, Maria, de haza kell mennem. Szörnyen fáradt vagyok. Mit szólnál a jövő héthez? – Fontolóra vettem, hogy elfojtok egy műásítást, de úgysem sikerült volna.

Maria arcáról eltűnt a mosoly.

– Oké. A szavadon foglak. – Kesztyűs kezével kihúzta zsebéből a kulcscsomómat, s a kezembe nyomta. – Legközelebb légy óvatosabb – mondta.

Hazafelé gyalogolva azon tűnődtem, mennyire gondolta komolyan a megjegyzését.

Mindig nyugtatóan hatott rám, amikor becsuktam a lakás ajtaját, s egy percre megálltam az előszobában, mintha egy buborékba léptem volna, abban a tudatban, hogy kizártam a világot, és biztonságban vagyok. Ez az én terepem volt, ahol csak ritkán fogadtam látogatókat. Egyszerűbb volt így.

Természetesen akadtak ritka alkalmak, amikor áthívtam anyámat, de olyankor mindig vibrált a levegő. Londont szidta – olyan förtelmes hely, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni –, és makacsul hajtogatta, hogy sokkal kényelmesebb lenne nekem odahaza, úgyhogy hetekig kellett felkészülnöm lelkileg a látogatására. Nem tudta elfogadni, hogy most ez a kis wandsworth-beli lakás az otthonom. Nem volt más.

Egy halom levél hevert az elnyűtt lábtörlőn. Felnyaláboltam őket, és már robogtam is fölfelé a nyikorgó lépcsőkön, mert alig vártam, hogy az estém visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba. Rendes körülmények között nem csináltam semmi mást, amíg ki nem nyitottam a leveleket, de korgó gyomrom figyelmeztetett, hogy töltsem meg étellel, mégpedig gyorsan. Először történt meg, hogy a konyhapulton hagytam a borítékokat. Sosem kaptam még olyan fontos levelet, amely ne várhatott volna.

Noha inkább léteztem, mint éltem, minden percet kitöltöttem valamivel. A tétlen idő méreg volt számomra, olyankor fölém kerekedtek a gondolataim, és túl sokáig hagytam, hogy így legyen. Most gátat akartam vetni ennek, legalábbis ez volt a célom.

Heti egy alkalommal önkéntesként dolgoztam a szomszéd utcában működő idősek otthonában. Vacsora után felolvastam a lakóknak, és társaságot nyújtottam nekik. Ha megengedhettem volna magamnak, ezt csináltam volna a hét minden napján. Pusztán a felderülő arcuk látványa, amikor beléptem, elegendő volt ahhoz, hogy kiemeljen a bizonytalanságból.

Ám még így is hosszú órákat kellett kitöltenem. Mariának köszönhetően egy hónappal ezelőtt rátaláltam a Kettőből egy lesz honlapra. Mivel nem szégyellte, hogy olyan férfit keres, aki egy hétnél tovább megmarad mellette, minden teketória nélkül elmesélte, hogy fölfedezett egy randi-honlapot. Azon az összes férfi diplomás, az egymás iránt érdeklődők pedig úgy törik meg a jeget, hogy chatszobákban beszélgetnek, mielőtt eldöntenék, akarnak-e személyesen találkozni a másikkal.

Mariát hallgatva, rémülettel töltött el az ötlet, hogy az interneten ismerkedjek. Olyan volt, mintha társat vásárolnék magamnak. Mégis honnan tudhatod, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat? Honnét lehetsz biztos a szándékaik felől? Kirázott az ötlettől a hideg. Nem azért, mert előítéleteim voltak, egyszerűen a puszta gondolat, hogy bármilyen férfival bárhol találkozzam, aggodalommal töltött el.

Ám egy este legyőzött a kíváncsiság – vagy tán a magány –, megkerestem a honlapot, és addig szörföztem rajta, míg rá nem jöttem, mire megy ki a játék. Ezalatt biztonságban éreztem magam: egyedül voltam a lakásomban, nem láthatott és nem érhetett hozzám senki.

Miközben mások beszélgetésének tanúja voltam, irigyeltem ezeket az embereket a fesztelen viselkedésükért, aztán szép lassan beszippantott ez a dolog. Néhány hét múlva létrehoztam a saját fiókomat. Anyám lánynevét, a Harlinget használtam, s egy olyan képet töltöttem fel magamról, amelyről meggyőződésem szerint nem ismerhettek föl a múltamból. A hajam olyan világosnak látszott rajta, mint még soha, az arcom jórészét eltakarta, és oldalról ábrázolt. Ezt meg kellett lépnem, ha beszélgetni akartam az oldalon, viszont ez volt a legtöbb, amit megengedhettem magamnak. Ha nem lehetett saját életem, legalább egy fantázialétben élhettem.

A kulcs incidensről szinte teljesen megfeledkezve, a szófán ültem, s a térdemen egyensúlyoztam a laptopot. A dohányzóasztalon egy csésze tea állt. Noha egyszerűbb lett volna a kicsi konyhaasztalon használni a számítógépet, túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy egy kemény faszéken üljek.

Beléptem a csevegő-szobába, és hallgatagon olvastam a beszélgetést. Jelenlétemet azonban mindig feltűnő kék betűkkel közhírré tették, amit számos üdvözlés követett. Bármennyire is elfogott a kísértés, hogy csak most az egyszer válaszoljak, figyelmen kívül hagytam a köszöntéseket, és vártam, amíg újra elkezdődött a beszélgetés. Tizenheten voltak a szobában, a munkájukról meg a lakóhelyükről kérdezgették egymást. Láttam, amint ketten, egy Melissa nevű nő meg egy Rich nevű férfi eltűnik egy privát csevegő-szobában. Hát így ment ez. Másoknak mennyire egyszerű!

Aznap este a szokásosnál is többen látogatták az oldalt; a péntek jobban kidomborítja a magányosságot, olyankor az emberek képébe bámul a szingli lét. Én azonban megtanítottam magamnak, hogy immúnis legyek erre az érzésre. Minden csak nézőpont kérdése, és mi az egyedüllét, amikor sokkal rémesebb dolgok is léteznek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy élveztem. Imádtam volna, ha az a normális, hogy közel kerülök valakihez, és válaszolok az üzeneteire, amelyekkel örökösen bombáz. Szándékomban állt beszélgetéseket kezdeményezni, de mindig kővé dermedt a kezem, amikor választ akartam írni egy üzenetre.

Teáscsészémmel melengetve a kezem, a profilképeket böngészgettem, s történeteket eszeltem ki a képeken látott férfiakról. Persze sosem volt igazam, amikor összehasonlítottam az elképzelésemet az általuk megadott adatokkal, mindazonáltal segített elütni az időt.

Fütty hallatszott a laptopomból, de nem rezzentem össze. Régebben kaptam privát üzeneteket, onnan ismertem fel a hangot. A képernyő sarkában máris villogni kezdett a boríték ikon, és ekkor láttam, hogy egy moderátor üzent nekem. Tudtam, hogy ott időznek, és ellenőrzik a csevegő-szobák biztonságát, de még eggyel sem kerültem kapcsolatba. Talán közlik velem, hogy nem látnak többé szívesen az oldalon, mert nem játszom a játékot, nem folyok bele a beszélgetésbe, tehát meglesznek nélkülem. Mély lélegzetet vettem, és rákattintottam a borítékra.

Moderátor 34: Szia! Jól vagy?

Zavaromban kifújtam a levegőt, és újraolvastam az üzenetet. Nem rúgnak ki. A csaj vagy a pasi mindössze azt kérdezi, jól vagyok-e. De miért? Fogalmam sem volt, szokásos-e az ilyesmi. Gondolkodás nélkül gépelni kezdtem.

Leah H: Köszönöm a kérdést, jól vagyok. És te?

Semmi más nem jutott az eszembe.

Moderátor 34: Csak aggódtam miattad.

Már korábban is észrevettelek az oldalon, de úgy tűnt, senkivel nem akarsz beszélni??

Tehát így állt a helyzet. Mégiscsak kirúgnak. Gyorsan próbáltam kitalálni valami mentséget, hogy miért nem kommunikálok.

Leah H: Bocs. Kicsit félszeg vagyok.

Tüstént érkezett a válasz.

Moderátor 34: Hidd el, semmi okod a félszegségre.

Csodás a fotód.

Egyébként férfi vagyok, ha érdekelne…

Leah H: Mondhatsz ilyeneket?

Moderátor 34: Valószínűleg nem, de úgy vélem, megéred a kockázatot.

Itt kellett volna leállnom. Máris túl messzire mentem. Vissza akartam írni, hogy téved, az én személyem semmiféle kockázatot nem ér meg, ám ehelyett folytattam a beszélgetést. Néhány percig sütkéreztem az érzésben, hogy normális vagyok. Kérdéseket zúdítottam rá, miközben lövésem sem volt, miért érdekel ennyire. Még azt sem tudtam, milyen a külseje.

Elárulta magáról, hogy Julian a neve, harminchat éves, és Bethnal Greenben lakik. Könyörögve kért, nehogy a munkája alapján ítéljem meg, majd elárulta, hogy köztisztviselő, a Whitehallban dolgozik.

Amikor ő kezdett felőlem kérdezgetni, idegesség fogott el. Körülnéztem a lakásomban, s azon tűnődtem, mennyire akarnám megosztani egy idegennel. Az otthonom padlótól a plafonig zsúfolásig volt könyvekkel, csekély hely maradt benne bútoroknak. Jómagam beértem egy szófával meg egy dohányzóasztallal, pusztán azért, hogy még több könyvet vehessek, és ne kelljen aggódnom, hová teszem őket. A szófáról beláthattam az egész lakást, hiszen amerikai konyhás nappalim volt. A hálószoba és a fürdőszoba ajtaját mindig nyitva hagytam. Nem tudatosan, de mindig ezt csináltam.

Azon tűnődtem, mit szólna a lakásomhoz Julian. Azonnal tudná, hogy „kölcsönveszem" az olvasott sztorik szereplőinek életét? Vagy a csevegő-szobában lévő emberekét?

Kételyeimet figyelmen kívül hagyva, tovább beszélgettem vele, és kezdte fölkelteni a kíváncsiságomat. Humorérzéke lenyűgözött, szavai színes képet alkottak róla. Másmilyennek tűnt, mint azok, akikre eddig akadtam rá az oldalon, sokkal természetesebbnek, olyannak, aki nem akar másnak mutatkozni, hanem önmagát adja. Vicces volt, és elbűvölő, anélkül, hogy félelmetes vagy rámenős lett volna, s ettől valami felsajdult bennem. Szomorúság, vágyakozás, netán a kettő keveréke.

Tüstént ki kellett kerülnöm ebből a lelkiállapotból. Nem történt velem ehhez hasonló, mióta a Kettőből egy lesz profiljait böngésztem, meg a csevegő-szobákban leskelődtem, és bizony nem tetszett az érzés, ami megmozdult bennem. Azt a kifogást hoztam fel, hogy el kell mennem, és ki sem jelentkeztem, csak bezártam a honlapot.

Noha űrt hagyott bennem, a Juliannel való találkozás elvonta gondolataimat a másnapról. Bár tudtam, hogy úgysem történik más, pusztán elárasztják agyamat az emlékek, mégis minden évben ugyanolyan fájdalmas volt, mint az előzőben. Mintha egyáltalán nem múlna az idő.

Újabb csésze teát készítettem magamnak – némi vigasz ezért a napért –, odavittem az ablakhoz és térdre ereszkedtem, hogy kiláthassak az Allfarthing Roadra. Ez volt a másik esti időtöltésem, amikor nem mentem az idősek otthonába: az ablakom előtt elhaladó életet figyeltem. Hatalmas sóhajjal figyelmeztettem magam, mint minden este, hogy ennek így kell lennie. Most azonban volt némi különbség – egy pirinyó részem harcolni akart a büntetésem ellen. Érezni akartam, hogy élek.

Csak a lefekvés előtti mosakodás közben jutott eszembe, hogy nem nyitottam ki a postámat, a konyhapulton maradtak a levelek. Fölmarkoltam őket, s leültem az asztal mellé. Mindössze három levél volt, az elsőt fel sem bontottam, egyenesen a szemétbe hajítottam. Nem érdekeltek egy olyan katalógus különleges ajánlatai, ahonnan sosem rendeltem, sőt nem is hallottam róla. Azzal a levéllel sem törődtem, amelyikről tüstént láttam, hogy önkormányzati adószámla. Inkasszóval történtek a kifizetéseim, így ezzel kapcsolatban nem volt aggódnivalóm.

Az utolsó boríték azonban fejtörést okozott. Halványsárga volt, tapintásra üdvözlőkártyának tűnt. Furcsa. Kizárólag anyától kaptam üdvözlőlapokat a születésnapomra és karácsonyra, viszont a szülinapom hónapokkal ezelőtt volt, a karácsonyi üdvözlet pedig még túl korai lenne. Ráadásul a sárga nem is karácsonyi szín. A piros meg a zöld igen, de a sárga semmiképp.

Visszatért az a rossz érzés, ami hazafelé jövet elfogott, és azonnal tudtam, hogy olyat tartok a kezemben, amit nem akarok látni. Ennek ellenére ujjaim megtalálták a behajtás szélét, és föltéptem a borítékot. Kicsúsztattam belőle az üdvözlőkártyát, és meredten néztem a kékkel írt, csillogó szöveget.

Boldog évfordulót!

A pezsgőspalack képe a belőle kirobbanó, színpompás szalagokkal némán gúnyolódott velem. Epe ízét éreztem a torkomban, mégis szétnyitottam a kártyát. A jobb oldalán vastag fekete filctollal a nevem állt: Leah. Semmi több, csak a keresztnevem. Az írás gyerekesnek tetszett, mindegyik betű más-más méretű volt.

Visszacsúsztattam az üdvözlőkártyát a borítékba, az asztalra hajítottam, majd úgy löktem el a tenyerem élével, mintha fizikai fájdalmat okozna, ha még egyszer meg kéne fognom. Bizonytalanul egyensúlyozott az asztallap szélén, de nem hullott a földre. Szinte zsugorodni látszott a lakásom, mintha össze akarna roppantani, és alig kaptam levegőt.

Utolért a múltam.

Második fejezet

1995

Elfordulok anyától, s a főépület hatalmas üvegajtaja felé igyekszem. A levélben az állt, ide kell mennem, amikor megérkezem, úgyhogy mély levegőt veszek, és kénytelen-kelletlen továbbmegyek. Ez nem kelti bennem egy iskola benyomását, százszor nagyobb a régi sulimnál, és mindegyik tantárgynak saját épülete van. Hogy a csudába fogom valaha is megkülönböztetni a matekblokkot az angoltól, amikor mindegyik tök egyforma? Már megint azt kívánom, bárcsak ne lennék még annyi idős, hogy elkezdjem a középiskolát. Tízéves vagyok, de egyáltalán nem állok készen erre.

Az sem segített, amikor félórával később csak egy vagyok a diákok tengerében, akik a díszteremben ülve az igazgatót, Mr. Curtist hallgatják, aki monoton hangon a viselkedésről és a következményeiről beszél. Egyetlen szavát sem fogom fel, mert rajtam van a sikító frász, hiszen csupa idegen vesz körül, akik láthatóan valamennyien ismerik egymást.

Gyűlölöm anyát és apát, amiért ideköltöztünk. Derby­ben boldog voltam, akkor miért kellett mindennek megváltoznia? Őket egyáltalán nem izgatja, hogy most nincsenek barátaim? Még odahaza is eléggé nehezemre esett beszélgetni az emberekkel, akkor itt milyenek az esélyeim? Még lejjebb csúszom a székemen, mintha láthatatlanná tehetném magam, és tökéletesen biztos vagyok benne, hogy a pokolba érkeztem.

Annyira elveszem a gondolataimban, hogy észre sem veszem, amikor Mr. Curtis elkezdi a névsorolvasást, és közli velünk, melyik tanárt kövessük az osztálytermünkbe. Vajon már szólított engem? Azt hiszem, mindjárt elájulok. Szemlátomást mindenki tudja, mi a teendő. Miért vagyok én az egyetlen, aki nem? Ám akkor meghallom a nevem: Leah Mills. Micsoda megkönnyebbülés! Körülnézek, és látom, amint egy szőke hajú tanárnő fölemeli a kezét, hogy jelezzen az osztályának. Elég kedvesnek tűnik, no, nem mintha lenne más választásom, mint vele menni. Valószínűleg ez az a tanár, akit el kell majd viselnem, amíg ide járok, hacsak nem lép ki, nem hal meg, vagy ki tudja...

Olyan sokáig tart, amíg átpréselem magam a zsúfolt széksorok között, hogy mire a folyosóra érek, a tanárnő már peckesen lépked, a diákok pedig úgy kígyóznak mögötte, mint a hamelni patkányfogót követő patkányok.