Szerelem és háború dalai

Santa Montefiore

Szerelem és

háború dalai

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Songs of Love and War

Fordította Vraukó Tamás

A szöveget gondozta Takács Andrea

Copyright © 2015 by Santa Montefiore

Hungarian translation © Vraukó Tamás, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155676666

Ez a könyv a képzelet szülötte. A nevek, szereplők és helyszínek kitaláltak. Minden hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel és helyszínekkel

csak a véletlen műve.

Kedves barátomnak, Tim Kellynek, akinek az útmutatása és ösztönzése nélkül sosem lett volna bátorságom megírni ezt a könyvet.

Is mise Peig Ni Laoghaire. A Tiarna Deverill, dhein tú éagóir orm agus ar mo shliocht trín ár dtalamh a thógáil agus ár spiorad a bhriseadh. Go dtí go gceartaíonn tú na

h-éagóracha siúd, cuirim malacht ort féin agus d-oidhrí,

I dtreo is go mbí sibh gan suaimhneas síoraí I ndomhan

na n-anmharbh.

Maggie O’Leary vagyok. Lord Deverill, ön gonoszat tett velem és leszármazottaimmal, mert elvette a földünket, és megtörte a szellemünket. Örök nyughatatlanságra ítélem önt és örököseit a kárhozott lelkek birodalmában, amíg csak jóvá nem teszi a rosszat, amit ellenünk elkövetett.

Maggie O’Leary, 1662

Előszó

Cork megye, Írország, 1925

A két kisfiú, mindkettő maszatos arcú, sebhelyes térdű, az erdőn keresztül végigment a főútról alig észrevehetően leágazó ösvényen, és odaért a rozsdás vaskapuhoz. A kapu másik oldalán, a fák között, elfeledetten álltak a Deverill-kastély üszkös romjai. Az épület valaha a legnagyobb angol–ír arisztokrata család otthonául szolgált, mígnem a tűz három évvel korábban felemésztette. A birtokot körülvevő kőfal az elhagyatottságtól, a vad téli szelektől helyenként beomlott, és az erdő kezdte visszafoglalni a területet. A moha háborítatlanul terjedt, a gyomnövények gyökeret vertek a fal tetején és hajcsimbókok módjára lógtak rajta. A borostyán is átnyújtotta rajta leveles ujjait, míg már a kövek egészen hosszú szakaszokon egyáltalán nem is látszottak.

A két fiút nem tartotta vissza a behatolást büntetés terhe mellett tiltó jókora tábla, sem a sötét kocsiút, amelyre az elhagyatottság évei során penészes levelek, gallyak és sár gyűlt. A lakat hasztalanul csikordult meg a láncon, amint a két fiú kifeszítette a kaput, és átsurrant rajta.

A másik oldalon az erdő csendes és nyirkos volt, mert már véget ért a nyár, az ősz pedig hideg szelekkel és esőkkel köszöntött be. A bekötőutat hajdanán piros rododendronbokrok szegélyezték, de ezeket már sok helyen eltakarta a sűrű csalán, páfrány és túlnőtt babér. A fiúk végigfutottak a kocsiúton, nem törődve azzal, milyen bokrok szegélyezik. Az sem érdekelte őket, hogy valaha az ország legelőkelőbbjei gördültek végig pompás hintóikkal ezen az úton, a tengerre néző gyönyörű kastély felé tartva. A kocsibehajtó ma már alig volt több mint sáros földút, a palota pedig romokban hevert. Csak hollók és galambok merészkednek ide, no meg rettenthetetlen, kalandvágyó srácok, akik biztosra veszik, hogy senki sem fedezi fel őket ezen az elfeledett helyen.

A gyerekek izgatottan végigsiettek az elvadult füvön, mert a kastély romjai között akartak játszani. A széles ívű lépcső már régen összeomlott, a középső kémények ledőltek, magukkal rántva a tetőt, és most téglacsomók formájában hevertek a földön, amelyeket a fiúk megmászhattak. A nyugati szárny egy része megmaradt. Az erős gerendák úgy álltak a falakon, mint egy óriási állat bordái, amelyet a szabad ég alatt hagytak az enyészetnek.

A két kisfiúnak nem a helyszínt belengő szomorúságon vagy a múlt emlékein járt az esze. Túl fiatalok voltak ahhoz, hogy nosztalgiát érezzenek, vagy átéljék a halandóság melankolikus hangulatait. Az itt tanyázó szellemek, amelyek otthonuk pusztulásán és életük rövidségén borongtak, a fiúk számára nem jelentettek többet, mint a tenger felett szálló szellő. Hallgatták, amint a szél nyög az üres ablakokban és fütyül a megmaradt kéményeken, s ez csak egy kis borzongást adott hozzá az izgalmukhoz, és nemhogy csökkentette volna az örömüket, hanem még fokozta is. A szellemek a két fiút fikarcnyit sem érdekelték.

A bejárati ajtó felett az egyik fiú ki tudott venni néhány bekormozódott latin szót, amelyeket a párkány félig eltakart: „Castellum Deverilli est suum regnum 1662" – olvasta hangosan.

– Az mit jelent? – kérdezte a kisebbik.

– Errefelé mindenki tudja, mit jelent. „Egy Deverill kastélya a királysága."

A kisebbik fiú felnevetett.

– Hát nem sok maradt a királyságából – jegyezte meg.

Szobáról szobára csatangoltak a gyengülő napfényben, reménykedve bolygatták meg a földet, ahol az lazább volt. Halk beszélgetésük összevegyült a hollók károgásával és a galambok burukkolásával. A szellemek pedig megbékéltek az emlékeikkel azokról az időkről, amikor még ők maguk is fiatalok voltak, és a kastély pompás kertjeiben játszadoztak. Mert egykoron a kastély igazán nagyszerű volt.

A századfordulón még fallal körülvett kertek övezték az épületet, bennük dúsan termett mindenféle zöldség és gyümölcs a Deverill család, valamint a szolgáik élelmezésére. De volt ott rózsakert is, egy arborétum és labirintus, amelyben a család gyermekei rendszeresen eltűntek a szüleik és egymás szeme elől az örökzöld sövények között. A masszív üvegházakban paradicsom is nőtt az orchideák és fügék között, a vadvirágos kertrészben pedig, ahol a ház hölgyei élvezték a pletykálkodással, nevetéssel és piknikekkel töltött délutánokat, a kankalin élénksárga virágairól verődött vissza a nyári napfény. Azok a kertek egykoron valóságos paradicsomot alkottak, de ma csak az enyészet szagát árasztották. Mintha a napsütésben is árnyékok uralták volna a helyet, és a repkény évről évre jobban benőtte a többi növényt, lassan megfojtva a kerteket. Semmi sem maradt a kastély egykori szépségéből, talán csak valami furcsa, vad pompa, amelyet a tragédia emléke még vonzóbbá tett.

Egy közeledő automobil csörömpölő hangjára a fiúk abbahagyták az ásást. A zaj erősödött, ahogy a kocsi végigjött a bekötőúton. A két kisfiú zavartan nézett egymásra, és sebesen átosontak a szobákon az épület elülső frontjáig, ahol kileselkedtek egy üvegét veszített ablakon. Csillogó Ford T modellt láttak, amint odaér a kastély elé. Ott állt meg, ahol lépcsők vezettek fel az egykori bejárati ajtó helyéhez.

A fiúkon úrrá lett a kíváncsiság, és egymást böködték a könyökükkel, hogy jobban lássanak, de a fejüket gondosan behúzták a fal mögé, nehogy a jövevények meglássák őket. Ámulva nézték az autó vászontetejét és elegáns vonalait. A napsütés visszaverődött a karcsú, zöld motorháztetőről, a fényszórók pedig úgy festettek, mint egy béka szemei. Ekkor a vezetőoldali ajtó kinyílt, és egy barna filckalapot s teveszőr kabátot viselő férfi szállt ki. Végighordozta a tekintetét a romokon, és elidőzött egy pillanatig a komor látványon. Megcsóválta a fejét, és vágott egy grimaszt, mintegy felmérve a balszerencsét, amely lesújtott a kastélyra. Aztán körbement az utasoldali ajtóhoz, és kinyitotta.

Előrekínálta a karját, mire egy kis fekete kesztyű nyúlt ki az autóból, és megfogta a férfi kezét. A fiúk olyan némán figyeltek, hogy ha nincs a rózsaszínű arcuk és fekete hajuk, akár két pajkos kis kerubnak lehetett volna nézni őket. Egyre fokozódó kíváncsisággal figyelték, amint egy nő is kiszáll az autóból. Elegáns, smaragdzöld ruhája fölött fekete kabátot viselt, és kalapját előrehúzta az arca fölött.

Csak piros ajka látszott ki a kalap alól, amely furcsa ellentétben állt fehér bőrével. Jobb válla alatt nagy gyémántbross csillogott. A fiúk szeme kitágult, mintha másik világból érkezett látogató jelent volna meg a szemük előtt; abból a világból, amelyet valaha ez a kastély képviselt, mielőtt romba dőlt. A nő most odament az üszkös falak elé, és felemelte a fejét. Megfogta a férfi kezét, és szembefordult vele.

– Isten legyen rá a tanúm – mondta, és a fiúknak hegyezniük kellett a fülüket, hogy hallják, amit mond –, hogy újjáépítem ezt a kastélyt – elhallgatott, a férfi pedig várt, nem sürgette. Végül a nő visszafordult a kastély felé, és az álla megfeszült.

– Elvégre nekem is van rá annyi jogom, mint a többieknek.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

Cork megye, Írország, 1910

Kitty Deverill kilencéves volt. Más gyerekek számára, akiknek más a születésnapjuk, kilencévesnek lenni nem nagy ügy. Kitty számára azonban, aki 1900-ban, a kilencedik hónap kilencedikén született, a kilencedik születésnap mégiscsak jelentős dátum. Ennek a jelentőségét azonban nem a kislány édesanyja, a gyönyörű és narcisztikus Maud, ültette el Kitty fejében; Maudot ugyanis egyáltalán nem érdekelte Kitty. Az asszonynak volt még két lánya, akik hamarosan nagykorúak lesznek, és egy dédelgetett fia, az anyja szeme fénye, Etonban. A Harry és Kitty születése közötti öt év alatt Maudnak három vetélése volt, amelyeket a Ballinakelly körüli dombokon folytatott kemény lovaglás idézett elő. Maud ugyanis nem akarta, hogy holmi kényelmetlen terhesség elrontsa a szórakozását. Ám semmilyen vad vágta sem tudta megszabadítani a negyedik gyermekétől, aki a várakozásokkal ellentétben gyenge, sírós, vörös hajú és áttetsző bőrű kislány lett. Sokkal inkább vézna kismacskára emlékeztetett, mintsem emberi lényre. Maud utálkozva fordult el tőle, és nem vett róla tudomást. Teljesen elutasította a gyermeket, nem engedte, hogy a barátai meglátogassák, nem hagyott fel a lovaglással, vadászatokkal, mintha csak a szülés sosem történt volna meg. Egy olyan asszonynak, aki teljesen el volt telve a saját szépségével, egy csúnya gyermek valóságos csapást jelentett. Nem, Maud semmiképpen sem akart olyan ötleteket ültetni Kitty fejébe, hogy ő bármi módon különleges volna.

Apai nagyanyja, Adeline, Lady Deverill, volt az, aki elmondta Kittynek, hogy az 1900-as év jelentőségteljes, a születésnapja pedig kiemelkedő, mivel annyi kilencest tartalmaz. Amikor együtt üldögéltek a nagymama saját nappalijában, a kastély kevés olyan helyiségének egyikében, amelyben mindig meleg volt, Adeline elmagyarázta Kittynek, hogy ő a Mars gyermeke. Ez pedig azt jelentette, hogy életét a konfliktusok határozzák majd meg, mert Isten ilyen lapokat osztott le neki, de Isten biztosan tudta, hogy Kitty ezeken a konfliktusokon bölcsességgel és bátorsággal emelkedik felül. Adeline még sok egyebet is mesélt neki, és Kittynek sokkal jobban tetszettek a nagyanyja történetei, mint a skót dajkája által felolvasott száraz mesék angyalokról és démonokról. A nagyanyja meséi még a konyhalányok fecsegésénél is érdekesebbek voltak, mert a helyi pletykákat még nem igazán értette. De Adeline Deverill sokat tudott a világról.

Olyan dolgokat, amelyektől Kitty nagyapja a szemét forgatta, és amelyeket „badarságnak minősített, amelyeket az apja szelíden kifigurázott, és amelyek az édesanyjának jelentős aggodalmat okoztak. Maud Deverillt nem szórakoztatták a szellemekről, kövekből álló gyűrűkről, átkokról szóló mesék. Ezért arra utasította Miss Grieve-et, Kitty skót nevelőnőjét, hogy büntesse meg a gyermeket, valahányszor olyasmivel foglalkozik, ami az édesanyja szerint „ostoba paraszti babona. A szigorú arcú és szigorú beszédű Miss Grieve mindig örült, ha adhat egy-egy tenyerest a kislánynak a lovaglópálcával. Kitty tehát hamar megtanult bezárkózni. Olyan rejtőzködő lett, mint a róka, és csak a nagyanyja társaságában élte ki érdeklődését, az asszony meleg szobájának rejtekén, ahol kandallótűz és orgona illata uralkodott.

Kitty nem a kastélyban lakott. Az a nagyszülei otthona volt, és egy napon majd az apja örökli, a tizenhetedik századig visszanyúló grófi címmel együtt. Kitty a birtokon lakott, a régi vadászlakban, ami közel esett az uradalmi kastélyhoz. Mivel az anyja nem törődött vele, ő pedig elég ravasz volt ahhoz, hogy túljárjon a nevelőnője eszén, a gyermek szabadon kószálhatott a kertekben és a birtok körüli vidéken, ahol környékbeli katolikus gyerekekkel játszott, akik az uzsonnástáskájukkal jártak ki a mezőkre. Ha az édesanyja tudott volna erről, a megrázkódtatástól lázba esik, és egy hétig ki sem mozdul a szobájából. Ám a helyzet úgy állt, hogy Maud sokszor annyira szórakozott volt, hogy teljesen megfeledkezett a negyedik gyerekéről, és bosszantotta, amikor Miss Grieve emlékeztette rá.

Kitty legjobb barátja és szövetségese Bridie volt, Lady Deverill szakácsnőjének, Mrs. Doyle-nak a hollófekete hajú leánya. Egyazon évben születtek, alig egy hónapnyi időeltéréssel, és Kitty úgy vélte, ők ketten „lelki testvérek", részben a születési dátumuk közelsége miatt, részben pedig azért, mert mindkettejüket a Deverill-kastélyba vetette a sors. Bridie segített az édesanyjának a konyhán, burgonyát hámozott, mosogatott, Kitty pedig a nagy falapos asztal körül ólálkodott, elcsenve egy-egy sárgarépát, amikor Mrs. Doyle nem figyelt oda. Lehet, hogy a szüleik különbözők, mondta Kitty Bridie-nek, de a lelkük mindörökre összekapcsolódott. Halandó porhüvelyük alatt mindketten a fény teremtményei voltak, és nem volt köztük sok különbség. Bridie hálás volt Kitty barátságáért, és hitt neki.

Rendhagyó világnézetének köszönhetően Adeline boldogan hunyt szemet a fölött, hogy a két kislány együtt játszik. Nagyon szerette furcsa kis unokáját, aki olyannyira hasonlított őrá. Kittyben szövetségesre lelt a családon belül, amelynek tagjai megvetően beszéltek a tündérekről és remegtek a szellemek említésére, miközben azt állították, hogy nem hisznek az ilyesmikben. Adeline biztosra vette, hogy a lelkek azért lakoznak a földi testben, mert fontos dolgokat kell megtanulniuk a spirituális fejlődésükhöz. Ilyenformán egy ember pozíciója és gazdagsága csak kosztüm, amelyre a szerep eljátszásához van szükség, nem pedig a lelkük valódi értékének a kivetülése. Adeline szemében egy koldus ugyanannyit ért, mint egy király, és ezért mindenkit egyforma tisztelettel kezelt.

Ugyan mit árthat az, ha Kitty és Bridie élvezi egymás társaságát? – kérdezte magától. Kitty nővérei túl idősek voltak ahhoz, hogy játsszanak vele, angol unokatestvére, Celia pedig csak nyáron jött látogatóba. Szegény kislány magányos volt, nem akadtak más barátai. Bridie nélkül Kittyt az a veszély fenyegette volna, hogy elszökik a koboldokkal és erdei manókkal, mindörökre eltűnve a családból.

Egy történet mindegyik másiknál jobban elbűvölte Kittyt: az, amelyik Barton Deverill megátkozásáról szólt. Az egész család ismerte, de csak Kitty és a nagymamája hitte el. Nemcsak elhitték; tudták, hogy minden szava igaz.

Ez a közös hit volt az, amely véglegesen és visszavonhatatlanul összekötötte a nagymamát és unokáját, mert Adeline olyan képességnek volt a birtokában, amelyet nem osztott meg senkivel, még a férjével sem, de amit a kis Kitty örökölt tőle.

– Hadd meséljek neked Barton Deverill megátkozásáról – mondta Kitty Bridie-nek egy téli szombat délután, szilárdan tartva a kezében a gyertyát sötét rejtekhelyükön, egy kiselejtezett szekrényben, a kastély hátsó részében, a cselédlépcső alatt. A gyertyaláng oly módon világította meg Kitty fehér arcát, hogy nagy, szürke szeme furcsán öregnek tűnt, mint egy boszorkányé. Bridie olyasfajta borzongást érzett, ami nagyon hasonlított a félelemre. A mamája szokott neki mesélni a boszorkányokról és ijesztő visításukról, amely a halál közeledtét jelzi.

– Ki volt Barton Deverill? – kérdezte Bridie, dallamos ír kiejtése éles ellentétben állt Kitty iskolázott angol magánhangzóival.

– Az első Lord Deverill, aki ezt a kastélyt építtette – felelte Kitty, a drámai hatás kedvéért fojtott hangon. – Igazi dúvad volt.

– Mit művelt?

– Olyan földet vett el, ami nem az övé volt, és arra építkezett.

– Kié volt az a föld?

– Az O’Leary családé.

– Az O’Leary családé? – Bridie fekete szeme tágra nyílt, és az arca elvörösödött. – Csak nem a mi Jack O’Learynkre gondolsz?

– De még mennyire. Annyit mondhatok, hogy a Deverill és az O’Leary család nem igazán kedveli egymást.

– Mi történt?

– Barton Deverill, az ősöm, I. Károly angol királyt támogatta. Amikor a király seregeit legyőzte Cromwell, Barton a királlyal együtt Franciaországba menekült. Később, amikor II. Károlyt megkoronázták, az uralkodó megjutalmazta Bartont a hűségéért: címet adományozott neki, és ezt a földet, ahol felépíttette a kastélyát. Innen a családi jelszó: Egy Deverill kastélya a királysága. Csak az volt a baj, hogy az odaajándékozott földek nem a király tulajdonában álltak, hanem az O’Leary családéban. Így hát, amikor távozniuk kellett, az öreg Maggie O’Leary, aki boszorkány volt…

Bridie idegesen elmosolyodott.

– Nem is volt igazán boszorkány!

Kitty nagyon komolyan beszélt.

– De igen. Volt neki egy üstje meg egy fekete macskája, amelyik a nagy zöld szemének egyetlen pillantásával kővé tudott változtatni bárkit.

– Csak mert van egy üstje meg egy macskája valakinek, még nem jelenti azt, hogy boszorkány – vetette ellen Bridie.

– Maggie O’Leary boszorkány volt, és ezt mindenki tudta. Átkot bocsátott Barton Deverillre.

Bridie nevetése a torkán akadt.

– Mi volt az átok?

– Az, hogy Barton Deverill és minden férfi leszármazottja itt marad a kastélyban szellemként, amíg egy O’Leary visszatér ide, és ismét itt lakhat. Ez nem éppen tisztességes, mert így apa és nagyapa is itt kísért majd, alighanem örökké. Nagymama szerint ugyanis elég valószínűtlen, hogy egy Deverill valaha is feleségül venne egy O’Learyt!

– Sosem lehet tudni. Ők is elég sokat fejlődtek az óta – mondta Bridie reménykedve, és Jack O’Learyre gondolt, akinek az apja a helyi állatorvos.

– Nem, mindannyian elátkozottak, még a bátyám, Harry is – Kitty sóhajtott. – Egyikőjük sem hiszi el, de én igen. Szomorúvá tesz, hogy ismerem a végzetüket.

– Vagyis azt akarod mondani, hogy Barton Deverill még mindig itt van? – kérdezte Bridie.

Kitty szeme tágra nyílt.

– Még mindig itt van, és nem örül neki.

– Te ugye nem hiszed ezt igazán?

– Én tudom – felelte Kitty meggyőződéssel. – Látom őt – beharapta az ajkát, mert attól tartott, hogy túl sokat árult el.

Bridie-t kezdte érdekelni a dolog. Tudta, hogy a barátnője nem hazudós.

– Hogyan láthatod, ha szellem?

Kitty előrehajolt, és úgy suttogott.

– Én látom a holtakat – a gyertyaláng kísértetiesen megrebbent, mintha alátámasztaná Kitty állítását, Bridie pedig megborzongott.

– Látod a holtakat?

– Igen. Folyton látom őket.

– Ezt még sosem mondtad nekem.

– Mert nem tudtam, hogy bízhatom-e benned.

– Milyenek a… holtak?

– Átlátszók. Van, amelyik világos, és van, amelyik sötét. Némelyik kedves, mások nem – Kitty megvonta a vállát. – Barton Deverill elég sötét. Nem hiszem, hogy nagyon jó ember volt életében.

– Nem félsz tőlük?

– Eleinte féltem, de nagyi megtanított, hogy ne féljek. Ő is látja őket. Szerinte ez adottság. De nem szabad elárulnom senkinek – megdörzsölte a tenyerét a hüvelykujjával.

– Be fognak csukni – mondta Bridie remegő hangon. – Tudod, hogy így lesz. Ennél kevesebbért is bezárják az embereket abba a vörös téglás épületbe Cork Cityben, és nem engedik ki őket soha többé. Soha többé.

– Akkor jobb, ha nem árulod el senkinek.

– Ó, attól ne tarts.

Kitty felderült.

– Akarsz látni egyet?

– Szellemet?

– Barton Deverillt.

Bridie elsápadt.

– Nem is tudom…

– Gyerünk, bemutatlak neki – Kitty elfújta a gyertyát, és kinyitotta az ajtót.

A két kislány végigsietett az átjárón. Eltérő ruházatuktól és hajuktól eltekintve akár testvérek is lehettek volna, mivel magasságuk és testalkatuk hasonló volt. Nagy különbség volt azonban a ruhájukban és hajviseletükben. Kitty finom csipkével és selyemmel díszített ruhát viselt, aminek a derekát világoskék masni fogta össze, de Bridie drapp, formátlan ruhája durva, szúrós vászonból készült. Kitty fekete, fűzős csizmája fél lábszárig ért, alatta vastag fekete zoknival, Bridie lába viszont csupasz és maszatos volt. Kitty haját a nevelőnője kifésülte, és szalagokkal tartotta távol az arcától, de Bridie nem részesült ilyen figyelmességben; haja mosatlanul tapadt össze és leért majdnem a derekáig. A különbség nemcsak a külsőségekben nyilvánult meg, hanem abban is, ahogy a két lány a világot szemlélte. Kitty a rang és vagyon adta nyugodt, fölényes pillantással tekintett a világba, Bridie a magányos vad mindig éhes tekintetével nézett a környezetére; ám mégis, Kittyben olyan mély igény volt a társra, amely áthidalta ezeket a különbségeket.

Nagyszülei szeretete, és apja szórványos figyelme nélkül, amellyel elhalmozta, amikor éppen nem falkavadászaton vagy a futtatásokon tartózkodott, Kitty valósággal kiéhezett volna a szeretetre. Ez a vágy egyensúlyozta ki kettejük barátságát, mert Kittynek ugyanannyira szüksége volt Bridie-re, mint amannak őrá.

Bár Kitty nem nagyon törődött ezekkel a különbségekkel, Bridie, akinek a szülei és fivérei végeérhetetlenül panaszkodtak a helyzetükre, nagyon is a tudatában volt ezeknek. Ám Bridie túlságosan kedvelte Kittyt ahhoz, hogy irigykedjen rá, és túlságosan hízelgett neki Kitty barátsága ahhoz, hogy megkockáztassa az elveszítését. Egy bárány jámbor passzivitásával fogadta el a helyzetét.

A két lány hallotta, amint Mrs. Doyle az egyik konyhalánnyal zsörtölődik, és tovább osontak felfelé a hátsó lépcsőn, olyan nesztelenül, mint két kiscica, mert tudták, hogy ha észreveszik őket, akkor az a gondtalan délután végét jelenti, mert Bridie-t nyomban beosztják a mosogató kisikálására.

Soha senki nem ment fel a nyugati toronyba. Hideg és nyirkos volt ott magasan a kastély fölött, és a csigalépcsőre is ráfért volna a javítás. Két fa lépcsőfok már hiányzott, így Kittynek és Bridie-nek ugrania kellett. Bridie megkönnyebbült, mert itt aztán már senki sem bukkan rájuk. Kitty benyomta a nehéz ajtót a lépcsők végénél, és körülnézett. Aztán visszafordult a barátnőjéhez:

– Gyere – suttogta –, nem kell félned. Nem fog bántani.

Bridie szíve hevesen vert. Tényleg lát majd egy kísértetet? Kitty olyan biztosnak tűnt. Bridie habozva és nagy várakozásokkal követte a barátnőjét a szobába. Kittyre nézett. Kitty egy kopott, régi karosszékre mosolygott, mintha ült volna benne valaki. De Bridie nem látott ott senkit, csak a kopottas borvörös selyemborítást. A helyiség hidegebb volt, mint a kastély többi része, és Bridie vacogni kezdett. Átölelte saját magát, hogy megőrizzen egy kis meleget.

– Nos, látod már? – kérdezte Kitty.

– Nem látok senkit – felelte Bridie, pedig nagyon akarta.

– De hiszen ott van! – kiáltott fel Kitty. – Nézd erősebben.

Bridie olyan erősen bámult, hogy a szeme könnybe lábadt.

– Nem kételkedem benned, Kitty, de nem látok mást, csak a széket.

Kitty láthatóan csalódott volt. Ránézett a székben ülő, összeráncolt szemű férfira, aki a lábát egy zsámolyon nyugtatta, kezét összefonta a pocakján, és arra gondolt, hogyan láthat ő ilyen világosan valakit, akit Bridie nem.

– De hiszen itt van az orrod előtt. Ő itt a barátnőm, Bridie – mondta Kitty Barton Deverillnek. – De ő nem lát téged.

Barton megcsóválta a fejét, és a szemét forgatta, de nem lepődött meg. Kétszáz éve itt ragadt ebben a toronyban, és ez alatt az idő alatt nagyon kevesen látták – többnyire akaratlanul. Eleinte kifejezetten szórakoztató volt szellemnek lenni, de mostanra beleunt abba, hogy a Deverill család egymás után következő nemzedékeit figyelje, és még kevésbé lelte kedvét azokban, akik mint ő, itt maradtak a kastélyban szellemnek. Nem kedvelte a társaságot, és mostanra elég sok mérges Lord Deverill keringett a folyosókon, nehéz volt kikerülni őket.

Egyedül ebben a toronyban volt biztonságban tőlük és a dühüktől, amit akkor éreztek, amikor a haláluk pillanatában rájöttek, hogy Barton Deverill átka nem egyszerű családi legenda, hanem maga a rideg valóság. Most visszatekintve bármelyikük örömmel vett volna feleségül egy O’Leary lányt, így megteremtve a lelke szabadságát és helyét a paradicsomban mindörökre. Ám most már késő. Itt maradtak, és nem tehettek mást, mint hogy őt, Bartont becsmérelték, amiért az O’Leary család földjére építtette a kastélyát.

Barton unott tekintetét most erre az éteri kislányra fordította, aki kivörösödött arccal bámult rá, mintha őt okolná azért, mert együgyű barátnője nem látja.

Összefonta a karját, és felsóhajtott. Nem volt beszélgetős kedvében. Attól, hogy a lányka időről időre felkereste, még nem lettek barátok, és nem jogosította fel a lányt arra, hogy úgy mutogassa őt, mint valami egzotikus állatot a cirkuszban.

Kitty nézte, amint Barton feláll, és távozik a falon át.

– Elment – mondta, és a válla leereszkedett a csalódottságtól.

– Hová?

– Nem tudom. Elég rosszkedvű, de én is az lennék, ha itt kísértenék szellem formájában.

– Mehetünk végre? – Bridie foga már vacogott.

Kitty felsóhajtott.

– Azt hiszem, mennünk kell – leereszkedtek a csigalépcsőn. – Ugye, nem mondod el senkinek?

– Haljak meg, ha bárkinek szólok róla – felelte őszintén Bridie, és hirtelen az jutott eszébe, hogy nem túlságosan élénk-e a barátnőjének a képzelete.

Odalent a kastély mélyén Mrs. Doyle szakszerűen gyártotta a vaníliás golyókat két, peremes falap között, a vézna konyhalányok pedig burgonyát hámoztak, tojást vertek fel, szárnyasokat kopasztottak az esti vacsorára, amelyre Lady Deverill meghívta pártában maradt húgait: Laurelt és Hazelt, akiket kedveskedő becenevükön Bokroknak{1} hívtak, Kitty szüleit: Bertie-t és Maudot, valamint a lelkészt és feleségét. Lady Deverill havonta egyszer meghívta a lelkészt vacsorára, amit kötelességének, egyben nagy megpróbáltatásnak talált, mert a lelkész dölyfös és falánk volt, továbbá hajlamos arra, hogy kéretlen, de terjengős prédikációkat mondjon a vacsoraasztalnál. Lady Deverill nem tartotta sokra, de ő volt a ballinakellyi egyházközség világi elnöke. Így hát ellátta a szakácsot utasításokkal, virágot hozott be az üvegházból, és némi ármánnyal meghívta a húgait, hogy foglalják le a tiszteletest folyamatos és ostobácska fecsegésükkel.

Amikor Mrs. Doyle meglátta Bridie-t, szigorú arcot vágott.

– Bridie, mit képzelsz, te lány, hogy a folyosókon őgyelegsz, mikor nekem egy egész bankettre kell főznöm? Gyere, tedd magad hasznossá, kopaszd meg ezt a fogolyt – és a nyakánál fogva felemelte a szárnyast. Bridie vágott egy grimaszt Kitty felé, majd csatlakozott a konyhalányokhoz a helyiség közepén álló, hosszú tölgyfa asztalnál. Mrs. Doyle Kittyre pillantott, aki az ajtóban állt, hosszúkás, fehér arcával és titokzatos szájával, aminek a sarka mindig felfelé hajlott, mintha fontos titkoknak lenne egyedüli tudója. A szakácsnő kíváncsi volt, mire gondolhat a kislány. Volt valami abban a gyerekben, amitől végigfutott a hátán a hideg. Azt nem tudta, miért, és nem is bánta, ha együtt játszott a lányával, de azt tudta, hogy a barátságuknak nem sok jövője van, mert később az élet elkerülhetetlenül elszakítja őket egymástól. Akkor pedig Bridie tapasztalni fogja mindazt a kínt, amit azért él majd át, mert Kitty elutasítja magától. Visszafordult a vajhoz. Amikor ismét felnézett, Kitty már nem volt sehol.

2. fejezet

Kitty figyelmét hangos puskalövés hangja vonta magára. Egy pillanatig dermedten állt a hátsó lépcsőn. Úgy tűnt, mintha a kastélyon belül dördült volna el. Aztán vad ugatás hangzott fel. Kitty a folyosóra sietett, és látta, amint a nagyapja három vérebe kiviharzik a könyvtárszobából, és felfelé rohan a lépcsőn. Habozás nélkül utánuk futott, és kettesével vette a lépcsőket a fordulóig. A kutyák végigrohantak a folyosón, megcsúszva a szőnyegen amint befordultak, és majdnem nekimentek közben a falnak.

Kitty a nagyapját az öltözőszobájának az ablakánál találta, szokásos kopott bricseszében, felöltőjében, amint a puskájával a kertre céloz. Vidáman leadott még egy lövést a kertre, amelyet lassan beburkolt a pázsit fölött gyülekező téli nyirkosság és köd.

– Nyavalyás pápisták! – üvöltötte az öreg. – Ebből majd megtanuljátok, hogy ne merészkedjetek a földemre! Most pedig kotródjatok, mielőtt jobban célzok, és kiterítelek benneteket!

Kitty elborzadva nézte. Az, hogy Hubert Deverill katolikusokra lövöldöz, nem volt újdonság. Gyakran csapott össze vadorzókkal, akik a földjére jöttek a zsákmány nyomában, Kitty pedig azt is eleget hallotta a könyvtár ajtajából kiszűrődni, hogy mi a nagyapja véleménye róluk. Képtelen volt megérteni, hogyan gyűlölhet az öregember másokat csak azért, mert katolikusok; Kitty minden barátja katolikus ír volt. Hubert kutyái ott lihegtek a térdénél, és az öreg szeretettel megpaskolta őket. Amikor meglátta, hogy az unokája az ajtóban áll mint a felesége kicsinyített változata, rosszallón összevont szemöldökkel, csintalanul elvigyorodott.

– Szia, kicsim. Mit szólnál egy kis süteményhez?

– Csokis süteményhez?

– Feljavítva egy kis brandyvel. Jót fog tenni neked. Egy kis színt csempész arra a sápadt arcodra – megnyomott egy gombot, s a komornyikja odalent a cselédszálláson látja majd, hogy a „Lord Deverill" feliratú csengő szólalt meg.

– Én ilyen sápadtnak születtem, nagyapa – felelte Kitty, és nézte, ahogy a nagyapja lenyitja a puska csövét, és úgy teszi a könyökhajlatába, ahogyan a nagyanyja szokta a kézitáskájával, amikor bemennek Ballinakellybe.

– Hogy állsz a boyne-i csatával? – kérdezte a nagyapja.

Kitty sóhajtott egyet.

– Az tavaly volt, nagyapa. Most a nagy londoni tűzvészről tanulunk.

– Remek, remek – dünnyögte az öreg, de az esze már máshol járt.

– Nagyapa?

– Igen?

– Te szereted ezt a kastélyt?

– Fekete pont a buta kérdésért – felelte Hubert mogorván.

– Úgy értem, nem bánnád, ha örökre itt ragadnál?

– Ha Barton Deverill átkára gondolsz, akkor jobb lenne, ha a nevelőnőd valódi történelmet tanítana neked, és nem néprajzot.

– Nem Miss Grieve tanít nekem néprajzot, hanem a nagymama.

– Nos, igen… – dünnyögte. – Szóval, badarság.

– De te boldog lennél itt, ugye? Nagymama szerint te jobban szereted ezt a kastélyt, mint eddig bármelyik Deverill.

– Tudod, hogy a nagymamádnak mindig igaza van.

– Csak kíváncsi vagyok, hogy nem bánnád-e, ha…

A nagyapja félbeszakította.

– Hol az ördögben van Skiddy? Gyerünk, és keressük meg magunknak azt a sütit, mielőtt az egerek eszik meg. Skiddy!

Amint a hideg folyosón haladtak a lépcsőház felé, szembejött velük a ziháló Mr. Skiddy. A hatvannyolc éves Frank Skiddy több mint ötven éve dolgozott a Deverill-kastélyban, eredetileg még az előző Lord Deverill alkalmazásában. Nagyon vékony volt, törékeny a búzaallergiájának és egy gyerekkori tüdőbetegségének következtében, de a nyugdíjba vonulásnak még a gondolata is képtelenség volt az öreg harcos számára, aki rendületlenül dolgozott tovább, a fizikuma gyengülésének dacára.

– Uram – köszönt, amikor meglátta, hogy Lord Deverill feléje bandukol a szőnyegen az unokája és három kutyája társaságában.

– Maga lassul, Skiddy – Hubert átnyújtotta neki a puskát. – Ezt tisztítsa meg alaposan. Túl sok már a nyúl a kertben.

– Igen, uram – felelte Mr. Skiddy, aki megszokta gazdája szeszélyes viselkedését, és semmi nem rendítette meg.

Lord Deverill lement az elülső lépcsőn.

– Nincs kedved egy sakkpartihoz a sütemény mellé, ifjú hölgy?

– De igen – válaszolta Kitty boldogan. – Majd én felállítom a táblát, és tea után játszhatunk.

– Az a baj, hogy túl sok időt töltesz az álomvilágodban. A sok fantáziálás ártalmas. A nevelőnőd nem ad neked elég tennivalót.

– Nem kedvelem Miss Grieve-et – jelentette ki Kitty.

– A nevelőnők nem azért vannak, hogy kedveljük őket – mondta a nagyapja szigorúan, mintha egy nevelőnőt kedvelni éppoly fura ötlet lenne, mint egy katolikust kedvelni. – Csak el kell viselnünk őket.

– Mikor szabadulhatok meg tőle, nagyapa?

– Amikor találtál magadnak egy rendes férjet. Aztán majd a férjedet kell elviselned!

Kitty jobban szerette a nagyszüleit, mint akár a szüleit, akár a testvéreit, mert a nagyszülei társaságában értékesnek érezhette magát. Az édesanyjától és az apjától eltérően a nagyszülei időt és figyelmet szenteltek neki. Amikor Hubert éppen nem vadászott, horgászott, a vadorzók hurkait szedte fel a kutyáival a birtokon, nem Dublinban volt a Kildare utcai klubban, vagy a dublini akadémiai bizottságban ült, akkor sakkozni és kártyázni tanította Kittyt, olyan türelemmel, ami meglepő volt tőle, mivel általában nem volt türelme a gyerekekhez.

Adeline megengedte neki, hogy segítsen a kertben. Bár volt épp elég kertészük, Adeline órákat dolgozott az üvegházakban, amelyeknek szép tortaforma a tetejük, és a meleg, földszagú helyiségekben szegfűt, szőlőt és barackot nevelt, meg rengeteg cserepes növényt, amelyeknek hosszú latin nevük volt. Gyógynövényeket is termesztett, és nem volt rest átadni a tudását az unokájának: a boróka jó a reumára, az ánizs a köhögésre és emésztési zavarokra, petrezselyem a puffadásra, a vörös here a fájdalmakra, és a galagonya a szívnek. A két kedvence a vadkender, ami az izgatottság ellen használható, és a bogáncs, ami a májat gyógyítja.

Amikor Hubert és Kitty beléptek a könyvtárszobába, Adeline felpillantott az orchideáról, amelyet éppen festett az ablakfülkében ülve, hogy kihasználja a fogyatkozó napfényt. – Gondoltam, hogy te vagy az, drágám, már megint az öltözőszobád ablakából lövöldöztél – mondta a férjének, és szemrehányó pillantást vetett rá az okuláréja fölött.

– Azok az átkozott nyulak – felelte Hubert, majd belesüppedt a karosszékbe a kandalló mellett, amelyben vidáman pattogott a tűz, és elbújt az Irish Times mögött.

Adeline elnézőn csóválta a fejét, és folytatta a festegetést.

– Ha így folytatod, Hubert, csak még jobban felbőszíted őket – mondta.

– Nem dühösek – válaszolta Hubert.

– Dehogynem. Évszázadok óta dühösek…

– Micsoda? A nyulak?

Adeline letámasztotta az ecsetet.

– Lehetetlen alak vagy, Hubert!

Kitty a dívány szélére telepedett, és mohón bámulta a süteményt, amelyet a teáskanna és a porceláncsészék társaságában elhelyeztek előtte az asztalon. A kutyák elégedett szuszogással leheveredtek a tűz elé.

– Csak rajta, kicsim, szolgáld ki magad! – biztatta Adeline az unokáját. – Nem adnak neked enni odaát? – tette hozzá, rosszallón nézve a gyerek vézna karját és sovány derekát.

– Mrs. Doyle jobban főz – mondta Kitty, és eszébe jutottak Miss Gibbons zsíros húsféléi meg löttyedt káposztája.

– Mert megtanítottam rá, hogy az étel nemcsak arra való, hogy megtöltse a hasunkat, hanem egyben jóízűnek is kell lennie. Meglepődnél, hogy hányan esznek csak azért, hogy jóllakjanak, de nem lelik benne örömüket. Megmondom édesanyádnak, hogy küldje át a szakácsát ide egy kicsit tanulni. Mrs. Doyle biztosan örömmel segít.

Kitty vett magának egy szelet süteményt, és megpróbálta elképzelni, hogy Mrs. Doyle örül valaminek; nehéz lett volna nála savanyúbb nőt találni ezen a világon. A fény hamarosan tovább gyengült, és Adeline csatlakozott az unokájához a díványon. O’Flynn, a reszketeg, öreg lakáj bizonytalan kézzel töltött neki egy csésze teát, egy fiatal szobalány pedig halkan körbejárt, és meggyújtotta az olajlámpásokat a helyiségben. A könyvtárszobát lágy, aranyszínű fény világította meg. – Úgy hallottam, hogy Victoria hamarosan itt hagy bennünket, és Beatrice unokatestvéreteknél lakik majd Londonban – jegyezte meg Adeline.

– Én nem akarok Londonba menni, amikor nagykorú leszek – mondta Kitty.

– Majd akarsz, amikor tizennyolc éves leszel. Addigra eleged lesz a vadászbálokból meg az ír fiúkból. Izgalomra vágysz, új arcokra. London borzongatóan jó, Beatrice kuzinodat pedig kedveled, nem?

– Igen, nagyon, és Celia is aranyos, de leginkább itt szeretek lenni.

A nagyanyja arcán gyengéd mosoly áradt szét.

– Tudod, nagyon kellemes itt játszani Bridie-vel a kastélyban, de szükséged van barátokra a saját köreidből is. Celia éppen olyan korú, mint te, és az unokatestvéred, tehát természetes, hogy ti ketten összejöjjetek.

– De biztosan van báli szezon Dublinban is?

– Hát persze hogy van, de te angol–ír vagy, kedvesem.

– Nem, nagyi, én ír vagyok. Anglia egyáltalán nem érdekel.

– Érdekelni fog majd, amikor már megismerted.

– Kétlem, hogy olyan kellemes volna, mint Írország.

– Sehol sem olyan jó, mint itt, de Anglia majdnem ilyen kellemes.

– Én nem bánnám, ha arra kárhoztatnának, hogy örökre itt maradjak.

Adeline lehalkította a hangját.

– Ó, abban biztos vagyok. Csakhogy kísértetnek lenni nem jó, Kitty. Igen magányos lennél.

– Megszoktam, hogy magányos vagyok. Nagyon boldog lennék, ha itt maradhatnék a kastélyban mindörökre, még ha a mogorva öreg Bartonnal kellene is töltenem az időmet. Egyáltalán nem bánnám.

Miután sakkozott egy kicsit a nagyapjával, Kitty hazagyalogolt a sötétben. A levegőben rőzsetűz füstje szállt, és egy macskabagoly kiáltozott a sűrűsödő ködben. A hold sarlója világította meg az útját, ő pedig boldogan szökdécselt a kitaposott ösvényen az ismerős kerteken át.

Amikor Kitty visszaért a vadászlakba, átlopakodott a konyhán, ahol Miss Gibbons kínlódott valami ízetlen pörkölttel. Hallotta, hogy a nappaliban zongoráznak, és a bizonytalan kézmozgásról megállapította, hogy a tizenhat éves Elspeth játszik. Elmosolyodott, mert elképzelte édesanyját a díványon, keskeny, fehér kezében egy csésze teával, amint valami balszerencsés vendéget kitesz az emberpróbáló zenei élménynek. Kitty lábujjhegyen a folyosóra ment, és elrejtőzött egy nagy páfrány mögé. A játék hirtelen, minden átmenet nélkül, félbeszakadt. Aztán halk, de szapora taps hallatszott, majd édesanyja hangja, aki Elspethet dicsérte lelkesen. Ezt követték édesanyja barátnőjének és Elspeth keresztanyjának, Lady Rowan-Hamptonnak a szavai, aki hasonlóan lelkesen dicsérte a keresztlányát. Kitty egy pillanatnyi sajgást érzett, mert Lady Rowan-Hampton, akit a szülei csak Grace-nek hívtak, volt a leggyönyörűbb nő, akit Kitty valaha is látott, és a nagyszülein kívül az egyetlen felnőtt, aki nem vette semmibe.

Tudva, hogy nem jöhet le a földszintre, hacsak nem hívják a szülei, Kitty vonakodva visszament az emeletre a cselédlépcsőn.

A vadászlak, bár nem olyan nagy és impozáns, mint a birtok főépülete, azért elég fényűző volt Lord Deverill elsőszülött fiának, és sokkal nagyobb, mint amit a neve sugallt. A szeszélyes kialakítású, szürke kőépületet félig befutotta a borostyán, mintha a falak nem túl lelkes kísérletet tettek volna arra, hogy megvédjék magukat a hideg, téli szelek ellen. A kastélytól eltérően, amelynek puha, kopottas kövei egyfajta meleg hangulatot kölcsönöztek, a vadászlak hidegnek és szigorúnak hatott. Odabent hideg és nyirkosság uralkodott még nyáron is, és csak azoknak a szobáknak a kandallóiba gyújtottak be, amelyeket használtak. Egyedül ezeknek nem volt penész- és nyirkosságszaguk.

Kitty szobája a legfelső emeleten helyezkedett el, kilátással az istállókra. A háznak ezt a részét nevezték „gyerekszárnynak". Victoria, Elspeth és Harry már rég átköltöztek az elegáns részbe, a nappali közelében, és az ablakaik a parkra néztek. Kitty, akit ott felejtettek Miss Grieve társaságában, elszigeteltnek és elfeledettnek érezte magát.

Ahogy a keskeny folyosón a hálószobája felé tartott, fényt látott kiszűrődni Miss Grieve szobájának ajtaja alól. Lábujjhegyen óvakodott tovább, nehogy felhívja magára a figyelmet. De amint elhaladt a nevelőnője ajtaja előtt, halk sírást hallott. Egyáltalán nem hasonlított Miss Grieve hangjára. Nem is feltételezte Miss Grieve-ről, hogy egyáltalán képes sírni. Kitty megállt az ajtó előtt, és az ajtóhoz nyomta a fülét. Egy pillanatig azt hitte, hogy Miss Grieve-nek talán látogatója van, de a nevelőnő sohasem szegné meg a szabályokat, amelyek szerint az emeleten nem szabad látogatókat fogadni. Kitty amúgy sem feltételezte, hogy Miss Grieve-nek vannak barátai. Az Edinburghban élő édesanyján kívül soha senkiről nem tett említést.

Kitty letérdelt, és a kulcslyukra tette a szemét. Odabent Miss Grieve az ágyon ült, az ölében egy nyitott levéllel. Kitty meglepetve látta, hogy a nő barna haja vastag tincsekben, kibontva omlik a vállára és a hátára. Az arca a lámpás fényében sápadtnak tűnt, de a vonásai ellágyultak. Nem volt olyan faarcú, mint amikor Kitty haját kefélte, és annyira keskeny vonallá préselte az ajkát, hogy azok majdnem teljesen eltűntek. Most érzékeny fiatal nőnek látszott, aki ráadásul meglepően csinos.

Kitty nagyon szerette volna tudni, mi áll a levélben. Talán meghalt valaki, esetleg Miss Grieve édesanyja? A szívét eltöltötte az együttérzés, majdnem elfordította a kilincset, hogy bemenjen. De ezúttal Miss Grieve nagyon különbözött szokásos önmagától, és Kitty attól tartott, hogy zavarba hozza, ha váratlanul rányitja az ajtót. Így hát ott maradt, és mozdulatlanul nézte a nő remegő száját, a könnyektől nedves arcát, a kissé lazább bőrét, amely más körülmények között olyan keményen és szorosan ráfeszült a csontjaira. Kittyt elbűvölte, hogy Miss Grieve milyen fiatalnak látszik, és kíváncsi lett, hogy valójában hány éves. Mindig ősöregnek tartotta, de ezt már nem vette biztosra. Nagyon is lehetséges volt, hogy nem idősebb, mint Kitty édesanyja.

Egy idő után Kitty visszavonult a hálószobájába. Nora, az egyik szobalány begyújtott a kis kandallóba, és a szobát megtöltötte a füst kellemes illata. A fiókos szekrényen olajlámpás állt egy kép alatt, amely kerti manókat ábrázolt, és amelyet a nagymamája festett neki. A függönyök már össze voltak zárva, de Kitty széthúzta őket, és leült az ablak elé, kibámult a holdra s a csillagokra, amelyek a bársonyfekete égbolton ragyogtak.

Kitty nem ismerte fel a magányt, mert annyira természetes része volt a lényének, hogy teljesen észrevétlenül simult bele