A ház a tengernél

Santa Montefiore

A ház a tengernél

Művelt Nép Könyvkiadó

Budapest

A mű eredeti címe: The House by the Sea

Fordította Vrauko Tamás

Copyright © 2011 by Santa Montefiore

Hungarian translation © Vrauko Tamás, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)

ISBN 978 615 5617 82 9

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

A kedvesemnek, Sebagnak, szeretettel

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem jöhetett volna létre két nagyon különleges ember segítsége nélkül. Az első a férjem, Sebag. Megvolt a történetem, de nem tudtam, hogyan illesszem össze a cselekmény darabkáit. Sebag a konyhakövet rótta fel s alá a tanyánkon, míg én egy csésze teát szorongattam, és jegyzeteket készítettem. Ötleteket latolgattunk, míg a nappal lassan estévé olvadt… és akkor a cselekmény kezdett lassan összeállni. Végül, mikor a hold már magasra hágott az éjszakai égen, és a baglyok huhogni kezdtek, kimerülten ágyba bújtunk. Maradt azonban egy gondunk. Bármilyen jó is volt a történet, nem tudtuk, hogyan oldjuk meg a cselekmény fő fordulatát.

Ilyen technikai problémához szakértőre volt szükségem. Egy régi egyetemi barátom, Charlie Carr szakértelmére akartam hagyatkozni. Charlie nyomozó. Köszönöm, Charlie, hogy átvágtad a gordiuszi csomót – így visszatekintve, könnyűnek tűnik, de ez így van minden jó történettel. Nélküled nem sikerült volna.

Neked is köszönöm, Sebag, hogy ismét a Sherlock Holmesom voltál.

Ennek a történetnek a nagy része Toszkánában játszódik. Húszas éveim elején ugyan Olaszországban éltem, de ez nem ment meg attól, hogy szörnyű hibákat ne vétsek. Így hát régi olasz barátaimhoz fordultam segítségért. Mindannyiuknak nagyon hálás vagyok: Eduardo Teodorani Fabbrinak, Stefano Bonfigliónak és Sofia Baratteri de san Pietrónak.

Amikor azon gondolkodtam, milyen környezetbe helyezzem a történetemet, Olga Polizzinál, elragadó vidéki szállójában, Endsleigh-ben tartózkodtam éppen. Van valami varázslatos Endsleigh-ben. Mélyen elrejtve Devon mélyén, egy kanyargó folyó fölött, ősi fáktól rejtve helyezkedik el. Olga elbűvölő, barátságos személyiség, így a szállója is inkább otthon, mintsem szálloda – én is teljesen otthon éreztem magam! Őszidő volt, hatalmas rönkök lobogtak a kandallókban, megtöltve a helyiségeket az égő fa füstjének otthonos illatával, és lila poharakban elhelyezett teamécsesek füzérei égtek minden vízszintes felületen. A hívogató, barátságos hangulat olyan volt, hogy nem volt kedvem eljönni onnan. Így hát az én szállómat, a Polzanze-t is Endsleigh-be helyeztem, és remélem, hogy sikerült Olga szállójának hangulatából valamit átcsempésznem az enyémbe. Hálás vagyok Olgának az ihletért, mert két kisgyermek mellett nem könnyű utazgatni, így az ihlet gyéren csordogál – az emlékeimre kell hagyatkoznom. De semmi nem olyan felvillanyozó, mint új és csodálatos helyeket felfedezni.

Minden, amiről írok, abból a nagy üstből kerül elő, amelyben életem élményei kavarognak. Ezeknek az élményeknek a gazdagsága a szüleimnek, Charles és Patty Palmer-Tomlinsonnak köszönhető. Az ő bölcsességük, útmutatásuk és szeretetük nélkül egy szót sem tudtam volna leírni.

Külön köszönet illeti ügynökömet, Sheila Crowley-t. Fáradhatatlanul, mindig derűsen támogat, értékes barát és szövetséges. A Curtis Brownnál a csapat tele van energiával és lelkesedéssel, én pedig hálás vagyok nekik mindazért, amit értem tesznek.

Szerencsésnek érezhetem magam, amiért az óceán mindkét partján a Simon & Schuster a kiadóm. Két dinamikus szerkesztőm van: Suzanne Baboneau Angliában és Trish Todd az Egyesült Államokban. Mindketten segítenek engem a helyes irányban tartani, és kihozzák belőlem a legjobbat, amit nyújtani tudok. Hálás vagyok azért, mert hisznek abban, amit csinálok, és odaadó, érzékeny szerkesztői munkájukért.

Hálás vagyok Libby Yevtushenkónak is, amiért szorgosan dolgozik a kéziratomon, és okosan, tapintattal javítja a szövegemet.

Előszó

Toszkána, 1966

A kislány a Villa La Magdalena lenyűgöző fekete kapuja előtt állt, és befelé bámult a kocsibehajtóra. Ciprusok egyenes sora vágott át a birtokon, a soruk az élénksárga palazzónál ért véget. La Magdalena egy nagy császárnő méltóságával és magabiztosságával állt ott. Magas, zsalus ablakait elegáns, kékeszöld színre festették, a koronát az a dekoratív mellvéd képezte, amelyet a homlokzat fölé építettek. A falai selyem simaságúak voltak, és az egész éppoly elbűvölőnek és elérhetetlennek tűnt, mint a tündérmesék világa.

A fényes toszkánai nap tintakék árnyékcsíkokat festett a kocsibehajtóra, és a kislány érezte a park édes illatát, amely felszállt a melegben és megtöltötte a levegőt. A leányka ott állt szandáljában és maszatos nyári ruhácskájában, tengervíztől és portól összetapadt haja a hátára és az arca elé hullott. Élénk, sötét szeme tele volt sóvárgással. A nyakában lógó medál Szűz Máriát ábrázolta, és az édesanyjától kapta, még mielőtt az asszony lelépett azzal a férfival, akivel a Piazza Lacondán, a paradicsomos standnál találkozott, aztán elmentek, és elvitték a kislány öccsét is magukkal.

A lányka gyakran eljött ide a La Magdalenához. Szeretett átmászni a falon ott, ahol annak egy szakasza leomlott, és elég alacsony volt ahhoz, hogy fel tudjon mászni rá. A kislány elüldögélt a fal tetején, és gyönyörködött a pompás kertben, a japán fenyők kecses ernyőiben, a szökőkutakban, elegáns nők és félmeztelen férfiak márványszobraiban, amint a szerelem és vágyakozás színpadias pózaiba merevedtek. A kislány elképzelte, hogy ő lakik itt, körülvéve ezzel a tengernyi pompával – drága ruhába, csillogó cipőbe öltözött fiatal hölgyként, akit édesanyja kényeztet és szalagot fűz a hajába, az apukája pedig elhalmozza ajándékokkal, feldobja a levegő, majd elkapja erős, oltalmazó karjaival. A kislány azért jött a La Magdalenához, hogy elfeledje a saját részeges apját és a kis lakást a Via Román, amit neki magának kellett nagy nehezen takarítgatnia.

Kis kezeivel megragadta a kapu rácsát, az arcát pedig két rúd közé préselte, hogy jobban lássa azt a fiút, aki most feléje közeledett egy keverék kutya társaságában. A lányka tudta, hogy a fiú el fogja kergetni őt, és jól meg akarta nézni magának, mielőtt elszalad a part felé kanyargó ösvényen.

A fiú jóképű volt, sokkal idősebb őnála, szőke haját hátrafésülte kedves arca felett. Világos színű szemeivel a lánykát vizsgálgatta, aki közelebbről már meg tudta állapítani, hogy a fiú szeme tulajdonképpen zöld. A kislány nem hátrált meg, úgy döntött, hogy az utolsó pillanatig nem futamodik meg. Ujjai továbbra is a vasrúdra kulcsolódtak, a száját eltökélten összeszorította, de a fiú mosolya lefegyverző volt. Nem úgy festett, mint olyasvalaki, aki el akarja őt zavarni onnan. Ehelyett zsebre vágta a kezét, és úgy nézett a lányra a kapun keresztül.

– Szia.

A lány nem felelt. Az esze azt mondta, hogy fusson, de a lába nem engedelmeskedett. Ott állt, és nem tudta levenni a szemét a fiúról.

– Nem akarsz bejönni? – A meghívás teljesen váratlanul érte, és gyanakodva kiegyenesedett. – Úgy látom, kíváncsi vagy – mondta a fiú.

– Csak erre jártam.

– Szóval mégiscsak tudsz beszélni.

– Persze hogy tudok beszélni.

– Azért először nem voltam benne biztos. Olyan ijedtnek tűntél.

– Nem tőled ijedtem meg, ha erre gondolsz.

– Jó.

– Csak úton voltam valamerre.

– Ez furcsa, mert mi itt elég elszigetelt helyen vagyunk.

– Tudom. Lent voltam a parton – ez legalább igaz volt.

– Így hát csak elsétáltál ide, hogy körülnézz?

– Olyan szép itt. Megtetszett – a lány szeme felragyogott, amint a villára terelődött a szó, és vágyakozó pillantást vetett a kocsibehajtóra.

– Akkor gyere. Megmutatom a kertet. A családom nincs idehaza, egyedül vagyok. Örülnék, ha lenne valaki, akivel beszélgethetek.

– Nem is tudom… – a kislány pillantása ismét elfelhősödött, de a fiú már nyitotta is a kaput.

– Ne félj, nem bántalak.

– Nem félek – vágott vissza a lány –, tudok magamra vigyázni.

– Abban biztos vagyok.

A lányka belépett, és a kapu becsukódott mögötte. Nézte, amint a fiú kulcsra zárja, és a szíve kihagyott egy ütemet, mert egy kicsit megszeppent, de aztán a tekintete visszatért a villára, és megfeledkezett a félelméről. – Itt laksz?

– Nem állandóan. Év közben Milánóban lakunk, de minden nyáron ide jövünk.

– Akkor biztos látlak majd.

– Tényleg?

Az, hogy bent volt a birtokon, a lánykát felbátorította. – Igen, a falról szoktam leskelődni.

– Te kis pimasz…

– A kertet szeretem nézni. Az emberek nem érdekelnek annyira.

– Akkor most megmutatok mindent, és nem kell majd leskelődnöd.

A lány odament mellé, a szíve büszkeségtől dagadt. – Ez az egész a tied?

– Nos, egészen pontosan az apámé.

– Hát, ha ez a ti nyári házatok, akkor a milánói biztos akkora, mint egy királyi palota.

A fiú felnevetett, a fejét hátravetve. – Nagy, de azért nem olyan nagy, mint egy királyi palota. Ez a ház nagyobb. Vidéken több a hely.

– Ez régi, ugye?

– Tizenötödik századi. A Medici-család építette, Leon Battisa Alberti tervei alapján, 1452-ben. Tudod, ki volt ő?

– Hogyne tudnám.

– Hány éves vagy?

– Tízéves és tíz hónapos. Augusztusban van a szülinapom. Azt hiszem, nagy buli lesz.

– Biztosan.

A lány maga elé nézett. Sosem volt szülinapi bulija. Most, hogy az édesanyja elment, már azt sem tudja senki, mikor van a születésnapja. – Hogy hívják a kutyádat?

– Jóéj.

– Vicces név.

– Kóbor jószág volt, és az éjszaka közepén találtam. Nyomban összebarátkoztunk, és ezért neveztem el Jóéjnek. Jó éjszaka volt, mivel rátaláltam.

A kislány lehajolt, és megsimogatta a kutyát. – Milyen fajta?

– Nem tudom. Sokféle fajta keveréke.

– Aranyos – felkuncogott, mert a kutyus megnyalta az arcát. – Hé, nyugi, pajtás!

– Kedvel téged.

– Tudom. A kóbor állatok mindig kedvelnek engem.

Mert te is úgy nézel ki, mint egy kis kóbor jószág – gondolta a fiú, amint nézte, hogy a kislány átöleli Jóéj nyakát, és a fejét az állat szőrére fekteti.

– Szereztem egy barátot! – kiáltott fel a leányka diadalmas mosollyal.

A fiú nevetett, látva, hogy milyen izgatott. – Nem egyet, hanem kettőt szereztél. Menjünk.

Egymás mellett mentek végig a kocsibehajtón, és a kislány magabiztossága nőttön nőtt. A fiú magyarázott neki a villa építészetéről, dicsekedett ismereteivel, a kislány pedig odaadóan figyelt minden részletre, megpróbálva mindent megjegyezni, hogy aztán elmondhassa a barátnőjének, Costanzának. A villa még nagyobb volt, mint amilyennek hitte. Ő csak a központi részt látta a kocsibehajtó végénél. Volt még két szárny kétoldalt, nem egészen olyan nagyok, mint a központi rész, de ugyanolyan szélesek. Klasszikusan arányos épület volt, cikornyák nélküli, visszafogott eleganciával, és a sárga vakolat derűs, elégedett külsőt kölcsönzött neki, mintha tudná, hogy minden erőfeszítés nélkül is gyönyörű. A lány nagyon szeretett volna bemenni, hogy végigjárja a szobákat, és megbámulja a falon függő festményeket. Biztosra vette, hogy belül még szebb, mint kívül. De a fiú hátravitte, ahol egy félköríves lépcső vezetett le a villából a szépen megtervezett kertbe, a szobrok, terrakottacserepekbe ültetett, érdekes formákra nyírt díszfák és büszke fenyők közé. A kislány úgy érezte, mintha meghalt volna, és most a paradicsomban járna, hiszen ennyire szép nyilván csak a mennyország lehet, nem igaz?

A fiú átkalauzolta a kőfal egy kis kapuján, amin keresztül körben elrendezett oszlopok között levő díszkertbe jutottak. Középen egy remek szökőkút állt, amely a levegőbe vizet spriccelő hableányokat ábrázolt. A szökőkút körül kakukkfűvel véletlenszerűen beültetett sétány húzódott, a négy oldalon kovácsoltvas padok helyezkedtek el, háttal az alacsony sövényszakaszoknak, amelyek négy, szépen nyírt gyepszőnyeg felületet és virágágyásokat választottak el. A lányka egy darabig ott állt a szandáljában, a kezeit a szíve előtt összekulcsolva, hogy befogadja a látványt, mert még sosem látott ilyen pompát.

– Ez a kert az édesanyámé – magyarázta a fiú. – Olyan helyet szeretett volna, ahol nyugodtan olvasgathat, védve a kíváncsi tekintetektől – a lánykára kacsintott. – Ügyes kémnek kell lennie annak, aki itt a közelébe tud kerülni.

– Biztosan nagyon csinos a mamád – mondta a lány, próbálva felidézni, hogy a saját édesanyja hogyan nézett ki.

– Igen, azt hiszem. Az ember nem így gondol az édesanyjára.

– Hol szokott olvasni?

– Gondolom, valamelyik padra ül itt, a szökőkút mellett. Nem tudom. Sosem figyeltem meg – kicsit közelebb oldalgott, mert hirtelen átragadt rá a lány kíváncsisága. – Ez tényleg szép hely, nem gondolod?

– Képzeld el, hogy itt ülsz a napsütésben, hallgatod a víz csörgedezését, és nézed, amint a madarak lubickolnak benne.

– Olyan békés.

– Szeretem a madarakat. Biztos sok errefelé a madár, más fajták is vannak, mint bent a városban.

A fiú felnevetett. – Azt hiszem, itt is csak ugyanazok vannak, mint Herbában.

– Nem, vannak itt különlegesek is – a lány olyan meggyőződéssel mondta, hogy a fiú körülnézett, mintha azt várná, hogy papagájokat lát a fenyőfákon. – Te szoktál itt üldögélni?

– Nem.

– Miért nem?

A fiú vállat vont. – Mit csinálnék itt?

– Ó, hiszen annyi látnivaló van. Én órákig, de lehet, hogy napokig tudnék itt üldögélni. Örökké itt üldögélnék, sose akarnék kimenni innen.

Óvatosan leereszkedett az egyik padra, mintha az valami szentséges dolog lenne, ő pedig félne, hogy esetleg összetöri. Miután elhelyezkedett, a szökőkutat nézte, és arról ábrándozott, hogy van egy saját kertje, amelyben hajnaltól napszállatig nézheti a fények változását. – Isten itt van – jegyezte meg lágy hangon, és érezte, hogy valamiféle furcsa áhítat borzongatja a bőrét, mint egy angyal meleg lehelete.

A fiú leült mellé, és összefonta az ujjait a tarkóján. – Úgy gondolod?

– Ó, igen. Érzem a jelenlétét.

Sokáig ültek ott, hallgatva a ciprusok között játszadozó szellőt és a galambok elégedett turbékolását a villa tetejéről.

– Ez életem legszebb napja – mondta a kislány egy idő után. – Nem hiszem, hogy valaha is voltam ilyen boldog.

A fiú kíváncsian nézett rá, és gyöngéden elmosolyodott. – Hogy hívnak, piccolina{1}?

A lány hálásan és bizalommal teli szemekkel nézett vissza rá. – Floriana – mondta. – És téged?

Valahogy mindketten tudták, hogy ha kölcsönösen megmondják egymásnak a nevüket, akkor az jelent valamit. A fiú habozott, és a lány szemébe nézett, amely már nem tükrözött gyanakvást vagy félelmet. Kinyújtotta a tenyerét. Floriana habozva megfogta. A keze kicsinek és maszatosnak látszott a fiú nagy, sápadt markában.

– Dante Alberto Massimo – mondta halkan. – De csak szólíts Danténak.

1. fejezet

Devon, 2009

FESTŐT KERESÜNK A NYÁRI IDŐSZAKRA,

HOGY A VENDÉGEKET FESTENI TANÍTSA

A POLZANZE HOTELBEN

DEVON

INGYEN SZÁLLÁS ÉS ELLÁTÁS

TELEFONSZÁM: 07972 859 301

A Morris Minor a Shelton nevű falu felé vezető keskeny úton zötyögött. A sövények buják és magasak voltak, közöttük nefelejcs és fehér turbolya. Egy raj veréb röppent fel az égre, amelyen bárányfelhők úsztak be a tenger felől a sós szél szárnyán. Az autó óvatosan haladt, egy helyen félrehúzódott, hogy elengedjen egy szembejövő teherautót, aztán továbbhaladt a fehérre meszelt házakból álló, festői falucskán át, ahol a házak szürke palatetején megcsillant a kelő nap aranyfénye.

Shelton közepén szürke kőtemplom rejtőzött egy csoport fenséges platán között, a fal tövében karcsú fekete macska osont hazafelé a sikeres éjszakai vadászat után. A falu végén, ahol a keskeny út élesen elfordult balra és lejteni kezdett a tenger felé, lenyűgöző vaskapu állt. Mögötte keskeny kocsiút húzódott, amely enyhe ívben kanyarodott az immár virágzó rododendronbokrok falai között. Az autó áthaladt a kapun, és dús rózsaszín virágok között ment tovább, amíg elérte az út végén a tengerre néző szürke udvarházat, amely előkelően, magányosan állt ott.

Polzanze arányos felépítésű udvarházát Somerland hercege emeltette 1814-ben szeszélyes felesége, Alice számára, akinek asztmájára jó hatással volt a tengeri levegő. A herceg leromboltatta az itt álló otromba, XVI. századi téglaépületet, és tehetséges felesége segítségével megtervezte a jelenlegi udvarházat. Alice-nek határozott elképzelései voltak arról, hogy milyen otthont akar. Az eredmény jókora tanyaházra emlékeztető épület lett, faburkolatú és virágmintás tapétájú szobákkal, nagy kandallókkal és zsalus ablakokkal, amelyek a parkra és az óceánra néztek.

A hercegné imádta a kertjét, és nyaranta a rózsái ápolásával, egzotikus fák ültetésével és a buja, erdős vidéket átfonó bonyolult ösvényhálózat kiépítésével foglalta el magát. Egy kis konyhakertet is kialakított a gyerekei számára a dolgozószobája melletti részen, ahol a kicsik zöldséget meg virágot termeszthettek, és az odavezetett kis csatornán játszhattak a játék hajóikkal, míg ő maga odabent leveleket írt. Az asszony Itália szerelmese volt, és a teraszt súlyos terrakottacserepekbe ültetett levendulával meg rozmaringgal díszítette. Az üvegházba szőlőt ültetett, a hajtásait magas állványzatra vezette fel, és a végén a poros fürtök a mennyezet alól lógtak le.

Leszármazottai keveset változtattak, de sokat javítottak a birtok szépségén saját ötleteikkel és leleményességükkel, mígnem nehéz idők köszöntöttek be, és az 1990-es évek elején arra kényszerültek, hogy eladják.

A Polzanzét szállodává alakították, amitől Alice szíve biztosan meghasadt volna, ha látja. De az öröksége megmaradt, a kézzel festett madaras-pillangós tapéták nagy részével együtt.

A keleti oldalt strázsáló cédrusfa a becslések szerint több mint ötszáz éve állt, és a birtok egy fallal elkerített zöldségeskerttel is dicsekedhetett, amely létezett már a hercegné ideérkezése előtt is, aki aztán rebarbarát és szamócát termesztett benne. Volt még egy agg kertész is, aki emberemlékezet óta szolgált a birtokon.

Marina meghallotta, hogy autó csikorog a parkoló kavicsain, és az első emeleti ablakhoz sietett. Az ablakon kikukucskálva régi, kopott Morris Minort látott, ami tele volt rakva festővásznakkal meg festékfoltos takaróponyvákkal. Az autó mint kimerült teherhordó öszvér állt meg a szálloda előtt. Marina szíve megdobbant a várakozástól, és gyorsan végigpillantott magán a lépcsőforduló tükrében. Nem sokkal múlt ötven, szépsége teljében volt, mintha az idő könnyű szárnyakon suhant volna át az arcán, alig hagyva rajta nyomot. Világosbarna haja dús hullámokban omlott a vállára. Mélyen ülő, igéző szemének színe a füstös kvarckristályra emlékeztette. Kistermetű, vékony csontú asszony volt, a megfelelő helyeken azonban gömbölyű, a csípője széles, a keble telt. Lesimította a ruháját, és megigazította a haját, remélve, hogy jó benyomást kelt majd.

– Marina, kedvesem, úgy látom, hogy az első bentlakóművész-jelölted megérkezett – kiáltott fel a férje, Grey Turner, aki szintén kipillantott az ablakon, és halkan csuklott egyet, amint idősödő férfi lépett ki a parkoló kavicsaira, hosszú brokátkabátban, bricsesznadrágban, viseltes cipőben, amelynek nagy díszcsatján halványan megcsillant a napfény.

– Te jó ég, ez Hook kapitány – jegyezte meg Clementine, Grey huszonhárom éves lánya, aki odajött az apja mellé az ablakhoz. Utálkozva elfintorodott. – Fel nem foghatom, hogy Submarine{2} miért hív ide egy piktort minden évben, hogy megkopasszon minket. Háziművészt tartani tiszta rongyrázás.

Grey elengedte a füle mellett a csúfnevet, amit a gyermekei találtak ki a nevelőanyjuk számára. – Marinának jó orra van az üzlethez – mondta lágyan. – Paul Lockwood nagy siker volt tavaly, a vendégeink kedvelték. Az csak természetes, hogy az idén szeretné megismételni.

– Talán meggondolja magát, ha meglátja ezt a vén tengeri medvét.

– Gondolod, hogy lehet valahol egy papagáj is a poggyászában? – folytatta Grey, miközben nézték, amint az öreg merev léptekkel a csomagtartóhoz megy, és kihúz belőle egy rongyos dossziét.

– Biztosan, apa. Meg egy hajó lehorgonyozva odalent a mólónál. De legalább a keze nem kampóból van.

– Marina biztosan elbűvölőnek találja majd. Szereti a különc alakokat.

– Gondolod, hogy azért ment hozzád?

Grey felegyenesedett, és zsebre vágta a kezét. Nagyon magas férfi volt, a haja hullámos és őszülő, arca hosszú és érzékeny. Letekintett a lányára, és megcsóválta a fejét. – Ne feledd, hogy te is az én génjeimet hordozod, Clemmie. Ha én ebben a hibában szenvedek, akkor beléd is szorult abból egy jó adag.

– Nem nevezném ezt hibának, apa. Nincs unalmasabb, mint a hétköznapi emberek. Ne feledd – tette hozzá, miközben odakint a festő lecsapta a csomagtartó fedelét –, hogy ami jó, abból nem árt a sok az embernek.

– Itt is van! Milyen izgalmas! – Marina odalépett a férje és nevelt lánya mellé az ablakhoz. Clementine örömmel látta, amint a nevelőanyja izgalma szertefoszlik, ahogy meglátja az első jelöltet, aki a bejárat felé botorkált, a műveit molyette kabátujjával az oldalához szorítva.

– Te jóisten! – kiáltott fel Marina, karjait az ég felé emelve. – Most mit csináljak?

– Késő, kedvesem. Jobb, ha behívod, különben kardot ránt. – Marina kétségbeesett pillantást vetett a férjére, aki viszont megcsóválta a fejét, és szeretettel ránevetett, még mélyebbre dugva a kezét kordbársony nadrágja zsebébe. – Ez a te terved volt, és tudom, mennyire utálod, ha beleütöm az orromat.

– Mi lenne, ha te is ott lennél az elbeszélgetésnél? – Marina egy mosollyal próbálta elcsábítani a férjét.

– Nem, nem, kedvesem, legyen ő egészen a tiéd.

– Nagyon, nagyon rossz ember vagy te, Grey Turner! – vágott vissza az asszony, de a szája sarkában mosoly bújkált, aztán elfoglalta a helyét a hall közepén álló kerek asztal és hatalmas virágkompozíció mellett. Közben Shane Black, a londíner bevezette az idős festőt.

Heather, a pincérlány és Jennifer, az egyik recepciós is talált valami ürügyet, hogy odajöjjenek az ablakhoz, de Marina rá sem hederített a gunyoros arcok gyülekezetére, hanem melegen rámosolygott az első jelöltre, és kezet nyújtott neki. A férfi keze kemény és kérges volt, a körme alatt régi festék sötétlett. Erősen megszorította az asszony kezét. A tekintete olyan mohón járta végig Marina alakját, mint azé a tengerészé, aki már régen a tengeren hajózik, és most nem találja a szavakat. – Nagyon kedves, hogy eljött hozzánk, Mr. Bascobalena. Talán menjünk be az irodámba, ott elbeszélgethetünk és ihatunk egy kávét. Vagy ön inkább teát kérne?

– Még inkább egy hordó rumot – súgta Clementine az apjának.

Mr. Bascobalena megköszörülte a torkát, és nyelt egyet. – Kávét, feketén, cukor nélkül. És szólítson csak Balthazárnak.

Marina meghökkent a férfi mély baritonjától, és elengedte a festő kezét. Látta a nevelt lánya szemében a gúnyos mosolyt, és dacosan felszegte a fejét.

– Shane, intézkedjen, hogy Heather máris hozzon Mr. Bascobalenának egy kancsó feketét, nekem pedig egy kapucsínót.

– Azonnal, Mrs. Turner – felelte Shane, elnyomva a vidámságát.

Shane felvette a dossziét, és követte őket a hallon át a társalgóba, ahol vendégek kis csoportjai üldögéltek újságot olvasva, majd egy kellemes, zöld szalonba, amely mögött Marina irodája helyezkedett el. Az iroda a gyerekek kertjére nézett, az immár fölösleges csatornával, és amögött pedig ott volt a tenger. Marina intett Shane-nek, hogy tegye a dossziét az asztalra, majd nézte, amint a londíner távozik, és becsukja maga mögött az ajtót.

Balthazárt a díványon kínálta hellyel, és az arca megrándult, amint a mester piszkos ruhái hozzáértek a halványzöld kárpithoz. A karosszékébe süllyedt, és a nyitott ablak felé fordult, ahol a tengeri szellő ózonillatot és a frissen nyírt fű szagát hordozta. Hallotta a hullámverés robaját, a sirályok panaszos rikoltásait, és elfogta a vágy, hogy lent legyen a parton, a lábát a vízbe lógatva, miközben a szél játszadozik a hajával. De vonakodva elszakította magát az ábrándképtől. Már tudta, hogy Balthazar Bascobalena nem fogja a nyarat Polzanze-ban tölteni, de nem tagadhatta meg tőle azt az udvariasságot, hogy végigmegy a szükséges eljáráson.

– Szép neve van… Bascobalena. Spanyolosan hangzik – megfigyelte, hogy a férfi úgy bámulja, kissé leesett állal, mint aki még sosem látott nőt. A mosdatlanság szaga, a nyitott ablak ellenére, kezdte megülni a helyiséget. Bárcsak Heather hozná már a kávét, gondolta, de Shane előbb biztosan ráérősen megtárgyalja az eseményeket a hallban a többiekkel. Abban bízott, hogy a többi vendég talán nem látta a jövevény érkezését.

– Talán akad valahol a családfámon egy spanyol. De mi ízig-vérig büszke devoniak vagyunk.

Marina kétkedve felvonta a szemöldökét. A férfi bőre barnás árnyalatú volt, és a szeme is inkább a spanyolokéra hasonlít. A fogai barnák és szuvasak, mint a skorbutos tengerészeké. – Na és a Balthazar… regényhőshöz illő név.

– Édesanyám mókás természettel bírt.

– Ő is művész volt?

– Nem, csak álmodozó, isten nyugosztalja.

– Nos, kedves Balthazar, mit szokott festeni?

– Hajókat – felelte a mester, és előrehajolt, hogy kinyissa a dossziéját.

– Hajókat – ismételte Marina, és megkísérelt némi lelkesedést vinni a hangjába. – Milyen érdekes. Persze nem meglepő – tette hozzá tréfásan.

Mr. Bascobalena nem figyelt fel a kalózos külsejére tett utalásra. – Ó, engem lenyűgöznek a hajók már egészen kissrác korom óta.

– A tengeren nevelkedett?

– Igen, apám is, sőt már a nagyapám is – a figyelmét magára vonta néhány festmény, amely az iroda falain lógott. – Ezek nagyon jó tájképek. Ön gyűjtő, Mrs. Turner?

– Sajnos nem. Festeni sem tudok. Csak csodálom az olyan embereket, mint ön is, akik tudnak. Lássuk hát a munkáit.

A festő kihúzott egy viharos tengeren hánykolódó halászhajóról készített vázlatot. Marina egy pillanatra megfeledkezett a szagáról, és hitetlenkedve nézett az előtte fekvő képre.

– Ez gyönyörű – mondta áhítattal, és előrébb húzódott a fotelje szélére. – Ön igen tehetséges.

– Akkor nézze meg ezt – Balthazar elővett egy másikat, közben egyre lelkesebb lett. Marinát teljesen elbűvölte a munka vonzereje és ügyessége. A férfinál voltak vázlatok mindenféle vízi járműről: egész flottányi Erzsébet-kori hajótól a modern yachtokig és bárkákig. Némelyik nyugodt vízen úszott hajnali fényben, némelyek a nyílt tengeren, holdfénynél, de mindegyiket ugyanaz a felkavaró szomorkás hangulat jellemezte. – Készítek olajfestményeket is, de azok túl nagyok, nem tudtam elhozni. Eljöhetne hozzám megnézni őket. Salcombe mellett lakom.

– Köszönöm. Biztosan ugyanolyan jók, mint ezek itt. – Őszintén nézett a férfira. – Önnek rendkívüli a tehetsége.

– Ha embereket is tudnék festeni, önt megfesteném. – Marina figyelmen kívül hagyta a kéjsóvár tekintetet, amit a férfi vetett rá.

– Portrékat nem fest? – az asszony, csalódást színlelt.

– Egyáltalán nem – az ujjaival gyérülő hajába túrt, amely oldalt az aranyozott váll-lapjaiig ért. – Sosem csináltam. Nem tudom eltalálni. Akárhogy próbálkoztam, mindig úgy néztek ki, mint a majmok.

– Milyen kár. Tudja, Balthazar, nekünk olyan bentlakó művészre van szükségünk, aki mindenfélére meg tudja tanítani a vendégeket, nem csak hajókra és majmokra. Sajnálom.

Miközben Balthazar vállai csalódottan megereszkedtek, felbukkant Heather egy tálcán ezüst kávéskannát és egy csésze kapucsínót hozva. Marina dühödt pillantást vetett rá, amiért ennyire elkésett, mire Heather elpirult kissé, miközben letette a tálcát az íróasztalra. Marina remélte, hogy a festő nyomban távozik, de amaz mohó szemekkel nézte a gyömbéres-diós süteményt, és felvidult kissé. Marina vonakodva töltött neki egy csésze kávét, odanyújtotta a süteményt, és nézte, amint a férfi visszasüllyed a díványra.

Clementine beszállt piros Mini Cooperébe, és elindult a kanyargós, keskeny utakon Dawcombe-Devlish városa felé. A bevetett szántóföldek a zöld különböző árnyalataiban játszottak a tiszta, mélykék ég alatt. Fecskék csapongtak, sirályok köröztek a levegőben, és Clementine néha megpillantotta a párás távolban az óceán kékjét. De mindezen szépségek dacára a lány szívét nehéz bánat nyomasztotta.

Elkeseredve bámult az út szürke aszfaltjára, és végiggondolta a helyzetét. Azt kívánta, bárcsak megint Indiában lenne, és élvezné annak a három évnek a szabadságát és az egyetemi diplomája nyújtotta köztiszteletet ahelyett, hogy minden reggel bevonszolja magát Dacombe-Devlishbe, ahol titkárnőként robotol a kétségbeejtően ostoba Mr. Atwood álmos ingatlanügynökségében a főutcán.

Megrázkódtatás volt számára, amikor az apja kijelentette, hogy nem képes tovább finanszírozni a lány kényelmes életmódját. Clementine remélte, hogy még legalább egy évvel elodázhatja a munkába állást. Az apja felajánlotta, hogy dolgozzon a szállodában, mint Jane, aki már az igazgatói pozícióig küzdötte fel magát, de Celementine inkább meghalt volna, mintsem hogy a mostoháját nevezze a főnökének. Így hát talált magának egy állást fél évre, amíg Mr. Atwood titkárnője otthon van a babájával. Ha hat hetet kibír, az is csoda lesz, mert nemcsak alig tudott gépelni, hanem roppant szétszórt természete miatt Sylviára, Mr. Atwood másik titkárnőjére hagyta a munka oroszlánrészét. Tudta, hogy erősen próbára teszi Mr. Atwood türelmét, de minthogy az ingatlanügynök Mr. Turner lekötelezettje volt, amiért ügyfeleket küld hozzá, nem sokat tehetett.

Devonban lakni már önmagában dögunalmas. Ha az édesanyjának nem kellett volna eladnia a londoni házukat és elköltöznie Skóciába, Clementine találhatott volna magának valami sokkal kellemesebb állást Chelsea-ben, és minden este Boujis-ban tölhette volna az időt a barátaival. De aztán Devonban találta magát, amit utált, mivel gyakorta vitték le a hideg vízpartra, ahol vacogott a sziklákon, miközben a bátyja meg az apja rákászott. Marina bőkezű partikat rendezett, és gyakran levitte magával őt is a fövenyre, hogy kagylókat keressenek a vacsorához, de Clementine sosem volt hajlandó megfogni a kezét. Mindig sikertelennek érezte magát emellett a gyönyörű teremtés mellett, aki rabul ejtette az apja szívét. Látta apja szemében a tüzet, amikor Marinára nézett, mintha valami angyalt látna, és látta azt is, ahogyan a tűz kihúny, amikor az apja őrá néz, mintha a saját lánya csak zavarná. Abban nem kételkedett, hogy az apja őt is szereti, csak éppen Marinát jobban.

A városhoz közeledve Clementine egy fekete tárgyat vett észre az úttest közepén. Először azt hitte, egy ócska cipő, de közelebbről látszott, hogy egy sün, amely ráérősen bandukolt keresztbe az aszfalton. A visszapillantó tükörbe nézett, és látta, hogy több autó is van mögötte, és ha ő nem áll meg, a sünit biztosan szétlapítják. Az állat szorongatott helyzetét látva megfeledkezett a saját bajairól, hirtelen fékezett, és kivágta az ajtót, hogy a segítségére siessen. A mögötte jövő autó vezetője dühösen dudált. Clementine rá sem hederített, hanem lehajolt, hogy felvegye a sünt. Csakhogy az szúrós volt, és tele bolhával. Gyors mentőötlete támadt, miközben egyre több autó gyűlt fel mögötte. Levette a cipőit, és a két cipője közé fogva az állatkát levetette az útról, a fűre. Örömmel látta, amint eltűnik a bokrok között. Mire visszaszállt az autójába, mindkét irányban kocsisorok torlódtak fel. Hálásan intett a többi vezetőnek, akik dühösen morogtak rá.

Amikor beesett az irodába, bocsánatkéréseket mormogva, már jócskán elmúlt tíz óra. Sylvia Helvin, az elvált, vörös hajú nő, akinek dús kebleit alig tudta kordában tartani szoros, V nyakú pulcsija és sálja, a telefonon tartotta a kezét, és szélesen vigyorgott. – Semmi vész, aranyom, mindketten odavannak valami megbeszélésen. Miénk az egész iroda. Légy oly aranyos, és hozz nekem egy lattét – skarlátvörös karmú kezével ismét felemelte a kagylót. – De Freddie, te nagyon, nagyon pajkos fiú vagy. Jobb, ha viselkedsz, különben megint meg kell, hogy csapjalak. – Clementine elindult a Fekete Bab kávézóba. Mikor visszatért, és letette a papír kávéspoharat Sylvia elé, a táskáját meg a földre, a másik nő még mindig beszélt, a kagylót az álla és a válla közé szorítva, buzgón ráspolyozva a körmeit. – Rossz volt a reggeled? – mikor letette a telefont.

– Submarine művészekkel folytat állásinterjúkat.

– Aha, a bentlakó művész… nagyon flancos.

– Éppen erről van szó. Nem flancos, csak egyszerű felvágás.

– Mit számít, ha jóképű a mester.

– Jóképű? No hiszen… látnod kellett volna azt a kalózt, aki becsörtetett ma hajnalban. Öreg, büdös és nyilvánvalóan hibbant is. Már csak a hajó hiányzott alóla.

Sylvia óvatosan kortyolt bele a lattéba, nehogy elmázolja a rúzsát.– Tudod, a mostohaanyád vagy nagyon bátor, vagy ostoba, hogy meghív egy vadidegent a házába.

– Az nem a háza, hanem szálloda. Végül is erről szól az egész – vadidegenek mászkálnak ott egész nap, minden nap. Rémisztő!

– Nem, én most ezekről a rablásokról beszélek. Úgy nevezték el a fickót, hogy „Baffles, az úri betörő". Az olyan szállodákat veszi célba, mint az édesapádé. Meg a nagyobb házakat. Nem olvastad a mai újságot?

– Nem olvasom a Dawcomb-Devlish Gazette-t.

– Sokat veszítesz. Értékes tárháza a helyi információknak. Ez az egész ügy egyre bizarrabb. Az ürge egy nagy házba lopózott be Thurlestone közelében. Beosont, míg a lakók aludtak, és egy csomó készpénzt meg műtárgyakat lopott. A furcsa az, hogy tudta, mit hol talál, mintha előzőleg már járt volna ott, és felderítette volna a terepet.

– Honnan tudják, hogy férfi?

Sylvia megvonta a vállát. – Úgy írja alá a nevét, hogy Raffles, a kitalált szereplő után, aki tényleg férfi volt. Ezért ragasztották rá a Baffles{3} nevet – orrhangon felnevetett. – Ezek a firkászok szeretik az ilyesmit. Na és ezt hallgasd meg: az a betörő semmilyen nyomot nem hagy maga után, csak egy kis papírt, amire takaros, tiszta kézírással azt írja: „Köszönöm!"

– Te viccelsz!

– Viccet csinálnék ilyen komoly dolgokból? – beszívta az arcát oldalt. – Nem ugratlak, Clemmie, kedvesem. Ez a rabló jómodorú. Épp egy hete a thurlestone-i Palace Hotelt fosztotta ki. Remélem, nem jön errefelé.

Clementine felnevetett, és a székére huppant. – Hát én meg nem bánom, ha Polzanze-t is felkeresi, és ellopja Submarine összes értékes festményét. Azzal meg szívességet tenne, ha őt magát is elvinné a zsákmánnyal együtt.

– Azt hiszem, nem vagy igazságos. Én kedvelem Marinát. Bűbájos.

– Olcsó báj.

– Ne légy már ilyen sznob.

– Nem vagyok sznob. Nem érdekel, ki honnan jön, ha rendes ember.

– Idevalósi lány, akárcsak én.

– Nem mintha ez meglátszana rajta. Annyira erőlteti az előkelő kiejtést, hogy már alig maradt valami az eredeti vidéki akcentusából. – Clementine kuncogott. – Az a baj, hogy a végén már valami olyan módon beszél, hogy az sem egyik, sem másik. Néha már úgy hangzik, mintha külföldi volna.

– Nagyon kemény vagy hozzá, Clemmie. Mondd már, van egy kis hibája. Neked viszont megbocsátóbbnak kellene lenned.

– Túlságosan felvágós. Nem szeretem azokat, akik többnek akarnak látszani, mint amik.

Sylvia ezúttal keményen ellene fordult. – Azt mondod, nem vagy sznob, Clementine, de mégis úgy beszélsz. Mit adott neked az a flancos iskolád? Előkelő kiejtést és a felsőbbrendűségi érzést. Ugyanabban az irodában dolgozol, mint én, és kevesebbet keresel. Apádnak nem kellett volna rád költenie a pénzét.

– Nem akartalak megbántani, Sylvia. Marina a mostohaanyám. De én nem hiszem, hogy ő jó apámnak, ennyi az egész. Apámnak lehetett volna magához való esze. Tudod, hogy sikeres ügyvéd volt Londonban. Ugyan mi az ég vette rá arra, hogy idejöjjön, és egy szállodát igazgasson?

– A felesége.

– Pontosan. Mostanra már bíró lehetett volna belőle, ha ott marad.

– Talán nem akart bíró lenni. Talán meg van elégedve ezzel a helyzettel. De mindegy; nem kell szeretned a mostohádat, ha nem akarod. Azt hiszem, ha királylánynak születik, neked akkor sem elég jó.

– Azt hiszem, azért kellett neki az a ház, mert Somerland hercegéé volt. Üldögél abban a dolgozószobában, amely a hercegnéé volt, és fontosnak képzeli magát. Apám annyival felette állt, hogy csodálkozom, amiért egyáltalán észrevette.

– Azt hiszem azért, mert az az asszony gyönyörű. Van valami szomorú mélység a szemeiben.

– Hidd el nekem, nincs benne semmi szomorú. Megvan mindene, amire valaha vágyott, és mindent puszta manipulációval ért el.

– Akkor talán tanulhatnál tőle, és te is bevethetnéd a szépségedet.

– Én nem vagyok szép.

Sylvia megcsóválta a fejét, és kedvesen rámosolygott. – De, az vagy, amikor mosolyogsz.

Marina megkönnyebbülten nézte, amint Balthazar autója köpködő motorral végre elhagyta a kocsibehajtót. Grey-t a létrán találta a könyvtárszobában, ahol egy könyvet keresett a tábornoknak, aki tojást és pirítóst reggelizett a Polzanze-ban, amióta csak a felesége meghalt öt évvel ezelőtt.

– Te jó ég – szólalt meg –, ez nem volt valami sikeres.

Marina a mennyezet felé emelte a kezeit, és színpadiasan felsóhajtott. – Alig tudtam megszabadulni tőle. Az irodámnak olyan a szaga, mint egy hajléktalanszállóé, pedig most érkezik a következő.

– Miért nem ültök le odakint? Az idő kellemes.

– Ha Elizabeth Pembridge-Hugher szalonképes, akkor úgy lesz. De ha ő is hibbant, akkor el kell rejtenem, nehogy megijessze a többi vendéget. Meggyújtottam egy illatgyertyát odabent, de attól tartok, ennél többre lesz szükség.

– Azt hittem, szereted a különc alakokat.

Marina duzzogva elmosolyodott. – De nem az olyanokat, akiknek feketék a fogai, büdös a szájuk, és röhejes az öltözékük.

– Meglepsz engem – mondta a férje, és lejött a létráról.

– A szalonképes különcöket kedvelem. Azokat, akiknek citrusillatuk van, tiszta inget hordanak, és szoktak fogat mosni.

Grey megpuszilta a felesége homlokát. – Itt a móka a lényeg, Marina. Végül is a te ötleted volt. Úgyhogy élvezd.

– De mi lesz, ha nem találok megfelelőt?

– Nem kell mindenképpen rezidens művész.

– De igen. Kell valami, amivel különbözünk a többiektől, amivel idevonzzuk az embereket. Fölösleges emlékeztetni rá, milyen helyzetben vagyunk. Újabb módszereket kell kitalálnunk arra, hogy fellendítsük az üzletet, különben csak egy újabb csődtömeg leszünk. Nincs bevételünk, Grey. Sőt folyik ki tőlünk a pénz. Csak gondolj bele: a nyári vendégeink fele azért jön, hogy festeni tanuljon. A londoni hölgyek már lefoglalták a hetüket júniusra, csak azért, hogy a tavalyi élményeiket megismételjék.

– Akkor hát, ha a megfelelő ember nem bukkan fel, vadászni fogunk rá.

– Clementine úgy véli, hogy ez az egész silány ízlésre vall – felelte a nő, és összekulcsolta az ujjait.

– Ő még fiatal.

– Goromba.

– Ne törődj vele. Szeretne egy kis pénzt kipumpolni belőled.

– Hát én meg nem leszek a fejőstehene. Mutathatna egy kis tiszteletet. Végtére is a nevelőanyja vagyok – élesen megfordult, és az „anyja" szó úgy maradt ott lebegve köztük, mint valami sértés.

– Akarod, hogy beszéljek a fejével?

– Nem. Csak hagyd békén. Talán nem vagyok túl jó ebben a szerepben.

– Megpróbáltad, drágám. Tudom, milyen erősen próbálkoztál. Nagyon hálás vagyok neked. Lehetetlen helyzet ez – a hangulat hirtelen olyan szavaktól lett terhes, amelyeket túl nehéz lett volna kimondani.

Amikor Marina megszólalt, a hangja csendes volt. – Hagyjuk ezt a témát, Grey. Elizabeth-valami nemsokára itt lesz, és nem akarok feszültnek látszani.

– Gyönyörűnek látszol.

– Csak neked.

– Miért, ki más számít még?

Az asszony vonásai ellágyultak. – Te vagy a lovagom, Grey.

– Mindörökké, drágám.

Shane az ajtónál ólálkodott, ügyetlenül színlelve, hogy nem hallott semmit, és megtörölte jókora orrát a keze fejével, majd felfigyelt, mert egy autó érkezett a szálló elé. Jennifer is otthagyta Rose-t a recepciós pultnál, és az üveghez nyomta az orrát, hogy lássa, ez a jelölt hogyan néz ki.

2. fejezet

Elizabeth Pembridge-Hughes rendkívül szalonképes volt. Magas, karcsú termetével, porcelánszerű bőrével, arisztokratikus vonásaival, érzékeny, kék szemével élő szobra volt annak, ahogyan egy kifinomult művésznek ki kell néznie. Mikor Marina megrázta a kezét, nyomban érezte, milyen hideg a bőre.

Átvezette a szállón a teraszra, közben megálltak az üvegházban, hogy