Tünékeny igazság

Linwood Barclay

TÜNÉKENY IGAZSÁG

Linwood Barclay

TÜNÉKENY

IGAZSÁG

Promise Falls 2.

A mű eredeti címe

Far From True

Copyright © NJSB Entertainment Inc. 2016

Hungarian translation © Beke Zsolt

© General Press Könyvkiadó, 2018

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

BEKE ZSOLT

A borítót

KENYÓ ILDIKÓ

tervezte

ISBN 978 963 452 162 4

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Neethának

Köszönetnyilvánítás

Most is, mint mindig, sokan segítettek. Köszönöm a segítségét Sam Eadesnek, Eva Kolczénak, Heather Connornak, Loren Jaggersnek, John Aitchisonnak, Paige Barclay-nak, Danielle Pereznek, Bill Massey-nek, Carol Fitzgeraldnak, David Shelley-nek, Helen Hellernek, Brad Martinnak, Kara Welshnek, Ashley Dunn-nak, Amy Blacknek, Kristin Cochrane-nek, Spencer Barclay-nak, Louisa Macphersonnak és Juliet Ewersnek.

Köszönöm továbbá a könyvesboltoknak is.

1. fejezet

Ez még csak a kezdet.

2. fejezet

Úgy döntöttek, hogy Derek utazzon a csomagtartóban.

Mielőtt mind a négyen – Derek Cuttert is beleértve – elindultak volna, nagy poénnak tartották, hogy valakit becsempésszenek. Nem azért, mert nem lett volna pénzük a negyedik jegyre. Egyáltalán nem erről volt szó. Egyszerűen úgy érezték, hogy a helyzet ezt kívánja meg tőlük. Ez is olyasmi volt, amit az embernek egyszer ki kellett próbálnia.

Hiszen a mai este az utolsó esélyük. A Csillagkép autósmozit is elérte ugyanaz a sors, mint annyi más céget Promise Fallsban és a környékén – be kellett zárnia a kapuit. A multiplexek, a 3D-mozik és az otthon, pillanatok alatt letölthető filmek világában ki akarna autósmoziba menni, hacsak nem smárolni szeretne az illető valakivel? Ráadásul az autók is sokkal kisebbek lettek azóta, hogy az autósmozik megnyitottak, és ez is a csillagos ég alatti filmnézés ellen szólt.

Ugyanakkor még a Derek generációjába tartozó fiatalok is nosztalgiával gondoltak vissza az autósmozira. Nyolc- vagy kilencéves lehetett, amikor a szülei először hozták el ide, és mennyire izgatott volt! Aznap este három filmet adtak, időben előrehaladva az egyre idősebb korosztályoknak. Az első valamelyik Toy Story-film volt, Derek még a Buzz Lightyear és Woody játék figuráit is magával vitte, aztán egy romantikus vígjáték jött Matthew McConaughey főszereplésével, abból az időszakból, amikor még csak szar filmekben játszott, az estét pedig egy Jason Bourne-epizód zárta. Derek alig bírt ébren maradni a Toy Story végéig. A szülei megágyaztak neki a hátsó ülésen, így ő tudott szunyókálni, amíg ők megnézték a másik két filmet.

Derek vágyakozással gondolt vissza arra az időszakra, amikor a szülei még együtt voltak.

Ma este a Csillagképben a bugyuta Transformers-sorozat egyik darabját vetítették, ahol a Földön élő idegen robotok autóknak – leginkább Chevroletnek, hála a termékelhelyezésnek – vagy kamionoknak álcázzák magukat. Nem kevés különleges effekt kellett ahhoz, hogy a kocsi robottá alakuljon át. Egy csomó minden felrobbant, épületek semmisültek meg. Nem az a fajta film volt, amit az általuk ismert lányok szívesen megnéztek volna, még úgy sem, hogy a srácok győzködték őket, nem a film a lényeg, a mai este egy esemény, egy szelet történelem.

Pedig a fiúk is tudták, hogy a film mekkora hülyeség. Igazából még egyet is értettek abban, hogy az ilyen filmeket egyetlen módon lehet csak végignézni, akár autósmoziban, akár rendes moziban vagy csak valamelyikük otthonában: ha előtte isznak. Így jutottak arra az elhatározásra, hogy nemcsak a társaság egyik tagját, hanem néhány doboz sört is becsempésznek a moziba.

Az este több szempontból is egyedülálló volt. Ez volt a Csillagkép utolsó estéje, ráadásul ez volt a tavaszi szemeszter utolsó napja is a Thackeray College-ben, amit Derek négy év után végre befejezett. Arról mondjuk fogalma sem volt, hogy mihez kezd utána. Nem voltak állásajánlatai, arra gondolt, talán ismét dolgozhatna az apjának, füvet nyírhatna, bokrokat ültethetne, sövényt vághatna. Azért járt négy évet a főiskolára, hogy egy lombfúvóval szórakozzon? Ezt még az apja sem akarhatja. Mégis, van rosszabb annál, ha az ember a saját apja mellett dolgozik.

Erre az egy éjszakára csak meg akart feledkezni arról, hogy munkát kell találnia, meg még pár másik dologról, ami a vállát nyomta.

Kezdetnek ott volt a barátja halála, ami már önmagában is nehezen emészthető. A srác eljön a főiskolára, bejár az órákra, esszéket ír, kipróbálja magát a színjátszó körben – tehát olyasmiket csinál, mint bárki más –, aztán egy nap a kampusz biztonsági főnöke fejbe lövi, mert azt feltételezik, hogy meg akart erőszakolni valakit.

Derek még mindig képtelen volt felfogni azt, ami történt.

De ott volt az a másik dolog is, ami ennél is nagyobb horderejű.

Derek apa lett.

Van egy istenverte gyerek.

Egy fiú. Matthew a neve.

A hír nemcsak őt döbbentette meg. Még az anya is komolyan meglepődött, ami furán hangzik, de az egész történet egy rohadtul elcseszett história, Derek pedig még nem volt tisztában az összes részlettel. Azt tudta, hogy a lány terhes, de azt hitte, hogy a gyermek a szüléskor meghalt. Kiderült, hogy nem ez volt a helyzet. Már néhányszor beszélt a Marla nevű lánnyal, amióta megtudta, hogy a gyerek életben van, az apja kíséretében meg is látogatta őt, de még próbálta kipuhatolni, hogy ez mit is jelent a számára, milyen felelősséggel jár.

– Halló?

– Mi az? – kérdezte Derek.

Canton Shultz a négyajtós Nissanja mellett állt, a sofőroldali ajtó nyitva volt. Mellette Derek két másik főiskolai barátja, George Lydecker és Tyler Gross várakozott.

– Épp most szavaztunk – jelentette ki Tyler.

– Mi van?

– Amíg te a gondolataidba merültél, mi szavaztunk – magyarázta George. – Te leszel az.

– Ki leszek én?

– Te mész a csomagtartóba.

– Na nem. Nem akarok a csomagtartóban utazni.

– Hát, szívás – motyogta Canton. – Egész eddig erről beszélgettünk, te meg nem szóltál egy szót sem, szóval eldöntöttük. Az a helyzet, hogy a csomagtartóban utazó emberé a legnagyobb meló, mert ő vigyáz a sörre.

– Jól van, baszki – adta meg magát Derek. – De most még nem szállok be. Innen tíz percre van a mozi. Majd ha már majdnem odaértünk, félreállunk... és akkor csak pár percet kell kibírnom, amíg bejutunk.

A csomagtartó azok közé a helyek közé tartozott, ahol Derek kettő percet sem szívesen töltött el összekuporodva, nemhogy tízet. Amikor Derek tizenhét éves volt, az egyik barátja házának kúszópincéjében elrejtőzve végighallgatta, ahogy megölnek három embert.

Aztán vissza kellett tartania a lélegzetét, nehogy a gyilkos őt is megtalálja.

Akkoriban minden erről szólt Promise Fallsban. Egy neves ügyvéd, a felesége és a fia voltak az áldozatok. Egy ideig a rendőrség Dereket is a gyanúsítottak között tartotta számon, de végül letartóztatták a gyilkost, és minden rendbe jött, persze Derek lelki sérüléseitől eltekintve, amelyek egész életében elkísérik majd.

Na jó, ez túlzás. Sikerült továbblépnie, összeszedte magát, iskolába járt, barátokat szerzett. Igazából a szülei válása jobban megviselte. De azért nem volt boldog attól, hogy a csomagtartóba kell feküdnie.

Derek nem rajongott a szűk helyekért.

De nem akart baleknak sem tűnni, ezért javasolta azt, hogy akkor száll be a csomagtartóba, amikor már majdnem odaértek az autósmozihoz. Mindenki egyetértett azzal, hogy ez jó ötlet. Betettek egy karton sört a csomagtartóba, majd bepréselték magukat a kocsiba. Canton ült a volánhoz, George az anyósülésen utazott, Derek és Tyler pedig hátul.

Már besötétedett, és tizenegy előtt úgysem értek volna oda. Az első filmnek addigra már majdnem vége, de nem is igazán érdekelte volna őket, mert az mindig valami gyerekfilm volt. Nem mintha a Transformers-filmek nem a gyerekeknek szóltak volna, de az este nyitófilmjének általában valamilyen kedves kis rajzfilmet választottak. Egyébként is, mit számít, ha lemaradnak a Transformers elejéről? Aztán meg úgyis olyan részegek lesznek, hogy olyan mindegy...

Derek ugyan nem önként vállalta a csomagtartót, de egyből jelentkezett arra, hogy hazafelé majd vezet, és ez ellen sem tiltakozott egyikük sem. Ő csak egy-két sört húz majd le, és mindenki biztonságban hazaér.

Derek abban sem volt biztos, hogy valaha még látja-e a többieket. Canton Pittsburghbe, Tyler Bangorba megy haza, míg George Lydecker, csakúgy, mint Derek, helybeli volt, de Derek nem igazán tudta elképzelni, hogy együtt lógna vele. Az jutott eszébe, hogy a nagyapja az ilyenekről szokta azt mondani, hogy nincs ki a négy kereke.

Derek inkább az elgurult a gyógyszere kifejezést használná. Greg mindig is előbb cselekedett, aztán gondolkozott. Például amikor fejre állította az egyik professzor Smartját, és úgy hagyta. Vagy egy bébialigátort csempészett ki a kisállat-kereskedésből, aztán szabadon engedte a kampusz tavában. (Azóta sem találták meg.) George még azzal szokott dicsekedni, hogy az éjszaka közepén idegenek garázsaiba lopakodik be, ráadásul nem is azért, hogy elemeljen valamit, pusztán csak az izgalom miatt.

Mintha csak George ebben a pillanatban éppen olvasott volna Derek gondolataiban, úgy döntött, hogy valami elképesztően nagy hülyeséget csinál.

Leengedte az ablakot, hogy besüvítsen a hűvös éjszakai levegő, miközben a Promise Fallst délről elkerülő úton száguldoztak. Derek csak arra eszmélt, hogy George kinyújtja a kezét az ablakon.

Egy hangos durranás, majd fémes csengés hallatszott.

– Jézusom! – kiáltott fel Derek. – Mi az ördög volt ez?

George visszahúzta a karját, és vigyorogva hátrafordult, egy pisztolyt tartott a magasba.

– Csak a táblákra lövöldözöm – mondta. – Kurvára telibe kaptam a sebességkorlátozót.

– Elment az eszed? – kiabálta Canton. – Mi a szart művelsz?

– Tedd már el! – ordította Derek. – Seggfej!

– Ne már – vigyorgott George –, lazítsatok egy kicsit. Tudom, hogy mit csinálok.

– Hol szerezted? – kérdezte Tyler. – Ezt is valakinek a garázsából loptad?

– Ez az enyém, értve vagyok? Nem nagy cucc. Arra gondoltam, hogy talán párszor rálőhetnék a vetítőfalra, hiszen egy-két héten belül úgyis ledöntik az egészet. Kit érdekel, ha lesz benne egy-két lyuk?

– Most komolyan ilyen hülye vagy? – kérdezte Canton. – Több százan lesznek ott, a többségük gyerekkel. Szerinted nem fogják kihívni a nyamvadék terrorelhárítást, hogy letartóztassanak, ha nekiállsz lövöldözni?

– Promise Fallsnak van terrorelhárító csapata?

– Nem ez a lényeg, hanem...

– Amikor a Transformerek a földdel tesznek egyenlővé néhány felhőkarcolót, senkinek sem fog feltűnni. Úgyis olyan hangos lesz.

– Hihetetlen vagy! – vetette közbe Tyler.

– Jól van, jól van, jól van... – nyugtatta a többieket George, és letette a fegyvert az ölébe. – Amúgy sem csináltam volna meg. Csak néhány útjelző táblára céloztam volna, meg talán egy-két postaládára.

A másik három fiú a fejét csóválta.

– Barom... – motyogta Tyler.

– Azt mondtam, jól van! – védekezett George. – Istenem, micsoda szarjankók vagytok! Boldog vagyok, hogy végre elhúzhatom innen a csíkot. – George már korábban közölte a fiúkkal, hogy két nappal később Vancouverbe költözik.

A következő pár percben némán utaztak, végül Canton törte meg a csendet.

– Mi lenne, ha itt ejtenénk meg?

– Tessék? – kérdezte Tyler.

– Ez jó, mert nincs itt senki. Derek, most kéne bemásznod a csomagtartóba.

– Most komolyan ez lesz? – kérdezte. – Ezt az ökörséget!

– Ez hagyomány... úgy bizony. Ha autósmoziba megy az ember, akkor valakit úgy kell becsempészni. Mondhatni elvárás. Ha nem teszed meg, a mozi tulajdonosai csalódottak lesznek.

– Jól van – adta be a derekát Derek.

Az autó félrehúzódott, sóder ropogott a kerekek alatt. Derek kiszállt az anyósülés felőli hátsó ajtón, lesújtó pillantást vetett George-ra, majd megkerülte az autót. Canton belülről felnyitotta a csomagteret a sofőrülés melletti kallantyú meghúzásával, de ő is kiszállt, hogy rá tudja csukni Derekre a fedelet.

– Nincs túl sok hely itt bent – mondta Derek a tátongó nyílást vizsgálva.

– Most akkor beszállsz végre? – türelmetlenkedett Canton.

Derek bólintott, megfordult, és leült a csomagtér padlójára.

– A kocsi sem éppen egy luxusjárgány – vetette oda Canton. – Elég a nyavalygásból. Ha bejutottunk a moziba, majd kiszállhatsz. Nem lesz több öt percnél.

– Nem tetszik ez nekem – akadékoskodott Derek.

– Mi ez a nagy... – Canton lenyelte a mondat végét. – Basszus, ugye arról van szó, ami akkor történt? Amikor abban a házban rejtőztél el...

– Semmi baj.

– Nem, majd én megyek a csomagtartóba. Én bemászok, te meg ülj vissza az autóba.

– Mondtam, hogy majd én megcsinálom.

Derek valamennyire megkönnyebbült, hogy a csomagtartóban van vésznyitó, amivel belülről is ki lehet nyitni az ajtót. Az oldalára feküdt, majd a mellkasához húzta a lábát, a karton sört a térde mögé rejtette.

– Rendben, de ne kezdj el sikítozni, oké? – jegyezte meg Canton, mielőtt lecsukta a tetőt.

A hátsó lámpák vöröses derengését leszámítva sötét volt a csomagtartóban. Derek érezte, ahogy az autó visszasorol az aszfaltra, majd gyorsulni kezd.

Hiába választotta el a hátsó ülés az utasteret és a csomagtartót, Derek tisztán hallotta a barátait.

– Mindenki maradjon nyugodt – motyogta Canton.

– Persze, majd pont azzal kezdem, hogy Nincs semmi a csomagtartóban! – elégedetlenkedett Tyler. – George-dzsal ellentétben én nem vagyok hülye.

– Baszd meg! – morogta George.

– Meg is érkeztünk – jelentette be Canton. – Te jó ég, mekkora a sor!

– Talán tíz autó. Hamar bejutunk.

Derek nem igazán tudta kényelembe helyezni magát. Bízott abban, hogy hamar megveszik a jegyet, és leparkolnak valahová. Tisztában volt azzal, hogy csak képzelődik, mégis úgy tűnt, mintha egyre kevesebb lenne a levegője, egyre nagyobb erőfeszítést kellene tennie a következő lélegzetért. A szívverése is felgyorsult.

A Nissan bekanyarodott, Canton most sorol be a kapuban álló két jegypénztár valamelyikéhez. Mögöttük áll, vagyis inkább föléjük magasodik a négy emelet magas vetítőfal. Miután megvették a jegyeket, és kinyitották a sorompót, a kocsi behajtott a nézőtérre, amit a kíváncsiskodók kizárására háromméteres fakerítéssel vettek körül.

A kocsi a nézőtér túlsó végébe gurult, ahol a büfé is állt, majd leparkolt szemben a vetítőfallal. Derek úgy saccolta, hogy amint sikerült megfelelő helyet találniuk, előbújhat a csomagtartóból.

Előbb azonban még át kell jutniuk a kapun.

A kocsi megállt, majd valamennyit előregurult. Aztán megint megállt, majd ismét haladt előre egy keveset.

Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

Aztán Canton végre megszólalt:

– Három jegyet kérek.

– Csak hármat? – A férfi kérdése valamivel fojtottabban visszhangzott a csomagtartóban.

– Igen, csak mi hárman vagyunk.

– Tíz dollár fejenként.

– Tessék.

Egy rövid szünet után a férfi ismét megszólalt.

– Biztos, hogy csak ti hárman vagytok?

Erre Canton:

– Aha.

– Csak mi – tette hozzá Tyler.

– Nem tud számolni? – méltatlankodott George.

Basszus, morgott magában Derek. Mi van ezzel a sráccal ma este?

– Ugye azzal is tisztában vagytok, hogy tilos alkoholt fogyasztani a mozi területén – folytatta a pénztáros. – Ilyesmit bevinni is tilos a moziba.

– Persze – helyeselt Canton.

Újabb szünet.

– Szeretnélek megkérni benneteket arra, hogy nyissátok ki a csomagtartót.

– Tessék? – kérdezett vissza Canton.

– A csomagtartót ki kéne nyitni.

Baszki, baszki, baszki, baszki!

Mégis, mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Derek három forgatókönyvet látott maga előtt, miután a pasas rátalál a csomagtartóban. Egyfelől azt mondhatja nekik, hogy nem mehetnek be. Vagy Derekkel is megveteti tíz dollárért a jegyet, elkobozza tőlük a sört, aztán majd hazafelé visszakapják. Ha ki akar velük cseszni, akkor meg kihívja a zsarukat.

Derek nem tartotta valószínűnek, hogy a pasas rendőrt hívna. A Promise Falls-i rendőrségnek tényleg az lenne a legnagyobb gondja, hogy valaki be akart lógni az autósmoziba?

Igazából már nem is érdekelte, hogy mi fog történni. Még egy minden testnyílásra kiterjedő vizsgálatot is bevállalt volna, ha az kellett volna ahhoz, hogy kijusson a csomagtartóból.

– Szerintem ehhez nincsen joga – ellenkezett Canton.

– Valóban? – kérdezett vissza a férfi.

– Igen. Szerintem nincs hozzá joga. Maga csak egy senki, aki a jegyeket árulja.

– Nagyszerű. Lionel Grayson vagyok, a mozi tulajdonosa és igazgatója, és ha nem nyitod ki a csomagtartót, akkor kihívom a rendőrséget.

Lehet, hogy ez a lehetőség valószínűbb, mint Derek gondolta. Mindegy, legyen.

– Ha így állunk... – adta meg magát Canton.

Kinyílt a sofőr felőli oldal ajtaja. Aztán egy másik ajtó is, de a kocsi másik oldalán. Mivel Tyler Canton mögött ült, ez csak azt jelenthette, hogy George is kiszállt.

– Jézusom, George, mégis mit... – dörmögte Tyler.

Derek nem hallotta a mondat végét, mert mindkét ajtó egyszerre csukódott be.

– Tudja – szólalt meg Canton –, ez a mozi utolsó estéje, és csak szórakozni szerettünk volna egyet...

– Nyissad már ki az ajtót! – Derek közelebbről hallotta Mr. Grayson hangját.

– Rendben, már csinálom, csinálom.

– Tudja, ember, ez itt az Államok – vette át a szót George. – Maga szerint az, hogy maga osztogatja a jegyeket, felhatalmazza arra, hogy megsértse az alkotmányos jogainkat?

– George, hagyd csak.

Mindhárom férfi az autó mögött állt. Derek még mindig egész biztos volt abban, hogy Lionel Grayson nem fogja kihívni a rendőrséget, hanem elküldi őket melegebb éghajlatra, vissza kell fordulniuk, aztán elhúzhatják a csíkot. Elmennek Derekhez, letöltik a Transformers-filmet a lapos képernyős tévére, és berúgnak a kanapén.

Még csak azt sem kell bevállalnia, hogy...

Durr!

Nem, ez igazából jóval több volt egy durranásnál. A csomagtérben szinte hangrobbanásnak tűnt. Az egész autó beleremegett.

A hang nem jöhetett a vetítőfalról sem, nem lehetett mondjuk az egyik felrobbanó robot hangja. Az ember csak az autóban ülve, a rádiót a megfelelő frekvenciára állítva hallja a filmet.

A durranás egyébként is túl hangos lett volna még akkor is, ha egy normális moziban lettek volna.

Ráadásul kifejezetten közelről hallatszott.

George!

Lehet, hogy tényleg ilyen agyalágyult? Kiszáll a kocsiból pisztollyal a kezében? Ráfogja az igazgatóra? És még meg is húzza a ravaszt?

Idióta faszkalap. Hiszen ez nem olyasmi, ami miatt, ha rajtakapják az embert, azonnal fegyvert kell rántani.

Valaki sikoltozni kezdett. Aztán egyre többen csatlakoztak, de mintha távolabbról hallotta volna őket.

– Jézusom! – üvöltötte valaki, minden valószínűség szerint Canton.

– Édes istenem! – Ez meg mintha George lett volna.

Derek kétségbeesetten püfölte a csomagtartó fedelét, a biztonsági zárat kereste. A szíve zakatolt, ömlött a homlokáról a verejték. Amikor megtalálta a kart, szorosan megmarkolta, majd megrántotta.

A csomagtartó fedele kinyílt.

Canton, George és egy harmadik férfi állta körbe az autó hátsó részét. Derek úgy tippelte, hogy a fekete férfi Lionel Grayson, a mozi igazgatója. Egyikük sem a csomagtartót nézte. Sőt, mindhárman háttal álltak Dereknek, mindannyian ugyanabba az irányba néztek.

Derek hirtelen felült, és beverte a fejét az ajtóba. Ösztönösen felkapta a kezét, de a látvány annyira megdöbbentette, hogy nem érezte a fájdalmat.

Alig hitt a szemének.

A Csillagkép autósmozi négy emelet magas vetítőfala összeomlani készült.

Fekete füst terjengett a lábazat körül, miközben a szerkezet a parkoló autók felé dőlt, mintha csak a szél döntötte volna fel.

Csak éppen a szél nem fújt.

A hatalmas betonfal óriási robajjal omlott össze, még a talaj is beleremegett. Füst és por szállt olyan magasra, hogy a kerítésen túl is látni lehetett.

Egy pillanatig mindenki döbbenten hallgatott. Tényleg csak egy pillanatig. Aztán a sípoló és vijjogó autóriasztók torz szimfóniája keveredett a pánik disszonáns üvöltésével.

Aztán tovább sikoltoztak. Mindenhonnan sikolyok hallatszódtak.

3. fejezet

– Halló! Georgina?

– Nem, nem Georgina vagyok. Én vagyok az. Hallottad, mi történt?

– Azt várom, hogy Georgina hazaérjen, felhívjon, vagy legalább megmondja, hogy hol van. Miről van szó?

– Az istenverte autósmozi összeomlott.

– Hogy micsoda?

– A vetítőfal kidőlt, mintha egy kurva nagy épület lett volna.

– Ez borzalmas. Hiszen be van zárva, nem igaz? Akkor nem sérült meg senki...

– Figyelj rám. Ez volt a mozi utolsó estéje. Telt ház volt. De ez az egész még tök friss, a mentők sem értek ide.

– Jézusom!

– Van egy kis problémánk.

– Mire gondolsz?

– Láttam Adamet.

– Tessék? És hol láttad Adamet?

– Adamet és Miriamet. Amikor elhajtottam az autósmozi mellett, láttam Adam régi Jaguar szedánját. Biztos Miriammel mentek el a moziba. Promise Fallsban nincs még egy ilyen kocsi. Valamivel feljebb az úton megálltam egy kávéra, amikor meghallottam a robbanást...

– Robbanás volt?

– Bármi is volt, amikor meghallottam, gyorsan körülnéztem. A Jaguar kilapult, csak a hátsó lámpák látszottak a törmelék alól.

– Istenem, ez borzasztó. El sem hiszem. Talán Adam és Miriam még azelőtt ki tudtak...

– Nem, nem hiszem. Nem érted, hogy mi itt a probléma?

– Mindketten halottak. Ez borzalmas. Édes istenem!

– Van ennél nagyobb bajunk is. A halálhírt követően valaki át fogja nézni a dolgaikat. Adam lánya a legközelebbi rokonuk, most nem jut eszembe a neve.

A vonal túlsó végéről nem érkezett válasz.

– Még ott vagy?

– Aha.

– Most már érted, hogy mi itt a probléma?

– Értem.

4. fejezet

Cal

– Ez mennyei volt, Celeste. Köszi még egyszer.

– Tudod, hogy mindig szívesen látunk – mondta a nővérem az asztal túloldalán. – Szeretnél magaddal vinni egy kis tortellinit? Maradt egy csomó. Elcsomagolom.

– Rendben van.

– Tudom, hogy már számtalanszor mondtam, de ha gondolod, nyugodtan maradhatsz éjszakára is. Van két szabad szobánk. – Aztán Dwayne-re pillantott. – Nem igaz?

– Hát persze – fordult felém Dwayne gépiesen. – Örülnénk, ha maradnál.

Tiltakozóan felemeltem a kezem. Éppannyira nem szerettem volna maradni, mint amennyire Dwayne sem rajongott az ötletért.

– Most komolyan, Cal – folytatta Celeste –, nem azt mondom, hogy költözz ide végleg. Csak amíg nem találsz valami lakást.

– Van hol laknom – emlékeztettem. Celeste két évvel volt idősebb nálam, és a szemében a mai napig a kistestvére vagyok, még akkor is, ha már mindketten a negyvenes éveinket tapossuk.

– Na, ne mondd – erősködött. – Egy szoba egy antikvárium felett. Az nem lakás.

– Nincs többre szükségem.

– Azt mondja, hogy nincs többre szüksége – tolmácsolta a férje is a tiltakozásomat.

– Egyetlen szoba, és ennyi. – Celeste nem törődött a férje közbeszólásával. – Saját ház kell neked. Egy saját házban kéne élned.

Keskeny mosolyra húztam a számat.

– Nem kell egy nagy, üres ház. Pont annyi helyem van, amennyi szükséges.

– Azt hiszem – folytatta Celeste –, hogy amiatt a borzalmas szoba miatt nem tudsz továbblépni.

– Jézusom, nem hagynád békén? – Dwayne hátralökte a székét, és a hűtőhöz lépett az ötödik söréért, na, nem mintha számoltam volna. – Ha ő jól érzi magát ott, ahol él, akkor hagyd ennyiben.

– Ehhez semmi közöd! – vágott vissza Celeste.

– De hiszen Cal jól van – érvelt a férfi. – Nem igaz, Cal?

– De, jól vagyok – erősítettem meg. – Dwayne ráhibázott.

Dwayne lepattintotta a sörösüveg kupakját, majd nagyot húzott belőle.

– Kimegyek levegőzni – mondta végül.

– Mindig ezt csinálod – morogta Celeste, mégis megkönnyebbült, amikor férje kiment a helyiségből. – Akkora seggfej tud lenni... – mondta mosolyogva. – Ő a férjem, ezért én mondhatok ilyeneket.

– Nincs vele semmi baj – felelem erőltetett mosollyal.

– Ő nem érti. Szerinte mindenkinek bele kéne törődnie abba, amit az élet dobott neki. Persze, ha vele történik valami, akkor nem ez a helyzet.

– Lehet, hogy igaza van. Az embereknek tovább kell lépniük.

– Ne csináld már – tiltakozott Celeste. – Ha valaki mással történt volna mindez, ha valamelyik ismerősöd feleségét és gyerekét... tudod...

– Gyilkolják meg?

– Pontosan. Nekik is ezt mondanád? Hogy tegyék túl magukat rajta?

– Nem – ismertem el. – De nem üldözném őket a véleményemmel sem.

Azonnal tudtam, hogy nem a megfelelő módon fejeztem ki magam.

– Szóval szerinted ezt csinálom? – háborodott fel Celeste. – Üldözlek?

– Dehogyis – vágtam rá gyorsan. Átnyúltam az asztalon, és megfogtam a nővérem kezét, miközben tudtam, hogy milyen abszurd a helyzet: én vigasztalom őt azért, mert nem hagyom, hogy ő vigasztaljon engem. – Nem ezt akartam mondani.

– Sajnálom, ha te így érzed – mentegetőzött –, de ha nem nézel szembe vele, ha nem adsz hangot az érzelmeidnek, abba belebetegedhetsz.

Nem tudom, Celeste mikor jut el oda, hogy ő is szembenézzen Dwayne-nel, és hangot adjon az érzéseinek.

– Jólesik, hogy aggódsz. Tényleg. De jól vagyok. Megyek tovább előre. – Tartottam egy gondolatnyi szünetet. – Nem hiszem, hogy lenne választásom. Itt van a munkám, és egyre többen ismernek.

Ennek bizonyítására a nővérem kezébe nyomtam egyet az új névjegykártyámból. A Cal Weaver magánnyomozó fekete, dombornyomott betűkkel szerepelt rajta. Alatta ott volt a telefonszámom, a honlapom címe és még az e-mail-címem is. Lehet, hogy nemsokára Twitteren is regisztrálok.

– Aggódom érted, hogy abban a lakásban élsz – mondta ismét.

– Nekem tetszik. Az egész épület azé a pasasé, aki a könyvesboltot vezeti. Nagyszerű főbérlő, és mindig van mit olvasnom. – Ha elégszer elmondom, talán én is hinni tudok benne.

– Jó ötlet volt, hogy hazaköltöztél Griffonból azok után, hogy... Tudod.

Celeste szerette volna, ha szembenézek azzal, ami történt, de ő maga soha nem tudta kimondani a valóságot. A fiamat, Scottot lelökték egy épület tetejéről, a feleségemet, Donnát pedig lelőtték. Azok, akik felelősek a halálukért, vagy halottak, vagy rács mögött ülnek.

– Képtelen lettem volna ott maradni – jelentettem ki. – Augie is jól döntött, hogy otthagyta a várost. Most Floridában élnek. – Donna testvére, Augustus a griffoni rendőrfőnök volt, de korai nyugdíjazást kért, és a feleségével melegebb éghajlatra költözött.

– Tartjátok a kapcsolatot?

– Nem – válaszoltam, aztán az ajtó felé biccentettem egy pillanatnyi szünet után. – Hogy van?

– Kicsit kivan – feleli Celeste erőltetett mosollyal.

– De megvagytok?

– Mostanában nem kap annyi munkát a várostól. – Dwayne-nek útburkoló vállalkozása volt. – A város csökkenti a kiadásait. Gondolom, amíg egy kátyú nem akkora, hogy elnyeljen egy autót, addig nem kell betömni. Dwayne a megbízásai kilencven százalékát Promise Fallstól kapja. A város mindig adott az utak javítására, most viszont, úgy tűnik, hagynak mindent lepusztulni. Azt hallottam, hogy Finley ismét indulni akar a polgármesteri pozícióért. Talán ő rendben tudná hozni a dolgokat.

Róla csak annyit tudtam, hogy a legutóbbi hivatali időszakának nem lett jó vége, de akkor még Griffonban éltünk.

– Minden rendbe jön majd Dwayne-nel – nyugtattam meg Celeste-et, mert ez tűnt helyesnek.

Lehet, ezért szerette volna Celeste, hogy költözzek hozzájuk. Tudta, hogy mindenképp fizetni szeretnék majd a szobáért és az ellátásért. De képtelen lennék itt, ebben a házban élni, az irányításmániás nővéremmel és a morózus, sört vedelő férjével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is segítenék rajtuk.

– Élére kell állítani a garast? – kérdeztem. – Ha pénz kell, csak annyit...

– Nem – tiltakozott Celeste. – Nem fogadhatom el. – De nem szólt többet, talán arra várt, hogy tovább erősködöm.

Majd legközelebb...

Felálltam, puszit nyomtam Celeste arcára, majd esetlenül átöleltem. A nappaliba lépve szirénák hangját hallottam.

Amikor kiléptem az ajtón, az utolsó mentőautót pillantottam meg a fél tucat járműből álló, sivító konvojból. Dwayne a veranda korlátjánál állt, a kezében sörösüveg, az arcán keserű mosollyal figyelte a felvonulást.

– Ezeknek a barmoknak mindig van munkájuk – morogta. – A város mintha tőlük nem akarna megszabadulni...

5. fejezet

Amikor Derek kikászálódott a csomagtartóból, szaladni kezdett, de nem visszafelé az úton, minél távolabb a mozitól, hanem át a kapun, az autók irányába.

A sikolyok felé.

Nem tudott közvetlenül odafutni, ahol a vetítőfal rádőlt a kocsikra, mert a kerítés túl magas volt ahhoz, hogy megmássza, ezért ötven métert rohant az út mentén, majd megkerülte, és úgy futott vissza a katasztrófa helyszínére.

Nagyjából száz autó állt a parkolóban, és Derek úgy látta – bár olyan sokszor nem járt itt –, hogy nem igazán álltak az első sorban, közvetlenül a vetítőfal előtt. Mint ahogy egy átlagos moziban sem nagyon vesznek jegyet az első sorba, hogy aztán két órán keresztül furcsa szögben tartsák a fejüket, itt sem volt ideális, ha az embernek rá kellett hajolnia a műszerfalra, és úgy kellett kikandikálnia a szélvédőn.

Más volt a helyzet, ha az ember kabriót vezet.

Hűvös este volt, de nem annyira, hogy ne lehessen leengedni a tetőt, ha valaki hozott magával takarókat. Csak le kell engedni a tetőt, hátrahajtani az ülést, és már lehet is élvezni a filmet.

Derek úgy tippelte, hogy a két kocsi, amit agyonnyomott a vetítőfal, lehajtható tetejűek voltak.

Az emberek kiszálltak az autóikból. Egyesek megálltak mellettük, és döbbent bénultsággal szemlélték a borzalmakat. A törmelék még azokban a járművekben is kárt okozott, amelyeket nem temetett maga alá. A kocsik jó részének betört a szélvédője. Egyesek sokkos állapotban toporogtak az autók között, nem vették észre, hogy vér szivárog az arcukon keletkezett vágásokból. Mások a telefonjaikat szorongatták, vagy azért, hogy telefonáljanak, vagy azért, hogy rögzítsék a káoszt – később majd feltöltik a Twitterre és a Facebookra, aztán dicsekedhetnek azzal, hogy ők voltak az elsők.

Nagy volt a hangzavar.

– Hívjon valaki segítséget!

– Édes istenem!

– Terroristák! Ez terrortámadás volt!

– Mindenki meneküljön! Fusson! Futás!

Futni azonban csak néhány férfi futott, akik Derekhez hasonlóan a leomlott vetítőfal felé szaladtak. Mire odaért, már többen körbeállták az összetört autókat, a kezükkel próbálták elhessegetni a porfelhőt az arcuk elől.

Mindenki köhögött.

– Darura van szükségünk! – kiáltotta valaki.

– Hívtak már segítséget?

– Hol a pokolban vannak a tűzoltók?

Dereknek eszébe jutottak a képek, amiket a híradóban látott egy-egy földrengés után az utcára omlott házakról. Azonban azt egyáltalán nem hitte, hogy itt is földrengés történt, nem olyan volt, mintha megnyílt volna a föld valahol, és csak a vetítőfal omlott össze.

Ráadásul a csomagtartóból mintha robbanás hangját hallotta volna. Lehet, hogy egy gázvezeték fut a vetítőfal állványa alatt? Vagy itt vannak a propántartályok, amelyeket a büfésátrak használnak a hot dogok elkészítéséhez?

Lehet, hogy a terrorizmusról kiabáló alaknak van igaza? Tényleg bomba robbant volna?

De mi értelme lenne annak, hogy az al-Káida, az ISIS vagy bárki, aki az utóbbi időben a világbékét fenyegeti, azzal a tervvel kényszeríti térdre az Egyesült Államokat, hogy egy New York állambeli, isten háta mögötti kisváros autósmozijában robbant?

– Fogd meg ezt! – fordult felé az egyik mellette álló férfi.

Derek és három másik fickó megpróbálta megemelni a vetítő egy darabját, ami alig volt nagyobb, mint két farostlemez, de tízszer olyan vastagnak látszott. A tömb egy kisebb, piros autóra zuhant, Derek a csomagtartón látható márkajelzésből felismerte, hogy egy régi sportautó maradványai előtt áll, ismeretei alapján egy hatvanas évek közepén gyártott Jaguarnak tippelte a járművet.

– Egy... Kettő... Három!

A négy férfi mindent beleadott, sikerült úgy egyméternyit arrébb tolni a darabot, feltárva a kétüléses kocsi anyósülését.

– Jézusom! – hörögte valaki, majd elfordult, és elhányta magát.

Egy ember ült az ülésen – legalábbis valamikor ember volt. Többet nem lehetett megállapítani róla. A csontos péppé összeroppantott fejet a súly belepréselte a testbe.

Derek úgy gondolta, egy nő ül az ülésen.

Az egyik erősebb gyomrú férfi óvatosan megkerülte az autót, és a test fölé hajolt. Derek először azt hitte, csak jobban meg akarja nézni magának a holttestet, de aztán a férfi próbált belátni a sofőrülést belepő törmelék alá. Elővette a telefonját, bekapcsolta rajta a zseblámpát, hogy jobban belásson.

– Rajta sem tudunk segíteni – mondta. – Nézzük meg a másik autót.

A távolból szirénák és a tűzoltóautók ködkürtre emlékeztető süvöltése hallatszott.

A második kocsit – a hátsó lámpák alapján Derek ezt egy Mustangnak vélte – sokkal több törmelék borította, mint az elsőt. A férfiak a fejüket rázva állták körül az autót.

– A tűzoltók biztos le tudják majd emelni a törmeléket – vetette fel Derek. – Mi szerintem meg sem tudnánk mozdítani.

– Halló! – kiáltott be egyikük a fából és gipszből álló halom alá. – Hall minket valaki?

Semmi válasz.

Dereknek egy pillanatra eszébe jutott, hogy vajon hová lettek az úgynevezett barátai. Biztos, hogy nem maradtak itt segíteni. Valószínűleg elhúzták a csíkot a kocsival, amíg még megtehették. Micsoda seggfejek!

– Azok a barmok! – kiáltotta az egyik férfi! – Azok az istenverte barmok! Idióták!

Derek megfordult, és a férfit pillantotta meg, aki szeretett volna belenézni a csomagtartójukba, a mozi tulajdonosát, Lionel Graysont. A fiú először azt hitte, hogy a barátairól beszél, de aztán hamar rájött, hogy más a kiáltozásának az oka.

– Kibaszott idióták! – ordította teli tüdőből, miközben a homlokát fogta, aztán zokogni kezdett. – Édes istenem, ó, édes istenem!

– Miről beszél?