A pillangó zsarnoksága

Frank Schätzing

A pillangó zsarnoksága

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló mű

Frank Schätzing: Die Tyrannei des Schmetterlings

Originally published in the German language as Die Tyrannei des Schmetterlings by Frank Schätzing

Copyright © 2018, Verlag Kiepenhauer & Witsch GmbH & Co. KG, Cologne/Germany

All rights reserved.

Fordította Fodor Zsuzsa és Győri László

Hungarian translation © Fodor Zsuzsa és Győri László, 2018

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-856-1

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Sabinának,

Szerelmemnek. Pillangómnak. Mindenemnek.

Az első ultraintelligens gép lesz az emberiség utolsó találmánya.

(Irving John Good)

I. rész:

Ellenségek

Afrika.

A felázott időszak.

Áprilistól októberig valósággal folyékonnyá válik a levegő. Az esőfrontok titokzatos fényektől nyüzsgő, kékesfekete bolygókként függnek a hegyek fölött – a szavanna felé sodródva. Szélszellemek söpörnek végig atomrobbantást idéző, sárga égbolton, a közelgő vízözön előfutárai. A vízbolygók horizontot és tekinteteket elnyelve lomhán vonulnak, magukba szívják a nappalt, hogy végül egyetlen, mindent magába záró feketeséggé olvadjanak össze.

A felhőkön morajlás fut végig.

Keletről nyugatra halad, mintha titáni lények parancsszavakat adnának tovább egymásnak, túlvilági lények, talán maga Nhialic, aki most éppen Deng alakját öltötte föl. Ezek azok a jelzések, amelyekben megállapodtak, így kezdik a világ tisztára mosását, de amikor először megnyílik az ég és lezúdul a víz, az még nem túl hatásos. A repedezettre sült talaj láthatóan nem képes elnyelni a cseppeket. Kövéren és reszketve egyensúlyoznak a porban, hirtelen alakjukat vesztik, és gyorsan fakuló foltot hagynak az agyagon. Szánalmas színjáték egy impozáns, fenyegető kulissza előtt – aztán a zápor ugyanoly hirtelen el is áll, ahogy elkezdődött.

Minden nesz elhal.

Beáll a teljes pusztulás előtti csend.

Óceánnyi víz zúdul alá.

A földutak percek alatt mély folyóvölgyekké válnak, mintha felszakadna a föld, és kifordítaná belsejét. Tonnaszámra bugyog fel a sűrű, vörös iszap, amelyet hólyagosra ver a zubogó esővíz. Mezők és legelők helyén tavak keletkeznek, bugyborékoló, tajtékzó vízfelületek, amelyekből sűrűn egymás mellett vízvirágok fakadnak. Ami eddig a szárazföld része volt, most szigetté lesz. Az elemekben Mascardit tombol, a nagy fekete istenség, aki egyszerre hoz halált és termékenységet, egyiket sosem a másik nélkül. Az áradat fékevesztetten őrjöngő élőlényként száguld, kanyarog, keresztül az erdőn és a kiszáradt fák közt, magával ragadva a szikkadt növényeket. Elmossa a régi világot, az enyészet gondjára bízva azt, megszüntet minden korábbról ismert struktúrát, eltöröl minden bizonyosságot, majd egyszer csak mindent újjárendez.

Néha napokon át szakadatlanul ömlik az eső.

Aztán, ahogy most is, egyik pillanatról a másikra szétnyílik a még csöpögő felhőgomolyag, és az eget visszahódítja a makulátlan kékség. Olyan mély és olyan intenzív a kékség, hogy az iszapban gázoló emberek akaratlanul is összehúzzák magukat, és még erősebben kapaszkodnak Heckler&Koch fegyverükbe, mintha csak attól tartanának, hogy a nagy kékség magába szívja és egy más dimenzióba löki őket.

Nhialic birodalmába.

Nhialic akkor fordult el az emberektől, amikor Abuk istennő szétválasztotta az Eget és a Földet, és felhatalmazta az alacsonyabb rendű istenségeket, hogy kézbe vegyék a dinkák sorsának irányítását – mondhatnánk úgy is, hogy megcsorbította a főisten hatalmát, meglopta őt, hogy többet adhasson az embereknek, mint amennyit Nhialic eredetileg szánt nekik. Amivel Abuk megszégyenítette Nhialicot, aki sértetten odébb is állt, ám Deng esőisten alakjában még mindig beleavatkozik a dolgok alakulásába, áldást és romlást hozva mindenkire. Szinte hihető történetek.

Joshua Agok őrnagy anglikán és Jézusban hisz, ami a nyugat-európaiak és az amerikaiak felfogása szerint a pogány isteneknek akut munkanélküliséget jelent, ám a dinkáktól semmi sem áll távolabb, mint a keresztény monoteizmus szigorú vagy-vagy kategória-rendszere. A misszionáriusoknak, akik jó százötven éve a Fehér-Nílus partján járványoknak estek áldozatul, aztán később, a katolikus veronai pátereknek, Jézus Szent Szíve misszionáriusainak és a brit anglikán papoknak, majd végül a Presbyterian Church of America papjainak sem fért a fejébe, hogy lehet egyszerre hinni Jézusban, és minden nehézség nélkül beilleszteni őt az alacsonyabb rendű istenségek és a tisztelt ősök családi albumába. Pedig csak arról volt szó, hogy az ősök mindig is ott voltak. És ízlésük és kedvük függvényében bizalmatlanul vagy éppen barátságosan mustrálták az új jövevényt, békén hagyták, nem bántották, már miért is kellene elmenniük miatta?

Vajon eltűnik-e egy tehén attól, ha valaki még egy tehenet vásárol?

Agok erőnek erejével elfordítja tekintetét a kék kupoláról.

Beleveszünk a mítoszokba, gondolja.

És miért? Mert magunkban már nem tudunk hinni. De valamiben azért mégiscsak hinni kell. A Bibliában nagyon sok minden jó, de kinek jutna eszébe kétségbe vonni, hogy a természetet szellemek éltetik, és a teremtett világ működése valójában a halottak lelkének köszönhető, a szellemek világának anyagi kifejeződése, a szellemekének, akik így kapcsolódnak a mi dimenziónkhoz? Ám bárkitől kaptuk is az értelmünket, az illető nem akarhatta, hogy ne használjuk e rettenetes polgárháború befejezésére. Máskülönben minden hiába lett volna. Minden szenvedésünk és minden fájdalom, amit másoknak okoztunk, miközben megpróbáltuk érvényesíteni a szabadságról vallott elképzeléseinket.

Hát éppen ezek az elképzelések jelentik most a problémát.

Agok hátranéz.

Agyagteremtmények, sáros arcokban villanó szemek. Mintha maga a Föld kelt volna fel. Gólem legendája jut akaratlanul is az eszébe, ahogy végignéz kis csapatán. Százhúsz, állig felfegyverkezett Gólem. A vidéket ellenőrzése alatt tartó Olony milíciáihoz képest elenyészően kevés ember, de közel s távol a legjobbak. Egy nép, amelynek fegyvert nyomnak a kezébe, hogy harcoljon a függetlenségéért, attól még nem lesz ütőképes hadsereggé, hogy valakik egy kört húznak köréjük, és azt, ami belül van, kinevezik államnak. De ezek a fiúk tényleg jók. Agok maga válogatta ki őket, valamennyiüket, egyenként. Feszült figyelemmel gubbasztanak a bozótban, a tamarindusz- és akácfák árnyékában. Míg a nap felperzselőset játszik, a lombtető védelmet nyújt; de az esőt nem tudta távol tartani tőlük. Felhőszakadáskor mindegy, hol tartózkodsz éppen. A nedvesség minden irányból jön, ennek megfelelően bőrig áznak, és a vörös agyag is megteszi a magáét, hogy úgy nézzenek ki, mintha egy hordányi, lesben álló földszellem volnának.

Egy szusszanásnyi szünet, gondolja Agok.

Nem volt betervezve, de kapóra jön.

Aztán elhagyják az erdőt, megindulnak Olony állásai felé.

A pillanat, amelyre izgatottan vártak azóta, hogy két nappal korábban a helikopter letette őket a senki földjén. Gyalog vágtak át eddig a ritkás, bozótos erdőn. Távol az ebben az évszakban amúgy is járhatatlan, agyagos utaktól. Az eső ott fenn, az északi határvidéken szinte teljesen elzárta az embereket. Az elkövetkező hónapokban a települések és tanyák szárazföldi úton megközelíthetetlenek lesznek. Az állam egész területén kereken ötven kilométernyi aszfaltút van, amely mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy a távoli fővárosnak egy kis városi hangulatot kölcsönözzön. Hat éve, amikor a függetlenséget ünnepelték, a kunyhókkal körülvett, zajos, tarka kereskedelmi csomópont, a maga minden tervezés nélkül elpotyogtatott reprezentációs épületeivel, hirtelen csomóponttá vált. Állam született, és mindenki ott akart bábáskodni a világrajövetelénél. A Sahara Resort Hotelban (a város egyetlen, reprezentációs célokra alkalmas helyén) egymás sarkát taposták a diplomaták, olajmágnások, fegyverkereskedők, kéksisakosok, NGO-k és prédikátorok, poggyászukban kórházak, egyetemek, repülőterek, olajvezetékek és missziós állomások terveivel.

Mintha csak varázsütésre történt volna, a nyomorúságos gépjárműállomány is egyik napról a másikra megváltozott: a jelenlévők szatellitantennás japán terepjárók bemutatóján érezhették magukat. Akkor, ott úgy tűnt, minden lehetséges. Csak az olaj dollármilliárdokat zúdít majd az államkasszába, az európai segélyalapoknál pedig százmilliós összegű fejlesztési források vártak lehívásra. Évtizedes véres harcok árán sikerült elérni, hogy különváljanak a muszlim északtól, amely oly sokáig zsákmányolta ki a fekete-afrikai déli országrészt, anélkül, hogy akár csak a kisujját is mozdította volna annak lakosaiért. A diktátor alázatosan, rohanvást írta alá a békeszerződést, és megígérte, hogy a lehető legjobb kapcsolatokat fogja ápolni az újdonsült szomszédos állammal. Csupa méz-csupa máz magatartását az magyarázta, hogy emberiesség elleni bűnök vádjával nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, úgyhogy nem ártott a változatosság kedvéért békülékeny húrokat pengetnie.

Mekkora lehetőség volt, gondolja Agok.

És hogy elpuskáztuk!

Kiles a fedezékül szolgáló akácia mögül. Előtte a szavanna. Ritkás növényzet, bozót, itt-ott egy-egy fa, szalmafedelű kerek kunyhók, az esős hónapokban nomád pásztorok húzzák meg magukat bennük. Még egy hónappal azelőtt is minden úgy nézett itt ki, mint egy marsbéli tájon, mostanra viszont a talaj teleszívta magát vízzel, és világító, zöld szőnyegként hajtott ki rajta a fű, a fák csúcsain pedig olyan tempóban nő a lomb, mintha gyorsított felvételt látnánk, a virágok robbanásszerű hirtelenséggel, pompás színekben tündökölnek. A teremtés travesztiája. Friss esőszag közeleg.

A hegyek fölött az égen, madárrajokat maguk előtt kergetve, új felhőszörnyetegek tornyosulnak.

Agok élvezi ezt a pillanatot, amikor a levegő olyan tiszta, amilyet száraz időben soha nem érzett. Szinte fáj, ahogy behatol a tüdejébe. Elnézi, ahogy az első párafelhők felszállnak a síkságról, és körülöttük az erdő gőzölögni kezd. A delelő nap tűző sugaraitól mámoros táncra kelnek a molekulák, a forróság kiszivattyúzza a talajból a vizet, amit az ég alighogy belepumpált. Fullasztó, párás hőség. A szavanna nemsokára ködbe fog burkolózni, amiben Agok és emberei úgy fognak kinézni, mint megannyi fantom.

A pára és az eső elrejti őket. Nyílt terepen ez az egyetlen esélyük.

Ez választja el őket a voltaképpeni bevetéstől. Öt kilométernyire vannak az Olony harcosai által megszállva tartott barakk- és konténervárostól, a hatalmas olajkitermelő-telep szélén, amely úgy áll ott a síkságon, mintha egy másik világból ültették volna át. A folyó, amelyen odafelé menet át kell majd kelniük, széltében a többszörösére duzzadt, a partján burjánzó erdőtől nem látni a mögötte lévő olajmezőt. Agok csak szétszórt csordákat és vadon élő állatokat lát, amelyek a következő záport várva a facsoportok felé veszik az irányt, antilopokat és egy elefántpárt borjaival, amelyek egy majomkenyérfa árnyékában elpihenve agyaraikkal a fakérget kaparják. Ez minden.

Arról a néhány műholdas felvételről, amelyet az amerikaiak bocsátottak a rendelkezésükre, nagyjából tudják, hogy a hadúr hol állította fel embereit. Ez éppen elég információ ahhoz, hogy el tudják kerülni őket. Ha nyíltan harcba szállnának velük, az felérne egy öngyilkossággal, ennyi erővel akár kölcsönösen fel is köthetnék magukat a fákra, és egészen biztosan kegyesebb halált halnának. Mert Olony a legkérgesebb szívű zsoldos szemében is maga az ördög. Emberei falvakat rohannak le, nőket becstelenítenek, kínoznak és csonkítanak meg, kisgyermekeiket élve az égő viskókba dobják, nagyobb gyermekeiket pedig katonai kiképzőtáborokba hurcolják. Ott megtanítják őket mindent és mindenkit megvetni, arra kényszerítik őket, hogy emberhúst egyenek, nőket erőszakoljanak meg, és végtagokat vágjanak le. És aki ebbe nem pusztul bele, az jutalmul kap egy flintát, és elküldik harcolni. A polgárháború kitörése óta sok ezer gyermek tűnt el és bukkant fel traumatizált gyilkológépként – mindkét oldalon.

Ennek véget kell vetnünk, gondolja Agok.

Hogy durvulhattunk el ennyire?

Tamtamdobokkal kísért harangszó, dudakoncertek, zene mindenütt. Az utcákon táncoltak, és az első szabadon választott elnök, egy karizmatikus, dörzsölt, tanult és világlátott férfiú nevét skandálták az emberek. Stetson-kalapja, amellyel maga George W. Bush ajándékozta meg, le nem jön a fejéről, úgy hordja, mintha legalábbis hozzátartozna a koponyájához. Az utcai lámpaoszlopokat az új nemzeti lobogó ékesíti, a házfalak valósággal eltűnnek a plakátok mögött, amelyek a nemrég még felkelők hadseregeként megalakult kormánypárt dicsőségét hirdetik. A repülőtérre vezető utat műanyag virágok szegélyezik, óránként érkeznek a vendégek, Kína, az EU, Amerika, az Afrikai Unió és az Arab Liga képviselői. Harminc államfő jelentkezett már be, Ban Ki Mun kiszáll a repülőjéből, és belemosolyog a kamerába. A városközpontban a körforgalom közepéből feketére lakkozott cölöp nőtt ki, rajta világító betűk hirdetik: „Együtt nyomtak el bennünket, most együtt vagyunk szabadok. Boldog függetlenséget mindenkinek!"

Agok soha nem fogja elfelejteni ezt a napot.

Még hogy boldog függetlenséget, gondolja keserűen. Új kezdet. Milyen csodálatos nagy szavak. Vagy inkább a láncáról eloldozott kutya. Afrikában ez azt jelenti, hogy eljött az idő, amikor ki lehet egyenlíteni a régi számlákat. Nyisd ki előttünk a jövő kapuját, és mi képesek vagyunk úgy átmenni rajta, hogy a legsötétebb múltban kötünk ki. A fejekben ott erjed a bűnbeesés. A történet a megsebzett büszkeségről, ellopott jószágról, legelőkről, gyalogutakról, rég megkopott, vedlett mítoszokról szól. Nhialicnak két fia volt, Dinka és Nuer. Mindkettejüknek ajándékot ígért. Az ígéret szerint Dinkát egy öreg tehén, Nuert egy borjú illette. A rá következő éjjel Dinka az istállóba ment, és Nuer hangját utánozva elkérte a borjút, amelyet azonnal meg is kapott. Amikor Nhialic észrevette, hogy furfangos csemetéje lépre csalta, istenhez méltó haragra gerjedt. Úgy rendelkezett, hogy Nuer az idők végezetéig bármikor ellophatja Dinka állatait, és mi most ilyen szarságok miatt ugrunk egymás torkának!

Az örök kérdés, ki kezdte.

Senki, és itt van a kutya elásva. Tompa emlékezetünkben mindig csak áldozatok voltunk. Ha most Olonyt sikerül megfékezni, az önmagában még nem vet véget a polgárháborúnak. Olony csak egyike a sok mészárosnak, igaz, egy sikeres offenzíva azt jelezné: lehet, hogy nem tudunk győzni – de ti sem.

Szóval kössetek békét!

Agok emberei szabotőrök. Amerikai katonai stratégák képezték ki őket, akik megmutatták nekik, hogyan kell behatolni és belülről bomlasztani egy rendszert, míg az magától össze nem omlik. Robbanóanyaggal, kútmérgezéssel, dezinformációval. Fegyverrel csak akkor, ha elkerülhetetlen, mindent el fognak tehát követni, hogy kitérjenek a közvetlen konfrontáció elől. És természetesen tudják, hogy ennek ellenére nem lehet megúszni az összecsapást, és hogy kilátásaik az akció túlélésére nem éppen rózsásak.

De valami esélyük azért van.

Legalábbis arra van esélyük, hogy jó nagy kárt okozzanak.

Agok türelmesen szemléli a közeledő felhőket. Emberei most szorosan körülveszik, az egész egyetlen vörösre mázolt élőlény, amely egyszerre lélegzik, remeg és várakozik. Minden egyes mozdulatra apró, a naptól rászáradt agyagdarabok peregnek le a harcfelszerelésükről. A látszat az, hogy a sárban gubbasztanak, valójában azonban az olaj felszínén úsznak. Egész Dél-Szudán úszik az olajban. A föld mélyén érc, gyémánt, arany és ezüst. Kész csoda, hogy a fiatal állam kormánya egy évig bírta, míg az alelnök – egy nuer – meg nem puccsolta. Azóta a fele hadsereg az elnök – egy dinka politikus – oldalán harcol a hadsereg másik fele ellen. A szövetségesi hűség bizonyos ingadozásokat mutat, hozzá képest a helyi időjárás-jelentés örök isteni parancsolatnak tűnik. Olony például nemrégen még a hadsereg tábornokaként a kormányt szolgálta, ám az odaadás kérdéséről errefelé óránként új tárgyalásokat szoktak folytatni. Most a szakadár elnökhelyettest szolgálja.

Vagy talán csak saját magát.

Mindannyian az őserdőből jöttünk, gondolja Agok, fogalmunk sem volt, mi a különbség köztünk és kínzóink között.

Most már legalább tudjuk.

Semmi.

Hatalmas vérveszteség árán kiharcoltuk a függetlenségünket, hogy rájöhessünk, amúgy semmiféle közös érték nem köt össze bennünket. De mindegy is, ha olyan törzsi szövetségek formálódnak, amelyek, amióta világ a világ, harcolnak egymás ellen. Ezen a kontinensen a lázadások olyan szükségszerűen következnek egymásból, amilyen szükségszerű napfényben az árnyék, mintha csakis örök ellenzéki helyzetben lehetne önértékelésünk, és soha semmi sem lesz érezhetően jobb. Na igen. Talán azoknak, akik a fegyvereket szállítják nekünk. Akik pénzelnek bennünket. Bányászati jogokért és olajkitermelési engedélyekért bárkit hatalomra segítenek. A lázadások és a korrupció köréből nem lehet kilépni. Sok generációval ezelőtt rabszolgává tettek bennünket, most pedig mi tesszük magunkat rabszolgákká, és bánunk még cudarabbul egymással, mint ahogy az idegen elnyomók bántak velünk. Nincs az a felhőszakadás, amely képes volna kimosni a földből azt a sok vért, amit csak az egymás ellen harcoló dinkák és a nuerek kiontottak.

De ki tudja, talán ma megnyerünk egy kisebb csatát, hogy véget vessünk egy nagy ütközetnek.

Jelt ad az embereinek.

Görnyedten, lopakodva, előreszegezett fegyverrel lépnek ki az erdő rejtekéből a síkságra.

Fölöttük az égen, a morajló vízfront peremén sodródik, és fakón felvillan a nap. Sugarai belerágják magukat a fenyegető, komor feketeségbe, mintha még volna bennük annyi erő, hogy szertefoszlassák. Erejének végső demonstrációjaként feljebb húzza és a katonák feje fölött lezárja a párafüggönyt. Fénye bolondozik a ködben, csillog, villog, mígnem aztán a hatalmas felhő banális közönnyel, mintegy mellékesen el nem nyeli, megfosztva színeitől a világot.

A levegő egyik pillanatról a másikra lehűl.

A pára egyre sűrűbb. A szavanna mindinkább árnykép-kulisszává válik, háromdimenziós háttérré, egymás mögé helyezett rétegekkel. Teátrális mélységét a szürke különböző árnyalatai adják. A látómező bal szélén, a fák alatt antilopok vonulnak, fehér fülű antilopok, jellegzetes foltjaikkal és szarvukkal, itt most csak antilopskiccek, puszta körvonalak, tulajdonságok nélküli állatok. A mosókonyhai párás hőségben nem könnyű megbecsülni a távolságot, de Agok ismeri a vidéket. Itt nőtt fel, ezen a környéken, ezért is vezeti ő az akciót. Ismeri a terepet és a tájékozódási pontokat, mindenekelőtt a gigantikus méretű baobabokat, majomkenyérfákat, terebélyes törzsükkel és furcsán kicsavart ágaikkal, az ember a talajból feltörő óriáspolipoknak nézhetné őket, amelyek dermedt karjaiból újabb kicsi, egyre kisebb karok nőnek ki. Nemrég ki is leveleztek, amitől már nem is annyira különös teremtményeknek, hanem inkább fáknak látszanak, ami mit sem változtat bizarr külsejükön.

A legenda szerint a baobabfákat maga az ördög ültette, gyökérrel fölfelé.

Hogy miért? Mert az ördög már csak ilyen.

Agok elhúzza a száját. A baobabban valójában csak egy ördögi van: a virágai, amelyek intenzív rothadásszagot árasztanak. Ezt imádják a repülőkutyák, amelyek éjszakánként rajokban jelennek meg, hogy beporozzák.

Agok ellenőrzi derékszíján a szerelvényét: kés, kulacs, lőszer. A katonák széthúzódnak, ahogy az a megbeszélésen elhangzott. Mindenki a legközelebbi fedezéket használja. Előrelopakodik a fűben, a bokrok mögött, valamelyik akáciáig. Aztán görnyedten továbbfut. A katonák minden magukkal hurcolt teher, a robbanó- és gyújtószerkezetek, gránátok és élelem súlya ellenére hangtalan eleganciával mozognak. Fölöttük az apokaliptikus felhő egyre dagad és növekszik, rázkódik, lejjebb ereszkedik, és kisül.

Az első cseppek koppannak a síkságon. A látótávolság gyorsan csökken. Agok a távolban még kiveszi egy elefántcsalád körvonalait, mielőtt teljesen elmosódnának a párában. Az emberei gyorsan haladnak előre. Még néhány száz méter, aztán egy szelíd emelkedő következik, hogy utána a terep megint lejteni kezdjen a folyó felé. A dombon sűrű, kusza, magasra nőtt vegetáció. Agok egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy Olony egységei a túlparti bokrokban rejtőznek, de bármilyen hatalmas is a létszámuk, nem lehetnek mindenhol jelen. Kell lenniük őrizetlenül hagyott átjáróknak. Fantomoknak való ösvényeknek, amelyeken csellel átjuthatnak.

Hogy aztán hátba támadják a milicistákat…

Nem, utasítja rendre magát. Bármilyen vonzó is a gondolat, tartjuk magunkat a tervhez, és kerüljük a nyílt összecsapást.

Amíg csak lehet.

Az eső egyre hevesebben zuhog, mintha csíkokat rajzolna az emberekre Agok két oldalán. Monokróm akvarellé mossa a tájat, az embereket és az állatokat, összefolyó árnyak a köd most éppen szürke vásznán. A magaslat lábánál hatalmas majomkenyérfa rajzolódik ki, talán már ezeréves is lehet, vagy még annál is több. Polipkarjai titáni gesztussal ölelik át a felhőket, amelyek megtöltik tartályait. A baobabfák élő víztározók, óriási mennyiségű vizet vesznek fel a száraz évszakokra. Aztán jönnek az elefántok, feltörik a fakérget, nagy üregeket vájnak a törzsbe, hogy elérjék a nedves rostokat. Pusztításuk következtében a majomkenyérfák más teremtmények lakó- és költőhelyeivé alakulnak, ahogy itt minden más élőlénybe is befészkeli magát valami élősködő, alagutakat és járatokat fúrva a idegen szövetbe, és lassan, belülről fogyasztva el vendéglátóját.

Agok természetesen ezt a baobabfát is ismeri, törzsének kerülete alul jó tizenhárom méter. Efelé indul el, miközben a mind sűrűbb esőben egyre rosszabbul látni, a talajt pedig sűrű, vastag, cuppogó réteggel vonja be a víz.

Valami megállítja.

Az áradás időközben vízesésszerű dimenziókat ölt. Ott robajlik a fülében, az agyában, minden más zajt elnyomva, de a dübörgő zajban mintha kiáltást hallana, nem, egészen biztosan kiáltást hall!

Vagy inkább csak azt hallja, hogy valaki felkiált, de a hangja azonnal elhal.

Valaki kiáltott.

És valaki – valami – beléfojtotta.

Agok pislog, kitörli szeméből a vizet. Errefelé akadnak ugyan oroszlánok, de ritka, hogy emberre támadjanak. A szavannán leopárdok és hiénák is kószálnak, zebrára, bivalyra és antilopra vadásznak, olykor megkísérelnek elragadni egy-egy fiatal állatot a nomád pásztorok nyájaiból. Időnként történik egy-egy tragédia, de a vadon élő állatok többnyire maguk között élik életüket. Minden élőlény jóllakik – az emberek kivételével, mert a szűnni nem akaró mészárlástól a parasztok nem tudnak vetni. Afrika legtermékenyebb vidékeit történelmi méretű éhínség fenyegeti, de az állatok jól elvannak.

Hol vannak az emberei?

Ott. Legalábbis az a néhány, akit még lát. Előbukkannak, eltűnnek. Egyikük közvetlenül előtte halad, mint egy elmosódó tintafolt a terebélyes majomkenyérfa tömege előtt.

És eltűnik.

Egyszerűen csak úgy, tompa cuppanó hang kíséretében, mint amikor valami puha és nedves dolgot tépnek szét.

Agok az ősi ösztönre hallgatva megfordul, hogy meggyőződjön, nem fenyegeti-e veszély hátulról, és hogy felmérje, milyen messze lehetnek esetleges üldözői, bár az az ember közvetlenül előtte…

Micsoda? Megtámadták?

Izmaiba adrenalinfröccs zúdul. Agytörzse őrült sebességgel egyik döntési mintát kínálja a másik után, a teljes evolúciós katalógust. Agok büszke a reflexeire. Minden ismerős helyzetben célratörően járna el, csakhogy itt semmiféle célt nem lehet felismerni – már ha egyáltalán van valami, ami reakciót követelne; lehet, hogy az egész csak érzékcsalódás volt, és most amiatt idegeskedik?

Voltaképpen mi riasztotta?

Semmi. A kiáltás? Egy papagáj. Az előtte haladó ember? Hasra vetette magát. Mindjárt fölpattan és fut tovább, híven a megbeszélt taktikához, úgy, ahogy ő tanította az embereinek.

Vár.

Senki sem pattan föl előtte.

A ködből viszont újabb kiáltás hallatszik, hosszan elnyúló, alig lehet elviselni. Maga a rettenet, egyre magasabb, éles üvöltésbe torkollik, mielőtt egyik pillanatról a másikra véget érne. Ugyanebben a szempillantásban alábbhagy az eső, és Agok meghallja…

Teljesen világosan hallja.

Újabb ordítás.

Rátör a félelem, ami énje távolságtartóbb részének kínos, futásnak ered, a majomkenyérfa felé, elcsúszik, és hosszában elvágódik a sárban. Az esés kipréseli tüdejéből a levegőt. Megpróbál felállni, de a csúszós talajon sehol egy szilárd pont, amelyben megkapaszkodhatna. Néhány másodpercre eluralkodik rajta az a szörnyű érzés, mintha víztől duzzadt föld mohó és vak lényként kúszna fel rajta, ragacsos végtagokat növesztve átfogná testét, és egyre mélyebbre húzná le esőtől nedves belsejébe. Aztán mégis sikerül talpra állnia, és tovább-botorkál a baobab és a mögötte elterülő szegélyerdő felé. Agyában az ősök suttognak, azon vitatkoznak, mi lehetne számára most a legbiztonságosabb hely, az áthatolhatatlan vegetáció a dombtetőn, nem, jobb az az odú, amelyet az elefántok a majomkenyérfa törzsébe vájtak, még ha kelepcévé is válhat, de itt láthatóan minden kelepce, miközben az ordítás…

Ez nem egyszerűen csak egy ordítás.

Sokezernyi élőlény jelenléte adódik össze benne – szárnyak csapkodása, csak éppen nem madaraké, hanem más, idegenszerű rezgések, abnormális minta szerint, egyre duzzadó…

Belegyorsít.

Akármi közeleg is, hihetetlen erővel teszi, a határok iszonyatos gyorsasággal tolódnak el a ködfoszlányokban, amelyek most meg-megnyílnak, és mintha egy olyan természetfölötti rendező utasítását követnék, aki azt akarja, hogy Agok elkapjon egy pillanatot, majd a felhők újra összezárnak, hiszen az értelem aligha volna lépes feldolgozni a látványt, Agok valószínűleg beleőrülne. Most sikolyok mindenhonnan, az emberei. Hallja, ahogy meghalnak, lába újra elveszti a talajt, és esés közben látja, ahogy a kavargó köd szertefoszlik, és ismét kirajzolódik belőle a majomkenyérfa koronája. A külső ágakat gubók borítják, hihetetlen finomsággal megszőtt alkotások, amelyekbe építőik a leveleket is beledolgozták: a szövőhangyák bokrokban és fakoronákban alakítják ki fészkeiket. Minden egyes gubó egy egész hangyanépet rejt, mindegyik a maga királynője köré sereglik. Olykor egyik nép megtámadja és felzabálja fajtársait, Agok szemében semmi sem jelképezi ennél szemléletesebben azt, amit saját, önmagát csonkoló népe tesz – a különbség csupán annyi, hogy a hangyák hűvös intelligenciája ismer győzteseket is, míg az a kontinens, ahol volt balszerencséje megszületni, csak veszteseket ismer. Feltápászkodik, levegő után kapkod. Tántorogva, botladozva a fatörzs felé indul, amely minden egyes megtett lépéssel valahogy oldalra kerül, mintha össze akarná zavarni, gúnyt akarna űzni belőle. A rothadó növényi anyag és a sár fojtóan édes ópiátokat szabadít fel, amikbe a baobabfa dögszaga keveredik. Hallucinál, lehet, hogy egyszerűen becsavarodott a félelemtől. A természettel és annak jelenségeivel kisgyermekkora óta meghitt ismeretségben áll, mitől kerülhetett ennyire magánkívül? Mi mástól, mint attól, hogy valami ismeretlen, amiről a világon semmit sem tud, egyszer csak betör az életébe, valami ismeretlen, amiben semmi sincs mindabból, ami tapasztalatvilágában valaha is visszatükröződött volna, úgyhogy a teljes kiszolgáltatottságon kívül semmit sem érez. Végre odaér, ujjaival megsimítja a fa rücskös kérgét, ő pedig forog körbe-körbe, Heckler & Koch típusú fegyverét hol erre, hol arra szegezve. A gomolygó köd suhanó árnyakkal telik meg, megnevezhetetlen dolgokkal, amelyek gyorsabban váltják helyzetüket, mint hogy a szem követni tudná őket. A levegőt lövések és üvöltések rázkódtatják meg.

Vakon tüzel az esőben, kiüríti a tárát, kinyúl egy másikért, az kicsúszik a kezéből, térdre esik, és félőrülten tapogatva keresgéli a baobabfa gyökerei között. Ujjait apró lábak és csápok érintik. Tapogatóznak, suhannak, sietősen. A nedves mélységben csúszómászók nyüzsögnek. Látótere peremén mintha egy nagy méretű valami mozogna. Odakapja a tekintetét, de nincs ott semmi, és mégis, ott van mindennek a képzete.

Az enyészet és az élet egy.

A talaj lélegzik, páncélos seregek követnek kiszámíthatatlan terveket, a vihartépte levelek között dögevő bogarak teste csillog. Imádkozó sáskák lesnek zsákmányukra, mozdulatlanul. Ezek még akkor is ugyanezen a helyen ülnek majd, amikor mi már rég végeztünk egymással, gondolja Agok. És nem telik bele sok idő. Az eső minden időt elmos. A létezésem nem tart tovább egy szempillantásnál.

Mellette valami a fatörzsnek csapódik.

Odafordítja a fejét.

Rámered erre a furcsa dologra, az pedig a maga részéről valószínűleg őrá mered. Már amennyiben van szeme. Pontosan nem lehet tudni.

Soha nem látott hasonlót.

Mindenhol ezek a valamik.

A bokája lendül. Megragadja a fegyverét, mintha korlát volna, az utolsó megmaradt akadály közte és a szakadék között. Értelme egy automata jelzőfény kitartásával jelzéseket sugároz: kuporodj le. Védd a fejed a karoddal. Igyekezz bejutni az üregbe.

De túlságosan meg van lepve, hogy elfordítsa a tekintetét.

Felemeli a karját, hogy lesöpörje azt az izét a fáról.

Az izé ráugrik.

Agok felordít, amikor az beleharap az orrába, és villámsebesen a pofacsontjára tekeredik. Pánikba esik, és megpróbálja letépni ezt a valamit az arcáról. Az viszont addigra már a bal szemgödrére fordul, kitépi a szemgolyóját, és benyomul a koponyájába. Agok a fájdalomtól és a sokktól félőrülten támolyog, a lába ráng, és hanyatt beesik a majomkenyérfa rothadástól bűzlő üregébe.

Az utolsó, amit érzékel, az égető fájdalom hulláma, amikor újabb izék szállnak le a testére, és elkezdik felzabálni.

II. rész

Sierra

A szakadék fölött véres angyal lebeg.

Nem egészen öt mérföldnyire Flume Creek mögött, ott, ahol a sziklafalak már függőlegesen ereszkednek alá, és az Észak-Yuba folyó mélyén a víz a csupasz kőmederbe eszi be magát, mielőtt vízesések szorosan egymást követő sora azzá a rettegett szörnyeteggé változtatná, amely a világ minden tájáról idecsalogatja a vadvízi evezősöket, tépett szárnyú angyal jelent meg egy bakersfieldi turistapárnak, akik az ijedtségtől azon nyomban bele is borultak a vízbe.

A mennyei lények megjelenése veszélyezteti a közlekedésbiztonságot, gondolja Luther Opoku.

Azt képzeld el, mi lenne, ha valaki megpróbálna vízen járni.

Eszelős pénzbüntetést kapna.

Arról a magaslatról, ahol Luther áll, a halott nő nem látszik olyan jól, mint negyven méterrel lejjebbről, a folyótól. Ez azért van, mert a nő zuhanás közben a falból félúton kiálló fa gallyait szinte mind letörte, végül fennakadt az alsó ágakon, úgyhogy most szélesre tárt végtagokkal úgy lóg a folyó felett, mintha lebegne. Az ágak véresre ütötték a testét, és letépték róla a blúzát, amelynek cafatokra szakadt maradványai a válla fölött feltekeredtek a lombra, és most úgy lebegnek, hogy a szemlélő némi fantáziával erőtlen repdesésnek, eleve kudarcra ítélt szabadulási kísérletnek láthatja.

A szabadítást most mások végzik. Egészen pontosan a test kiszabadítását. A lélek már órákkal korábban megszabadulhatott földi béklyóitól. Luther széthajtja az ágakat, és lefelé néz. A lejtő peremén mellmagasságú bozót, kaliforniai babér, és néhány tölgy. Ahol lyuk van a bozóton, látja az önkéntes mentőcsapat hegymászókötelekkel biztosított tagjait, amint kiszabadítják a holttestet az ágak közül, és gyakorlott mozdulatokkal kötélre erősítik, nehogy a folyóba essen. Ágak reccsenését hallja, ahogy a test lejjebb csúszik, nyekken egyet, majd az emelőcsigák nyöszörgését.

Rókafarkfenyő, gondolja Luther. Olyan hegyesek a tűi, mint a tőr.

Egy felnyársalt angyal.

Ruth Underwood guggol mellé. Vörösesszőke sörénye, amitől hátulról úgy fest, mint Brian Wilson pszichedelikus álmában a California Girls ősanyja, fakónak látszik, ahogy belevész az árnyékba, amelyet a napsütés még nem tudott elűzni. A nap felhőtlennek ígérkezik. Az árnyékok nemsokára elfolynak, és magukkal viszik titkaikat, a tragédia holdfény szőtte szellemképeit. Olykor, amikor egyedül rója az erdőt, Luther meg merne esküdni, hogy a szél sóhajában és a lomb sokszólamú suttogásában, ezekben a cinkos kis hangokban, amelyek együtt teszik ki a csendet, egy régi kor visszhangját hallja ki. Annak a kornak a hangját, amikor a természet ősi erői egymásra tornyozták a Sierra Nevada hatalmas gránittömbjeit, és a fény kaleidoszkópjátékában a talajon a halottak öltöttek alakot.

– Elképesztő – mondja Ruth, és felemel egy frissen letört ágat. – Teljes sebességgel rohant bele a bozótba.

Luther tekintete a szemközti dombon időzik. A fenyők olyanok, mint egy hallgatási fogadalmat tartó társaság. Szorosan állnak egymás mellett, amíg a szem ellát, a látványt a Sierra Buttes pasztellszín sziklái koronázzák: egy hatalmas, távoli korona fogai.

– Ki az, aki koromsötétben a szakadék felé rohan? – kérdezi Luther inkább csak magától.

– Olyasvalaki, akit nem figyelmeztettek rá, hogy mi van előtte?

Ahogy előrehajolva szemügyre veszi a bokrok közötti sávot, szolgálati fegyverének markolata nekinyomódik Ruth bordáinak.

– Ketten voltak, az biztos.

Egyenruhája ugyanolyan zöld, mint a moha, amin kuporog. Néhány hét múlva, amikor Sierra County lakói megválasztják majd Luther Opokut új seriffjüknek, az ő helyére Ruth lép, ő veszi át a seriffhelyettesi munkakört. Ő lesz a „második parancsnok", ami jól hangzik ugyan, de értékéből drámai mértékben levon az a tény, hogy rajta kívül alig van valaki, akinek ő vagy Luther parancsot adhatna. Az egész őrs akkor sem tesz ki tíz embert, ha a létszámba Kimmyt is beleszámítják. A diszpécser csak félállásban dolgozik, és nem is igazi rendőr, tehát csak kilenc és felen vannak, ők felelnek három és fél ezer elszórtan élő lakosért, akik viszont minden elképzelhető okot kitalálnak, hogy igénybe vegyék, kihasználják vagy megszegjék a törvényt, és akkor még nem szóltunk az egész éves turistaáradatról, az átutazókról és az illegális bevándorlókról, akik a különböző rejtett patakok mentén marihuánát termesztenek. Vidéki rendőrőrs az övék, amely az állam hanyagságának minden nyomát magán viseli. Egy olyan megye hatósága, amelyikhez hasonlóban találhatta ki valaki a vidék kifejezést, a rendőrőrs kőkorszaki számítógépekkel és járőrkocsikkal van fölszerelve, amelyek a Halálos iramban autóversenyein egy percig sem bírták volna a gyűrődést, és nagy részük sürgős javításra szorul. Korlátozott lehetőségeikhez képest maga a luxus, hogy ide most ketten is kivonultak. Egy olyan tetthelyre, amely talán nem is tetthely, csak baleseti helyszín, másfelől viszont mit keres itt valaki éjszaka, töksötétben egy olyan vadonban, ahol az ember fényes nappal is kétszer meggondolja minden lépését? És hogy jön mindehhez az a terepjáró, amely valamivel feljebb, egy duglászfenyőben akadt fenn? Odafent halad a Golden Chain Highway, egy jól kiépített országút, amely a szomszédos Nevada államból indul, és kanyarog jó háromszáz mérföldön keresztül, egészen Oakhurstig. Nyomvonala hosszú szakaszokon közvetlenül a Yuba folyó mentén halad, és csak itt-ott tér el tőle, akárha azt szeretné, hogy a levegőből is lehessen látni önállóságát. Az ilyen helyekről indulnak azok az ösvények, amelyek a part melletti halászkalyibákhoz és szerszámos bódékhoz vezetnek, vagy csak egyszerűen visszakanyarodnak az országúthoz.

Vajon mi késztethette az autó vezetőjét, hogy nagy sebességgel rákanyarodjon egy kivilágítatlan, meredek erdei útra, amelyet ráadásul szakadék szegélyez?

És hol van most a sofőr?

A nő az, a fenyőágakon?

Részeg volt?

Vagy be volt drogozva? Lehet, hogy ködös volt a feje a fűtől, amit Kaliforniában a kilencvenes évek derekán gyógyászati célból legalizáltak, és ennek eredményeképpen hirtelen tömegek érezték úgy, hogy megrendült az egészségük, és rohantak az orvoshoz. A parton Venice Beachtől San Franciscóig ezrével nyüzsögnek a kuruzslók, akik negyven dollár fejében bárkinél jól hangzó kórokat diagnosztizálnak, és erről igazolást adnak ki, amelynek bemutatásakor a megfelelő üzletekben készséggel kiszolgálják a pácienst. Kalifornia tobzódik a Green Rushban, mintha soha semmi egyéb gyógyír nem is létezett volna. Annyi legális cannabis van forgalomban, hogy az ember álmélkodva keresi azt a másik bolygót, ahol ez a rengeteg fű terem, de azért nem kell olyan messze keresnie. Elég, ha csak egy pillantást vet az ország belsejére, kicsit távolabb a tengertől, a Central Valley-ra, a nemzeti parkokra vagy a Sierra Nevada néhány részére, ahol a legális kereskedelmet nagyüzemi mennyiségű illegális termesztéssel támogatják meg. Ezzel is hadakozniuk kell itt: a törvény kilenc és fél őrzője küzd a szervezett kábítószer-kereskedelem hosszú, mindenhová elérő karjával. Sem a DEA, sem az FBI emberei nem kepesztenek különösebben, hogy minden egyes illegális ültetvényt lebuktassanak, legalábbis addig nem, amíg a háttérben kétséget kizáróan nem fegyveres bandák állnak. Ami viszont a kétséget kizáró bizonyítékot illeti, az nemritkán csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor homlokán lyukkal találnak meg valakit.

Luther ott kuporog Ruth mellett, aki mindig más és más perspektívából fényképezi a bokrokat és a talajt. Amióta megérkezett, le sem tette a kameráját.

– Küzdelem nyomai? – kérdezi a férfi.

– Nem tudnám megmondani. – Ruth alkarjával megvakarja az orrát. – Küzdelem esetén a talajon mélyebbek volnának a nyomok. Ezek itt a mi szegény bukott angyalunktól származhatnak.

A letört ágak alatt a talaj barázdaszerűen felhasadt. A nyomok arról árulkodnak, hogy itt valaki olyan gyorsan rohant neki a bozótakadálynak, hogy áttörte azt.

Akkor tehát megvolna az illető férfi.

Az egyik barázdába durva cipőtalpminta nyomódott. Egy túracipőprofil, férfiméret. A nedves agyagban minden egyes részlet élesen kirajzolódik. Pompás cipőtalplenyomat-minta, az a fajta, amelynek láttán a nyombiztosítók pezsgőben fürdenek.

– Úgy fest, mintha egyszerűen csak ott állt volna egy helyben – mondja Luther.

– És bámult volna lefelé.

– A férfi lábnyoma a nőé fölött van. A nő előtte volt a szakadék szélén.

– Nem feltétlenül. Lehet, hogy a férfi várt rá.

– Na és aztán?

– Aztán repülőórát adott a nőnek. – Ruth lefényképezi a cipőnyomot.

– És közben a nő lábnyomába léphetett, nem gondolod?

Luther belülről harapdálja a száját.

– Ez így nem nagyon lehetséges, Ruth. Ha rendesen begyorsítasz, úgy válik ketté előtted a sövény, mint a Vörös-tenger, de hogy valakit átlökjenek rajta? Abból küzdelem lett volna. És mint magad is mondod…

– Nem volt küzdelem.

– Ráadásul a bokrok sem olyan magasak.

– A bokrok teteje szemmagasságban van. – Ruth feláll, és leveri a port latexkesztyűjéről. – Te egy kilencven vagy, Luther.

– De a cipő sem egy alacsony emberé.

– Hová akarsz kilyukadni?

– Ne viccelj. Ha megpróbálnálak oda lelökni, szerinted mit csinálnék?

– Az biztos, hogy olyat te sosem tennél.

Viszont áthajítanálak fölötte, gondolja Luther.

Ruth ellenőrzi kézikamerája akkumulátorát. Kilép az árnyékból, vissza a fényre, a nap izzó vörösre színezi hajszálai végét. A rendőring ráfeszül csontos vállára, nyitott gallérja V kivágásában a szeplők miriádjai alatt kirajzolódik a szegycsontja és bordáinak illeszkedése. Ruth valahogy minden porcikájában különös módon nyersnek látszik, olyannak, mintha ő volna a prototípus, akiről egy tetszetős szériamodellt mintáztak, amely most hirdetésekben és késő délutáni szappanoperákban kóvályog, bár ő maga nem kapta meg a végső lakkréteget. Öt éve csatlakozott Luther teamjéhez, pontosabban szólva – Luther nyomására – az akkor hivatalban lévő seriff, Carl Mara teamjéhez. Negyvenegy éves volt akkor, az arcán már ott voltak azok a kemény vonások, amelyek többnyire olyan embereken láthatók, akiktől az élet addig tagad meg valami döntő fontosságú dolgot, míg már ők maguk is lemondanak róla.

Luther elgondolkodik. – Az illető láthatta a nőt a faágakon?

– Innen föntről? – Ruth megrázza a fejét. – Mi is alig látjuk. A páholyjegyek lentre szólnak, a folyópartra. Meg aztán: éjszaka? Kizárt.

– Nem lehet, hogy bevilágított az ágak közé?

– De. Csak a fényszóró, amivel a Batmant hívják, Hollywoodban van.

Luther kénytelen beismerni, hogy Ruthnak igaza van. Nincs az a kereskedelemben kapható zseblámpa, amelyik fényénél a fa alsóbb rétegeiben felismerhető lenne a nő. Fehér blúza most is csak egyszer-egyszer villan ki az ágak közül.

– Szóval legjobb esetben is csak sejthette, hogy hol van.

– Mindenesetre nem érezhette tanácsosnak segítséget hívni.

– Nem. Egészen mást akart.

Ruth pupillája kitágul a várakozástól. – Éspedig?

Az erdei útról motorzúgás és csikorgás hallatszik. Az autókerekek kavicsokat, gallyakat és elhalt tűleveleket törnek, morzsolnak apróra és préselnek a nedves talajba. A szorosan egymás mellett álló fák közti hézagokon keresztül Luther meglátja az erdei úton feléjük tartó, majd hirtelen megálló mentőautót. Belsejéből ősz hajú nő kászálódik ki, és a két szanitéc közül az egyiknek kezébe nyomja képtelenül túlméretezett orvosi táskáját.

– Észnél vannak? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel. – Miért nem fönt parkolnak, az országúton?

– Mert még nem zártuk le a bekötőutat.

– És miért…

Luther a kérdés folytatását megspórolja magának. Miért, miért? Mert kevesen vannak.

– Luther! Huuuuu! Kérdeztem valamit!

– Tessék, mi van?

– Mit akart, ha nem segítséget hívni?

Luther leveszi a szemét a mentőautóról, és nagyot sóhajt. Ha a mentősök most tették használhatatlanná a nyomokat az erdei úton, akkor sincs már mit tenni.

– Meg akart győződni róla, gondolom, hogy a nő meghalt.

Lassan halad fölfelé az emelkedőn. A vastag, tűlevelekből és rothadó falevelekből álló szőnyeg felfogja lépteit. A lombtető alatt a múlt éjszakai zivatar, ózon és illóolajak illata terjeng. Az omladék és az éles peremű zúzottkő között bokrok, vadvirágok és páfrányok nőnek, az alacsony babér és a tiszafa sűrű összevisszaságban. Nagyon alapos vizsgálattal lehet csak megtalálni azokat a letört ágakat, amelyek segítségével következtetni lehet az angyal útjára – a duglászfenyő előtt fennakadt autóhoz. Előttük ott van egy kis, gömbölyded, fehér kövekkel teli nyílt felület. Nem lehet nem észrevenni a barázdákat az iszapban, a kis árkokat, amelyekben még áll a víz.

– Rohant, Luther. Egész végig rohant, míg a szakadék széléhez nem ért.

Csúszkált, elcsúszott, és ugrott. Beleveszett egy nedves, fekete lyukba. Sarka belefúródott a földbe és fölszakította, amikor szinte vakon botladozott a kanyon felé. Beletörődött, hogy eltöri a bokáját, és hogy lejön a térdéről a bőr, csak hogy a végén a saját lendülete vigye a halálba, egy faforgácsfelhőben. A bokrok teljesen eltakarták előle a szakadékot, hogy még a telihold sem tudta megmutatni, mi vár rá.

Nevezetesen az üresség.

Luther elképzeli, ahogy a nő éppen zuhan lefele a feneketlen mélységbe. Azt a kétségbeesett, zavarodott lelkiállapotot, azt a rettenetes pánikot. A sokkot, amikor rádöbben, hogy azt az utolsó lépést már nem lehet visszacsinálni, vagy talán mégis, ha gyorsan kinyitja a szemét – a remény, egy táncoló szikra, amelyet elfojt a tudás, hogy ez nem álom, miközben elmúlik a pillanat, amikor a lábának már talajt kellene érnie, hogy még túlélje a zuhanást. Opciói az eszelős tempójú zuhanás közben elhamvadnak. Sikolya felrobban a kanyon sziklafalai között, keresztülhasít az éjszakán, át a hegyek sötétjén, az óceán felé és azon is túl, elárasztja a földgolyót, hogy aztán találkozzon önmagával…

– Luther?

Luther meredten nézi a barázdákat. Újabb nyomokat lát, nem olyan mélyeket, de a szélük tisztábban kivehető. Lehetséges, hogy ugyanazé az emberé, akinek a lábnyomát megtalálták a szakadék peremén.

– Mit szólnál egy elmélethez, csak úgy sebtiben, seriff, seriffem?

– Ki vele!

– Tegyük fel, mindketten a kocsiban ültek…

– És összevesztek.

– Nem is akárhogy – bólint Ruth. – Tettlegesség, ordítozás, ami belefér. A férfi vagy a nő megállítja a járgányt a fa előtt. A nő kiugrik, és vakon megpróbálja magát átverekedni a bokrokon, a pasas pedig eközben…

– Tulajdonképpen mit keresnek itt az erdei úton?

– Ahhoz azt kéne tudni, hogy hová vezet?

– Pontosan. – Luther Ruthra néz. – Nagyszerű ötlet, ki kéne deríteni.

– És akkor ki vigyáz itt, hogy ne taposs le mindent? – Ruth kinéz az útra. – Egyáltalán, hol lehet az autópálya-rendőrség? – Munkamegosztás. A seriff vizsgálja a halál körülményeit, az autópálya-rendőrség pedig azt, hogy történt a közlekedési baleset. Ruth kilép a kanyon szélére. – Veletek ott lent mi van? Jutottatok valamire?

– Vigyázz, Ruth! – A mentésvezető hangját a kövekről visszaverődve tompán, de visszhangosan lehet hallani, amitől van valami sajátosan túlvilági hangzása. – Nehogy aztán következőként téged kelljen leszüretelnünk a fáról.

– Nyald ki, Dexter!

– Köszönöm, de az nem tartozik a munkakörömhöz. A hölgy útra kész. Mehet? Fölhúzzuk. Felkészülhettek a fogadására.

Útra kész…

Nyolc évvel ezelőtt, egy másik életben volt egy másik hölgy, akire az útra kész leírás illett, és aki útnak is indult, elhagyta Luther házát. Nála bőrönd volt, és szívesen vette volna, ha fogadják, miután – két órával azelőtt – az illendőség kedvéért csöngetett, majd a még mindig nála lévő kulcsot előhalászva besétált. Talán azt remélte, hogy valaki rábeszéli vagy valahogy másképpen meggyőzi, ne is kezdjen pakolni, de Luther nem volt ott. Gyerekes daccá desztillálódott dühében és megbántottságában soron kívül járőrözni indult, jóllehet Carl Mara személyesen ajánlotta föl, hogy vállalja helyette a műszakot, ameddig helyettese rendezi otthoni dolgait. Luther viszont úgy gondolta, hogy aki megpakolt bőröndökkel szándékozik elhagyni közös otthonukat, az megérdemli teljes megvetését, úgyhogy – míg Jodie berámolta holmiját Cherokeeja csomagtartójába –, ő a megye túlsó végén egy erőszakba torkolló családi viszályt próbált elsimítani.

Most viszont, hogy az angyal ott fekszik a mohán – oly békésen süpped bele, mintha az a veszély fenyegetne, hogy felébred és megijed –, Luther szúrást érez. Fáj, mintha szívében valaki megbolygatta és egy kicsit megmozdította volna a szilánkot. A torka egy pillanatra összeszorul, de aztán elmúlik ez az érzés. Hiába, a megszokás nyugtatólag hat. Aztán a fájdalom üstökösként visszatér, olyan üstökösként, amelynek pályája az évek során kikopott, amitől a feltűnései közötti távolság nagyobb lett ugyan, de arra nincs remény, hogy valaha is eltűnik majd.

Nincs bocsánat, nincs megváltás.

Luther megigazítja latexkesztyűjét.

A nő szeme borostyánszínű. Lehetne üvegutánzat is, ahogy Luther feje mellett a távolba mered. Az eső a fejbőréhez tapasztotta sötétbarna, Halle Berryről koppintott, fiúsra vágott haját. Milyen csinos, ez Luther első benyomása, ahogy tekintete végigpásztázza a nő kiterített testét, a második, ami eszébe jut róla, az, hogy milyen kisportolt. Sőt izmos, kis, kecses izmai vannak. Tökéletesen arányos, sorolhatná még a jelzőket, ha elég időt tölthetne a testtel, amely meglepő módon hasonlít Jodie-éra. Szinte megkönnyebbül, amikor látja, hogy a nő szája, álla és pofacsontja inkább mexikói génekre enged következtetni. Kora? Bizonytalan. Harminc felé járhat. Arcát túlságosan elcsúfítják a karcolások és a véraláfutások, amelyeket bizonyára rohanás közben gyűjtött be. Luther megpróbálja az évei számát kiolvasni belőlük, ahogy visszacsapódnak az ágak, a bőrébe fúródnak a tüskék.

A súlyosabb sérüléseket valószínűleg a rókafarkfenyő okozta, amelyre rázuhant. A faágak tátongó sebeket ütöttek rajta, amelyekbe legyek és férgek költöztek, és buzgón folytatják, amit a baktériumok már órákkal korábban megkezdtek. Húsából zöld tűk állnak ki, a homlokán és az arcán a finom, hajszálvékonyságú vágások olyan erősen véreztek, hogy úgy néz ki, mintha rozsdaszín maszkot viselne, amelyből két szeme természetellenesen villan ki. A hullafoltok és a becsapódás következtében keletkezett véraláfutások egymásba folynak, bal lába – lehet, hogy eltört…

Nem, egész biztosan eltört.

De miben halt meg?

Luther belenyúl a nő farmernadrágjának zsebébe, megemeli a csípőjét, és átvizsgálja a farzsebeket is. A hullamerevség egyelőre csak a szemhéjára és az arcizmaira korlátozódik, úgyhogy a teste még engedelmesen reagál. A zsebekben mindössze néhány dollárnyi papírpénz. Jobb lábán semmi, a balon sárfoltos tornacipő – a párja valahol a szakadék mélyén heverhet. Elfordítja a tekintetét, és két piszkafa lábat pillant meg, olyan, az életet tagadó szürkésbarna harisnyanadrágba bújtatva, amilyet Marianne Hatherley-n kívül senki emberfia nem húzna föl. A mentőápoló leteszi a fűbe Marianne orvosi táskáját, és két ujját köszöntésre emeli:

– Hi, Luther.

– Hi, Ted. – Luther feláll, az egérszürke hajú nő fölé tornyosul. – Jó reggelt, Marianne.

– Csak tudnám, hogy mi a jó ebben a reggelben!

– Én is örülök, hogy látlak.

– Persze, persze. – Marianne fújtat. – Nincs jobb dolgod, mint hogy az én munkámat végezd?

Luther mosolyt parancsol az arcára. Marianne, a törvényszéki orvosszakértő korántsem olyan öreg, mint amilyennek tűnik – Luther emlékei szerint még hetven sincsen –, de már úgy néz ki, mintha maga is a boncasztalon feküdne. Bőre fakó, ő maga pedig olyan szagot áraszt, mint aki régen váltott ruhát. Ujjai egy csokoládés fánk olvadó maradékától ragacsosak. Anélkül, hogy Luthert még egy pillantásra méltatná, kinyitja a táskáját.

– Meg sem szemléltétek a corpus delictit, de már mindenféle elméletekkel jöttök. Felelőtlenség. Fentről hallottam.

– Ugyan már – mondja Ruth. – Csak beszélgettünk.

– Úgy mondtatok róla véleményt, hogy közben még a fán lógott.

Ruth jeges kék szeme tetőtől talpig végigméri Marianne testét. Luther állával az erdei út felé bök.

– Gyere, nézzük meg a kocsit!

A terepjáró ajtaja a vezető oldalán nyitva áll. A másik oldalon viszont be van zárva, ami egy pillanat alatt nyilvánvalóan romba dönti Ruth elméletét. Az ő forgatókönyve szerint mindkét szereplő személy dühödten kiugrott, nem pedig a szomszéd ülésen keresztül, körülményesen kikászálódott a kocsiból. Márpedig az autóból nyilvánvalóan csak egy személy szállt ki.

– Még hogy felelőtlenség! – Ruth szabadjára engedi indulatait. – Mit kell még eltűrnünk ettől a kis patkánytól?

– Nagyon tudja a szakmáját – veszi védelmébe Luther.

– A szakmát más is tudja. Carlt kellett volna megkérdeznünk. Az ő első szakvéleményei mindig jók.

Luther megkerüli a terepjárót, és szemügyre veszi a talajt.

– Az első szakvéleményei, te mondtad.

– Köztünk szólva, Luther, nekem tökmindegy, hogy Marianne mennyire érti a dolgát, és hogy képes-e puszta kézzel a szarból is süteményt varázsolni, ha ezt az úgynevezett intézetében teszi. Van saját halottkémünk, kinek kell ez a modortalan madárijesztő? – Nagy levegőt vesz. – Aki ráadásul nem átall a helyszínelésen zabálni.

Nekünk kell, mert a seriff reumás, és már nem ül járőrkocsiba, gondolja Luther, tetthelyre pedig aztán végképp nem száll ki, de aztán lenyeli a kioktatást. Ruth a hátán is idecipelné Carl Marát, csak hogy ne kelljen találkoznia Marianne Hatherley-vel.

– Látod? – Ruth videóra kapcsolja kameráját. – Na mi van, nem jut eszedbe semmi?

– De. Az, hogy senki olyan pontosan nem tudja megállapítani a halál beálltának időpontját, mint ő.

– Ez a sajátjára is igaz?

– Ruth…

– Nem tudnád megkérdezni? Úgy szeretném megtudni, hogy mikor fog megint fényesebben ragyogni a nap, és mikor jönnek vissza az erdőből az őzikék és a nyuszikák…

Luther a vezetőoldali ajtó mellett a talajt vizsgálja. A fejük felett magasan a fenyők és néhány fekete tölgy egymásba fonódó ágai félhomályos kupolává állnak össze, amely tökéletes védelmet nyújtott az eső ellen. Ami mégiscsak keresztülhatolt, azt a lehullott tűlevelek szívták magukba, amitől a talaj itt egy kicsit sárosabb, mint odalent a lejtőn. Ami persze a nyomolvasóknak hátrány, Luther azonban talál egypár széttaposott helyet. A látvány megerősíti azt a gyanúját, hogy a bukott angyal ülhetett a volánnál, ő állította le a terepjárót a duglászfenyőnél, hogy aztán rohanvást elmeneküljön. A kesztyűtartó tárva-nyitva maradt. A lábtérben a kocsi felhasználói kézikönyve, egy toll, egy pár szerelőkesztyű és egy rúdlámpa hever, mintha valaki sebtében kiszórt volna mindent. Belenéz az ajtózsebekbe, hátha ott talál valami apróságot, ami a halott kilétére utal, kinyitja a csomagtartó ajtaját, de csak ürességgel szembesül.

– Szükségünk lenne itt még valakire!

Fölmegy az országútra, kinyitja a járőrkocsi ajtaját, és rádión át beszól Downieville-be, a bevetési központ diszpécsereinek.

– Hol az erősítés, Kimmy?

– Hm, igen. Ez nem olyan egyszerű, Luther. – Kimmy Vogel hangja countryüzemmódban tremolózik, ami bombabiztos jele annak, hogy előző este a Yuba Theatre-ben ő játszotta Dolly Partont. Pontosabban szólva Dolly Parton helyi, sierrai változatát. Ha a hangját egy kis héliummal fölturbózza, sikerül a lehetetlen: egy kicsit továbbcsavarni a pátoszgombon, mint ahogy azt nagy, Smoky Mountains-i példaképe teszi. Luther nem tudja, hogy ez vajon Kimmy énekesnői másodkarrierje mellett vagy éppenséggel ellene szól-e, de ez most teljesen mindegy is neki.

– Van itt egy autó, tele szöszökkel, hajszálakkal, ujjlenyomatokkal, meg a jóisten tudja, mivel. Tucker nem azt mondta, hogy jön, amilyen gyorsan csak tud?

– Tudod, Tucker… szóval Tucker épp most jelentkezett.

Luther vár. Kedveli Kimmyt, néha kimondottan szereti is. Az ég nagy ajándéka lenne, ha nem volna az a szokása, hogy minden egyes információt úgy elnyújt, mintha az legalábbis a Trónok harca egy-egy évadát mesélné.

– Figyelek.

– Ines Welborn bejelentette, hogy eltűnt a macskája.

– Igazán?

– Tudod, az a cirmos.

Ines Welborn egy Bed & Breakfast fogadót üzemeltet egy hetven lelket számláló porfészekben, Goodyears Barban, Downieville-től nyugatra, az erdő közepén, ami önmagában semmit sem jelent, mert Sierrában gyakorlatilag mindent erdők öveznek.

– Aha – mondja Luther.

– Van neki még az a másik macskája is, a fekete – igyekszik pontosítani a tényállást Kimmy. – Vagyis a fekete az a kandúr, de ez most mindegy is. Mindenesetre a cirmos eltűnt, és…

– Nem tudnánk a tárgyra térni?

– És most Ines a szomszédját vádolja, hogy végzett a cicával, és elásta a telkén.

Luther megvakarja a tarkóját.

– Melyik szomszédját? Csak nem Billy Bob Cawley-t?

– Egy pillanat. – Luther hallja a számítógép kattogását, ahogy Kimmy a képernyőjére varázsolja a jegyzőkönyvet.

– De igen, Billy Bob.

Cawley indián származású és rokkantnyugdíjas, ő ápolja a sírokat a templom mögött a kis temetőben, ahol Kate Wolf, a countryénekesnő is nyugszik. Kate Wolf volt Goodyears Bar egyetlen híressége, akinek dalait Emmylou Harris is énekli.

– Ugyan már, Bobby nem öldös macskákat – válaszol Luther.

– De Ines azt állítja.

– Hogy jut ilyen az eszébe?

– Billy Bob mesélte fűnek-fának, most pedig tagadja, azt mondja, csak bosszantani akarta vele Inest, de Tucker most ott van, és azt mondja, Billy Bob ellentmondásokba keveredett…

– És hol vannak a többiek?

– Pete Alleghanyben, találtak egy gazdátlan autót, onnan meg a Pass Creek kempingbe megy, lehet, hogy betörtek. Vagy nem. Troy úton van Sattley-be, valaki garázdálkodik a Cash Store-ban és zaklatja a népeket, nem idevalósi az illető. Valószínűleg csak részeg, de nem akar elmenni…

Reggel fél kilenckor részeg. Az ember az évek során a legkülönfélébb reggelizési szokásokat ismeri meg.

– Robbie hol van?

– Egy tűzesetnél, ég egy szeméttároló.

– Micsoda? Az a tűzoltóság dolga.

– Ez igaz, Luther, ki is vonultak oltani. Robbie közben már úton van Sierraville-be, ott ugyanis történt valami vicces – bár lehet, hogy a vicces nem a legjobb kifejezés rá, meg hát egy segélyhívással nem szabad viccelni, mindenesetre a bejelentő azt mesélte, hogy az előbb, amikor kilépett a snackshopból, hárman lassan elhúztak mellette kocsival, és rákiabáltak.

Luther lenyeli a következő kérdést, és gyakorolja a higgadtság erényét.

– Ezt még megkeserülöd – teszi hozzá Kimmy pimaszul.

– Ezt most nekem mondod?

– Nem, ezt kiabálták neki. – Kimmy vihog. – Jézusom, azt gondoltad, hogy én – hát ez jó, mintha én – na mindegy. Most fél, nem meri kitenni a lábát hazulról. Ugyanis nem ismeri azokat az embereket, azt mondja…

– Rendben van. Hol van Jamie?

– Valószínűleg Bassetsben.

– Mi az, hogy valószínűleg?

– Kate Buchanan telefonált, és azt kérte, nézzük már meg nála a vízvezeték főcsapját. Néhány napra elment Plumasba, a nővéréhez, és nem emlékszik, hogy elzárta-e.

Bassets négy mérföldre sincsen.

– Jó, szólj Jamie-nek, tekerje ki annak a kurva csapnak a nyakát, és azonnal jöjjön ide.

– Hát szólnék én – búgja bele Kimmy a telefonba, olyan érzéki hangon, hogy már-már a gitárkíséretet is hozzáhallani. – De nem érem el. Tudod, a rádiója…

Tényleg, elromlott. Három hete.

– Világos, Kimmy, légy szíves, kerítsd elő nekem egyikőjüket, jó? Bármelyiküket. És kérdezd meg, hogy hol a kolléga az autópálya-rendőrségtől – várjál csak…

Az úton Ruth kaptat felfelé, jobb kezében a mobiltelefonjával. A járásában van valami lopakodásszerű. Egészében olyan, mint akit tűzben edzettek. – Ellenőriztettem a rendszámot.

– És?

– A kocsi engedélye egy Palo Altó-i cég nevére szól. Nordvisk Incorporated.

– A high-tech óriás. – Luther felvonja a szemöldökét. – Nézzenek oda! Tehát cégautó?

– Eléggé úgy fest.

– Jól van… Kimmy? Még valami. Beszélj meg nekem egy találkozót Phibbsszel, lehetőleg egy óra múlva az irodámban. Mindent tudni akarok egy Palo Altó-i cégről, a Nordvisk Incorporatedről…

– Nord… – ismétli Kimmy, miközben ír, aztán elhallgat.

– V. I. S. K. – kapcsolódik be a beszélgetésbe Ruth.

– V. I. S. K. – ismétli meg Luther. – Azonkívül azt is derítse ki, hogy mi minden történt az éjjel a környéken. Tudod, mire gondolok, partik, bulik, ivászatok, veszekedések, miegyéb, hallott-e, látott-e valaki valamit, a szokásos – ja igen, Carl ott van?

– V. I. S. … K. – betűzi Kimmy. – Hogy kicsoda?

– A seriff, Kimmy.

– Nem, sajnálom, Luther.

– Nem tudod véletlenül, hol van?

– De tudom. Orvosnál.

Luther befejezi a beszélgetést, és Ruhra pillant. – A Nordvisk-csoport céges kocsija Sierrában?

– Egyáltalán mi a fenével foglalkoznak ezek?

– IT-üzletág. – Gondolkodik. – Ezek nagypályások. Nemrég az NBC-nél láttam valamit az intelligencia korai formáiról…

– Komolyan? Kimmyről csináltak filmet?

Luther igyekszik felfrissíteni emlékezetét. Egyik adóról a másikra kapcsolgatott, mielőtt leragadt volna a szeme.

Nem, nem az intelligencia korai formái.

A mesterséges intelligencia korai formái.

Miközben visszafelé tartanak a terepjáróhoz, Luther tekintete minden követ, minden fenyőtűt gondosan letapogat. Már az erdei út torkolatánál, ahol a talajon jobban meglátszanak az eső nyomai, feltűntek a keréknyomok, amelyek a halott autójától származhatnak. Különös módon befelé és szemlátomást vissza, az országútra is vezetnek. Ami nehezen összeegyeztethető azzal a körülménnyel, hogy az autó fennakadt a duglászfenyőn.

– Rengeteg a keréknyom – szólalt meg Ruth.

– Ahogy mondod – felelte Luther.

– Itt két jármű is volt, és nem a mi mentőautónkra gondoltam. Két hasonló kerékprofilú kocsi. Arra tippelek, hogy a második Mister Negyvennyolcas cipőé lehet. – A kanyon felé mutat. – Ha itt mindent tüzetesen átvizsgálunk, meg fogjuk találni a fickó fölfelé vezető nyomait. Lefogadom. Miután a nő lezuhant, ő elindult visszafelé.

– Vagyis szerinted azután, hogy lekergette a lejtőn.

– Ejnye, ejnye. – Ruth gunyorosan felvonja szemöldökét. – Feltételezésekbe bocsátkozunk, a bizonyítékok alapos ismerete nélkül? Ez felelőtlenség, Luther, meglehetősen nagy gondatlanság, amúgy hol a fenében lehet Tucker?

– Gyilkossági ügyben nyomoz.

– Hogy miben? – Ruth döbbenten Lutherre néz. – Micsoda? Hogy ő is?

– Rettenetes egy történet – bólint Luther. – A hullát valószínűleg Billy Bob Cawley kertjében ásták el. Tucker éppen most hallgatja ki.

Luther a homlokába húzza kalapját, és visszasétál a holttesthez.

Dr. Marianne Hatherley több mint húsz évig törvényszéki patológusként dolgozott az FBI-nál, majd mind gyakrabban jutottak eszébe gyökerei, és úgy döntött, visszatér gyermekkora színhelyére.

Nem mintha életének korai szakasza különösebben örömteli lett volna, mint ahogy a Washingtonban töltött időt sem aranyozta be az emlékezés, a család iránti vágyakozás pedig aztán végképp nem játszott szerepet döntésében.

Marianne meggyőződése szerint a család csak arra jó, hogy gyakorlatilag minden neves irodalmárt olyan tragédiák megírására inspiráljon, amelyek nyomasztó rendszerességgel arról szólnak, hogy a genetikusan öröklődő romlottság valami borzasztó végkifejletbe torkollik. Mindenesetre világmegvetése alól önmagát sem tekinti kivételnek. Az őszinteség kedvéért, vallja, az embernek már nagyon fiatal éveiben le kell számolnia azzal az elképzeléssel, hogy ő maga jobban sikeredett felmenőinél, ami pedig a Hatherley-családfát illeti, abban a világon semmi olyan nincs, amit bőrkötésben ott szeretne látni az éjjeliszekrényén. Amíg csak vissza tud tekinteni családja genealógiáján, Marianne egy csomó semmirekellőt lát, akik egytől egyig ugyanazt az elfuserált életspirált adták örökül egymásnak; ugyan mitől volna ő különb náluk? Ezen az a körülmény sem változtat semmit, hogy az egész pereputtyból ő az egyetlen, aki diplomát szerzett. Végigtekintve az összes kudarcos aranyásón, vérfertőző baromfitenyésztőn és hazug baptista prédikátoron, akik végigverték őt a gyerekkorán, meglett volna az oka, hogy különbnek tartsa magát náluk, ám a karakter alapjában véve, bármit tesz is az ember ellene, a végén csak kiütközik.

És ez a karakter az önmagáról alkotott kép alapján rossz, mert örökletesen nem is lehetne másmilyen.

Így például a tényt, hogy sosem ment férjhez, ő maga azzal magyarázza: ugyan ki vett volna feleségül egy magafajta rohadt dögöt, és saját maga által diagnosztizált hiányosságaiból merítette a bátorságot, hogy mindenkivel durván bánjon. Amikor az apja nyolc évvel ezelőtt csontrészegen horgászni ment, és a tizenkét kilós ponty, amely azonnal a horgára akadt, erősebbnek bizonyult nála, Goodyears Barban megürült a szülői ház. Mivel az ingatlanra senki sem tartott igényt, Marianne úgy döntött, húsz év FBI elég volt, Sierra pedig nem támaszt olyan szociális kihívásokat, hogy nap mint nap azon görcsöljön, eleget tud-e tenni nekik. Szerény általános orvosi praxist nyitott, amelyet ő maga gúnyosan intézetnek nevezett, és azóta törvényszéki orvosként bedolgozik a seriff hivatalának is, és ha valakit kedvel onnan, akkor az Luther Opoku. Csak az ő kedvéért hajlandó még egyáltalán hullákkal vacakolni. Ezt persze soha nem ismerné be, csak legjobb és feltehetően egyetlen barátnőjének mesélt róla, de Luther anélkül is tudja.

Az egyetlen barátnője pletykálta el, gondolja Marianne.

A hentesnél, minden kérdezés nélkül.

A seriffőrs kis létszámmal dolgozik. Jamie Withyt – akit Kimmy végül mégiscsak megtalált, miután Jamie-nek sikerült elzárnia a Buchanan-házban a csapot, és az akciót követően azt a Two Rivers Caféban kávé mellett heverte ki, haladéktalanul a zuhanás helyszínére rendelte – most Jamie Wirthy foglalkozik a jelentés részleteinek összeillesztésével, és egy rövid időre a telefonközpontba is beült. Kimmy ugyanis kiszaladt tejért, amikor Luther a kávéját fújva mintegy mellékesen megkérdezte, nincs-e egy kis tej, a seriff pedig betegállományba ment. Carl kis birodalma, benne az őslelet íróasztallal és a bekeretezett kitüntetésekkel, tárva-nyitva áll. Bár néhány hét múlva már Luther ver majd itt tanyát, a szoba valami végérvényes elhagyatottságot sugall.

– Nem nagyon csíp engem ezt a te Underwoodod – indítja a beszélgetést Marianne, amikor délben felbukkan. A megjegyzés úgy hangzik, mintha arra vágyna, hogy Luther majd egyetért vele.

– Üljünk be Carl szobájába – javasolja Luther.

– Nem mintha érdekelne. – Marianne követi. – Én meg aztán pláne nem csípem őt. – Marianne odahúz egy széket, és mint egy szürke, piszkos, tépett madár, letelepedik rá.

– Kávé?

– Úgy nézek én ki, mint aki ma éjjel még ki akarja rúgni a ház oldalát?

Luther felnevet. – Annyira azért nem erős. Jamie főzte.

– Ó! – Marianne összeráncolt homlokkal néz ki az üvegen, ahol Jamie a számítógép monitorjának fényében az összpontosítástól csücsörített ajakkal illeszti össze a nyomozás adatait. – Akkor ez valami szörnyen híg lötty lesz.

– Mit