Színházi naplók - Tények és tanúk

Máté Gábor

Színházi naplók

TÉNYEK ÉS TANÚK

© Máté Gábor, 2018

Magvető

Könyvkiadó és kereskedelmi Kft.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto.kiado@lira.hu

Felelős kiadó Dávid Anna

Szerkesztette Szegő János

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

Művészeti vezető Pintér József

Műszaki vezető Takács Klári

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2018

www.ekonyv.hu

e-könyv Nagy Lajos

ISBN 978 963 14 3807 9

Bevezető

Még főiskolás koromban határoztam el a naplóírást. Nem szeretek kézzel írni. Mit hogy nem szeretek?! Körülbelül két sor leírása után megfájdul a hüvelykujjam, tehát ha nincs nálam írógép, nem írok eleve. Ha kínoznám is magam ezzel, nem tudnám elolvasni. Közel ötven éve képtelen vagyok kisilabizálni, mit is írhattam.

Tizenegy éves koromban karácsonyi ajándékul írógépet kaptam, azóta így írok. Illetve csak akkor írok, ha gép van a közelemben. Első gépem egy zöld színű, strapabíró portugál úgynevezett táskaírógép volt, ezen négy-öt évig dolgoztam, aztán kaptam egy nagyobbat, ami sokkal rosszabb volt, végül egy villanyírógépet. Talán ez volt a legrosszabb. Ezután beköszöntött a számítógép és vele együtt a szövegszerkesztő időszaka, na innentől vált világossá, hogy nem vagyok grafomán. Akkor írok, amikor jólesik, vagy kifejezetten kedvem van hozzá. Az utóbbi pár évben ezt úgy módosítottam, hogy ébredés után akármi van, nekiülök és írok. Mindig a tegnapot írom le. Ez rendszerességet kölcsönöz rendszertelen életemnek. Megelégedéssel tölt el, hogy képes vagyok erre.

A naplóírás jól jön akkor (is), amikor a színész egy szerepre készül, tapasztalhattam ezt Gábor Miklós Tollal című kötetéből. Ezt irigyeltem el? Vagy pusztán a példa volt, hogy úgy mondjam, ragadós? Kipróbálni akartam, van-e haszna az ilyesminek? Első szerepelemzésem Pósalaky úr volt Móricz Légy jó mindhalálig című regényének színdarabváltozatából még a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Első év második féléves vizsga volt ez. Simon Zsuzsa osztályfőnök és mesterségtanár módszere az volt, hogy minden növendéknek testhez álló feladatot keresett, nem egy-egy színdarabot, nem stílust tanított, hanem szereposztásaival mintegy előre jelezte a fiatalnak, hogy nagyjából milyen szerepekre számíthat élete során, miféle szerepskatulya vár rá. Messzemenő következtetést vonhatott le ki-ki magának. Én például embert, pláne szerelmes fiatalt sosem játszhattam nála. Ezzel szemben istent, gyíkot, lényegtelen rezonőrt annál többet. (Megjegyzem, nem árt, ha egy színész, korábban főiskolai hallgató tisztában van magával, és erre tanárai ébresztik rá. Tudnunk kell, hogy mit jelentünk, milyen a testünk, arcberendezésünk, termetünk, orgánumunk, van-e valami olyan jellegzetességünk – nagy orr, elálló fül, kiguvadt szem… sorolhatnám –, amely predesztinál valamire, vagy akár kizár bennünket valamilyen szerepből. Ebben persze benne van a tévedés lehetősége. Erre mondjuk „szaknyelven, hogy a színészet hosszú távú pálya. Vagyis: bármi előfordulhat. A főiskolán Simon Zsuzsa szemében „sötét ló voltam.)

Ebből következően világos volt, hogy a vak, már-már tehetetlen öregember csakis én lehettem. Mellettem Nyilas Misiként Kuna Károly osztálytársam szerepelt. Nyilván elsősorban a kis Misi volt itt fontos, nem pedig a szeme világát nélkülöző vénség a huszonkettedik évébe lépő Máté Gábor megformálásában. Szükségét láttam az alaposságnak. Főleg azért, mert a legapróbb részletességgel akartam kidolgozni a szerepet, ne használjam a vakot játszás kliséit. Pontról pontra leírtam tehát, mikor mit csinálok, ráadásul egyes szám első személyben, belső monológ formájában, mintha én már Pósalaky lennék, és éppen most derül ki, mit is csinált Misike a reskontóval… a leírásnak nagy hasznát vettem – sajnos ez a szöveg elveszett –, és ekkor határoztam el, hogy a szerepeimről feljegyzést készítek. A kilencvenes évek elejéig erre különböző okokból nem került sor. Pedig bőven lett volna miről írni. Aztán időről időre újra megfogadtam, hogy írok, látszanak a fellángolások és visszaesések. Magamnak írtam, hogy meglegyen, aminek meg kell maradnia. Amiről nem írtam, azt bántam, amiről írtam, azt újraolvastam. Amikor megint nekiültem, azzal az elhatározással írtam, hogy majd valamikor elolvasom. Közben mégis felmerült a gyanú, hogy ezt bárki más is elolvassa. Ezért nem pont azt írtam, amit írni akartam, hanem valami öncenzúra működött. Ezért és ezért ezt nem írom le, ezért és ezért ezt leírom. De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik.

Ez így lehet, hogy érdekes másnak is – rajtam kívül.

*

Néha egyes irodalmi körök megneszelik, hogy fel lehet engem kérni naplóírásra, és akkor felkérnek. Ezt persze gondolkodás nélkül elvállalom, mintegy a magam számára is világossá téve, alig várom, hogy kérjen már fel valaki.

A könyvben szereplő naplók kiindulópontja a Julius Caesar rész volt. Egyszer egy közönségtalálkozón két oldalt felolvastam ebből. Akkor egy szimpatikus idősebb úr jelezte, hogy szívesen látná az egészet könyvalakban, de gyorsan tegyek valamit, hogy még életben találja a kötet. Nos, remélem, az illető az élők sorában van, nehogy ez az egész vállalkozás egyetlen fix olvasóját elveszítse.

Aztán következett az, hogy a Julius Caesar túl vékony lenne könyvnek, és Szegő János szerkesztővel válogattunk a bő termésből. Szervezőelv próbált lenni, hogy egy-egy szerep, rendezés adja meg a szerkezetet. Eleve eldöntöttem, hogy az igazgatói időmből nem közlünk semmit, aztán a lengyelországi munka mégis bekerült. Igaz, ott vendég voltam. Az előzetesen elgondolt struktúra nem valósult meg, mert a Julius Caesaron kívül semmit sem a szerepelemzés és az adott tárgyban lévő élethelyzetek kurkászása alapján írtam, hanem valóban naplószerűen. Amúgy nincs különbség a rendezés- és színésznapló között, a kiindulópont maga az ember (én), és az ő szorongása, frusztrációi, félelmei, mániái vezetik a kezét, mikor a számítógép billentyűzetét ütögeti. A legfontosabb a munka, amit a környezete, főleg a vele élő nő kénytelen elviselni, így emez is bele-belekerül a szövegbe, néha pedig kihúzzuk belőle. Ez viszont így kit érdekel?

Engem az ambícióim vezettek, rendezőnek készültem, színész lettem, lehetőséget kaptam a rendezésre, ezzel élni próbáltam, színművészetis növendékek tanítani hívtak, ott ragadtam, és amikor már mindez szinte észrevétlenül beszivárgott az életembe, világossá vált, hogy bizonyos funkciók is együtt járnak ezzel. Ekkor dönteni kell, hogy mit választasz, a magánéletet vagy a szakmát. És ha ez olyan periódusban ér, hogy kizárólag összeomlások fenyegetnek (balul kötött házasságok, válások, rossz döntések és egyéb kudarcok), oda menekülsz, ahol ha a sikerek nem is, de a periódusok előre kiszámíthatók. Közben persze meglepve tapasztalod, hogy az életed valamelyest megmaradt: ergo a gyerekeid nőnek, a nő melletted marad. Tehát megpróbálkozol az életet a maga teljességében leélni.

Remélhetőleg ez a forma nem kényszeríti az olvasót a regényszerű olvasásra. Hanem (így képzelem): „Láttam ezt a színészt a Tartuffe-ben… vajon mit írt erről?" És elolvassa. De annyira magával ragadja a Cléante-ról szóló rész, hogy kíváncsi lesz egyébre is… valahogy így.

Ez talán egy ötlet is lehet, hogy kell olvasni. Főleg, hogy nem muszáj.

William Shakespeare:

Julius Caesar

(Naplójegyzetek megrendelés nélkül, belső elfogadásra)

1993. december 8.

Csináljunk úgy, mintha most kezdődne. Nem most kezdődik.¹ A Pogánytánccal elhúztam az időt.² Közben volt olvasó-, visszaolvasó-próba, sőt még egy úgynevezett asztali próba is. Fordítás: Illés László. Ez önmagában váratlan. Jól mondható szöveg, néhol találékony. Parti Nagy Lajos szerint azért érződik, hogy nem költő az illető (most éppen a kormányhű Juventus rádió főszerkesztője – ezt én írom, nem P. N. L. mondja), de nemcsak Parti Nagy, hanem Magos Gyuri is ott van az olvasópróbán, sőt Szűcs Katalin is ott van, aki már a Hamlet³ körül is némi settenkedésről tett tanúbizonyságot, és mintha az MTV is ott lett volna, kamerával, hiszen ilyen hatalmas fényben még olvasópróba nem volt. Figyelemmel kísérik majd a próbát az asztaltól a végső színpadi megvalósításig. Ez a napló szinte felesleges is, elég lesz bekapcsolni adott időben a tévét, és látni fogjuk, hová jutottunk.

Hogy miért pont Brutus szerepe az, ami így előhozta az írási kedvet – arról majd később, azt is inkább csak magamnak. Rengeteg húzás, így is legalább másfél órás az első rész. Magyar néző egy óra tíz perc után nem bírja tovább – mondja Zsámbéki, és igaza van. Példa rá a Pogánytánc is. A nyilvánvalóan jobb első részt hosszúnak tartják (legrosszabb esetben 1 óra 22 perc), és az ötvenperces második részt jobbnak, ez érezhető a nézőtéren.

Az olvasópróbán mellettem ül Jordán m. v. (Caesar), szemben velem Mácsai m. v. (Antonius) és Benedek (Cassius), első üléskor mögöttem Ujlaki (Casca), később majdnem mellettem. Tiszták az erőviszonyok. Így fogunk birkózni a szerepekkel. Nem lennék senkinek sem a helyében. Pláne m. v.

Brutus is elég. Így önmagában.

Fontos! Nem aktualizálni a drámát – mondja szintén Zs. G. Összevillan oldalt és szemben a szemünk, ez nem jelent tunikát – reméljük. Mácsai szerepéről aztán mindjárt az első rendelkezőpróbán kiderül, hogy jó lenne, ha teljesen meztelenül járná a Lupercalián a táncát, de szintén a magyar nézők miatt ezt nem lehet, jótékony lepel fedi majd Mácsai férfitagját, látható M. arcán a meglepetés, Antonius szerepét valószínűleg a „temetni jöttem…" kezdetű miatt vállalta, nem pedig a vélhetően szemérmetlen táncért, amit köztünk lejt majd, fix Katona-tagok közt, vendégként, szinte meztelenül… amúgy sem lehet könnyű…

A második rendelkezőpróbán már megöltük Caesart, hatalmas lépcsősort tolnak majd előre, Caesar háttal a nézőknek a lépcsősor tetején, mi „összeesküvők" szemben a nézőkkel a lépcső különböző fokain. Hogy mennyi látszik majd belőlünk, ez a kérdés. Sok minden változni fog még.

Ma lesz a harmadik napja a rendelkezésnek.

Annyi már látszik, hogy nehéz lesz minden mozzanat. El sem tudom képzelni. Pártütés, összeesküvés, gyilkolás, vérben fürdés, csata vagy legalábbis sátor a harcmezőn, kardba dőlés… csupa olyan elem, amit alig-alig tudok hitelesíteni, ezzel az alkattal, ami az enyém, és ahogyan én látom magam. Ez a napló a színészetről szól majd.

1993. december 9.

Persze a lépcsősor már megváltozott. A jelenet elején Caesar szemben lesz a nézőkkel, a lépcső rákerül a forgóra, és csak akkor mozdul, amikor az első döfés megtörtént. (Még ez is változni fog.)

Ma már harci jeleneteket próbáltunk. A római kard viselése kikerülhetetlen. Benedekkel eddig reménykedtünk, de Zsámbéki ma már úgy képzelte, hogy Benedek mérgében belevágja a kardját a színpadi deszkába, röviddel később én is. Ez lenne a nagyjelenetünk. Kiderül, hogy Portia izzó szenet nyelt, öngyilkos lett, hosszú eszmefuttatás az öngyilkosságokról (ráadásul Takátsy bejelenti, hogy Titiniust úgy képzeli, hogy ő Cassius szerelme, és ezért lesz öngyilkos a darab végén), ezen érdemes lenne töprengeni, talán majd akkor, amikor Brutus maga is mindenáron kardjába akar dőlni. Zs. G. mindenesetre megemlít emlékezetes kollektív öngyilkosságokat, melyek valamiféle feleletnek tekinthetők a világ nagy kérdéseire.

Ma egyébként rémes próba volt, álmosság jött rám, legszívesebben lefeküdtem volna a színpadra aludni, kicsit sajnáltam, hogy nem én vagyok Caesar abban a jelenetben, amikor Antonius a sebeit mutogatja, és csak holtan hagyja magát, színészként akár jóízűen alhatna is.

Volt valami fordítási probléma is, hogy Octaviust már előre lecaesarozza Antonius és Brutus is, zavarónak tűnt, lehet, hogy ez másképp lesz, Mácsai még javasolt egy szövegvisszahúzást az én szerepemben, nekem nem volt erőm tiltakozni, egyáltalán nem látom át, hogy ez a Brutus miket beszél.

Jó nehéz szerep, azt a kutyafáját! Zsámbéki azt mondja, azért, mert becsületes embereket a legnehezebb játszani. Ez is igaz, ráadásul karddal (római karddal) az oldalukon – teszem hozzá én.

Holnap váratlanul összpróba. Pár nap téblábolás után igazi katartikus megsemmisülés. Alig várom.

1993. december 10.

Már a próba előtt összeomlás. Vajda [László] több napig kórházban marad, Rajkaira fekvőgipszet tettek. Leállt, megdögölni kényszerült a színház, ráadásul közben éppen Platonov-próbák⁴ zajlanak délutánonként, hogy Söptei átvegye Udvarostól a szerepet, Végvári vállalta, hogy a vasárnapi előadásban felolvassa Vajda helyett az öreg Porfirij szerepét. Nem lesz kis dolog, az egyik beugrik, a másik olvas mellette. Nem szeretnék senkinek a helyében lenni.

Na most a Julius Caesar. Hajnalban nem bírtam tovább, Plutarkhoszt olvastam. Őrület. Shakespeare milyen pofátlan, ha ezt ma így meg lehetne csinálni, így átvenni. Pedig a legjobbat még át sem vette, Brutus közvetlenül a gyilkosság előtt hírét vette, hogy Portia meghalt (csak azt hitték, mert elájult az utcán), de Brutus mégis uralkodott magán, első Róma, és ezzel a tudattal döfött, hogy a felesége épp pár perccel azelőtt halt meg.

A próba ellenben. Szinte semmi értelme nem volt, alig valaki stimmelt a szereposztásból, a főiskolások eleve nem voltak ott, ezt tudtuk előre, egy hét múlva vizsgájuk lesz, de váratlanul Jordán sem jött el, a Merlinben csinált valamit, Végvári olvasta a szerepét, nem mintha mi, a többiek nem olvastuk volna, Mácsai néha kívülről, Benedeken is látszott, hogy tanulta, Lengyel Feri, mint mindig, elnéztem, micsoda magánélete lehet, amióta ismerem, a második próbára szinte hibátlan szereptudással jön, jó… lehet, hogy az előbb igazságtalan voltam, lehet, hogy a magánélet neki is rendesen rendezetlen, mint minden valamirevaló színésznek, de akkor nagyon jó idegei lehetnek, mindenesetre ő tudta, és tudta Vajdai is, már szinte készen volt a szereppel, ahogy az oldalsó fal mellett lapulva szaladt, az már Cinna volt, bár hogy egy ilyen emberre rá lehetne bízni egy összeesküvés akár egy parányi részletét is, ezt kétlem, szóval folytak a dolgok, én zavartan koncentráltam a saját szövegemre, fogalmam sincs semmiről… finom figyelmeztetés a végén Zsámbéki részéről, hogy én csak jeleztem végig, hogy kérem, ez érvénytelen. Mi mást tehettem volna? Annyira zavar, hogy valami igyekezet száll meg ilyenkor mindenkit, hogy én készültem, persze lehet, hogy nem így van. Engem zavar. Kezemben a példány. (Egyébként hál’ istennek!) Még semmit sem tudok, de már hangsúlyaim vannak! Még nem tudom, mit gondolok, de már gesztusom van! Még nem tudom, merre megyek, de már van egy jó pillanatom! Mondjuk egy szünet. Mondjuk egy megállás. Mondjuk egy visszanézés. Amitől nagyon nehéz lesz később megszabadulni.

Szóval a próba megvolt. Díszlet lehet, hogy ennél is kevesebb lesz, nincsen rá pénz. Semmire sincs.

Holnap és vasárnap Platonovot próbálunk. Hétfőre már illene tudnom a kertjelenet végéig a szöveget. Be a párna alá, vagy ahogy Gy. mondja, az angoloknál, leírni az egészet, aztán a tintát leinni róla, vagy hogy… ezt elfelejtettem, pedig nagyon tetszett. Lehet, hogy Antall meghalt, mert nagyon zongoráznak a tévében, majd meglátjuk, milyen római jellemek fejlődnek ki az utolsó nagy csatákban…

1993. december 13.

Csak azért írom le, mert az a napló napló, hogy tegnap volt az a vasárnap, amikor délután öt óra tájban meghalt Antall József miniszterelnök. Ez volt az a vasárnap, amikor Végvári Tamás jelmezben be- és felolvasta, néha játszta az öreg Glagoljev szerepét a Platonovban. Miheztartás végett.

Továbbá jó, hogy ez a napló napló, mert így legalább kiderül kronologikusan (is), micsoda különbség van színész és rendező között, még ha a színész pár nappal azelőtt éppen rendezőként fungált, és fordítva is nyilván így lehet a dolog. Pénteken ugyebár hitelesen hangzott, mennyire értelmetlen volt az egész próba, meg csak a kínok kínja. Ma délelőttre viszont kiderült, hogy míg mi a Platonovban és egyéb hétvégi feladatainkban görnyedtünk, addig Zsámbéki és Antal Csaba egy új, merőben új díszletet ötölt ki a Julius Caesarhoz. Ez a péntek Zsámbéki számára meghozta a megvilágosodást, és mint ahogy azt eddig is sejteni lehetett, szinte semmi nem marad úgy, ahogy eddig gondoltuk, mostantól kifejezetten kénytelen is változni, mert a színpad képére rá sem lehet ismerni.

A próba úgy kezdődött, hogy a kiírt jelenetek szereplői lementek a színpadra (a Katonában az öltözőkből lefelé kell menni), és rögtön a rendezői asztalkán láttak egy kevésbé nagyképű makettet, mint az olvasópróbán (jut eszembe, hol voltak ma a tévések?), a színpadon pedig egy kevésbé művészi elgondolású díszletjelzést. Az elv az volt – mondja Zs. –, hogy a túlzottan esztétikus díszlet helyett egy valódibb világ legyen a színpadon. Eddig úgy volt, hogy a már emlegetett lépcsősor mellett három fehér operafólia⁵ között játszódik a darab első része, a második rész, a háború főszereplője pedig a forgó lett volna, amihez egy sátorponyva-szerűség odarögzítésével és annak folyamatos vérrel áztatásával gondoltuk volna a művet eljuttatni a végső kifejlet felé.

Egy átlósan elhelyezett betonfal, ami a jobb egyről húzódik a bal három irányába, a fő eleme a mostani díszletnek. Persze ennek egy része is foroghat majd, de minden nyilvánvalóan másképp lesz.

A mai próba már sokkal lényegibb volt egyébként több szempontból is. Bozsik Yvette elkezdett dolgozni a mozgásokon, a már fölemlített Lupercalia-tánc előtt lesz egy bevonulás, amit Antonius vezet, jómagam is kénytelen leszek némi ritmikus lépést produkálni Bodnár Erika oldalán, aki szegény már tánc nélkül el sem tudhatja képzelni a színpadi próbákat, a Pogánytánc miatt szeptember eleje óta táncol.

A fontosabb, hogy belekezdtünk egy alaposabb elemzésbe Cassius és Brutus jelenetén. Hogyan legyen kevésbé demonstratív, hogy pont ez a két ember szakad el a Caesart ünneplő menettől, hogyan járja be a mind kisebb köröket Cassius, míg végül a jelenet végén örülhet, hogy valamit is kicsikart Brutusból. Becsület. Többször leírom majd ezt, becsület. Mit jelent ez nekem? Tényleg ettől tudom majd Brutust közelebb hozni magamhoz. Van egy ember, akit valamilyen ügy számára valakik meg akarnak nyerni. Fontos valamiért. Talán a neve miatt. Talán egyéb cselekedetei. Ha ő rábólint. Legitim lesz minden az üggyel kapcsolatban. Próbáltam felidézni azokat az eseteket, amikor éppen Benedekkel igyekeztünk megpályázni egy színházvezetői állást.⁶ Mindegy már, hogy miért éppen azt, miért éppen akkor, miért éppen mi ketten. Székelynél voltunk. Illetve nem is voltunk, voltam. Valahogy az ő beleegyezése, belebólintása kellett, véltük mi, a pályázat sikeréhez. Persze nem volt elég, de ez megint más lapra tartozik. Vagy ahogy a Színházművészeti Szövetségben mindig a személyéhez lukadunk ki, ha valamit el szeretnénk érni, akár egy egyszerű pályázatnál, vagy egy bizonyos összeg kicsikarásánál valamilyen kuratóriumnál. Becsületesség, feddhetetlenség. Vagy akár annak látszata. Azt tudom, hogyan kell folyamodni az effélékhez. De milyen az, amikor én magam vagyok, akihez folyamodnak. Mi járhat ilyenkor a fejemben, van egy vacak tulajdonságom, képtelen vagyok nemet mondani. Mostanában ugyan gyakorolni szoktam, de folyamatos bizonytalanságban. Ez Brutushoz mindenképpen kevés.

És pont egy ilyen Cassius hat rá, aki látszólag egy szarkeverő. Mégis igaza van. Lényegileg. De aztán ő maga írja vagy íratja meg a névtelen leveleket, amiket bedobnak Brutushoz, ami a végső elszánáshoz az utolsó lökés. Legalábbis egyelőre így gondolom.

Nem általánosnak lenni a Cascával való faggatózásnál! Szokásos probléma: valaki hosszan beszél, ketten faggatják, két riporter a Híradótól…

(Jut eszembe, mennyire hasonló a színész, aki a rendezőt hallgatja, ahhoz a riporterhez, aki a Híradóban a kép szélén bólogat!)

1993. december 14.

Ma Brutus kertje.

Portia be lett fektetve bal kettőre. Külön fényben. Ja, fényben és hangban is próbálunk már. A szöveget még alig-alig tudom, ha elkezdek egy mondatot, szinte garantált, hogy nem tudom befejezni.

Szól a zene is. Elnyomja a súgó hangját. Egy káosz az egész. Nincs mese. Meg kell tanulni.

Holnap Brutus beszéde. Rágondolni is szörnyű.

Zsámbéki mondja, hozzá kell látnom a szerep fizikumát is próbálni, kicsit fogyni is kéne, bár nem vagyok kövér, mégis Brutus reggel hideg vízzel tusol. Római fizikai szigorúság, nincs fáradtság, én ugye úgy próbáltam, mint aki tényleg fáradt, itt Közép-Európában, ma, 1993-ban. Délig nem ettem semmit, de aztán gyümölcssaláták, banán, barna kenyér, csoki nem, a kelléktárban pattogatott kukorica, aztán még délután két almás rétes, sok víz, kávék, legalább hat, este vacsora pirított barna kenyér (az a német magos), vajjal, sajttal, szalámival, néha rá egy kis áfonyalekvár, előtte egy kis ír whisky, utána fehér bor, próbáljunk meg ezután nekilátni a Brutus-beszédnek, majd holnap, amikor a gyerekeket már elvittem óvodába, iskolába, bent leszek az öltözőben, és a szöveg fölött végre ábrándozhatok mindenről… első szövegtanulás az általános iskolában, Katajev: Távolban egy fehér vitorla. Hat sor. A kínok kínja volt.

Kommentár, 2018

Általános iskola ötödik osztály. Nem bírtam megtanulni. Ültem fölötte, és ábrándoztam. Akárhányszor belekezdtem, azon kaptam magam, hogy hosszú percek óta egészen máson jár az eszem. Hogyan lehetne az életben még egyszer csókolózni Török Mártával például? Osztálytársnőm volt elsőtől harmadikig, és legalább egy napig jártunk. De aztán Németh Fecó elhappolta előlem.

Verseket könnyebben tanultam, de egyedül az sem ment. Évekkel később a felvételire készülvén szegény nagyapámat⁷ kértem meg, hogy ellenőrizze, amit mondok. Később, már főiskolás koromban is mindig őt kértem meg, hogy segítsen szöveget tanulni. Szívesen csinálta, akkor már más dolga nem volt, nyolcvanévesen úgy döntött, nem megy többet dolgozni. Bármikor meg lehetett kérni, beleült a fotelba, és türelmesen belém verte az adott szöveget. Főleg verset, mert Gáti József óráira sokszor hosszú verseket kellett két nap alatt megtanulni. Hiba nem lehetett benne, különben a tanár úr azonnal lezavart a színpadról. Pontos szövegtudás, ez volt az alap, aztán jöhetett az úgynevezett „művészet". A színész agya itatóspapír legyen – mondogatta. És minden erejével azon volt, hogy ezt az alaptulajdonságot belénk verje. A szöveget tehát tudni kell. Szóról szóra. Nem behelyettesítve semmivel. Úgy, ahogyan azt az író leírta.

Később sem voltam képes egyedül tanulni. Hol a kirendelt színházi súgó, hol egy erre hajlandó, általam kiválasztott áldozat segített. Ez így volt Kaposváron, és így volt és van a Katonában is. Sőt, ha nagyobb szerepet kaptam tévéjátékokban vagy filmen, akkor is mindig megkértem valakit, hogy segítsen. A Faustot például skype-on is tanultam.⁸ Épp Varsóban dolgoztam, és valaki Budapesten a saját számítógépét bámulva végszavazott, illetve ellenőrizte, hogy jó szöveget mondok-e, újra és újra rám parancsolva, hogy ezt és ezt rosszul mondtam, kezdjük még egyszer. És még egyszer, és még egyszer.

Ifjú színész koromban minden memorizálás nélkül képes voltam Kaposváron – szinte az autóból kiszállva, Budapestről jövet – a színpadra menni a Hermelin Pálfi Tiborának nehéz, barokkos szövegével,⁹ vagy akár a Hamlettel. Sokszor hallottam idősebb színészektől, hogy rettegnek a színpadra lépéstől és a szövegfelejtéstől. Körülbelül tíz éve már én is folyamatosan félek. A sokak által elmesélt álom, hogy az ember színpadra lépéskor elfelejti a szövegét, vagy hatalmas bakikat csinál a színpadon, engem sem került el. De nem emlékszem olyan álomra, ami a későbbiekben bármilyen traumát okozott, vagy arra, hogy netán azért félek a színpadra lépés előtti percekben, mert ezt vagy azt álmodtam. Az álmaimat – ha ugyan vannak – rendszeresen kontrollálom, ha bármi rossz kezd velem történni, azonnal felébredek.

A szóban forgó rémület a ritkán játszott daraboknál lép fel, ha rendszeresen, havonta egy alkalommal megy az előadás, vagy akár másfél hónap is eltelik. Ekkor óhatatlan bizonytalanság lesz úrrá a színészen. Nem a helyes idegpályán szalad a színész, hanem csupán a gyakorlatlanság feszültsége munkál. Jó esetben kellő begyakorlottsággal élvezet játszani, nem kell külön koncentráció a gesztusokhoz, a szöveghelyességhez, „hova is mentem, hova is ültem ekkor, vagy egyáltalán mentem vagy leültem itt". A tökéletes koncentráltságú szituációban, amikor tudunk figyelni a partner reakcióira, amikor már rosszat nem reagálhatunk, tulajdonképpen képesek vagyunk szabadon improvizálni a biztos szöveg és szituáció tudásának birtokában. Az improvizáció természetesen nem azt jelenti, hogy a színész összevissza beszél, egészen mást mond és mást csinál, mint amit szokott. A valódi improvizációnak vajmi kevés köze van azokhoz a szórakoztató műsorokban látható eltévelyedésekhez, mikor ilyen-olyan színészek viccelődnek egy megadott témára, aztán a játék végén vagy közben ők is elröhögik magukat. Ezeket nyugodtan nevezhetjük egyszerű idétlenkedésnek, amire persze egész szórakoztatóipar épülhet. Nagy és alapos próbaidőszak után, mikor már tényleg mindenki tudja a dolgát, és magas szinten játszik, fordul elő tökéletes koncentrált állapotban, hogy anélkül, hogy a színész előre kitalálná, mit fog csinálni, a szerep nevében új és újabb gondolatokat fejez ki, tart esetenként tartalmas szünetet, amelyben a csend is új jelentéssel bírhat a szerepek közötti kapcsolatrendszerben.

Hogy mit lehet tenni az újra és újra fellépő rémület ellen? Azt a szertartássorozatot, amit én végzek el, nem kívánom senkinek. A játéknap előtt elejétől végéig elmondom a szöveget. Sok esetben az előadás reggelén is. Majd az előadás megkezdése előtt is. A szerep nagyságától függ, hogy hánykor kezdem a szöveget betenni a számba. Nem elég ugyanis, hogy a szöveget memorizálom, hangosan is kell beszélnem, hogy nem csupán a mondatok tartalma, értelme ismétlődjön át az agyamban, hanem a magánhangzók és a mássalhangzók tökéletes helyükön képződjenek, szinte tudattalanul. Általában az előadások súgóival dolgozom ilyenkor. De mikor nem az előadás napján mondom végig a szöveget, akkor újra az erre kiszemelt áldozat kénytelen végigasszisztálni ezt a tébolyt. Mert – persze – a szöveget tudom, tehát úgy tűnik, mintha ez az egész cécó teljesen felesleges lenne. Pedig nem az, mert így tudom biztonságban magamat. És színpadra lépés előtt ez a legfontosabb. Nekem.