Mi házunk

LOUISE CANDLISH

MI HÁZUNK

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Our House

Fordította: Alföldi Zsófia

Copyright © Louise Candlish, 2018

Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2018

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019)

ISBN 9786155905216

A páratlan és figyelemre méltó S. J. V.-nek

1.

2017. JANUÁR 13., PÉNTEK

LONDON, 12.30

Biztosan rosszul lát, de pont olyan, mintha valaki épp az ő házába költözne be.

A teherautó a Trinity Avenue közepén áll, szögletes szája nagyra tátva, hatalmas bútor szánkázik lefelé a rakodótérből kinyúló, bordázott fémnyelven. Fi a csodás napfénybe sandítva figyeli – igazi ajándék az ilyen idő ebben az évszakban –, amint két férfi vállmagasságba emel és bevisz egy bútort a kapun, aztán végigcipeli a gyalogúton.

Az én kapumon. Az én ösvényemen.

Nem, ez lehetetlen: Nyilván nem az ő háza. Biztosan a két épülettel arrább lakó Reece-éké. Még ősszel hirdették meg a házukat, és senki sem tudja biztosan, eladták-e már. Ezen az oldalon a Trinity Avenue minden háza ugyanolyan – vörös téglás, kétszárnyú, Eduárd korabeli, párban álló, a tulajdonosok egyöntetűen előnyben részesítik a feketére festett bejárati ajtót. Mindenki egyetért abban, hogy könnyű őket összetéveszteni.

Egyszer, miután Bram „beugrott egy italra" a Two Brewersbe, és utána hazafelé botorkált, rossz házba akart bemenni, Fi pedig a nyitott hálószoba ablakból hallotta, ahogy a részeg férje vergődött és dúlt-fúlt, mert nem tudta beilleszteni a kulcsát a 87. számú ház zárjába, amiben Merle és Adrian lakik. Megdöbbentő konoksággal ragaszkodott hozzá, hogy ha tovább próbálkozik, a kulcs működni fog.

– De mind ugyanolyan – tiltakozott másnap reggel.

– A házak tényleg egyformák, de még részegen is észre kellett volna venned a magnóliát – nevetett Fi. (Akkor még mulattatta az iszákossága, ami később a hangulatától függően szomorúsággal vagy megvetéssel töltötte el.)

Megtorpan: a magnólia. Az a fa a tájékozódási pont, örömteli látvány, amikor virágba borul, de máskor is gyönyörű, mint most, amikor a külső ágak művészi mozdulattal nyújtóznak az ég felé. És egyértelmű, hogy a teherautó a mi kertünk előtt parkol.

Gondolkozz! Biztosan Bramnek szállítottak ki valamit, amiről elfelejtett említést tenni. Nem beszélnek meg minden apró részletet. Mindketten elfogadták, hogy az új felállás nem tökéletes. Újra szaporán lépked, a kezét használja napellenzőnek, és már elég közel van, hogy el tudja olvasni a teherautó oldalán a feliratot: PRESTIGE KÖLTÖZTETÉS. Tehát valaki költözik. Talán Bram valamelyik haverja hagy ideiglenesen náluk valamit. Ha választhatna, akkor egy régi zongora lenne (kérlek, Uram, add, hogy ne dobkészlet legyen).

De várjunk csak, a szállítómunkások további darabokkal bukkannak fel, és ezeket is beviszik a házba: egy ebédlőszék, egy termetes kerek fémtál, egy TÖRÉKENY felirattal ellátott doboz, egy kis, keskeny, koporsó nagyságú szekrény. Kinek a cuccai ezek? Az egyetlen lehetséges magyarázat hatására elönti a düh: Bram meghívott valakit. Biztosan valamelyik nincstelen ivócimboráját, akinek nincs hová mennie. („Maradj, amíg jólesik, cimbi, állati sok szobánk van.") Mégis, mikor akart szólni neki? Kizárt, hogy bármilyen rövid időre is egy idegennel ossza meg az otthonát, bármennyire szeretne is Bram jótékonykodni. A gyerekek az elsők: hát nem ez a lényeg?

Fi attól tart, az utóbbi időben szem elől tévesztették a fontossági sorrendet.

Már majdnem odaér. Elhalad a 87-es szám előtt, észreveszi a homlokát ráncoló Merle-t az emeleti ablakban. Merle felemeli a karját, és integet neki. Fi futtában int vissza, és már be is fordul a kapun, majd végiglohol a kövezett gyalogúton.

– Elnézést! Mi folyik itt? – Úgy tűnik, a nagy zajban senki sem hallja. Immár fennhangon, élesebben szól. – Mit művelnek ezekkel a cuccokkal? Hol van Bram?

Ismeretlen nő bukkan fel a házból, és mosolyogva megáll a küszöbön.

– Helló, segíthetek?

Finek elakad a szava, mintha kísértetet látna. Ez lenne Bram nincstelen haverja? Inkább átlagos, semmint jellegzetes. Akárcsak Fi, csak fiatalabb kiadásban, a harmincas éveiben – szőke, élénk, vidám, az a fajta, aki feltűri az ingujját és beleveti magát a munkába. Olyasvalaki, aki a dolgok állása szerint kihasználja Bram nagylelkűségét.

– Remélem, igen. Fi vagyok, Bram felesége. Mi folyik itt? Maga… maga a barátja?

A nő udvariasan, de eltökélten közelebb lép.

– Elnézést, kinek a felesége?

– Bramé. Pontosabban a volt felesége. – A helyesbítésre a nő kíváncsi pillantást vet rá, majd javasolja, álljanak félre a gyalogútról, hogy ne zavarják a „fiúkat". Hatalmas, buborékfóliával burkolt tárgy suhan el mellettük, és Fi félreáll a magnóliaágak alá.

– Mi a csudába ment bele? – követeli a választ. – Bármi történt is, én nem tudok róla semmit.

– Nem tudom, miről beszél – a nő homlokán halvány ráncok jelennek meg, úgy nézi Fit. Aranybarna, őszinte tekintete van. – Maga az egyik szomszéd?

– Nem, természetesen nem. – Fi kezdi elveszíteni a türelmét. – Itt lakom.

A nő homlokán elmélyülnek a ráncok.

– Nem hinném. Most költözünk be. A férjem a második teherutóval jön, és mindjárt itt lesz. Mi vagyunk Vaughanék – mondja, mintha Finek tudnia kellene róluk. Még kezet is nyújt. – Lucy vagyok.

 Fi tátott szájjal bámul, nem hisz a fülének.

– Nézze, én vagyok a ház tulajdonosa, és szerintem tudnék róla, ha kiadtam volna.

Lucy Vaughan arcát elönti a zavar rózsaszín pírja. Leengedi a kezét.

– Mi nem béreltük ki. Megvettük.

– Ne legyen nevetséges!

– Komolyan mondom! – Az órájára pillant. – Tizenkét órától hivatalosan is mi vagyunk az új tulajdonosok, de az ügynökség megengedte, hogy előbb átvegyük a kulcsokat.

– Miről beszél? Miféle ügynökség? Semmiféle ügynökségnek nincs kulcsa a házamhoz! – Fi arcán vegyes érzelmek futnak át: félelem, zavar, düh, még valami sötét, kelletlen jókedv is, mert ez csakis tréfa lehet, bármilyen ízetlen is. Mi más lehetne? – Ez a kandikamera? – A kamerákat és a mikrofonokat keresi a nő háta mögött, amelyek a szórakoztatás nevében rögzítik a meghökkenését, de nem lát ilyesmit, csak az elvitorlázó hatalmas dobozokat. – Mert egyáltalán nem vicces. Szóljon az embereinek, hogy fejezzék be.

– Eszem ágában sincs leállítani őket – válaszol élesen és elszántan Lucy Vaughan, pont ahogyan Fi szokott, amikor épp nem érik ilyen váratlan meglepetések. – Várjon csak, azt mondja, Fi? Vagyis Fiona?

– Igen. Fiona Lawson.

– Akkor maga biztosan… – Lucy elhallgat, észreveszi a rakodómunkások kérdő pillantását, és lehalkítja a hangját. – Szerintem jobb, ha bemegyünk.

Fit betessékelik a saját házának ajtaján, akár egy vendéget. Belép a széles, magas előszobába, és egy pillanatra porig sújtva megáll. Ez nem az ő előszobája. Igen, az alaprajz stimmel, ugyanaz maradt az ezüstös kék festés és a lépcső, de a helyet kiürítették, az idetartozó tárgyakat az utolsó darabig eltüntették: a szalonasztalt, az antik ládát, a halom cipőt és táskát, a képeket a falról. És eltűnt a kedvenc rózsafa keretes tükre is, amelyet még a nagymamájától örökölt! Megérinti a falon a tükör hűlt helyét, mintha arra számítana, hogy besüppedt a vakolatba.

– Mit csináltak a dolgainkkal? – kérdezi Lucytól. A pániktól fülsértő a hangja, és az elhaladó költöztető olyan megrovó pillantást vet rá, mintha ő jelentene fenyegetést.

– Én nem csináltam semmit – védekezik Lucy. – Maga vitette el a cuccait. Valószínűleg még tegnap.

– Én aztán nem. Fel kell mennem. – közli Fi átnyomakodva a nő mellett.

– Hát… – kezdené Lucy, de ez nem kérés. Fi nem kér engedélyt, hogy ellenőrizze a saját otthonát.

Kettesével veszi a lépcsőfokokat, az ívelt mahagóni­kor­látot szorongatva megáll a lépcsőpihenőnél, mintha arra számítana, hogy az épület összeomlik. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy a megfelelő házban van, és nem őrült meg. Istenem, látszólag minden ajtó a helyén van. Középen és hátul ott a két fürdőszoba, két hálószoba jobbra és kettő balra. Elengedi a korlátot, sorban bemegy minden szobába, és még mindig azt várja, hogy ott találja a család saját bútorait, ahol mindig is voltak.

De nincs itt semmi. Mindenük eltűnt, egyetlen bútor sem maradt. Ahol huszonnégy órával ezelőtt még az ágyak, könyvespolcok és szekrények álltak, ott most csak a lenyomatok látszanak a padlószőnyegen. A fiúk egyik szobájában halványzöld folt éktelenkedik a szőnyegen, amit egy születésnapi csatában a szétrobbant labdából kiömlött szmötyi hagyott maga után. A gyerekek zuhanyozójában a sarokban teafaolajos tusfürdő áll – még emlékszik rá, a Stainsburynél vette. A csap mögött kitapintja a nemrég elrepedt csempét (a csorbulást nem javították ki), és addig nyomja, amíg fájni kezd a keze, hogy meggyőződjön róla, sértetlenek az idegvégződései.

Mindent betölt a tisztítószer szúrós, citromos szaga.

Lemegy, és azt sem tudja, a fájdalom belőle vagy a lecsupaszított házfalakból árad.

Amikor odaér, Lucy a két költöztetővel értekezik, és Fi felfogja, hogy épp visszautasította az ajánlatukat – miszerint majd ők elintézik a betolakodót.

– Mrs. Lawson? Fiona?

– Ez hihetetlen – ismételgeti Fi, ez az egyetlen, ami eszébe jut. Csak a hitetlenkedés tartja távol a túllégzéstől és a hisztériától. – Nem értem. Kérem, meg tudja magyarázni, mi történik itt?

– Épp azt próbálom. Talán ha látja a bizonyítékot – veti fel Lucy. Jöjjön a konyhába, itt csak útban vagyunk.

A konyha is teljesen üres, eltekintve az asztaloktól és székektől, amelyeket Fi még soha nem látott, valamint egy nyitott teásdoboztól a pulton. Lucy még az ajtót is behajtja, hogy a látogatóját ne zavarja a folyamatos pakolás a háttérben.

A látogatóját.

– Nézze ezeket az e-maileket – nyújtja Lucy Fi felé a telefonját. – Az ügyvédünk írta a Bennett, Stafford és Társánál.

Fi elveszi a telefont, és megnézi. Az első e-mailt hét nappal ezelőtt küldték, és megerősíti a David és Lucy Vaughan, valamint Abraham és Fiona Lawson között kötött szerződés aláírását az Alder Rise, Trinity Avenue 91. szám alatt található ingatlan adásvételére. A második ma reggel érkezett, és igazolja az eladás lezárását.

– Bramnek hívta, ugye? – mondja Lucy. –  Ezért nem értettem azonnal. A Bram természetesen az Abraham rövidítése. – Egy levél is van nála, amelyet Vaughanéknak címeztek a Trinity Avenue-ra, és a British Gas nyitónyilatkozatát tartalmazza. – Nem papír alapon intézzük a közüzemi számlákat, de valamiért ezt mégis postán küldték.

Fi visszaadja a telefont.

– Mindez semmit sem bizonyít. Hamisíthatták is. Lehet adathalászat vagy valami ilyesmi.

– Adathalászat?

– Igen, pár hónappal ezelőtt az egész szomszédság a Merle-ékkel történt bűnesetről beszélt, és a rendőr mindent elmondott. Úgy tűnik, a hamis e-mailek és számlák manapság nagyon meggyőzők. Még a szakembereket is megtévesztik.

Lucy elkeseredett félmosolyra húzta a száját.

– Garantálom, hogy ezek igaziak. Mind valódi. Mostanra már valószínűleg meg is jelent a vételár a számlájukon.

– Miféle vételár?

– A pénz, amelyet a házért kifizettünk! Elnézést, de hadd ne ismételgessem magam Mrs. Lawson.

– Nem kell ismételgetnie – csattan fel Fi. – Én azt mondom, hibát követtek el. Én azt mondom, nem vehettek meg egy olyan házat, amely nem volt eladó.

– De igenis, hogy eladó volt. Nyilvánvaló. Különben nem tudtuk volna megvenni.

Fi mélységesen összezavarodva mered Lucyra. Amit mond, és amit csinál, az teljes őrültség, viszont nem tűnik bolondnak. Nem, Lucynek meggyőződése, hogy ő az, aki egy háborodott nőszeméllyel beszél.

– Talán fel kéne hívnia a férjét – nyögi ki végül Lucy.

GENF, 13.30

A férfi kitekeredett végtagokkal hever a szállodai ágyon.

A jóféle matracot úgy tervezték, hogy kiállja az álmatlanságot, a szenvedélyeket, a legszörnyűbb rémálmokat, de az ő nyugtalanságát nem tudja csökkenteni. Még a két antidepresszáns is hatástalan, amit bevett. Talán a repülőgépek őrjítik meg, amelyek könyörtelenül egymás után érkeznek és indulnak, a saját súlyuk alatt csikorogva. Lassacskán döbbenten a tudatára ébred, mit áldozott fel.

Mert ez most már lezárt ügy. Ütött a svájci óra. Itt fél kettő van, londoni idő szerint fél egy. Most bekövetkezett, amire már hetek óta számított: számkivetetten sodródik a saját hibájából. Már tudja, hogy végig azt remélte, érez majd valami halvány megkönnyebbülést, de most, hogy itt az idő, csak a reményvesztett sivárság maradt. Ugyanazt a nyomasztóan végzetszerű, mégis a túlélésért küzdő, gyomorforgató érzelmi kavalkádot érzi, amióta ma reggel elhagyta a házat.

Ó, istenem! Ó, Fi. Vajon tudja már? Valaki már biztosan találkozott vele. Valaki felhívta a hírrel. Talán már úton van a házhoz.

A férfi feltápászkodik, az ágytámlának dönti a hátát, és megpróbál a szobára fókuszálni. Az asztal fekete furnér, a karosszék piros műbőr. Az 1980-as évek stílusát idézi, és sokkal idegesítőbb a kelleténél. Leteszi a lábát az ágyról. Meztelen talpa melegnek érzi a padlót; linóleum vagy valami más szintetikus anyag. Fi biztosan felismerné, szenvedélye a lakberendezés.

Beléhasít a fájdalom a gondolatra, erőt vesz rajta a légszomj. Felkel, hogy levegőt engedjen be – az ötödik emeleti szoba túl meleg a központi fűtéstől –, de a bonyolult függöny mögött nem nyithatók az ablakok. Fehér, fekete és ezüstszínű autók húznak el a szálloda és a reptér épülete közti országúton, amely a távolban szétválasztja a mentacukorkék ég felé törő hegyek oltalmazó fehér csúcsait. Csapdába esett, újra a szoba felé fordul, és váratlanul az apja jut az eszébe. Megragadja a karosszék háttámláját. Még a szálloda nevére sem emlékszik, a reptérhez legközelebbit választotta, de azt tudja, hogy megérdemli ezt a lélektelen helyet.

Eladta a lelkét, ezt tette. Eladta.

De nem túl régen felejtette el, milyen érzés, ha az embernek van lelke.

2.

2017. MÁRCIUS

Üdvözöljük a nyilvánosan elismert bűnügyi podcast, Az áldozat weboldalán, amely elnyerte a Nemzeti Dokumentumpodcast-hallgatók Díját. Minden részben elhangzik egy valós bűnügy, méghozzá az áldozat szavaival. Az áldozat nem nyomozás, inkább egyedülálló betekintés egy ártatlan ember szenvedésébe. A zaklatástól a személyazonossággal való visszaélésen és a családon belüli bántalmazáson át egészen a csalásig minden egyes áldozat rémítő utat jár be. Most önöket is meghívjuk a napjaink elrettentő eseteit leíró tanulságos történetek meghallgatására.

A legújabb epizód, a Fi története mostantól elérhető! Hallgassa meg itt a weboldalon, vagy egy podcast alkalmazáson. És ne feledje közben megosztani velünk a véleményét itt: #AldozatFi.

Figyelmeztetés: A nyelvezet a nyugalom megzavarására alkalmas.

MÁSODIK ÉVAD, HARMADIK RÉSZ: FI TÖRTÉNETE > 00.00:00

Fiona Lawsonnak hívnak, negyvenkét éves vagyok. Nem mondhatom el, hol lakom, csak azt, hogy hol laktam korábban, mert hat héttel ezelőtt a férjem a tudtom és beleegyezésem nélkül eladta a házunkat. Tudom, mielőtt bármit mesélek, azt kellene mondanom „állítólag, tehát mit szólnak ehhez: azt „állítom, hogy amit ebben az interjúban elmondok, az utolsó szóig igaz. A hivatalos szerződés nem hazudik, igaz? Márpedig a szakértők megvizsgálták az aláírását. Igen, ennek a bűnesetnek az apró részleteit még ezután derítik fel – beleértve a cinkosa kilétét is –, de én akkor is kénytelen vagyok megbarátkozni a ténnyel, hogy nincs többé otthonom.

Nincs többé otthonom.

Persze, amikor meghallják a történetemet, azt gondolják majd, hogy egyedül én vagyok a hibás. Tudom én, hogy megy ez. Kitárgyalják majd a Twitteren, hogy milyen tanácstalan vagyok. Meg is értem. Végighallgattam az egész első évadot, és magam is ugyanezt csináltam. Nagyon vékony vonal választja el egymástól az áldozatot és a bolondot.

– Bárkivel történhet ilyesmi, Mrs. Lawson – mondta a rendőrtiszt, amikor kiderült a stikli, de csak kedves akart lenni, mert sírtam, és látta, hogy egy csésze tea kedvéért nem hagyom abba. (A morfin talán hatott volna.)

De nem igaz, csak olyasvalakivel történhet meg, mint én, aki túl idealista, túl megbocsátó. Aki olyan hiú ábrándokkal áltatja magát, hogy megváltoztathatja a világot. Erőssé tehet egy gyenge embert. Bizony, szakállas történet.

Hogy miért veszek részt ebben a sorozatban? Aki ismer, tudja, mennyire magamnak való vagyok. Miért teszem ki magam mégis a gúnyolódásnak, a szánalomnak vagy még rosszabbnak? Nos, részben mert figyelmeztetni akarok másokat: ez tényleg megtörténhet. Egyre több az ingatlancsalás: mindennap újabb esetekről írnak az újságok, a rendőrség és a jog versenyt fut a technikával. A lakástulajdonosoknak ébereknek kell lenniük: a profi bűnözők nem ismernek határokat – és ami azt illeti, az amatőrök sem.

A nyomozást még nem zárták le, és a történetem talán valakinek felfrissíti a memóriáját, és felbátorít valakit, hogy felvegye a kapcsolatot a rendőrséggel, és megossza velük, amit tud. Néha nem tudjuk, hogy valami a tárgyhoz tartozik, amíg meg nem halljuk a megfelelő összefüggést, ezért nem bánja a rendőrség, hogy ezt csinálom. Legalábbis nem tiltották meg. Bizonyára tudják, hogy a házastársként nem vagyok köteles Bram ellen vallani a bíróság előtt (nevetséges). Hivatalosan még mindig házasok vagyunk, annak ellenére, hogy amióta kidobtam, a volt férjemként gondolok rá. Természetesen dönthetnék úgy, hogy tanúskodom ellene, de az ügyvédem szerint ráérünk eldönteni, amikor arra kerül a sor.

Úgy érzem, hogy szerinte soha nem kerül sor bűnvádi eljárásra. Szerinte mostanra a férjemnek új személyazonossága, új otthona, új élete van, amit az új vagyonából vásárolt.

Szerinte az emberek akármeddig képesek elmenni, hogy átvágjanak valakit.

Még a férjek és a feleségek is.

De ha már itt tartunk, maguk szerint van rá esély, hogy hallgatja a műsort, és emiatt felveszi velem a kapcsolatot? Nos, akkor most hadd mondjam meg maguknak, mit üzenek neki, és nem érdekel, mit gondol a rendőrség.

Eszedbe ne jusson visszajönni, Bram. Esküszöm, kinyírlak, ha megteszed.

#AldozatFi

@rachelb72

Akkor most hol a férj? Meglépett?

@patharrisonuk @rachelb72

Nyilván eltűnt a lóvéval együtt. Kíváncsi vagyok, mennyi volt a ház.

@Tilly-McGovern @rachelb72 @patharrisonuk

A FÉRJE csinálta? Hű. A világ gonosz hely.

BRAM LAWSON, RÉSZLET A 2017 MÁRCIUSÁBAN, LYON­BÓL, E-MAILBEN KÜLDÖTT WORD-DOKUMEN­TUMBÓL

Szeretnék minden kételyt eloszlatni, és leszögezni, hogy ez egy búcsúlevél. Amikor ezt olvassa, már végem. Kérem, közölje tapintatosan a hírt. Talán szörnyeteg vagyok, de mégis apa. A két fiamnak van rá oka, hogy jobban emlékezzen rám, így sajnálni fogja az elvesztésemet.

Talán még az édesanyjuk is, az a kivételes nő, akinek az élete miattam egy rémálom.

És akit, csak a miheztartás végett, soha nem szűntem meg szeretni.

3.

FI TÖRTÉNETE > 00.03:10

Bármilyen pusztító, sőt katasztrofális a helyzet, jellemző, hogy ez lett a vége, mert mindig is a házról szólt minden.

A házasságunknak, a családunknak, az életünknek: mindennek látszólag csak otthon volt értelme. Amint eltávolodtunk onnan, az összetartó erő máris elpárolgott. Még akkor is, ha csak az egyik divatos nyaralásunkra utaztunk el, amelyekkel akkor kényeztettük magunkat, amikor a gyerekek picik voltak, mi pedig kialvatlanok. A ház menedék és oltalom volt, egyszersmind korlátozott bennünket. Még a szavatossági időnk lejárta után is forgalomban tartott minket.

Ráadásul, legyünk őszinték, ez London, és az utóbbi években a ház tőkeértéke sokkal többet hozott Bram vagy az én jövedelmemnél. Ez volt a családunk elsődleges bevétele, a mi jóságos urunk. A barátaink és a szomszédok ugyanezt érezték, mintha téglákba és habarcsba fektették volna az erejüket. A megtakarított pénzünket nem nyugdíjalapokba, magániskolákba vagy házasságmentő párizsi hétvégékbe fektettük, hanem a házba. Tudod, majd megtérül, mondogattuk egymásnak. Magától értődik.

Erről eszembe jut valami, amit már elfelejtettem. Aznap, azon a szörnyű napon, amikor hazamentem, és felfedeztem Vaughanékat a házunkban, Merle köntörfalazás nélkül megkérdezte tőlük, ami nekem eszembe sem jutott. Mennyit fizettek érte?

Hiába hevert romokban a házasságom, a családom, az életem, abbahagytam a zokogást, hogy halljam a választ:

– Kétmilliót – motyogta halkan Lucy Vaughan.

Én pedig arra gondoltam, hogy többet ért.

Mi ennél többet értünk.

* * *

A negyedéért vettük – akkoriban elég kiadós összegnek számított ahhoz, hogy álmatlan éjszakáink legyenek miatta. De amint megpillantottam a Trinity Avenue 91.-et, szóba sem jöhetett, hogy máshol szenvedjek álmatlanságban.

A vörös téglás külső burzsoá magabiztossága tette, a halvány kőrészletek és krétafehér festés, a kovácsoltvas erkélykorlátra tekergőző kínai lilaakác az ajtó fölött. Lenyűgöző volt, mégis elérhető, megbízható, egyszersmind romantikus. Nem is beszélve a hozzánk hasonlóan fogékony szomszédokról. Sorban egymás után fedeztük fel a mesés helyet, feláldoztunk egy földalatti-megállót a kertváros lassan folydogáló, édes életéért, ahol a levegő olyan cukros, akár egy török édesség.

A ház belseje másik történet. Ha most visszagondolok az évek során végrehajtott rengeteg tökéletesítésre, a házra fordított rengeteg energiára, (a készpénzre!) el sem hiszem, hogy ezt tettük az első helyre. Nem határoztuk meg a sorrendet. Átalakítottuk a konyhát, felújítottuk a fürdőszobákat, újragondoltuk a kerteket (az elő- és hátsókertet egyaránt), újrabútoroztuk a gardróbot, megjavíttattuk a tolóablakokat, tataroztuk a fapadlót. Aztán amikor kifogytunk a felújításokból, következtek az újítások. Új erkélyajtó a konyhából a kertbe, új konyhaszekrény és pult, új beépített szekrény a fiúk hálószobájába, új üvegezett válaszfal az étkezőbe, új korlátok és kapu előre, új játszószoba és csúszda a hátsókertbe… És ez így ment. Én és Bram (nos, főképp én) folyamatosan felújítottunk. Akár egy jótékonysági szervezet igazgatói, részekre osztottuk az éves költségvetést, minden szabadidőnket az árajánlatok alapos megrostálására, a munkálatok megrendelésére és ellenőrzésére fordítottuk. Személyesen és a számítógépen is jól illeszkedő szerelvények, tartozékok, eszközök után kutattunk, felszereltük őket, felügyeltük a színeket és az anyagokat. Bármilyen tragikus, soha nem dőltem hátra és nem mondtam, hogy „Kész!". A tökéletes ház kisiklott a markomból, akár az élvhajhász egy romantikus regényben.

Ha újra kezdhetném, valószínűleg nem nyúlnék semmihez. Inkább az emberekre figyelnék. Megakadályoznám, hogy tönkretegyék magukat.

#AldozatFi

@ash_buckley Hű, hihetetlen milyen olcsó volt akkoriban az ingatlan.

@loumacintyre78 @ash_buckley Olcsó? 500 ezerért? De nem Prestonban. Tudod, Londonon kívül is van élet!

@richieschambers Újragondolt kertek? Felügyelt színek? Ez a nő tényleg létezik?

* * *

Előttünk egy idős pár lakott itt. Elképzeltem, hogy egyszer majd mi is ilyenek leszünk. Tűrhetően sikeres tanári pályafutással (akkor vették a házat, amikor ehhez még nem kellett a vállalati ranglétrán felmászni, mint nekünk, vagy banki karriert befutniuk, mint Vaughanéknak), a munkájukban bízva felnevelhették a gyerekeiket, aztán szabadulni akartak a jelzálogtól, és szabadok akartak lenni. Azt tervezték, hogy utazgatnak majd, és én elképzeltem őket újjászületett nomádként, amint a csillagos égbolt alatt átszelik a sivatagot.

– Biztosan nagyon nehéz egy ilyen háztól búcsút venni – mondtam Bramnek, miután függönyöket néztünk, megittunk egy-két üveg bort és visszatértünk a lakásunkba Átléphettük a sebességhatárt, valószínűleg az ittas vezetés alkoholszintjét is, de akkoriban nem zavart. Még nem születtek meg a fiúk, így csak a saját életünket veszélyeztettük. – Szerintem kicsit szomorúak voltak – tettem hozzá.

– Szomorúak? Végigsírták az utat a bankig – mondta Bram.

BRAM, WORD-DOKUMENTUM

Hogyan jutottam idáig? A végső kétségbeesés határára? Higgye el, minden érintettnek jobb lett volna, ha hamarabb történik meg. Még a rövidített változat is túl hosszú (oké, ez egy kicsit több egy rövid levélnél – inkább egy részletes vallomás).

Mielőtt belekezdek, hadd kérdezzek valamit. Valójában a ház volt kudarcra ítélve? Egyszerűen tönkretett mindenkit, aki betette oda a lábát?

Tudja, az idős pár is elvált, amelytől vettük. Az ingatlanügynök elkottyantotta, amikor betértünk egy pohárkára a Two Brewersbe, miután megnéztem az építési vállalkozóval. („Lenne kedve kipróbálni az új kocsmát?" – kérdezte, és nem kellett kétszer megkérdeznie.)

– Ez nem olyan információ, amelyet meg szoktam osztani a leendő vevőkkel – vallotta be. – Senki sem szeret arra gondolni, hogy a ház, amelybe költözik, tanúja volt egy házasság összeomlásának.

– Hm. – Megfogtam a poharat, a számhoz emeltem, mintha már ezredszer jártam volna abban a bárban. A világos sör határozottan kellemes volt, és a hely régimódi hangulatát nem rontották el a környék kocsmai gasztronómiai irányzatai.

– Meg lenne lepve, milyen gyakori a válás ezeknél a fészekelhagyóknál – folytatta. – A fiatalokat egyetemre küldik, hirtelen ottmaradnak a sok szabadidővel, és rájönnek, hogy már hosszú évek óta gyűlölik egymást.

– Tényleg? – lepődtem meg. – Én azt hittem, csak az én szüleimmel történt meg – az ő generációjuk húzta ki a gyerekek kedvéért.

– Nem így áll a dolog. Nem ezen a környéken, nem az itteni lakosokkal. Sokkal hagyománytisztelőbbek, mint gondolná.

– Nos, gondolom, akkor is csak egy válás. Lehetne rosszabb. Lehetnének, mondjuk testrészek a csatornában.

– Azt biztosan nem mondanám el – nevetett.

Nem említettem Finek. Romantikus elképzelései voltak az idősödő párral kapcsán, arról, hogy félretették a kis nyugdíjukat, és teveháton szelik át a sivatagot, mint Arábiai Lawrence. Hőlégballonnal repülnek a Vezúv fölé, és hasonló baromságok. Mintha negyven év tanári nyári szünet nem lett volna elég ahhoz, hogy világot lássanak.

Addigra több tucat házat megnéztünk, és a legkevésbé sem szerettem volna, hogy meggondolja magát. Ez volt az első hely, amely kiállta a próbát, amit a „melankólia" valamiféle levegőben terjedő betegségként lengett be. Mint a himlő vagy a tüdőbaj.

FI TÖRTÉNETE > 00.07:40

Hogy tudatában voltam-e a ház értéknövekedésének? Hát persze. Folyamatosan figyeltük a Rightmove ingatlaniroda kínálatát. De soha nem adtam volna el. Épp ellenkezőleg. Reméltem, hogy a Lawson család tulajdona marad, hogy megtaláltuk az adótakarékos módját annak, hogy a fiúk felnevelhessék a saját gyerekeiket, hogy az unokáim ugyanarra a párnára hajthassák le a fejüket, ugyanazon ablak alatt, mint a fiaim.

– Hogy fog ez működni? – kérdezte Merle, a barátnőm. Pár házzal odább lakik a mi házunktól (a régi házunktól, de ezt még mindig nehéz kimondani). Szóval, mekkora az esélye, hogy a feleségeik ugyanabban a házban akarnak élni?

Mondani sem kellett, hogy ezek a jövőbeli nők lesznek a döntéshozók. A Trinity Avenue-n Alder Rise-ban matriarchátus uralkodott.

– Nem gondoltam hivatalos tárgyalásokra – mondtam. – Nem hagynád, hogy egy kicsit ábrándozzam?

– Attól tartok, márpedig ez tényleg az, Fi – Merle arcán megjelent az apró, titokzatos mosoly, amelytől kiválasztottnak éreztem magam, amelyet csak a nagyon különleges személyeknek tartott fenn. A köreinkbe tartozó nők közül ő törődött legkevésbé a megjelenésével – apró volt és hajlékony, titokzatos tekintetű, néha kócos – és épp ez tette olyan vonzóvá. – Te is éppúgy tudod, mint én, hogy előbb-utóbb el kell adnunk, hogy fedezni tudjuk az öregek otthonát. Hogy legyen, aki gondoz, amikor majd demensek leszünk.

Az utcában az asszonyok fele azt hitte magáról, hogy demens, de valójában csak túlterheltek voltak, legfeljebb szorongásos zavarban szenvedtek. Ez vonzott minket egymáshoz Merle-lel, Alisonnal és Kirstyvel. Mi nem neurotizáltuk magunkat. Nyugodtak és összeszedettek voltunk (és utáltuk ezt a kifejezést).

Most hallom, milyen nevetséges így kimondva: nem neurotizáltuk magunkat? Akkor mégis a házasság összeomlása, az árulás, a csalás mi volt? Kinek képzeltem magam?

Döntöttek. Tudom, hogy ítéletet mondanak felettem – higgyék el, még én magam is ezt teszem. De mi értelme, ha nem mutatkozom be őszintén, minden bajommal együtt?

#AldozatFi

@PeteYIngram Szerintem a puccos háza elvesztése nem hasonlítható össze azzal, ha valaki erőszakos bűncselekmény áldozatává válik.

@IsabelRickey101 @PeteYIngram Mi a fene? Hiszen hajléktalan!

@PeteYIngram @IsabelRickey101 De nem lakik a híd alatt, ugye? És van munkája.

* * *

Hogy miből élek? Heti négy nap értékesítési vezetőként dolgozom egy nagy, lakberendezési tárgyakkal foglalkozó kereskedésben. Az utóbbi időben új, tiszta forrásból származó szőnyegcsalád, valamint néhány olasz üveggyár csigavonal ihletésű, gyönyörű darabjának értékesítésében vettem részt.

Nagyszerű cég, igazi holisztikus egészet alkotó, előremutató szellemiséggel. El tudják hinni, hogy azt javasolták, dolgozzam részmunkaidőben, így több időm jut a gyerekekre? És ez kiskereskedelem! Csatlakoztak egy európai uniós kezdeményezéshez, támogatják a dolgozó anyákat, és én jókor voltam jó helyen. Nos, tudják, mit mondanak, amikor ilyesmi történik: sose hagyj el.

Igaz, valószínűleg többet keresnék, ha az egyik gyilkos konglomerátumnál dolgoznék, de mindig fontosabbnak tartottam a munka és a magánélet egyensúlyát, mint a fizetést. Van, aki nem akarja a gyilkos hajszát, ugye? Tudom, hogy közhelyes, de szeretek olyan kézzel készített termékekkel dolgozni, amelyek otthonossá tesznek egy lakást.

Igen, még akkor is, ha nekem már nincs sajátom.

BRAM, WORD-DOKUMENTUM

Tíz év alatt javarészt egy croydoni székhelyű, ortopédiai­esz­köz­-gyártó cég regionális, délkeleti értékesítési igazgatójaként dolgoztam. Gyakran voltam úton, különösen az első években. Mindenféle merevítőt árultam – térdre, könyökre, meg amit el tud képzelni – nyakpárnákat és fűzőket, de valójában bármi más is lehetett volna. Gemkapocs, napelem, kutyaeledel, autógumi.

Akkoriban nem volt jelentősége, mint ahogyan most sincs.

4.

FI TÖRTÉNETE > 00.10:42

Igen, Bram és én múlt nyáron váltunk külön. Hogy elmondom-e miért? Részletesen elmondom, és azt is, hogy mikor: 2016. július 14-én, este fél kilenckor. Ekkor jöttem rá, hogy egy másik nőt dug a kert végében, a gyerekek