Egy az Isten

Epilógus

Prológus

Sokmillió évvel ezelőtt, valahol a Naprendszerben

A zöld fényben ragyogó kapszula egyenesen elvágtatott a Nap mellett. A csillag erős gravitációs mezeje meg sem bolygatta a tárgy röppályáját. A kapszula tudta, hova akar eljutni, és a benne duruzsoló erő messze túlhaladta akár ezer csillag energiáját is.

Keresték, és ezzel nagyon is tisztában volt. El kellett rejtőznie. Ha megtalálják… Nos, el talán nem pusztítják, de mindenképpen arra kényszerítik majd, visszatérjen, és egyesüljön a többiekkel, önmagával. Nem, és nem! Ő nem tér vissza, ha csak rajta múlik, akkor nem lesz a háromból újra Egy! Beleolvadni valami nagy ősenergia-masszába: még a gondolat is elfogadhatatlan volt a számára.

A rendszer harmadik bolygója alkalmasnak tűnt. A kapszula arrafelé vette az irányt, és hamarosan már az élet számára mérgező légkörben száguldott a rotyogó lávával borított felszín felé.

Becsapódott, mérföldnyi magasságba dobva fel a folyékony, forró lávát, majd egyre mélyebbre fúrta magát a planéta magja felé. Mikor úgy vélte, a magma már kellőképen elrejti, megállt, és figyelt.

Az idő számára nem jelentett sokat. Egy perc, egy óra, egy évszázad, neki egyre ment, hát csak várt. Remélte: nem fedezik fel.

De végül mégis megtalálták, bár nem azok, akiktől tartott.

Első rész – A megbízatás

1889. május 13. – London, Anglia

Mindig is kedveltem a Soho szűk, bűzös sikátorait. Különösen éjjel, mikor minden jótét, istenfélő lélek már nyugovóra tért, és csak a magamfajta kétes alakok merészkedtek az utcára. A koranyári meleg ellenére a Temze felől ködpára kúszott be a házak közé. Az apró terecskéken ritkásan elhelyezett, lobbanó fényű gázlámpák csupán a mozduló alakok körvonalait voltak képesek megmutatni, és ez izgalommal töltött el. A rejtély, hogy vajon tolvaj, kurtizán, titkos légyottra siető férfi vagy egy rendőr suhan el mellettem alig pár lépésnyire, felajzott. A játékot egyetlen apróság rontotta el: ha kicsit jobban odafigyeltem, egyből rájöttem az illető személyére, és szinte rögtön megéreztem majd’ minden alantas vágyát, álmát. Na ja, ez már csak így megy nálunk, démonoknál.

Részeg alak ütközött nekem, mosdatlan testének szaga, és vaskos, szinte érthetetlenné torzult akcentusa mellbevágásként ért.

– Figyejjé má, hej!

Nem érdekelt a rongyos férfi, de az ivó, ahonnan éppen kitántorgott, már annál inkább. „Csizma és kard" – hirdette a kopott cégér az ajtó felett. Az apró ablakokból kiszűrődő fény, és a tompa, de félreismerhetetlen kocsmazaj úgy vonzotta a szomjas, lecsúszott alakokat, mint lepkét a gyertyaláng.

Kicsit kedvetlenül nyitottam be, mert ma este nem a földi gyönyörök keresése volt a célom. Találkoznom kellett egy futárral, akitől állítólag fontos üzenetet kapok. Nem értettem, miért nem használják a szokásos módszert. Az otthonom halljában álló kétoldalú tükör már évek óta hűen szolgálta a köztem és a pokol közötti kommunikációt. Elég volt csupán rápillantani az eltejesedő lapra, máris beszélhettem valamelyik odalent szolgálatot teljesítő kollégámmal. Bár, hacsak nem volt feltétlenül szükséges, én nem kerestem őket. Sosem szerettem a beképzelt, aktatologató bürokratákat.

Hiába viseltem a legkopottabb ruhámat, felöltőm, mellényem, kalapom és sétapálcám annyira illett az ivó vendégeihez, mint a cári balett balerinája a manchesteri szénbányászok közé. Érkezésemre a részeg hangzavar egy csapásra elült, és ellenséges tekintetek fogadtak. Nagydarab, rothadó fogú matróz toppant elém. Cimborái röhögve bújtak össze a háta mögött.

– Eltévesztette a címet, uram? Ilyen sudár, szépen beretvált, jó kiállású úriember biztos nem olyan helyre vágyik, mint ez – vigyorogta, de a mosolyában cseppnyi kedvesség sem bujkált.

Ilyenkor két lehetősége van az embernek. Pontosabban három. Vagy villámgyorsan elmenekül, vagy meghív mindenkit egy italra, vagy üt.

„Még szerencse, hogy én nem ember vagyok." – gondoltam az ellenfelemre pillantva.

– Ne bámujjá! Kérdeztem valamit! – fortyant fel a matróz.

Folytatta volna, de a rátörő köhögőrohamtól képtelen volt megszólalni. Vöröslő arccal fuldoklott, mint akinek gombóc akadt a torkán. Hatalmas ökleivel a saját mellkasát ütögetve próbálta megindítani a légzését. Úgy véltem, felesleges lenne a haláltusáját megzavarni olyan lényegtelen tények közlésével, miszerint a légcsövében támadt gátat még egy orvos sem tudná eltávolítani. Démoni eszközök ellen a szike bizony igencsak gyenge fegyvernek bizonyulna.

A férfi térdre rogyott, majd saját torkát markolászva, levegő után tátogatva ajkait elterült a mocskos padlón. Társai – akárcsak a kocsmában ücsörgő többi alak – megigézve bámulta a fuldokló vergődését.

Lepillantottam a lábam előtt vonagló testre. Éppen azon tanakodtam magamban, megkönnyítem a fickó halálát, elroppantom a nyakcsigolyáját, amikor egy kéz nehezedett a vállamra.

– Rakuzel, elég lesz a mókából! Erre ráérsz később is.

Csupán a vállam felett pillantottam a mellém lépő, egyszerű, borostás dokkmunkásnak tűnő alakra.

– Á, Imzar! Szóval ma éjjel te vagy az ügyeletes? Rendben, ahogy kívánod! Egy pohár ital azért még belefér, ha már egyszer itt vagyunk.

A lila arccal már utolsókat rúgó matróz, hörgő levegőt véve rándult egyet. Cimborái ügyet sem vetettek ránk, a hajszál híján megfulladt társuk köré sereglettek.

Letelepedtünk egy távolabbi asztalhoz. A hozzánk lépő legény kérdő tekintettel pislogott ránk.

– Brandy, a legjobb fajtából! Legyen egyből dupla!

– Csak egy fajta brandynk van, uram – fintorodott el a kamasz. – És önnek?

Imzar már emelte volna a kezét, nem kér semmit, de gyorsan közbevágtam.

– Neki is ugyanazt. Messziről jött, ráfér az ital.

Az ifjonc elsietett. Imzar bosszúsan csóválta a fejét.

– Elég nagy vagyok már, hogy tudjam, mit akarok rendelni. Nem kértem a segítséged!

– Ugyan már, nem tesz semmit! De ha nem kérsz semmit, az feltűnést kelt. Gondolom, nem szeretnél a figyelem középpontjába kerülni.

– Mert a te kis magánszámod kifejezetten diszkrét volt, igaz? – bökött fejével a kollégám az éppen feltápászkodó matróz felé.

– Az? Semmiség! Látod, már napirendre tértek a dolog felett.

Megvártuk, amíg a fiú visszatér a kétes tisztaságú üvegpoharakkal. Nem akartam sürgetni Imzart, bár láttam rajta, nagyon mondaná már, ami a begyét nyomja. Kényelmesen belekortyoltam a karcos, pocsék brandybe, majd mintha ötcsillagos konyakot ittam volna, élvezettel, kényelmesen dőltem hátra a széken. Közben élveztem társam ideges, türelmetlen pillantását.

– Na, ha végre rám is tudsz figyelni, akkor átadnám az üzenetet.

– Miről van szó?

– Olvasd el a hivatalos utasításaidat! Ha utána még vannak kérdéseid, tedd fel! – nyomott Imzar a kezembe egy lepecsételt levelet.

Meghökkenve forgattam a borítékot. Közel háromszáz év eltelt azóta, mikor utoljára ilyen formában kaptam értesítést a pokolból. Akkor az előléptetésemet vehettem kézhez: hivatalosan is szabadúszó angyalvadásszá váltam. A régies, enyhén sárgás boríték láttán rossz előérzet kerített hatalmába. Gyorsan feltörtem a viaszpecsétet, és tekintetem falni kezdte a sorokat.

Imzar nyugtalanul, de csendben figyelte, amint arcomból kifut a vér. Mert bizony volt mitől sápadoznom.

Maga Belzebub, Lucifer első helyettese írta a levelet, amiben feladattal bízott meg. Amerikába kell hajóznom, hogy egy eldugott idahói kisvárosban, valami Richville nevű településen járjak utána bizonyos eseményeknek.

Bosszús mordulással löktem a papírt a nyersfa asztalra. Lehúztam a maradék brandyt, majd üres poharamat megemelve jeleztem a pultos kölyöknek, jöhet a második kör.

– Nos, Rakuzel, van kérdésed?

– Csak kérdéseim vannak! Először is: miért én? Nincsenek Amerikában démonok? Ha jól tudom, az a beképzelt Lashmur ott pöffeszkedik valahol Kansasban, nem?

– Neki nem ez a profilja. Nyomozásban te vagy a legjobb a földi világban tevékenykedő ügynökeink között.

– Jaj, de megható a hízelgésed! Kár, hogy egy szavadat sem hiszem! Na jó, menjünk tovább! Miért hajózzak? Hetekig tart majd, mire odaérek! Ha valamelyik alvilági átjárót használnám, akkor egy szempillantás alatt ott teremhetnék.

– Olvastad az utasítást: nem szabad, hogy bármilyen módon feltűnést kelts. Ha a nagy semmiből felbukkansz, az valószínűleg szemet szúrna pár embernek.

– Na és? Emberek. Kit érdekelnek? – vontam vállat.

– Csak kövesd a parancsaidat! – fortyant fel Imzar.

– Oké, nem kell egyből lángot fújni! Mi a fene olyan fontos ebben az ügyben? Ha jól látom, semmi különleges nem történt. Pár halott visszatért a sírból, néhányan megőrültek és dögvész pusztítja az állatokat. Így első pillantásra azt mondanám, egyszerű boszorkány-tevékenységről van szó, az pedig aligha az én hivatalom. Hacsak nem feltételezi a főnökség, hogy valamelyik szárnyas tollcsimbók megbuggyant, és hülyeségeket csinál.

– Nem hisszük, hogy az angyaloknak bármi köze lenne a dologhoz.

– Erről beszélek! Akkor minek kellek én?

Imzar komor pillantással kelt fel az asztaltól.

– Rendben, ha nem vállalod a feladatot, akkor ezt jelentem Belzebubnak.

– Hó! Várj egy cseppet! Nem azt mondtam, hogy nem vállalom, csupán szerettem volna többet megtudni, mielőtt nekivágok.

A hírvivő démon szeme felvillant, majd szakadt kabátja belső zsebéből összehajtogatott papírlapot tett le elém.

– A hajójegyed. Három nap múlva indul a „Rigó" nevű gőzös Liverpoolból. New Yorkban vár majd rád valaki, aki ellát további részletekkel és felszereléssel.

– Miféle felszereléssel? – kaptam fel gyanakodva a fejem.

– Magad mögött kell hagynod a jelenlegi álcád. Nem mászkálhatsz a vadnyugaton ilyen ruhákban. Az angol akcentussal amúgy is egyből lebuknál.

– Ezt én is tudom, de…

– Aranyásó leszel – vágott a szavamba a kollégám, majd megviselt sapkája sildjéhez érintve az ujját biccentett. – Sok sikert, Rakuzel!

Elhűlve bámultam az ücsörgő emberek között távolodó alakját. Képtelen voltam legyőzni a feladattal kapcsolatos, egyre erősödő balsejtelmeimet.

1889. május 14. – London, Anglia

Mrs. Radford, az idős házinénim ijedten csapta össze a tenyerét az elutazásom hírére.

– Egek! Amerika, Mr. Sanders? De miért?

– Üzleti út. Tudja, Mrs. Radford, az Újvilágban sok a pénz, és a főnököm szerint kiváló lehetőségek adódnak.

A világ szemében John William Sanders voltam. Aki ismert, az egy kisebb befektetési bank tanácsadójaként tartott engem számon. A Hughes Bank hivatalosan is létezett, és ténylegesen folytatott mindenféle pénzügyi tevékenységet, mint akármelyik másik hasonló intézmény. Amit az emberek nem tudtak, hogy a bank kifejezetten a földi akciókkal megbízott alvilági ügynökök anyagi hátterét biztosította, illetve, illegális és féllegális pénzügyi mozgásokkal foglalkozott. Befektetési tanácsadóként nem volt furcsa, ha napokra, akár hetekre eltűnök, vagy ha későn járok haza.

– De Amerika…?! – csóválta jókora ősz kontyú fejét a nő.

– Egy nagyreményű bányatársaság képviselőjével találkozom majd, és ha sikerül a terv, akkor hosszú távon ez hatalmas profitot jelent a bank számára. A piac jelenlegi állása szerint a réz és arany befektetési index bázispontjai…

– Jaj, hagyja már ezt a pénzügyi szöveget, Mr. Sanders! Az ilyen öregasszony, mint én, úgysem ért hozzá! Jöjjön inkább, igyon meg velem egy teát, még utoljára. Mikor is indul a vonata Liverpoolba?

– Csak holnap utazom, a tizenegyes gyorssal. A Grand Hotelben megszállok, majd másnap délelőtt tíz órakor búcsút mondok a jó öreg Albionnak.

– Nem baj – legyintett a házinéni – Attól még, remélem, elfogadja a meghívásom. Ki tudja, meddig lesz távol, és abban a barbár országban, ahol mindenféle vademberek élnek, aligha lesz lehetősége tisztességes teára.

Nem akartam vele vitatkozni az amerikai kontinenst illetően, hát megadóan utána ballagtam a szalonba. Legszívesebben megfojtottam volna az öregasszonyt, de szükségem volt rá, hogy az álcámat fenntartsam.

Alig tettem le magam az egyik túltömött, mégis kényelmetlen fotelbe, Mary, a fiatal cselédlány már be is lépett a helyiségbe. Fanyalogva állapítottam meg, fekete-fehér öltözékében kicsit apácára emlékeztet, de én nagyon jól tudtam, mi rejlik a ruha alatt. Nemegyszer tapasztaltam már, Mary sok minden, de bizony nem apáca. Miközben a lány letette az asztalkára a halkan összekoccanó teáskészletet, a pillantása találkozott az enyémmel, és mélységesen elpirult. Ez az egyik dolog, amiért nem költöztem még el Mrs. Radfordtól: nem tudtam betelni Maryvel. Mikor leszállt az este, megszabadult a ruháitól, és gátlásaitól. Szemrebbenés nélkül, teljes átéléssel teljesítette még a legpajzánabb kéréseimet is, majd a kelő nappal visszaváltozott szégyenlős fiatal cseléddé. Kicsit sajnáltam, hogy ő is majd a pokolban végzi, a többi elkárhozott lélek között.

Néha eltöprengtem, talán tehetnék érte valamit, ejthetnék érte pár szót odalent. De mindig arra jutottam: végül is, minek? Csupán egy kis szajha, tizenkettő egy tucat. Száz ilyennel találkoztam már.

– Köszönöm, Mary, elmehetsz! – rántott vissza a gondolataimból Mrs. Radford éles hangja. A cseléd halkan tette be maga után az ajtót, és a házinéni a teáscsészéje pereme fölött rám pillantott. – Úgy látom, Mary kedveli magát, Mr. Sanders.

– Úgy véli? Nekem nem tűnt föl – adtam az ártatlant.

– Persze, mert férfi. Bocsásson meg, de tudja, mi nők jobban érezzük az ilyen finom rezdüléseket, mint maguk, férfiak.

Minden lelkierőmre szükségem volt, hogy ne prüszköljem szét a röhögéstől az