Amit a Sors egybekötött...: Romantikus novellagyűjtemény

elérhetőségei

Büksi Zsuzsanna

Amit a sors egybekötött…

„2018. április 12. csütörtök.

Vége."

Becsukom a naplómat, végigsimítok régimódi, egyszerű barna kockáin. Sajnálom a tíz üresen maradt hófehér oldalt, de egy szakaszt most lezárok az életemben. Új fejezetet kezdek, ahhoz új napló kell, hogy tiszta lappal indulhassak.

Nem tudom, hogy mondom el neked és a fiúknak.

Lilitől tartok. Elrejti előlem az érzéseit, magába zárkózik, sohasem tudhatom, mit miért tesz. Úgy érzem, el akar üldözni. Fogalma sincs arról, ezzel mekkora fájdalmat okozna, hiszen nem ismer téged úgy, ahogy én. Természetesen, hiszen az apja vagy.

Nem hibáztatom azért, mert intrikál, próbálkozik és gyűlöli ezt a helyzetet, bár igyekszem megkönnyíteni neki. Nem látja, nem érzi, láthatatlan falakat emel kettőnk közé. Tizenhárom éves.

Istenem, csak három évvel fiatalabb, mint én voltam akkor, amikor ezer apró pici szilánkra törted a szívemet.

Sorsunk fonala hosszú ideig szorosan egymásba kapaszkodott, majd egy csodaszép tavaszi délutánon kilazultak a szálak, és apránként, észrevétlenül engedték el egymást.

Ekkor tizennégy évesek voltunk, nyolcadikos ballagásra készültünk, nagyoknak, mindenekfelett állóknak képzeltük magunkat. Harsányan szemtelenkedtünk, boldogan bontogattuk szárnyainkat. Közben lelkünk mélyén titkon féltünk az újtól, az iskolaváltástól, a középiskolai tanároktól, a szigortól, az ismeretlentől.

Örültem, hogy veled léphetek tovább. Ugyanabba a gimibe, ugyanabba az osztályba sikerült bejutnunk, reál szakra. Én megküzdöttem a matekkal és a fizikával, egyedül neked köszönhetem, hogy sikerült. Megkaptuk az értesítést arról, hogy bekerültünk, cinkosan összevillant a szemünk. Te az első harmadba kerültél, én az utolsóba, de megcsináltuk. Hónapok óta így terveztük, támogattuk egymást, órákat görnyedtünk a könyvek felett, hogy összehozzuk, együtt.

Azon a tavaszi délutánon váratlanul állítottál be, hajad frissen vágva, szinte kopasznak tűntél. Végighúztam két tenyeremet az aprócska, sötét szálakon, végigsimítottam tökéletes formájú, kerek kobakodon, imádtam, ahogy sercegtek a sörték az ujjaim alatt. Kissé elálló füleidhez értem. Akkor lehajoltál, futó csókot nyomtál a számra.

– Apát Washingtonba helyezték – közölted rekedten. Nem néztél rám, lehuppantál az íróasztal előtt álló székemre.

– Az jó. Biztos nagyon örül neki.

Az ágy szélére ereszkedtem, egyfolytában járt a térdem, bólogattam és vigyorogtam. Rohadt idiótán nézhettem ki a fémvázas fogszabályzómban. Az osztályban mindenki csúfolt, ha éppen nem hallottad. Természetesen sosem hittél nekem, amikor kibukott belőlem a fájdalom, mert előtted senki nem mert a fogszabályzómon kattogni, mióta hatodikban Pintér Misit lecsaptad ezért. Intőt kaptál érte és félévkor kettest magatartásból. Engem bántott a dolog, te alig foglalkoztál vele.

Mindig kivettem a fogszabályzómat, amikor veled találkoztam, mert attól féltem, sosem csókolnál meg ezzel a szerkezettel a számban. Gyűlöltem a gondolatát is, mert addigra egész frankón csókoltál, sokkal jobban, mint először. Arról az első csókról szívmelengetően boldog emlékeim vannak, habár furin nyálasra sikeredett. Azt sem tudtam, mit kell csinálni, persze te sem tudtad, csak bénáztunk. Szakadt a hó, egyetlen ember sem járt olyan későn az utcákon, örültek, ha bemenekülhettek a meleg szobába a hideg elől. Mi nem fáztunk. Órákat csatangoltunk a városban a karácsonyi suli buli után. Fogtad a kezem, én ittam minden szavadat. Éjfélre haza kellett érnem, mert anyám örökké tartó szobafogságot ígért, ha csak egy percet is késem. Fél tizenkettőkor már a kapunk előtt álltunk, én mégis majdnem elkéstem. Olyan felnőttesen akartuk csinálni, mint a filmekben, így hát elnevettük az egészet. Szívem a torkomban dobogott, égett az arcom. A kezdeti ügyetlenkedésekhez képest nyolcadik év végére egészen jól belejöttünk, mondhatni mesterien űztük a csókolózás művészetét, pont ahogy az a tizennégy évesekhez illik. Nem komolyabban, nem tüzesebben. Illendő visszafogottsággal és finom vágyakozással.

Azon a délután váratlanul állítottál be, hogy bejelentsd, apádat Washingtonba helyezték. Nem számítottam rád, kosáredzésen kellett volna lenned, én meg a biosz szakkörre készültem, bár az osztály nagy része már lazított. Nyolcadik második félévét tapostuk május végén.

Te nem néztél rám. Az íróasztalom előtti forgós széken lökted magad. Murisan néztél ki hirtelennőtt kosaras termeteddel, ahogy elterpeszkedtél az én gyerekesen kicsi székemben. Azzal foglalatoskodtál, hogy szétszereld a tollaimat.

– Ja – vetetted oda, miközben apró darabokban hullott ki a kedvenc golyóstollam az ujjaid közül.

Sosem szűkszavúskodtál, éppen azért szerettelek. A szószátyárságod miatt, és mert mindig mindent meg tudtál magyarázni, kimagyarázni, elmagyarázni. Amire éppen szükséged volt az adott pillanatban.

Felnéztél, én elolvadtam a pillantásodtól, barna szemed melegségétől, de azonnal láttam, hogy nyugtalanul kapkodod a tekintetedet, alig bírsz rám nézni. Ingerülten arrébb lökted a könyveimet, felborult a műanyag ceruzatartóm, a tollak koppanva szétgurultak az asztalon.

– Kiveszem – álltam fel az ágy széléről, mert azt hittem, a fogszabályzó az oka, hogy rám sem bírsz nézni, undorítóan csúnyának találsz, és ettől vagy ingerült.

Felugrottál a székből, elkaptad a karomat, fájt, ahogy szorítottad, felkiáltottam, mire elengedtél.

– Sajnálom – hadartad zavartan. – Nem akarom, hogy most kimenj, muszáj maradnod, amíg…

Megakadtál, elgondolkodtál. Az orrodat vakartad, két napja jelenet meg rajta az a csúnya nagy pattanás. Lefogtam a kezed, megbeszéltük, hogy sosem hagyjuk azoknak a ronda piros gumóknak, hogy átvegyék a hatalmat felettünk.

– Adok kenőcsöt – ajánlottam.

Visszatartottál, összesimultak az ujjaink.

– Ballagás után indulunk.

Azt hiszem nem fogtam fel a szavak értelmét.

– Mi is – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Alig várom!

Mindig ugyanott nyaraltunk, Siófokon, óvodás korunk óta. A szüleink elválaszthatatlan jó barátok voltak, így nem csoda, hogy mi gyerekek is könnyen megtaláltuk a közös hangot. Te, én és az öcséink kezdetektől együtt túrtuk a földet, kukacok után kutattunk. Víz alá bújtunk, versenyeztünk, melyikünk marad tovább odalent, ki mászik a legmagasabbra a kertben álló tölgyfa tetején és találja ki a legfélelmetesebb történetet a tábortűz mellett. Sokáig fiúként kezeltél, és én büszkén tekintettem magamra ezért. Könnyedén megugrottam azt a lécet, amit a fiúbarátaid, sőt lassan én lettem az elsőszámú barátod. Nekem sokáig az egyetlen voltál.

Bólintottál, komoly képpel, pont úgy mint, amikor azokat a rohadt nehéz matekpéldákat magyaráztad. Drága okoskám, annyira szerettelek abban a pillanatban. Emlékszem a nyakadba ugrottam, te magadhoz öleltél, szorítottál hosszan, majd a fülembe súgtad.

– Washingtonba.

Ledermedtem.

– Akkor nem is jöttök idén nyaralni? – kérdeztem bambán.

Megráztad a fejed és átöleltél. Alig emlékszem másra, csak a napokon át tartó keserves zokogásra.

Akkortájt nem élt az emberiség annyira online, mint manapság. A mi gyerekeink el sem tudják képzelni, hogy internet nélkül mennyire nehéz volt a kapcsolattartás akkoriban valakivel, aki a világ másik végére utazott.

Megígérted, hogy küldesz levelet és telefonálunk, sűrűn, amikor csak lehet.

– Amúgy meg négy év múlva találkozunk az orvosin! – vigasztaltál.

Négy év. Az orvosi.

Végtelen idő.

– Addig nem is látlak?

Nem tudom, értetted-e a zokogásomtól, a könnyeimtől és a bedagadt orromtól. Mégis válaszoltál valamit. Én úgy értettem:

– De, persze.

Különben szép leveleket írtál, ott őrzöm mindet a kis rózsás dobozomban. Kéthavonta fényképet küldtél, bizonyítékként, hogy hónapról-hónapra egyre szívdöglesztőbb leszel. Kivállasodtál, megnövesztetted a hajad, a suli kosárcsapatának egyik sztárja lettél.

Biztosan éreztem, megvesznek érted a pom-pom lányok odaát. Meg az összes többi csaj is Amerikában, és veszettül féltékeny hisztis rohamokat produkáltam a szüleimnek. Kész katasztrófa lett az életem, bár akkor még csak az enyém voltál, élvezkedtem a ritkán engedélyezett telefonbeszélgetéseinkben. Hosszú órákat cseverésztünk, nevetgéltünk, és mint hal a vízben fickándoztam hangod bársonyában. Az sem érdekelt, hogy a szüleim megvonták a zsebpénzemet, mert iszonyatosan sokba került Washingtonból hívást fogadni.

Nyáron hazajöttetek néhány hétre. Nekem azok a napok jelentették a mindent. Arra vártam, amikor elutaztál, arra készültem, az éltetett.

Jobban meg kellett volna becsülnöm az összes pillanatát.

Szokás szerint családostól együtt vakációztunk a Balcsin. Minden csaj irigyelt a suliban, hogy a pasimmal nyaralok, feltételezték, hogy veled alhatok. Akkoriban találtam meg az első, azóta is egyetlen barátnőmet, Rékát. Minden titkomat ismerte. Hiába mondtam neki, hogy semmi sem történhet közöttünk, egy szavamat sem hitte. Végül pirulva bevallottam neki mindent.

Szigorúan megtiltották, hogy egy szobában aludjunk, sőt, még ugyanazon az emeleten is. Anyám a kétszintes nyaraló tetőterébe parancsolt téged, engem meg a földszinten tartott, és fogadok, éjszakákon át nem aludt. Agyonvert volna mindkettőnket, ha megtudja, miket műveltünk a háta mögött fényes nappal. A felnőtteket olyan könnyű megvezetni, ha az ember nagyon el akar érni valamit. Nem értem, anyám miért feltételezte, hogy csak éjjel gabalyodhatunk egymásba.

Folyamatosan beszéltünk, nyilvános helyeken szenvedélyesen egymáshoz simulva csókolóztunk éhesen, és lopott pillanatokban ártatlan kíváncsisággal kalandoztunk egymás testét felfedezve. A szerelem tengerében bolyongtunk elveszetten, számunkra ismeretlen tájakon, örvényekbe kerültünk, fuldokolva bukkantunk fel a hétköznapok valóságára.

A búcsú összetört, napokig a szobámba húzódtam, sírtam, alig ettem, nem tudtam aludni egészen addig, amíg meg nem kaptam az első leveledet.

Ezután az összes leveled nyíltan erotikus tartalmúra sikeredett, túlfűtött szerelmes szavaidtól teljesen becsavarodtam. Ugyanolyan forrón vallottam én is neked, pirosra gyúlt arccal vigyorogtam magamban, és elégedetten gondoltam arra, hogy anyám kitérne a hitéből, ha megtudná, mennyire rosszkislány vagyok.

Zavartak a telefonálásaink, mert meg kellett játszanom magam. Szüleim a szomszéd szobából füleltek a résre nyitott ajtón át. Gyűlöltem, hogy nem hagynak élni, nem lehet magánéletem.

Következő nyáron sokat veszekedtem velük. Követeltem, hogy felköltözhessek veled a nyaraló tetőterébe. Odáig fajult a dolog, hogy három tányért összetörtem. Anyám kijelentette, ha nem fejezem be a hisztit, akkor ez lesz az utolsó, hogy együtt megyünk nyaralni veletek.

Te sokkal higgadtabban kezelted a helyzetet. Kettőnk közül én voltam az érzelmesebb, te a racionálisabb. Terveztél, kombináltál megtaláltad azokat a helyzeteket, amikor meglóghattunk a szülők – különösen anyám – szigorú felügyelete alól.

Azt hazudtuk, hogy buliba megyünk, erre elküldték velünk az öcséinket, nem gondolva arra, hogy cinkostársakká tesszük őket. A srácok néhány gombóc fagyiért és egy szatyor édességért cserébe vállalták, hogy falaznak nekünk, így könnyű szívvel otthagytuk őket és lementünk a partra.

Emlékszel az utolsó kamaszkori nyaralásunkra a Balaton mellett, mielőtt mindent tönkretettél?

Emlékszel arra a fülledt szerelmes nyár éjszakára?

Emlékszel milyen félszegen kerestük az utat egymás felé? Nevettünk, ügyetlenkedtünk, mert annyira azt akartuk, hogy jó legyen. Bevallom, életem legbénább szerelmeskedése volt. Alighanem te is így érzed, ha visszagondolsz rá. Mégis feledhetetlen, mert veled történt és az első volt.

Örökre belém égtek a csókjaid, sóhajaid. A délután vágott fű durván szúrta meztelen hátamat. Azóta is eszembe jut minden, ha frissen nyírt pázsit illatát érzem. Olyankor egy pillanatra becsukom a szemem és rád gondolok. A Balaton csendes csobbanásaira a parti köveken, a testeden végigfutó vágy hullámzására, fel-felszakadó nyögéseidre, a fenekemet markoló kezedre, ahogy mélyen magadra húztál, a tekintetedre, ahogy engem néztél, és arra, hogy úgy szerettem volna, hogy neked jó legyen.

Vajon akkor és ott rontottunk el mindent?

A sötétben, a parton, a karjaidban, miközben a mellkasodon pihentem, te a hajamat simogattad, én azon gondolkodtam, vajon mit szeretnek ezen annyira az emberek. Nagyobb katarzisra számítottam, és kevesebb fájdalomra. Lehangolt, hogy közel sem hasonlított a romantikus könyvekben írottakhoz és a filmekben látottakhoz.

A tenyered lefutott a hátamon, egészen a csípőmig, szorosan magadhoz öleltél, érezted, hogy valami nem stimmel velem.

– Nagyon rossz volt? – A hajamba suttogtál, megcsókoltad a fejem tetejét.

– Nem – sóhajtottam a válladba. Nem hittél nekem. Felemelkedtem kissé, hogy a szemedbe nézhessek. Megcsókoltalak, majd a szádba leheltem. – Jó volt.

Két tenyered közé fogtad az arcomat, bánatosan elmosolyodtál.

– Rosszul hazudsz.

Akkor fakadtam sírva.

Elsimítottál egy tincset az arcomból, újra magadhoz öleltél.

– Azt mondják a második sokkal kellemesebb, aztán egyre jobb és jobb lesz. –Még mindig sírtam, bár igyekeztem titkolni előled. Nem sikerült. Lecsókoltad a könnyeimet. – Sajnálom – suttogtad a fülembe. – Nem így kellett volna. Gyertyafényt érdemelnél, rózsákat, puha ágyat.

Azt hiszem, nem válaszoltam.

A második valóban egészen kellemes volt, pontosan, ahogy mondtad.

Hajnalban értünk haza, anyám felpofozott, és beparancsolt a szobámba. Te vitted el a hátadon a balhét. Nem is értem, hogy lehettél olyan udvarias abban a helyzetben.

Hallottam a konyhából átszűrődő hangokat, éreztem a cigaretta nehéz bűzét. Anyám hisztériázott, anyád csillapította, apáink megfontoltan dörmögtek, és az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy mindenki tudta, mit tettünk éjszaka. Örültem, hogy nem kellett senki szeme elé kerülnöm akkor.

Öcséinket nem hibáztatom, végig falaztak nekünk, arról nem ők tehettek, hogy egy verekedés miatt razziát tartottak a diszkóban, ahol hagytuk őket. Hajnali fél kettőkor a rendőrök vitték haza a srácokat. A szüleink teljes megdöbbenésére rólad és rólam semmi hír. A fiúk állították, hogy mi ketten ott vagyunk a szórakozóhelyen. Anyám apáddal odament, és bár felkutatták az egész épületet, minket nem találtak. Állítólag hajnalig végigjártak vagy húsz helyet, a városban és a parton, mégsem akadtak ránk.

Jól választottad ki titkos szerelmi fészkünket, valamiért tudtad, hogy a nyaralónk melletti parton sosem keresnének minket, azt mondtad, túl közeli, túl szem előtt van, hogy azt higgyék, odamentünk.

Apádat egészen addig a reggelig kedveltem. A mai napig elolvasom, ha róla cikkeznek, figyelemmel kísérem a pályafutását. A legbölcsebbnek tartottam négyük közül, megfontolt, okos ember. Pontosan úgy, ahogy te is, mindig tudta, mit és hogyan kell mondania. Nem hiába lett belőle diplomata.

Mindig hallgattál rá, vakon követted, akkor úgy érzem, mégis rossz tanácsot adott.

– Két hét egy évben. Erre nem lehet egy komoly kapcsolatot alapozni, Ádám. – Hallottam, amikor ezt mondta, szilárdan, meggyőződéssel. – Túl fiatalok vagytok ahhoz, hogy már most feláldozzatok mindent egymásért. Nektek élnetek kell, felfedezni a világot.

– De két év múlva visszajövök a Semmelweisre – próbálkoztál.

– Két év a ti korotokban egy örökkévalóság, fiam. Gondold át, mit nyersz, és mit veszítesz ezalatt, ha belemész egy ilyen kapcsolatba. Emellett, ha teszel egy ígéretet Évának, amit nem tudsz betartani, gondold át, mit veszíthet ő?

Utáltam apádat, amiért ezt mondta neked, mert tudtam, komolyan el fogsz gondolkodni a szavain, és ha ezt megteszed, akkor veszítek. Mindent elveszítek.

Beszélnem kellett veled, meggyőzni, hogy apád hülyeségeket hord össze, ne hallgass rá. Rám hallgass, mert akármi lesz is, én szeretlek, és várni foglak egész éven át.

Anyám bekeményített, hazautaztunk. Azt sem engedte, hogy elköszönjek tőled, és nem állt szóba velem két hétig.

Úgy tértél vissza Amerikába, hogy előtte nem is láthattalak. Leveleid kedvesek maradtak, de visszafogottabbak lettek. Kértelek, ne haragudj, hogy nem tudtam elbúcsúzni. Azt írtad, megérted. Azt írtad, hibát követtünk el. Azt írtad, sajnálod.

Biztos voltam benne, hogy apád telebeszélte a fejed férfiasnak mondott baromságokkal. Miért van az, hogy ti férfiak sosem tudjátok, mi az igazán fontos az életben? Miért van az, hogy csak akkor tanuljátok meg, amikor már túl késő?

Nem mondtad ki, annak ellenére én tudtam, megbántad, amit tettünk. A lelkem mélyén éreztem, megbántad az éjszakánkat, és el akarod felejteni.

Azt viszont nem tudtam, mit rontottam el, mit tettem rosszul? Miért érezted azt, hogy menekülnöd kell tőlem?

Késő ősszel beszéltünk végre. Ha tudom, mit akarsz mondani, sosem veszem fel azt az átkozott telefont.

Búcsúztál.

Elmesélted, hogy megismerkedtél valakivel. Egy amerikai lánnyal. Azaz régóta ismered, pontosabban a Washingtonba költözésetek óta.

Sajnálod, mondtad, de lépned kell. Élned kell. Találkozunk a Semmelweisen, hiszen a legjobb barátod vagyok.

A legjobb barátod.

Akkor tört össze az életem, a szívem.

Tudtam, hogy nem jössz majd haza tanulni. Nem kellett a vigasztalásod. Meg akartam szökni előled, az emléked elől.

Nem válaszoltam a leveleidre, szó nélkül tettem le a telefont, ha hívtál. Majd’ beledöglöttem, úgy fájt.

Mire eljött a nyár, már nem írtál egy árva sort sem, nem hívtál többé. Az aktuális barátnőddel mentél Siófokra, így én inkább otthon maradtam a szomszéd néni felügyelete alatt. Ó, az anyám, rábízott egy rabszolgahajcsár apácára. Egész nap suvickoltam az amúgy makulátlanul tiszta lakást, hallgattam a szentbeszédeit a mai lányok erkölcstelen magaviseletéről, és azt, hogy hova vezeti mindez a világot. Másnap füldugót tettem a fülembe.

Elkeseredetten gondoltam arra, hogy elértem, amit akartam. Arra vágytam, hogy boldog légy nélkülem, ha belepusztulok is. Azt mondják, akit az