Lelkek labirintusa

Fordította

Kürthy Ádám András

Ez a kötet az Elfeledett Könyvek Temetőjé-nek irodalmi univerzumában összefonódó regényciklus része. A sorozat darabjait szereplők és történetszálak kötik össze: ők képeznek hidat témák és elbeszélések között – de mindegyik könyv zárt, független egység, amely külön is megállja a helyét.

Az Elfeledett Könyvek Temetőjé-nek kötetei bármely sorrendben vagy akár önmagukban is olvashatók, ezáltal lehetőség nyílik rá, hogy az olvasó különböző bejáratokon át közelítse meg ezt a történetlabirintust, és az egymással összeköttetésben lévő ösvényeket bejárva jusson el az elbeszélés szívébe.

Minden regény a képzelet műve. Az Elfeledett Könyvek Temetőjé-nek egyik kötete sem kivétel, mind a négyet a huszadik század Barcelonája ihlette. A helyszínek, márkanevek vagy körülmények tér- és időbeli jellegzetességei csak egyszer-kétszer idomulnak az elbeszélés igényeihez, például, hogy Fermín még néhány évvel azelőtt fogyaszthassa szeretett Sugus cukorkáját, mielőtt az elterjedt volna, vagy hogy egyik-másik szereplő leszállhasson a vonatról a Francia pályaudvar nagy boltíve alatt.

DANIEL KÖNYVE

1

Akkor éjjel azt álmodtam, hogy visszatérek az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Megint tízéves voltam, és régi hálószobámban arra ébredtem, hogy édesanyám arcának emlékképe elhagyott. És – ahogy az ilyesmit csak álmában tudja az ember – tudtam, hogy ez az én hibám, egyedül az enyém, mert nem érdemlem meg, hogy emlékezzem rá, mivel méltatlan voltam hozzá.

Hamarosan bejött édesapám: rémült kiáltozásomra riadt fel. Apám átölelt, hogy megvigasztaljon – álmomban még fiatal volt, és a világ összes kérdésére tudta a választ. Aztán, mikor az első fénysugarak megcsillantak a ködös Barcelonán, elindultunk kifelé az utcára. Számomra érthetetlen okból apám csak a kapuig kísért el. Ott elengedte a kezem, így adta értésemre, hogy ezt az utat egyedül kell megtennem. Neki is indultam, de emlékszem, a cipőm, sőt még a bőröm is húzott lefelé. Minden egyes lépés nagyobb erőfeszítést kívánt az előzőnél. Ahogy elértem a Ramblához, észrevettem, hogy a város egy végtelen pillanatba merevült ki. Az emberek megfékezték léptüket, és mintha lefagytak volna, akár egy régi fotográfián. Egy felszálló galamb körvonala épp csak hogy halványan emlékeztetett szárnycsapásaira. Mozdulatlanul lebegő virágporszemcsék csillantak meg a fényben. A Canaletas-kút vize a semmiben csillámlott, akár egy könnycsepp alakú üveggyöngyökből fűzött nyaklánc.

Lassacskán, mintha víz alatt mennék, sikerült behatolnom a megállt idejű Barcelona bűbájába, és eljutottam az Elfeledett Könyvek Temetőjének bejáratához. Amint odaértem, kimerülten megálltam. Képtelen voltam rájönni, vajon milyen láthatatlan terhet cipelek, és miért nem tudok tőle szinte megmozdulni sem. Megragadtam a kopogtatót, és bezörgettem a kapun, de senki sem jött ajtót nyitni. Újra és újra megdöngettem öklömmel a nagy fakaput, de az őr ügyet sem vetett esdeklésemre. Végül elcsigázva térdre estem. Abban a pillanatban, ahogy a magam után hurcolt bűvöletet figyeltem, megrettenve döbbentem rá, hogy a város és a sorsom mindörökre belefagyott ebbe a varázslatba, és édesanyám arca többé már sosem fog eszembe jutni.

És éppen akkor jöttem rá, mikor már felhagytam minden reménnyel. A fémdarab kékkel hímzett monogramos iskolai egyenzakóm belső zsebében lapult. Egy kulcs. Eltűnődtem, vajon mióta lehetett ott a tudtomon kívül. A kulcsot már megmarta a rozsda, és majdnem olyan nehéz volt, mint a lelkiismeretem. Még két kézzel is csak alig bírtam felemelni a zárig. Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy elfordítsam. Mikor már azt hittem, sosem fog sikerülni, a szerkezet engedett, és a kapu lassan kinyílt.

Kanyargós folyosó vezetett az ódon palota belsejébe, az utat pislákoló gyertyák fénye világította meg. Belemerültem a sötétbe – hallottam, ahogy a kapu bezárul a hátam mögött. Akkor ismertem fel az angyalokat és mesebeli lényeket ábrázoló festményekkel szegélyezett folyosót – a képek az árnyékból figyeltek, és mintha velem együtt mozogtak volna. Végigmentem, eljutottam egy nagy boltozatba nyúló ívhez, és megálltam a küszöbén. Az útvesztő végtelen káprázatként magasodott előttem. A világ összes könyvéből épült örök város csigavonalú lépcsősorai, alagútjai és ívei szövevényesen emelkedtek egy óriási üvegkupola felé.

Édesanyám ott várt az építmény lábánál. Nyitott szarkofágban feküdt, keze keresztbe téve a mellén, bőre halovány, akár a testét borító fehér ruha. Ajka szorosan összezárva, szeme lehunyva. Mozdulatlanul feküdt az elveszett lelkek mélységes nyugalmában. Odanyújtottam a kezem, hogy megsimogassam az arcát. Bőre hideg volt, akár a márvány. Akkor tágra nyitotta szemét, és emlékektől elvarázsolt tekintete az enyémbe fúródott. Amint kinyitotta elsötétült ajkát, és megszólalt, hangja magával sodort, mert úgy robajlott, akár egy tehervonat – felkapott a földről és a levegőbe repített, én pedig végtelen zuhanásba kezdtem, miközben szavainak visszhangjától szétolvadt a világ.

El kell mondanod az igazat, Daniel.

A hálószoba félhomályában riadtam fel, kivert a hideg veríték – de ott találtam Beát: mellettem hevert. Megölelt, és megsimogatta az arcom.

– Már megint? – suttogta.

Bólintottam és felsóhajtottam.

– Beszéltél. Álmodban.

– És mit mondtam?

– Nem lehetett érteni – hazudta Bea.

Ránéztem, és úgy láttam, szánakozva mosolyog vissza rám – de lehet, hogy ez csak türelem volt.

– Aludj még egy kicsit. Az ébresztő csak másfél óra múlva kelt, és ma kedd van.

Kedd – ez azt jelentette, nekem kell iskolába vinnem Juliánt. Lehunytam a szemem, és úgy tettem, mintha aludnék. Mikor néhány perc múlva újra kinyitottam, megláttam Bea arcát – engem figyelt.

– Na? – kérdeztem.

Fölém hajolt, és finoman megcsókolta az ajkam. Fahéjíze volt.

– Én sem vagyok álmos – felelte.

Sietség nélkül kezdtem el vetkőztetni. Már épp lerántottam és földre vetettem volna a takarót, de ekkor könnyed lépteket hallottam a hálószoba ajtaja mögül. Bea lefékezte combja közé sikló bal kezemet, és felkönyökölt.

– Mi a baj, kicsikém?

A kis Julián némileg szégyenlősen és nyugtalanul nézett ránk az ajtóból.

– Van valaki a szobámban – suttogta.

Bea nagyot sóhajtott, majd kinyújtotta karját. Julián sebesen menekült bele édesanyja ölelésébe, én pedig minden bűnben fogant reményemről lemondtam.

– A Skarlát Herceg? – kérdezte Bea.

Julián töredelmesen bólintott.

– Papa most mindjárt bemegy a szobádba, és páros lábbal rúgja ki onnan, hogy soha többé vissza se jöjjön.

Fiunk kétségbeesetten nézett rám. Hát mire való egy apa, ha nem ehhez hasonló hősies küldetésekre? Elmosolyodtam és rákacsintottam.

– Páros lábbal, úgy bizony! – ismételtem a tőlem telhető legharagosabb hangon.

Julián erre már eleresztett egy halvány mosolyt. Kiugrottam az ágyból, és a folyosón át elmentem a szobájáig. Arra a helyiségre emlékeztetett, ahol kiskoromban laktam, néhány emelettel lejjebb – egy pillanatig el is tűnődtem, nem vagyok-e még mindig az álomban. Leültem az ágy szélére, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát. Julián a játékai közt élt – néhányat még tőlem örökölt –, de főleg könyvei társaságában. Nem is telt sok időmbe, hogy megtaláljam a gyanúsítottat: a matrac alatt rejtőzött. Fogtam a feketébe kötött könyvecskét, és kinyitottam az első oldalon.

Már nem is tudtam, hová rejtsem ezeket a könyveket. Akárhogy törtem is a fejemet, hogy új rejtekhelyeket találjak, fiam menthetetlenül kiszimatolta őket. Végigpörgettem a lapokat, és ismét megrohantak az emlékek.

Amint elzártam a könyvet a konyhaszekrény felső részébe – tudtam, hogy fiam inkább előbb, mint utóbb úgyis rátalál –, és visszatértem a szobámba, Juliánt anyja karjai között találtam. Mindkettejüket elnyomta az álom. Megálltam, és a küszöbről figyeltem őket a félhomályban. Hallgattam mély lélegzésüket, és magamban azt kérdeztem, vajon mit tett a világ legszerencsésebb embere azért, hogy kiérdemelje jó sorát. Elnéztem, ahogy együtt alszanak a világról nem tudva – és nem tudtam nem visszaemlékezni, micsoda félelmet éreztem, mikor először láttam őket egy ölelésben.

2

Soha senkinek nem meséltem el, de Julián fiam születésének estéjén – mikor először figyeltem, ahogy anyja ölében pihen áldott nyugalommal, mint aki még nem tudja, miféle helyre érkezett – úgy éreztem, futásnak kell erednem, de úgy, hogy meg se álljak a világ végéig. Akkor még csak éretlen kölyök voltam, de akárhány kifogást találnék is ki, a rajtam eluralkodó gyávaság jelei miatt máig érzem a szégyen keserű utóízét – és ezt még oly sok év után sem volt bátorságom bevallani annak, akinek leginkább tartoznék vele.

Azok az emlékek üldözik legkitartóbban az embert, melyekről mélyen hallgat. Az én emlékem egy végtelen magasba nyúló szoba, és a fentről, a lámpából szüremlő okkersárga fény, mely egy ágy körvonalait rajzolta ki, meg rajta egy éppen csak tizenhét éves lányt, karján egy babával. Mikor Bea – bár alig volt tudatánál – felnézett és rám mosolygott, megtelt a szemem könnyel. Letérdeltem az ágy mellé, és ölébe temettem arcomat. Éreztem, hogy megfogja a kezem, és maradék erejével megszorítja.

– Ne félj – suttogta.

De én féltem. És egy pillanatig szívesebben lettem volna bárhol máshol, mint abban a szobában és a saját bőrömben – a pillanat szégyene azóta is megállás nélkül üldöz. Fermín az ajtóból nézte végig a jelenetet, és szokása szerint már azelőtt kiolvashatta a gondolataimat, mielőtt még eszembe jutottak volna. Arra sem hagyott időt, hogy megszólaljak: karon ragadott, Beát és a babát jövendőbelije, Bernarda gondjaira bízta, engem pedig kivezetett a folyosóra – a szűk keresztmetszetű helyiség vége beleveszett a félhomályba.

– Életben van még, Daniel? – kérdezte.

Erőtlenül bólintottam, és próbáltam visszanyerni a lélegzetem, útközben ugyanis elállt. Amint újból megindultam volna a szoba felé, Fermín visszatartott.

– Ide figyeljen, mikor legközelebb belép oda, kicsit vagányabban tegye. Szerencsére Bea asszony még nincs egészen magánál, és a móka felét sem vette észre. Viszont, ha megenged egy ötletet, csodásan jönne nekünk egy fuvallatnyi friss levegő, hogy szabadon eresszük az ijedtséget, és nagyobb lendülettel vessük bele magunkat a következő lehetőségbe.

Fermín választ sem várva karon fogott, és egészen egy Barcelona és az égbolt közt félúton függő mellvédhez vezető lépcsősorig hurcolt a folyosón. Harapós, hideg szellő simogatta meg arcomat.

– Hunyja be a szemét, és vegyen három mély lélegzetet. Csak szép lassan, mintha a cipőjéig érne le a tüdeje – javasolta Fermín. – Egy tibeti szerzetes tanított meg erre a trükkre. Micsoda svihák volt! Akkor ismertem meg, mikor recepciósként és könyvelőként dolgoztam egy kis kikötői bordélyban. Mit nem tudott a csirkefogója…

Elvégeztem az előírt három mély belégzést, majd még hármat mintegy borravalóként, és magamba szívtam a tiszta levegő Fermín meg a tibeti guru által ajánlott jótékony hatását. Éreztem, hogy egy kicsit megszédülök, de Fermín megfogott.

– Azért katatóniás roham se jöjjön magára. Térjen már magához, a helyzet nyugalmat kíván, nem pedig bambaságot.

Kinyitottam a szemem, és megláttam az üres utcákat meg a lábam előtt szunnyadó várost. Hajnali háromra járhatott, és a San Pablo Kórház az árnyak dermedtségébe burkolódzott: kupolás-tornyos és íves erődítménye arabeszkként veszett bele a Carmelo-hegy felől leereszkedő ködbe. Némán szemléltem a közömbös Barcelonát – csak a kórházakból látszik ilyennek: távol áll a megfigyelő félelmeitől és reményeitől –, és hagytam, hadd hatoljon belém a hideg, és tisztítsa ki a fejemet.

– Nyilván azt gondolja, hogy gyáva alak vagyok – mondtam.

Fermín állta a tekintetemet, és megvonta a vállát.

– Ne drámázzon. Inkább azt gondolom, hogy nagy magán a nyomás, és sok az aggodalom, ez pedig nagyjából ugyanaz, csak épp felmenti a felelősség és a csúfság alól. Szerencsére itt van nálam a megoldás.

Kigombolta ballonkabátját, azt a kifürkészhetetlen bazárt: egyszerre volt mozgó gyógynövénytár, látványosságok múzeuma és ócskapiacokról meg kétes árverésekről származó limlomok és relikviák lerakata.

– Nem is tudom, hogy tarthat magánál ennyi kacatot, Fermín.

– Haladó fizika. Mivel sovány testalkatomat főleg izom- és ínrostok alkotják, ez a kis szertár megerősíti gravitációs mezőmet, és szilárdan lehorgonyoz szélben és árban. És ne higgye, hogy ilyen megjegyzésekkel elterelhet a témától: nem matricát cserélgetni, de nem is bájcsevegni jöttünk fel ide.

A figyelmeztetés után Fermín temérdek zsebe egyikéből előhúzott egy bádog laposüveget, és lecsavarta a kupakját. Úgy szagolta meg a tartalmát, mintha mennyei nedű volna benne, és elégedetten elmosolyodott. Aztán átnyújtotta az üvegcsét, ünnepélyesen a szemembe nézett, majd bólintott.

– Igyon most, vagy bánja örökké.

– Ez micsoda? Olyan a szaga, mint a dinamité…

– Csacskaság. Ez a koktél a halottakat is feltámasztja, de még a végzet adta felelősségtől megszeppent legénykéket is. Saját találmányú mesterrecept, alapja ánizslikőr meg más pálinkák, összekeverve közönséges brandyvel, ezt az italboltos félszemű cigánytól veszem, aztán az egészet megbolondítom még néhány csepp harmatfűpárlattal és montserrati gyógynövénylikőrrel, hogy megadjam neki a katalán zöldségeskert összetéveszthetetlen bukéját.

– Szent isten!

– Gyerünk, itt derül ki, ki a bátor, és ki a méltatlan. Húzóra, mintha besurranó idegenlégiós volna egy esküvői lakomán.

Engedelmeskedtem, és lenyeltem azt a pokoli kotyvalékot – olyan volt az íze, mint a cukrozott gázolajnak. Az ital lángra lobbant bennem, de még mielőtt visszanyerhettem volna józan eszemet, Fermín intett, hogy gyerünk, még egyet. Bár tiltakoztam, és éreztem bensőmben a földindulást, meghúztam még egyszer, és hálát adtam érte, hogy ez a lötty így eltompított és felbátorított.

– Na? – kérdezte Fermín. – Máris jobb, ugye? Ez a bajnokok tápja.

Meggyőződéssel bólintottam, közben fújtattam, és kigomboltam az ingem nyakát. Fermín megragadta az alkalmat, és maga is kortyolt egyet a löttyből, aztán visszatette a laposüveget a kabátjába.

– Semmi sem zabolázza meg úgy a melodrámát, mint a kémia. De nehogy rákapjon erre a trükkre, mert a szesz olyan, mint a patkányirtó vagy a nagylelkűség: minél többet használod, annál kevésbé hatásos.

– Ne aggódjon.

Fermín rámutatott két havannai szivarra – a ballonkabát másik zsebéből lógtak ki –, de most kacsintott és ingatta a fejét.

– Ezt a két Cohibát az utolsó pillanatban csoportosítottam át a mai napra, megbízott apósom, Don Gustavo Barceló párásítójából, de azt hiszem, jobb, ha máskorra hagyjuk, mert nincs túl jó formában, és nem muszáj a csöppséget már bemutatkozása napján elárvítani.

Fermín kedvesen meglapogatta a hátamat, és hagyott még néhány másodpercet, hogy koktélja szétáradjon ereimben, és etiles nyugalom leplezze el a tompa pánikot, mely fogságában tartott. Amint meglátta rajtam, hogy tekintetem üvegesedik, pupillám pedig érzékeim általános kábulatát előre jelezve kitágul, belevágott beszédébe, melyet már nyilván egész este tervezgetett.

– Barátom, Daniel, Isten, vagy aki az ő távollétében a posztján kérkedik, úgy akarta, hogy könnyebb legyen apává válni és világra hozni egy csöppséget, mint megszerezni a jogosítványt. Eme balvégzetű körülményből fakadóan töméntelen mennyiségű kretén, hebehurgya és hóhányó érzi magát feljogosítva az utódnemzésre, és az apaság medáljával felvértezve örökre megnyomorítják a csunyájukkal nemzett szerencsétlen csöppséget. Ezért, és mivel felhatalmaz a tény, hogy magam is meg akarom termékenyíteni az én szeretett Bernardámat, amint az általa sine qua non-ként követelt szent házasság és az ivarmirigyek megengedik, és ezáltal kövessem magát az atyai állapot felelősségének nagy utazásában, meg kell mondanom, és meg is mondom, hogy maga, Daniel Sempere Gispert, a felnőttség kezdeti stádiumában leledző zöldfülű, a saját magába és családapai képességeibe vetett hit csekélysége ellenére példás szülőatya lesz, még ha kezdő is, és úgy általában elég mamlasz.

Már a szónoklat felénél elvesztettem a fonalat – vagy a kirobbanó recept, vagy jóbarátom nyelvi tűzijátéka miatt.

– Fermín, nem értem pontosan, hogy mit is mondott.

Felsóhajtott.

– Azt akartam mondani, Daniel, hogy tudom, most épp majd elveszti az uralmát záróizmai felett, és nem éri fel ésszel, de amint szent neje is megmondta, nem kell félnie. Mert a kisbabákat – legalábbis a magáét – nem ejtették a fejükre, és ha valakibe csak egy cseppnyi tisztesség és méltóság is szorult, meg némi ész a fejébe, megtalálja a módját, hogy ne tegye tönkre az életét, és olyan apja legyen, hogy a fiának sose kelljen miatta szégyenkeznie.

Rásandítottam erre az emberkére: az életét is odaadta volna értem, és mindig akadt egy jó szava – ha nem egyenesen tízezer –, hogy kételyeimen vagy általános tunyaságomon segítsen.

– Bárcsak olyan egyszerű lenne, ahogy maga mondja, Fermín.

– Daniel, az életben semmi sem egyszerű, ami ér valamit. Fiatalkoromban azt gondoltam, három dolog is elég a boldoguláshoz az életben. Az első: bekötni a cipőfűzőt. A második: aprólékos figyelemmel levetkőztetni egy nőt. A harmadik: mindennap olvasni, hogy megízleljünk néhány eszesen, ügyesen megírt oldalt. Úgy gondoltam, hogy a szilárd léptű, jól simogató és a szavak zenéjét meghalló ember többet él, és főleg jobban. De az évek megtanították, hogy ennyi nem elég, és az élet néha felkínálja a lehetőséget, hogy többek legyünk pusztán evő, ürítő és a bolygón ideiglenesen helyet foglaló kétlábúaknál. És ma a végzet a maga végtelen öntudatlanságában úgy döntött, magának ajánlja fel ezt a lehetőséget.

Csekély meggyőződéssel bólintottam.

– És ha nem vagyok hozzá elég jó?

– Ha valamiben hasonlítunk egymásra, Daniel, akkor abban, hogy a jó szerencse megáldott, és olyan nőt találtunk magunknak, akit meg sem érdemlünk. A napnál is világosabb, hogy ezen az úton ők töltik meg a tarisznyánkat és ők jelölik ki a színvonalat, nekünk csak próbálkozni kell, hogy ne hagyjuk cserben őket. Na, mit szól?

– Nagyon szeretnék gondolkodás nélkül hinni magának, de nehezemre esik.

Fermín ingatta a fejét, így jelezte, hogy nincs is akkora vész.

– Ne féljen. A szeszes keverék, amivel teletöltöttem, elködösíti magában még azt a kis érzéket is, ami felfogná az én magasröptű szónoklatomat. De azt tudja, hogy az efféle ügyekben magánál régebbi motoros vagyok, és úgy általában is gyakrabban van igazam, mint egy szekérderéknyi szentnek.

– Ezt nem is vitatom.

– Azt jól is teszi, mert az első menetben kikapna. Bízik bennem?

– Hát persze, Fermín. Magával a világ végére is elmennék, hisz tudja.

– Hát akkor figyeljen rám, és bízzon magában is, akárcsak én.

A szemébe néztem, és lassan bólintottam.

– Visszatért már a józan esze? – kérdezte.

– Azt hiszem, igen.

– No, akkor rendezze azt a bús képét, bizonyosodjon meg róla, hogy a helyén van-e a fityegője, menjen vissza a szobába, és ölelje át Bea asszonyt meg a kis csemetéjét, mint egy férfi, mert épp ők tették azzá. Ahhoz viszont kétsége se férjen, hogy annak a srácnak, akit évekkel ezelőtt volt szerencsém megismerni a plaza Real boltívei alatt, és aki oly sok ijedséget okozott nekem azóta, meg kell állnia ennek a kalandnak a kezdeténél. Mert sok történetet kell még átélnünk, Daniel, és ami ránk vár, az már nem gyerekjáték. Velem tart? Csak a világ végéig, mert ki mondhatná meg, nincs-e máris itt a küszöbön?

Nem jutott eszembe semmi, csak annyi, hogy megöleljem.

– Mihez kezdenék én maga nélkül, Fermín?

– Gyakran hibázna. És ha már óvatosság: ne feledje, hogy az ön által elfogyasztott kavarmány gyakori másodlagos hatásainak egyike a szégyenérzet ideiglenes renyhülése és az érzelmi izomzat túltengése. Ezért, ha most Bea asszony meglátja, amint belép a szobába, úgy nézzen a szemébe, hogy megtudja: tényleg szereti őt.

– Már úgyis tudja.

Fermín türelmesen tiltakozott.

– Hallgasson rám – figyelmeztetett. – Nem kell kimondania, ha szégyelli, mert mi, férfiak, már csak ilyenek vagyunk, a tesztoszteron pedig nem táplálja a költészet tüzét. De éreztesse vele! Mert az ilyesmit nem is annyira mondani, mint inkább kimutatni kell. És nem is csak vasár- és ünnepnapokon, hanem mindennap.

– Majd megpróbálom.

– Annál egy kicsit többre lesz szükség, Daniel.

Így hát, miután Fermín megfosztott kamaszkorom örök és törékeny menedékétől, visszaindultam a szobába, ahol a sorsom várt rám.

Ennek az éjszakának az emléke sok évvel később is visszatért emlékezetembe, mikor egy hajnalban a régi könyvesbolt hátsó részében gubbasztottam a Santa Ana utcában, és ismét próbáltam szembenézni az üres lappal, de azt sem tudtam, hol kezdjem akár csak magamnak is megmagyarázni családom valódi történetét – már hónapok, sőt évek óta igyekeztem megvalósítani szándékomat, de egyetlen vállalható sorral sem tudtam előrébb jutni.

Fermín kihasználta a szerinte fél kiló töpörtyű emésztgetéséből fakadó álmatlanságát, és úgy döntött, még hajnalban meglátogat. Amint meglátta, hogy az üres lap előtt szenvedek, a töltőtollam meg folyik, akár egy használt kocsi, leült mellém, és végigmérte a lábamnál heverő tengernyi papírgalacsint.

– Meg ne sértődjön, Daniel, de van akár csak halvány gőze is róla, hogy mit csinál?

– Nincs – ismertem be. – Talán, ha írógépen próbálkoznék, minden más lenne. A hirdetés azt mondja, hogy az Underwood a profik választása.

Fermín megfontolta a reklám kínálta ígéretet, de aztán hevesen megrázta a fejét.

– A gépelés meg az írás közt fényévek vannak.

– Köszönöm a lelkesítést. Na és maga mi járatban errefelé ilyen korán?

Fermín végigsimított a hasán.

– Egy egész süledező kismalac elfogyasztása felforgatta a gyomromat.

– Kér egy kis szódabikarbónát?

– Inkább ne, éjjeli merevedésem lesz tőle, már elnézést, és akkor aztán tényleg le sem hunyom a szemem.

Letettem a tollat, és félbehagytam ki tudja, hányadik kísérletemet, hogy akár csak egyetlen használható mondatot is leírjak, és szememmel Fermín tekintetét kerestem.

– Daniel, minden rendben? Mármint az elbeszélés várkastélyának sikertelen ostromán kívül…

Megvontam a vállam. Mint mindig, Fermín most is gondviselésszerű pillanatban jelent meg – nem cáfolt rá kópé ex machina-hírére.

– Már egy ideje jár valami a fejemben, de nem tudom, hogyan kérdezzem meg – kezdtem bele.

Fermín eltakarta a száját, és rövid, de jelentős böffentést hallatott.

– Ha valami nyoszolyatrükkről van szó, csak mondja, ne legyen szégyenlős. Ne feledje, az ilyesmiben okleveles szakértő vagyok.

– Nem, nem hálószobai téma.

– Kár, pedig friss információm van néhány olyan új fortélyról, hogy…

– Fermín – fogtam rövidre –, maga szerint eddig olyan életet éltem, amilyet kellett? Méltónak bizonyultam?

Barátomnak elakadt a szava. Lesütötte a szemét, és felsóhajtott.

– Ne mondja, hogy erről szól ez a zátonyra futott, Balzacra emlékeztető időszaka. Lelki útkeresés meg ilyesmik…

– Hát nem azért ír az ember, hogy megértse magát és a világot?

– Nem, ha az ember tudja, mit csinál, maga viszont…

– Fermín, maga szörnyű rossz gyóntató. Segítsen egy kicsit.

– Azt hittem, regényíró akar lenni, nem pedig szent.

– Mondja meg az igazat. Kiskorom óta ismer: csalódott bennem? Az a Daniel lettem, akit maga várt? Olyan apa, amilyen szerette volna, hogy legyek? Mondja meg az igazat!

Fermín az égre emelte tekintetét.

– Daniel, az igaz olyan butaság, amit az emberek akkor mondanak, mikor azt hiszik, tudnak valamit. Annyit tudok én az igazságról, mint annak a bámulatosan csúcsos nevű és felsőtestű nőnek a melltartójáról, akit a Capitol moziban láttunk néhány napja.

– Kim Novak volt az – pontosítottam.

– Isten és a tömegvonzás törvénye tartsa meg kegyelmében. És nem, Daniel, nem csalódtam magában. Soha. Maga jó ember és jó barát. És ha kíváncsi a véleményemre: igen, elhunyt édesanyja, Isabella is büszke lenne magára, és azt gondolná, hogy jó fia van.

– De nem jó regényíró – mosolyodtam el.

– Daniel, nézze, maga úgy regényíró, ahogy én domonkos szerzetes. És ezt jól tudja. Nincs az a toll vagy Underwood a világon, ami ezen segítene.

Felsóhajtottam, és sokáig csak hallgattam. Fermín gondolataiba merülve figyelt.

– Tudja mit, Daniel? Igazán úgy gondolom, hogy azok után, amiket együtt átéltünk, én még mindig az a szerencsétlen vagyok, akire az utcán fekve talált rá, és akit irgalomból hazahozott, maga meg még mindig az a kis esetlen kölyök, aki elveszik a világban, és egyre-másra titkokba botlik, melyekről azt hiszi: ha megoldja őket, valami csoda folytán emlékezni fog édesanyja arcképére, visszaszerzi a világ által elrabolt igazság emlékezetét.

Megfontoltam szavait – a csontomig hatoltak.

– És olyan szörnyű lenne, ha így volna?

– Rosszabb is lehetne. Például, ha maga regényíró lenne, mint a barátja, Carax.

– Talán az lenne a legjobb, ha megkeresném, és meggyőzném, hogy ő írja meg ezt a történetet – jegyeztem meg. – A mi történetünket.

– Néha a fia, Julián is ezt mondja.

Rámeredtem Fermínre.

– Hogy mit mond Julián? Mit tud ő Caraxról? Maga beszélt a fiamnak Caraxról?

Fermín a védjegyének számító nagy bociszemekkel nézett rám.

– Hogy én?

– Miket mesélt neki?

Fermín felszusszant – így adta értésemre, hogy jelentéktelen a kérdés.

– Csekélységeket. Legfeljebb ártalmatlan lábjegyzeteket. Az a helyzet, hogy a gyermek vizsgálódó hajlamú, ráadásul vág az esze, mindent észrevesz, és össze is rakja a dolgokat. Nem az én hibám, hogy ilyen eszes a csöppség. Világos, hogy nem magára ütött.

– Szűzanyám… És Bea már tudja, hogy maga Caraxról beszélget a gyerekkel?

– A házaséletébe nem avatkozom bele. De kétlem, hogy sok olyasmi volna, amit Bea asszony ne tudna vagy ne sejtene.

– Fermín, egyszer s mindenkorra megtiltom, hogy Caraxról beszéljen a fiamnak.

Szívére tette a kezét, és ünnepélyesen bólintott.

– Pecsét van az ajkamon. Hulljék rám a legsetétebb gyalázat, ha egy elködösült pillanatomban emez ünnepélyes hallgatási esküt megtörendném.

– És ha már itt tartunk, Kim Novakot se emlegesse neki. Ismerem magát.

– Az ilyesmiben ártatlan vagyok, akár a bárányka, aki elveszi a világ bűneit, hisz ezt a témát a gyermek szokta felhozni, mivelhogy cseppet sem buta.

– Lehetetlen egy alak maga.

– Alázatosan fogadom el igazságtalan szidalmait, mert tudom, hogy a saját sekélyes szellemessége miatt érzett csalódása váltja ki. Caraxén kívül is óhajt méltóságod hozzáadni más neveket a megemlíthetetlenek fekete listájához? Bakunyint? Vagy Estrellita Castrót?

– Miért nem megy el aludni, és hagy engem békén, Fermín?

– Hagyjam magára ebben a vészhelyzetben? Ugyan, hisz legalább egy épeszű felnőtt is kell a társaságba.

Fermín végigmérte a töltőtollat meg az asztalon várakozó üres papírhalmot – olyan lenyűgözve bámulta, mintha sebészi szerszámkészlet lett volna.

– Eszébe jutott már, hogyan fogjon neki a nagy feladatnak?

– Nem. Épp ezen voltam, mikor beállított maga, és elkezdett zagyvaságokat beszélni.

– Butaság. Nélkülem maga még a bevásárlólistát sem írná meg.

Végül elhatározta magát, nekigyürkőzött a ránk váró titáni feladatnak, helyet foglalt mellettem egy széken, és rám szegezte tekintetét – olyan áthatóan, mint akinek alig van szüksége szavakra ahhoz, hogy megértesse magát.

– Ha már listáknál tartunk: én ennek a nagyregénynek az ügyéről kevesebbet tudok, mint a szilícium előállításáról és felhasználásáról, de az jutott eszembe, hogy ha valaki bele akar kezdeni a mesélésbe, előtte listát kell írnia arról, hogy mit akar elmesélni. Egyfajta leltárt.

– Egy útitervet? – vetettem fel.

– Útitervet akkor ötöl ki az ember, mikor nem tudja jól, hová tart, és így győzi meg magát meg még néhány butuskát, hogy tart valamerre.

– Nem is olyan rossz ötlet. Az önbecsapás minden lehetetlen vállalkozás titka.

– Látja? Verhetetlen párost alkotunk. Maga jegyzetel, én gondolkodom.

– Hát akkor gondolkodjon fennhangon.

– Van elég tinta ebben a kacatban ahhoz, hogy oda-vissza megjárjuk a poklot?

– Arra elég, hogy nekiinduljunk.

– Most már csak azt kell eldöntenünk, hol kezdjük a listát.

– Mi lenne, ha azzal kezdenénk, hogy hogyan találkozott vele? – kérdeztem.

– Kivel?

– Hát mégis kivel, Fermín? A mi Aliciánkkal, a Csodák Barcelonájában.

Árnyék suhant át az arcán.

– Azt hiszem, ezt a történetet még senkinek sem meséltem el. Még magának sem, Daniel.

– Hát akkor kell-e jobb bejárat az útvesztőbe?

– Az embernek úgy kellene meghalnia, hogy bizonyos titkokat magával vihessen – tiltakozott Fermín.

– Épp az viszi sírba az embert idejekorán, ha túl sok titka van.

Fermín meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Hát ezt meg ki mondta? Szókratész? Vagy én?

– Nem. Most az egyszer Daniel Sempere Gispert mondta, a Homo mamlassus, épp az imént.

Fermín elégedetten elmosolyodott, és kicsomagolt egy Sugust, majd a szájához emelte.

– Évekbe telt, de végre tanult a mesterétől, maga kis csibész. Kér egyet?

Elfogadtam egy Sugust, mert tudtam, hogy ez Fermín barátom teljes vagyonának legértékesebb darabja, és megbecsülését fejezi ki azzal, hogy megosztja velem.

– Daniel, hallotta már azt a sokat idézett mondást, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad?

– Hogyne. Általában olyanok mondják, akik inkább a háború, mint a szerelem pártján állnak.

– Így is van, mert az egész egy rohadt hazugság.

– És ez most háborús vagy szerelmi történet?

Fermín megvonta a vállát.

– Mégis miben más a kettő?

Így aztán az éj leple alatt, néhány Sugus cukorka meg az idő ködébe fenyegetően belehomályló emlékek varázsa segítségével Fermín belefogott, hogy összefűzze a szálakat, melyek majd történetünk végét és kezdetét összekötik.

Részlet

Julián Carax

Lelkek labirintusa

(Elfeledett Könyvek Temetője, IV. kötet)

című regényéből.

Éditions de la Lumière, Párizs, 1992. A kiadvány szerkesztője

Émile de Rosiers Castellaine

DIES IRAE

BARCELONA,

1938. március

1

A potyautast tenger hullámzása ébresztette fel. Ahogy kinyitotta a szemét, végtelenbe vesző köd sejlett fel előtte. A hajó imbolygása, a salétromszag meg a hajótestet nyaldosó hullámok eszébe juttatták, hogy nem a szárazföldön van. Félretolta az ágyául szolgáló zsákokat, majd lassan feltápászkodott: a hajóteret alkotó oszlopok és ívek résein át beszűrődő zajokat fülelte.

Mintha látomása volna: egy elmerült székesegyházat látott száz múzeum és palota elrabolt kincseivel. Egy flottányi luxusautó féligáteresztő fóliával letakart körvonalai rajzolódtak ki egy kis csoportnyi szobor meg kép között. Egy nagy harangjáték mellett egy papagáj kalitkáját fedezte fel: a káprázatos tollazatú madár szigorú tekintettel vizsgálgatta a potyautast.

Valamivel odébb Michelangelo Dávid-jának másolatát vette észre: valaki szellemesen megkoronázta a csendőrség háromszögletű kalapjával. Mögötte próbababák kísérteties serege történelmi ruhákban – mintha örökre belefagytak volna egy bécsi keringőbe. Oldalt egy fényűző, üvegezett oldalú, koporsóval is felszerelt halottaskocsinak támasztva ott állt egy halom régi, bekeretezett hirdetőtábla. Az egyik egy arénában rendezett bikaviadalt hirdetett, még a háború előtti időkből.

A gerelyes viadorok névsorában szerepelt egy bizonyos Fermín Romero de Torres is. A rejtőzködő utas megcirógatta tekintetével a betűket – őt akkoriban még más néven ismerték, de azt hamarosan elhagyta a háború hamvaiban –, és ajkán némán formálta meg a szavakat.

Jó név, ízlelgette magában. Dallamos. Operai. Méltó az élet potyautasának eposzi és szívfacsaró alakjához. Fermín Romero de Torres, vagyis a jókora orrhoz tapasztott szikár kis emberke, aki hamarosan felveszi ezt a nevet, az utóbbi két napot a teherhajó gyomrában töltötte, mely két éjszakája kelt útra Valenciából. Csoda, hogy felszökhetett a hajóra: egy mindenféle árucikkek közt terpeszkedő, régi fegyverekkel teli, nagy ládában rejtőzött el. A fegyverek egy része lepecsételt zsákokban utazott, csomót kötöttek rájuk, ez védte őket a nedvességtől – a többi viszont csak úgy csupaszon volt: egymásra hányva hevertek, és Fermín úgy látta, valószínűbb, hogy egy szegény milicista arcába robbannak, vagy épp őt magát röpítik levegőbe, mint hogy az ellenséget terítik le.

Hogy kinyújtsa egy kicsit a lábát, és leküzdje a hideg meg a láda falán gyöngyöző nedvesség okozta zsibbadást, félóránként kimerészkedett a kasztnik és a szállítmány útvesztőjébe, hogy keressen valami ehetőt, vagy az ehető hiányában valamit, amivel elütheti az idejét. Az egyik ilyen körjárata során barátságot kötött egy egérkével, aki már hozzászokott az efféle helyzetekhez: a kezdeti bizalmatlanság időszaka után félénken odament hozzá, és öle melegében megosztoztak néhány íztelen sajtdarabkán, melyet Fermín az egyik élelmiszerládában talált. A sajtnak – már ha sajt volt ez a rágós, zsíros anyag – szappaníze volt, és amennyire Fermín gasztronómiai ismeretei megítélhették, készítésében tehénnek vagy más kérődzőnek sem lehetett benne a keze, de még a patája sem. Ám bölcs dolog elismerni, hogy ízlés dolgában semmi sincs kőbe vésve – de ha volna is, azok a nyomorúságos napok alaposan átírták a szabályt, így hát mindketten olyan örömmel lakmároztak, ahogy csak több hónapos éhezés után lehet.

– Rágcsáló barátom, a fegyveres hadakozás egyik előnye, hogy a moslék egyik napról a másikra istenek eledelének tűnhet, és még a pálcikára bölcsen feltűzött szar is mintha egy párizsi boulangerie szenzációs bouquet-ját kezdené árasztani. Ez a koszlé alapú levesekre és a fűrészporral vegyített morzsára épülő félkatonai étrend kicserzi a lelket, és olyan érzékennyé teszi az ember száját, hogy egy napon azon kapja magát, hogy rossz időkben még a falak parafa borításának is lehet ibér sertésszalonnaíze.

Az egérke türelmesen hallgatta Fermínt, míg a potyautas által szerzett elemózsián osztozkodtak. A kis rágcsáló néha jóllakottan elszundított a lábánál. Fermín elnézte, és úgy érezte, végül is azért jönnek ki jól, mert hasonlítanak egymásra.

– Olyanok vagyunk mi, komám, mint két tojás: tűrjük nyugalommal a két lábon járó majom sorscsapását, és kikaparjuk magunknak, amit lehet, csak hogy életben maradjunk. Adja isten, hogy egy nem túl távoli napon egy szempillantás alatt kipusztuljanak a főemlősök, és a diplodocusszal, a mamuttal meg a dodóval együtt szagolják alulról az ibolyát, hogy önök, szorgalmas és békés teremtmények, akik beérik azzal, hogy egyenek, paráználkodjanak és aludjanak, megörökölhessék a földet, vagy legalábbis osztozhassanak rajta a csótánnyal vagy valamelyik másik fedelesszárnyúval.

Az egér, még ha nem is értett vele egyet, ennek semmi jelét sem adta. Barátságos és villongásoktól mentes együttélés volt az övék, úriemberek közötti egyezményen alapult. Napközben matrózok léptei hallatszottak be a raktárba. Nagy ritkán, ha a legénység egyik-másik tagja lemerészkedett – általában azért, hogy lopjon valamit –, Fermín visszabújt a fegyverládába, és a tenger ringatása meg a lőporszag közepette szundított egyet. Második fedélzeti napján, amint ennek a leviatánnak a gyomrában rejtőzve a csodák utazó vásárának felfedezésére indult, Fermín, a modern Jónás, a Szent Iratok részmunkaidős tanulmányozója, rátalált egy szépen kötött Bibliákkal teli ládára. A leletet legalábbis merésznek és bizarrnak találta, de mivel nem akadt más irodalmi kínálat, kölcsönvett egy példányt, és egy – szintén a rakományból elemelt – gyertya fényénél olvasott fel belőle saját magának és útitársának: az Ószövetségből válogatta a részleteket, mert azt sokkal szórakoztatóbbnak és vadabbnak találta, mint az Újat.

– Figyelmezzen, mesterem, olyan példabeszéd következik mélységes szimbolikával, tele vérfertőzéssel meg csonkítással, de olyan, hogy utána még a Grimm fivéreknek is fehérneműt kell cserélniük.

Így teltek hát az órák és a napok a tenger menedékén, mígnem 1938. március 17-ének hajnalán Fermín kitárta szemét, és észrevette, hogy rágcsáló barátocskája odébbállt. Talán Szent János Jelenéseinek bizonyos részleteit találta túl erősnek előző éjjel, de lehet, hogy csak megérezte, hogy az utazás a vége felé közelít, és jobb lesz kereket oldani. Fermín az újabb csontig hatolóan hideg éjszakától zsibbadtan támolygott el a kilátást adó hajóablakok egyikéig, melyen behatolt a hajnal skarlát lehelete. A kerek kis ablak csak néhány tenyérnyire volt a vízszint felett – Fermín onnan nézte, hogyan emelkedik a nap a borvörös tenger fölé. Keresztülment a hajótéren – a lőszeres dobozokat meg a fürtbe kötözött rozsdás bicikliket is ki kellett kerülnie hozzá – és túloldalt is kinézett. A kikötő világítótornyának párás fénye végigsepert a hajó oldalán – egy pillanatra az összes ablakon fénytüskék záporoztak be. Távolabb, az őrtornyok csúcsdíszei és tornyocskái között terpeszkedő köd káprázatában feltűnt Barcelona hosszan elnyúló városa.

Fermín elmosolyodott, egy pillanatra még a hidegről meg a testét borító zúzódásokról is megfeledkezett, melyeket a legutóbbi kikötői állomás csetepatéi és balszerencsés kalandjai során szerzett.

– Lucía… – suttogta, ahogy felidézte az arcot, amely még a legsötétebb helyzetekben is életben tartotta.

Zakója belső zsebéből elővett egy borítékot – azóta őrizgette, mióta elindult Valenciából –, és felsóhajtott. Az álomkép szinte rögvest szertefoszlott. A hajó sokkal közelebb volt a kikötőhöz, mint ahogy sejtette. Minden valamirevaló potyautas tudja, hogy nem feljutni nehéz a hajóra, hanem az, hogy ép bőrrel surranj ki az utolsó pillanatban, és úgy juss le a hajóról, hogy észre sem vesznek. Ha abban reménykedik, hogy saját lábán, ép csontokkal ér földet, jobban teszi, ha elkezdi kidolgozni a menekülési stratégiát. Amint hallgatta, hogyan szaporázza lépteit és kettőzi tevékenységét a legénység, megérezte, hogy a hajó fordulni kezd, és a motorok fordulatszáma lecsökken, amint áthaladnak a kikötő bejáratán. Újból eltette a levelet, és igyekezett eltüntetni ott-tartózkodása nyomait: elrejtette a gyertyák csonkjait, a bútorként szolgáló zsákokat, elmélkedő olvasmányként szolgáló Bibliáját, meg a maradék avas keksz- és sajtmorzsákat. Ez után, ahogy tudta, visszazárta a ládákat, melyeket élelemkeresés közben bátorkodott kinyitni – elnyűtt csizmája kopott sarkával ütögette vissza beléjük a szegeket. Ahogy elnézte szegényes lábbelijét, elhatározta, hogy amint szárazföldre kerül, és teljesíti ígéretét, következő célja egy új pár cipő beszerzése lesz, de az a pár nem olyan lesz, mintha a hullaházból emelték volna el. A potyautas, míg ott sürgött-forgott a hajótérben, az ablakon keresztül megfigyelhette, hogyan úszik be a hajó a barcelonai kikötőbe. Még egyszer odanyomta orrát az üveghez, de megborzongott, amint meglátta a Montjuïc-erőd katonai börtönét a hegy tetején: úgy gubbasztott ott a város felett, mint valami ragadozó madár.

– Ha nem vigyázol, ott kötsz ki… – suttogta.

A távolban tűként rajzolódott ki Kolumbusz Kristóf szobra – mint mindig, most is rossz felé nyújtotta mutatóujját: összetévesztette az amerikai földrészt a Baleár-szigetekkel. Az eltévedt felfedező mögött nyílott a Rambla torkolata, egészen az óváros szívéig vezetett – ott vár rá Lucía. Egy pillanatra elképzelte, ahogy a lepedők közt illatozik. A bűntudat és a szégyen eltérítette gondolatát ettől a látomástól. Elárulta az ígéretét.

– Te nyomorult – mondta magában.

Tizenhárom hónap és hét nap telt el azóta, hogy legutóbb látta – de az idő úgy nyomasztotta, mintha tizenhárom év lett volna. Mielőtt visszabújt rejtekhelyére, utolsóként az Irgalmas Szűzanya körvonalait csípte el, a város védelmezőjének szobrát a kikötővel szemközti kupola tetején – úgy festett, mintha bármelyik pillanatban szárnyra kaphatna Barcelona házai fölött. Neki ajánlotta lelkét és nyomorúságos testét, mert – bár azóta nem járt templomban, hogy kilencéves korában összetévesztette szülőfaluja kápolnáját a községi könyvtárral – bárkinek megesküdött volna, aki képes vagy hajlandó meghallgatni, hogy, ha a Szűz – vagy az égi dolgok bármelyik illetékes küldötte – közbenjár érte, és segít neki, hogy súlyos kellemetlenség és halálos sérülés nélkül révbe érjen, akkor a spirituális szemlélődésre irányítja életét, és a miseipar állandó ügyfelévé válik. Amint megtette ígéretét, kétszer keresztet vetett, majd sietve visszabújt fegyveres ládájába, és úgy feküdt le a fegyverágyra, mint halott a koporsójába. Épp mielőtt még lecsukta volna a fedőt, észrevette, hogy barátja, a kisegér figyeli egy plafonig érő ládahalom tetejéről.

– Bonne chance, mon ami – mormolta.

Egy pillanattal később elnyelte a lőporszagú sötétség, a bőrének nyomódó lőfegyverek hidege, meg visszavonhatatlanul megpecsételt sorsa.

2

Kis idő múlva Fermín kifülelte, hogy a motorzaj elült, a hajó pedig a kikötő szelíden hullámzó vizén vesztegel. Számításai szerint ahhoz még túl korán volt, hogy máris a mólóknál tartsanak. Az utazás két-három megállója során füle megtanulta megkülönböztetni a lehorgonyzás manőverének protokollját és hangzavarát, a hajókötél suhogásától a vasmacska láncának koppanásán keresztül a mólóhoz súrlódó hajótestig. Ezen jelekből Fermín egyet sem ismert fel – csak szokatlanul zaklatott sürgés-forgás hallatszott a fedélzetről. A kapitány valamilyen oknál fogva úgy döntött, idő előtt megállítja a hajót. Fermín a háború éveiben már megtanulta, hogy a váratlannal gyakran jár kéz a kézben a szerencsétlenség, így hát összeszorította a fogát, és ismét keresztet vetett.

– Szűzanyácskám, lemondok javíthatatlan agnoszticizmusomról, meg a modern fizika rosszmájú célozgatásairól is – suttogta abban a koporsóféleségben, melyet a többszörösen használt fegyverekkel osztott meg.

Könyörgésére hamarosan érkezett is a válasz. Fermín úgy hallotta, egy másik, kisebb bárka közelít, majd súrolja a hajótestet. Néhány pillanattal később katonás léptek döndültek a fedélzeten a legénység zsivaja közepette. Fermín nyelt egyet. Megcsáklyázták őket.

3

„Harminc éve vagyok a tengeren, de a legrosszabb része mindig a partra érés" – gondolta Arráez kapitány, míg a kapitányi hídról figyelte a hajó bal oldali létrájáról fellépő emberek csoportját. Tartásuk fenyegető volt, fegyvert viseltek, félretolták a legénységet – vélhetőleg vezetőjüknek készítették elő a terepet. Arráez az a fajta tengeri ember volt, akinek bőrét kicserzette a nap és a salétrom, vizenyős tekintetét pedig mintha folyton könnyfátyol borítaná. Fiatalon azt hitte, az ember a kalandért száll hajóra, de az évek során megtanulta, hogy az mindig a kikötőben várja, méghozzá hátsó szándékkal. A tengeren semmitől sem félt. Viszont ha szárazföldre lépett – főleg ezekben a napokban –, rögtön elfogta a hányinger.

– Bermejo, fogja a rádiót, és szóljon a kikötőnek, hogy épp feltartóztattak, és némi késéssel érkezünk.

Bermejo, az első tiszt, elsápadt és remegni kezdett – ez az utóbbi hónapok bombázásainak és összecsapásainak hatása volt. Szegény Bermejo régebben folyami sétahajókon dolgozott tisztként a Guadalquiviren – nem bírta a gyomra az ilyen munkát.

– Mit mondjak, ki tartóztatott fel, kapitány úr?

Arráez ránézett az alakra, aki épp fellépett a fedélzetre. Fekete ballonkabátot viselt, meg kesztyűt és karimás kalapot – úgy tűnt, egyedül csak nála nincs fegyver. Arráez figyelte, hogyan járja be lassacskán a fedélzetet. Viselkedéséből tökéletesen kiszámított kimértség és érdektelenség sugárzott. Szeme sötét szemüveg mögött rejtőzött – most lassan végigmérte a legénység tagjainak arcát, de a magáé közben kifejezéstelen maradt. Végül megállt a fedélzet közepén, tekintetét a kapitányi hídra emelte, kalapjával szalutált, így fejét is felfedte, majd elővillantotta hüllőmosolyát.

– Fumero – mormolta a kapitány.

Mióta ez a figura ott kígyózott a fedélzeten, Bermejo mintha tíz centit összement volna, és olyan fehér lett, akár a gipsz. Csak ennyit tudott kinyögni:

– Hogy ki?

– Politikai rendőrség. Menjen, és mondja meg az embereknek, hogy senki ne butáskodjon. Aztán rádión értesítse a kikötőt, ahogy mondtam.

Bermejo bólintott, de meg sem mozdult. Arráez szúrósan nézett rá.

– Bermejo, menjen már. És próbálja meg nem összehugyozni magát, az isten szerelmére!

– Igenis, kapitány úr.

Arráez néhány pillanatig magára maradt a kapitányi hídon. Tiszta nap volt, az ég kristályos, és csak néhány tünékeny felhő látszott, mintha egy akvarellista ecsetje húzta volna őket. Megfordult a fejében, hogy magához vegye a kabinjában kulccsal őrzött revolvert, de az ötlet együgyűségén mindjárt keserűen el is mosolyodott. Nagyot sóhajtott, megigazította kirojtosodott kabátja gombjait, elhagyta a kapitányi hidat, és lement a lépcsőn – ott várta régi ismerőse: cigarettát cirógatott az ujja között.

4

– Isten hozta Barcelonában, Arráez kapitány.

– Köszönöm, hadnagy úr.

Fumero elmosolyodott.

– Most már parancsnok.

Arráez bólintott, és állta a sötét szemüveg mögött rejtőző szempár nézését – bár nehéz lett volna kifürkészni, mire figyel Fumero éles tekintete.

– Gratulálok.

Fumero megkínálta cigarettával.

– Nem, köszönöm.

– Minőségi áru – győzködte Fumero. – Amerikai szőke.

Arráez elfogadta a cigarettát, és eltette a zsebébe.

– Óhajtja átvizsgálni a papírokat és az engedélyeket? Minden naprakész, a katalán kormány jóváhagyásával és pecsétjeivel…

Fumero megvonta a vállát, közömbösen kifújt egy füstfelhőt, és halvány mosollyal vizsgálta meg parázsló cigarettáját.

– Biztos vagyok benne, hogy a papírjaival minden rendben. Mondja, milyen rakományt szállít?

– Ellátmányt. Gyógyszert, fegyvert meg lőszert. És néhány árverezésre elkobzott magántulajdonú tárgyat. A kormányzat valenciai küldöttségének pecsétjével ellátott leltári lista is rendelkezésre áll.

– Öntől nem is számítottam másra, kapitány. De ez a maga dolga, meg a kikötői és vámhatóságoké. Én csak a nép egyszerű szolgája vagyok.

Arráez higgadtan bólintott – észben tartotta, hogy le ne vegye szemét a kifürkészhetetlen, fekete szemüvegről.

– Ha a parancsnok úr esetleg megmondaná, mit keres, örömmel…

Fumero intett, hogy kövesse, és együtt sétáltak végig a fedélzeten – a legénység közben várakozással figyelte őket. Néhány perc múltán Fumero megállt, szippantott egy utolsót, majd kidobta a csikket a hajókorláton. Aztán rátámaszkodott, és úgy nézte Barcelonát, mintha korábban még sosem látta volna.

– Érzi ezt, kapitány?

Arráez kivárt egy pillanatig, csak utána válaszolt.

– Nem igazán tudom, mire gondol, parancsnok úr.

Fumero barátságosan megveregette a karját.

– Vegyen mély lélegzetet. Csak szép lassan. Meglátja, észre fogja venni.

Arráez összenézett Bermejóval. A legénység tagjai zavartan bámultak egymásra. Fumero feléjük fordult, és intett, hogy szaglásszanak.

– Na? Senki?

A kapitány igyekezett kierőltetni magából egy mosolyt, de az nem jutott el az ajkáig.

– Mert én bizony érzem – folytatta Fumero. – Azt ne mondja, hogy elkerülte a figyelmét.

Arráez tétován bólintott.

– Hát persze – sürgette Fumero. – Hát persze hogy érzi a szagát. Ahogy én is, és mindenki, aki itt van. Patkányszag. Azé az undorító patkányé, akit a hajón rejteget.

Arráez zavartan vonta össze szemöldökét.

– Biztosíthatom, hogy…

Fumero felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Ha egy patkány egyszer besurrant, már nem lehet megszabadulni tőle. Mérget etetsz vele – megeszi. Csapdát állítasz neki – beleszarik a közepébe. Semmitől sem nehezebb megszabadulni, mint egy patkánytól. Azért, mert gyáva. Mert bujkál. Mert azt hiszi, ravaszabb nálad.

Fumero néhány másodpercig ízlelgette saját szavait.

– És tudja, mi az egyetlen módja, hogy megszabaduljunk a patkánytól, kapitány? Hogyan lehet egyszer s mindenkorra leszámolni vele?

Arráez ingatta a fejét:

– Nem tudom, parancsnok úr.

Fumero fogait is kivillantva vigyorodott el.

– Hát persze hogy nem. Maga tengeri ember, miért is tudná? Ez az én munkám. Ezért küldött a világba a Forradalom. Figyeljen, kapitány. Figyeljen, és tanuljon.

Mielőtt Arráez bármit is szólhatott volna, Fumero elindult a hajóorr felé, emberei pedig követték. A kapitány ekkor vette észre, hogy tévedett. Fumerónál bizony volt fegyver. Csillogó revolvert tartott a kezében – igazi gyűjteménybe illő darabot. Ahogy átszelte a fedélzetet, válogatás nélkül lökdöste félre a legénység tagjait, a kabinok ajtajára pedig ügyet sem vetett. Tudta ő, hová megy. Egyetlen intésére az emberei körbevették a hajóteret lezáró csapóajtót, és vártak a parancsszóra. Fumero odahajolt a fémlemezhez, és úgy kocogtatta meg, mintha egy öreg barátjához kopogna be.

– Meglepetés – fuvolázta.

Amint az emberei gyakorlatilag letépték a csapóajtót, és a nap fénye behatolt a hajó gyomrába, Arráez visszahúzódott a kapitányi hídra. A háború két éve alatt már épp eleget tapasztalt és tanult. Utoljára még azt látta, hogy Fumero úgy nyalogatja a szája szélét, mint a macska – aztán revolverrel a kezében elindult lefelé a hajó gyomrába.

5

Fermín már napok óta ugyanazt az állott levegőt szívta a hajótérben, ezért megérezte a csapóajtón át beáradó friss szellő illatát: az őt rejtő fegyveres láda résein is átszivárgott. Oldalra hajtotta a fejét, és a láda fedele meg a pereme közti nyíláson sikerült kivennie a raktáron végigseprő porzó fénycsóvákat. Zseblámpák.

A párás fehér fény súrolta a rakomány körvonalait, és átlátszóvá tette az autókat és műtárgyakat fedő vásznakat. A léptek zaja és a raktárban visszhangzó fémes hangok lassacskán közeledtek. Fermín összeszorította a fogát, és gondolatban újra végigjárta az utat, melyen visszajutott rejtekhelyére. A zsákokat, a gyertyákat, az ételmaradékot, a lábnyomokat, melyeket a rakomány mentén elhagyhatott. Úgy vélte, semmi sem kerülte el a figyelmét. Itt aztán sosem találnak meg – mondta magában. Soha.

Ám ekkor meghallotta, hogy az az ismerős, keserű hang kiejti a nevét, de úgy, mintha valami dallamot dúdolna – és kiment az erő a térdéből.

Fumero.

A hangja, a léptei már nagyon közelről hallatszottak. Fermín összeszorította szemét, mint a gyermek, aki szobája sötétjében retten meg egy különös zajtól. Nem mintha azt hinné, hogy ez majd megvédi, hanem mert nem meri felismerni az ágy mellett álló, fölé magasodó alak árnyékát. Abban a pillanatban érezte, ahogy a léptek kínos lassúsággal haladnak el, csupán néhány centiméterre őtőle. A kesztyűs kezek úgy siklottak végig a láda fedelén, akár a kígyó. Fumero fütyörészett valamit. Fermín visszatartotta a lélegzetét, és továbbra sem nyitotta ki a szemét. Hideg izzadságcseppek gurultak végig homlokán, és ökölbe kellett szorítania kezét, hogy ne remegjen. Egyetlen izmát sem merte megmozdítani: félt, hogy teste hozzáér valamelyik fegyveres zsákhoz, és ezzel is zajt csap – akármilyen kicsit is.

Talán tévedett. Talán mégis megtalálják. Talán nincs is a világnak olyan szeglete, ahová elbújjon, és túlélje, hogy aztán elmesélhesse az egészet. Végül is talán ez a nap is csak épp olyan alkalmas rá, mint a többi, hogy kilépjen az előadásból. És ha már itt tartunk, senki sem gátolja abban, hogy kirúgja a láda fedelét, fogja az egyik puskát, amin rajta fekszik, és farkasszemet nézzen vele. Jobb két pillanat alatt szitává lőve meghalni, mint Fumero keze és játékszerei által, két hét fellógatás után, a Montjuïc-erőd egyik tömlöcében.

Megtapogatta a fegyvert – a ravaszt kereste rajta – és jól megmarkolta. Mindeddig eszébe sem jutott, hogy valószínűleg nincs is megtöltve. Úgyis mindegy – gondolta. Ahogy ő céloz, minden esélye megvan rá, hogy saját lábát lője el, vagy a Kolumbusz-szobor szemébe találjon. Erre a gondolatra elmosolyodott, mellére húzta és két kézzel megragadta a fegyvert. Korábban még sosem használt lőfegyvert, de azt mondta magában, a kezdőnek mindig szerencséje van, és legalább az igyekezet megérdemli a bizalmat. Felhúzta a kakast, és felkészült, hogy – útban a mennyország vagy a pokol felé – leröpítse don Francisco Javier Fumero fejét.

Egy pillanat múlva azonban a lépések eltávolodtak, és velük a dicsőség esélye is: eszébe jutott, hogy a nagy szeretők – akár gyakorlatban, akár csak hivatásukban azok – nem arra születtek, hogy az utolsó pillanatban hőssé váljanak. Mély sóhaj szakadt fel belőle – mellére tette a kezét. Ruhája úgy ragadt rá a testére, mintha második bőre volna. Fumero és kopói távolodtak. Fermín elképzelte, ahogy árnyékuk beleveszik a hajótér sötétjébe, és megkönnyebbülten elmosolyodott. Talán mégsem köpték be. Talán ez az egész csak egyszerű rutinellenőrzés.

És akkor a lépések megtorpantak. Síri csönd állt be – Fermín néhány másodpercen keresztül csak saját szívdobogását hallotta. Aztán alig érzékelhető surranással ért el hozzá valami apróság zaja: a láda fedelén tipegett fel-alá, néhány centiméterre Fermín arcától. Enyhe keserédes szagáról ismerte fel. Útitársa, a kisegér szaglászott a láda hézagjai közt – minden valószínűség szerint megérezte barátja szagát. Fermín már épp rákészült, hogy halk sziszegéssel elhessegesse, de ekkor fülsiketítő dördülés töltötte be a hajóteret.

A nagy kaliberű golyó tüstént porrá zúzta a rágcsálót, és határozott bemeneti nyomot vágott a láda fedelén, Fermín arcától úgy öt centire. A rések között lecsöpögött a vér, és ráfröccsent Fermín ajkára. Fermínnek ekkor valami csiklandozni kezdte a lábát – és ahogy odanézett, nyugtázta, hogy a lövedék majdnem eltalálta a lábát: nadrágszárát még ki is perzselte – ez mutatta meg a golyó útját. Fermín hallotta, hogy a léptek visszatérnek, és rejteke mellett állnak meg. Fumero letérdelt a láda mellé. Fermín látta szeme csillogását a láda teste és teteje közti apró nyíláson.

– Most is alantas barátok közt forgolódsz, mint mindig, mi? Hallanod kellett volna, hogy üvöltött a haverod, Amancio, mikor elmesélte, hol találunk téged. Csak néhány kábel a hősi tökötökre, és már daloltok is, mint a pacsirta.

Ahogy azt a tekintetet nézte, és figyelembe vette mindazt, amit tudott róla, Fermín úgy érezte: ha nem izzadta volna már ki magából az utolsó csepp bátorságot is abban a szarkofágban, összevizelte volna magát rémületében.

– Büdösebb vagy, mint a kis társad – suttogta Fumero. – Azt hiszem, rád fér egy kis fürdés.

Hallotta az emberek lépteit, meg a tumultust: odébb tologatták a ládákat és felborogatták a tárgyakat az egész hajótérben. Eközben Fumero egyetlen centiméterrel sem mozdult el a helyéről. Szeme olyan türelmesen vizsgálódott a láda belseje felé, mint a kígyó a fészek peremén. Fermín hamarosan meghallotta, hogy kopácsolnak a ládáján. Eleinte azt hitte, szét akarják verni. De amint meglátta a szegek végét a fedél szegélyén, rájött, hogy az egészet le fogják szögelni. A láda teste és fedele közti nyílás egyetlen pillanat alatt semmivé lett. Eltemették őt – a saját rejtekhelyére.

Fermín ekkor értette meg, hogy a ládáját odébbtaszigálják, és Fumero parancsára a legénység néhány tagja leereszkedik a hajótérbe. A többit már el is tudta képzelni. Érezte, hogy egy tucatnyi ember emelővassal nyúl a láda alá, és hallotta, ahogy a vászonszíjak körülfonják a léceket. Lánccsörgést is hallott, és érezte, hogy egy csörlő hirtelen felfelé rántja.

6

Arráez és legénysége figyelte, hogyan lengedezik a láda a szellőben. Fumero a hajótérből előjőve ismét megigazította sötét szemüvegét, és önelégülten mosolygott. Felemelte tekintetét a kapitányi hídra, és gunyorosan szalutált.

– Kapitány úr, engedelmével hozzálátunk a hajóján szállított patkány kiirtásának egyetlen igazán hatásos módjához.

Fumero intett a csörlő irányítójának, hogy eressze le a dobozt – végül egészen az arcáig süllyedt.

– Még egy utolsó kívánság? Vagy néhány bűnbánó szó?

A legénység némán figyelte a ládát. Nem hallatszott más belőle, csak egy megrettent kisállat nyöszörgése.

– Na, ne sírj már, nem olyan nagy ügy – mondta Fumero. – Ráadásul nem is leszel egyedül. Meglátod majd, egy csomó barátod vár odalent összekötözve…

A láda ismét a levegőbe emelkedett, a csörlő pedig a korlát felé fordult. Mikor a doboz már a víz felett himbálódzott, Fumero megint felnézett a kapitányi hídra: Arráez üveges tekintettel figyelte őt, és mormogott valamit. Ennyit sikerült kivennie belőle:

„A kurva anyád."

Ekkor bólintott, és a doboz a kétszáz kilónyi puskával, meg az ötven-egynéhány kilónyi Fermín Romero de Torresszel belezuhant a barcelonai kikötő jeges és sötét vizébe.

7

Olyan gyorsan hullott alá a semmibe, hogy alig maradt ideje megtámaszkodni a láda falán. Ahogy becsapódott a vízbe, a puskahalom megemelkedett, és erőteljesen nekiütődött a láda felső részének. A doboz néhány pillanatig lebegett – úgy himbálózott, mint egy bója. Fermín igyekezett letolni magáról a tucatnyi puskát, ami maga alá temette. Erős salétrom- és gázolajszag csapta meg az orrát. Aztán meghallotta a víz bugyborékolását: a Fumero által lőtt lyukon szivárgott be. Pánikba esett, és igyekezett összehúzni magát, hogy elérje a láda alsó végét. Ettől a puskák elcsúsztak, és a láda félrebillent. Fermín arccal zuhant rá a fegyverekre. A teljes sötétségben kitapintotta a keze ügyébe eső fegyverköteget, elkezdte félrerángatni, hogy megtalálja a léket, ahol a víz beáramlott. Amint sikerült egy tucatnyi puskát maga mögé utasítania, azok visszaestek a hátára, és lefelé szorították a láda fenekéhez, az pedig tovább dőlt. A víz elérte a lábát, és ujjai közt sietett felfelé. Mire megtalálta a nyílást, a víz már a térdéig ért – úgy tömte be, ahogy tudta: mindkét kezét rászorította. Ekkor meghallotta a hajó fedélzetéről érkező lövéseket, és azt, hogy becsapódnak a ládába. Három újabb lék nyílt, és zöldes világosság derengett be rajta, így Fermín kivehette, ahogy a víz bezúdul, és néhány pillanat alatt már a derekát is eléri. Félelmében és dühében felkiáltott, és igyekezett elérni valamelyik új léket a másik kezével, de ekkor a láda váratlanul megrázkódott, ő pedig hirtelen hátrazuttyant. Beleborzongott a láda belsejét betöltő hangba: mintha valami vadállat kebelezte volna be. A víz már a mellkasát nyaldosta – a hidegtől elakadt a lélegzete. Megint minden elsötétült – Fermín megértette, hogy a láda feltartóztathatatlanul süllyed. Jobb keze engedett a folyadék nyomásának. A jeges víz lemosta könnyeit a sötétben. Fermín megpróbált még egy utolsó nagy levegőt venni.

Az áramlat beszippantotta a favázat, és kíméletlenül vonszolta a tenger feneke felé. Már csak egy tenyérnyi légbuborék maradt a láda tetejében – Fermín igyekezett felkapaszkodni, hogy még egy kis oxigénhez jusson. A láda hamarosan megállapodott a kikötő mélyén, oldalra dőlt, majd belefúródott az iszapba. Fermín ököllel ütötte meg rugdosta a fedelét, de az olyan alaposan le volt szögelve, hogy jottányit sem mozdult. Lassanként az utolsó néhány centiméternyi levegő is kiszökött a réseken. Az a teljes, hideg sötét már arra csábította, hogy feladja, de égett a tüdeje, és úgy érezte, szétpattan a feje a nagy nyomástól meg a levegőhiánytól. Már átadta magát a pániknak: biztos volt benne, hogy csak néhány másodperc van hátra az életéből – ám ekkor megragadta az egyik puskát, és a tusával kezdte ütlegelni a fedél szegélyét. A negyedik ütésre a fegyver szétesett a keze között. Tovább tapogatózott a sötétben, és ujja találkozott az egyik lőfegyvert védő zsákkal, amely még a bennrekedt aprócska légbuborék mellett lebegett. Fermín két kézzel ragadta meg, és minden fogyatkozó erejét mozgósítva csapkodta meg a fedelet – könyörgött a csodáért, de az csak nem akart megtörténni.

A lövedék tompa rezgést keltett, ahogy kirobbant a zsák belsejéből. A közelről leadott lövés öklömnyi hézagot fúrt a fába. Leheletnyi világosság szűrődött be rajta. Fermín keze előbb reagált, mint az agya. Ugyanoda irányította a puskát, majd újból és újból meghúzta a ravaszt. A víz már beáradt a zsákba, és egyik golyó sem lőtt ki. Fermín fogott egy másik fegyvert, és a zsákon keresztül meghúzta a ravaszt. Az első két lövés hatástalan maradt, de harmadszorra érezte, hogy megrázkódik a karja, és látta, hogy kitágul a rés a láda falán. Addig lőtte ki a lőszert a puskából, míg elég nagy nem lett a lyuk ahhoz, hogy szikár, elnyűtt teste kiférjen rajta. A szétzúzott fa belemart testébe a szálkáival – de a kísérteties világosság meg a felszínen fölsejlő fényréteg ígéretéért akár egy késmezőn is keresztülgyalogolt volna.

A kikötő zavaros vize égette Fermín pupilláját, de ő nem hunyta le a szemét. Fények és árnyékok víz alatti erdeje lengedezett a zöldes félhomályban. Roncsok, elsüllyedt hajóvázak és évszázados iszap terpeszkedett a lába alatt. Tekintetét a magasból aláhulló ködös fénycsóvák felé emelte. A teherhajó teste nagy árnyékként rajzolódott ki a felszínen. Úgy becsülte, a kikötőnek azon a részén legalább tizenöt méter mély a víz, de lehet, hogy még több. Ha a hajótest túloldalán tudna felszínre bukkanni, senki sem venné észre, hogy ott van, és megmenekülhetne. A láda faláról rugaszkodott el, és úszni kezdett. Csak ekkor vette észre – ahogy teste lassan a felszín felé emelkedett –, hogy micsoda kísérteties látomás bújik meg a víz mélyén. Rájött, hogy amit algának meg elhagyott halászhálónak hitt, az valójában mind-mind félhomályban lengedező emberi test. Többtucatnyi megbilincselt holttest, lábuk összekötve és kőhöz vagy cementtömbhöz kötözve – víz alatti temetőt alkottak. A tagjaik közt tekergő angolnák letisztították arcukról a húst – hajukat az áramlat lengette. Fermín férfiak, gyerekek és nők körvonalait ismerte fel. Lábuknál félig iszapba süllyedt bőröndök és csomagok. Egyik-másik holttest már annyira szétmállott, hogy épp csak néhány csont kandikált ki a rongyos ruhák közül. A testek végtelen sora beleveszett a sötétségbe. Fermín lehunyta a szemét, de egy pillanattal később már fel is bukkant az életre – megbizonyosodott róla, hogy a levegővétel a legcsodálatosabb élmény, melyet élete során valaha átélt.

8

Fermín néhány pillanatig úgy lapult rá a hajó testére, akár a tapadókagyló – míg ki nem fújta magát. Jó húsz méterre jelzőbója himbálódzott. Olyan volt, mint valami kis világítótorony: kör alakú testét szintén kerek alapon nyugvó lámpa koronázta, alatta kis kabin. A bója piros-fehér csíkosra volt festve, és lágyan imbolygott, mintha kis fémsziget lenne a sodrás közepén. Fermín azt mondta magában: ha odáig eljut, elrejtőzhet a belsejében, és kivárhatja az alkalmas pillanatot, hogy észrevétlenül jusson ki a szárazföldre. Úgy tűnt, senki sem figyelt fel rá, hogy ott van, de nem akarta kísérteni a szerencséjét. A lehető legnagyobb levegőt vette, ami csak elnyűtt tüdejéből kitelt, és újból alámerült, hogy ritmustalan karcsapásaival a bója felé vegye az irányt. Közben igyekezett nem lenézni, és inkább azt gondolta, az előbb lázálmot látott, és az áramlattal imbolygó sziluettek morbid kertje valójában nem más, csak hajóroncsok közé szorult halászhálók tömege. A bójától néhány méterre bukkant fel a vízből, és gyorsan körbeúszta, hogy mögé bújhasson. A fedélzetet figyelte, és azt mondta magában: egyelőre biztonságban van, mert a hajón mindenki, Fumerót is beleértve, azt gondolja, meghalt. Épp a bója platójára mászott felfelé, mikor észrevette, hogy egy alak mozdulatlanul figyeli a kapitányi hídról. Fermín egy pillanatig állta a tekintetét. Nem tudta kivenni, ki lehet az, bár az öltözékéből a hajóskapitányra következtetett. Sietve bebújt az aprócska kabinba, és földre rogyott – reszketett a hidegtől, és azt gondolta, néhány másodperc múlva úgyis meghallja, hogy a nyomába erednek. Jobb lett volna megfulladni abban a ládában. Most Fumero majd elviszi az egyik cellájába, és alaposan kihasználja a rendelkezésére álló időt.

Meg volt róla győződve, hogy kalandja véget ért, amikor egyszer csak meghallotta, hogy beindulnak a motorok, és felharsan a hajókürt. Félénken kikandikált a kabin ablakán, és meglátta, hogy a hajó a móló irányába távolodik. Kimerülten terült el az ablakon beszűrődő napfény lágy ölelésében. A hitetlenek Szűzanyája végül talán megkönyörült rajta.

9

Fermín egészen addig maradt a kis szirtjén, míg az alkonyat meg nem festette az égboltot, és a kikötő lámpásai csillogó hálót nem gyújtottak a víz színe felett. A móló felé kémlelve úgy döntött, az lesz a legjobb, ha a halászok kikötőhelyével szemközt összegyűlt hajókhoz úszik, és egy kötélen, vagy az egyik lehorgonyzott bárka tatján található emelőcsigán mászik fel a szárazföldre.

Ekkor észrevette, hogy egy árny rajzolódik ki a dokkot ellepő ködből. Evezős csónak közeledett felé, a fedélzetén két emberrel. Az egyik evezett, a másik a félhomályt kémlelte, magasba tartott lámpása borostyánszínnel festette meg a ködpárát. Fermín nyelt egyet. Vízbe vethette volna magát, és fohászkodhatott volna, hogy rejtse maga alá a napnyugta leple, és így újból megszökhessen, de kifogyott már az imádságból, és teste már leheletnyit sem tudott volna küzdeni. Feltartott kézzel lépett elő rejtekhelyéről, és odaállt a közeledő csónak elébe.

– Tegye le a kezét – szólalt meg a lámpásvivő hangja.

Fermín hunyorított. Ugyanaz az ember állt a csónakban, aki órákkal azelőtt a kapitányi hídról figyelte. Fermín a szemébe nézett, és bólintott. Elfogadta a feléje nyújtott kezet, és átugrott mellé. Az evezős pokróccal kínálta – az elnyűtt hajótörött bele is bújt.

– Arráez kapitány vagyok, ez pedig itt első tisztem, Bermejo.

Fermín dadogott volna valamit, de Arráez visszatartotta.

– Ne mondja meg a nevét. Nem ránk tartozik.

A kapitány termoszért nyúlt, és kitöltött neki egy pohár forralt bort. Fermín két kézzel ragadta meg a bádogbögrét, és az utolsó cseppig kiitta. Arráez még háromszor töltötte meg – a végén Fermín már érezte, hogy a meleg átjárja a tagjait.

– Most már jobban van? – kérdezte a kapitány.

Fermín bólintott.

– Meg sem kérdezem, mit keresett a hajómon, vagy hogy mi dolga ezzel az aljadék Fumeróval, de jobban teszi, ha ennél óvatosabb.

– Higgye el, igyekszem. Csak a végzet nem segít.

Arráez átadott neki egy zsákot. Fermín belekukkantott. Egy kis halom száraz ruha volt benne – láthatólag jó hat számmal nagyobb az ő méreténél –, meg egy kis pénz.

– Miért teszi ezt, kapitány úr? Én csak egy potyautas vagyok, ráadásul alapos slamasztikába kevertem…

– Azért, mert így szottyant kedvem – felelte Arráez, és Bermejo is bólogatott hozzá.

– Nem is tudom, hogyan fizessem meg…

– Bőven elég, ha többet nem surran fel potyázni a hajómra. Na gyerünk, öltözzön át.

Arráez és Bermejo figyelte, ahogy Fermín megszabadul ázott rongyaitól, és segítettek neki belebújni új ruhájába, egy régi tengerészuniformisba. Mielőtt örökre levetette volna azt a rojtos zakót, Fermín a zsebeiben matatott, és meg is találta a levelet, melyet már hetek óta őrzött. A tenger vize elmosta a tintát, a boríték pedig úgy elázott, hogy az ujjai között foszlott széjjel. Fermín lehunyta a szemét és elsírta magát. Arráez és Bermejo zavartan nézett egymásra. A kapitány Fermín vállára tette a kezét.

– Ne keseregjen, a nehezén már túl van.

Fermín a fejét ingatta.

– Nem az a baj… nem az a baj.

Olyan tempóban öltözött fel, mint a lassított felvétel, és a levél maradványát eltette új, túlméretezett zakója zsebébe. Amint észrevette, hogy két jótevője megrökönyödve figyeli, felszárította könnyeit, és elmosolyodott.

– Bocsássanak meg.

– Maga csont és bőr – jegyezte meg Bermejo.

– Ez csupán a háború idejére van így – mentegetődzött Fermín: igyekezett élénk és derűlátó hangot megütni. – De most, hogy sorsom jobbra fordul, érzem, bőséges étek és szemlélődő élet vár a jövőben: szalonnaalapú táplálékkal fogok jóllakni, és újraolvasom az Aranyszázad költészetének legjavát. Két nap múlva a sok hurkától meg fahéjas keksztől már olyan leszek, akár az úszógumi. Én így, ahogy itt látnak, adandó alkalommal gyorsabban szedem magamra a súlyt, mint az énekesnők.

– Ha maga mondja. És van hová mennie? – kérdezte Arráez.

Fermín – új ruhájában, hajó nélküli kapitányként, bortól lüktető gyomorral – lelkesen bólogatott.

– Egy asszony vár önre? – kérdezte a tengerész.

Fermín szomorúan mosolyodott el.

– Vár az, de nem énrám – felelte.

– Értem. Az a levél is neki szólt?

Fermín bólintott.

– Ezért tette kockára az életét, és jött Barcelonába? Hogy átadjon egy levelet?

A kérdés címzettje megvonta a vállát.

– Miatta érdemes. És ígéretet tettem egy jó barátomnak.

– Meghalt?

Fermín lehorgasztotta a fejét.

– Vannak olyan hírek, hogy azokat jobb át sem adni – kockáztatta meg Arráez.

– Az ígéret ígéret.

– Mióta nem látta?

– Kicsit több mint egy éve.

A kapitány hosszasan elnézte.

– A mai világban egy év hosszú idő. Manapság az emberek gyorsan felejtenek. Olyan ez, mint a vírus, csak épp a túlélésben segít.

– Hát akkor jó lenne, ha elkapnám, nagyon rám férne – mondta Fermín.

10

Már beesteledett, mikor a csónak kitette a hajóépítő műhely mólójának lépcsőjénél. Fermín maga is elpárolgott a kikötő ködéből – elvegyült az akkor még kínai negyedként ismert Raval utcái felé tartó dokkmunkások meg tengerészek árnyai között. Halk beszélgetésükből kivette, hogy előző este a légierő meglátogatta a várost, és aznap éjjelre is újabb bombázások