Öreg erdő - Ásatás 2.

Az ember gyurma a saját kezében

Az öregúr nyakába veszi a rábízott üzenetet, alárendeli magát neki, szolgálja, szem előtt van. A furfangos szerző különböző hatású képzeleti valóságok közé hív néhány száz oldalas agykirándulásra. Kezébe veszi a fantáziádat, megdolgoztat, kívánatos és rémes jelenetekkel borít el, amelyeknek a konfigurációja a szerző vágyainak és félelmeinek a politikájával magyarázható. Képeket szerkeszt, amelyek megzavarják az olvasó biztonságát, kinek pedig javára válik, ha eltéved közöttük, bukkanjon fel úgy az olvasmányból, mint amikor mélyre úszott, és a tüdejében már fogytán a levegő. Nem kap hipnotikus felszólítást tagjainak elernyesztésére, maradjon inkább éber minden érzékével. Elrejtőzhet a talányai közé, simogatja a törött, de már magához térő szomorúfűzfát. Dolgozik a vakond is, elvannak egymás mellett. A magyar férfi-átlagéletkor látványos túlszárnyalására szerzőnek nincsen semmi biztosítéka, márpedig tisztes aggastyánná kellene válnia ahhoz, hogy feleségét a nyugodt időskor, ötödik gyermekét pedig a biztos pálya révébe elkalauzolhassa. Legkisebb fia a kőkerítésen járkál, fára mászik, és a magasból lengedez, az apa alulról bámulja a fiát. Érdeklődve nézi az unokáit, rejtelmes ismerősök. Szerző a képzeleti városalkotás misszióját adta magának. Feláldozza a valóságost az imaginárius javára, az ő dolga csak az, hogy a szemlélet követe legyen. Az ilyen ember szabadkozva mosolyog, mint aki éppen távozóban van egy helyiségből. A győzni akarás elveszettség az ittlétben. De mi az a nagyképű ottlét? A halandóság tekintete akarásainkra? Mihelyt átengeded az akciót a szövegbe, át is segíted, kissé emelve, mint egy dámát egy kőfalon, hogy a cselekvő személy magára láthasson. Hát az öreg mit csinál? Szöszmötöl. Sírkövön lehetne felirat: elpiszmogott városunkban. Könnyű addig játszadozni, amíg vérre nem megy. De miért menjen vérre? Vajon ennek nem épp ellentéte a civilizáció? Jön azonban egy nála is torzonborzabb torzonborz, és csak annyit mond: hát aztán? Jó volt a hangulat, az ember nálunk jól mulat. Mit válaszoljon baráti köszöntésekre egy nyolcvanéves? Illik megköszönni, de mit is? Hát, hogy eddig életben hagyták, és néha kedves szavakat intéztek hozzá, meg azt, hogy vannak, és pontosan olyanok, amilyenek. Persze hogy tökéletesek, a maguk nemében. Már csak azért is, mert tökéletlenek és halandók, élnek tehát. És tették is ezt, ha már nem is teszik, de ha még belül vannak azon a körön, amelyre emlékezünk, ki így, ki úgy, akkor hát tiszteleghetünk nekik. Elvégre attól vagyunk, hogy emlékezünk rájuk, kortársainkra, és magunkra is egy kicsit. Ahogy körülnézek, egész jól összejöttünk. Az összeboronáló véletlen bölcsességét nem lehet eléggé méltatni.

Függőségek

Alatta voltam a lepelnek, alig éreztem a vágást, a varrást igen, ez ilyen egyszerűen szokott jönni. Most van egy ragtapasz a nyakamon, kissé püspöklila átszíneződésű a fertőtlenítőszertől, az emberek kérdik, hogy mi ez, mondom a nevét, azt is, hogy csak félrosszindulatú, meg kisebbítem is, de látom a villanást is a szemükben, ó igen, remélhetőleg nem lesz semmi, de a hang hitetlen, jóságos, bátorító, elbizonytalanodott, idegenkedő. Csak pihenj, persze, ne fáraszd magad. Nem olyan rossz, ha sajnálnak. Mikor már úgy áll, hogy irigyelnek, akkor kiegyenlítésül jól jön egy kis szánalom. Megértik, hogy ennek így kellett lennie. Ne nőjön a fa a kelleténél magasabbra. Így is eléggé megnőtt. Most, hogy írtam egy kicsit, s lementem a földszintre Jutkával csirkeleveskét enni, mert már délelőtt óta berendezkedett ebben az új házban, nevetve észleltem, hogy megerősödtem, semmi gyengeséghullám, amilyenek az elmúlt napokban rám-rám törtek. Úgy látszik, ha nem írok, ha nincs külön szobám, ha nincs elvonuló szabad időm, ha nincs meg a külső nyomást kiegyenlítő belső feszültség, ha az ügyintézések, találkozások miatt nem dolgozhatom, akkor megbetegszem, vagy legalábbis hajlamos vagyok betegnek képzelni magam. Ebben a házban is eléldegélnénk, még alig vagyunk néhány órája benne, de ahogy átrendeztem az egyik kis szobát, és az asztalt az ablakhoz húztuk, a forgószéket kellő magasságúra csavartam, ahogy megint van elhúzódni vackom, ahonnan hársfára, fűzfára, bodzabokorra, játszótérre és egy másik aszimmetrikus, posztmodern, ferde és gömbölyű hajlatokkal játszó házra nézek, ahogy behangzik a madárcsevegés, ahogy meztelen talpamat a bodros, halványzöld padlószőnyegen nyugtatom, elzsongít valami otthonosság. A pokol a többiek, írta Sartre, amikor még kíméletlen volt, s amikor még a közügyek morálja nem sodorta el. Ha nincs a napban egy üres, ember nélküli tisztás, ha az írásos vagy csak a mennyezetsarkot szemlélő tűnődés nem kapja meg a magáét, ha olyan helyre kell menni, ahol sok ember van, ahol ismerősökkel nyájaskodni, ismeretlenekkel beszélgetni kell, ha tehát a figyelmemmel igazodni kell ahhoz, amit a többiek mondanak, vagy inkább fecsegnek, ha elsietett véleményeket cserélünk, ha udvariasan figyelnem kell, ami a figyelmetlenség egyik álcázott formája, akkor a zavarosság betegségébe esem, hőhullámok kaparintanak meg, kiver a veríték, félrehajtom a fejem, törékenynek, fáradtnak és testi létemtől megzavartnak érzem magamat. Szociomorális rögeszme, hogy az emberek jót tesznek egymásnak. A civilizált emberiség társasági addikcióban szenved. Az értelmiség még inkább. A metropolitán és sikeres értelmiség még annál is inkább. Félőrültek rohangálnak partiról partira. Embereket fogyasztani erkölcsösnek látszik, sokkal inkább, mint a magunkba visszahúzó állapotok.

Lassúista

A legnagyobb figyelmesség a többiek iránt, ha megőrizzük az emléküket. Szeretnék a kortársaimhoz igazságosabb lenni, mint amilyenek ők egymáshoz. Még bírok járni, és még a vállamra tudom akasztani a táskámat. Mit tegyen a nyugdíjas, aki már tulajdonképpen szükségtelen? Úgy lenni még, hogy érzem: közelít a két évszám közül a második. Hűlt helyemet előkészíteni, esetleg hagyatkozni, rendet rakni magunk mögött, beágyazni, használat után megmosni a fogkefét és a borotvát, zuhanyozni, szesszel bedörzsölni a képünket, friss ingbe-gatyába bújni, kiszellőztetni a szobánkat és a tüdőnket, ezzel kezdjük. A folyamatos búcsúzás hangulatában a lélek korrekt távozásának az útját készíteném elő. Minden élménynek, mint talán utolsónak, szokatlan belső izzása van. Mintha a tárgyak is meg akarnának szólalni. Illik megadni a szerszámoknak a megbecsülést, ami jár nekik. Nemcsak én írok a tollammal, a tollam is ír velem, diktáltat magának. A világ sietésre nógat, a tempós lassúság azonban nemcsak a közmondás javaslata, de írói nézőpontnak is használható. Legyen csak a nyugati újkor varázsszava a gyorsulás, de nem az enyém; én inkább a lassúval rokonszenvezem, örülök azonban, ha egy szép hölgy mellettem százharminccal vezet.

A részek önállósága

Mindinkább sejtem, hogy lejárt a szavatosság; vírus, katasztrófa egyre megy, készíti már a hurkot a nyakam köré vagy a furkósbotot a fejem fölé a névtelen sors. A járókelő megy az utcán, és elesik. Írva gondolkozni alaposabban lehet, mint magunkban, némán, szavak nélkül, foszlányos megfogalmazásokban. Megmunkálom a szemérmetlen nyersanyagot, kiveszem az időkörnyezetéből, szeszélyes elágazásaiból, és mások elé tehetővé sűrítem. Adjuk meg a strófáknak, ami jár nekik. A regény nem egy narratív feladat megoldása, nem is rejtvényszerkesztés. Módszeremnek egyik benne rejlő célja a részek önállósága. A halmaz részei is önálló, rendezett, egymástól elkülönülő halmazok. Mondanivalómat epigrammatikus-lakonikus aforizmákba göngyöltem. Olvasom az újságokban a gyászjelentéseket. A halálok sokasága olyan, mint a szilvaszedés roskatag fáról. Nézem a kollégák öregedő arcát, hallgatom beszámolóikat az urémiáról, agyvérzésről, daganatról. Megtettem, ami tőlem telt, meglátogattam egyiket-másikat a kórházban, de nem vittem túlzásba a háborgást, ha ez a nagyszerű ember addigra meghalt, mire megint illett volna meglátogatnom. Szépeket tódítottunk a halottról, hogy aztán könnyű legyen elfelejteni. Kóbor alakként néha előjön, és a barátok egy kicsit úgy ragaszkodnak hozzá, mint a vagyonukhoz. Melengető emléke egy emberöltő után odavész. Egyik legjobb tulajdonsága, hogy már nem tud hazudni. Te sohasem hazudtál? – kérdezte a lelkiismeret démona, miután a francia becsületrend tisztje lettem. Írásban sosem, élőszóban igen, lásd a szerelmi rajongás és hűtlenség beszédét vagy a rendőrségi kihallgatásokat. Szerzőként nem, úgy nem hazudtam, ami tőlem megjelent, azt mind vállalom, annyira voltam értelmes és ostoba, mint maga a szöveg. Regényváros-építéshez nyugalom kell, fölteszem, hogy a munkám előbb-utóbb napvilágra kerül, az sem baj, ha csak azután, hogy én magam már eloszlottam a napvilágról.

Adatsorok kis kartoncédulákon

Nem kell nagyon megerőltetnem az agyamat, hogy lássam a lakásban megfordulókat, barátaimat a heverővel szemközti párnázatlan karosszékben, vagy elheverve a díványon, és akkor én ülök a széken. A szobácska elég fülkeszerű volt ahhoz, hogy mindenki kiadja magából azt, ami benne van, ha szamárság van benne, akkor a szamárságot, ha felfedezés, akkor azt, de már akkor jelentkezett az az illetlen szokásom, hogy ha valaki folyamatosan beszél, minél kevésbé zavaró a hangja, annál könnyebben bocsátkozik le a szemhéjam, amit a becsukózástól a horkolásig számos finom hangárnyalat vezet át. Hollander Pali a hegyekről és a halakról meg az osztálytársakról beszélt, István mozgalmi társairól, azokról a semmitmondó hivatali szobákról, ahol megbeszélték, hogyan lehetne mindenkit olyanná tenni, amilyenek ők maguk, merőben új emberekké. Szó, ami szó, itt, ebben az életszakaszában István is egy kissé új volt számomra. Nem olyan, mint azelőtt és azután, amikor azért beszélt sokat, mert a kíváncsisága űzni hajtotta a feltáruló igazság ugrabugra nyúlfarka után. Ekkoriban viszont ítélkezősebben beszélt, tudott vádolni barátokat a párt igazának a nevében, és elegendő hivatkozás volt számára a párt vonatkozó állásfoglalása, ami csak két-három évig tartott nála, de könnyebbség volt, ha a kollégák emberi gyengéit csúfolta, ha egy lány hajáról és művészi tehetségéről nyilatkozott a lehető legelismerőbben. Vagy ha megjegyezte egy kitűnő elméről szólván, hogy azért mosakodhatna gyakrabban is. A szájába vette a szemüvege szárát, a haja akaratosan meredt a magasba, maga elé beszélt, mint aki dolgozik, de képes volt a témát csűrni-csavarni is, a vicces példázat is komoly volt, és szörnyen fiatal. István mindent a leglényegretörőbben akart megérteni, és ez valamelyest sikerült is neki, az akkori viszonyok között ő mondta a legokosabbakat, például a tervgazdaság válságáról, amelynek súlyosbodását sokféle összefüggésbe hozott számsorokkal igazolta. Szabad volt neki szakmai gyakorlaton a tervhivatalban dolgoznia, onnan kis kartoncédulákra írva kicsente az adatsorokat, amelyeket ő körülbelül úgy értékelt, mintha a kezében lenne Aladdin csodalámpája, vagy valami elméleti csodafegyver, amellyel ő ezt a – most már retrográdnak és alkalmatlannak látott – rendszert forradalmian megbírálja. Húszévesen már látta, hogy a piac létezik, és nem lehet felszámolni, hacsak esztelenségekkel nem. Tágult a szemem, álmélkodtam, hogy Béla bácsi esze milyen hamar visszaköltözött a fiába, de a piac csak szemléleti tárgyként érdekelte Istvánt, esze ágában sem volt szerepelni rajta. Az ő képzelt színpadán forradalmárok vitáztak: a homlokuk magas, az ajkuk érzéki, a szemüveg mögött befele néznek.

A világváros mindenre odafigyel

Itt a legszembeötlőbb a közösség sokfélesége és az egyéniségek titokzatos pompája. Ezzel a sokféle büszke emberrel a felsőbbség legföljebb csak megalkudni tud, ha ők is hajlandóak rá. A nemzetállam gyanakvó viszonyban van a nagyvárossal, és szüntelen bosszankodik, mert a nagyváros kíváncsisága és varázsa túlhatol a határsorompókon. Ha már nagy az a város, az állam azon van, hogy ne legyen belőle világváros, mert akkor elveszti fölötte a hatalmát. A világváros a nemzetközi szellemi irányzatok kisugárzó és felvevő központja, mindenre odafigyel, ami a világban van, érdekessége és érdeklődése a világ egészére kiterjed. Világváros ott keletkezik, ahol a nemzetállam nem fojtja és szürkíti el a nagyvárost. A fiatal és tehetséges emberek oda mennek, ahol valami történik. Mérni lehetne, hány kontaktusa van a városnak a világgal, hány hívás, üzenet és utas érkezik. Egy nagyváros akkor lesz világváros, ha a környék legszabadabb helye, ahol összetömörülnek mindenhonnan a politikai emigránsok, ahol művészek nagy megbecsülést élveznek, ahol a furcsaság és a stilizáció elismerésben részesül, ahol a szertelen külalak is művészi teljesítmény számba megy, és ahol színpadra lelnek a különcök és a szélhámosok. A világvárosban bőséges és színdús alvilág van, kémek és merénylők, kábítószer- és fegyvercsempészek, divatdiktátorok és sznobok, akik imádnak hírességek körül szaglászni, csillapíthatatlan kíváncsiságú haspókok, és bizarr, önelégült prostituáltak, akiknek a vendégkönyvében híres nevek olvashatók. A homoszexuálisoknak és a transzvesztitáknak itt nem kell félniük a heteroszexuális agressziótól, a nagy kurtizán pedig kedvesen néz elszegényedve távozó vendégei után.

Tudósító

Ez az egyetlen, amihez konyítok: írni és beszélni. A fűtés, a koszt és a ruházat, a gyerekek taníttatása sokba kerül. Szavakra váltom fel a sejtéseimet, ezeket mások elfogyasztják, én meg pénzt kapok értük, így a családnak nagyjából megvan, ami kell. Hagynom kellene valamit a feleségemre és a gyerekekre, hogy akkor is megéljenek, amikor én már nem leszek velük. Szavak csizmácskákért, amelyek nemsokára csizmák lesznek. A természet nem tud jobb munkamegosztást, mint a házaspárét, amelynek kettészakítása a gyerekeknek rossz. Bámulva az anyák hihetetlenül bonyolult munkáját, a papák ne restelljék megcsodálni őket. Vannak szokások és elvek, amelyeknél nem lehet jobbat kitalálni, újra és újra fölfedezzük őket. A fejemben élt egy olyan mű képzete, amelyet nem kell könyvenként abbahagyni és újrakezdeni, egyetlen napló lenne, amely oldalanként és az életemmel együtt érne véget. Az első személyű megszólalást az indokolná, hogy a szerző beszél, akinek ellenőrizhető személyi adatai vannak. Egy reflektáló tudat állítaná a világát mások elé. Nem tudnék jobb figurákat kitalálni azoknál, akikkel naponta érintkezem, sorsuk alakulása – hozzám képest – öntörvényű, nem azt csinálják, amit én várok el tőlük. Tudósító vagyok, életrajzom fordulatait is ennek a közvetítésnek rendelem alá, ezt a nem is nagyon rejtett célt olvastam ki a biográfiámból, cselekedtem, hogy emlékezzem rá. Aligha volt olyan emlékezetes élethelyzetem, amelyet csak önmagáért választottam, s nem azzal a hátsó gondolattal is, hogy majd egyszer, esetleg csak sohanapján, megírom. A halálomat is megírnám, ha tudnám. Gyerekkorom óta kifaggatom az embereket, hogy más is legyek, mint aki vagyok. Úgy képzeltem, hogy az emberek között a megértésnek nincsen elvi határa. Egész életrajzom az írómesterség teste. Ez szervezte a kapcsolataimat, és magyarázta a választásaimat. Életem minden fontosabb körülménye abból a kamaszkori döntésből eredt, hogy író leszek. Állásaimat is úgy választottam, hogy a szemlélődéseimnek és morfondírozásaimnak kedvezzenek.

Beszélgetés a sorssal

Hajlamom volt rá, hogy lemerüljek, és látszólag megszüntessem magam. Az 1956-os forradalom után inkább azok érdekeltek, akik alul vannak, megbízhatóan alul. Én sem voltam felül, a keresetem alacsony, a lakásom szűkös, alig volt egy-két rend ruhám. Elvállaltam a többi kisemberrel együtt a kudarcot. A történelem ezen a vidéken leginkább kollektív balesetnek látszott. Akit fejbe vertek, az jó ideig úgy marad, aztán megindul a szívós korrekció. Ebben a hosszú mérkőzésben játékosok legyünk, ne áldozatok, inkább alanyok, mint tárgyak, gondoltuk néhányan. Magam építem a múltam birtokát, és úgy élek rajta, amilyenné tettem. Ez a felelősségáthárítás földje, azért nélkülözi a beszédek zöme a közhelyektől mentes komolyságot. A legtöbb ember megadja magának az igazolást, bármit tett, és még ha valódi megbánást mutat is, eszébe jut, hogy megint megtenné, mert ő tette, hiszen ő ugyanaz. Mind bennünk van, akik voltunk, de én mégis úgy képzeltem, hogy a belém helyezett és általam továbbszőtt tervtől vagyok ember, és ez a mobil terv csak akkor lesz kész, amikor már én is kész leszek. Nevezhetném a sorsomnak is, amely ezzel az én együgyű fejemmel beszélget.

A könyv magát írja

Az ember azonos a fogadalmaival és azok megszegéseinek a történetével. A csobánkai sírkőasztalnál azt mondtam, ez a helyem, engem innen hat ökörrel sem lehet elvonszolni. Hacsak én magam egyszer föl nem szedem a sátorfámat. Addig szóljon a rigó az orgonabokron. Nem dolgozni kéne megtanulnom, nézni a mezőt és nem gondolni semmit sem. Nem tervezni semmilyen munkát, és nem szökni a jelenből a teendők jövő idejébe, arra figyelni, ami éppen van. A cég jó hírét öregbíteni? Ezzel nem kell törődni, öregbedik az magától is, ha a cég jó portékát szállít. A könyv magát írja, leülök, figyelek, várok, mint a pók a légyre, a türelmesen kivárt mondat megállja a helyét. Nem kell szaladgálnom, a tárgy elém jön, sőt vadászik rám. Regényt építek, ahogy más házat, lehet benne lakni? Benne lakik a családom is, szabad nekik ki-be sétálniuk. Gyanítottam, hogy messzebbről vagy talán magasabbról kellene visszanéznem magamra és kisvilágomra, árnyjátéknak látva izgalmaimat, de hogyan is lehetnék az eszemmel kívül azon, amin az életemmel belül vagyok? Az ember ezt-azt cselekszik, aztán megpróbál emlékezni rá, hogy értse, miket művelt. Közben valahogy elkészültem, próbákkal és tévedésekkel meghatározódtam, és anélkül, hogy észrevettem volna, valami figura lettem.

A belső szem

Parancsolj, tiéd a porond, lássuk, hogy mit művelsz rajta. Írónak könnyű, a papíron kárpótolja magát. De a könyv nem kiabál, önszántamból olvasom, ha nem tetszik, leteszem. A társalgás hetvenkedő katonáit azonban, hacsak el nem megyek hazulról – ugyan hova mennék? –, muszáj elviselnem. Az irodalom is viselkedés-ízlés, a bőbeszédűség: az olvasó elnyomása. A stílusnak is van erkölcse, nemcsak a jelentésnek. Az ego hajlamos a türemkedésre, és minden élethelyzetben rászorul a fegyelmezésre. A vallástalan ember nem érez magánál többet, magasabbat, nem érzi az önfegyelmezés szükségét, nincs ki előtt szégyenkeznie. Isten követe az emberben a lelkiismeret, amelyet önkritikának is nevezhetnék. A belső szem, amely látja, hogy mit csinálok. Van egy vallásos lelki szervünk, a szégyenkezni tudás, az önfegyelmezés, az öntisztítás szerve. Ha leküzdjük a szégyenérzésünket, felszabadíthatjuk magunkban a becstelenséget. Tudni kell az ember eredendő alantasságáról. Ez az eredendő bűn, a terpeszkedés, amelynek hatására az ember elveszti az arányérzékét, és eltúlozza a saját helyét a világban. Semmilyen közösségi világnézet nem predesztinál sem a jóságra, sem a gonoszságra, mind teret ad a gyilkos képmutatásnak. Csak a személyes világnézet érdekel.

Itthon kacsintó szövetkezet

1984. június 2., Budapest. Két nappal a megérkezés után. Ellenzéki, titkos irodalmakban, tilos értelmiségiek körében járatos vámos, a magyar határőr nagy nyugalommal pecsételte be az útlevelembe, hogy beléptem. Kacsintó, cinkos szövetkezet. Meleg volt, a repülőtéri épület erkélyén Jutka édesanyja, a barátai, Xantus és Samu (dr. Sándor Gábor, az orvosunk). Erre vágyakozott, hogy neki legyenek barátai, mivelhogy szerte a nagyvilágban inkább nekem voltak. Rossz álma volt, visszamenni egy kicsit ijesztő. Hazajöttem, este, Zsabóékhoz menet, minden házról tudtam valamit. Minden egy kissé lerobbant, barátok írógépe kopogott a kivilágított, nyitott ablakok mögött. A színek fakóbbak, az utcák büdösebbek, de a város családiasabb, zöldebb, meztelenebb, és nekem érdekesebb, mint bármelyik más város a vasfüggönyön túl. Két nappal később: igazában most érkeztem meg. Tegnap áthoztam tehertaxival a Szilágyi Dezső téri lakásból az íróasztalomat, egy polcos szekrényt, egy kis fotelt meg egy széket, csak olyasmit, amit én vettem, nem amit Julitól örököltem, és ami ezért a gyerekeké. Berendezkedtem Jutka Torockó utcai lakásának az utcára néző erkélyes szobájában, falombokra látok, jegenye- és kőrisfákra, új szobában a régi íróasztalom, amelyet még én terveztem, négy lábon egy tábla, két méter hosszú, egy méter széles. Velem szemben a szilárd ágy, az iratszekrény, a könyvespolc, két karosszék, cserépkályha, kimehetek a zöldellő erkélyre, a félköríves ablakot vadszőlő veszi körül. A szövegszerkesztő írógépek korában adjuk meg a tiszteletünket a kalligráfiának. Mikor az egész kor arra nógat, hogy gyorsíts, te súgd magadnak, hogy lassíts. Sokáig tartott, amíg tanulni kezdtem, hogy bízzak a rögtönzésben, az első szövegben, pillanatnyi magamban, abban az emberben, aki itt van. Cseng a telefon, Jutka felveszi, ha egyedül vagyok, ki fogom húzni a dugót, délután visszanyomom. A fegyelmezett ittlétet nem akarom megsebezni. Aki keres, megtalál, kishitűség minden telefonhívásra válaszolni, és újra meg újra átírni az oldalaimat. Meg kell tanulnom nem félni attól, hogy elviszik, amit írok. Bízni kell abban, aki most vagyok, és abban is, aki holnap leszek. Az áll, az ér, amit most lépek a sakktáblán. Lehet, hogy a következő állítás ostoba, de ebben a percben nem tartom annak: annak a tudásnak a felelősségével fogalmazni, hogy ez a most visszahozhatatlan, amit ma írok, az a máé, amit holnap, az a holnapé. Miért lenne az egyik nap érvényesebb, mint a másik? Hív a folytonos, a megszakítatlan jelenléttel együtt járó nyugalom és diszciplína. Tudom, hogy némelyik ember veszélyes. Nem állok résen velük szemben, ökölbe szorított kézzel. Lehet, hogy háború lesz. Az új földalatti könyvemnek ez lesz a címe: ölni vagy nem ölni.

Rokonság

Ha valamilyen ista lennék, anarchista-pacifista volnék. Épp elég az anyakönyvi nevem, semmilyen más névre, megjelölésre nem vágyom. Itt szemben a Kútvölgyi úti kórházban születtek a gyerekeim. Tegnap jött meg az anyám a nővéremtől, Évától New Yorkból, most beszéltünk telefonon, nyolcvanéves. Jutka elment mosógépet venni Pécsi Verával, vásznakat fog festeni pénzért. Barátokról, barátok gyerekeiről beszélgettünk. Reggel Samuval találkoztam, elvitt a sebészeti klinikára egy barátjához, hogy kiszedje a nyakamból a varratokat. A vágás okozta seb teljesen begyógyult. Csütörtökön Zsabóéknál voltam, péntek este Rajk Lacinál, ahol összejöttek vagy húszan, szombaton Bence Gyurinál és Csoóri Sanyinál, vasárnap Mészöly Miklósnál és Hernádi Gyulánál, hétfőn anyám elé mentem a repülőtérre, este pedig elmentünk Kis Jánosékhoz, ma este Makk Karcsiékhoz megyünk, holnap a Vígszínházba, ahol a kaposvári színház vendégszerepel, Ascher Tamás szerez jegyet saját Hamlet-rendezéséhez, talán A Mester és Margaritához is. Ők a családom, szellemi rokonok, a cinkosaim. Ahogy a vámos is az volt, aki azt kívánta, hogy adják ki a könyveimet itthon is. Én is ezt kívánom. Jutkával holnap elmegyünk az anyakönyvi hivatalba, házasságkötésre jelentkezünk. Múltkor, 1979. április 1-jén a családomtól elszakadva jöttem haza, most a párommal, akivel öt éve együtt élek. Más volt így hazajönni, másnap vettünk bögréket, poharakat, lámpákat, Jutka minden zugot, fűszeresdobozt gondosan megmosogatott a konyhában, s a tisztaság onnan, a lakás központjából, szétsugárzott a lakásba, az ócska holmikat kirakta, a kofferekből kicsomagolt, várjuk a postai dobozokat a könyvekkel, a bőröndöt a kéziratokkal, már minden itt jön össze, a küldemények, nyíltak és titkosak, itt összetalálkoznak, régi kéziratos ládákból kicsomagolok, ez a szoba lesz a műhelyem, világomnak ez lesz a központja, innen bámészkodom az erkélykorlátra könyökölve, innen megyek sétautaimra, ez a kaptár, ebben a számomra vadonatúj szobában itthon vagyok. Egyelőre sehova sem szándékozom innen elutazni, a bőröndöket elcsomagolhatjuk, itt verjük fel a tanyánkat, otthont csinálunk, és Isten segítségével, gyereket.

Katonai vagy civil

Budapest, 1984. június 6. Egy újságírónő a Libérationtól még Berlinben felhívott, s megkért, hogy írjak három oldalt Európáról. Az alábbiakban jegyezgetek hozzá. Nem különösebben nehéz elképzelnünk egy olyan Európát, amelyben nem választják el az embereket egymástól atomrakéták, tankok és őrtornyokkal vagy akár útlevél- és vámellenőrzéssel súlyosbított határok. Ahhoz, hogy ez az utópia az ezredfordulón legalább belátható távolságba kerüljön, az európaiaknak egy új, személyesen kifejlesztett és gyakorolt történetfilozófiára van szükségük. Abból a paradoxonból kell kiindulnunk, hogy az európaiak kultúrája multipoláris, katonapolitikai valósága ezzel szemben bipoláris. A kétfejű tömbrendszer erőszakosan szemben áll az európaiak individuális stratégiáival. A keleti és a nyugati katonai tömb intézményrendszere mesterséges, ideológiája pedig démonológia. Nem a Kelet és a Nyugat, hanem a katonai és a civil gondolkodásmód, a katonai döntéshierarchia és a civil tranzakció áll szemben egymással. Nincs objektív válasz arra a kérdésre, hogy mi a meghatározóbb, a katonai valóság, avagy a társadalmi valóság. Mindkét lehetséges válasz ideológiai opció. Azért vagyok pacifista, mert kívánatosnak és lehetségesnek tartom a konfliktusok civil kezelését kontinensünkön.

Se vörös, se hulla

A katonai mentalitás terméketlen, a civil mentalitás kreatív. Épp elég katonapolitikai értelmiségi van, a tömbrendszer ideológusai és a tömbretorika költői, az olyan csinos kis alternatívákkal, mint Auschwitz vagy Hirosima, red or dead, rot oder tot. Budapesten lakom, se vörös, se hulla nem vagyok. Magam körül semmi jelét nem észlelem a támadó, háborús készülődésnek Nyugat-Európa ellen. Észlelem viszont a gazdasági krízis, a kulturális pluralizáció és az ideológiai vákuum tüneteit. Ahány barátom, annyiféle életstratégia. Kétéves berlini és New York-i tartózkodás után, egy szép közép-európai városba jöttem haza. Egy XVI. századi spanyol térképen Buda a fekvő Európa női testének a köldöke. Képtelenség, hogy nukleáris rakétákat célozzanak ránk, és az is, hogy Magyarországon ilyen rakétákat tároljanak és más országokra becélozzanak. Ha lenne Európai Szolidaritás, ha lenne egész Európára kiterjedő és a tömbhatárokat elutasító, demokratikus békemozgalom, javasolnám, hogy vitassa meg, miért nem kötötték és miért ne kötnék meg negyven évvel a második világháború befejezése után az összes érdekelt felek a német békeszerződést. Ha megkötnék, számos kedvező fejlemény volna lehetséges, egyezményesen kivonhatnák valamennyi európai állam területéről a szovjet és az amerikai csapatokat. A németek nemzetközi szerződés alapján létrehoznák a két német állam konföderációját a fokozatos újraegyesülés jogával. De miért kellene várni? Ha a jelenlegi rendszer fellazulna, akkor földcsuszamlásszerűen egyesülnének, nem sokat várva a politikusok megállapodására. A kelet-európai társadalmak intézményei nemzetközi szerződéseknek megfelelően pluralizálódnának. A két katonai tömb kimondhatná a feloszlását. Ha nem lenne tömb, akkor az Egyesült Államok és a Szovjetunió két nagy állam lenne, amelyek fokozatosan kikísérletezhetnék a történelmi kompromisszum lépcsőfokait, és egymás tudomásulvételének olyan útján járhatnának, mint az USA és Kína. Ezek értékrendszere is különbözik, kooperációjuk mégis előrehalad. A détente első fejezetére az aktorok nem voltak felkészülve. A Kelet ragaszkodott ahhoz a képtelen önellentmondáshoz, hogy a Nyugattal békésen megfér a planétán, ideológiailag azonban ellenfelek. A Nyugatnak nem volt hosszú távú demokratikus stratégiája, és nem mérlegelte, hogy milyen árat kellene fizetnie azért, hogy Európa kettéosztása fokozatosan megszűnjék. A budapesti és a prágai szovjet második megszállás, majd a varsói katonai önmegszállás bizonyította, hogy a keleti katonai tömb, legalábbis jelenleg, nem tűri el az egyoldalú kiválásokhoz vezető fokozatos eróziót. Külső és belső autonómiánkhoz csak egy út vezet: a jaltai folyamat előbb intellektuális, majd pedig szerződéses revíziója. A tömbrendszernek megvan a maga halálos logikája és dramaturgiája. Fel kell bomlasztani.

Túl a tömbök eszméjén

A szavahihető elrettentés és a katonai egyensúly fikció, ezzel szemben a fenyegetés spirálja és az egymásra célzott pusztító erő eszkalációja valóság. A politikai osztályok keleten, nyugaton intellektuálisan csődöt mondtak. Az alapvető politikai doktrínák semmi koherens perspektívát nem tudnak javasolni arra, hogy milyen legyen Európa az ezredfordulón. Az értelmiség emancipációja egyebek között annyit jelent, hogy felszabadítjuk magunkat a politikai osztályok és fő művük, a tömbrendszer ideológiája alól. Hogy mi az európaiak dolga? A kontinens katonapolitikai kettéosztásának, ennek a hadiállapotnak, ennek az anomáliának a revíziója. Ha lesz európai megoldás, azért lesz, mert a kultúra és a katonapolitika mérkőzésében a meghatározó szerepért az előbbi, a kultúra fog felülkerekedni. Ha a katonapolitika fog felülkerekedni, akkor lehetséges lesz a harmadik világháború, és egyben Európa eltűnése. A kultúra nem legyőzni és megsemmisíteni, hanem elcsábítani, görcseikből kioldani, megérteni és a kreatív együttműködéshez megnyerni kívánja a partnereket. Közelebbről nézve az autoriter állam csupa olyan embert jelent, akik félnek, és már nem is tudni, hogy kitől-mitől. A modern pacifizmus aktív, terápiás magatartást jelent görcsös, szorongó, éretlen és korlátozottan felelős emberekkel szemben, akiknek megengedhetetlenül veszélyes játékszereik vannak. Vitatkozhatnánk a definíciókon: meddig tart Európa? Az Atlanti-óceántól az Elbáig? A szovjet határig? Az Urálig? A Csendes-óceánig? Csak a közös piaci országok alkotják? A semleges nyugat-európaiak nem? Nyugat-Berlin Európa? Kelet-Berlin nem? Bécs Európa? Ezzel szemben Budapest Ázsia? Rokonszenvvel nézem, ha a közös piaci országok gazdasági integrációját politikai integráció követi. Az európai nemzetállamok mint zárt egységek elég komikusak és anakronisztikusak. Legalább annyira észszerű európaiaknak lennünk, mint amennyire franciák és magyarok vagyunk. Jó, ha a kis Európa uniója és federációja az egész Európa uniójához és federációjához vezet. A kis Európa azonban téved, ha önálló kontinensnek képzeli magát, s federációját úgy viszi előre, hogy terveiben nem számol a kontinens többi lakójával, a semlegesekkel, a kelet-európaiakkal és a Szovjetunió részét alkotó népekkel. Az európai identitás eszméje ellentmondásban áll a blokkrendszer stabilizációjával. Az európai identitás eszméje, ha konzekvensen végiggondoljuk: blokktranszcendens. A blokkimmanens ideológiák semmivel sem kevésbé utópikusak, mint a blokktranszcendens ideológiák. Ki melyiket választja. Nem kell politikusnak lennünk ahhoz, hogy világosan gondolkozzunk Európáról, Eurázsia leginkább artikulált nyugati sarkáról. A vasfüggöny nem tudja két egymással szemben álló ellenséges tömbre választani az európai irodalmat. Az európai irodalmat mélyebb valóságnak tartom, mint a katonai tömbök ideológiáit.

Megszövöm a pókhálómat

Budapest, 1984. június 15. Szeretnék megotthonosodni Budapesten. Két év nagy idő, távol voltam a barátaimtól és ezektől az utcáktól. Ezalatt nem sokat változtak, Budapest az állandóság városa. Tegnap sétáltam az Erzsébetvárosban, azokban az utcákban, ahol az iskolám volt, ahol ifjúságvédelmi felügyelőként barangoltam. Fakó, szürkés, testes, lompos, lassú. Itt gyakran gondolunk a magyar ugar és a magyar parlag metaforájára. Nem közép-európai, hanem kelet-európai városban jártam. Ezt a várost betolták Kelet-Európába. Nagy kérdés, hogy kelet-európai városból közép-európai város akar-e lenni. Nem tudom, hogy ez a közép-európai metafora nem vesztett ügy-e. Lehet, hogy vesztett ügyekre is érdemes munkát pazarolni. A közép-európai hipotézishez sok makacsság kell. Ez a hipotézis logikusan következik az én eddigi hipotéziseimből. Annyi érdekes ember Közép-Európáért tett erőfeszítését nem szabad veszni hagyni. Túl sok tehetség gebedt bele ebbe a vállalkozásba. Túl sok embert öltek itt meg, túl sokan lettek itt öngyilkosok ahhoz, hogy közömbös lehessek a hely szelleme iránt. A halottak emlékeztetnek arra, hogy a félbehagyott feladatokat folytatni kell. Az emberek életének a folytatás az értelme. Az előző nemzedék fia-lánya vagy, és része vagy egy baráti kör összetartozó tudatának. Itt vagy, és ez tőkebefektetés, kamatozz! Krumpli vagy, csírázz! Az emberek nem szépek, a szemem nem legel, legyőzöttek, nem furcsák, nem másmilyenek, mint a rendszer, olyanok, tőle vannak megmintázva. New Yorkban szabadabban lélegzem. Itt hümmögök. Ott mindenki sokkal inkább kijátssza, kifejezi, kiadja magát. Az emberek ott szabadabbak, tehát érdekesebbek. Itt engedelmesebbek, tehát unalmasabbak. Ott szélesebbek a gesztusaim, lendületesebben járok, nagyobbakat nevetek. Minden eltűnés, kitörés, elvándorlás, kilépés, önpusztítás olyan romantika, amelyet nem engedek meg magamnak. Megszövöm, helyreállítom a pókhálómat. Boldog vagyok, hogy van egy erkélyes szobám. Vettünk mosógépet, porszívót, tárgyalunk szobafestővel, vízvezeték- és gázszerelővel, parkettással, csempézővel, asztalra, székekre alkuszunk. Jutkának is van külön lakosztálya, ahol a két egybeépített szobában karonfogva végigsétálunk.

Nem olyan nagy ügy eltűnni innen

Ha nem is próbál felülkerekedni a halálon, legalább enyhítené a vereséget, lefarag, lealkuszik valamennyit a totális katasztrófából, a teljes eltűnésből és megsemmisülésből. Ha elkerülhetetlen is, ne kényszerüljünk egészen meghalni, egy kis részünk még élhesse itt a világát. A gyerek állapotából indulok ki, és oda érkezem vissza. A felnőttség mind szellemileg, mind testileg rövidebb-hosszabb magaslati provizórium. Szakadozottan, lépcsőnként hagyom itt az életet, és az arcom egyre inkább hasonlatos lesz a halotti maszkomhoz, de minden lépcsőfokon igyekszem megkapaszkodni, és – ha szűkebb körben is – megbékülni. Kinek hányat koppantottak az ajtaján? Kinek markolta már meg a gallérját, és kit engedtek el kis időre a kaszás karmos ujjai? Bosszantom a sógort, ingerkedem vele, de tudom, hogy a végén csak leteszem a fejemet a tönkre. Tudom úgy nézni a napjaimat, ahogy a vakáció utolját. Elenyésző rész vagyok egy nagyobb egészen belül, amely ugyancsak ellobban és megsemmisül. Egymagamban reméljek örök életet? Megvolt a jó meleg fürdő az élet tavában. Nem olyan nagy ügy eltűnni innen, jóformán meg sem lepődünk rajta.

Fatalista derű

Mexikóba utazom, Guadalajara városban lesz a PEN 76. világkongresszusa, meghívtak a rendezők, hogy tartsak előadást, mivelhogy letettem a nemzetközi elnökséget, új elnökválasztás következik, illik ott lennem. Nem akarok hátat fordítani a PEN-nek, érdekel az egész földkerekség íróinak a lehetséges párbeszéde. Bár különös mesterségünk összeköt, mind különböző hazák fiai-lányai vagyunk, és minden beszélgetőtárs mintadarab a maga kulturális környezetéből, egy másik otthon filozófiájából. Megkedvelt kollégákkal találkozni kívánva, elfogadtam a meghívást, kértem vízumot, elmentem a repülőjegyért, és a táskámba tettem úti olvasmányul a kongresszus előiratait. Persze minden az utolsó éjszakára maradt, alig aludtam, magam csomagoltam, sokat piszmogtam, néztem az amerikai elnökválasztás híreit, örültem Bill Clinton újbóli győzelmének. A repülőtéren az egyik utastárs megkérdezte, hogy mit csinál a Charta. Semmit, mondtam, ha a kormány nem fenyegeti a szabadságjogokat, akkor a Charta nem csinál semmit. Ha nem esik az eső, akkor nem kell kinyitni az esernyőt. Más szóval, én nem csinálok semmit. Én lennék a Charta? Ha egy vállalkozásban nincs annyi lendület, hogy nélkülem is létezni tudjon, akkor nem muszáj léteznie. Ülnek előttem a sötétkék öltönyös, görgős táskás, aranykeretes szemüvegű, elválasztott hajú, hozzám képest fiatal üzletemberek. Egész napos utazás után, hazai idő szerint holnap reggel hatkor fogok megérkezni, kevés alvás után kicsit tompa vagyok. Még indulás előtt a budapesti repülőtérről Jutkával és anyámmal telefonoztam, Jutka kérdezte, hogy nem izgulok-e, és hogy mitől vagyok ilyen nyugodt. Talán a bambaságtól, mondtam, és attól, hogy a jövő nem foglalkoztat. A jelen nem rémes, fatalista derűnek nevezném ezt az állapotot, nincs bennem élénk várakozás, inkább csak készség a bekövetkező dolgok megtekintésére.

Az újjászületés melankóliája

A New Yorkból Mexikóba tartó repülőgépen ódivatú európai figura vagyok, elfoglalom a helyemet a harminckettedik sorban az ablaknál, felrohan az égre egy American Airline-gép, iráni nő ül mellettem, előttem oroszul beszél egy házaspár, az ölemben az esszékötetem, The Melancholy of Rebirth. Tegnap a sógoroméknál voltam, a kisfiuk, Max azt hiszi, hogy Kaliforniában mindenki orosz, mert anyjának a családja és azok ismerősköre Oroszországból, főként Leningrádból (újabban megint Szentpétervárról) vándorolt be az elmúlt években, itt mindenki bevándorló. Még állunk, ragyog egy hatalmas gép a reggeli napfényben. A pároknak, a barátoknak megvan a maguk intim hazai nyelve. Diadalmas zenekísérettel közli egy hang, hogy járatunk teljesen dohányfüstmentes. Átmentünk a Sziklás-hegységen, fáradt vagyok, ég a szemem, öregemberekről tervezek könyveket, a polgármester halála, a kalandor estéje. Nagy szürkésbarna iszaptavakat látok, homoksivatagot, töredezett agyagbarna talajt. Odalenn halott táj, szakadékok. A nővéremet megkértem, ne beszéljen nekem többet betegségekről és az emésztés problémáiról. Egy aggastyán példájával gyötört, aki százhúsz éves koráig élt, mert naponta irrigálta a vastag- és a végbelét. Törésvonalak, talajrepedések, gyűrött szakadékok, horhosok, árkok, kietlen vidék, utak hosszú, egyenes, majd szögletesen megtörő vonala, felhőpamacsok úsznak alattunk, őalattuk pedig sötétes árnyékfoltok a homokon. A gép teste remeg, a hangosbeszélő recseg, a fiatalok karja és combja napbarnított, nyugodtak, közönyösek és egészségesek. Rázkódik a gép, szél dobálja, thanks, no cream, no sugar, lötyög a kávé a papírpohárban, átmentünk a turbulencián, a kávé megnyugodott, nagy, fehér tányérban, tejes felhőben utazunk. Futkosnak a repülőgépben fel-alá a gyerekek, az én kisfiaim most falun bicikliznek. Tegnap Mikivel ebédeltem, a gondjai, hogy mikor lesz Magyarország NATO-tag, nem tudnak felkavarni. Nem lelkesít, hogy valamilyen klubba beveszik az országot. Szegények vagyunk, kunyerálunk, és siránkozunk, hogy kizsákmányolnak. Egy japán szekta megpróbál mindenkit megmérgezni. Nekik, lám, van projektjük. Tegnap meglátogattam a kiadómat, rémes lehet egy felhőkarcoló-irodaházban egy kis szobában ülni, hogy az ajtóba illesztett üvegablakon át mindenki láthassa, mit csinálok. A szép kislány mellettem unottan perecet rágcsál, túl van a rágógumin, légikisasszonyok traccsolnak, ereszkedünk, felhők domborodnak. Ki jön a harcos után? A játékmester? A selyemhernyó? Valami új téboly mindig felfakad. A tanítónak hinnie kell. Miben? A következő pillanatban? A fénylő semmiben? Felettünk, alattunk fehér, napvilágította köd. Los Angeles, Pacific Palisades, Sunset Blvd. És már itt nézegetem az óceánt, amelyről neked, édes Jutka, elárulom, hogy nincs is, mert az enyhén párás időben valóban sehol, még a látóhatár peremén sincsen vége.

Hegyi oroszlánok és csörgőkígyók társasága

A kékesebb szürkeség alant beleolvad a fehéresebb, naposabb ködbe, de itt közelebbről nézve pikkelyesebb. Ablakomból széltében terjedő, vízszintesen terebélyes fákra látok. Repülőgép berreg, hullámlovasok igyekeznek megállni a deszkájukon, hogy egy szerencsés erejű hullám a hátára vegye és kisodorja őket, majd fekete gumiruhájukban ráhasalva a deszkájukra, visszaúsznak a mélyebb vízbe, hogy az előbbiek sikeresen megismétlődhessenek. Az imént láttam cethalakat, lehet, hogy cápák voltak, egészen közel a parthoz. Nem bántanak, mondja Szelényi Iván, habár egy házaspár nemrégiben eltűnt. Nem valószínű, hogy ma benyargalnék az óceánba, talán inkább fölfelé, a hegyi oroszlánok és a csörgőkígyók közé. Morzsi, a nagy bundájú ír juhászkutya néha az orrával benyomja az ajtót, látja, hogy itt vagyok, rendben van, megy vissza rohangálni az ebédlőasztal körül. A futás, Iván szerint, frissít, az úszás ellenben álmosít, maradok a kettő között, sétálok, és talán inkább beülök a dögönyöző medencébe, ahol mindenünnen erős, víz alatti sugárkötegek paskolnak, gyúrnak. Te biztosan nálam is szívesebben néznéd a pálmákat és a kaktuszokat. Felhők között futkos a napfény, a nyitott ablakban melegíti a fejemet. Kávé, vodka, hideg víz, nem vagyok éhes, nem fázom, nem fáj semmim, szokásom szerint neked beszélek, tehát nem vagyok egyedül. A kaktuszok derékig érnek, akkora levelekkel, mint egy húsbárd. A repülő- vagy helikopterberregés éppoly állandó, mint a levélsuttogás. A diákokat nézve a campuson ugyanaz a jóakaratú unalom bágyasztott el, mint amelyet az óceán látása ad. Ha nincs járda, ha nem gyalogolhatok az utcán, ha szétszóródunk a tágas térben, ha nem zavarjuk egymást, ha elkülönülünk minden dimenzióban, akkor megengedem magamnak, hogy az érdeklődésem ne igazodjon mindehhez.

Kéjenc naplopó

Ma az egész napom szabad, csak holnap lesz előadás. Nem feladatom bemenni valamelyik egyetemi tanszékre, vagy délután a klubba ebéd közben kollégákkal rengeteg tudományos vagy személyi ügyet megvitatni, ügyelve rá, hogy legalább másodmagunkkal menjünk, mert ha egyedül mennénk, azt a látszatot kelthetnénk, hogy a mi társaságunkat senki sem igényeli, hogy nem vagyunk elég fontosak. Lubickolok az örvendezésben, hogy nekem mindez nincs. Lehet, hogy két emberfajta van, a közeledő, a nyomuló, és a távolodó, hárító. Az első: zsupsz, bele a forgalomba, a második kikecmeregni próbál belőle. Én inkább a távolságtartásban mesterkedem, persze mindig közeledve egy turbulenciához. Mindenki barátságos, én pedig bambán lézengek, nem ösztökél semmire semmi, fölöttem egy fenyőn kitartóan pityeg-csirreg egy fehér mellényes, rigó nagyságú madár. Kéjenc naplopó vagyok. Ha átnézek a kék virágot hajtó jakarandafán és a rozsdás fügefán, a királynő nyaklánca nevű öbölben egy kis szigetet látok. Éles vonal választja el a kék óceánt és a kék eget, sehol egy hajó, csak repülőgépek, túlvilági fényben áll a legmagasabb, fehér felhőkarcoló. A tengeren felhőárnyék imbolyog, vadon nőnek a nárciszok, szellő motoz, lassan szárnyalnak a ritka kiáltású sirályok, távol a köves, fehéres hegycsúcs, vitorlás csónakok fekszenek a homokon. Háborítatlanság gyönyöre, közel érzem magam a húsos bokrok fényeszöld leveléhez, amelyeken megülnek az esőcseppek. A házban sok a perzsa zsidó, eljöttek az iszlám köztársaságból, honvágyuk van vissza, a zaklatott Közép-Ázsiába. Itt laktak az emigráns németek is, a két Mann, Brecht, Feuchtwanger, Werfel, Schönberg, Adorno, nézték az óceánt hátuk mögött a hegyekkel, a sivataggal, a fennsíkkal, a síksággal, majd a dombos erdőségekkel, sok várossal és egy másik óceánnal, azon túl meg a zsúfolt, izgatott, ölésbe merült Európával. A legtöbb mozgásban, sűrűsödésben nem benne lenni jó.

Rózsaszínű civilizáció

Ezek a pelikánok meg a deszkán kalimpáló hullámlovasok tudnak valamit. Beúsznak és kisodródnak, megint beúsznak és megint kisodródnak, amíg át nem fáznak. Egy angol történész nem fehér, hanem rózsaszínű európaiakról beszél. The pink civilization. Tegnap egy fiatalember megkérdezte, nem hiányzik-e, hogy az előző rendszerben az írók fontosabbak voltak. Nem olyan fontos fontosnak lenni, válaszoltam. Később, a huszadik emeleten, rák és fehérbor mellett egy társadalomtudós, aki a bűn csábításáról írt könyvet, nagyon kihívónak találta a válaszomat, mert itt Amerikában semmi sem fontosabb, mint fontosnak lenni. Csak dicsérhetem ezt a fényben megsötétedő bifokális szemüveget, amellyel jól látom a távolban felmagasodó bálnát, a fekvőtámaszozó gyíkot és a hátulsó lábára álló mókust. Víz közelében élni jó, a nagy lakóritkaság is jó, most egy-két hétre még nem hiányoznak a mindent folyvást megítélő, neheztelő jó ismerősök, akik más hasonlók miatt boldogtalanok. A hatalmas sötét felhő megérkezett, de átfénylik a peremén a nap. Az ember már fiatalon meg kell hogy csinálja, kitalálja, körülrajzolja magát: milyen nem vagyok? Ez a válasz arra a kérdésre, hogy milyen vagyok. Elhatárolódásainkból, nem-válaszainkból, elhanyagolásainkból állunk; a jellem speciális elhárítások, cenzúrák szövedéke, mert valami szembenállás csak kell az embernek. Egy vagyok az elutasításaimmal, a konfrontációimmal, én, kritikai értelmiségi hosszan tudom sorolni, hogy mi az, amit nem állhatok. Minél feljebb vagyok az intellektuális ranglétrán, annál többet fumigálok. Nem kérek tanácsot, mondja a cselekvő ember, nem dagonyázom a tanácstalanságban, hagyján, hogy körkörös tudatlanságban szenvedek, de legalább azt tudjam, hogy most mi legyen a következő szó. Érdekes lenne, ha én nem lennék én, hanem valami egész más. Ha rikoltozhatnék az árbóckosárban, hogy föld, föld! De hát mily sajnálatos, hogy olyan vagyok, amilyenné alakultam, voltaképpen a saját művem vagyok. Minden embernek van saját műve: ő maga. Mind másképpen pottyantunk a selejt kosarába. Ma villog először, fénye teljében, az aranyeső.

Demencia

Még egy út vár New Yorkba, Évike miatt, nyolcvanhárom éves nővérem kezdi elveszteni az emlékezőtehetségét, demencia, romló állapot, másodszor is kórházba került, eltévedt, és az utcai rendőr vitte be egy kórházba. Megállapították, hogy már nem tud gondoskodni magáról. Akár haza is hozhatnám, mert jobbnak tartanám, ha a közelemben lenne. Jutka talált két elég jó idősek otthonát a Svábhegyen és Budakalászon, ahol szép kis lakása lenne erkéllyel, zöld hegyoldalon, magukat még úgy-ahogy tartó öregek között, de így is, úgy is aggok menhelye lenne, és ő ezt rabságnak érzi, joggal, a saját lakásába viszont már nem engedik vissza. Amerikában a közösségi gondoskodás nem szerény, Magyarországon inkább a sorsára hagynák. New Yorkban bírósági tárgyalást fognak tartani a nővéremről, amelyen gyámot jelölnek ki a részére, az majd rendelkezni fog róla és minden javáról, én csak akkor lehetnék a gyámja, ha ott laknék, vagy ha elhoznám, de a nővérkém azt mondja, hogy semmiképpen sem akar hazajönni Magyarországra, ahol őt meg akarták ölni. Ő nem akar még egyszer a magyarok között élni, noha vendégként többször volt itt az 1956-os emigrációja óta, és mindenkivel kedvesen beszélgetett, rossz élmények nem érték, de emlékszik az 1944-es évre, amelyet együtt töltöttünk, és magát amerikainak tartja, nem magyarnak. Próbáltam rábeszélni, de nem tudtam, úgyhogy különböző idősotthonokban fogja élete végét eltölteni, én leginkább azt szerettem volna, ha ott lakna, ahol anyám lakott a kilencvenes éveiben, de az a lakás, bár felújítottuk, a nővéremet anyám halálára emlékeztetné, ő pedig úgy döntött, hogy megéri a századik évét, anyánktól is ezt várta el, szegénykénk azonban a kilencvenkilencedik évében meghalt. A nővérem teste bírná még, az elméje azonban nem.

Kutyamitológia

2013. április 15., Budapest. Hétezer kilométerrel és huszonhét emelettel odébb, lejjebb, leszállás magunkhoz, from the top on the bottom. Miért is hordanám olyan magasan az orrom, indokolt-e a tetőről lenézni az alant kúszó fényes bogarakra? New Yorkban a nagy és a sok ma kevésbé varázsol el, mint negyven éve. Hagyjuk a nagy embereket, méltányoljuk inkább a nagy műveket, tetteket, ne szaglásszunk, kukucskáljunk mögéjük. Szerettem lebámulni a huszonhetedik emeletről – egy héten át, de hogy minden alkalommal hosszadalmasan liftezzek, ha ki akarok lépni az utcára? Ez a pasaréti két emelet is valamicskével több, mint amennyi jólesik, Hegymagason pedig talajszinten vagyok. Mit tudok felfogni az ember- és autótömkelegből, mi lesz az enyém az áruházak végtelenségéből? Jó volt a tárgyak ereje, vaskorszak, vasalt járdaélek, vasszerkezetek, vaslétrák, vas íróasztalok, elvégre vasas fia vagyok. Lohol a sok igyekvő ember, futnak, kiskutyát sétáltatnak, vele együtt lépnek ki a házból az utcára, van-e akadémikus kutya nélkül? Minél kisebb, furcsább, annál többet lehet beszélni róla. Összejönnek a kutyagazdák a park egy zugában, nem a gyerekek találkozóján, hanem a kutyusokén, a kutyamitológia betöltheti az egész életet. A kifinomult fogyasztás magas polcon van az értékek rangsorában. (Annál, ami egy magyar faluban és a környékén van, sokkal kevésbé finom javak, csak felvágósabbak és drágábbak.) Én egy olyan ember vagyok, mondhatná a szembejövő, aki itt veszi a kenyeret, és abba az olasz vendéglőbe megy, a leginkább kifinomult vendéglőbe, olyan vagyok tehát, aki nem éri be a közönséges és bárhol kapható élelemmel, kényes vagyok, igényes vagyok, sok mindent elhárítok, ez is bizonyítja, hogy rendkívüli személyiség vagyok. Én egy olyan ember vagyok, mondhatná egy másik szembejövő, aki követi a divatot, aki nem követi a divatot, ebben követi, abban nem követi, erről sokat lehet beszélni, és így áll elő az egyéniség vázlata.

Világcsavargó és falusi pepecselő

Most, például, van bennem készség két fiatal nő szemléletére is: hosszú, karcsú test, butuskán rideg arckifejezés, jóízű harapások. Éles fénycsík esik be a Frankfurtból Dallasba az Atlanti-óceán fölött repülő American Airlines-gépbe, ettem-ittam, újságot olvastam, fáradt vagyok. Demokrácia és irodalom, erről kértek fel többedmagammal egy nyitóbeszédre, ez a kongresszus témája. Más ez a viszony országonként, mindenesetre a kérdés Latin-Amerikában nem kevésbé érdekes, mint Ázsiában vagy Kelet-Európában. Adam Michnik és Andrej Bitov fog még erről beszélni. Elmemozdító játék magunkat, országunkat a világban látni, és kívülről ránézni dühös udvarunkra. Megtanulni annak alázatát, hogy sok nép, sok egyén és talán több élethordozó bolygó van a mindenségben. Tessék látni magunkat a többiek tükrében, és parányiságunkat derűvel átélni. Bennem együtt van az interkontinentális csavargó és a falusi piszmogó. Különböző létgyűrűkben más-más közösségekhez tartozom. Most például ehhez a háromszáz íróhoz. Mellettünk ül az olvasófotelben a halál angyala, aki az órájára néz, és azt mondja, talán indulhatnánk. És akkor töltőtollunkra ráhúzzuk a kupakot, becsukjuk a füzetet, fölállunk, mehetünk. A szálloda előcsarnokában gyülekezünk, a bejárat előtt autóbuszok várnak, lassan haladunk a városon át, dugó dugót követ. Megyünk fel a lépcsőn, és szembenéz velünk a falról néhány nagy méretű fej, Marx, Lenin, Ho Si Minh, Castro. Az intézményes forradalmi párt respektálja őket. Hetven éve egypártrendszer. Ülnek a fekete öltönyös, hazulról ismert kádertestek, szélesedő arcok, itt fekete hajúak. Ezt már ismerem, súgja a halál angyala, valami érdekesebb helyről szeretnélek elragadni, mondja reménykeltően.

Ki áll az ablakom előtt?

2013. május 6., Hegymagas. Megírtam egy elmélkedést a könyvégetésről, a demokrácia elrúgásáról, amelyet egy hét múlva Berlinben, a Humboldt egyetemen fogok a rektor kérésére felolvasni, elküldtem Budapestre Jutkának, hogy továbbítsa Henningnek, ő majd lefordítja, és nekem kellene felolvasnom, de annyival élvezetesebb, ha egy jó felolvasó színész mondja. Hallgattam már a saját szövegemet, jobban tetszett, mint amikor én olvasom súlyosabban és barbárabban. De miért legyen idegenszerű, miért a hangra figyeljenek, és nem a szövegre? Mintha csizmában és báránybundában állnék fel a pódiumra. Meg aztán a pofavágások, a vízivás, a harákolás: elég, ha elkezdem, egy oldalt felolvasok németül, folytassa a színész, ne legyen a hallgató és énköztem semmi szokatlan akadály, elég szokatlan, elég éles maga a szöveg. Tehát a visszaesés, a regresszió elemzése, mert lehet demokráciából visszaesni az autokráciába, idétlen, felújított önkényuralomba áldemokratikus díszletekkel, Magyar Bálint barátom metaforájával: posztkommunista maffiaállamba. A társadalmi regresszió tanulmányozása komoly akadémiai téma lesz, élettapasztalatomat summázva magam is talán regresszió-specialista vagyok, míg a föld alá nem regrediálok. Mindenesetre nyílik előttem két és fél szabad nap, amit vagy arra használok fel, hogy az előttem és mögöttem tornyosuló halmazoknak a végére járjak, hogy letakarítsam a terepet, szobám három asztala közül a középsőt, a középső ablaknál, ahol a kedves látogatóval, ha a fátyolvirágos sövény mögé kerülve, tőlem biztonságos rácsok által elválasztva, és maga előtt még a szúnyoghálót is tapasztalva, hogy egymáshoz ne érhessünk, csak megszűrve nézhessük egymást, úgy, hogy az utcáról senki sem látja, hogy ki áll az ablakom előtt. Mintha komputeren át beszélgetnénk, szemlélve is egymást, zárt színpadon, tágas börtöncellában, négy rácsos ablak mögött. Betűbe öntött jó- vagy rosszmagamat védenem kell, a falak méteres vastagok. Ezzel az írógép-zongorázással is elmegy az idő, mindjárt kimegyünk a kertbe, az ablak előtt talán egy baseballsapkás fickó játszaná a halál angyalát, időnként bekukorékolna valami szemtelenséget. Kinyitod a kaput? – kérdezi. Eszem ágában sincs, nem engedlek be, törd be a kaput és a kerítést, tépd ki a rácsot a falból. Mosolyog, nem várhatok el tőle ennyi erőkifejtést, inkább bosszant, és hülyéskedik, azt mondja, hogy most már igazán összegezhetném a főkönyvet, a tartozik-követel rovatot, amelynek úgyis egy nagy kerek nulla lesz a végeredménye.

Mutatványtúlélő

Csütörtökön jön értem, vendégem lesz és visz magával egy derék férfiú, aki a pécsi Szent Egyed Közösség egyik vezetője, katolikusok, de a zsidó közösséggel együttműködésben, a rabbi egyetértésével a zsinagógában akarnak emlékünnepséget tartani, amelynek lassacskán professzionalistájává lettem. Mutatványdarab is vagyok, úgynevezett holokauszttúlélő. Dicséretes dolog túlélőnek lenni, és az egy főre kiszabott időhatáron átlábolni, itt Hegymagason már régóta és vitathatatlanul én vagyok a legöregebb férfiember, még bírja az élet édes terhét a vén krampusz. Ide már gengszterek, betörő rablógyilkosok valószínűleg nem fognak jönni, ezt az vénembert már békén hagyják. Nemrég olvastam egy szélsőjobboldali listát a közéletben szereplő zsidókról, a nevek mellett néhány adat, olyasmi, hogy mit írt alá, és miben hisz, miben nem. Nálam csak annyi, hogy melyik évben születtem, és író, semmi más. Ez már, mondhatni, a tisztelet kifejezése, jobb az ilyenről nem mondani semmit. A szófukarságnak nem látom kárát. Most azt hallgatjuk, hogy falling in love, with love, szerelembe esni a szerelemmel. Interneten át módomban áll meghallgatni a pápát és más hírességeket, ami fölhatalmaz arra, hogy csak a klasszikusok szép kötésű műveit olvassam a nappali szobában, amelynek a falán ott van a világirodalom.

A halál angyala szemtelenkedik

Mindjárt jön ez a sapkás fickó, és ecetet fröcsköl a szemembe. Ha a tehetségek versenye nyitott és korrekt, akkor nincsen forradalmi feszültség, mert akkor a feltörekvőknek törvényes útjuk van fölfelé. Ki a beavatottabb? Kinek a füle érzékenyebb a szelek szárnyán érkező hangzatokra? Ha az győz, aki a legjobban tud, akkor az intézmények szilárdak. A tehetség sokféle módon tud megnyilatkozni, ha itt gátolják, előbukkan amott. Az ég alatti halandók művei között hiba lenne megfeledkezni arról, amit szép időtöltésnek nevezünk. Olyan pillanatokra gondolok, amikor jólesik lélegezni és mozogni, amikor valami megmagyarázhatatlan boldogság keríti hatalmába az embert. Kellemetlen látogatásokat a legegyszerűbb úgy elkerülni, hogy magunk megyünk el hazulról. Összeszedjük a holminkat, és egy oldaltáskával elindulunk. Az egyének növekvő szabadsága új rabságokkal jár együtt, a divattól való függés puha rabságával. Polgár az, aki maga ad önmagának feladatot. Gyarapodjunk, hogy