De kinél van a gyémánt?

Molnár Milán

De kinél van a gyémánt?

I. Fejezet

Késő tavaszi este volt. Egy Chicagói lakópark rozoga nyolcemeletes házának legfelső emeletén lévő lakás ajtaja nyílt éppen. Egy harmincas éveiben járó borostás alak lépett be a lakásba, arcára szinte rá volt írva, hogy ez nem igazán az ő napja.

– Végre itthon. Egyedül. Már nem érdekel semmi, csak hogy kinyissak egy üveg whiskyt, és álomba ihassam magam. – Nem túl rózsás gondolatai közepette elterült a nappaliban lévő kanapén. – Vajon hol szúrtam el ennyire? Két éve még egy igazi szuperzsaru voltam. Most meg piti lopások és hűtlen házastársak után futok. Talán itt helyben be is fejezhetném – majd a pisztolya felé nyúlt, de megtántorodott. – Öngyilkosság? Na, azt azért mégse!

Épphogy csak lefeküdt pihenni és elmélkedni, kopogtattak az ajtón.

– Istenem, ha megint az a Nucci gyerek lesz az, nem állok jót magamért! – Odasétált az ajtóhoz, és mikor kinyitotta meglepő látvány tárult a szeme elé: egy karcsú, gyönyörű, vörös hajú nő.

– Alyssa, hát te meg mit keresel itt? – Igaz, kisegítettem párszor, amíg a rendőrségen dolgoztam, de nem igazán vagyok most rá kíváncsi. Viszont tapintatosnak kell maradnom. Tisztában vagyok vele, hogy van egy sajátos stílusom, de azért ha egy mód van, rá akkor próbálok kulturáltan viselkedni még akkor is, ha csak egy prosti a látogatóm – gondolta magában John.

– Szia, John! Beszélhetnénk odabent? – ahogy elhagyták a szavak a száját, az arcára kiült az aggodalom.

– A sírás kerülgeti. Biztos valaki elverte, vagy valami ilyesmi. Bár nem látszik sérültnek, ha nem számítjuk az érzelmi sérülést. Már ha van egyáltalán. Nem szabad meghatódnom, bármit is mond, tudom milyen manipulatív. – Persze. Na, mondd, mid fáj? – szólalt meg, mintha nem is érdekelné az, amit a nő mondani akar.

– Borzasztó dologról szereztem tudomást. Gyilkossággal kapcsolatos. – Közben, ahogy kimondta e szavakat, próbált Johnhoz simulni, mintha egy rég nem látott baráttal találkozna éppen.

– A francba! Megpróbál befolyásolni. Valami nem igazán tetszik nekem. Alyssa nem pont az a fajta ember, akit érdeklik az ilyen dolgok. A szakmájából kifolyólag pedig sok gyilkosságról van információja. Még mikor nyomozó voltam, pont ezért álltam vele szoros kapcsolatban. De most mitől lehet ez a dolog ilyen különleges? És még fontosabb: miért engem zaklat vele, egy egyszerű magánhekust. Ezt azért jó lenne tudni. – Miért nem mész a rendőrségre?

– Te is tudod, hogy tele van Accardo spiclijeivel. És amúgy sem bízom ott senkiben. – Ekkorra már a karjaival átfonta a férfit.

– Oké, ott a pont! De akkor is, mire ez a hirtelen jellemváltozás? Szinte bármibe le merném fogadni, hogy ez a bizonyos gyilkosság valami félresikerült feketézéséből született. Máskülönben nem izgatná. Eléggé érdekes, az biztos. Minden esetre abból nem lesz baj, ha végighallgatom. – Rendben. Ülj le, amíg hozok poharat! Pont most akartam kinyitni egy üveg whiskyt.

– Tekintve, hogy mennyire szereted a whiskyt, nagyon kedves tőled, hogy megosztod velem – villantott egy erőltetett mosolyt Johnra, aki már elő is vette a poharakat. – Nagyon örülök, hogy segítesz – majd ahogy leült a kanapéra, láthatóan kezdett megnyugodni.

– Mondjuk azt azért nem mondtam, hogy segítek, csak kíváncsi vagyok a mondanivalójára. Mindenesetre a város egyik legnépszerűbb hivatásosával whiskyzgetni jobb programnak ígérkezik, mint fejest ugrani az önsajnálatba. – Tessék. Csak úgy mellékesen megjegyzem, a legszebb kristálypoharaim – erre a kijelentésre a nő ismét elmosolyodott.

– Tudod, nem is olyan rég előléptettek – mondta a nő. – Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy feltörtem, és így elkezdtem odafigyelni másokra. Konkrétan a lányaimra.

– Ami azt illeti, ez a rész nem igazán érdekel. Soha nem kötött le az örömlányok karrierépítése. – Kicsit tapintatlan voltam, de ami igaz, az igaz.

– Nem dicsekvésből mondtam. Az egyik lányom bajba keveredett. A minap odajött hozzám, és ő maga mondta, hogy meg akarják ölni. És hidd el nekem, láttam a szemében, hogy nem hazudik!

– Jaj, Alyssa! Tény, hogy jó emberismerő vagy, hisz ez a munkád része, de hát nagyon jól tudod, hogy annyira kurtán tudnak hazudni, hogy még több pénzt kicsaljanak a kuncsaftból… vagy a főnöküktől, esetünkben tőled – gondolta magában John. – Ki a lány? Azt tudod, hogy ki a pasi, aki megfenyegette? Szükségem van részletekre, hogyha azt akarod, hogy segítsek!

– Mindent elmondok, amit tudok. A lány neve Tricia. És egy nő fenyegette meg!

– Na, ez már tényleg nevetséges. Oda kell figyelnem, hogy nehogy elröhögjem magam. Úgy tűnik, nőtt a kereslet a szolgáltatásaitokra. Szélesedik a piac… nem tudom, hogy ezt most érdekesnek vagy undorítóak találjam. Minden esetre szokatlan eset. Folytasd, kérlek!

– A nő egy visszajáró kuncsaftunk, mindig Triciát kéri. De tegnap nem igazán történt semmi, csak inkább veszekedtek. Legalábbis azok alapján, ami kihallatszott az ajtaján. – Közvetlenül azután, hogy befejezte a mondatot, egyszerre legurította, ami a poharában volt. – Hamarabb is távozott, mint ahogy lejárt volna az ideje. Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, te is tudod, milyen hirtelen haragúak tudnak lenni az emberek. Akkor még Tricia sem volt feldúlva, szerintem akkor még ő se gondolta komoly veszélynek a fenyegetést.

– Tehát a lány összeveszett a kuncsafttal, aki hirtelen felindulásból megfenyegette, a lány beijedt, és másnap a főnökéhez sietett, hogy majd ott kisírja magát a vállán. Milyen eredeti! Arra nem is gondoltál, hogy csak üres fenyegetés? Hogy nem akar neki igazából ártani? És különben is, min vesztek össze?

– Ez az, ami igazán aggaszt engem, mert nem tudom. Azt mondta nekem, hogy a pénzen, de ezt nem hiszem, mert először is, egy visszajáró vendégről beszélünk, másodszor pedig, értek az emberekhez. Szerintem Tricia hazudott, viszont tényleg nagy bajban lehet. – Ekkorra, a whisky hatására vagy a tényre alapozva, hogy John foglalkozik vele, az aggodalmas kép lehullott a nőről, és inkább könnyeden, flörtölve válaszolgatott a kérdésekre.

– Érdekes, hogy eltűnt az ártatlan, bajba jutott hölgy álcája! Jól gondoltam, csak saját maga érdekli, és az üzlet. Ha a lány problémája nem jelentene veszteséget a számára, nem keresett volna fel. Látom, még van valami – mondta magában John.

– Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy már nyomozó, de emlékszem, hogy volt idő, amikor a legjobb voltál a városban. És arra is emlékszem, hogy milyen sajátos módszerekkel fékezted meg a rosszfiúkat.

– A fenébe! Már csak ez hiányzik nekem ma estére, hogy felhánytorgassa itt a múltat. Bár, ami igaz, az igaz, van pár dolog, amit nem lett volna szabad megcsinálnom. Mindig azt mondták, hogy ha egy jó ügy érdekében teszek valami rosszat, akkor az valójában jó. Én meg fiatal és naiv voltam. Nem is érdekel. A lényeg, hogy már nincs több ilyesmi, nem vagyok többé rendőr – mérgelődött John lehajtott fejjel, majd Alyssa szemébe nézett. – Nézd, már nem vagyok többé se rendőr hadnagy, se a város rettegett végrehajtója. Csak egy átlagos magánhekus vagyok, aki…

– Aki egy 45-ös Colttal szaladgál – mondta a nő kuncogva.

– Hé! Ez nem vicces! Valamivel meg kell védenem magamat. Nagyon jól tudod, hogy milyen alakok szaladgálnak ezeken az utcákon. Főleg azután, hogy engem és pár jó barátomat elbocsátották. A város már akkor is szinte elsüllyedt a korrupcióban, hát még most! De akkor sem fogsz rávenni, hogy egy örömlány testőrét és verőlegényét játsszam egy személyben!

– Nem ingyen kérném a szolgálataidat. – Alyssa ekkor az anyagiakkal próbálkozott, új taktikára volt szüksége John meggyőzésére. – Ötszáz dollárt fizetek neked azért, hogy ijessz rá egy kicsit a mi kis zaklatónkra. Persze, amint elvégezted a melót. Mert kedvellek ugyan, de nem bízom benned!

– Hát, ötszázért akár el is vállalhatnám. Amúgy sincs semmi érdekes melóm, csak a hülye hűtlenségi ügyek, amiket tíz perc alatt szoktam elintézni – morfondírozott John, aztán döntött: – Rendben, lehet róla szó. Holnap benézek Triciához, és elintézem az ügyet. De most már hagyj pihenni egy kicsit!

– Tudod, szívesen veled maradnék még, a régi idők kedvéért. De ha azt szeretnéd, elmegyek. – Majd