Xander

fenntartva

I.

Rose Woods – Xander

kisregény

Mottó:

„Van egy szó, amely az élet minden terhétől és fájdalmától megszabadít bennünket: ez a szó a szerelem."

Szophoklész

1.

– A csuda vinné el! – szitkozódott Naomi, mikor a kulcscsomó kicsúszott a kezéből, és valahol az autó hasa alatt landolt. Most kénytelen lesz lapos kúszásban alámászni, hogy kibányászhassa.

Viszolyogva nézte a talpa alatti sáros aszfaltot. Az új harisnyáját kidobhatja az akció után, az már biztos.

A jegyzeteit az autó tetejére tette, legalább azok megússzák a sárfürdőt. Bár nem jelentettek nagy értéket, nem voltak túl részletesek.

A valódi tudás a fejében volt, ezek inkább csak emlékeztetőül szolgáltak a tanításhoz. Más még csak nem is értette volna a sebtében feljegyzett félszavakat és ábrákat.

Linda, a kolléganője, gyakran rágta a fülét amiatt, hogy készítsen részletes leírásokat. Azzal érvelt, ilyen módon továbbadhatja az utókornak azt a mérhetetlen tudást, amit a kutatásai révén felhalmozott, de ő soha nem állt kötélnek. Nem volt a modern technika híve, ráadásul műszaki antitalentumnak vallotta magát, még a mikró digitális vezérlőpaneljét is képtelen volt kezelni, csakis a sima, tekerőgombos készülékkel boldogult. Számára egy számítógép a megtestesült rémálmot jelentette, tudta, nem boldogulna a szövegszerkesztővel.

Füle mögé simította világosszőke haját, feljebb tolta az orrán a szemüvegét, le ne essen, majd leguggolt és benyúlt a kocsi alá. Vakon próbálta kitapintani a kulcsokat, de nem volt olyan szerencséje, hogy rájuk akadjon. Mégsem fogja megúszni azt a sárfoltot – keseredett el.

Fém csörgött az autó túloldalán. Csodálkozva nézett fel, de kuporgó helyzetéből semmit nem látott, úgyhogy felállt. Egy vadidegen férfival nézett farkasszemet, aki kezében tartotta Naomi kulcsait és a papírjait tartalmazó mappát. Csak az ég tudhatta, honnan került oda hirtelen az az alak.

– Segíthetek? – kérdezte a lány zavartan. Az idegen nem látszott sem csavargónak sem bűnözőnek, de ez utóbbiban természetesen nem lehetett biztos. Ráadásul valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el vele kapcsolatban, amint meglátta.

Az illető magas volt, erős testfelépítésű, ápolt megjelenésű.

Negyvenes évei vége felé járhatott, sötét haját ősz szálak tarkították, halántékánál kicsit sűrűbben, máshol ritkábban. A vonásait nem tudta jól kivenni a félhomályban, ami a parkolót beborította, és amelybe a férfi jól illett sötét ruháival.

– Azt hiszem igen, doktornő. – Kellemes bariton hangja volt, bár Naomi ízléséhez képest túlságosan is mézesmázos hanglejtéssel beszélt, lassan, halkan, mint egy riadt gyerekhez vagy állathoz szoktak. A lány elhúzta a száját, mikor a párhuzam felsejlett benne.

– Ismerjük egymást?

– Még nem, de úgy tűnik, közös az érdeklődési körünk – lobogtatta meg a férfi a kezében tartott jegyzeteket.

– Parancsol? – Érezte, hogy a homloka ráncba szalad, miközben a másik szavait próbálja értelmezni. A feljegyzéseiben a mítoszok kialakulásáról írt, amelyek egy-egy természetfeletti lényhez kapcsolódtak. Régóta kutatott ezek után a legendák után. Már kislány korában is lenyűgözték az unikornisokról, tündérekről, sárkányokról és angyalokról szóló mesék. Ehhez később társultak a vámpírokról, vérfarkasokról, lidércekről szóló rémtörténetek is. Mindenképp tudni szerette volna, mi áll az elbeszélések hátterében. Vajon hogyan alakultak ki, mi szolgált alapjukként, miként történhetett, hogy a világ egymástól teljesen elszigetelt, távol eső tájain, szóról-szóra ugyanazokat a históriákat találták ki és jegyezték fel?

– Beszélhetnénk valahol?

– Miről?

– A kutatásairól, doktornő.

– Mit mondott, hogy hívják?

– Óh, bocsásson meg, milyen neveletlen vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem, Palmer. Dennis Palmer.

– Nem értem, mit akar tőlem, Dennis, de én most nagyon sietek.

Ha nem haragszik, akkor ezt máskor beszéljük meg.

Sohanapján – tette hozzá magában. A feszes mosoly azonban az arcára fagyott, mikor a férfi megrázta a fejét.

– Nem lehet, szükségünk van a jegyzeteire. Nem csak ezekre, hanem mindegyikre. Ilyen tudást nem hagyhatunk kiaknázatlanul.

– Nem hagyhatják? Mégis mi a csudáról beszél? – Naomi megpróbálta kinyitni a kocsija ajtaját, bár ez egyszer biztosan tudta, hogy zárva van. Szórakozottságára tekintettel legalább háromszor ellenőrizte reggel, mielőtt a parkolóban hagyta. Mégis szerencsét próbált, mert semmi okosabb nem jutott eszébe. Sajnos nem ment vele sokra.

– Jöjjön velünk önszántából, akkor rengeteg kényelmetlenségtől megkíméli magát – vetett beszédes pillantást Naomi háta mögé Palmer. Mikor a lány követte a tekintetét, két tagbaszakadt fickót látott meg. A rémület végigszáguldott rajta. A rossz érzés, ami azonnal elfogta, mikor meglátta a férfit, többszörösére fokozódott.

Nagy bajban volt, és úgy tűnt, ebből a szörnyű helyzetből nem fog kikeveredni.

– Valami gond van? – hallotta meg az egyetem gondnokának hangját. Egy pillanatra megkönnyebbült, de a következő másodperben az aggodalma még intenzívebbé vált. A férfi nem segíthetett neki.

Egyedül, három jól megtermett alak ellen akkor is tehetetlen lett volna, ha egészséges, de Tim nem volt az. Valamikor szörnyű dolog történhetett vele, mert baloldalán a végtagjai nyilvánvalóan nem úgy mozogta, mint a jobbon. Ha Tim megpróbál tenni érte valamit, szinte biztosan ő maga is veszélybe kerül, azt pedig nem hagyhatja –határozta el.

– Nincs semmi baj, csak beszélgetek az urakkal – hadarta. Lázasan járt az agya, annak esélyét méregette, hozzá tehetne-e valamit az elhangzottakhoz, amivel jelzi a gondnoknak szorult helyzetét, de közben őt nem sodorja bajba. Igazság szerint egyáltalán nem volt biztos benne, Tim értené-e, mit akar vele közölni. Naomi gyanította, az a baleset vagy betegség, amely ilyenné tette, máshol is károsodást okozhatott. Kicsit lassú volt mind a beszéde, mind a mozgása, de sajnos még a felfogása is.

– Egész biztos? Nekem rémültnek látszik. Jöjjön, visszakísérem az épületbe!

Naomi kétségbeesetten nézte, ahogy a férfi mind közelebb óvakodott hozzájuk. Hajlott hátával, természetellenes szögben tartott bal karjával, szánalmas látványt nyújtott. Pedig valamikor ugyancsak jóvágású lehetett. Görnyedt tartása ellenére is jól látszott, milyen elképesztően magas és erős testfelépítésű. Az arcát szinte teljesen elfedte a vastag koszréteg. Úgy tűnt, a vonásaira rakódott por Tim szerves része, amin soha senki nem lepődött meg igazán, elvégre nem csak gondnok volt, hanem fűtő is egy személyben. Afféle mindenes.

De meleg árnyalatú, világosbarna szeme tisztán csillogott. Pillantását Naomira függesztve, egyre csak közeledett, bal lábát esetlenül húzva maga után. Szívszorító volt.

– Kérem, Tim, térjen vissza a munkájához! – szólt rá erélyesebben Naomi. Mindenképp el akarta távolítani a közelből a férfit, de az nem tágított. A lány megpróbálta a tekintetével figyelmeztetni rá, hogy meneküljön, de úgy tűnt, a gondnok nem érti, mit akar vele közölni.

– Ne féljen, én majd megvédem.

Talán kicsit lassú felfogású, de az ösztönei jól működnek –állapította meg a lány. – A veszélyt és a feszültséget megérezte, de biztos, hogy ez a vesztét fogja okozni.

– Intézzétek el ezt a szerencsétlent, és hozzátok a nőt! – hallatszott a háta mögül Palmer érzelemmentes hangja. Tim mögött szinte ugyanebben a pillanatban három másik alak bukkant fel, legalább olyan drabálisak, mint akik Naomi közelében álltak. Hangtalanul, tétovázás nélkül indultak egyenesen a férfi felé.

– Meneküljön, Tim! – kiáltott fel Naomi, közvetlenül azelőtt, hogy a férfi, aki a legközelebb állt hozzá megragadta és a szájára tapasztotta volna a tenyerét.

A lány a szeme sarkából még látta, amint a gondnok addigi vontatott mozgását meghazudtolva villámgyorsan kiegyenesedik, és támadói felé fordul, utána azonban szem elől veszítette az eseményeket. Aki elkapta, magával vonszolta, ő pedig semmit nem tehetett ellene. A szeméből kicsordultak a tehetetlenség és megalázottság könnyei, miközben hiába próbált kiszabadulni az acélos karok szorításából. Minden erejét összeszedve kapálózott, rugdosódott, de semmire nem ment vele. Fogvatartója jóval erősebb volt nála.

Zajokat hallott a távolból, puffanásokat, fojtott nyögéseket, szitkozódásokat. Nagyon szerette volna látni, mi történik, aggódott Timért és aggódott saját magáért is, de még csak segítségért sem kiálthatott. Esélye sem volt, hogy eltávolítsa a szájára tapadó tenyeret.

A következő pillanatban egy hirtelen rántás hátratántorította. A fenekén landolt, de legalább kiszabadult. Meglepetten pislogott körbe, próbált rájönni, minek vagy kinek köszönheti a hirtelen segítséget ebben a szorult helyzetben. Az álla leesett, mikor megpillantotta Timet, amint egy jól irányzott ütéssel épp földre küldte a férfit, aki néhány másodperccel azelőtt őt próbálta magával vonszolni.

Vagy legalábbis úgy tűnt, Timet látja, bár az, aki előtte állt, csak nagyon halványan emlékeztetett a gondnokra. A ruhái, a haja színe, ugyanolyan volt, de minden más megváltozott rajta. Ahogy szálfaegyenesen állt, rendíthetetlenül, mintha egy tornádó sem tudná kibillenteni az egyensúlyából, a testtartása, a mozdulatai, minden apró rezdülése szöges ellentéte volt a korábbiaknak. Áradt belőle az erő és magabiztosság, görnyedtsége eltűnt, immár teljesen ura volt minden végtagjának. A karja nem lógott, és úgy tűnt, a lábának sincs többé semmi baja.

Az ember, akit Tim leütött, nem sokáig maradt a földön. Felugrott, mintha rugó lökte volna a magasba, és hasonló, támadásra kész testtartással állt szembe a másikkal, kezében egy kést tartott. Naomi nem is látta, mikor és honnan húzta elő. A lány lélegzete elakadt a rémülettől. A férfi figyelmeztetés nélkül lendült előre, a penge gonosz villanással vágott Tim felé, aki egész végig mozdulatlanul állt, csak a legutolsó pillanatban hajolt el előle. A lány visszafojtotta a sikolyát, nem akarta Timet megzavarni a koncentrálásban.

Újabb támadás és ismételt hárítás után úgy tűnt, Tim nem ad harmadik esélyt ellenfelének. Megragadta a másik csuklóját, jókorát rántott rajta miközben egyetlen sima lépéssel ki is tért az egyensúlyát vesztett ember útjából, és annak saját lendületét kihasználva, még jókorát is taszított rajta. A szerencsétlen alak épp a segítségére siető

társának csapódott, aki először döbbenten nézett rá, majd halk nyögés kíséretében összecsuklott, otthagyva a vértől csöpögő kést barátja kezében. A penge pont a hasába fúródott.

Naomi iszonyodva nézte a földre rogyó támadó haláltusáját. Soha nem látott még egyetlen embert sem meghalni, ez volt az első eset. A gyilkos kezéből hangos koppanással esett ki a kés, ő is meglepetten bámulta a lába előtt elterülő alakot, mintha fel sem fogta volna, mi történt. Tim ezt a pillanatot választotta, hogy jókora ütést mérjen a figyelmetlen ember tarkójára.

Naomi most vette csak észre, hogy már az összes ellenfelük a földön fekszik. Tim sorban kiiktatta őket, míg ő az ellen küzdött, hogy akarata ellenére elhurcolják.

– Mennünk kell!

Mintha nem is értené a szavait, úgy bámult Tim felé nyújtott kezére.

– Mennünk? – ismételte meg zavartan. A fejében egymást kergették a gondolatok, nem tudta eldönteni, hogy csak valami bizarr rémálmot lát-e, vagy ez a még bizarrabb valóság.

– Ne most boruljon ki, erre nincs idő! – csattant fel a férfi, és mikor a nő továbbra sem reagált a felszólításra, lehajolt hozzá és felhúzta a karjánál fogva.

Futóléptek egyre közeledő dobogása riasztotta fel Naomit a kábulatból, amerre csak fordult, mindenfelé embereket látott.

– Mi történik? – húzódott önkéntelenül közelebb Timhez, aki szintén feszülten figyelte az újonnan érkezőket.

– Erősítést kaptak a rosszfiúk, az történik – morogta a férfi. – Ideje eltűnnünk innen.

– Ne mozduljatok! – csattant Palmer hangja. Mikor a lány felé fordult, egy pisztoly csövével nézett farkasszemet. Már a kés látványától is rosszullét kerülgette, a lőfegyverekkel viszont mégúgy sem akart közelebbi ismeretségbe kerülni. – Nem hagyom, hogy elvidd a nőt, inkább lelövöm.

Naomi döbbenten fújta ki az addig visszatartott levegőt. Le akarják lőni? Kik ezek a férfiak és miért akarják bántani?

– Élve van rá szükségetek – sziszegte Tim összeszorított fogain keresztül. Védelmezően ölelte magához a lányt, aki érezte a másikból áradó feszültséget, minden pórusából sugárzott az erőszak ígérete.

– Lehet, de az is lehet, hogy nem. Talán elég, ha a jegyzeteit magammal viszem. Ismerek valakit, aki esetleg megfejthetné őket.

Mit mondasz, barátom, kockáztatsz vagy inkább biztosra mész?

Tim halkan szitkozódott, a karja még szorosabbra záródott Naomi dereka körül. Ám a lány tudta, bármennyire igyekszik is a férfi, egy pisztolygolyótól úgysem védheti meg, ő pedig úgy fog meghalni, hogy még csak azt sem tudja, miért ölték meg.

Nyugtalan mozgolódásra, izgatott suttogásra lett figyelmes. A zaj a hátuk mögül jött, az okát nem látta, mert Tim válla eltakarta előle a kilátást. A zaj azonban fokozódott, ő pedig a nyakát nyújtogatva próbálta kilesni, mi indokolja a növekvő zűrzavart és fokozatosan elharapódzó rémületet.

– A fenébe!– suttogta Tim. Mikor Naomi követte a pillantását, már értette, mitől ijedtek meg annyira a többiek.

A

lábuk

alatt

tejfehér,

átláthatatlan

köd

gomolygott.

Természetellenes volt, rémisztő, és biztos volt benne, hogy a velejéig gonosz. Fogalma sem volt, ezt honnan tudja, egyszerűen csak érezte.

– Mi ez? – kérdezte ugyanolyan halkan, mintha attól tartana, a hangoskodással magára vonja a figyelmet.

– Ez a lehető legnagyobb katyvasz, amibe keveredhettünk.

– Katyvasz? Létezik ilyen szó?

– Akkor érthetőbben mondom: irtó nagy szarban vagyunk, doktornő. Ez így jobban tetszik?

– Kösz, elsőre is tökéletesen értettem. – A lány cinikus válasza semmiféle reakciót nem váltott ki a férfiból. Ide-oda cikázó tekintettel, halkan szitkozódva figyelte a ködöt, ami már a térdüket nyaldosta. A jeges levegő, ami áradt belőle, egészen Naomi csontjáig hatolt. A fogai összekoccantak a hidegtől és a félelemtől.

Körülöttük a zaklatott sustorgás riadt kiabálássá erősödött, majd egy fiatal fiúból – aki ránézésre alig múlhatott húsz éves –, olyan vérfagyasztó ordítás szakadt fel, hogy a lány rémülten összerezzent.

Az srác megmerevedett, mintha képtelen lenne mozdulni, egy idő után már nem ordított, az egyetlen hang, amit kiadott, kapkodó légvételét kísérte. Úgy tűnt, minden egyes korty oxigénért keményen meg kell küzdenie. Az arca először elfehéredett, azután elkékült, majd a térdei összecsuklottak, elterült a sáros aszfalton. A fehér köd ráborult, teljesen elnyelte, betakarta, mint egy halotti lepel.

Naomi tanácstalanul nézett körbe, az emberek sorra egymásután zuhantak a földre. Palmer reszkető kezéből kiesett a pisztoly, az addig oly magabiztos férfi sápadtan, remegve állt. Tágra nyílt szemmel, halálra váltan bámulta a fehér gomolyagot.

– Vidd innen a lányt, angyal! – hallott meg egy kísérteties, furcsa hangot Naomi. Mintha igazából nem is egy hang lett volna, hanem több, amely egyszerre hallatszott mindenfelől. Akárha férfiak és nők tucatjai beszéltek volna egy időben körülöttük, de látni senkit sem lehetett, csak a rémült, borzalmasan gyötrődő és egyre-másra fogyatkozó támadókat.

– Mi folyik itt? – kérdezte Naomi kétségbeesetten.

– Egyelőre nem tudom, de nem szándékozom itt maradni addig, míg valaki elmagyarázza.

– Vidd a lányt, helyezd biztonságba! – Ismét az a hátborzongató hang, amelyről továbbra sem lehetett tudni honnan és kitől származik.

– Köszönöm a jó tanácsot – morogta Tim –, épp ezt terveztem.

Mielőtt Naomi felocsúdhatott volna, óriási, hófehér szárnyak jelentek meg a férfi hátán. A lány egyszerűen nem hitt a szemének, az agya képtelen volt feldolgozni a látványt. Többféle magyarázat ötlött az eszébe egy időben: talán álmodik vagy egész egyszerűen megbolondult, de azt azonnal elutasította, hogy a valóságot látja. Úgy döntött, egyszerűen nem lehetséges.

Tim karja még mindig a dereka körül volt, most másik kezével is átfogta, és meglendítette a hátán terpeszkedő szárnyakat, amelyek légörvényt kavartak körülöttük. Néhány erőteljes csapást követően, Naomi érezte lábát elemelkedni a földtől. Szeme elkerekedett a döbbenettől, majd mély lélegzetet vett, hogy rémületének hangot adjon. Már amúgy is ingatag önuralma, végképp felőrlődött.

– Sikoltozni ne kezdjen! – morogta a férfi, és mikor látta, hogy Naomi az ő figyelmeztetése ellenére ismét mélyen beszívja a levegőt, ajkára tapasztotta a száját.

A lány először megdöbbent. Ez volt a legutolsó dolog, amire számított. Amint felocsúdott a megrázkódtatásból, megpróbálta eltolni magától a másikat, ő azonban nem engedelmeskedett sem a szelíd, sem az erőteljesebb taszításnak. Mindössze annyi időre hagyta abba, amit csinált, míg belesuttogott Naomi szájába: – Én a helyedben nem fickándoznék, még a végén leesel.

Naomi megdermedt.

Mivel már nem ütközött semmiféle ellenállásba, a férfi tovább csókolta. A szája puha volt és meleg, hol gyengédebben, hol erősebben szorította a lányéra, nyelve hegyével körberajzolva a másik ajkainak ívét. Úgy tűnt, feltett szándéka elmélyíteni a már idáig is túlságosan bizalmas érintkezést. Meglepő módon, egy idő után Naomi is így érezte helyénvalónak. Sehogy sem jutott eszébe, miért is tiltakozik, miért nem adja meg magát a gyengéd késztetésnek, mikor olyan természetesnek tűnt, nyilvánvalónak.

Társa talán megérezte az ellenállás lassú elszivárgását, mert még intenzívebben, még elszántabban próbálta rávenni, hogy adja fel a küzdelmet. A roham elérte a célját, Naomi felsóhajtott és beengedte a férfi nyelvét a szájába.

Mintha az addig ismert világ köddé vált volna körülöttük, csak ők ketten léteztek. A férfi szája az övén, karjai körülötte, teste az övének feszülve, valamint az arcukat simogató hideg levegő. Ezeken kívül pedig semmi más, csak sötétség és végtelen űr alattuk, felettük.

Úgy tűnt, a férfi is elveszett a csókban. Felsóhajtott, miközben egyik kezével beletúrt a lány hajába, és úgy igazította a fejét, hogy még inkább hozzáférhessen az ajkához. Közben biztosan tartotta, Naomi most már egyáltalán nem félt a leeséstől. Bízott ebben az ismeretlenben, rábízta az életét.

Túl hamar ért véget a bizalmas érintkezés, hirtelen valami megváltozott, majd a férfi elszakadt tőle, és szétnézett, mintha mély kábulatból tért volna magához.

– El kell innen mennünk, még mindig veszélyben vagyunk, morogta.

Naominak uralkodnia kellett magán, nehogy csalódottan felnyögjön. Egyrészt rosszul érezte magát, amiért a csók ilyen hirtelen és durván szakadt félbe, másrészt úgy látta, a férfinak alig néhány másodpercébe került csak napirendre térni a történtek fölött. Bezzeg az ő feje még mindig kóválygott, az érzékeit pedig elzsongította a másik érintése.

Tim oldalra dőlt a levegőben, könnyedén tartva a lányt a válla és a dereka alatt, mint egy gyereket. A hirtelen mozdulat Naominak eszébe jutatta, milyen magasan vannak. Szorosan lehunyta a szemhéját, nem akart látni semmit, épp elég volt a körülötte elsüvítő levegő ahhoz, hogy egyre inkább pánikba essen. A lábát a férfi