Hölgyek és csajok

F. Scott Fitzgerald

Hölgyek és csajok

Fordította

Ortutay Péter

Szerkesztette

Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Edition – 2017

Előszó

Francis Scott Fitzgerald első elbeszélés–kötetét tartja a kezében, vagy látja tábláján az olvasó, melynek eredeti címe a Flappers and Philosophers volt. Hogy ki és mi az a „flapper," most ne elemezzük. Van róla bőven irodalom és kritika. De röviden, olyan valaki, mint most a 21. században egy modern amerikai vagy európai nő. Ezért is adtam neki Nádasi Krisz kolléganő sugallatára magyarul a Hölgyek és csajok címet. Krisz ugyanis úgy tartja, hogy a régi irodalmi műveknek is mai nyelven kell szólniuk. Osztom ezt a véleményét.

A mai Fitzgerald kritika és irodalom már sokat tud mondani nemcsak a nagy amerikai író méltán híres regényeiről, az olyanokról, mint a Nagy Gatsby vagy Az éj szelíd trónján és a többi, hanem mindegyik kisebb nagyobb írásművéről is, melynek mindegyike, közel kétszáz, bevonult már nemcsak az amerikai, hanem az egész világirodalom kincsestárába. Ezért itt és most csak kettőt említenék. A Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate) és A jégpalota(The Ice Palace) címűt. Mindkettő az én fordításomban jelent meg magyarul először.

***

A Kalóz a szigeten eseményei egy romantikusan szép környezetben játszódnak, mely „olyan kék, mint a gyerek szemének írisze.  Az elbeszélés már a legelején egészen naiv ás ártatlan módon indul, melybe az ifjúság türelmetlensége vegyül. A főszereplő Ardita egy igencsak kemény és konok faital nő, egy tipikus flapper, azaz egy modern csaj, akinek már a szája is „csábos, de romlott. A lábán kék szatén szandál fityeg, ami inkább csak „cicoma," és nem lábbeli. Ez is a lány szoborszerű szépségét hangsúlyozza. Ardita Anatole France Az angyalok lázadása című könyvét olvassa, amit a katolikus egyház indexre tett. Ez is a lány lázadó természetét hangsúlyozza. Citromot szopogat, ami szintén metafora: a lány kedve is savanyú, akárcsak a citrom. Aztán a könyvvel és a citrommal is megdobja a bácsikáját, amikor az ellent mer neki mondani.

Aztán történik egy s más. A hajót elfoglalják a „kalózok. Az az apróság, hogy hajó neve a görög mitológiában az önszeretetet jelképező Narcisszuszból Hula Hula (sodródás) lett, az Ardita viselkedésében beálló változást jelképezi. Kezdi élvezni a körülötte zajló izgalmas kalandot, és már esze ágában sincs bánkódni. Annyira álomvilágban él, hogy még a végén is nehezen jön rá az igazságra. Például akkor bátor, amikor erre már semmi szükség. Egészen természetes, sőt törvényszerű, hogy a végén Ardita ilyesmit mond a „kalóznak: „… egész életedben olyan édes hazugságokat mondj nekem, amilyeneket csak tudsz."

Mert mit is hazudott a „kalóz," akinek Carlyle volt a becsületes neve? Egy romantikusan drámai történetet adott elő a lánynak egy nagyon tehetséges, ám betörővé vált zenészről, mert gazdag akart lenni. De amikor Carlyle igazi célja kiderül, már jól látjuk hazugsága mögött a szerzői iróniát is. Ám az összbenyomás mégis kedves, megnyugtató, és az olvasó boldogan, nagyot sóhajtva csukja be a könyvet, vagy kapcsolja ki a betűt.

***

A jégpalota (The Ice Palace) című elbeszélés egészen más hangvételű. Már a cím is gyanús, ha a történet elejét vesszük. A helyszín a forró, napfényes, álmos Dél. A helyszín leírása, valamint a két szereplő közt folyó kötetlen, cikiző párbeszéd is lomha és lusta. Sally Carrol Harper tipikus déli szépség, de már igazi flapper: bubifrizurája és határozott elképzelése van arról, hogy milyen is manapság egy modern csaj. A férfi, Henry Bellamy viszont, akire felnéz, és akihez feleségül akar menni, egészen más. Fiatal és életerőtől duzzad, mint az Észak, ahonnan jött. Hogy Sally Carrol kedvébe járjon, ellátogat vele ugyan a temetőbe, és hagyja, hogy fantáziáljon egy bizonyos fiatal Margery Lee-ről, aki itt nyugszik a temetőben, de ettől egyáltalán nincs meghatva. Amint a konföderációs seregek elesett katonáinak sírjait látogatják, Sally Carrol máris ellentmondásba kerül önmagával: csodálja az elesett katonák áldozatos hősiességét, de mégis ott akar élni, ami ellen harcoltak. Mert a nagy dolgok ott, Északon történnek. És amikor Sally Carrol elhatározza, hogy odamegy, máris felhők kezdenek gyülekezni az elbeszélés eddig napfényes egén. Sally Carrol fél a hidegtől, és fázik még a dupla takaró alatt is. Az olvasó érzi, hogy ennek nem lesz jó vége. Oda a derű, amikor a szerző azt meséli, hogy milyen is az Északra vezető út az éjszakában. Aztán megérkezik, de Sally Carrolnak sehogy sem tetszik az új környezet, és fanyalgása felbosszantja a vőlegény Harryt, aki durván azt tanácsolja a lánynak, hogy szedje össze magát, ne legyen olyan, mint a déliek, akik lusták és nem szeretnek dolgozni. Röviden, a szerelmesek máris veszekednek. Szó sem lehet turbékolásról, csókolózásról.

Aztán eltelik még egy éjszaka, jön a hóvihar, és tovább romlik az amúgy is baljós hangulat a jégpalotába történő látogatás előtt. Sally Carrolnak már semmi kedve az északiakhoz, gondolatai visszatérnek a múltba és a Dél szelleméhez. A lány primitív pogány helynek látja a jégpalotát, ahol az északiak áldozatot mutatnak be a pogány Hó–istennek egy hatalmas jégoltáron. Rettenetesen megijed, retteg, amikor eltéved. Úgy érzi, Margery Lee-t, a fantázia lányt látja, és ő is halott lesz, mint Margery Lee, mert meghal a hidegben és a hidegtől, ami körülveszi. Nem déli lánynak való ez a környezet.

A történet azzal zárul, hogy Sally Carrol hazatér, és gyümölcsöt eszeget a nyitott ablaknál az aranyló napfényben. A jégpalota nem is volt igaz, hanem csak egy mese. Vagy inkább rémálom? Mindegy, jobb elfelejteni.

Ortutay Péter

Kalóz a szigeten

Ez a valószínűtlen történet egy tengeren kezdődik, mely szép, mint egy álom, a kék legkülönbözőbb színeiben tündököl, mint a kék női selyemharisnya. A tenger felett az ég is kék, mint a gyerekek szemének írisze. Az égbolt nyugati része felől a nap aranyos kis fényes érméket szór a vízre – és ha valaki feszült figyelemmel mereszti szemét, azt látja, hogy ezek a kis érmék az egyik kis hullámhegyről a másikra pattannak, és fél mérfölddel távolabb egyesülnek egy széles aranygallérral, hogy aztán káprázatos napnyugta legyen belőlük. És valahol a floridai partok és az aranygallér közti táv felénél egy fehér, vadonatúj, elegáns és kecses gőzös jacht horgonyoz és ring a tenger hullámain. Fehéren kéklő tatján meg azt látjuk, hogy egy ponyvatető alatt, fonott kanapén félig ülve, félig fekve egy fiatal szalmasárga hajú lány heverészik és olvas. Történetesen épp Az angyalok lázadását Anatole France-tól.

A lány körülbelül tizenkilenc éves, karcsú és kecses, szája csókra csábítóan érzéki és romlott, élénkszürke szeme okos és kíváncsi. Harisnya nélküli lába, melyen kék szatén papucs fityeg, inkább dísz, mint lábbeli, a mellette levő kanapé támláján nyugszik. Olvasás közben időnként a kezében levő fél citromnak nyelvéhez való finom érintésével lakomázik. A citrom másik fele, már teljesen kifacsarva, a fedélzeten hever a lábánál, s egyik oldaláról a másikra fordul az alig észlelhető hullámzásra.

A másik fél citrom is majdnem teljesen bél nélküli már, és az aranygallér nyugaton meglepően szélesre nőtt, amikor a jachtot körül lengő álmos csöndet nehéz lábak topogása törte meg, és egy idősebb férfi jelent meg a fedélzeten. A férfinak jól fésült ősz haja, és fehér flanel öltönye van. Várt kissé, hogy szeme megszokja a napfényt, s aztán – amint észrevette a lányt a ponyvatető alatt – hosszú és egyenletes morgást hallatott, ami nem igen hangzott úgy, mintha tetszene neki, amit lát. És ha ezzel a morgással azt akarta elérni, hogy valami foganatja is legyen, akkor mélységesen csalódnia kellett. A lány nyugodtan kétszer is lapozott, majd egyszer vissza, a citromot gépiesen nyalható távolságra helyezte nyelvétől, aztán udvariasan, de félreérthetetlenül nagyot ásított.

– Ardita! – mondta az ősz hajú férfi szigorúan.

Ardita motyogott valamit, alig hallhatóan, úgy hogy a férfi akkor sem értette volna, ha akarja.

– Ardita! – ismételte a férfi. – Ardita!

Ardita lustán a szájához emelte a citromot, s aztán, még mielőtt belenyalt volna, négy szóval válaszolt.

– Ó, fogd már be!

– Ardita!

– Na, mi akarsz, vénember?

– Meghallgatsz, vagy pedig szóljak a szolgáknak, hogy kötözzenek meg, hogy meghallgass?

A citrom lassan és gúnyosan távolodott a lány szájától.

– Jobb lenne, ha írnál.

– Leszel szíves legalább két percre becsukni azt a süket könyvet és félredobni azt a süket citromot?

– Te pedig nem hagynál nyugton legalább egy másodpercig?

– Ardita, épp most kaptam egy telefonhívást a partról…

– A jachton telefon is van?

A lány először mutatott valami enyhe érdeklődést.

– Igen, van, és…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy megengedték, hogy kábellel kösd össze a hajót és partot?

– És miért ne? De épp most…

– És a többi hajó nem akad el benne?

– Nem. A kábel a tengerfenéken van. Öt perccel…

– Ez igen! Nem kapok levegőt! Hogy mik vannak! Azt mondod, a tudomány már ezt is tudja, meg minden. Ez igen!

– Meghallgatsz végre?

– Mondjad! 

– Nos, szóval… Hát igen – a férfi kissé zavarban van, nagyokat nyel, nem tudja, hogy folytassa. –  Szóval, közlöm veled, nagyságos kisasszony, Moreland ezredes csak azért hívott, hogy emlékeztessen, mindenképpen legyek ott a vacsorán, méghozzá veled. Toby, a fia direkt azért utazott ide New Yorkból, hogy megismerjen, s magával hozta több barátját is. Utoljára kérdem, hogy…

– Nem – mondta Ardita kurtán. – Nem megyek sehová. Csak azért vállalkoztam erre a hülye tengeri kirándulásra, hogy Palm Beachen sütkérezzek, és te ezt nagyon jól tudtad, úgy hogy semmi kedvem sincs megismerkedni hülye vén ezredesekkel és hülye Toby fiaikkal vagy más hülye fiatalemberekkel, és eszem ágába sincs hülye poros városkákba látogatni ebben az államban. Úgy hogy Palm Beach, vagy befogod a szád és eltűnsz a fenébe.

– Rendben van. Ez az utolsó csepp a pohárban. Annyira elvette a józan eszedet az a férfi, akiről mindenki tudja, hogy csak egy lump, de olyan, akinek apád még azt sem engedte volna meg, hogy a nevedet kiejtse a száján, szóval annyira elvette az eszedet, hogy inkább vagy egy neveletlen csitri, és nem egy olyan, aki – feltehetőleg – tisztességes nevelésben részesült? Mostantól fogva…

– Tudom – szakította félbe a szózuhatagot Ardita gúnyosan. –  Mostantól fogva te a magad útját járod, én meg az enyémet. Nem először mondod. Hogy őszinte legyek, ezt szeretném én is a legjobban.

– Mostantól fogva – jelentette ki a férfi bombasztikusan – nem vagy az unokahúgom. Én…

– Ó, Istenem! – Ardita úgy kiáltott, mint egy agonizáló kárhozott lélek, aki megbocsátásért esedezik. – Mikor nem fogsz már idegesíteni, bácsikám? Mikor tűnsz már el a szemem elől? Nem akarsz vízbe ugrani és megfulladni? Azt akarod, hogy hozzád vágjam ezt a könyvet?

– Ha ezt megteszed…

Puff! Az angyalok lázadása máris repült, épp csak hajszálnyira szállt el a férfi fejétől, és a fedélzeten puffant.

– Az ősz hajú férfi ösztönösen hátra lépett, és aztán kettőt óvatosan előre. Ardita felugrott, és kihívóan nézett az öregre. Szürke szeme szikrákat szórt.

– Ne gyere közelebb!

– Hogy merészelsz így viselkedni! – kiabált a férfi.

– Nem tetszik?

– Elviselhetetlen vagy! Úgy viselkedsz, mint…

– Tőled tanultam, bácsikám! Minden gyerek úgy viselkedik, ahogy a családja! Azért lettem ilyen, mert így neveltél!

A nagybácsi dörmögött valamit az orra alatt, hátat fordított, és távozott. Aztán hangosan megparancsolta a szolgának, hogy tálaljon. Majd később ismét odament a ponyvatetőhöz, és szólt az unokahúgának, aki már úgy ült a heverőn, mint azelőtt, és minden figyelmét ismét a citromnak szentelte.

– Kimegyek a partra – mondta a férfi lassan. –  Este kilenckor jövök vissza. Aztán visszahajózunk New Yorkba, és átadlak a nénikédnek, hogy kedvedre folytathasd természetes, vagy inkább természetellenes életmódodat.

Nem folytatta, de a lányra nézett. S akkor hirtelen valamitől, ami minden bizonnyal a lány szépségének gyerekességében rejtőzhetett, haragja úgy kipukkadt, mint egy autógumi, s ettől tehetetlenséget, bizonytalanságot érzett, és átlátta a helyzet egész komolytalanságát.

– Ardita – mondta, és harag már nem volt a hangjában. – Nem vagyok bolond, ismerem az életet, ismerem az embereket. És hidd el, gyermekem, egy embernél a szokássá vált lump élet nem múlik el magától, hanem csak akkor, ha már az illető belefáradt. De akkor ez az ember már nem a régi, hanem csak hüvelye régi önmagának. Roncs.

A lányra nézett, mintha megértést várt volna tőle, de mivel ennek halvány jele sem volt, folytatta.

– Lehet, hogy az a férfi most szeret téged, lehetséges. De már sok nőt szeretett eddig, és még sokat fog szeretni a jövőben is. Alig egy hónappal ezelőtt, igen, pontosan egy hónapja, kislányom, az a férfi csúnya botrányba keveredett azzal a vörös hajú nővel, azzal a Mimi Merrillel. Megígérte neki, hogy neki adja azt a gyémánt karkötőt, melyet állítólag az ő anyja kapott az orosz cártól. De hiszen te is tudod, olvashattad az az újságokban.

– Izgalmas botrány aggódó nagybácsi által elmesélve – ásított egy nagyot Ardita. – Le kéne filmezni. Gonosz lump szűz lányra tör. Gonosz lump sötét múltjától szűz kislány elcsábul. Palm Beach a megbeszélt találkahely. Aggódó nagybácsi megakadályozza a tervet.

– Legalább azt mondd meg, gyermekem, mi a frászt akarsz épp hozzá menni?

– Gőzöm sincs – mondta Ardita kurtán. – Talán mert ő az egyetlen, jó vagy rossz mindegy, akinek van képzelőereje, és bátorsága kiállni meggyőződése mellett. Vagy, talán mert már elegem van azokból a fiatal tökfejekből, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy mindenhová kövessenek, bárhová megyek ebben az országban. Ami pedig azt a híres orosz karkötőt illeti, úgy légy egészen nyugodt. Palm Beachben megkapom tőle, ha leszel kedves és elviszel oda.

– Na és mi a helyzet azzal a bizonyos… kis vörössel?

– Már féléve dobta – mondta a lány mérgesen. – Csak nem hiszed, hogy nem vagyok annyira büszke, hogy az ilyesmit lerendezzem. Még most sem tudod, hogy minden hülye pasit az ujjam köré tekerek, ha akarom?

Gőgösen, mint a Győztes Franciaország, magasra emelte állát, de azzal, hogy a citromot egy nyalásra a szájához emelte, rontott ezen a pozitúrán.

– Ez az orosz karkötő fogott meg annyira?

– Nem. Csak próbálom neked úgy elmagyarázni a helyzetet, hogy még te is megértsd azzal a nagy eszeddel. És azt akarom, hogy tűnj már el előlem – mondta, s megint bosszús lett. – Jól tudod, hogy nem szoktam változtatni elhatározásaimon. De te már három napja állandóan rágod a fülemet, és már nagyon unlak. Nem megyek veled a partra! Nem és nem! Hallod? Nem megyek sehová!

– Jól van – mondta a férfi –, de jegyezd meg, hogy Palm Beachbe sem mész. Én még életemben nem találkoztam ilyen önző, romlott, elviselhetetlen, lehetetlen, makacs…

Puff! Most a fél citrom repült, és célba talált. A férfi nyakán landolt. Ugyanakkor egy kiáltás is elhangzott lentről.

– Kész az ebéd, Mr. Farnam.

A férfi annyira dühös lett, hogy nem talált szavakat, s inkább lefutott a lépcsőn. De előbb vetett még egy dühös és megvető pillantást unokahúgára.

II.

Délután ötkor az idő legurult a napról és hangtalanul a tengerbe pottyant. Az aranygallér szikrázó szigetté változott; az enyhe szellő, mely a ponyvatető szélét borzolgatta és az egyik fityegő kék papucsot ringatta, hirtelen dallal lett tele. A férfihangok kifogástalan harmóniában összeálló kórusát a tenger sötétkék vizét hasító evezők tökéletesen ritmikus csobbanása kísérte.

Répa s paszuly,

A szél erősen fúj!

Erősen fúj,

Kedves barátom.

Fúj, szél, fúj,

Fúj, szél, fúj,

Fúj, szél, fúj,

Fogd a fújtatóm.

Ardita csodálkozva ráncolta szemöldökét. Mozdulatlanul ült és figyelmesen hallgatta a második strófa kezdő sorait is.

Hagyma s paszuly,

Marshall és MacGoulle,

Goldberg és Greeen,

És Castello.

Fúj csak szél, fúj,

Fúj csak szél, fúj.

Ha van fújtatód!

Felkiáltott, ledobta a könyvet a fedélzetre, ahol az szétnyílt, és a korláthoz ment. Alig ötven jardra a hajótól egy nagy csónakot látott, benne hét személyt. Hat evezett, egy pedig a csónak orrában állt és dirigált a kezében tartott karmesteri pálcával.

Kagyló és csiga,

Micsoda csoda,

Ha a szél erre fúj,

Ha a szél…

A karmester észrevette a korlátnál Arditát, akit teljesen lenyűgözött a furcsa dal és szöveg. Gyors mozdulatot tett pálcájával, és a kórus azonnal elhallgatott. A lány azt is látta, hogy ő volt az egyetlen fehér a csónakban. A többi evezős fekete volt.

– Hahó Narcissus! – kiáltott a fiú udvariasan.

– Micsoda dalárda – nevetett a lány. –  Csak nem a helybéli diliház kórusa?

A csónak most már a jacht oldala mellett ringott, és egy nagydarab fekete legény csokornyakkendővel megfordult és elkapta a kötéllétrát. Ezután a karmester elhagyta helyét a csónak orrában, és még mielőtt Ardita rájött volna arra, mi a szándéka, gyorsan felmászott a létrán, és erősen lihegve már ott is állt előtte a fedélzeten.

– A nőket és a gyerekeket nem bántjuk! – mondta vidáman. – De a bőgő csecsemőket azonnal a vízbe dobjuk, a férfiakat meg láncra verjük!

Az elképedt Ardita ruhájának zsebébe dugta kezét, és szótlanul bámult a fiúra. Fiatal volt, kedvesen, de kissé gúnyosan vigyorgott, és napbarnított élénk arcán a szeme olyan kék volt, mint egy babáé. Vizes haja koromfekete és göndör volt, mintha egy görög szobor haját festették volna sötétre. Karcsú, de izmos volt, elegáns és erős, mint egy futballcsapat középpályása. Kecses mozdulatai is olyanok voltak.

– Egészen elment az esze! – mondta a lány meghökkenve.

Hidegen néztek egymásra.

– Megadják magukat?

– Mi az, szellemeskedési rohama van? – kérdezte Ardita. – Vagy csak elment az esze, és most készül az idióták rendjébe lépni?

– Azt kérdeztem, hogy megadják magukat?

– Én azt hittem, hogy ebben az országban szesztilalom van – mondta Ardita megvetően. – Mit ivott? Valamilyen körömlakkot? Azonnal takarodjon a hajóról!

– Mit tetszett mondani? – a fiatalember úgy beszélt, mintha nem akarna hinni a fülének.

– Azonnal takarodjon a hajóról! Hallotta?

A fiú egy pillantást vetett a lányra, mintha csak azon törné a fejét, amit épp szerencséje volt hallani.

– Nem – mondta gúnyosan és lassan. – Én nem megyek sehová. De maga mehet, ha akar.

A korláthoz ment, parancsolt valamit a lentieknek, és az evezős csapat azonnal felmászott a kötéllétrán a fedélzetre, és felsorakozott előtte. Egy szénfekete fürtös hajú legény a sor egyik végén állt, és egy miniatűr mulatt, alig valamivel volt magasabb négy lábnál, a másikon. Egyformán voltak öltözve, valamilyen rongyos kék uniformis volt rajtuk, melynek egyetlen dísze a rárakódott rengeteg por és sár volt. Mindegyik fickó vállán volt egy fehér átalvető, mely elég súlyosnak látszott, hónuk alatt meg egy nagy fekete tok, melyben bizonyára valamilyen hangszer lehetett.

– Sorakozz! Vigyázz! – adta ki a parancsot a fiatalember, és ő maga is katonásan összecsapta a bokáját. –  Jobbra nézz! Babuci, egy lépést előre!

A legkisebb legény gyorsan előre lépett és tisztelgett.

– Yes, sir!

– Kinevezlek a csapat parancsnokának. Menjetek, ejtsétek foglyul a legénységet, kötözzetek meg mindenkit, csak a fedélzeti mérnököt ne. Hozzátok ide őket. …. Ja, és tegyétek le azt a sok zsákot oda a korláthoz.

– Yes, sir!

A kislegény ismét tisztelgett, maga mellé intette a többit, suttogva tanácskoztak, s aztán libasorban levonultak a fedélzetről.

– Most pedig – mondta vidáman a fiatal férfi Arditának, aki ennek az utolsó jelenetnek néma tanúja volt –, ha flapper becsületszavát adja – ami szerény véleményem szerint egyébként mit sem ér egy ilyen világban –, hogy azt a kis lepcses száját negyvennyolc óráig nem nyitja ki,