A bankár felesége

CRISTINA ALGER

A BANKÁR FELESÉGE

Budapest, 2019

Fordította

TÓTH ATTILA

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Cristina Alger: The Banker’s Wife

Copyright © 2018 by Cristina Alger

All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with G.P. Putnam’s Sons, an imprint of Penguin Publishing Group, a division of Penguin Random House LLC.

Hungarian translation © Tóth Attila, 2019

© XXI. Század Kiadó, 2019

cover images © Mark Owen / Trevillion Images, Alamy

cover design © Sandra Chiu

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Tegyi Timea

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Spirk Ildikó

Tördelés Váraljai Nóra

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5915-21-5

Jonathannek

Előszó

A londoni RAF Northolt repülőtéren csak néhány gép várakozott felszállásra. Az oldalszél nagyon erős volt, és a hevesen zuhogó ónos eső miatt a látótávolság szinte nullára csökkent. Ezen a repülőtéren csak egy kifutópálya van, és összetorlódtak a magángépek, amelyek használni akarták. Reggel hat óra volt. A váróteremben gyülekezett az utasok kicsi, de türelmetlen csoportja. Legtöbben közülük üzletemberek voltak, akik délelőtti találkozóra indultak Párizsba, Luxemburgba vagy Berlinbe. Néhányan a cégük által bérelt repülőgéppel utaztak, de néhánynak saját, sugárhajtású magángépe volt. Ők nem olyanok, akik jól tűrik a várakozást.

Egy Popov nevű orosz igencsak nagy patáliát csapott. Felváltva ordibált a beszállópult mögött ülő nővel és azzal, akivel éppen telefonon beszélt. Egyiküktől sem kapta meg a remélt választ, ezért kitartóan kérdezgette őket, egyre hangosabban, míg végül már az egész terminálban hallani lehetett a hangját. Társa, egy unatkozó, nyúlánk, rókaprém bundát és gumitalpú cipőt viselő nő, a telefonját bámulta meredten. Úgy tűnt, hogy már hozzászokott az ilyen dühkitörésekhez. Mindenki más Popovot nézte. Az emberek leengedték a kezükben tartott újságot, és feléje fordultak. A százkilencvenkét centis és legalább száznegyven kilós Alekszej Popovot nem lehetett nem észrevenni, főként akkor, ha mérges volt.

– Megértem, uram – mondta újra a pultnál ülő nő, és a rázúduló, dühös szózuhatag közepette is megpróbálta megőrizni a nyugalmát. – És igazán sajnálom a kényelmetlenséget. De biztonsági szempontból azt kell tanácsolnunk…

Popov káromkodni kezdett oroszul, és elhajította telefonját. A nő hirtelen lehajolt a pult mögé, két biztonsági őr pedig gyorsan odalépett, hogy rendet csináljon. Most már a szőkeség is odafigyelt. Megfogta Popov karját, és valamit a fülébe súgott, amivel nyugtatni próbálta.

Thomas Jensen a terminál sarkában ült, és érdeklődéssel figyelte a jelenetet a Financial Times friss példánya mögül.

A többi utashoz hasonlóan Jensen is jól szabott öltönyt viselt, és aktatáska volt nála. Gondosan fésült, ősz hajával és drága bőrcipőjével tényleg úgy nézett ki, mint aki nagy valószínűséggel Oxfordban diplomát szerzett üzletember jelentős pénzügyi háttérrel és vastag bankszámlával. Az utasok többségével ellentétben azonban Jensen nem pénzember vagy befolyásos ipari vezető volt. Üzleti ügyben járt a Northolton, de egészen más célból. Egy kormányügynökségnél dolgozott, olyan minőségben, amelyről csak kevés ember tudott. Egyedül talán abból lehetett sejteni, hogy munkáját nem az íróasztal mellett végzi, hanem az valami veszélyes és időnként erőszakos tevékenység, hogy az orra picit ferde volt, mert egyszer eltört. Habár korábban ennél súlyosabb sérüléseket is elszenvedett, az orra még mindig gondot okozott számára. Éppen ezért a zsebében állandóan tartott egy monogrammal ellátott zsebkendőt. Ezt most elővette, megtörölte vele az orrát, de közben feltűnés nélkül szemmel tartotta a váróteremben lévő, többi utast.

A Popov keltette zűrzavar hatására egyedül ő vette észre, amikor egy férfi és egy nő gyorsan áthaladt a terminálon, és a kijáraton át kislisszolt a betonra. Felállt, zsebkendőjét visszatette a zsebébe, és odasétált az ablakhoz. Figyelmesen nézte a nő vékony alakját, ahogy a vállát előreejtve ment a szélben, a haját pedig Jackie Onassis módra egy fekete kendővel kötötte be, amely védte az eső ellen. A férfi erős testfelépítésű volt, a nőnél egy fejjel magasabb. Amikor megfordult, Jensen meglátta a teknőchéj keretes szemüvegét és őszes haját. Kezét védő mozdulattal a nő vállára tette, ahogy felszálltak a Gulfstream G450-esre. Aznap reggel az övék volt a legnagyobb és legdrágább repülőgép a Northolton. Később a hírekben az állt, hogy tapasztalt pilóta vezette. Omar Khoury legalább tíz évig szolgált a szaúdi királyi légierőnél, mielőtt magánvállalkozóként dolgozott volna. Igazi, tapasztalt profi volt, aki nagy valószínűséggel nem ijed meg a kedvezőtlen repülési körülményektől. Mihelyt becsukódtak a gép ajtói, máris megkezdte a felszállást. Popov még mindig a késlekedés miatt ordított, amikor a G450-es végiggurult a kifutópályán, majd eltűnt az égen.

Amikor a repülőgép már a levegőben volt, Jensen félbehajtotta és a hóna alá tette az újságját. Elment Popov és a repülőtéri pult mellett, majd kilépett a terminálból. A járda mellett autó várt rá.

Ahogy rákanyarodtak az A40-es útra, és elindultak London központjába, megszólalt a telefonja.

– Megvolt – mondta Jensen. – Mindössze egyetlen gép szállt fel, és ők rajta voltak. – Letette a telefont, széthajtotta az újságot, és az út hátralévő részében csendben olvasott.

Nem egészen egy órával később a G450-essel megszakadt a kapcsolat. Valahol a francia Alpok felett egyszerűen eltűnt a radarképernyőről, mintha soha nem is létezett volna.

Marina

Marina a Le Meurice lakosztályának erkélyén állt, és Párizs csillogó fényeit nézte. A látvány káprázatos volt, főleg így éjszaka. Nyugatra a fényben úszó Eiffel-torony és az óriáskerék, a Roue de Paris állt az ég hátterében. A rue de Rivolin túl úgy sziporkázott a Tuileriák kertje, mintha belülről kivilágították volna. Marina arra gondolt, hogy felébreszti vőlegényét, Grantot, hogy ő is vele együtt élvezhesse a látványt. De erre később is lesz idejük. Az utazásuk még csak most kezdődött. Inkább leült az asztalhoz, meggyújtott egy cigarettát, és beszívta a füstöt. Kellemes érzés volt, hogy nincs munka, nem kell különféle feladatokat ellátnia, és e-mailekre sem kell sürgősen válaszolnia. Olvashat. Lakkozhatja a körmét. Vagy azt is megteheti, hogy semmit nem csinál. Övé az éjszaka. Itt, Párizsban minden csak most kezdődik.

Megszólalt a telefonja, és kizökkentette a nyugalmából. Amikor meglátta, ki hívja, egyfajta bosszúság fogta el.

– Duncan – mondta minden udvariasság nélkül. – Itt már elmúlt éjfél.

– Aludtál?

– Nem.

– Természetesen nem. Még mindig a New York-i idő szerint élsz. Egyébként sem szoktál aludni.

– Ez még nem jelenti azt, hogy jogodban áll telefonon hívni a nyaralásom alatt, amelyre vagy tíz év óta először mehettem el.

– Szeretném, ha megtennél nekem valamit.

Marina összerezzent. Grant pont ezért akarja, hogy otthagyja a Press magazint. Majdnem egy évtizedig dolgozott Duncan mellett, és egyszer sem volt szabadságon. A legtöbb hétvégén és számtalan ünnepnapon is dolgozott. Az éjszaka bármely órájában felvette a telefont. A pályafutását Duncan asszisztenseként kezdte. Most, kilenc és fél évvel később, annak ellenére, hogy a magazin ranglétráján már vezetői állásba került, a férfi időnként még mindig úgy bánik vele, mint egy asszisztenssel. Ez hihetetlen, bár nem meglepő.

Szándékában állt, hogy felmondjon. Megígérte Grantnek, hogy rögtön az esküvő után meg is teszi. Igaz volt a szóbeszéd, hogy Grant apja, James Ellis indul az elnökségért. A kampány heteken belül teljes gőzzel megkezdődik. A férfi már összegyűjtött egy tanácsadókból és újságírókból álló csapatot, és szüksége is lesz rá. Lobbanékony New York-i milliárdosként nem kifejezetten a nép jelöltje. De miután a sajtósok elvégzik bűvös munkájukat, James Ellis máris átalakul egy keményen dolgozó, sikeres személyiséggé, aki új alternatívát jelent a feltételezhető demokrata jelölt, a washingtoni bennfentes Hayden Murphy szenátorral szemben. Legalábbis ez a terv. Murphy, akit évek óta korrupciós és a haverokkal való összejátszással kapcsolatos pletykák öveznek, félelmetes, de nem tökéletes jelölt. Ellis ezt tudja, és ki is használja.

Marinának kétségei voltak, hogy jövendőbeli apósa alkalmas-e a szabad világ vezetésére. Látta, ahogy a legkisebb hiba miatt is üvöltözni kezd kedves, szelíd emberekkel: például egy új házvezetőnővel, aki nem a megfelelő márkájú palackozott ásványvizet készítette be a southamptoni házba, vagy egy sofőrrel, aki elnézte a Teterboro repülőtérre vezető lehajtót. Azt is tudta, hogy Grant nyugtató befolyással van az apjára. Visszavonulna a befektetési bank ügyeinek intézésétől, és átvenné a családi vállalkozást, amíg az apja kampánykörúton van. Az Ellis Enterprises elnökeként folyton utazna, és elvárná, hogy ő is vele tartson. Ha valaki egy multinacionális vállalat vezérigazgatójának a felesége, akkor meg kell tennie bizonyos dolgokat. Nem is beszélve az elnök fia feleségének szerepéről, ha esetleg erre is sor kerül. Nem dolgozhat és lehet Grant Ellis felesége. Legalábbis nem egyszerre. Nem kérdés, hogy számára melyik a fontosabb. Fel kell mondania. Ez egyértelmű, és bizonyos mértékben mindig is számított erre.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy ott és azonnal felmond telefonon. Kétségkívül jogos döntés lenne. A Pressnél mindig felmond valaki. Duncan közismerten nehéz természetű főszerkesztő, aki az amúgy is meglehetősen gyatra szakmai bérszint alatt fizeti az alkalmazottait. De most talán mégsem lenne igazságos. Azok után, hogy Duncan mi mindent tett érte, és hogy mennyi mindent tettek meg együtt, a megfelelő módon akar felmondani: személyesen és akkor, amely időpont nemcsak neki, de a magazinnak is elfogadható.

– Igazán lehetetlen vagy – mondta. Elnyomta a cigarettáját, és visszament a szobába egy ceruzáért. – Neked most nem alkotói szabadságon kellene lenned?

Duncan nem válaszolt a kérdésre. Az alkotói szabadság témája kényes kérdés volt számára, mivel nem önként egyezett bele, hanem inkább Philip Brancusi, a Press anyavállalatának vezérigazgatója küldte. Brancusi ragaszkodott hozzá, hogy Duncan arra használja a hat hetet, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjon az ivással. Az alkohol jelentékeny problémává vált nála, amiről mindenki tudott a sajtó világában. Mindenki, Duncant leszámítva.

– Ezt leírnád? – kérdezte a férfi.

– Természetesen.

– Azt akarom, hogy találkozz valakivel. Luxemburgból jön. Nem tudom, hogy mennyi ideje lesz, ezért tedd magad szabaddá. Átad majd egy pendrive-ot, amelyet el kell hoznod nekem. Legyél vele óvatos! És senkinek ne szólj róla!

– És mit mondjak Grantnek? Hogy randevúznom kell egy titokzatos európaival?

– Ki az a Grant?

– Most tréfálsz.

– Mondd azt neki, hogy futni mész. Vagy egy idős barátoddal kell találkoznod. Már nagyfiú, negyvenöt percig nélküled is kibírja. – Duncan idegesnek tűnt, ettől ő is az lett. Annyira megnyomta a ceruzát, hogy kitört a hegye.

– A fenébe – motyogta, és egy tollért nyúlt.

– Nézd, tudom, hogy most ingerült vagy – mondta a főszerkesztő. – Azt is tudom, hogy amit kérek, az bosszantó. De nagyon fontos, Marina. Az ügy rendkívül kényes. A hírforrásom nem bízik az e-mailben, még a titkos e-mailben sem. Közvetlenül akarja átadni az információt. Én magam akartam Genfbe repülni a múlt héten, hogy találkozzam vele, de azt hiszem, követnek.

Marina egészen meglepődött.

– Ki követne?

Duncan nem is figyelt a kérdésre.

– Mondtam neki, hogy te vagy az egyetlen személy, akiben megbízom.

– Most ne hízelegj, Duncan. Feltételezem, hogy nem fogom megtudni, mire megy ki ez az egész.

Duncan nem válaszolt azonnal. Marina hallotta, hogy a háttérben mintha egy hóeke dolgozna. Arra gondolt, hogy a férfi esetleg nincs is a városban, és visszavonult a hétvégi házába, ahol egyre több és több időt tölt. Aggódott miatta. Túl sokat iszik, és túl keveset van emberek között. Amikor iszik, színészkedni kezd, és paranoiássá válik. Általában olyankor szólítja őt Marinának.

– Erről majd akkor beszélünk, amikor visszajössz – mondta Duncan. – De, Marina… most a következőről van szó. Azt hiszem, hogy annyi év után végre megtaláltuk.

Marina abbahagyta az írást.

– Kit?

– Morty Reisst.

– Élve?

– De még mennyire.

Kis ideig nem szólt semmit, és megpróbálta felfogni a jelentőségét annak, amit Duncan mond. Már nyolc év telt el Morty Reiss öngyilkossága óta. Szinte napra pontosan. Vagy inkább nyolc év telt el azóta, hogy Morty Reiss autóját megtalálták a Tappan Zee hídon, benne a szélvédőre ragasztott búcsúlevéllel. Napokkal az állítólagos öngyilkosság után kiderült, hogy Morty befektető cége, az RCM, minden idők egyik legnagyobb piramisjátékot folytató vállalkozása. Reiss észrevette az írást a falon, és ugrott… legalábbis ez a hír járta. A testét azonban sosem találták meg. Marina és Duncan először ugyanarra gyanakodott, mint sokan mások: hogy Reiss csak megrendezte a halálát, és a csalárd módon szerzett jövedelemmel lelépett valami napfényes országba, amellyel a hazájának nincs kiadatási szerződése. Mindazok közül, akikről Marina a Press magazinnál töltött ideje alatt írt, talán Reiss volt a legokosabb és legkegyetlenebb szélhámos, akivel kapcsolatba került. Annak fényében, hogy a lány többnyire a New York-i felső tízezer tagjairól írt, Wall Street-i iparmágnásokról, ingatlantulajdonosokról, divattervezőkről és publicistákról, ez éppen eleget mond. Ha valaki kellően ravasz ahhoz, hogy a pénzével együtt eltűnjön, akkor az Reiss.

Reiss zseniális volt, mint az ilyen figurák általában, de végül minden piramisjátékra fény derül, és az RCM története kapcsán éppen ez a gondolat piszkálta folyton Marinát. Illegális tőzsdei manipuláció, sikkasztás: az ilyen bűnöket mindenki megúszhatja, ha elég okos. Egyszerűen el kell lopni a pénzt, és ellovagolni vele a naplementébe. De a piramisjátékhoz folyamatosan befektetőkre van szükség. Új befektetők nélkül az egész rendszer kártyavárként omlik össze. És Reiss miért választana olyan bűncselekményt, amelynek nincs vége? Ahhoz túlságosan is ravasznak tűnt. Hacsak nem azt tervezte végig, hogy úgy tesz, mintha meghalt volna.

Ha erről volt szó, akkor el kell ismernie, hogy Reiss talán minden idők egyik legagyafúrtabb pénzügyi bűnözője.

Ahogy azonban teltek az évek, és Reissről az égvilágon semmit nem lehetett kideríteni, Marina hitetlenkedése lassan belenyugvássá változott. Tényleg elképzelhető, hogy egy olyan embernek, mint Reiss, akinek az arcképe hónapokon át világszerte megjelent a tévékészülékek képernyőin, csak úgy nyoma vesszen? Nem gondolta volna. Ez az elképzelés túlságosan erőltetettnek, sőt meglepően különösnek tűnt. Hollywoodi forgatókönyvnek inkább beillene, mint igaz történetnek. Reiss nagyon okos, de ő is ember. Nem kizárt, hogy a mohósága és önhittsége végül legyőzte.

Miközben Marina Morty Reiss iránti érdeklődése egyre halványult, Duncan Sanderé egyenesen megszállottsággá változott. Azután, hogy ő és Marina először beszámoltak az RCM-ről, Duncan továbbra is újabb írásokat közölt Reissről és bűntársáról, Carter Darlingról. A Reiss hollétével kapcsolatos elméletei annyira különösek és megalapozatlanok voltak, hogy Marina csakugyan tartott tőle, hogy Duncan rögeszméje jóvátehetetlen károkat okoz a hírnevében, és már nem tartják jelentős újságírónak. Hat hónappal korábban ez majdnem a férfi állásába került. Egy délelőtti talkshow-ban Duncan azt állította, hogy Reiss több száz millió dollárt tart a Caribbean International Bank számláján a Kajmán-szigeteken. Úgy vélte, hogy az amerikai hatóságok csak azért nem foglalkoznak vele, mert befolyásos politikusok egy köre, mely politikusok történetesen szintén milliókat parkoltatnak hasonló számlákon, védi a bankot. Az interjú nagy feltűnést keltett, és nemcsak azért, amit Duncan mondott, hanem azért is, ahogy mondta. A nézők egyértelműen felfigyeltek az egybefolyó beszédére, valamint a csapzott és ápolatlan külsejére. Hamarosan olyan szóbeszédek kaptak lábra, hogy Duncan Sander nyilvánosan fog megsemmisülni. A Caribbean International Bank azzal fenyegetett, hogy nemcsak Duncant perli be, de a Presst és anyavállalatát, a Merchant Publicationst is. Brancusi vezérigazgató fenyegetésének hatására Duncan sietve visszakozott. Utána Connecticut északi részén látványosan visszavonult egy rehabilitációs intézménybe, ahol heteket töltött azzal, hogy leszokjon az alkoholról és ápolja az egóját. Amennyire Marina megállapította, a rehabilitációs kezelés nem sokat segített Duncannek az alkoholizmusa leküzdésében. A Pressnél azonban a főszerkesztő újabb lehetőséget kapott, és egy hónappal később visszatért dolgozni.

Most másodjára próbálkozik a rehabilitációval, és Marina tudta, hogy ez az utolsó esélye Brancusinál. A vezérigazgató ultimátumot adott Duncannek: vagy végleg felhagy az itallal, és akkor visszatérhet dolgozni, vagy egyáltalán ne is menjen vissza. Duncan nem engedhet meg magának több balfogást. Elég egyetlenegyszer hibáznia, és Brancusi máris a fejét veszi.

– Duncan, tudod ezt bizonyítani? Muszáj lesz. Nem engedhetünk meg magunknak egy újabb… – Marina nem folytatta, és nem akarta befejezni a mondatot. Duncan nem szerette, ha az interjúra emlékeztetik, az itallal való problémájára, vagy igazából bármilyen hibára, amelyet valaha elkövetett. Ezekről sosem beszéltek, legfeljebb a lehető leghalványabban utaltak rájuk.

– Most igen. Több mint hetvenmilliója van a Swiss Unitednél.

Marina leírta a Swiss United nevet, és aláhúzta.

– A Swiss United. Tehát nem a Caribbean International – mondta, és igyekezett úgy beszélni, hogy a hangja ne tűnjön hitetlenkedőnek.

– Nem, és pont ez a lényeg. Ott csak volt. Azt jól sejtettem. Átvitte a pénzt. Közvetlenül azelőtt, hogy azt a bizonyos interjút adtam.

– És erre van bizonyítékod? Számlakimutatások vagy valami ilyesmi?

– A forrásomnak van. Marina, ez pályafutásunk legnagyobb sztorija.

Marina összerezzent, amikor egy kezet érzett a vállán. Grant állt mögötte, és tanácstalannak tűnt.

– Szia – suttogta. – Nem akartalak megijeszteni.

– Mennem kell – mondta Marina Duncannek. – Majd később beszélünk.

– Grant van ott?

– Igen.

– Rendben van. Holnap hívlak a csomag átadására vonatkozó részletekkel.

– Helyes. Jó éjszakát, Duncan.

– Sajnálom – mondta Grant, és megpuszilta Marina fejét, ahogy a nő letette a telefont. – Hallottam a hangod, és reméltem, hogy a szobapincért hívod. Iszonyú éhes vagyok.

A lány elnevette magát.

– Nem hívtam, de hívhatom. Mit szeretnél?

– Nézzük csak! – Grant mögéje nyúlt, és felvette az étlapot.

– Kivel beszéltél? (Marina előtte hangosan köszönt el Duncantől.)

– Duncannel.

– Mit akart?

– Egy cikken dolgozik. Azt akarta, hogy segítsek neki.

Grant felnézett az étlapról.

– Remélem, hogy nemet mondtál.

– Természetesen.

– Most nem a rehabilitációs kezelésen kellene lennie?

– Alkotói szabadság…

– Annak is nevezhetjük. Teljesen elfogadhatatlan, hogy az éjszaka közepén felhív a nyaralásod alatt.

– Szerintem csak nagyon izgatott a cikk miatt.

Grant megrázta fejét.

– Ez az ember nem ismer határokat, Marina.

Marina sóhajtott.

– Tudom. Ez engem is nagyon zavar, de meg kell értened: Duncannek köszönhetem, hogy újságíró vagyok. Amikor megkezdtem a munkát a Pressnél, akkor igazából csak egy divatlapnál akartam dolgozni, mert klassznak tartottam. Úgy gondoltam, hogy remek partikra mehetek el, sikkes ruhákat próbálhatok fel és érdekes emberekkel találkozhatom. De Duncan meglátott bennem valamit, és többre tartott. És többet várt el tőlem. Amikor a Darlingékkal foglalkozó történeten dolgoztunk, úgy kezelt, mintha a kollégája lennék, és nem csak egy huszonkét éves asszisztens. Hagyta, hogy beleássam magam a témába. És amikor befejeztük, engem is feltüntetett mint társszerzőt. Tény, hogy időnként megőrjít. Méghozzá elég sokszor. De neki köszönhetem a munkámat.

Grant megfogta a kezét. Ujjaikat egybefonták, és egymásra mosolyogtak.

– Sajnálom – mondta Grant. – Én csak védeni akarlak.

– És én szerintem, nagyon édes vagy.

A férfi felvonta az egyik szemöldökét.

– És szexi?

– Baromi szexi.

– Szexi dolog vajon, ha rendelek magamnak egy dupla szalonnás sajtburgert sült krumplival?

– De még mennyire.

– Legalább fél óra, mire itt lesz. Bejössz velem a hálószobába, amíg az éjféli harapnivalómra várok?

– Nekem is rendelj sült krumplit, jó? Egyke vagyok, és nem szeretek másokkal osztozni.

– Én sem. Akkor most ígérj meg nekem valamit!

– Bármit. – Átölelte a férfi nyakát, és rámosolygott.

– Ígérd meg, hogy nem kell osztoznom rajtad az út folyamán. Pár nap az egész. Azt akarom, hogy lazítsunk, és élvezzük egymás társaságát.

Marina bólintott.

– Mmm – mondta. Csókra nyújtotta az arcát. Amikor megérezte Grant kezét a hátán, máris a férfi derekára fonta a két lábát. – Megígérem – dünnyögte, miközben vőlegénye az ágy felé vitte.

Annabel

Matthew Werner késett. Felesége, Annabel, egyedül ült genfi lakásuk verandáján; fekete koktélruha volt rajta, és az a hosszú, cobolyprém kabát, amelyet Matthew vásárolt neki, amikor Svájcba költöztek. Aranybarna haját formás kontyba rendezte a Cours de Rive egyik fodrásza. Tíz centinél is magasabb sarkú cipője, amelyet a rue du Rhône egy eladója tukmált rá, szorította lábát. Az öltözőhelyiség tükrében hihetetlenül hosszúnak és vékonynak tűnt a lába abban a cipőben. A bokájánál és lábikrájánál megkötött szaténpántok miatt olyan benyomást keltett, mint egy lábujjhegyen álló balerina. Annak idején New Yorkban talán megnézte volna az ilyen cipőket egy kirakatban, de nem ment volna be az üzletbe. Nem vett volna ilyet. Túlságosan kényelmetlen, és túl drága. New Yorkban leginkább lapos vagy szögletes sarkú, lekerekített orrú cipőket hordott, amelyek tökéletesen megfeleltek az egész napi járkáláshoz. New Yorkban dolgozott. Metróval járt, és nem sofőr vezette autóval. Nem adott ki pénzt olyan cipőre, amely egyheti fizetésébe kerül. Itt, Genfben aláírja a számlát, mielőtt egyáltalán megnézné az árcédulát.

Otthon derült ki, hogy alig tud járni benne. A beépített szekrény erős világításában a bokánál lévő csipke olyan volt, mintha valami színpadi jelmez lenne. Nem volt benne biztos, hogy tényleg egy bankár feleségének néz-e ki, vagy inkább kurtizánnak. A többi feleség is abban a butikban vásárol, ahol a cipőt vette. Egyformán néznek ki, ugyanúgy öltöznek, együtt teniszeznek. Neki időnként olyan érzése volt, mintha a Genfbe érkezése után elfelejtett volna elolvasni egy tanácsadó füzetet: Hogyan legyünk egy bankár felesége? A többiek közül a legtöbben udvariasak, de távolságtartók. Először folyton ebédre hívták, aztán később alig hallott róluk. A vállalati rendezvényeken természetesen kellően udvariasak voltak, de úgy tűnt, hogy hozzá hasonlóan ők is érezték, hogy nem tartoznak egy csoportba. Úgy döntött, neki ez így megfelel. A többi feleség leginkább csak párizsi divatbemutatókról akart beszélni, a vidéki nyaralójukról, vagy a Szardíniára tett, hétvégi kiruccanásukról. Ráadásul mindig elegánsan öltöztek, még a hétvégi, alkalmi reggeliken is. Időnként természetesen jó volt részt venni ezekben a dolgokban, de aztán többnyire megelégedett azzal, hogy egyedül nézelődik egy múzeumban, egy könyvvel beül valamilyen cukrászdába, vagy korán lefekszik. A jótékonysági bálok és a flancos vacsorák nem vonzották. A teniszt pedig mindig is utálta.

A cipő olyan drága volt, hogy nem tudta megállni, és fel kellett vennie. Legalább egyszer. Csak remélte, hogy kinézetre is olyan drágának tűnik, mint amilyen valójában volt. Matthew imádja, ha drága dolgokban látja őt. Azt mondta, hogy pont azért dolgozik olyan sokat. Szeret büszkélkedni a feleségével.

Most azonban Annabel kifűzte a cipőjét, és kiszabadította lábfejét a szorításból. Felhúzta vékony combja alá, hogy ott melegítse. Kísértést érzett, hogy rágyújtson egy cigarettára, és úgy csillapítsa feszültségét, de visszafogta magát. Matthew dühös lenne. Úgy tudja, hogy amióta eljöttek New Yorkból, nem nyúlt cigarettához. A művészeti témájú könyvei mögé rejtett egy csomagot a nappali szobában. Matthew sosem nyúlt hozzájuk, tehát nem fenyegetett a lebukás veszélye. Matthew-t egyáltalán nem érdekelték a művészetek, hacsak nem egy ügyfél fektetett be pénzt ilyesmibe, akkor viszont úgy is kezelte: befektetésként. Annabel időnként megengedett magának egy cigarettát, néha kettőt, de csak olyankor, amikor Matthew nem otthon töltötte az éjszakát, ami az utóbbi időben gyakran előfordult.

A verandáról hallotta a lent lágyan gördülő villamosok hangját, meg a turisták lépteit a kockaköveken. Ezeket a hangokat általában megnyugtatónak tartotta, de aznap túl ideges volt. Felnézett az acélszürke égboltra, és arra gondolt, vajon mikor kezd majd havazni. Többnapos vihart jósoltak. Szerette volna, hogy Matthew otthon legyen vele. Nélküle a lakásuk olyan, mintha egy szálloda lenne, nem pedig otthon. Luxushotel ugyan, de mégiscsak szálloda. Még mindig ugyanazok a halványszürke díványok, keleti mintájú selyempárnák és üveglapos asztalok vannak benne, amelyekkel megvették. Elegáns, de a társaság ízlését tükrözi. Elvégre a ház is szolgálati, a Swiss United tulajdona, amelyet jóval a piaci ár alatt adnak nekik bérbe. Ez is a Matthew munkájával járó előnyök egyike. Az elmúlt két év alatt pár dologgal azért ő is igyekezett a maga ízlésére formálni; például kiakasztotta a festményét a nappali szobában, egy Firenzét ábrázoló, impresszionista városképet, amelyet azért ajándékozott Matthew-nak, hogy a nászútjukra emlékeztesse. A könyvei megtöltötték a polcokat. Noha Matthew teljesen szükségtelennek tartotta, ő mégis elhozta New Yorkból a vászonneműjüket: galambszürke szegélyű, ropogós, fehér lepedőket, a párnákat a sarkukban hímzett W-vel és az ehhez illő törülközőket. Így valamennyire otthon érzi magát. Először mindenhová fényképeket tett: a fal melletti asztalokra, a könyvespolcokra, még a kandallópárkányra is. Annabel és Matthew csókot vált egy kockás taxi hátsó ülésén, amelyet azért rendeltek, hogy azon menjenek el a tribecai esküvőjük után. Ők ketten Montaukban rákot főznek egy rozzant, tengerparti házban, amelyet az indulásuk előtti nyáron béreltek ki. Annabel az első galériamegnyitóján, barátok között. A képek nagy részét eltette. Először arra gondolt, hogy a fényképek hatására kevésbé lesz honvágya, de ennek pont az ellenkezője történt. Valahányszor rájuk nézett, hihetetlenül magányosnak érezte magát. Ezért egy éjszaka, amikor Matthew bent volt az irodában, ő megivott egy üveg bort, az összes fényképet buborékos fóliába göngyölte, és felrakta a beépített szekrény egyik magasan lévő polcára.

Megpróbálta a genfi életüket ábrázoló újabb felvételekkel pótolni őket, de ezekből nem volt sok. Matthew olyan sokat utazott munkanapokon,