Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Krízis
Krízis
Krízis
Ebook735 pages11 hours

Krízis

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Az új Jack Ryan-regény főhőseinek ezúttal az orosz politikai erők alattomos támadásaival kell szembenézniük. Harminc évvel ezelőtt Jack Ryan CIA-elemzőként dolgozik: egy svájci bank gyanús ügyeit felfedező titkos ügynök halála ügyében nyomoz. Kitartó erőfeszítései nyomán pénzügyi visszaéléseket leplez le, és felfedi egy Zenit kódnevű állítólagos KGB-bérgyilkos működését. A saját életét is kockáztatja, hogy elkapja a férfit, akinek nyoma vész. Az ügy idővel feledésbe merül. Napjainkban Jack Ryan az USA elnöke. A politikus jó barátja polóniummérgezés áldozata lesz. A nyomok Oroszországba vezetnek, ahol egy befolyásos, új politikai vezető, a titokzatos Valerij Vologyin került a zűrzavaros időket élő ország elnöki székébe. Üstökösszerű felemelkedését múltban gyökerező, sötét tikok és árulások homálya fedi. Az egyszemélyes birodalom kiépítése érdekében Vologyin nem válogat az eszközökben, így a világ újra retteghet a félelmetes, orosz medvétől. Ifjabb Jack Ryan a Campus titkos felderítőcsapata segítségével egy több évtizedes, nemzetközi konfliktus mélyére ássa magát, hogy befejezze a nyomozást, amit az apja elkezdett. Társaival a színfalak mögött veszik fel a harcot a könyörtelen ellenséggel. Eközben Amerika politikai és katonai vezetői kétségbeesett küzdelmet folytatnak, hogy megfékezzék az orosz agressziót. A krízis elkerülhetetlennek tűnik.
LanguageMagyar
Release dateMar 14, 2019
ISBN9786155783326
Krízis

Read more from Tom Clancy

Related to Krízis

Related ebooks

Related categories

Reviews for Krízis

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Krízis - Tom Clancy

    cover.jpg

    Tom Clancy

    KRÍZIS

    img1.jpg

    Original title: COMMAND AUTHORITY

    This edition published by arrangement with G.P. Putnam’s Sons, a member of Penguin Group (USA) LLC, a Penguin Random House Company

    All rights reserved.

    Copyright © 2013 by Rubicon, Inc.

    KRÍZIS © Partvonal Könyvkiadó, 2016

    Magyar fordítás © Holbok Zoltán, 2016

    Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

    Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2018

    www.partvonal.hu

    Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó u¨gyvezetője

    Felelős szerkesztő: Baranyi Vivien

    Szerkesztő: Korentsy Márta

    Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit

    Borító: Bóna Endre

    Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

    www.ekonyv.hu

    ISBN 978-615-5783-32-6

    ELŐSZÓ

    A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének eső áztatta, vörös-arany zászlaja büszkén lobogott a Kreml fölött, a szürke égen. A fiatal százados a Vörös téren elhaladó taxi hátsó üléséről figyelte.

    A világ legnagyobb országának székhelye fölött lengő lobogó látványa büszkeséggel töltötte el annak ellenére, hogy Moszkvát soha nem érezte igazán az otthonának. Bár orosz volt, jó ideje Afganisztánban harcolt, ahol szovjet zászlót legfeljebb bajtársai egyenruháján látott.

    A taxi a tértől kétsaroknyira, egy szürkésbarna irodaépület előtt állt meg, a hatalmas GUM áruház északi oldalán. A százados kétszer is ellenőrizte a címet, rendezte a fuvart, és kiszállt az esőbe.

    Az épület hallja kicsi volt és dísztelen. Csupán a biztonsági őr figyelte, ahogy hóna alá kapja a sapkáját és a szűk lépcsőn felkaptat az első emeletre, a jelöletlen ajtóig.

    A százados megállt, kisimította uniformisa ráncait, és katonásan megigazgatta a mellkasán díszelgő, seregnyi kitüntetést.

    Csak ezután kopogott be az ajtón.

    – Vkhodi! Jöjjön!

    A fiatal százados belépett a szűk irodába, és becsukta maga mögött az ajtót. Sapkával a kézben az íróasztal elé lépett, és vigyázzba vágta magát.

    – Roman Romanovics Talanov százados, szolgálatára!

    Az asztal mögött ülő férfi a húszas éveiben járhatott, ami nagyon meglepte Talanovot. Arra számított, hogy egy magas rangú, idősebb KGB-tiszttel fog találkozni, erre a pasas kábé annyi idős volt, mint ő. A férfi öltönyt és nyakkendőt viselt. Alacsony termetű, vékonyka ember volt, a fizikumát tekintve nem tűnt túl fittnek. A századosban azt a benyomást keltette, mint aki életében nem volt katona.

    Talanov persze nem mutatta, de csalódott volt. Katonaember lévén számára a KGB tisztjei is két csoportra oszlottak. Voltak a sapogik és a pidzhakik. A csizmások és a zubbonyosok. Lehet, hogy ez a fiatal férfi az asztal mögött magas rangú állambiztonsági tiszt, de a százados szemében csak egy civil volt. Egy zubbonyos. A pasas felállt, megkerülte az asztalt, és leült a szélére. Görnyedt, lezser tartása éles kontrasztban állt az előtte szálegyenesen álló századoséval.

    A KGB-tiszt nem árulta el a nevét.

    – Nemrég tért vissza Afganisztánból − mondta.

    – Igen, elvtárs.

    – Nem kérdezem, milyen volt, mert úgyse érteném, csak az idegeire mennék a kérdezősködésemmel.

    A százados mozdulatlanul állt.

    – Maga GRU Specnaz − mondta a zubbonyos. − Különleges Erők. Az ellenséges vonalak mögött harcolt Afganisztánban. Néha a pakisztáni határ túloldalán.

    Nem hangzott kérdésnek, így a százados nem reagált.

    A KGB-s lezseren ült az asztal sarkán.

    – Maga a katonai hírszerzés legelitebb különleges alakulatának tagjai közül is kiemelkedik éleslátásával, rugalmasságával, kezdeményezőkészségével − Talanovra kacsintott −, lojalitásával.

    Talanov kék szeme az íróasztal mögötti falat bámulta, így a kacsintásról lemaradt. Határozott hangon mantrázta a jól begyakorolt mondatot: − A Szovjetuniót szolgálom!

    A zubbonyos felhúzta a szemét, de Talanov erről is lemaradt.

    – Oldódjon, százados! Rám nézzen, ne a falat bámulja! Nem a parancsnoka vagyok. Csak egy elvtárs, aki társalogni akar egy másik elvtárssal, nem egy istenverte robottal!

    Talanov vigyázzban maradt, de a KGB-sre nézett.

    – Maga Ukrajnában született. Herszonban. Orosz szülőktől.

    – Igen, elvtárs.

    – Én szentpétervári vagyok, de fiatalkoromban nyaranta sok időt töltöttem a nagymamámnál Odesszában, nem messze onnan, ahol maga felnőtt.

    – Igen, elvtárs.

    A zubbonyos nagyot fújtatott. Kezdte fárasztani a Specnaz-százados karót nyelt hivataloskodása. − Büszke azokra a kitüntetésekre, amik ott lógnak a mellkasán? − kérdezte.

    Talanov arca most először árult el érzelmet. Némi bizonytalanságot.

    – Én… ezek itt… a Szovjetuniót szolgá…

    – A Szovjetuniót szolgálja. Da, százados, ezt már említette. De mit szólna, ha most arra kérném, hogy vegye le azokat a kitüntetéseket és soha ne viselje őket többet?

    – Nem igazán értem, elvtárs.

    – Egy ideje nyomon követjük a pályafutását, különösen a frontvonalak mögötti ténykedését. Persze a magánéletét is górcső alá vettük, már azt a keveset, ami van belőle. Végül arra jutottunk, hogy magának fontosabb az elvégzendő feladat, mint a Kommunista Párt jól felfogott érdeke. Magában, kedves százados elvtárs, rendületlenül buzog a vágy, hogy kitűnjön a sorból. Viszont nem fűti különösebb hevület a kollektív eszméért, és nem tölti el csodálat a tervgazdasági rendszer hallatán.

    Talanov egy szót se szólt. Mi ez, valami hűségpróba a párttal szemben?

    – Csernyenko elnök elvtárs pár hónapon, talán héten belül meghal − folytatta a zubbonyos.

    Talanov zavartan pislogott. Mi ez az őrültség? Ha az afganisztáni táborban valaki ilyesmit ejtene ki a száján, pillanatok alatt eltűnne, mint szürke szamár a ködben.

    – Jól hallja − mondta a zubbonyos. − Azért rejtegetik a nyilvánosság elől, mert tolószékben van. Kuncevóban, a Kreml-kórházban tartják. A szíve, a tüdeje, a mája… a vén rókának lassan mindene megadja magát. Gorbacsov fogja követni a főtitkári székben… de erről nyilván már hallott. Biztos vagyok benne, hogy ez ma már a legeldugottabb afganisztáni barlangban is nyílt titok.

    A fiatal százados rezzenéstelen arccal hallgatta.

    – Kíváncsi rá, honnan tudom?

    Nagy sokára Talanov megszólalt.

    – Da, elvtárs. Kíváncsi vagyok!

    – Azoktól tudom, akik már elkezdtek aggódni. Aggódni a jövő miatt. Aggódni, hogy Gorbacsov merre fordítja az Unió szekerét. Aggódni, hogy Reagan merre fordítja a Nyugat szekerét. Aggódni, hogy nemsokára ránk szakad az egész hóbelevanc.

    A szobára pár pillanatig néma csend ült, majd a KGB-s így folytatta.

    – Hihetetlennek tűnik, tudom. De higgye el, alapos okunk van az aggodalomra!

    Talanov nem bírta tovább. Tudni akarta, mi folyik itt.

    – Engem Zolotov tábornok elvtárs küldött. Azt mondta, a KGB tagokat toboroz egy különleges feladathoz, és az én nevem is felmerült mint jelölt.

    – Misa Zolotov pontosan tudta, mit csinál, amikor ide küldte.

    – De ugye maga is a KGB-nek dolgozik?

    – Persze, hogyne! Egész pontosan egy túlélőkből álló csoportnak, amelybe a KGB és a GRU bizonyos tagjai tartoznak. Olyan tagjai, akik tudják, hogy szervezeteink fennmaradása nemzetünk és népünk túlélésének záloga. Ezt az országot nem a Kremlből irányítják, hanem egy bizonyos épületből a Dzerzsinszkij téren.

    – A KGB épületéből?

    – Da. Engem ennek az épületnek a védelmére kértek fel, nem a Kommunista Pártéra.

    – És Zolotov tábornok?

    A zubbonyos elmosolyodott.

    – Ő is tagja a klubnak. Mint mondtam, a GRU néhány tagja is fent van a fedélzeten.

    Az öltönyös egészen közel jött, arca csupán centikre volt Talanov kiugró, éles arccsontjától.

    – Ha most a helyében lennék − mondta alig hallható hangon −, azt gondolnám magamban, „Mi a fene folyik itt? Azt hittem, azért hívattak ide, mert a KGB tagokat verbuvál. Ehelyett itt van ez a félőrült, aki a főtitkár közelgő haláláról és a Szovjetunió leendő összeomlásáról hadovál."

    Talanov az öltönyös szemébe nézett, és kihúzta magát.

    – Elvtárs, önnek minden egyes szava vérlázító!

    – Való igaz, de minthogy az irodámban nincsen lehallgatókészülék, a maga szava állna egyedül az enyémmel szemben. Ami nem lenne bölcs dolog, százados, minthogy a túlélők, akiket említettem, a legfelsőbb körökből valók, és megvédenének. Azt, hogy magával mit tennének, inkább ne firtassuk.

    Talanov újra a falat kezdte bámulni.

    – Vagyis… arra kér, hogy csatlakozzak a KGB-hez, de ne a KGB-nek, hanem ennek a bizonyos szűk körnek dolgozzak?

    – Pontosan, Roman Romanovics.

    – Konkrétan mi lenne a feladatom?

    – Ugyanaz, mint Kabulban, Pesavárban, Kandahárban és Iszlámábádban.

    – Sikamlós ügyletek?

    – Pontosan. Maga fogja biztosítani a szervezet működésének zavartalanságát, függetlenül attól, hogy az elkövetkező években milyen változások mennek végbe a Szovjetunióban. Cserében védelmet kap, akármi történjék is a jövőben az Unióval.

    – Én… most se igazán értem, mi lesz ön szerint a Szovjetunióval.

    – Odafigyelt arra, amit eddig mondtam? Nem az számít, hogy én mit hiszek. Honnan a francból tudjam? Képzelje azt, Talanov, hogy az SZSZKSZ egy nagy hajó, maga meg én kettő az utasok közül. A fedélzeten ücsörgünk, és azt hisszük, minden a legnagyobb rendben, amikor… − a KGB-tiszt hirtelen felpattant, és mintha valami drámai szerepet próbálna, tett egy kört a szobában − várjunk csak… mi folyik itt? A hajó legjobb tisztjei el akarják hagyni a hajót!

    Az öltönyös visszasétált Talanov elé.

    – Én ugyan nem látom a jéghegyet magunk előtt, de ha a felelősök odafönt a mentőcsónakot keresik, bolond lennék nem odafigyelni rájuk. Szóval… odafentről diszkréten jelezték, hogy szép lassan induljak el a mentőcsónak felé. Ez igen nagy bizalomra vall a tisztek részéről − somolygott az öltönyös. − Nos, velem tart a csónakhoz?

    A százados egyszerűségre, lényegre törő ember volt. Az öltönyös metaforái már kezdtek az agyára menni.

    – A mentőcsónakhoz. Az meg mi?

    Az öltönyös megvonta keskeny vállát.

    – Pénz. Kibaszott sok pénz. Egy sor titkos pénzalapot hozunk létre és tartunk fenn a világ különböző pontjain. Nálam lesz az irányítás, maga pedig arra ügyel majd, hogy ezek a pénzalapok biztonságban legyenek, hogy se a Szovjetunión belülről, se azon kívülről ne veszélyeztesse őket semmi. Ennyi lenne a feladat. Csak pár évig tartana, úgy saccolom, de maximális körültekintést követelne mind-kettőnk részéről.

    Az öltönyös a falnál lévő hűtőszekrényhez lépett, amelyet két oldalról egy-egy könyvespolc vett körül. Előhúzott egy üveg vodkát, majd a polcról két, talpas kupicát emelt le. Visszament az asztalhoz, és mindkettőt megtöltötte.

    Roman Talanov százados szótlanul figyelte.

    – Emeljük poharunkat az egyezségre!

    Talanov értetlenül nézett.

    – Egyezségre? Még nem egyeztünk meg semmiben, elvtárs!

    – Való igaz! − mosolyodott el az öltönyös, és az egyik kupicát a meghökkent egyenruhás kezébe nyomta. − Még nem. De már nem kell sokáig várni rá. Maga meg én ugyanis egyformák vagyunk.

    – Egyformák?

    Az öltönyös koccintásra emelte a kupicát.

    – Úgy van. Hasonlóan annak a szűk körnek a tagjaihoz, akik agyából a terv kipattant, maga meg én egyformán túlélők vagyunk.

    1

    Napjainkban

    A fekete Ford Bronco nagy tempóval száguldott a viharban. Kerekei vadul hányták a sarat, a vizet és a köveket a kaviccsal felszórt földútról. Szélvédőjét olyan elánnal verte az eső, hogy az ablaktörlők alig bírták az iramot.

    Kilencven kilométeres sebességnél a két hátsó ajtóban egy-egy fegyveres bukkant elő. Az oldalfellépőkre álltak, és kesztyűs kézzel az ajtóvázba kapaszkodtak. Szemüket masszív motokrossz-szemüveg védte a sártól, az esőtől és a felverődő kövektől, de a tűzálló, fekete Nomex védőruhát és a nyakukba vetett géppisztolyt pillanatok alatt sár lepte be, éppúgy, mint öltözékük többi darabját, a fejbeszélővel ellátott sisakot, a mellkast és hátat védő lövedékálló mellényt, a térd- és könyökvédőt és a lőszertartó zsebeket. Mire a Bronco a felázott mező közepén álló faépülethez ért, mindenüket vastag sár borította.

    A terepjáró erőteljes fékezés és csúszás után alig hat méterre a bejárat előtt állt meg. A csőküszöbön utazó két fegyveres leugrott és az épület felé rohant. Géppisztolyukkal a környező fákat pásztázták, fenyegetések után kutattak. Pár pillanattal később a Bronco sofőrje is csatlakozott; társaihoz hasonlóan nála is egy H&K géppisztoly volt, vaskos hangtompítóval a cső végén.

    Szoros alakzatban közeledtek a bejárat felé. Az elöl haladó lenyomta a kilincset.

    Zárva volt.

    A formációban hátul levő – a sofőr – szó nélkül előlépett. Vállra engedte a géppisztolyt, hátranyúlt, és a hátizsákjából egy pisztoly markolatú vadászfegyvert vett elő. A fegyver ajtók berobbantásához használt robbanólövedékkel működött; ez egy 50 grammos, acélporos lövedék volt, 7,62 centis hüvelyben.

    A felszámoló a fegyver csövét az ajtó felső pántjától tizenöt centire tartotta, majd közvetlenül a zsanérba lőtt. Az acélpor hatalmas robbanás és felcsapó lángok kíséretében a fába hatolt, és leszabta a pántot.

    Másodikra az alsó pántra célzott, majd berúgta az ajtót.

    Félreállt, mire két társa felfelé tartott automata fegyverrel a kivilágítatlan szobába viharzott. Taktikai lámpáik fénye ívet húzott a sötétbe. A sofőr eltette a vadászfegyvert, fogta a H&K-t, és a többiek után indult.

    Mindenkinek megvolt a fedezni való szektora. Gyorsan, hatékonyan dolgoztak. Három másodperc múlva továbbindultak az épület végébe vezető folyosón.

    A folyosó két oldalán egy-egy nyitott ajtó, a folyosó végén egy csukott ajtó tárult a szemük elé. Egyes és Kettes leváltak; Egyes a bal oldali ajtónyílást célozta meg, Kettes a jobbra levő helyiségbe hatolt be. Mindketten tüzet nyitottak a felbukkanó célpontra. A hangtompítós fegyverekből kizúgó lövedékek tompán dörrentek a faépület zárt terében.

    Miközben a szobákban Egyes és Kettes tüzet nyitott az ellenségre, folyosón maradt harmadik társuk a szemben levő ajtót fedezte. Tudta, ha valaki most kintről behatolna a házba, hátulról könnyű célponttá válna.

    Egyes és Kettes előre fedezve villámgyorsan visszatért a folyosóra, míg Hármas megfordult, hogy a csapat hátát biztosítsa. A következő pillanatban már folytatták is útjukat a csukott ajtó irányába. Szoros formációba rendeződtek. Az elöl haladó óvatos mozdulattal megvizsgálta a zárat.

    Nyitva volt, így épp csak annyit várt ki, hogy legyen idejük a nyakukat behúzni. Egyszerre hatoltak be, fegyverlámpájával ki-ki a saját szektorát pásztázta.

    Az „értékes rakomány" a kivilágítatlan szoba közepén volt. John Clark egy széken ült ölbe tett kézzel, és vadul hunyorgott. Tőle centikre balra és jobbra két, álló alak bukkant fel a taktikai lámpák fényében, majd félig takarásban egy harmadik figura arca is feltűnt Clark feje mögött.

    A szobába behatoló három fegyveres – Domingo Chavez, Sam Driscoll és Dominic Caruso – egyszerre nyitott tüzet. Rövid sorozatok ropogása hallatszott, a fegyverek csövéből torkolattűz csapott elő, és a fabódé nedves, nyirkos, penészes szagát lőporfüst illata váltotta fel.

    John Clark nem mozdult. Szemrebbenés nélkül ült, míg a körülötte levő három alakba golyók fúródtak.

    A célpontok homlokán lyukak tátongtak, a figurák mégse estek el. Ugyanis fából voltak, előlapjukon fegyveres alakok élethű fotóival.

    A taktikai lámpák pillanat alatt a szoba többi részét is végigpásztázták. Egyikük fénye a távolabbi sarokban egy negyedik és ötödik alakot fedezett fel egymás közvetlen közelében. A bal oldali bábun egy férfi képe volt, detonátorral a kezében.

    Domingo Chavez egy kettes rövidsorozattal megszüntette a fenyegetést.

    A másik lámpa fénye egy csinos arcú, fiatal nőt világított meg, szintén a sarokban, akinek a jobb karján egy csecsemő feküdt. Bal kezében, de kissé lejjebb, a lába takarásában konyhakést szorongatott.

    Dominic Caruso habozás nélkül fejbe lőtte.

    Egy másodperccel később megszólalt egy hang.

    – Tiszta − jelezte Driscoll.

    – Tiszta − jelezte Caruso.

    – Hármas tiszta − jelezte Chavez.

    John Clark felállt a helyéről, és megdörzsölte a taktikai lámpák kétszáz lumenes fényétől elvakított szemét.

    – Fegyvereket biztosítani!

    Mindhárom behatoló biztosította az MP5-öst, majd vállra akasztotta fegyverét.

    Közösen szemügyre vették az öt célponton levő lyukakat, majd kimentek, hogy a folyosóról nyíló szobákban is megnézzék a találatokat. Végül kiléptek a sötét faházból, és a tornác esővédett sarkában egy kupacba gyűltek.

    – Észrevételek, Ding? − kérdezte Clark.

    – Egész jól ment − mondta Chavez. − Kicsit hátráltatta a dolgot, hogy utol kellett érnem a srácokat, hogy felvehessük az ajtó előtt a formációt, de akárhogy variáljuk, ha azt akarjuk, hogy legalább három emberrel hatoljunk be, muszáj megvárni a sofőrt.

    Clark egyetértően bólintott.

    – Ez igaz. Egyéb?

    – Amíg Ding és Sam a folyosóról nyíló szobákat tisztították − mondta Caruso −, én egyedül maradtam. Fedeztem a még meg nem tisztított területet, vagyis a folyosó végén levő ajtót, de közben végig azon járt az eszem, hogy jó lenne, ha volna még valaki, aki hátrafelé figyel. Ha egy tangó bejött volna kintről, simán leszedhetett volna hátulról. Forgattam ugyan a fejem, mint a ringlispíl, de az nem ugyanaz, mintha lett volna még egy emberünk.

    Clark rábólintott.

    – Momentán ennyien vagyunk.

    – Jack nélkül ez így foghíjas − jegyezte meg Caruso.

    – Lehet, el kéne gondolkodnunk, hogy felvegyünk valakit − dobta be Driscoll.

    – Jack vissza fog jönni − mondta Chavez. − Ti is ugyanúgy tudjátok, mint én, hogy amint reaktiváljuk magunkat, Jack nem fogja bírni nélkülünk.

    – Lehet − bólintott Caruso. − De ki tudja, az mikor lesz.

    – Türelem, srácok! − nyugtatott mindenkit Clark, de a többiek a tornácon pontosan érezték rajta, hogy Clarknak ugyanúgy zabszem van a seggében, hogy végre valami hasznosat kezdjen az idejével. Elvégre elit katona, aki Amerika szinte minden fontos balhéjában benne volt az elmúlt bő negyven évben. Bár a Campus tagjaként visszavonult az operatív munkától, nyilvánvalóan alig várta, hogy a meddő gyakorlás helyett végre élesben is újra bevessék.

    Clark oldalra fordította a fejét. A terepjárót nézte. A Bronco ajtajai tárva-nyitva, a vihar meg bőszen tombolt. Mostanra bokáig állhat benne a víz, gondolta, és a szakadt kárpit is mállottra ázhatott.

    – Jó ötlet volt, hogy a farmterepjárót használtuk!

    – Ja, ráfért már egy kis kozmetika! − poénkodott Chavez.

    A többiek jót nevettek.

    – Na, jó, lássunk munkához! − mondta Clark. − Srácok, ti menjetek vissza az útra, várjatok húsz percet, és jöhet az újabb etap! Addig visszaeszkábálom a pántokat és megvariálom kicsit a bábukat. Ja, és Dom, a kettes célponton lehettek volna kicsit sűrűbbek a lyukak!

    – Értem − mondta Caruso. Három lövést adott le az MP5-ösből a kettes célpontra, és mindhárom a fejet érte, úgy hat-hét centire egymástól, de nem akart vitatkozni Clarkkal. Főleg úgy, hogy Driscoll és Chavez lyukai befértek egy ötös sugárba.

    – És Sam − mondta Clark −, legközelebb kicsit lejjebb törd be az ajtót, okés? Ha behatoláskor csak tíz centivel jobban be tudod húzni a nyakad, jó esély van rá, hogy fejlövés helyett megúszod egy tarvágással.

    – Okés, Mr. C!

    Caruso lelépett a tornácról. Cudar idő volt.

    – Srácok, ne várjuk meg, míg eláll az eső?

    Chavez kiszemelt magának egy sártócsát, és a szakadó esőben a közepébe állt.

    – Fort Ordban volt egy kiképző őrmesterem, egy alabamai surmó, de piszok jó kiképzőtiszt volt. Na, neki volt az a heppje, hogy „Addig kell csinálni, amíg jól esik!"

    Clark és Dom hangosan röhögött, de még Sam Driscoll, a csapat legcsendesebb tagja is elmorzsolt egy halvány félmosolyt.

    2

    Az Oroszországi Föderáció a tavasz első holdtalan éjszakáján támadta meg szuverén szomszédját. Tank jaik hajnalban már a főutakon és mellékutakon robogtak nyugat felé, mintha az egész vidék az övék lenne, mintha a hidegháború óta eltelt negyedszázados enyhülés csak álom lett volna.

    Az egész valószerűtlennek tűnt. Végül is Észtországról volt szó, a NATO egyik tagállamáról. A tallini politikai vezetés anno azt ígérte az embereknek, hogy a szövetség tagjaként soha többet nem kell attól tartaniuk, hogy Oroszország megtámadja őket.

    De a NATO mindeddig nem avatkozott közbe.

    Az orosz szárazföldi inváziót T−90-es harckocsik vezették. A modernizált, ötventonnás tankok 125 mm-es, sima csövű harckocsiágyúval és két nehézgéppuskával voltak felszerelve. Reaktív páncélzatuk mellett a legkorszerűbb automatizált rakétavédelmi rendszerrel rendelkeztek, amely képes volt észlelni a közeledő rakétákat és saját elhárító rakétákat indítani a közeledő veszélyforrások elpusztítására. A T−90-es harckocsik mögött BTR−80 páncélozott csapatszállító harcjárművek hordozták gyomrukban a csapatokat, hogy szükség esetén gyalogsági fedezetet biztosítsanak a tankoknak.

    Az Oroszországi Föderáció számára a szárazföldi invázió sima ügynek indult.

    A levegőben azonban más volt a helyzet.

    Észtország fejlett légvédelmi rendszerrel rendelkezett, így a korai előrejelző rendszereik és légvédelmi állásaik elleni orosz támadás már korántsem volt ilyen sikeres. Számos légvédelmi üteg továbbra is aktív maradt, így több tucat orosz repülőgépet lelőttek, többet pedig megakadályoztak abban, hogy végrehajtsák feladatukat az észt légtérben.

    Bár az oroszok egyelőre nem uralták az eget, ez egyáltalán nem hátráltatta őket a szárazföldi előretörésben.

    A háború első négy órájában több falut romboltak le és várost döntöttek romba úgy, hogy sok tankjuk még el se sütötte az ágyúját. Elsöprő fölényben voltak. Azok, akik kicsit is értettek a hadtudományhoz, mindezt előre láthatták, hiszen a parányi Észtország az ország katonai védelmének megerősítése helyett jobbára a diplomáciára fókuszált.

    Edgar Nõlvak is azok közé tartozott, akik mindezt előre látták. Nem azért, mert katona vagy politikus lett volna – egyszerű tanárember volt –, hanem azért, mert gyakran nézett televíziót. Miközben ott feküdt a lövészárokban véresen, átfagyva, rettegve, és a dobhártyája majd kiszakadt az erdőszéli fák mögül kitörő orosz tankok ágyúinak szűnni nem akaró, fülsiketítő dörgésétől, próbálta megőrizni a lélekjelenlétét, és veszettül remélte, hogy hazája vezetői nem a diplomáciával vesztegetik idejüket Brüsszelben, hanem azzal, hogy végre egy nyomorult falat húzzanak a nyomorult oroszok elé, hogy megvédjék a nyomorult kis faluját.

    Már hete óta rebesgették egy esetleges invázió hírét, amikor a határ orosz oldalán pár nappal ezelőtt bomba robbant. A robbanás tizennyolc civil áldozatot szedett. Az orosz tévé az észt belbiztonsági szolgálatot vádolta, és a nonszensz felvetésnek a ravasz orosz állami média is hitelt adott. Miután bemutatták mondvacsinált bizonyítékaikat, az orosz elnök kiállt és közölte, hogy nem maradt más választása, mint hogy az orosz emberek védelme érdekében biztonsági műveleteket rendeljen el Észtországban.

    Edgar Nõlvak Põlvában lakott, negyven kilométerre a határtól. Fiatalkorában, a hetvenes, nyolcvanas években folyton attól rettegett, hogy egy nap majd tankok jelennek meg az erdőszélen és ágyúzni kezdik az otthonát, ám ezek a félelmei az elmúlt huszonhárom évben csaknem teljesen elmúltak.

    De a tankok most valóban itt voltak. Több tucat falubelijét már megölték, és tudta, hogy jó eséllyel vele is végeznek, ahogy nyugat felé nyomulnak.

    Edgart két órával korábban egy barátja hívta fel, aki Võukülában lakott, pár kilométerre keletre. A barátja az erdőben bujkált, és rémülettől dermedt hangon közölte Edgarral, hogy az orosz tankok épp most robogtak végig a faluján. Alig pár lövést adtak csak le, hiszen Võukülában pár tanyaházon és egy benzinkúton kívül semmi nem volt. De a tankok és páncélozott csapatszállítók mögött alig pár percnyire irreguláris csapatok érkeztek teherautókkal, és szisztematikusan gyújtogatni, fosztogatni kezdték a falut.

    Edgar és férfitársai rögtön elküldték családtagjaikat, majd fogták puskáikat, és – bátorságról vagy ostobaságról tanúságot téve – a lövészárokba húzódtak. Meg akarták várni, amíg elvonulnak a harcjárművek és megjelennek a szabadcsapatok. Semmit se tehettek, hogy a tankokat feltartóztassák, de azt nem hagyhatták, hogy orosz civilek felégessék a falujukat.

    Tervük egészen addig a pillanatig éltette bennük a reményt, amíg a főúton robogó harckocsi hadosztályból hat tank ki nem vált, fel nem sorakozott az erdőszélen, és nagy robbanóerejű lövedékekkel ágyúzni nem kezdték Põlvát.

    Edgar gyerekkori rémálma valósággá vált.

    Társaival megesküdtek, hogy az utolsó leheletükig harcolni fognak. Aztán megjöttek a tankok. Onnantól szó nem volt harcról.

    Csak a halál aratott.

    Nõlvak azonnal megsebesült. Miközben egyik helyről a másikra futott, a gimnázium parkolóját ért találatkor a nyílt színen kapták lábszáron egy felrobbanó kombiból szétszóródó apró fémszilánkok. A tanár ott feküdt a sárban, a fegyvere mellett, és várta a véget.

    Edgar Nõlvak nem sokat értett a katonai dolgokhoz, de abban biztos volt, hogy ha a tankok ilyen tempóval haladnak, az oroszok délutánra már a falujától északra levő Tartu városát fogják ostromolni.

    Dobhártyaszaggató dörej hallatszott. Már egy órája ezt hallgatta. Tudta, mit jelent. Újabb közeledő veszélyt. Lehasalt, arcát a hideg sárba nyomta.

    Bumm!

    A háta mögötti gimnázium tornatermét közvetlen találat érte. Az alumínium-beton falak szemvillanás alatt kiszakadtak és füstfelhővé foszlottak; a kosárpálya padlódeszkái ezernyi szilánkra hasadva hulltak a nyakába.

    Kidugta a fejét az árokból, és kelet felé fordult. A tankok alig egy kilométerre voltak.

    – Hol a francban van a NATO?

    Egy kilométerrel távolabb Arkagyij Lapranov százados alias Vihar Zéró-Egy, a harckocsi búvónyílásában állva nézelődött.

    – Hol a francban van a légi támogatás? − dühöngött.

    A kérdés költői volt; az általa irányított öt másik harckocsi parancsnoka is hallotta ugyan, de senki se reagált, és a személyzet másik két tagja, a vezető és az irányzó is némán várta az utasítást. Tudták, hogy ha légi fenyegetés bukkanna fel, bármikor segítségül hívhatnák a harci helikoptereket. De észt repülőknek ez idáig nyoma se volt, és az orosz riasztó- és légi irányító rendszer radarja se észlelt repülőgépet a térségben.

    A légtér tiszta volt.

    Ez egy jó nap volt. A harckocsizó álma.

    Egy kilométer távolságban a szétlőtt tornaterem füstfelhője lassanként eloszlott, így Lapranov messzebbre ellátott.

    – Pörköljétek meg az előző célpont mögötti épületet! − adta ki a parancsot. − HE-FRAG-et neki! Légi támogatás nélkül egy métert se megyek tovább azon az úton. Tudni akarom, mi van a kereszteződésen túl.

    – Igen, uram! − kiáltott vissza lentről a töltő-kezelő.

    Megnyomott egy gombot, mire az automatizált tűzvezető rendszer számítógép által vezérelt töltési mechanizmusa kiválasztott és betöltött egy nagy rombolóerejű repeszlőszert. A töltő-kezelő az irányzó kamerával betájolta az épületet, majd homlokát az irányzó panel gumitámaszához szorította, és a fonalkereszttel beirányozta a célpontot. Megnyomta a vezérlőpanel tűz gombját, mire a kiválasztott lövedék hatalmas rössel kizúgott a 125 mm-es, sima csövű ágyúból, és a kék égboltot átszelve a szántóföld túloldalán levő épületbe trafált.

    – Találat! − nyugtázta az irányzó.

    Ez ment egész délelőtt. Eddig négy falut intéztek el. A nagyobb célpontokat a 125 mm-es ágyúval támadták, a kisebb célpontokat a koaxiális géppuskával sorozták meg.

    Lapranov nagyobb ellenállásra számított, de kezdte azt hinni, hogy igaza volt az orosz elnöknek, Valerij Vologyinnak, amikor azt jósolta, hogy a NATO-nak nem fűlik majd a foga ahhoz, hogy megvédje Észtországot.

    Lapranov fülhallgatóján üzenet jött az irányítása alá tartozó egyik tanktól.

    – Vihar Zéró-Négy Vihar Zéró-Egynek.

    – Mondja, Zéró-Négy.

    – Százados úr, az utolsó célpont előtti árokban mozgást észlelek! Távolság ezer méter. Lőállások lehetnek.

    Lapranov maga elé emelte a távcsövet, és gondosan végigpásztázta az árkot.

    Megvan. Néhány fej bukkant ki egy pillanatra a sárból, majd tűnt el újra.

    – Látom. Kézifegyverek. Ne pazaroljuk rájuk az ágyút. Majd ha közelebb érünk, megküldjük őket a koaxszal.

    – Vettem.

    A kereszteződésen túli dombon álló épületeket újabb robbanás rázta meg. Lapranov a távcsövébe nézett. A városkában síri csend honolt, gyakorlatilag semmilyen ellenállás nem volt.

    – Folytassák a tüzelést! − adta ki a parancsot, majd visszatérdelt a parancsnoki állásba, hogy előkotorja a cigarettáját meg az öngyújtót. − Söpörjük le a helyet a térképről!

    A következő pillanatban újabb rádióüzenet jött.

    – Vihar Zéró-Kettő Vihar Zéró-Egynek.

    – Hallgatom! − mondta Lapranov, és rágyújtott.

    – A kórháztól délre mozgást észlelek. Szerintem… valami jármű.

    Lapranov eltette az öngyújtót és maga elé kapta a távcsövet. Rövid keresgélés után betájolta a helyet; a kórház néhány kilométerre volt az iskola mögött, egy kis dombon. Pásztázni kezdte az épület déli részét, és végül meglátta az árnyékban mozgó testet.

    Először azt hitte, valami dzsip vagy terepjáró.

    Egy másik T−90 jelentkezett be.

    – Vihar Három Vihar Egynek. Szerintem egy helikopter.

    – Nyet − mondta Lapranov, aztán közelebbről is megnézte. A sötét jármű megállt a kereszteződésnél, majd oldalazva a parkoló felé mozgott.

    – Mi a túró? − csodálkozott Lapranov. − Lehet, hogy tényleg heló. Irányzó, be tudja azonosítani a Catherine-nel? − A Catherine a tűzvezető rendszer hőkamerája volt, mellyel az irányzó a távoli célpontokat is nyomon követhette a képernyőn. A rendszert valamennyi harckocsiba beépítették. Magának Lapranovnak is volt ilyenje, de akkor vissza kellett volna másznia a toronyba, és momentán kint jobban szórakozott.

    – Megerősítem − jelezte az irányzó Vihar Egynek −, egy könnyű helikopter. Egyrotoros. A jelzéseit nem látom. Egy teherautó mögött van, árnyékban. Basszus, ez baromi alacsonyan száll! Alig egy méterre lehet a talajtól.

    – Fegyverzet? − kérdezte Lapranov. A távcsőbe nézett, hogy maga is jobban lássa.

    – Öö… egy pillanat. − Két függesztménye van. Gépágyúkonténerek. Nincs rakétája − kuncogott az irányzó. − Ezzel a dugós puskával akar szembeszállni velünk?

    Lapranov hallotta, hogy az egységhez tartozó egyik harckocsi parancsnoka gúnyosan felnevet.

    A százados nem nevetett. Szívott egy mély slukkot.

    – Jelölje meg célpontnak!

    – Értettem. Célpontnak megjelölve.

    – Távolság?

    – Négyezer-kétszázötven méter.

    – A francba! − mondta Lapranov.

    A páncélozott célok és alacsonyan repülő légi célok, például helikopterek ellen bevethető 9M119 Refleks lézervezérlésű rakéták effektív hatótávolsága négyezer méter volt. A helikopter hatótávon kívül repkedett.

    – Mi van már a légi támogatással? Nekik látniuk kéne a radaron a kis szemetet.

    – Nem feltétlen. Az épületek között repdes. Túl alacsonyan van, közvetlen földközelben. Végig így szánkázhatott a dombok felett, hogy a radar ne vegye észre. Nem tudom, mi a szart csinál, de ügyes a csóka.

    – Hát én nem bírom a pofáját. Ki kell lőni. Kérjenek támogatást! Adják meg a koordinátáit!

    – Da, százados!

    – Valamennyi Vihar egységnek, HE-FRAG lőszereket betölteni! Folytassák a támadást!

    – Da!

    Másodperceken belül mind a hat tank 125 mm-es, sima csövű ágyúja lőni kezdte Põlva központját. Az összehangolt támadásnak négy halálos áldozata volt, tizenkilencen megsebesültek.

    3

    A lövedékek Edgar Nõlvak feje fölött repesztettek át az égen. Hátranézett. Látta, ahogy a városházába és az autóbuszállomásba csapódnak. Miután a füst eloszlott, mozgó járművett vett észre az úton, kissé feljebb a domboldalon. Először azt hitte, egy fekete vagy zöld terepjáró. Úgy tűnt, megáll a parkolóban. Nem nagyon tudta kivenni, mert a mellette levő kórház árnyékában volt, de végül rájött, mi az valójában. Egy fekete helikopter volt. Alig egy-két méterre lebeghetett a föld felett.

    A sárban mellette fekvő társa megragadta Edgar karját. A helikopterre mutatott, és hisztérikusan felkiáltott.

    – Mögöttünk vannak! Ezek nyugatról is támadnak!

    Edgar a helikoptert figyelte. A fejét csóválta.

    – Nem orosz. Szerintem híradós helikopter.

    – Élőben veszik? Végignézik, ahogy meghalunk?

    Edgar most a tankokat nézte. Egy lövedék alig hatvan méterre csapódott be tőlük, és sáresővel borította be az árokban lapulókat.

    – Ha nem húznak el gyorsan, nekik is végük.

    Lapranov a toronyban pöfékelt. Miközben egy nagyot szippantott, újabb üzenetet kapott a rádión. − Vihar Zéró-Négy Vihar Zéró-Egynek.

    – Hallgatom, Zéró-Négy.

    – Megnéztem megint a Catherine-nel… úgy nézem, egy konténer van a főrotor tetején.

    – Egy micsoda?

    – Egy konténer, uram.

    Lapranov leereszkedett a parancsnoki fülkébe, hogy saját szemével lássa a távollátó kamera képét. Most már jobban látta a helikoptert. És valóban. A forgószárnyas főrotor csúcsán egy gömbszerű kis ketyere volt.

    – Mi a rosseb… − esett ki a cigaretta a szájából.

    Lapranov a NATO haderejébe tartozó összes repülőeszköz sziluettjét jól ismerte.

    – Ez egy OH−58 − közölte hűvös tényszerűséggel.

    Vihar Zéró-Egy rögtön reagált.

    – Az nem lehet, uram. Az észteknek nincs…

    Lapranov felnyúlt, és sietve lezárta a búvónyílás fedelét.

    – Amerikaiak. Hogy a fene vinné el őket!

    Eric Conway, az Egyesült Államok Hadserege, 101. légi szállítású hadosztály, 17. gépesített ezred, 2. szakasz, Bravo raj törzszászlósa lepillantott a multifunkciós képernyőre, amelyen a három kilométerre, az erdőszélen portyázó orosz tankok hőképét látta, majd figyelme visszatért az OH−58D Kiowa Warrior rotorlapátaira, amelyek vészesen közel voltak a környező épületek falához. Ha nem tudja tökéletesen stabilan tartani a ciklikus vezérlőt, könnyen az épületnek verheti valamelyik rotorlapát végét és szétzúzhatja a helikoptert, benne a másodpilótával, mielőtt még az orosz tankoknak esélye lenne tüzet nyitni rájuk.

    A gép stabilitása rendben volt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a mikrofonba szólt.

    – Kész vagy, pajtás?

    – Készebb nem is lehetnék − vágta rá higgadtan Andre Page törzszászlós, a helikopter másodpilótája.

    Conway bólintott.

    – Lézeres célmegjelölés.

    – Értettem. Cél megjelölve.

    Conway azonnal leadta a drótot a belső hálózaton.

    – Kék Max Hat-Hat, itt Fekete Farkas Kettő-Hat. Cél megjelölve.

    Hat és fél kilométerrel az OH−58D Kiowa Warrior mögött, egy fákkal tarkított domb viszonylagos rejtekében két robusztus, Longbow Apache harci helikopter lebegett az Aarna nevű falutól északra elterülő legelő fölött, a földtől alig pár méternyire. Abban a pillanatban, ahogy a vezérgép, Kék Max Hat-Hat pilótája megkapta a felderítő helikopter üzenetét, az előtte és kissé alatta ülő másodpilóta multifunkciós kijelzőjén megjelent a lézeres célkövető jele, amely a visszavert sugárzás alapján kijelölte és rögzítette a néhány kilométerre tartózkodó célpontot.

    – Vettem, Fekete Farkas Kettő-Hat. Célmegjelölés sikeres. Felkészülünk a Hellfire rakéták indítására.

    A Põlva fölött cirkáló Kiowa Warrior felderítő helikopternek nem volt jelentős fegyverzete. De az ereje nem is a függesztményeire szerelt munícióban, hanem abban a képességében rejlett, hogy képes volt felkutatni és a masszív tűzerővel rendelkező Apache harci helikopterek számára kijelölni az ellenséges célokat. Ez volt az úgynevezett VCAS, vagyis közvetlen légi támogatás. Conway törzszászlós és másodpilótája egy ideje képességeik határát feszegetve lavíroztak a falu légterében, hogy az ellenséges radarok elől elbújva megfelelő pozícióba kerüljenek a célmegjelöléshez.

    – Vettem, Kék Max Hat-Hat. De igyekezzetek! Kint vagyunk a nyílt színen.

    Az erdő szélén, a Lapranov századának északi szárnyán haladó harckocsi parancsnoka a mikrofonba ordított.

    – Vihar Zéró-Egy, itt Vihar Zéró-Hat. Lézer figyelmeztetés!

    – A francba! − motyogta Lapranov a mikrofonba. Lehet, hogy a távolban lebegő kis helikopter nem rendelkezett saját rakétával, de a jelek szerint célmegjelölést végzett egy fedett terepszakaszon megbúvó másik repülőgépnek.

    – Arena rendszereket aktiválni! − adta ki.

    A T−90 harckocsik Arena aktív védelmi rendszere dopplerradar segítségével képes észlelni a fenyegetéseket. Amint a közeledő légi célpont hatótávon belülre kerül, a tank védekező rakétát indít, amely két méterre megközelíti a közeledő rakétát, majd felrobbanva elpusztítja a fenyegetést.

    – A heló Apache-oknak vagy más gépeknek végez felderítést − mondta Lapranov. − Mi lesz már a légi támogatással?

    – Várható érkezés tíz perc − felelte Vihar Zéró-Öt parancsnoka.

    Lapranov dühösen a parancsnoki konzolba bokszolt.

    – Valamennyi egységnek! Refleks rakétákat betölteni!

    A 9M119 Refleks lézervezérlésű, szárnystabilizált rakétákat úgy tervezték, hogy az ágyúcsőből lehessen őket kilőni. A számítógép-vezérelt újratöltési mechanizmusnak bő harminc másodperc kellett, hogy az ágyúcsőben levő repeszlőszert páncéltörő lőszerre cserélje.

    – Uram, a célpont effektív hatótávon kívül van.

    – Csinálják, a mindenit neki! − üvöltötte Lapranov. Abban bízott, hogy ha mind a hat tank egyszerre lövi ki a rakétáját a pöttöm Kiowára, azzal egy időre megzavarhatják az amerikai helikopter lézeres célmegjelölő szekvenciáját, és ezalatt lesz idejük visszavonulni a fák fedezékébe.

    A hat és fél kilométerre nyugatra, Aarna közelében kö-röző két Longbow Apache mindegyike nyolc-nyolc Hellfire rakétával volt felszerelve. Amint a kelet felé zúgó rakéták célba vették a vizuálisan nem látható célpontot, az Apache vezérgép pilótája jelzést küldött a Põlva felett lebegő felde-rítőnek.

    – Fekete Farkas Kettő-Hat. A Hellfire rakéták elhagyták az indítósínt, és a cél felé tartanak.

    Vihar Zéró-Egy parancsnoki állásában Arkagyij Lapranov százados a Catherine kijelzőjén megjelenő felvillanásokat figyelte. Tudta, hogy Zéró-Hat veszélyben van, mivel az ő besugárzásjelzőjük adta a vészjelzést.

    Az első Hellfire parázsló fénypontként tűnt fel a domb felett. A kékes égen kúszó rakétáról egy ideig nem lehetett megállapítani, hogy közeledik-e, csak akkor, amikor néhány másodperc múlva ereszkedni kezdett az erdőszél felé.

    Vihar Zéró-Hat automatikus Arena rendszere észlelte a közeledő fenyegetést, és elhárító rakétát indított. A Hellfire ötven méterrel a számított becsapódás előtt felrobbant, apró fémrepeszeket szórva a fák közé.

    Az Arena először még működött, de a második Hellfire túl gyorsan jött az első után, és a védelmi rendszer ennyi idő alatt nem tudta újraindítani magát és felvenni az újabb célt. Mielőtt az újabb elhárító töltet kirepülhetett volna, a páncéltörő rakéta Vihar Zéró-Hat tornyába csapódott.

    Lapranov a parancsnoki állásban volt, és a tank búvónyílását előrelátóan bezárta. Bár Zéró-Hat alig százhúsz méterre északra volt tőle, a robbanást követően az ő páncélján is fémrepeszek kongtak.

    A következő pillanatban egy másik tank, Vihar Zéró-Kettő két védőtöltetet lőtt ki, és sikeresen leküzdötte a két, közeledő Hellfire rakétát. De alighogy a második rakéta elpusztult Zéró-Kettő közelében, Vihar Zéró-Öt is lézernyalábot észlelt.

    A következő pillanatban Zéró-Öt megsemmisült.

    Lapranov nem erőltette tovább a Refleks rendszert; a megmaradt négy tank automatizált töltési mechanizmusa még dolgozott, töltötte be a kiválasztott lőszert.

    – Terítsünk füstöt és tűnés! − utasította Lapranov a többi egységet, majd a saját vezetőjéhez fordult. − Vissza a fák közé!

    – Da, százados!

    Põlvában, a másfél méterrel a föld felett lebegő Kiowa Warrior személyzete, Eric Conway és Andre Page észlelte, hogy a megmaradt négy tank tucatnyi, fehér füstpamacsot szór maga köré és visszavonul a fák fedezékébe.

    – Ködgránáttal próbálkoznak − mondta Page.

    – Váltsunk polaritást! − mondta higgadtan Conway.

    – Vettem − mondta Page, és a hőkamera képét fehér-forróról fekete-forróra állította.

    Az előttük levő képernyőn a füstfelhőbe burkolózó négy tank újra feltűnt, mintha csak nappali fényben látnák őket.

    Conway fülesére üzenetet jött.

    – Fekete Farkas Kettő-Hat, két újabb rakéta élesítve.

    – Jöhetnek! − felelte Conway.

    Miközben Page balról a negyedik tankra irányozta a rávezető sugarat, Conway a rotorlapátokkal volt elfoglalva. Túlságosan balra sodródott; száznyolcvan centin múlt, hogy forgószárnya nem kapta el a kórház első emeletét. Gyorsan jobbra pillantott. Látta, hogy arra nagyobb a mozgástér, így a ciklikus kart finoman jobbra húzta, és középre igazította a helikoptert.

    A fák közé menekülő egyik T−90-es védelmi rendszere ellentevékenységbe kezdett. A hőkamera képén apró robbanások villantak fel, ám ezek smafuk voltak ahhoz a hatalmas robbanáshoz képest, ami a következő pillanatban történt, amikor a célra vezetett Hellfire rakéta felülről az ötventonnás tank tornyába csapódott.

    – Szép találat, Kék Max! Célpont megsemmisült. Új cél kijelölve.

    – Vettem, Fekete Farkas Kettő-Hat. Tűz… rakéta elhagyta az indítósínt és a cél felé tart.

    Vihar Zéró-Egy huszonöt métert tett meg a fák között, amikor a harckocsi lézer besugárzásjelzője veszélyt jelzett. Lapranov üvöltött, hogy menjenek beljebb. A menekülő T−90 ösvényt vágott a fák közé.

    Egy pillanattal később Zéró-Egy védelmi rendszere rakétát lőtt ki. A százados semmit se tehetett. Megragadta a kapaszkodót a feje felett, és behunyta a szemét.

    Arkagyij Lapranov a pánik és rémület pillanatában sem érzett semmilyen könyörületet azok iránt, akiknek az otthonát ma reggel porig rombolta. A parancsnoki központ fedezékébe húzódott, és abban bízott, hogy az Arena majd megvédi.

    A harckocsi aktív védelmi rendszere kétszer már megmentette, de a harmadik rakéta átjutott a védvonalon, és a Kontakt-5 reaktív páncélzatba csapódott. Bár a mozgó páncéllemezt úgy tervezték, hogy tompítsa a becsapódó lövedék erejét, a Hellfire úgy fúródott az ötventonnás tank acéltestébe, mint puskagolyó a húsba. A tankban levő három ember ezredmásodperccel a robbanófej detonációja után életét vesztette. A T−90 tornya negyvenöt méter magasba lőtt, maga a jármű pedig úgy lökődött hátra, mint egy aszfalthoz vágott műanyag játék. A robbanás után a páncélzat szétrepülő darabjai utat hasítottak a fák között, majd a másodlagos robbanások nyomán láng és fekete füst csapott fel a hidegkék ég felé.

    Egy perccel később Eric Conway törzszászlós felmérte az okozott károkat.

    – Kék Max Hat-Hat, itt Fekete Farkas Kettő-Hat. Szép munka volt! Nincs több célpont.

    Az Apache vezérgép visszajelzett.

    – Vettem. Visszatérünk a bázisra.

    Conway és Page összeütötte az öklét. Fekete Farkas Kettő-Hat feljebb kapaszkodott, bedőlt, és észak felé vette az irányt. Horizontális sebességet gyűjtött, és a négyemeletes kórház fölött elhúzva visszaindult a támaszpontra.

    Egy kilométerrel arrébb Edgar Nõlvak felült a sárban, hogy jobban lássa a füstölgő tankokat.

    A lövészárokban nem volt örömködés. Legtöbben nem is értették, pontosan mi történt. Nem tudhatták, hogy az orosz harcjárművek következő hulláma nem robog-e feléjük az erdőn át. A támadást mindenesetre sikerként könyvelték el, és élve a pillanat adta lehetőséggel, többen a kocsijukhoz rohantak és közelebb mentek, míg mások sérült társaikat próbálták felsegíteni és a parkolóba cipelni, hogy a civil járművekkel mielőbb kórházba vigyék őket.

    Valaki Edgar Nõlvak karját is megragadta. A sárban csúszkálva megpróbált feltápászkodni. Csak ekkor tűnt fel neki a lábába hasító fájdalom. Elmormolt egy halk imát a falujáért és a hazájáért. És az egész világért. Érezte, hogy ma valami nagyon rossz kezdetének volt a tanúja.

    A põlvai csata a NATO és Oroszország közti első fegyveres összecsapásként került be a krónikákba, bár késő délutánig egy sor hasonló incidens zajlott le Észtország keleti határán.

    Az orosz haditerv azon a feltevésen alapult, hogy a NATO nem lesz hajlandó beavatkozni, illetőleg nem lesz képes megvédeni tagállamát. A hazárdjáték nem jött be, így az oroszok másnapra kivonultak Észtországból. Az akciót kifelé mégis sikerként tálalták. Azt hangoztatták, hogy Oroszország egyetlen célja az volt, hogy a határ menti falvakból kisöpörje a terrorista elemeket, és ezt a célját sikerült is elérnie.

    Holott nyugaton mindenki tudta, hogy szándékuk szerint meg se álltak volna Tallinnig. Az, hogy ez nem sikerült, Valerij Vologyin személyes kudarca volt. Mindenki előtt, talán még maga Vologyin előtt is világossá vált, hogy összességében alábecsülte a NATO, de különösen az USA elszántságát.

    Ám míg a Nyugat az orosz visszavonulást ünnepelte, a Kreml tisztviselői már rég túltették magukat a kudarcon, és javában dolgoztak a nyugati térnyerés következő tervén.

    És ez a terv már sokkal komolyabban vette az Egyesült Államok felől érkező veszélyt.

    4

    Két vonzó, huszonéves nő ücsörgött a bár közepén. Emily és Yalda számára így ment minden szerda este. Kortyolgatták a sörüket, s közben kipanaszkodták magukból a munkahelyi stresszt. Lassan tizenegy volt, a délutáni dömping már rég lecsengett, de a két barátnő szerdánként általában sokáig dolgozott. Az angol jegybanknál különböző jelentéseket állítottak össze, és a nap végére mindig kimerültek. Hogy megjutalmazzák magukat, rendre betértek a Counting House Pubba. Iszogattak, dumáltak, majd leballagtak a metróba, és hazavonatoztak East Endbe.

    Már csaknem egy éve jártak ide, így mostanra szinte az összes törzsvendéget ismerték. Ha névről nem is, de látásból biztosan.

    Ez volt a londoni City, London pénzügyi központja. A pub törzsközönségének java a környékbeli kereskedő-házakban, bankokban, befektetési cégeknél vagy a tőzsdén dolgozott, valamennyien a városnak ebben a szeletében forogtak. Persze minden szerdán akadtak véletlenszerűen betérő idegenek, de csak ritkán olyan, aki felkeltette volna a hölgyek figyelmét.

    Ma azonban feltűnt egy új arc a tömegben. Ahogy az illető belépett, Emily és Yalda szokásos cseveje hamar elhalkult.

    Magas pasas volt, valahol a húszas évei végén, a harmincas évei elején. Stílusos, szürke öltönyt viselt. Lerítt róla, hogy pénzes és előkelő, és még a zakója konzervatív szabá-sa se tudta elrejteni izmos alakját.

    Egyedül volt. Talált egy üres bokszot a bárpult sarkánál, kicsavarta az asztali lámpa izzóját, és leült a félhomályba. Hamarosan megjelent a pincérnő. A pasas egy korsó sört rendelt, amit rögtön kihoztak. Szép lassan iszogatta a sört, a korsót nézegette, néha rápillantott a telefonjára, ettől eltekintve mélyen a gondolataiba merült.

    Érdektelensége és töprengő tekintete csak növelte a hölgyeknél az ázsióját. Emily és Yalda a terem túlsó végéből figyelte.

    Mire a pasas a második korsót kikérte, a bankos hölgyek már a harmadiknál tartottak. Nem tartoztak a szende szüzek közé. Ha megláttak egy jó pasit a bárban, akin nem volt jegygyűrű, illetve aki barátnő nélkül jött, nem restellték megkörnyékezni. De most se Emily, a vörös hajú, fulhami hölgyemény, se Yalda, a pakisztáni származású, de Ipswichben született, barna lány nem merte megközelíteni a sarokban ülő magas férfit, aki nem vágott morcos vagy ijesztő képet, de testbeszédével semmi jelét nem adta annak, hogy szabad a pálya.

    Ahogy telt-múlt az idő, egyfajta versengés alakult ki a csajok között; nevetgéltek és egymást ugratták, melyikük mer előbb lépni. Végül Emily lépett a tettek mezejére. Hogy bátorságot merítsen, rendelt magának egy Jägert. Húzóra megitta, várt egy kicsit, hogy hasson, majd felállt, és elindult a pasas boksza felé.

    Ifjabb Jack Ryan kiszúrta a közeledő vörös hajút. A francba, motyogta magában. Most nincs kedvem hozzá. Az előtte levő világos sört fixírozta. Abban bízott, hogy a nőnek ettől inába száll a bátorsága.

    – Szióka!

    Jacknek csalatkoznia kellett saját gondolatteremtő képességeiben.

    – Gondoltam, dumcsizhatnánk egyet − mondta a nő. − Kérsz még egy sört? Vagy egy új izzót?

    Jack a lányra nézett. Próbált minél kevesebb szemkontaktust létesíteni vele. Szolidan elmosolyodott. Próbált udvarias lenni, de kínosan ügyelt arra, hogy ne legyen túl közvetlen.

    – Jól telik az este?

    Emily szeme kikerekedett.

    – Egy amerikai! Tudtam, hogy még nem láttalak itt. A barátnőmmel azon tanakodtunk, ki lehetsz.

    Jack tekintete visszatért a sörre. Jobban is örülhetett volna a bóknak.

    – Ja, semmi különös. Itt dolgozom a Cityben pár hónapja.

    A nő a kezét nyújtotta.

    – Emily. Örvendek!

    Jack a lányra pillantott. Úgy látta, nincs annyira becsípve, bár nincs is túl messze tőle.

    Jack megrázta a kezét.

    – John.

    Emily hátravetette a haját.

    – Imádom Amerikát. Tavaly jártunk ott az exemmel. Nem az exférjemmel, semmi ilyesmi, csak egy pasi volt, akivel jártam egy ideig, de aztán rájöttem, hogy egy önimádó seggfej. Mindegy, legalább a nyaralást élveztem.

    – Örülök.

    – Melyik államból jöttél?

    – Marylandből − mondta Jack.

    Miközben beszélt, Emily mélyen Jack szemébe nézett. Jack látta rajta, hogy a lány valahonnan ismerősnek találja. Emily zavarba jött.

    – Az a keleti part, igaz? − szedte össze magát. − Washington mellett. Még sohase jártam a keleti parton. Az exemmel a nyugati parton voltunk. Imádtam San Franciscót, de a Los Angeles-i forgalom rettenetes volt. Nem bírtam megszokni, hogy a jobb oldalon kell közle…

    Emily szeme hirtelen kikerekedett, és félbehagyta a mondatot.

    Ne, motyogott magában Jack. Megint kezdődik.

    – Te… jóságos… Isten!

    – Légy szíves! − intette le finoman Jack.

    – Te vagy ifjabb Jack Ryan!

    Amióta Jack az eszét tudta, senki se szólította így. Talán diszlexiás a csaj, gondolta.

    – Igen, én vagyok.

    – Ezt nem hiszem el! − hüledezett Emily. Hátra akart fordulni a barátnőjéhez, de Jack finoman megragadta a karját.

    – Emily. Légy szíves! Hálás lennék, ha nem vernéd nagy dobra.

    A vörös hajú lány körbenézett a kocsmában. Yalda épp őket figyelte. Emily cinkosan Jackre kacsintott.

    – Jó, jó. Értem. Semmi gáz. Tudok titkot tartani.

    – Kösz! − mosolyodott el Jack. Kell ez nekem?, gondolta magában.

    Emily becsusszant a bokszba Jackkel szemben.

    Ne már.

    Pár percig beszélgettek; a lány különféle villámkérdéseket tett fel, hogy hogy telnek a mindennapjai, mit csinál itt és hogyhogy nincs testőre. Jack mindenre röviden felelt; nem akart bunkó lenni, de minden porcikájával próbált érdektelenséget sugározni.

    Emily direkt nem akarta a barátnőjét is odahívni, de Jack látta, hogy páran épp megkörnyékezik a magában ülő kreol szépséget, így ő se maradt beszélgetőtárs nélkül.

    Épp fordult vissza, amikor Emily megkérdezte.

    – Jack… nagyon rámenősnek tartanál, ha megkérdezném, nincs-e kedved máshol folytatni a beszélgetést?

    Jack magába fojtott egy újabb sóhajt.

    – Őszinte választ akarsz?

    – Hát… persze.

    – Akkor de! Rámenősnek tartanálak.

    A lányt meglepte a válasz. Nem igazán tudott mit kezdeni az amerikai reakciójával. De mielőtt megszólalhatott volna, Jack hozzátette:

    – Bocs, de holnap korán kell kelnem!

    Emily bólintott, hogy megérti, de Jack lelkére kötötte, hogy el ne mozduljon. Odaszaladt az asztalához, magához vette a tárcáját, és visszament Jackhez. Elővett egy tollat meg egy névjegykártyát, és a hátára egy számot kezdett el körmölni.

    Ryan kortyolt egyet a söréből, közben a lányt figyelte.

    – Majd hívj fel, ha ráérsz! Szívesen megmutatom a várost. Itt születtem, itt nőttem fel, nálam jobb idegenvezetőt keresve se találnál!

    – Ebben biztos vagyok.

    A nő látványos mozdulattal Jack kezébe nyomta a névjegykártyát. Jack tudta, hogy a műsor az időközben megint magában ücsörgő barátnőnek szól. Emily így akart felvágni előtte. Jack magára erőltetett egy mosolyt, és belement a játékba. Miért ne, gondolta, végül is a csaj is megtette azt a szívességet, hogy nem kürtölte tele a kocsmát, hogy itt van az amerikai elnök fia.

    – Örvendtem a szerencsének, Jack!

    – Hasonlóképp.

    Emily kelletlenül visszaballagott az asztalához, Jack pedig kiitta a maradék sörét. A

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1