ARANY JNOS

VLASZ PETFINEK
Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
rl a szvem s mgis sajog bel,
Hnyja veti a hab: mrt e nagy jutalom?
Petfit bartul mgsem rdemel.
Hiszen plyadjul ez nem volt kitzve...
Szerencse, isteni j szerencse nkem!
Mskp szerny mvem vetm vala tzbe,
Mert hogyan lett volna nyerni remnysgem?
s mily sokat nyerk! Pusztn a plyabr
Majd elhomlyost, midn felm ragyog:
De ht a rads!... Lelkem lelkig r.
Hogy drga jobbkezed osztlyosa vagyok.
S mi vagyok n krded. Egy npi sarjadk,
Ki trzsmnek lek, rette, ltala;
Sorsa az n sorsom s ha dalra olvadk,
Otthon leli magt ajakimon dala.
Akartam krbl el-kivndorolni:
Jtt a sors kereke s tflre vgott,
S midn visszafel bujdokolnk, holmi
Tske kzl szedtem egynehny virgot.
Jttek a bgondok ti cimbornak,
sszebartkoztunk, sszeszoktunk szpen;
n koszort fztem, k hamiskodnak,
Eltptk fzrem flelkszltben.
Vgre kincset leltem: hzi boldogsgot,
Mely annl becsesb, mert nem szksg rzeni,
s az Iza partjn ama h bartot...
Nem is mertem volna tbbet remnyleni.
Most, mintha stks csapna szk lakomba,
get s vilgt lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
Mily igen szeretlek Tged s t is veled.
(1847. febr. 11)